I. Az erőszak ténye

1. Az erőszak mindennapjai

Minden állam rendőrállam. Még a legjámborabb bélyeg­nyaló és stempliző állami hivatalnok is egy erőszakszervezet csavarja. A diktatórikus, totalitárius államokban a nyers rend­őri erőszak és beavatkozás a magánéletbe mindennapos, a hétköznapokat ez irányítja, uralja. Ezzel szemben a „jogál­lam" azt jelenti, hogy erőszak alkalmazására kizárólag az ál­lamnak van joga. E demokráciákban az ugyancsak keményen fellépő rendőri erőszak hivatalosan az erőszak egyéb formái­nak és intézményeinek védelmét szolgálja. A diktatúrák bruta­litásánál kétségtelenül kellemesebb az erőszak kifinomultabb változata: a jogállam intézményrendszere, törvényes rendje. Csakhogy minden törvény eleve olyan általános szinten fogal­maz, hogy szükségképpen nincs tekintettel az egyének mint individuumok konkrét helyzetére, érdekeire, szükségleteire. Mivel tehát a törvény nem lehet emberre szabott, az em­bert szabják a törvényekhez, s ebben máris jelen van az erőszak mozzanata.

Az erőszak azonban nemcsak ilyen kézzelfogható mó­don van jelen. A törvényhozó testület, a demokratikus parla­ment pártjai erőszakot tesznek a rájuk szavazó polgárok érde­kein. A közélet választott vagy kiválasztott hivatásos politiku­sok ügye, akik deklaráltan erőszakot tesznek a közügyekbe való beleszólás és az abban való részvétel egyenlőségén, il­letve a részvétel esélyegyenlőségén. A munkába indulók na­ponta kénytelenek eladni magukat, hogy megélhetésüket biz­tosíthassák. Nem ők határozzák meg azt, hol, mit, mennyit és hogyan termeljenek. Termékeik sorsáról, a nemzeti jövede­lem felhasználásáról nem ők döntenek. Erőszakot tesz rajtuk az állam és a tőke hatalma. Szándékaikat, szükségleteiket is mások irányítják. Az oktatás, a tömegkommunikáció és a kul­turális termékek magatartáskliséket sajátíttatnak el, a reklá­mok az utcán is, otthon is percenként sugallnak egy-egy szab­ványosított életformát, gondolkodásmódot. A hatalom, az uralom, a hierarchia különböző fokozatai – a munkahelyi fő­nöktől az államelnökig vagy tovább – változatos formákban szólnak bele mindennapjainkba. Hatalom, uralom, erőszak: ezek szinonimák. A mindennapjainkba beleszőtt erőszak biztosítja a világon az állam és a tőke uralmát.

Mondhatnánk, hogy ezek csak féligazságok, hiszen a tör­vényességnek, az államiságnak, még inkább a jogállamnak jó oldalai is vannak és azok a számottevőbbek. De még ha így volna is, hasonlattal élve, nem irigylésre méltó annak a hely­zete, akinek fél orcáját ugyan simogatják, csak éppen azon az áron, hogy a másikat közben ütlegelik. (Különben is, Sziámban állítólag volt egy kivégzési mód, amikor az elítélt arcát négy napig egyfolytában simogatták, amitől az a második na­pon megőrült, a negyediken meghalt.)

És mégis: az erőszak nem jó vagy rossz. Az erőszak van. Jóvá vagy rosszá az ítélkező számára válik. Ugyanaz a gyil­kos indulat egyszer gonosztevő, másszor magasztosult forra­dalmár ereje. Van-e olyan nézőpont, ahonnan tekintve az erő­szak egyetlen formája sem jó? Sem a fegyveres vagy fizikai sérelem, sem a hatalom, az uralom, a hierarchia erőszaka, sem az autoritás vagy a lelki, erkölcsi, szellemi terror, bármi­lyen szándékkal alkalmazzák is?

Elvileg az anarchizmus ilyen nézetrendszer. Az anar­chizmus elvileg utasít el minden autoritást, uralmat, hie­rarchiát, fizikai vagy lelki erőszakot. Anarchizmus, erő­szakmentesség, szabadság: ezek is szinonimák. Az anar­chisták emiatt tűnnek félelmetesnek a hatalom számára. Nemcsak a diktátorokban keltenek félelmet, hanem a magu­kat szabadnak tartó demokráciákban is. Ez nem véletlen. Az anarchisták a magukat legszabadabbnak, legdemokratiku­sabbnak vélő demokratákat is arra figyelmeztetik, hogy még az ő szabadságuk is hatalmi hierarchián, mások alávetettsé­gén alapul, ami a jó demokratákat azért nyugtalanítja. E nyug­talansággal viszont nem szívesen élnek együtt, így az anar­chistákkal sem.

A fennálló rend védelmezői gondosan ápolják azt a köz­hiedelmet, hogy az anarchizmus azonos a káosszal, zűrza­varral, rendetlenséggel és a terrorizmus különböző formáival, a bombamerénylettel, a városi gerillaharccal, az emberrablás­sal és repülőgép-eltérítéssel. Az anarchizmus rossz hírbe ke­verésének jellegzetes példája a múlt század végi orosz terro­ristahullám anarchistaként való elkönyvelése, holott az akció­kat végrehajtó Narodnaja Volja nevű szervezet éppúgy nem volt anarchista, mint az egy időben Bakunyint felhasználni kí­vánó hivatásos terrorista, Nyecsajev sem. A fekete anarchiz­mus befeketítésének másik tipikus példája az 1970-es évek vörös terrorizmusának feketére mázolása. Az olasz Vörös Bri­gádok, a német Vörös Hadsereg Frakció tetteit anarchista rémtettekként állítják be, pedig képviselői az anarchizmustól egyértelműen elhatárolódtak, s magukat marxistának vagy marxista indíttatásúnak igyekeztek feltüntetni. Az más kérdés, hogy mennyiben voltak valóban azok, anarchisták azonban kétségkívül nem voltak.

