I. Az erőszak ténye
1. Az erőszak mindennapjai
Minden állam rendőrállam. Még a legjámborabb bélyegnyaló és stempliző állami hivatalnok is egy erőszakszervezet csavarja. A diktatórikus, totalitárius államokban a nyers rendőri erőszak és beavatkozás a magánéletbe mindennapos, a hétköznapokat ez irányítja, uralja. Ezzel szemben a „jogállam" azt jelenti, hogy erőszak alkalmazására kizárólag az államnak van joga. E demokráciákban az ugyancsak keményen fellépő rendőri erőszak hivatalosan az erőszak egyéb formáinak és intézményeinek védelmét szolgálja. A diktatúrák brutalitásánál kétségtelenül kellemesebb az erőszak kifinomultabb változata: a jogállam intézményrendszere, törvényes rendje. Csakhogy minden törvény eleve olyan általános szinten fogalmaz, hogy szükségképpen nincs tekintettel az egyének mint individuumok konkrét helyzetére, érdekeire, szükségleteire. Mivel tehát a törvény nem lehet emberre szabott, az embert szabják a törvényekhez, s ebben máris jelen van az erőszak mozzanata.
Az erőszak azonban nemcsak ilyen kézzelfogható módon van jelen. A törvényhozó testület, a demokratikus parlament pártjai erőszakot tesznek a rájuk szavazó polgárok érdekein. A közélet választott vagy kiválasztott hivatásos politikusok ügye, akik deklaráltan erőszakot tesznek a közügyekbe való beleszólás és az abban való részvétel egyenlőségén, illetve a részvétel esélyegyenlőségén. A munkába indulók naponta kénytelenek eladni magukat, hogy megélhetésüket biztosíthassák. Nem ők határozzák meg azt, hol, mit, mennyit és hogyan termeljenek. Termékeik sorsáról, a nemzeti jövedelem felhasználásáról nem ők döntenek. Erőszakot tesz rajtuk az állam és a tőke hatalma. Szándékaikat, szükségleteiket is mások irányítják. Az oktatás, a tömegkommunikáció és a kulturális termékek magatartáskliséket sajátíttatnak el, a reklámok az utcán is, otthon is percenként sugallnak egy-egy szabványosított életformát, gondolkodásmódot. A hatalom, az uralom, a hierarchia különböző fokozatai – a munkahelyi főnöktől az államelnökig vagy tovább – változatos formákban szólnak bele mindennapjainkba. Hatalom, uralom, erőszak: ezek szinonimák. A mindennapjainkba beleszőtt erőszak biztosítja a világon az állam és a tőke uralmát.
Mondhatnánk, hogy ezek csak féligazságok, hiszen a törvényességnek, az államiságnak, még inkább a jogállamnak jó oldalai is vannak és azok a számottevőbbek. De még ha így volna is, hasonlattal élve, nem irigylésre méltó annak a helyzete, akinek fél orcáját ugyan simogatják, csak éppen azon az áron, hogy a másikat közben ütlegelik. (Különben is, Sziámban állítólag volt egy kivégzési mód, amikor az elítélt arcát négy napig egyfolytában simogatták, amitől az a második napon megőrült, a negyediken meghalt.)
És mégis: az erőszak nem jó vagy rossz. Az erőszak van. Jóvá vagy rosszá az ítélkező számára válik. Ugyanaz a gyilkos indulat egyszer gonosztevő, másszor magasztosult forradalmár ereje. Van-e olyan nézőpont, ahonnan tekintve az erőszak egyetlen formája sem jó? Sem a fegyveres vagy fizikai sérelem, sem a hatalom, az uralom, a hierarchia erőszaka, sem az autoritás vagy a lelki, erkölcsi, szellemi terror, bármilyen szándékkal alkalmazzák is?
Elvileg az anarchizmus ilyen nézetrendszer. Az anarchizmus elvileg utasít el minden autoritást, uralmat, hierarchiát, fizikai vagy lelki erőszakot. Anarchizmus, erőszakmentesség, szabadság: ezek is szinonimák. Az anarchisták emiatt tűnnek félelmetesnek a hatalom számára. Nemcsak a diktátorokban keltenek félelmet, hanem a magukat szabadnak tartó demokráciákban is. Ez nem véletlen. Az anarchisták a magukat legszabadabbnak, legdemokratikusabbnak vélő demokratákat is arra figyelmeztetik, hogy még az ő szabadságuk is hatalmi hierarchián, mások alávetettségén alapul, ami a jó demokratákat azért nyugtalanítja. E nyugtalansággal viszont nem szívesen élnek együtt, így az anarchistákkal sem.
A fennálló rend védelmezői gondosan ápolják azt a közhiedelmet, hogy az anarchizmus azonos a káosszal, zűrzavarral, rendetlenséggel és a terrorizmus különböző formáival, a bombamerénylettel, a városi gerillaharccal, az emberrablással és repülőgép-eltérítéssel. Az anarchizmus rossz hírbe keverésének jellegzetes példája a múlt század végi orosz terroristahullám anarchistaként való elkönyvelése, holott az akciókat végrehajtó Narodnaja Volja nevű szervezet éppúgy nem volt anarchista, mint az egy időben Bakunyint felhasználni kívánó hivatásos terrorista, Nyecsajev sem. A fekete anarchizmus befeketítésének másik tipikus példája az 1970-es évek vörös terrorizmusának feketére mázolása. Az olasz Vörös Brigádok, a német Vörös Hadsereg Frakció tetteit anarchista rémtettekként állítják be, pedig képviselői az anarchizmustól egyértelműen elhatárolódtak, s magukat marxistának vagy marxista indíttatásúnak igyekeztek feltüntetni. Az más kérdés, hogy mennyiben voltak valóban azok, anarchisták azonban kétségkívül nem voltak.
