A Kelet-Európában kialakult társadalmi formáció múltját (és bizonyos értelemben jelenét és jövőjét) nagymértékben meg­határozza a sztálinizmus. Ezt a kifejezést sokféle értelemben használják. Van, aki a személyi kultuszra gondol, van, aki egy ideológiát jelöl vele, van, aki egy ideológiai-politikai mozgal­mat, esetleg politikai rendszert ért alatta, míg mások egy gaz­dasági-politikai szerkezetet írnak le segítségével. Megint má­sok szerint a kifejezés értelmetlen, használata tudományta­lan, mert egy nem egységes ideológiát, társadalmi folyamatot vagy szerkezetet próbálnak meg ezzel az összefoglaló elne­vezéssel megérteni. Magát a jelenséget azonban – akár e ki­fejezéssel, akár anélkül – értékelték és értékelik a szocializ­mus tökéletes megvalósulásaként, de a szocializmus torzké­peként is. Minősítik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet – esetleg csak az adott körülmények között – egyedül lehetséges és szükségszerű folyamatának, vagy e folyamat megmerevedésének éppúgy, mint ahogy ezen átmenet egyáltalán nem szükségszerű, torz formájának, sőt a szocia­lizmus felé tett lépések zsákutcába jutásának is. Mindezek alapján bemutatják a legfőbb jónak, szükséges rossznak, vagy magának a Sátánnak a mestermunkájaként. A fentiekből következően van olyan nézet, amely szerint Sztálin halálával meg is szűnt, mások viszont a budapesti Sztálin-szobor 1956-os ledöntésével temetik a sztálinizmust, de azzal a nézettel is lehet találkozni, amely szerint még ma is sztálinizmus van Ke­let-Európa országaiban, és talán nem is Sztálin hatalomra ke­rülésével alakult ki.

Az alábbiak történeti, szerkezeti és funkcionális elemzé­sek segítségével megkísérlik a sztálinizmust vázlatosan leír­ni. E leírás szándéka szerint értékítéletektől mentes, de nem azok alól mentesítő.

1.

A sztálinizmus Európa keleti felének terméke, de kialakulásá­nak, szerkezetének és működésének megértéséhez szüksé­ges az európai társadalomfejlődés eltérő útjainak ismerete. Ezek bemutatásakor a tipizálás szempontjait a gazdaság- és társadalomszerveződés főbb szervező erői, illetve azok kom­binációi adják, amelyek Nyugat-Európában főként gazdasági (csereérték) természetűek, Kelet-Európában viszont nem­ gazdasági, szervezeti és tudati (ideológia, erkölcs, hit, érze­lem) jellegűek. E szervező erők lehetnek autonómak, önszer­veződők és fölülről szervezettek. Ezek alapján a kapitalizáló­dás és az ipari forradalom európai folyamatában a következő típusok ismerhetők fel: a) angol, b) francia, c) német, d) orosz.

a) Az angol fejlődésnél a prekapitalista gazdasági-törté­nelmi korszakoknak a kapitalizmussal való kapcsolatát és a kulturális értékek továbbélését a csereérték képviseli. Magá­nak a tőkés gazdasági életnek a folytonosságát és folyama­tosságát, a termelés totalitását szintén a csereérték biztosítja. A gazdaság- és társadalomszerveződés alapja tehát egy közvetlenül gazdasági tényező, a csereérték. Az árképző piac feltételei mellett – azaz amikor az árakat a kereslet és a kínálat ingadozása szabályozza – a magánvállalkozók forradalmasí­tották a mezőgazdaságot, így a később indult ipari forradalom támogatásával radikálisan megkezdődött a munka és a tulaj­don szétválasztása. E folyamatokat követően kiépült a mo­dern bankrendszer is. A kialakuló bürokrácia felett a társada­lom ellenőrzést gyakorol, a politikai élet helyi érdekekre épülő, többszörösen tagolt, parlamenti demokráciához vezet, ami a civil társadalom és a politikai állam elkülönülését jelzi. A társa­dalom modernizálása a gazdaság, a politika, a jog, a kultúra stb. önállóvá válásának a folyamata, vagyis a társadalom részrendszerekre tagozódása és e részrendszerek racionali­zálása. E társadalomszerveződésnek elméletileg és ideológi­ailag az empirizmus, a liberalizmus és a pragmatizmus felel meg. Az angol típusú fejlődés példájaként említhető még Hol­landia, Belgium, Svájc, illetve Dánia, Norvégia, Svédország és Európán kívül az Amerikai Egyesült Államok.