Akkor tehát az anarchizmus teljesen ártatlan? Koránt­sem. Mint erről még szó lesz, léteztek anarchista terroristák is, voltak történelmi korszakok, amikor a forradalomban vagy há­borúban alkalmazott erőszak kérdése megosztotta az anar­chistákat. Azt a problémát, hogy miként juthat el ez az elvileg teljesen erőszakmentes beállítódás a fegyveres harc jogo­sultságának elismeréséig, sőt akár a fegyver használatáig, és ezen álláspontnak mi a helye, súlya az anarchista mozgalom egészén belül, annak a kérdésnek a megválaszolásával lehet megközelíteni: mi is az anarchizmus?

2. Az anarchizmus irányzatai

E kérdésre többféle válasz adható. Ki lehet emelni néhány lé­nyeges fogalmat, amelyekkel az anarchizmus jellemezhető. Az anarchizmus az ember ember feletti uralmának a meg­szüntetése, egy központi hatalom és uralom nélküli társa­dalom, vagyis közvetlen demokrácián, szolidaritáson alapuló szabad társulások föderációja. Az anarchisták ezért elvetnek minden olyan szerveződési formát, amely uralomra épül, vagy ilyen viszonyokhoz vezet, tehát az államot, a pártokat, a parla­mentet, a hadsereget, a rendőrséget, az egyházakat stb. Az anarchizmus az intézményellenességet saját szerveződé­sére is alkalmazza. Mivel minden elvont filozófiai elmélet és minden rendszerbe zárt doktrína is hierarchikus viszonyt je­lent, és az egyediség szabadságát már a gondolatban is ta­gadja, ezért az anarchizmus elvet minden doktrínát. Az anar­chista elmélet mindenkor nyitott. Az anarchista nem hiszi, hogy létezik egyetlen, megfellebbezhetetlen igazság, aminek alá kellene magunkat rendelni. Nem hiszi, hogy lé­tezik egyetlen és eleve elrendelt társadalomfejlődési irány, ezért álláspontját – személyes magatartás formájában is – mindenkor képviselhetőnek tartja, így az anarchizmus szubjektivisztikus is. Mindebből következően az anarchizmus elvei – a már említett értelemben – az erőszakmentességet is tar­talmazzák.

Az anarchizmus ezen elvei egyes irányzatainak gyakor­latából olvashatók ki. Az egyik irányzat az individualista anar­chizmus. Eszerint az egyénnek önmagát kell felszabadítania, azaz az egyén oly mértékben szabad, amilyen mértékben ön­magává válik, rátalál önmagára. Ennek a gondolkodásmód­nak legismertebb képviselői Max Stirner és Benjámin R. Tucker.

A következő elképzelés Proudhon mutualizmusa. Az ál­tala kívánatosnak tartott társadalmat a kölcsönösségen (mutualizmus) és a magántulajdon általánossá tételén alapuló szövetkezetek föderációja és kommunák alkotják.

Három irányzat kapcsolódott Proudhonhoz. Bakunyin kollektivista anarchizmusa, amely az egész társadalom kol­lektív tulajdonossá válását célozta, Kropotkin kommunista anarchizmusa, amely ezt kiegészítve a bérrendszer helyett a szükségletek szabad kielégítését állította célul (legjelesebb magyarországi képviselője gr. Batthyány Ervin), és végül az anarchoszindikalizmus (Sorel, Pelloutier, Pouget), amely a szakszervezeteket tekintette részben harci eszköznek, rész­ben pedig olyan szervezetnek, amelyből a szabad társadalom létrejöhet.

Az anarchizmus külön ágaként említhető a tolsztojanizmus vagy pacifista anarchizmus, amely nemcsak minden erő­szakot tagad, de egyben erőteljesen vallásos jellegű is. Hazai kiemelkedő képviselője az újgnoszticizmusával Tolsztojra is nagy befolyást gyakorolt Schmitt Jenő Henrik.

E múlt században gyökerező irányzatok mellett új jelen­ség az ökológiai mozgalmak, a békemozgalmak és az új femi­nizmus egyes irányzatainak kifejezetten erőszakmentes, anarchista szellemisége, amely a természet felett gyakorolt erőszakot bírálva, az élet védelme érdekében nem-erőszakos technológiák alkalmazását, a nemzetközi viszonyok erőszak­mentes konfliktusmegoldását, illetve a mai patriarchális férfi­erőszak megszűnését kívánja elérni.

Nem elhanyagolható, sőt egyre inkább tömegméretek­ben fordul elő a mindennapi élet anarchista elrendezése, megélése a legkülönbözőbb formákban, a kommunáktól az önszerveződő, alternatív kultúrákig. A szubkultúra egyes cso­portjai, pl. az autonómok, a házfoglalók, a punkok olykor erő­szakot is alkalmaznak, de valójában életformájuk egészével tiltakoznak a fennálló társadalmi „rend" erőszaka ellen.

Az anarchizmus irányzatai közül tehát egyik sem pre­desztinált az erőszak és a terror igénybevételére, sőt éppen olyan áramlat ez, amelyiknek alapelve, hogy minden­kor, minden körülmények közepette tartózkodik az erőszak minden fajtájától. Hogy mégis kik, mikor, hogyan és miért használtak erőszakot, az az anarchizmus eszközeinek átte­kintése után lesz megítélhető.

3. Az anarchizmus eszközei

A felhasznált eszközök között a gondolatok terjesztésének egyik legnyilvánvalóbb módja a saját anarchista sajtó. A röp­lapok, folyóiratok, könyvek kiadása megteremti azt a lehető­séget, hogy egyéni vagy csoportvélemények valamely párt­hoz való csatlakozás nélkül is megjelenhessenek. Az anar­chista propaganda az általános elvek terjesztésén túl a legin­kább a hadsereg és a társadalmi élet törvényekkel történő szabályozása ellen lép fel. Ennek nevében szól olyan aktuális kérdésekhez is, mint pl. az általános választójog vagy a magá­nyos terroristák értékelése.