Akkor tehát az anarchizmus teljesen ártatlan? Korántsem. Mint erről még szó lesz, léteztek anarchista terroristák is, voltak történelmi korszakok, amikor a forradalomban vagy háborúban alkalmazott erőszak kérdése megosztotta az anarchistákat. Azt a problémát, hogy miként juthat el ez az elvileg teljesen erőszakmentes beállítódás a fegyveres harc jogosultságának elismeréséig, sőt akár a fegyver használatáig, és ezen álláspontnak mi a helye, súlya az anarchista mozgalom egészén belül, annak a kérdésnek a megválaszolásával lehet megközelíteni: mi is az anarchizmus?
2. Az anarchizmus irányzatai
E kérdésre többféle válasz adható. Ki lehet emelni néhány lényeges fogalmat, amelyekkel az anarchizmus jellemezhető. Az anarchizmus az ember ember feletti uralmának a megszüntetése, egy központi hatalom és uralom nélküli társadalom, vagyis közvetlen demokrácián, szolidaritáson alapuló szabad társulások föderációja. Az anarchisták ezért elvetnek minden olyan szerveződési formát, amely uralomra épül, vagy ilyen viszonyokhoz vezet, tehát az államot, a pártokat, a parlamentet, a hadsereget, a rendőrséget, az egyházakat stb. Az anarchizmus az intézményellenességet saját szerveződésére is alkalmazza. Mivel minden elvont filozófiai elmélet és minden rendszerbe zárt doktrína is hierarchikus viszonyt jelent, és az egyediség szabadságát már a gondolatban is tagadja, ezért az anarchizmus elvet minden doktrínát. Az anarchista elmélet mindenkor nyitott. Az anarchista nem hiszi, hogy létezik egyetlen, megfellebbezhetetlen igazság, aminek alá kellene magunkat rendelni. Nem hiszi, hogy létezik egyetlen és eleve elrendelt társadalomfejlődési irány, ezért álláspontját – személyes magatartás formájában is – mindenkor képviselhetőnek tartja, így az anarchizmus szubjektivisztikus is. Mindebből következően az anarchizmus elvei – a már említett értelemben – az erőszakmentességet is tartalmazzák.
Az anarchizmus ezen elvei egyes irányzatainak gyakorlatából olvashatók ki. Az egyik irányzat az individualista anarchizmus. Eszerint az egyénnek önmagát kell felszabadítania, azaz az egyén oly mértékben szabad, amilyen mértékben önmagává válik, rátalál önmagára. Ennek a gondolkodásmódnak legismertebb képviselői Max Stirner és Benjámin R. Tucker.
A következő elképzelés Proudhon mutualizmusa. Az általa kívánatosnak tartott társadalmat a kölcsönösségen (mutualizmus) és a magántulajdon általánossá tételén alapuló szövetkezetek föderációja és kommunák alkotják.
Három irányzat kapcsolódott Proudhonhoz. Bakunyin kollektivista anarchizmusa, amely az egész társadalom kollektív tulajdonossá válását célozta, Kropotkin kommunista anarchizmusa, amely ezt kiegészítve a bérrendszer helyett a szükségletek szabad kielégítését állította célul (legjelesebb magyarországi képviselője gr. Batthyány Ervin), és végül az anarchoszindikalizmus (Sorel, Pelloutier, Pouget), amely a szakszervezeteket tekintette részben harci eszköznek, részben pedig olyan szervezetnek, amelyből a szabad társadalom létrejöhet.
Az anarchizmus külön ágaként említhető a tolsztojanizmus vagy pacifista anarchizmus, amely nemcsak minden erőszakot tagad, de egyben erőteljesen vallásos jellegű is. Hazai kiemelkedő képviselője az újgnoszticizmusával Tolsztojra is nagy befolyást gyakorolt Schmitt Jenő Henrik.
E múlt században gyökerező irányzatok mellett új jelenség az ökológiai mozgalmak, a békemozgalmak és az új feminizmus egyes irányzatainak kifejezetten erőszakmentes, anarchista szellemisége, amely a természet felett gyakorolt erőszakot bírálva, az élet védelme érdekében nem-erőszakos technológiák alkalmazását, a nemzetközi viszonyok erőszakmentes konfliktusmegoldását, illetve a mai patriarchális férfierőszak megszűnését kívánja elérni.
Nem elhanyagolható, sőt egyre inkább tömegméretekben fordul elő a mindennapi élet anarchista elrendezése, megélése a legkülönbözőbb formákban, a kommunáktól az önszerveződő, alternatív kultúrákig. A szubkultúra egyes csoportjai, pl. az autonómok, a házfoglalók, a punkok olykor erőszakot is alkalmaznak, de valójában életformájuk egészével tiltakoznak a fennálló társadalmi „rend" erőszaka ellen.
Az anarchizmus irányzatai közül tehát egyik sem predesztinált az erőszak és a terror igénybevételére, sőt éppen olyan áramlat ez, amelyiknek alapelve, hogy mindenkor, minden körülmények közepette tartózkodik az erőszak minden fajtájától. Hogy mégis kik, mikor, hogyan és miért használtak erőszakot, az az anarchizmus eszközeinek áttekintése után lesz megítélhető.
3. Az anarchizmus eszközei
A felhasznált eszközök között a gondolatok terjesztésének egyik legnyilvánvalóbb módja a saját anarchista sajtó. A röplapok, folyóiratok, könyvek kiadása megteremti azt a lehetőséget, hogy egyéni vagy csoportvélemények valamely párthoz való csatlakozás nélkül is megjelenhessenek. Az anarchista propaganda az általános elvek terjesztésén túl a leginkább a hadsereg és a társadalmi élet törvényekkel történő szabályozása ellen lép fel. Ennek nevében szól olyan aktuális kérdésekhez is, mint pl. az általános választójog vagy a magányos terroristák értékelése.