A politikai propaganda kifejtésének másik eszköze a ki­sebb-nagyobb anarchista csoportok alakulása. Ezek létrejö­hetnek egy-egy folyóirat körül is, de a leggyakrabban azoktól függetlenül áll össze néhány ember. Tevékenységük általá­ban politikai természetű, bár céljuk gyakran a kommunarend­szerű gazdálkodás vagy az anarchista életmód lehetségessé­gének a bizonyítása. A különböző csoportok esetleg föderá­ciót is alkothatnak, olykor pedig konferenciákat, kongresszu­sokat tartanak.

Az eszmei-politikai propaganda tetteit kiegészíthetik vagy helyettesíthetik a gyakorlati akciók, avagy a tett propa­gandája. A „tett propagandája" kifejezést a múlt század vé­gén az anarchisták egy része is, mások is a terrorakciók meg­jelölésére használták, holott az 1876-os berni anarchista kongresszuson Errico Malatesta által adott értelmezésnek megfelelően „a tett propagandája" valójában az anarchista eszméket tett útján kifejezésre juttató lázadó cselekvés. Elisée Reclus szerint azok, akik az erőszakos tetteket a tett pro­pagandájának nevezik, azt bizonyítják, hogy nem értik e kife­jezés jelentését. Az anarchista egy ember megölése helyett azt a feladatot vállalja, hogy nézeteinek – meggyőződése sze­rint a humanista elmélet csúcsának -, az anarchizmusnak, másokat megnyerjen.

Ez utóbbi értelmezéshez állnak közelebb az anarchista mozgalomban legáltalánosabb akciók: a tüntetések, tömeg­demonstrációk, az anarchoszindikalizmus direkt akciói, vagyis a bojkottok, sztrájkok, szabotázsok, a szavazástól, a választásokon való részvételtől való tartózkodás és a lázadó, illetve forradalmi akciókban való részvétel. (Ez a sor kiegé­szíthető napjaink házfoglaló akcióival, amikor házakat, eset­leg egész lakónegyedeket, kerületeket vesznek birtokba saját életük megszervezésére.)

Az itt felsorolt gyakorlati akciók nagy része már kétségte­lenül fizikai erőszakot alkalmaz. A véráldozatot nem követelő cselekedetek erőszakosságának szükségességéről – bele­értve még esetleg a sztrájktörők akár bottal történő „meggyő­zését" is – általában nem nagyon van vita az elméletileg erő­szakellenes anarchista mozgalomban. Legfeljebb a rendőri erőszak elleni védekezés passzív vagy erőszakos módjai je­lentenek eltérő gyakorlatot. A halálos áldozattal is járó helyze­tek azonban már komoly erkölcsi kérdéssé válnak.

II. Az erőszak megítélése

1. Erőszak és forradalom

Az anarchizmus forradalmi mozgalomként jelent meg, még­pedig a legradikálisabbként, hiszen nem egyszerűen az ed­digi államformák, hanem egyben minden jövendő államforma ellen is irányul.

E gondolatmenetet következetesen végigvezetve Max Stirner nem is forradalom szükségességéről beszél, mert úgy véli, a forradalmak nem a fennállót, hanem csak egy adott fennállót, nem minden intézményes berendezkedést, hanem csak az eddigi berendezkedéseket támadják, s csupán egy új berendezkedést céloznak meg elérni. Stirner ehelyett a láza­dást ajánlja az állam lerombolására, az olyan cselekvést, melynek nem célja egy új berendezkedés kiépítése. A forra­dalom a fennálló állapot elleni harc, ezért politikai vagy szociá­lis tett. A lázadás viszont nem a fennálló elleni harc, hanem az egyesek felkelése, a fennállóból való kilépés, amely ha sike­rül, a fennálló magától felborul, meghal. Ezért ez a szükséges tett nem politikai vagy szociális, hanem egoisztikus. Minden egyes individuum egyénileg lázad, így például az adott tulaj­donformákat csak egyféleképpen törheti át: ha érvénytelen­nek tekinti őket, és erőszakkal megragadja, elviszi azt, amit akar.

Noha teljesen erőszakmentes volt és individualistának sem nevezhető Lev Tolsztoj, álláspontja mégis nagyon közel áll Stirneréhez, amikor a vallásban feloldott belső morális át­alakulást tekinti a forradalom eszközének.

Az anarchisták többsége azonban mégiscsak vállalja a fennálló elleni harcot, a politikai és szociális tettet, a forradal­mat, bár következményeként semmiféle berendezkedést és berendeztetést nem. A forradalom eljövetelének szükségsze­rűségében e többség nem kételkedik, de atekintetben nézet­különbségek vannak köztük is, hogy ez a forradalom milyen alapokon nyugszik, és milyen mértékben lehet erőszakos.

Az 1848-as párizsi forradalom előtt reformista és erő­szakellenes Pierre-Joseph Proudhon februárban a barikádo­kon található. Ettől kezdve szükségesnek és szükségszerű­nek tartotta a forradalmakat, mivel az általa elképzelt társa­dalmi változások első aktusának tekintette. Nem fogadta azonban el a fölülről indított, egy kisebbség által irányított for­radalmat, amely új erőszakot és új autoritást szül. Proudhon a hatalom uralma helyébe a gazdasági erőket kívánja állítani. A gazdasági átalakulás fő eszköze nála a cserebank, a forrada­lom fő erői a kollektív spontaneitással kölcsönösségi kapcso­latban álló parasztok és a kisüzemek, az ipari munkások tár­sulásai. Az emberek egyesülésre való törekvése és a forrada­lom szükségessége lépést tartanak egymással, egyik sem va­lósítható meg a másik nélkül.

Proudhon gazdasági, építő anarchizmusával szemben gyakran a rombolás apostolának aposztrofálják Mihail Bakunyint. Ő – a hegeliánus hagyományokat folytatva – valóban te­remtésnek tekintette a rombolást. Valóban szét kívánta zúzni a jelenkor minden intézményét, az államot, egyházat, banko­kat, törvényszékeket, a magántulajdont, az egyetemeket, a hadsereget, a rendőrséget, vagyis a kiváltságos osztályok vé­dőbástyáit. Számított a társadalom perifériájára szorultak lá­zadó erőire is. Viszont a maga részéről sem tevőleges rombo­lást, sem lopást, sem más emberellenes erőszakot nem tűrt el, bár ha választania kellett a kiváltságosok lopása és rablása meg a nép lopása és rablása között, akkor az utóbbit válasz­totta. A forradalmat csoportok és tömegek spontán akciójából létrejött erőszakos népfelkelés aktusának képzelte.

A magántulajdont és az államot elkerülhetetlenül forrada­lom fogja megszüntetni, de a burzsoázia terrorja miatti véres harc csak a tőke elleni harc egyik epizódja – hirdeti Pjotr Kropotkin. A társadalom vérontás nélküli átalakítását abban az esetben tartja lehetségesnek, ha a konfliktus kiindulópontját az új eszmék alkotják, mert ekkor a konfliktust nem a fegyve­rek, hanem az eszme teremtő ereje oldja meg. Erre az adhat esélyt, hogy a társadalom konstruktív erői magas fejlettségi fokot érnek el, mert akkor azok is rokonszenvezni fognak ve­lük, akik osztályhelyzetüknél fogva ellenük fordulnának.

Erőszak és szelídség, evolúció és revolúció között szin­tén nem feltétlenül lát ellentétet Elisée Reclus, hiszen éppúgy lehetséges békésen végbemenő forradalom, mint üldözések­kel, harccal terhelt evolúció. Fejlődés és forradalom egyazon jelenség két egymásra következő aktusa. De mivel az átala­kulás időszakában az eszmék megvalósulása még akadá­lyokba ütközik, ezért csak erőszakosan nyilvánulhatnak meg, és annál erőszakosabban, minél nagyobb az ellenállás velük szemben.

A fennálló védelmére hatalmas katonai és rendőri szer­vezetek állnak rendelkezésre, ezért Errico Malatesta szerint nincsen békés legális eszköz e helyzet változtatására. A tör­vények a privilegizáltakat védik. A fizikai erőszakkal szemben nem lehet máshoz apellálni, mint a fizikai erőszakhoz, nem marad más, mint az erőszakos forradalom. Az emberiség iránti szeretet miatt kell forradalomnak lenni, az erőszak fáj­dalmas szükségszerűségére a történelem kényszerít – állítja.

Jean Grave úgy gondolja, békés forradalomról álmodozni vagy azt hirdetni csalás. A halál, a felkelés, a forradalom min­den társadalmi rend alapvetésének része. Az uralkodó osz­tályok sohasem fognak önként lemondani előnyeikről. A forra­dalom vérontást fog magával hozni. Ez sajnálatos áldozat, de nem feledtetheti azt, hogy a jelenlegi társadalmi rendszer na­ponta száz és ezer áldozatot követel. Jobb harcban elpusztul­ni, mint éhség és nyomor következtében. Ugyanakkor ő is azt hangsúlyozza, hogy erőszakot csak az elnyomással való szembenállásra szabad felhasználni, az erőszak önmagá­ban nem hoz létre igazságos társadalmat. Amit erőszak ho­zott létre, az erőszakkal le is rombolható.

Benjamin R. Tucker az anarchizmus legfontosabb törek­vését az erőszak alkalmazását kiváltó okok megszüntetésé­ben látja. Mégsem kell visszariadni erőszakos rendszabályok igénybevételétől – mondja -, ha azt az értelem vagy a körül­mények úgy kívánják a személy sérthetetlenségének érdeké­ben, a munkával alapozott tulajdon védelmében és a szaba­don vállalt foglalkozás kötelezettségeinek betartatása céljá­ból. Ez a konstrukció az állam támogatása és funkciói nélkül működhetne. Az állam felszámolásának egy társadalmi forra­dalom eredményeként kell megvalósulnia, ennek azonban nemcsak egyféle eszköze lehetséges, egy forradalom éppúgy lehet erőszakos, mint erőszakmentes. Az állandóan alkal­mazható általános eszköz a passzív ellenállás. A passzív el­lenállás – például az adómegtagadás – szerinte az egyetlen ellenállásforma, amely a militarizmusra és a bürokráciára tá­maszkodó társadalmon belül sikeres lehet. Az erőszak a rab­lásból él, és meghal, ha az áldozat többé nem hagyja magát kirabolni. A passzív ellenállás ugyanakkor nem minden for­májában vezet közvetlenül az állam felszámolásához, ráadá­sul az autoritás képviselője lehetetlenné is teheti a békés esz­közök használatát. Ebben az esetben az erőszak alkalma­zása jogosult. Ugyanakkor ez az adott társadalom jellegétől is függ. A korabeli Oroszországban a terrorizmus morálisan jo­gosult és célszerű – állítja -, ellenben nem az Németország­ban vagy Angliában. Az erőszakos cselekedeteknek Tucker szerint másmilyennek kell lenniük, mint amilyen egy fegyve­res forradalom. A fegyveres tömegek forradalmának kora le­járt – érvel -, mert a modern társadalomban az ilyen forrada­lom már túl könnyen leverhető. Arra a következtetésre jut, hogy a sajtó- és szólásszabadság abszolút elnyomásának szükséghelyzetében a passzív ellenállás mellett az elszigetelt egyének dinamitakcióinak sorozata lehet az az eszköz, amellyel a forradalom megvívható, őnála tehát valóban megjelenik a terrorizmus lehetősége.