A politikai propaganda kifejtésének másik eszköze a kisebb-nagyobb anarchista csoportok alakulása. Ezek létrejöhetnek egy-egy folyóirat körül is, de a leggyakrabban azoktól függetlenül áll össze néhány ember. Tevékenységük általában politikai természetű, bár céljuk gyakran a kommunarendszerű gazdálkodás vagy az anarchista életmód lehetségességének a bizonyítása. A különböző csoportok esetleg föderációt is alkothatnak, olykor pedig konferenciákat, kongresszusokat tartanak.
Az eszmei-politikai propaganda tetteit kiegészíthetik vagy helyettesíthetik a gyakorlati akciók, avagy a tett propagandája. A „tett propagandája" kifejezést a múlt század végén az anarchisták egy része is, mások is a terrorakciók megjelölésére használták, holott az 1876-os berni anarchista kongresszuson Errico Malatesta által adott értelmezésnek megfelelően „a tett propagandája" valójában az anarchista eszméket tett útján kifejezésre juttató lázadó cselekvés. Elisée Reclus szerint azok, akik az erőszakos tetteket a tett propagandájának nevezik, azt bizonyítják, hogy nem értik e kifejezés jelentését. Az anarchista egy ember megölése helyett azt a feladatot vállalja, hogy nézeteinek – meggyőződése szerint a humanista elmélet csúcsának -, az anarchizmusnak, másokat megnyerjen.
Ez utóbbi értelmezéshez állnak közelebb az anarchista mozgalomban legáltalánosabb akciók: a tüntetések, tömegdemonstrációk, az anarchoszindikalizmus direkt akciói, vagyis a bojkottok, sztrájkok, szabotázsok, a szavazástól, a választásokon való részvételtől való tartózkodás és a lázadó, illetve forradalmi akciókban való részvétel. (Ez a sor kiegészíthető napjaink házfoglaló akcióival, amikor házakat, esetleg egész lakónegyedeket, kerületeket vesznek birtokba saját életük megszervezésére.)
Az itt felsorolt gyakorlati akciók nagy része már kétségtelenül fizikai erőszakot alkalmaz. A véráldozatot nem követelő cselekedetek erőszakosságának szükségességéről – beleértve még esetleg a sztrájktörők akár bottal történő „meggyőzését" is – általában nem nagyon van vita az elméletileg erőszakellenes anarchista mozgalomban. Legfeljebb a rendőri erőszak elleni védekezés passzív vagy erőszakos módjai jelentenek eltérő gyakorlatot. A halálos áldozattal is járó helyzetek azonban már komoly erkölcsi kérdéssé válnak.
II. Az erőszak megítélése
1. Erőszak és forradalom
Az anarchizmus forradalmi mozgalomként jelent meg, mégpedig a legradikálisabbként, hiszen nem egyszerűen az eddigi államformák, hanem egyben minden jövendő államforma ellen is irányul.
E gondolatmenetet következetesen végigvezetve Max Stirner nem is forradalom szükségességéről beszél, mert úgy véli, a forradalmak nem a fennállót, hanem csak egy adott fennállót, nem minden intézményes berendezkedést, hanem csak az eddigi berendezkedéseket támadják, s csupán egy új berendezkedést céloznak meg elérni. Stirner ehelyett a lázadást ajánlja az állam lerombolására, az olyan cselekvést, melynek nem célja egy új berendezkedés kiépítése. A forradalom a fennálló állapot elleni harc, ezért politikai vagy szociális tett. A lázadás viszont nem a fennálló elleni harc, hanem az egyesek felkelése, a fennállóból való kilépés, amely ha sikerül, a fennálló magától felborul, meghal. Ezért ez a szükséges tett nem politikai vagy szociális, hanem egoisztikus. Minden egyes individuum egyénileg lázad, így például az adott tulajdonformákat csak egyféleképpen törheti át: ha érvénytelennek tekinti őket, és erőszakkal megragadja, elviszi azt, amit akar.
Noha teljesen erőszakmentes volt és individualistának sem nevezhető Lev Tolsztoj, álláspontja mégis nagyon közel áll Stirneréhez, amikor a vallásban feloldott belső morális átalakulást tekinti a forradalom eszközének.
Az anarchisták többsége azonban mégiscsak vállalja a fennálló elleni harcot, a politikai és szociális tettet, a forradalmat, bár következményeként semmiféle berendezkedést és berendeztetést nem. A forradalom eljövetelének szükségszerűségében e többség nem kételkedik, de atekintetben nézetkülönbségek vannak köztük is, hogy ez a forradalom milyen alapokon nyugszik, és milyen mértékben lehet erőszakos.
Az 1848-as párizsi forradalom előtt reformista és erőszakellenes Pierre-Joseph Proudhon februárban a barikádokon található. Ettől kezdve szükségesnek és szükségszerűnek tartotta a forradalmakat, mivel az általa elképzelt társadalmi változások első aktusának tekintette. Nem fogadta azonban el a fölülről indított, egy kisebbség által irányított forradalmat, amely új erőszakot és új autoritást szül. Proudhon a hatalom uralma helyébe a gazdasági erőket kívánja állítani. A gazdasági átalakulás fő eszköze nála a cserebank, a forradalom fő erői a kollektív spontaneitással kölcsönösségi kapcsolatban álló parasztok és a kisüzemek, az ipari munkások társulásai. Az emberek egyesülésre való törekvése és a forradalom szükségessége lépést tartanak egymással, egyik sem valósítható meg a másik nélkül.