Az erőszakkal és vérrel megvívott anarchista forradalom gyakorlati példája Nyesztor Mahno mozgalma. Első partizán­egységeiből rövid időn belül forradalmi felkelő hadsereg fejlő­dött, és a népmozgalom-jelleget megtartva, 1918 és 1921 kö­zött Ukrajna 7 millió lakosú, jelentős területén a gyakorlatban valósultak meg a bakunyini-kropotkini kollektivista anarchiz­mus elgondolásai. A parasztok termelői kollektívákban mű­velték a földet, a munkások a gyárakban önkormányzatot ve­zettek be. Nem rajtuk múlt, hogy elbuktak, a mozgalmat külső erőszak törte le.

Ugyancsak anarchista eszmék játszottak szerepet az 1917-es februári és októberi forradalom után 1921. február 28-án kitört harmadik forradalomban, a kronstadti felkelés­ben. A szovjethatalmat 1917. május 18-án elsőként kikiáltó város most az önkormányzat tiszta megvalósulásáért, a min­denféle párt befolyásolásától mentes szovjetekért küzdött. Mi­vel ekkor ez egyben elsősorban a hatalmon lévő kommunista pártot érintette, a fegyverek kritikája nem érhette el célját, s le­verése nyomán a tanácsmozgalom országszerte is véglege­sen vereséget szenvedett.¹

Az anarchista eszmék gyakorlati megvalósítását szintén fegyverrel vívták ki és kísérelték megvédeni a spanyol forra­dalomban 1936-1939-ig. Termelői önkormányzatok jöttek létre, több ezer mezőgazdasági kollektíva alakult, az üzemek­ben munkásellenőrző bizottságok vagy vállalati tanácsok ala­kultak (főleg Katalóniában és Aragóniában).² A fegyveres ön­védelem szükségessége nem vált kérdésessé, a frankóisták és a kommunisták támadásait egyaránt vissza kellett verniük, amíg erre még volt erejük.

(El día que bajaron los cerros)

2. A terror akciói

1878-ban Freiburgban anarchista kongresszus ült össze. Ez a kongresszus az eszmék megvalósításának eszközéül az el­méleti propagandát, a felkelő és forradalmi akciókat, a szava­zástól való tartózkodást ajánlotta. Az 1881-es londoni konfe­rencia viszont a tett propagandája nevében már a legális terep elhagyását javasolja, és felhívja a szervezetek és egyének fi­gyelmét „a technikai és kémiai tudományok tanulmányozá­sára a védekezés és a támadás eszközeként". .. Amikor Louise Michel 1883 márciusában a rendőrség által szétvert tüntető munkanélküli tömeget a pékségek kifosztására és a kenyér szétosztására buzdította, az anarchizmus hagyomá­nyos lázadójaként és lázítójaként viselkedett. Ezt tette a bíró­ságon is, midőn a bírónak arra a kérdésére, helyesli-e az üzle­tek kifosztását, azt a választ adta: „Helyeslem, bár magam in­kább éhen halnék, semhogy egy morzsát is egyek lopott ke­nyérből."

Ezzel szemben az 1880-90-es években az anarchizmus addigi és későbbi történetében gyakorlatilag nem használt módszer, az egyéni megtorlás kavarta fel a társadalmat. Ez az az időszak, amelynek alapján fogalmi kapcsolat jött létre anarchizmus és terror között, ez azonban sem akkor, sem ké­sőbb nem volt jogosult. A terror alkalmazásának jogosultsága az anarchisták között is komoly vitákat vált ki. A legnagyobb feltűnést Franz August Koenigstein, avagy Ravachol párizsi merényletei keltették 1892-ben. Munkanélküliként, a társada­lom kitaszítottjaként lopásból és rablásból tartotta el magát. Merényletsorozatát mégsem saját helyzete indította el, ha­nem egy nem engedélyezett tüntetés néhány munkásának az elítélése. Jellegzetes, hogy rablásból szerzett pénzéből segí­tette a bebörtönzött tüntetők hozzátartozóit. Első célpontjai az ítélethozó bíró és a tüntetőkre még halálbüntetést is kérő államügyész.

Ravachol tettei az anarchizmus alapelveivel szembesül­tek. Ha a törvény bűn, bűn-e a törvénysértés? Milyen eszkö­zök fogadhatók el és engedhetők még meg? Miközben né­hány anarchista kész volt Ravachol tettét követni, a még Kropotkin által 1879-ben alapított folyóirat, a „La Révolte" né­hány cikke – taktikai szempontból ítélve meg az egyéni terror­akciókat, a tiltakozás hatásos eszközeit látva bennük – mégis azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen egyéni terrorak­ciók az anarchista fejlődésnek többet ártanak, mint használ­nak, hiszen egyéni tettekkel nem lehet lerombolni a társa­dalmi szervezetet, nem lehet forradalmat elképzelni harco­sok nagy tömege nélkül. Ezek az akciók inkább a harag, mint a tett propagandájának eszközei.

Ami a lopást illeti, arról volt olyan vélemény, amely szerint az a jelenlegi társadalomban szükségszerű, mert fegyver a burzsoázia elleni harcban, mások viszont a lopást jellegzetes burzsoá gyakorlatnak tekintették, ami csak lezüllesztheti az anarchistákat. Reclus elméleti oldalról közelítette meg ezt a kérdést. Úgy vélte, a bűnös kapitalista társadalom minden tagja bűnös, a lopás és a munkán alapuló gazdaság lényegé­ben nem különbözik egymástól. Ha pedig egyébként az elmé­letben nincs létjogosultsága a magántulajdonnak, akkor miért kellene azt elismerni a gyakorlatban? A törvénysértés szán­dekát kell tisztázni: ha a tettes az igazságtalanságot leplezi le, és úgy vívja a maga kis forradalmát, akkor üdvözölni kell, ha viszont saját hasznára cselekszik, megvetést érdemel.

Kropotkin nem tekintette Ravacholt hiteles forradalmár­nak, mivel tettei nem sorolhatók az anarchizmus számára kí­vánatos, kitartó munkával előkészített, talán kevésbé látvá­nyos, ám hatásos cselekedetek közé.