Proudhon gazdasági, építő anarchizmusával szemben gyakran a rombolás apostolának aposztrofálják Mihail Bakunyint. Ő – a hegeliánus hagyományokat folytatva – valóban teremtésnek tekintette a rombolást. Valóban szét kívánta zúzni a jelenkor minden intézményét, az államot, egyházat, bankokat, törvényszékeket, a magántulajdont, az egyetemeket, a hadsereget, a rendőrséget, vagyis a kiváltságos osztályok védőbástyáit. Számított a társadalom perifériájára szorultak lázadó erőire is. Viszont a maga részéről sem tevőleges rombolást, sem lopást, sem más emberellenes erőszakot nem tűrt el, bár ha választania kellett a kiváltságosok lopása és rablása meg a nép lopása és rablása között, akkor az utóbbit választotta. A forradalmat csoportok és tömegek spontán akciójából létrejött erőszakos népfelkelés aktusának képzelte.
A magántulajdont és az államot elkerülhetetlenül forradalom fogja megszüntetni, de a burzsoázia terrorja miatti véres harc csak a tőke elleni harc egyik epizódja – hirdeti Pjotr Kropotkin. A társadalom vérontás nélküli átalakítását abban az esetben tartja lehetségesnek, ha a konfliktus kiindulópontját az új eszmék alkotják, mert ekkor a konfliktust nem a fegyverek, hanem az eszme teremtő ereje oldja meg. Erre az adhat esélyt, hogy a társadalom konstruktív erői magas fejlettségi fokot érnek el, mert akkor azok is rokonszenvezni fognak velük, akik osztályhelyzetüknél fogva ellenük fordulnának.
Erőszak és szelídség, evolúció és revolúció között szintén nem feltétlenül lát ellentétet Elisée Reclus, hiszen éppúgy lehetséges békésen végbemenő forradalom, mint üldözésekkel, harccal terhelt evolúció. Fejlődés és forradalom egyazon jelenség két egymásra következő aktusa. De mivel az átalakulás időszakában az eszmék megvalósulása még akadályokba ütközik, ezért csak erőszakosan nyilvánulhatnak meg, és annál erőszakosabban, minél nagyobb az ellenállás velük szemben.
A fennálló védelmére hatalmas katonai és rendőri szervezetek állnak rendelkezésre, ezért Errico Malatesta szerint nincsen békés legális eszköz e helyzet változtatására. A törvények a privilegizáltakat védik. A fizikai erőszakkal szemben nem lehet máshoz apellálni, mint a fizikai erőszakhoz, nem marad más, mint az erőszakos forradalom. Az emberiség iránti szeretet miatt kell forradalomnak lenni, az erőszak fájdalmas szükségszerűségére a történelem kényszerít – állítja.
Jean Grave úgy gondolja, békés forradalomról álmodozni vagy azt hirdetni csalás. A halál, a felkelés, a forradalom minden társadalmi rend alapvetésének része. Az uralkodó osztályok sohasem fognak önként lemondani előnyeikről. A forradalom vérontást fog magával hozni. Ez sajnálatos áldozat, de nem feledtetheti azt, hogy a jelenlegi társadalmi rendszer naponta száz és ezer áldozatot követel. Jobb harcban elpusztulni, mint éhség és nyomor következtében. Ugyanakkor ő is azt hangsúlyozza, hogy erőszakot csak az elnyomással való szembenállásra szabad felhasználni, az erőszak önmagában nem hoz létre igazságos társadalmat. Amit erőszak hozott létre, az erőszakkal le is rombolható.
Benjamin R. Tucker az anarchizmus legfontosabb törekvését az erőszak alkalmazását kiváltó okok megszüntetésében látja. Mégsem kell visszariadni erőszakos rendszabályok igénybevételétől – mondja -, ha azt az értelem vagy a körülmények úgy kívánják a személy sérthetetlenségének érdekében, a munkával alapozott tulajdon védelmében és a szabadon vállalt foglalkozás kötelezettségeinek betartatása céljából. Ez a konstrukció az állam támogatása és funkciói nélkül működhetne. Az állam felszámolásának egy társadalmi forradalom eredményeként kell megvalósulnia, ennek azonban nemcsak egyféle eszköze lehetséges, egy forradalom éppúgy lehet erőszakos, mint erőszakmentes. Az állandóan alkalmazható általános eszköz a passzív ellenállás. A passzív ellenállás – például az adómegtagadás – szerinte az egyetlen ellenállásforma, amely a militarizmusra és a bürokráciára támaszkodó társadalmon belül sikeres lehet. Az erőszak a rablásból él, és meghal, ha az áldozat többé nem hagyja magát kirabolni. A passzív ellenállás ugyanakkor nem minden formájában vezet közvetlenül az állam felszámolásához, ráadásul az autoritás képviselője lehetetlenné is teheti a békés eszközök használatát. Ebben az esetben az erőszak alkalmazása jogosult. Ugyanakkor ez az adott társadalom jellegétől is függ. A korabeli Oroszországban a terrorizmus morálisan jogosult és célszerű – állítja -, ellenben nem az Németországban vagy Angliában. Az erőszakos cselekedeteknek Tucker szerint másmilyennek kell lenniük, mint amilyen egy fegyveres forradalom. A fegyveres tömegek forradalmának kora lejárt – érvel -, mert a modern társadalomban az ilyen forradalom már túl könnyen leverhető. Arra a következtetésre jut, hogy a sajtó- és szólásszabadság abszolút elnyomásának szükséghelyzetében a passzív ellenállás mellett az elszigetelt egyének dinamitakcióinak sorozata lehet az az eszköz, amellyel a forradalom megvívható, őnála tehát valóban megjelenik a terrorizmus lehetősége.
Az erőszakkal és vérrel megvívott anarchista forradalom gyakorlati példája Nyesztor Mahno mozgalma. Első partizánegységeiből rövid időn belül forradalmi felkelő hadsereg fejlődött, és a népmozgalom-jelleget megtartva, 1918 és 1921 között Ukrajna 7 millió lakosú, jelentős területén a gyakorlatban valósultak meg a bakunyini-kropotkini kollektivista anarchizmus elgondolásai. A parasztok termelői kollektívákban művelték a földet, a munkások a gyárakban önkormányzatot vezettek be. Nem rajtuk múlt, hogy elbuktak, a mozgalmat külső erőszak törte le.
Ugyancsak anarchista eszmék játszottak szerepet az 1917-es februári és októberi forradalom után 1921. február 28-án kitört harmadik forradalomban, a kronstadti felkelésben. A szovjethatalmat 1917. május 18-án elsőként kikiáltó város most az önkormányzat tiszta megvalósulásáért, a mindenféle párt befolyásolásától mentes szovjetekért küzdött. Mivel ekkor ez egyben elsősorban a hatalmon lévő kommunista pártot érintette, a fegyverek kritikája nem érhette el célját, s leverése nyomán a tanácsmozgalom országszerte is véglegesen vereséget szenvedett.1
Az anarchista eszmék gyakorlati megvalósítását szintén fegyverrel vívták ki és kísérelték megvédeni a spanyol forradalomban 1936-1939-ig. Termelői önkormányzatok jöttek létre, több ezer mezőgazdasági kollektíva alakult, az üzemekben munkásellenőrző bizottságok vagy vállalati tanácsok alakultak (főleg Katalóniában és Aragóniában).2 A fegyveres önvédelem szükségessége nem vált kérdésessé, a frankóisták és a kommunisták támadásait egyaránt vissza kellett verniük, amíg erre még volt erejük.
(El día que bajaron los cerros)
2. A terror akciói
1878-ban Freiburgban anarchista kongresszus ült össze. Ez a kongresszus az eszmék megvalósításának eszközéül az elméleti propagandát, a felkelő és forradalmi akciókat, a szavazástól való tartózkodást ajánlotta. Az 1881-es londoni konferencia viszont a tett propagandája nevében már a legális terep elhagyását javasolja, és felhívja a szervezetek és egyének figyelmét „a technikai és kémiai tudományok tanulmányozására a védekezés és a támadás eszközeként". .. Amikor Louise Michel 1883 márciusában a rendőrség által szétvert tüntető munkanélküli tömeget a pékségek kifosztására és a kenyér szétosztására buzdította, az anarchizmus hagyományos lázadójaként és lázítójaként viselkedett. Ezt tette a bíróságon is, midőn a bírónak arra a kérdésére, helyesli-e az üzletek kifosztását, azt a választ adta: „Helyeslem, bár magam inkább éhen halnék, semhogy egy morzsát is egyek lopott kenyérből."
Ezzel szemben az 1880-90-es években az anarchizmus addigi és későbbi történetében gyakorlatilag nem használt módszer, az egyéni megtorlás kavarta fel a társadalmat. Ez az az időszak, amelynek alapján fogalmi kapcsolat jött létre anarchizmus és terror között, ez azonban sem akkor, sem később nem volt jogosult. A terror alkalmazásának jogosultsága az anarchisták között is komoly vitákat vált ki. A legnagyobb feltűnést Franz August Koenigstein, avagy Ravachol párizsi merényletei keltették 1892-ben. Munkanélküliként, a társadalom kitaszítottjaként lopásból és rablásból tartotta el magát. Merényletsorozatát mégsem saját helyzete indította el, hanem egy nem engedélyezett tüntetés néhány munkásának az elítélése. Jellegzetes, hogy rablásból szerzett pénzéből segítette a bebörtönzött tüntetők hozzátartozóit. Első célpontjai az ítélethozó bíró és a tüntetőkre még halálbüntetést is kérő államügyész.
Ravachol tettei az anarchizmus alapelveivel szembesültek. Ha a törvény bűn, bűn-e a törvénysértés? Milyen eszközök fogadhatók el és engedhetők még meg? Miközben néhány anarchista kész volt Ravachol tettét követni, a még Kropotkin által 1879-ben alapított folyóirat, a „La Révolte" néhány cikke – taktikai szempontból ítélve meg az egyéni terrorakciókat, a tiltakozás hatásos eszközeit látva bennük – mégis azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen egyéni terrorakciók az anarchista fejlődésnek többet ártanak, mint használnak, hiszen egyéni tettekkel nem lehet lerombolni a társadalmi szervezetet, nem lehet forradalmat elképzelni harcosok nagy tömege nélkül. Ezek az akciók inkább a harag, mint a tett propagandájának eszközei.
Ami a lopást illeti, arról volt olyan vélemény, amely szerint az a jelenlegi társadalomban szükségszerű, mert fegyver a burzsoázia elleni harcban, mások viszont a lopást jellegzetes burzsoá gyakorlatnak tekintették, ami csak lezüllesztheti az anarchistákat. Reclus elméleti oldalról közelítette meg ezt a kérdést. Úgy vélte, a bűnös kapitalista társadalom minden tagja bűnös, a lopás és a munkán alapuló gazdaság lényegében nem különbözik egymástól. Ha pedig egyébként az elméletben nincs létjogosultsága a magántulajdonnak, akkor miért kellene azt elismerni a gyakorlatban? A törvénysértés szándekát kell tisztázni: ha a tettes az igazságtalanságot leplezi le, és úgy vívja a maga kis forradalmát, akkor üdvözölni kell, ha viszont saját hasznára cselekszik, megvetést érdemel.
Kropotkin nem tekintette Ravacholt hiteles forradalmárnak, mivel tettei nem sorolhatók az anarchizmus számára kívánatos, kitartó munkával előkészített, talán kevésbé látványos, ám hatásos cselekedetek közé.