Ravachol kivégzése után megváltozott személyének megítélése, hiszen az, aki feláldozza magát az eszményért és az igazságért, nem lehet akárki – Írja a „La Révolte". Reclus fenntartásai ellenére is dicsérte Ravachol nagylelkűségét, sőt még Kropotkin is az önfeláldozás nemes tettéről írt, megje­gyezve, hogy az anarchista terroristák bombái egy nagy dráma nyitányát jelzik. Octave Mirbeau Ravachol tettét vil­lámcsapásnak látja, amelyet „a napsütés és a megbékélt egek gyönyörűsége" követ majd, amikor e sötét munka után egyetemes harmónia ragyog fel.

Malatesta viszont továbbra is elítélte a terrorakciókat, mi­vel azok a gyűlölet szülöttei, és gyűlöletből nem születhet sze­retet; a merénylők nem újítják meg a világot, inkább erősödik az elnyomás. Sőt, a gyűlölet forradalma vagy egyáltalán nem sikerül, vagy egy új elnyomás előtt nyit teret.

Emilé Henry ezzel szemben azzal érvel, hogy az anar­chisták az egyén függetlenségét és szabad iniciatíváik fejlő­dését akarják, márpedig Malatesta ezt az iniciatívát veti el, ezt a függetlenséget sérti meg, amikor azt állítja, hogy egy ember tettei nem méltányolhatok, ha átlépi a szükségesség által állí­tott határokat. Mert végül is ki ítélkezhet arról, hogy egy tett a forradalom szempontjából hasznos avagy káros-e? Akkor sincs igaza Malatestának – mondja Henry -, amikor azt állítja, hogy gyűlöletből nem születhet szeretet. Éppen ellenkezőleg, a gyűlölet is a szeretetből születik, mert minél inkább szereti valaki a szabadságot és az egyenlőséget, annál inkább gyűlöli ezek akadályait. Az intézmények csak absztrakt dolgok, és addig állnak, amíg hús-vér emberek képviselik őket. Nincsen tehát más út ezen intézmények megsemmisítésére, mint el­pusztítani azokat az embereket, akik az intézményeket képvi­selik. Ezért a lázadás minden energikus tette üdvözlendő, mert a forradalom csak ilyen lázadások eredménye lehet. Ha egy ember tudatos lázadó, úgy ez az egész életét áthatja, emiatt egyedül ő ítélkezhet arról, igaza van-e a gyűlölethez közeledve, illetve amikor vad vagy kegyetlen. A brutális láza­dás tette a tömegeket felrázza és megmutatja a burzsoázia gyengéit. (És Emile Henry kifejezésre juttatta azt is, hogy ál­láspontja nem pusztán teoretikus. 1894-ben egy kávéházba bombát dobott, azzal a szándékkal, hogy minél több embert öljön meg.)

Henry tettét az anarchisták többsége már elítélte. Paul Reclus – Elisée fivére – szerint az igazi bajtársak a Henry-féle merényleteket mind bűnnek tartják. A korábban rajongó hangú Octave Mirbeau most elítéli a terrorakciót, mivel csak az anarchizmus halálos ellensége cselekedett volna úgy, mint Henry, amikor bombáját a békés és névtelen tömeg közé, kis­emberek közé hajította. Jean Grave 1895-ben – lényegében a merényletsorozatok elültével – a terrorizmust a mozgalom gyermekbetegségeként ítélte el.

(El día que bajaron los cerros)

3. A háború erőszaka

Az anarchisták antimilitarista propagandája mindig erőtel­jes volt, hiszen a katonaság eleve a centralizált autoritás el­vén fölépülő erőszakszervezet, a hatalmat védelmezi és képviseli; gyakran vetették be a tüntető tömegek ellen, nem is szólva a lázadások, forradalmak leveréséről. Egy esetleges háború elítéléséről is egyöntetű vélemény alakult ki az anar­chisták között. Amíg Domela Nieuwenhuis (az anarchisták ki­zárásáig) a II. Internacionálé 1891-es második és 1893-as harmadik kongresszusán hiába javasolta a háború elleni vá­laszként az általános sztrájkot, addig az anarchoszindikalisták fölülkerekedését hozó nemzetközi amszterdami anar­chista kongresszus 1907-ben határozatot hozott mindenféle háború elutasításáról és a háború elleni direkt akciók szüksé­gességéről.

Az anarchisták háborút elítélő egységes álláspontja azonban 1914-ben, a világháború kitörésekor meghasonlott. Jellemző, hogy inkább a központi hatalmak államainak anar­chistái voltak békepártiak, és az antanthatalmak államaiban élő anarchisták képviselték a honvédő, háborúpárti nézőpon­tot, így James Guillaume honvédő álláspontra helyezkedett, a megoldást az antant győzelmétől várta, ami után szabad né­met köztársaság alakul, széthullanak a monarchiák, és új szláv föderációk születnek.

Kropotkin az orosz és a nyugat-európai progresszió vé­delmében a német militarizmus vereségét kívánta. Különbsé­get tett az általános háborúellenes propaganda és az adott háború esetén szükséges magatartás között. A német hordák elleni harcot hősinek tekintette.

Jean Grave – Kropotkinhoz hasonlóan érvelve – a huma­nista gondolkodást féltette a porosz militarizmustól. Fegyve­res győzelmet követelt, de közben felhívta a figyelmet arra is, hogy a német népet nem szabad a győztes hatalmaknak meg­alázniuk, nehogy ez később újabb fegyveres összeütközés­hez vezessen. Később inkább már azt hangsúlyozta, hogy a háború nagy csapás, elviselni kell, de helyeselni nem.

Christian Cornelissen és Charles Malato honvédő állás­pontra helyezkedett, az eleinte szintén honvédő Sebastien Faure viszont a békepártiakhoz csatlakozott. Az egyesült álla­mokbeli Emma Goldman, a német Erich Mühsam és Gustav Landauer, a holland Domela Nieuwenhuis kezdettől háború­ellenesek voltak, és azok is maradtak.