Ravachol kivégzése után megváltozott személyének megítélése, hiszen az, aki feláldozza magát az eszményért és az igazságért, nem lehet akárki – Írja a „La Révolte". Reclus fenntartásai ellenére is dicsérte Ravachol nagylelkűségét, sőt még Kropotkin is az önfeláldozás nemes tettéről írt, megjegyezve, hogy az anarchista terroristák bombái egy nagy dráma nyitányát jelzik. Octave Mirbeau Ravachol tettét villámcsapásnak látja, amelyet „a napsütés és a megbékélt egek gyönyörűsége" követ majd, amikor e sötét munka után egyetemes harmónia ragyog fel.
Malatesta viszont továbbra is elítélte a terrorakciókat, mivel azok a gyűlölet szülöttei, és gyűlöletből nem születhet szeretet; a merénylők nem újítják meg a világot, inkább erősödik az elnyomás. Sőt, a gyűlölet forradalma vagy egyáltalán nem sikerül, vagy egy új elnyomás előtt nyit teret.
Emilé Henry ezzel szemben azzal érvel, hogy az anarchisták az egyén függetlenségét és szabad iniciatíváik fejlődését akarják, márpedig Malatesta ezt az iniciatívát veti el, ezt a függetlenséget sérti meg, amikor azt állítja, hogy egy ember tettei nem méltányolhatok, ha átlépi a szükségesség által állított határokat. Mert végül is ki ítélkezhet arról, hogy egy tett a forradalom szempontjából hasznos avagy káros-e? Akkor sincs igaza Malatestának – mondja Henry -, amikor azt állítja, hogy gyűlöletből nem születhet szeretet. Éppen ellenkezőleg, a gyűlölet is a szeretetből születik, mert minél inkább szereti valaki a szabadságot és az egyenlőséget, annál inkább gyűlöli ezek akadályait. Az intézmények csak absztrakt dolgok, és addig állnak, amíg hús-vér emberek képviselik őket. Nincsen tehát más út ezen intézmények megsemmisítésére, mint elpusztítani azokat az embereket, akik az intézményeket képviselik. Ezért a lázadás minden energikus tette üdvözlendő, mert a forradalom csak ilyen lázadások eredménye lehet. Ha egy ember tudatos lázadó, úgy ez az egész életét áthatja, emiatt egyedül ő ítélkezhet arról, igaza van-e a gyűlölethez közeledve, illetve amikor vad vagy kegyetlen. A brutális lázadás tette a tömegeket felrázza és megmutatja a burzsoázia gyengéit. (És Emile Henry kifejezésre juttatta azt is, hogy álláspontja nem pusztán teoretikus. 1894-ben egy kávéházba bombát dobott, azzal a szándékkal, hogy minél több embert öljön meg.)
Henry tettét az anarchisták többsége már elítélte. Paul Reclus – Elisée fivére – szerint az igazi bajtársak a Henry-féle merényleteket mind bűnnek tartják. A korábban rajongó hangú Octave Mirbeau most elítéli a terrorakciót, mivel csak az anarchizmus halálos ellensége cselekedett volna úgy, mint Henry, amikor bombáját a békés és névtelen tömeg közé, kisemberek közé hajította. Jean Grave 1895-ben – lényegében a merényletsorozatok elültével – a terrorizmust a mozgalom gyermekbetegségeként ítélte el.
(El día que bajaron los cerros)
3. A háború erőszaka
Az anarchisták antimilitarista propagandája mindig erőteljes volt, hiszen a katonaság eleve a centralizált autoritás elvén fölépülő erőszakszervezet, a hatalmat védelmezi és képviseli; gyakran vetették be a tüntető tömegek ellen, nem is szólva a lázadások, forradalmak leveréséről. Egy esetleges háború elítéléséről is egyöntetű vélemény alakult ki az anarchisták között. Amíg Domela Nieuwenhuis (az anarchisták kizárásáig) a II. Internacionálé 1891-es második és 1893-as harmadik kongresszusán hiába javasolta a háború elleni válaszként az általános sztrájkot, addig az anarchoszindikalisták fölülkerekedését hozó nemzetközi amszterdami anarchista kongresszus 1907-ben határozatot hozott mindenféle háború elutasításáról és a háború elleni direkt akciók szükségességéről.
Az anarchisták háborút elítélő egységes álláspontja azonban 1914-ben, a világháború kitörésekor meghasonlott. Jellemző, hogy inkább a központi hatalmak államainak anarchistái voltak békepártiak, és az antanthatalmak államaiban élő anarchisták képviselték a honvédő, háborúpárti nézőpontot, így James Guillaume honvédő álláspontra helyezkedett, a megoldást az antant győzelmétől várta, ami után szabad német köztársaság alakul, széthullanak a monarchiák, és új szláv föderációk születnek.
Kropotkin az orosz és a nyugat-európai progresszió védelmében a német militarizmus vereségét kívánta. Különbséget tett az általános háborúellenes propaganda és az adott háború esetén szükséges magatartás között. A német hordák elleni harcot hősinek tekintette.
Jean Grave – Kropotkinhoz hasonlóan érvelve – a humanista gondolkodást féltette a porosz militarizmustól. Fegyveres győzelmet követelt, de közben felhívta a figyelmet arra is, hogy a német népet nem szabad a győztes hatalmaknak megalázniuk, nehogy ez később újabb fegyveres összeütközéshez vezessen. Később inkább már azt hangsúlyozta, hogy a háború nagy csapás, elviselni kell, de helyeselni nem.
Christian Cornelissen és Charles Malato honvédő álláspontra helyezkedett, az eleinte szintén honvédő Sebastien Faure viszont a békepártiakhoz csatlakozott. Az egyesült államokbeli Emma Goldman, a német Erich Mühsam és Gustav Landauer, a holland Domela Nieuwenhuis kezdettől háborúellenesek voltak, és azok is maradtak.