A háborúellenesek legbefolyásosabb képviselője Mala­testa volt. Hangsúlyozta, hogy ő nem lett pacifistává, továbbra is kész fegyvert fogni, de csak az emberek szabadságáért. A nemzeti felszabadító háborúk ugyan jogosultak, most azon­ban nem erről van szó. A háborúból kivezető reménység útja a forradalom, ami minden valószínűség szerint a legyőzött Németországban fog bekövetkezni.

Malatesta érveire Malato azzal válaszolt, hogy maga is a német vereség nyomán győzedelmeskedő forradalomban re­ménykedik, de aki a célt akarja, annak az eszközt, vagyis a há­borút is el kell fogadnia.

III. Az erőszak okai

1. Az egyén nézőpontja

Bár elméletileg kétségkívül alapkérdés, mégis túlságosan le­egyszerűsített lenne csupán cél és eszköz viszonyát látni az erőszak alkalmazásának megítélésénél. Az okok számbavé­telekor nem látszik elegendőnek a személyes élet marginali­zálódása vagy egyéb okokból történt kilátástalanná válása és a társadalmi változások sürgetésének igénye sem, bár ebben az esetben a sokszor öngyilkos önvédelem és támadás több­nyire közvetlen pszichikai vagy fizikai erőszakra reagál, tehát „logikus", hogy agresszív, erőszakos.

Az egyéni tett során anarchista nézőpontból mindenki a maga forradalmát vívja meg, halálra szántan. Az egyéni ak­ciók abban az értelemben nem ideologikusak, nem politikai­ak, nem propagandisztikusak, hogy végrehajtóik ideológiája, nézetei tetteiktől, mindennapi életüktől elkülönült területet ké­peznének. Eszme és élet azonosságából fakad az ilyen tettek érzelmi telítettsége és indíttatása is, a szimbólummá vált sze­mélyek gyűlölete. Eszme és élet azonosságának egyik for­mája a forradalom; elsődleges területe pedig az anarchisták számára az individuum. Az egyének forradalmában az elmé­let és a gyakorlat nem szétválasztható: az elmélet közvetlenül cselekvés, a tett közvetlenül gondolati. E világnézetnek meg­felelő magatartás mindenekelőtt az individualista anarchis­tákra jellemző. Sarkított fogalmazással ezért azt lehet monda­ni: az individualista anarchista vagy a közvetlen politikai pro­pagandában részt nem vevő filozófus (aki egyébként az egyéni erőszakot teoretikusan elfogadja), mint Stirner és Tuc­ker, vagy terrorista, mint Ravachol (esetleg publicista és terro­rista egyszerre, mint Henry).

Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy az egyéni terrorak­ciók csak a múlt század végének termékei. Szerepet játsz­hatott ebben a politikai eszközöktől forradalmi változást nem várók kiútkeresése az elvérzett forradalmak után, illetve ami­kor az úgymond antikapitalista mozgalmak reformistává vagy új diktatúra hirdetőivé váltak. Ahogy Louise Michel kifejtette, a néptömegek számos fölkelése eredménytelen maradt, ezért jobb, ha néhány bátor egyén feláldozza magát és saját kocká­zatára a kormányt és a burzsoáziát terrorizáló erőszakos tet­tet követ el, mintsem hogy az egyszerű emberek tömegei vál­janak áldozattá.

2. A tömegmozgalom ereje

Az új eszközök keresésének azonban létezett egy másik útja is, hiszen éppen ekkor tesz szert egyre nagyobb népszerű­ségre és válik egyre inkább tömegméretűvé az anarchoszindikalizmus. E gondolat első megfogalmazójánál, Georges Sorelnél az individuális lét és az eszme szintén egységben vannak, mégpedig a kollektív erőszak cselekvésének míto­szában, az általános sztrájk mítoszában. Az erőszak mítosza nem vérfürdő követelését jelenti, erkölcsi kiindulópontja vi­szont a fennálló világhoz való alkalmazkodás elutasítása. Az anarchoszindikalizmus célja – Fernand Pelloutier szavaival élve – az óráról órára, napról napra folytatott lázadás, lázadás mindennemű erkölcsi és fizikai, egyéni és kollektív despotizmus, vagyis a törvények és a diktatúrák ellen.

Pelloutier azt kínálta fel az anarchistáknak, hogy szállja­nak le mind az elmélet, mind az egyéni tettek magányos csúcsairól, és az erőszak kapjon harcos, de konstruktív for­mát. Ezzel az anarchizmus hagyományos ideologikus-propagandisztikus, csupán politikai mozgalmának és az eszmét a tettel azonosnak tekintő individuális anarchizmusnak sajátos szintézisét teremtette meg.

Napjaink anarchizmusa némiképpen hasonló helyzetben van, mint a száz évvel ezelőtti, mert sokfélesége ugyan elő­nyére válik, de helyét, szerepét ismét újra kell fogalmaznia. Két véglet ismételten kialakult, egyfelől a tudományelméleti, módszertani anarchizmust képviselők, így pl. Paul Feyerabend, másfelől a tüntetéseken erőszakosan is fellépő élet­módcsoportok, az autonómok és a spontik mozgalma.

Mint minden alternatív mozgalomban, az anarchizmusban is erősödik az a tendencia, hogy egyre közvetleneb­bül a mindennapi élet átformálása válik a legfontosabbá. Ebbe az irányba mutat például az ideológiai-propagandisztikus, politikai mozgalom érdeklődése az ökológiai kérdések iránt, vagy az anarchizmust életformaként megélők kisebb csatái a saját élet lehetőségéért. A hagyományos anarcho-szindikalizmus munkahelyi és utcai fellépései mellett ezért egyre nagyobb szerepet kap a magánélet területén vívott küz­delem, az államtól szó szerint vagy képletesen elfoglalt élette­rület. Ez az elfoglalás pedig talán szélsőségek nélküli, de nem feltétlenül erőszakmentes.