A háborúellenesek legbefolyásosabb képviselője Malatesta volt. Hangsúlyozta, hogy ő nem lett pacifistává, továbbra is kész fegyvert fogni, de csak az emberek szabadságáért. A nemzeti felszabadító háborúk ugyan jogosultak, most azonban nem erről van szó. A háborúból kivezető reménység útja a forradalom, ami minden valószínűség szerint a legyőzött Németországban fog bekövetkezni.
Malatesta érveire Malato azzal válaszolt, hogy maga is a német vereség nyomán győzedelmeskedő forradalomban reménykedik, de aki a célt akarja, annak az eszközt, vagyis a háborút is el kell fogadnia.
III. Az erőszak okai
1. Az egyén nézőpontja
Bár elméletileg kétségkívül alapkérdés, mégis túlságosan leegyszerűsített lenne csupán cél és eszköz viszonyát látni az erőszak alkalmazásának megítélésénél. Az okok számbavételekor nem látszik elegendőnek a személyes élet marginalizálódása vagy egyéb okokból történt kilátástalanná válása és a társadalmi változások sürgetésének igénye sem, bár ebben az esetben a sokszor öngyilkos önvédelem és támadás többnyire közvetlen pszichikai vagy fizikai erőszakra reagál, tehát „logikus", hogy agresszív, erőszakos.
Az egyéni tett során anarchista nézőpontból mindenki a maga forradalmát vívja meg, halálra szántan. Az egyéni akciók abban az értelemben nem ideologikusak, nem politikaiak, nem propagandisztikusak, hogy végrehajtóik ideológiája, nézetei tetteiktől, mindennapi életüktől elkülönült területet képeznének. Eszme és élet azonosságából fakad az ilyen tettek érzelmi telítettsége és indíttatása is, a szimbólummá vált személyek gyűlölete. Eszme és élet azonosságának egyik formája a forradalom; elsődleges területe pedig az anarchisták számára az individuum. Az egyének forradalmában az elmélet és a gyakorlat nem szétválasztható: az elmélet közvetlenül cselekvés, a tett közvetlenül gondolati. E világnézetnek megfelelő magatartás mindenekelőtt az individualista anarchistákra jellemző. Sarkított fogalmazással ezért azt lehet mondani: az individualista anarchista vagy a közvetlen politikai propagandában részt nem vevő filozófus (aki egyébként az egyéni erőszakot teoretikusan elfogadja), mint Stirner és Tucker, vagy terrorista, mint Ravachol (esetleg publicista és terrorista egyszerre, mint Henry).
Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy az egyéni terrorakciók csak a múlt század végének termékei. Szerepet játszhatott ebben a politikai eszközöktől forradalmi változást nem várók kiútkeresése az elvérzett forradalmak után, illetve amikor az úgymond antikapitalista mozgalmak reformistává vagy új diktatúra hirdetőivé váltak. Ahogy Louise Michel kifejtette, a néptömegek számos fölkelése eredménytelen maradt, ezért jobb, ha néhány bátor egyén feláldozza magát és saját kockázatára a kormányt és a burzsoáziát terrorizáló erőszakos tettet követ el, mintsem hogy az egyszerű emberek tömegei váljanak áldozattá.
2. A tömegmozgalom ereje
Az új eszközök keresésének azonban létezett egy másik útja is, hiszen éppen ekkor tesz szert egyre nagyobb népszerűségre és válik egyre inkább tömegméretűvé az anarchoszindikalizmus. E gondolat első megfogalmazójánál, Georges Sorelnél az individuális lét és az eszme szintén egységben vannak, mégpedig a kollektív erőszak cselekvésének mítoszában, az általános sztrájk mítoszában. Az erőszak mítosza nem vérfürdő követelését jelenti, erkölcsi kiindulópontja viszont a fennálló világhoz való alkalmazkodás elutasítása. Az anarchoszindikalizmus célja – Fernand Pelloutier szavaival élve – az óráról órára, napról napra folytatott lázadás, lázadás mindennemű erkölcsi és fizikai, egyéni és kollektív despotizmus, vagyis a törvények és a diktatúrák ellen.
Pelloutier azt kínálta fel az anarchistáknak, hogy szálljanak le mind az elmélet, mind az egyéni tettek magányos csúcsairól, és az erőszak kapjon harcos, de konstruktív formát. Ezzel az anarchizmus hagyományos ideologikus-propagandisztikus, csupán politikai mozgalmának és az eszmét a tettel azonosnak tekintő individuális anarchizmusnak sajátos szintézisét teremtette meg.
Napjaink anarchizmusa némiképpen hasonló helyzetben van, mint a száz évvel ezelőtti, mert sokfélesége ugyan előnyére válik, de helyét, szerepét ismét újra kell fogalmaznia. Két véglet ismételten kialakult, egyfelől a tudományelméleti, módszertani anarchizmust képviselők, így pl. Paul Feyerabend, másfelől a tüntetéseken erőszakosan is fellépő életmódcsoportok, az autonómok és a spontik mozgalma.
Mint minden alternatív mozgalomban, az anarchizmusban is erősödik az a tendencia, hogy egyre közvetlenebbül a mindennapi élet átformálása válik a legfontosabbá. Ebbe az irányba mutat például az ideológiai-propagandisztikus, politikai mozgalom érdeklődése az ökológiai kérdések iránt, vagy az anarchizmust életformaként megélők kisebb csatái a saját élet lehetőségéért. A hagyományos anarcho-szindikalizmus munkahelyi és utcai fellépései mellett ezért egyre nagyobb szerepet kap a magánélet területén vívott küzdelem, az államtól szó szerint vagy képletesen elfoglalt életterület. Ez az elfoglalás pedig talán szélsőségek nélküli, de nem feltétlenül erőszakmentes.