3. Erőszak és erkölcs

Mert hát lehet-e egyáltalán erőszakmentesnek lenni? Az emberiség szerencséjére – de gyakran az érintettek szeren­csétlenségére – mindig akadtak a társadalomban olyan őrült egyének és csoportok, akik képtelenek voltak a mindenkori társadalmi korlátok „rendjéhez" alkalmazkodni, mert fuldokol­tak attól, hogy ez a rend személyes szükségleteiket, valamint az emberek egymás közötti kapcsolatait, a társaságot, a kö­zösségeket, a társadalmat előre kivájt mederbe tereli. Ezek az emberek nem tehettek mást, mint lázadtak. Mint lázadók az­után aszociális elemekké váltak a mederben csöndesen foly­dogálok szemében.

A lázadás ugyanakkor – bármilyen formája legyen is – valójában már önmagában erőszakos válasz a környező rend erőszakára, hiszen a hatalom és az uralom érdekeit, törvé­nyeit sérti. Az emancipáció mozgalmai ráadásul, ha mással nem, hát a hittérítők erőszakosságával, több-kevesebb lelki, erkölcsi, szellemi terrorral igyekeznek meggyőzni a megmen­teni szándékozottakat, noha lehet, hogy a megmentendőt – mint például a magát csak a hagyományos női szerepekben jól érző nőt – ezzel az elé a dilemma elé állítják: boldog legyen vagy emancipált?

De miként lehetséges, hogy egy elvileg teljesen erőszak­mentes mozgalom – az anarchizmus – a gyakorlatban az erő­szak valamely eszközéhez nyúl, legalábbis helyesli vagy elfo­gadja azt? Ez egyfelől a társadalmi rend természetéből, törvényeiből következik. Azontúl ugyanis, hogy az individualitást megerőszakoló, uniformizáló törvény már magában is egyenes felszólítás az erőszakos törvények akár erősza­kos megsértésére – a törvény már puszta léténél fogva is önellentmondás. A törvények azért vannak, hogy megsértsék őket. Mert mit ér az az érvényben lévő törvény, amelyet senki sem sért meg? Ezért az államhatalom és a törvényes rend erősítését is szolgálhatja minden tett, amely ezt a rendet támadja. Az államhatalom pedig valóban meg is tesz minden tőle telhetőt, hogy ilyen tettek elkövetésére ok legyen. A dik­tatúra keményen, a demokrácia kifinomultan.

Az anarchizmus – nemkülönben minden más emancipá­ciós mozgalom – esetenkénti erőszakosságának oka másfe­lől saját természetében rejlik. Ugyanazokból az alapelveikből következik ez, mint erőszakmentessége. Az anarchizmus – sokkal inkább, mint más emancipációs mozgalmak – erkölcsi megalapozású, és ezért szubjektivisztikus. E szubjektiviz­musa miatt az emberek közötti kapcsolatokat nem törvények­kel, hanem erkölcsön alapuló együttműködéssel kívánja meg­teremteni, amivel végül is azt fejezi ki, hogy az államhatalom törvényes rendjét mindenekelőtt az erkölcs gyengítheti, ve­szélyeztetheti. Az anarchizmus erkölcsi indíttatása miatt ki­mondva vagy kimondatlanul erkölcsi fölényben érzi magát más álláspontokkal szemben, ezzel viszont ez az elvileg az értékek minden hierarchiáját elvető mozgalom az érté­kek új hierarchiáját hozza létre. Ha az új értékrend kialaku­lása nem csupán belső morális átalakulás eszköze, hanem – Stirner szavaival élve – egyben politikai és szociális tett is, ak­kor szükségképpen más értékrendeket és érdekeket sért, gyakorlati formában akár erőszakosan is. Ilyen értelemben te­hát a lázadók esetleges erőszakosságának végső oka az erkölcs prioritása.

Mindemellett az anarchizmus az összes antikapita­lista vagy emancipációs mozgalom között még mindig a legkevésbé erőszakosak közé tartozott. Belső ellentmon­dásossága – ami lehetővé teszi az erőszak elfogadását is – azáltal lenne feloldható, ha önmaga megszűnését elérné, vagyis erkölcsi álláspontja nem egy különálló politikai moz­galomban lenne jelen, hanem minden egyes ember cseleke­detében. Csak hát hogyan érhető ez el másként, mint egy önálló mozgalom segítségével…?

Mindenesetre a mindennapi élet megszervezésének számos és egyre szaporodó formája a maga spontaneitásá­val olyan emberi együttélési módokat alakít ki, amelyek meg­felelnek az anarchista elképzeléseknek, méghozzá anélkül, hogy magukat anarchistának tartanák. A mindennapi élet e spontán anarchizmusa se nem politikai, se nem ideologikus. Kár is lenne átpolitizálni, átideologizálni; elegendő saját öntu­datuk erősítése. Az anarchizmusnak viszont bizonyára elő­nyére válik az a folyamat, amelynek során ideologikus, politi­kai természete a mindennapi élet gyakorlatával telítődik. A mindennapi élet pórusaiba ily módon beszivárgó, annak részévé váló erkölcsiség és magatartás a mindenkori ha­talmat jobban gyengíti, a hatalom számára megfoghatatlanabb, erőszakkal szétverhetetlenebb, erőszakosságra kevésbé provokálható, mint a pusztán politikai moz­galom.

Jegyzetek

1 A történeti tények konkrét vizsgálatának tükrében semmi okunk ar­ra, hogy akár a kronstadti felkelést, akár Mahno anarchista mozgalmát idealizáljuk. Mindkét esetben erőszakos, tekintélyuralmi és diktató­rikus momentumok is jelen voltak, s ezt a körülményt nem szépíthet­jük meg, még akkor sem, ha a bolsevikok mindkét ellenük törő moz­galmat erőszakkal leverték. (A szerk.)

2 Erről az Eszmélet 2. számában Harsányi Iván írása részletesebben is megemlékezik. (A szerk.)