3. Erőszak és erkölcs
Mert hát lehet-e egyáltalán erőszakmentesnek lenni? Az emberiség szerencséjére – de gyakran az érintettek szerencsétlenségére – mindig akadtak a társadalomban olyan őrült egyének és csoportok, akik képtelenek voltak a mindenkori társadalmi korlátok „rendjéhez" alkalmazkodni, mert fuldokoltak attól, hogy ez a rend személyes szükségleteiket, valamint az emberek egymás közötti kapcsolatait, a társaságot, a közösségeket, a társadalmat előre kivájt mederbe tereli. Ezek az emberek nem tehettek mást, mint lázadtak. Mint lázadók azután aszociális elemekké váltak a mederben csöndesen folydogálok szemében.
A lázadás ugyanakkor – bármilyen formája legyen is – valójában már önmagában erőszakos válasz a környező rend erőszakára, hiszen a hatalom és az uralom érdekeit, törvényeit sérti. Az emancipáció mozgalmai ráadásul, ha mással nem, hát a hittérítők erőszakosságával, több-kevesebb lelki, erkölcsi, szellemi terrorral igyekeznek meggyőzni a megmenteni szándékozottakat, noha lehet, hogy a megmentendőt – mint például a magát csak a hagyományos női szerepekben jól érző nőt – ezzel az elé a dilemma elé állítják: boldog legyen vagy emancipált?
De miként lehetséges, hogy egy elvileg teljesen erőszakmentes mozgalom – az anarchizmus – a gyakorlatban az erőszak valamely eszközéhez nyúl, legalábbis helyesli vagy elfogadja azt? Ez egyfelől a társadalmi rend természetéből, törvényeiből következik. Azontúl ugyanis, hogy az individualitást megerőszakoló, uniformizáló törvény már magában is egyenes felszólítás az erőszakos törvények akár erőszakos megsértésére – a törvény már puszta léténél fogva is önellentmondás. A törvények azért vannak, hogy megsértsék őket. Mert mit ér az az érvényben lévő törvény, amelyet senki sem sért meg? Ezért az államhatalom és a törvényes rend erősítését is szolgálhatja minden tett, amely ezt a rendet támadja. Az államhatalom pedig valóban meg is tesz minden tőle telhetőt, hogy ilyen tettek elkövetésére ok legyen. A diktatúra keményen, a demokrácia kifinomultan.
Az anarchizmus – nemkülönben minden más emancipációs mozgalom – esetenkénti erőszakosságának oka másfelől saját természetében rejlik. Ugyanazokból az alapelveikből következik ez, mint erőszakmentessége. Az anarchizmus – sokkal inkább, mint más emancipációs mozgalmak – erkölcsi megalapozású, és ezért szubjektivisztikus. E szubjektivizmusa miatt az emberek közötti kapcsolatokat nem törvényekkel, hanem erkölcsön alapuló együttműködéssel kívánja megteremteni, amivel végül is azt fejezi ki, hogy az államhatalom törvényes rendjét mindenekelőtt az erkölcs gyengítheti, veszélyeztetheti. Az anarchizmus erkölcsi indíttatása miatt kimondva vagy kimondatlanul erkölcsi fölényben érzi magát más álláspontokkal szemben, ezzel viszont ez az elvileg az értékek minden hierarchiáját elvető mozgalom az értékek új hierarchiáját hozza létre. Ha az új értékrend kialakulása nem csupán belső morális átalakulás eszköze, hanem – Stirner szavaival élve – egyben politikai és szociális tett is, akkor szükségképpen más értékrendeket és érdekeket sért, gyakorlati formában akár erőszakosan is. Ilyen értelemben tehát a lázadók esetleges erőszakosságának végső oka az erkölcs prioritása.
Mindemellett az anarchizmus az összes antikapitalista vagy emancipációs mozgalom között még mindig a legkevésbé erőszakosak közé tartozott. Belső ellentmondásossága – ami lehetővé teszi az erőszak elfogadását is – azáltal lenne feloldható, ha önmaga megszűnését elérné, vagyis erkölcsi álláspontja nem egy különálló politikai mozgalomban lenne jelen, hanem minden egyes ember cselekedetében. Csak hát hogyan érhető ez el másként, mint egy önálló mozgalom segítségével…?
Mindenesetre a mindennapi élet megszervezésének számos és egyre szaporodó formája a maga spontaneitásával olyan emberi együttélési módokat alakít ki, amelyek megfelelnek az anarchista elképzeléseknek, méghozzá anélkül, hogy magukat anarchistának tartanák. A mindennapi élet e spontán anarchizmusa se nem politikai, se nem ideologikus. Kár is lenne átpolitizálni, átideologizálni; elegendő saját öntudatuk erősítése. Az anarchizmusnak viszont bizonyára előnyére válik az a folyamat, amelynek során ideologikus, politikai természete a mindennapi élet gyakorlatával telítődik. A mindennapi élet pórusaiba ily módon beszivárgó, annak részévé váló erkölcsiség és magatartás a mindenkori hatalmat jobban gyengíti, a hatalom számára megfoghatatlanabb, erőszakkal szétverhetetlenebb, erőszakosságra kevésbé provokálható, mint a pusztán politikai mozgalom.
Jegyzetek
1 A történeti tények konkrét vizsgálatának tükrében semmi okunk arra, hogy akár a kronstadti felkelést, akár Mahno anarchista mozgalmát idealizáljuk. Mindkét esetben erőszakos, tekintélyuralmi és diktatórikus momentumok is jelen voltak, s ezt a körülményt nem szépíthetjük meg, még akkor sem, ha a bolsevikok mindkét ellenük törő mozgalmat erőszakkal leverték. (A szerk.)
2 Erről az Eszmélet 2. számában Harsányi Iván írása részletesebben is megemlékezik. (A szerk.)