b) A francia útnál a csereérték szervező ereje gyengébb, így hiányzik egy előző hosszabb tőkefelhalmozási időszak, vagyis nagyobb a tőkeigény, de kevesebb a rendelkezésre álló felhalmozott és befektethető tőke. Emiatt a mezőgazda­sági és az ipari forradalom csak a modern bankrendszer (hi­telrendszer) kiépülésével egyidejűleg, annak segítségével megy végbe. A francia Credit Mobilier típusú, nagy mennyi­ségű értékpapírt kibocsátó bankok jellegzetes eltérést mutat­nak az angliai kereskedelmi bankoktól, mert az előbbiek a hosszú távú beruházásokat, az utóbbiak viszont a rövid távú igényeket finanszírozzák. A francia bankok az ipart támogat­ták és elsősorban a könnyűiparhoz (textilipar, élelmiszeripar) kapcsolódtak. A szakszerű bürokrácia szervezeti irányítása a társadalom által kevésbé ellenőrzött, mint Angliában, de az ál­lam szerepe még döntően a gazdasági fejlődés jogi feltételei­nek biztosítására szorítkozik. A civil társadalom és a politikai állam elkülönültsége itt is jellemző, ugyanakkor a társadalom modernizálásakor a részrendszerek racionalizálása mellett szerepet kap egy, a társadalmat átfogó racionalizálás is. E társadalomszerveződési típust elméletileg és ideológiailag a racionalizmus, a felvilágosodás és az individualizmusra épülő nacionalizmus, iparosítási ideológiaként pedig a saint-simonizmus fejezi ki.

c) A kapitalizálódás német típusánál szintén nagy a tő­keigény és kevés a rendelkezésre álló tőke, ezért a bankrend­szer kiépülése itt is a mezőgazdasági tőkeviszony kialakulá­sával és az ipari forradalommal párhuzamosan, azt segítve történik. A német bankok egyszerre elégítik ki a rövid és a hosszú távú tőkeigényeket, de tevékenységük meghaladja a hagyományos bankhitelezés területét, ipari alapítások aktív résztvevőivé válnak, mégpedig elsősorban a nehéziparban. A bankok szoros, központosított ellenőrzést gyakorolnak a ver­sengő vállalatok fölött. A koncentrált tőkebefektetés következ­tében növekszik az üzemek mérete, ami már kezdettől na­gyobb volt, mint az angliai üzemeké. Jellegzetes tehát az, hogy az egyik fő gazdaságszervező erő, a bank, szorosan összefonódik az ipari vállalattal, aminek végül szélsőséges formája a fasizmusban látható. A bürokrácia szervezeti irányí­tása, a közhatalmi funkciót kisajátító és a gazdaságot jogi eszközökkel (pl. merkantil gazdaságpolitika) befolyásoló ál­lam ez esetben ellenőrizetlenül áll a polgári társadalom fölött. Ezzel is összefüggésben van, hogy a gazdasági élet egysége­sítésében nagy szerepet kap a hadsereg, ezzel a hadiipar, il­letve, hogy a civilgazdaság szervezésére is a militarizálás a jellemző. A gazdaság- és társadalomszerveződésnek is lé­nyeges elemévé válik az ideológia, pl. a protestáns etika, a nacionalizmus, a veszélyhelyzet tudata, majd az ezeket is fel­használó fasizmus. A társadalom modernizálásakor a rész­rendszerek racionalizálása – önállósulása – helyett az átfogó racionalizálás a domináns. Ezt a fejlődési utat követi még Olaszország is.

d) A kapitalizálódás orosz típusa már inkább a perifériá­ról indul. A döntően nem árképző piac körülményei között – vagyis amikor az árak nem a kereslet és a kínálat függvényé­ben változnak – a bankok nem játszhatták azt a szerepet sem, amit a német típusú fejlődésnél, ezért szerepüket a fölülről irá­nyító szervezet, az állam veszi át. A gazdaság átalakítása az állam katonai stratégiai célokból megindított vasútépítéseivel, a közlekedés forradalmasításával kezdődik. A modernizáció az átfogó racionalizálás erősítését jelenti, amikor feladattá válik az ipari forradalom és a tőkeakkumuláció megvalósítá­sa. Ennek következtében olyan gyorsított iparosodás kezdő­dik, amelynek logikája szerint a monopolisztikus nagyszerve­zetek, nagyüzemek, nagyvállalatok és a nehéziparba közpon­tosított tőke válnak meghatározóvá. E kapitalizálódási típusra is jellemző tehát az, hogy a fő gazdaság- és társadalomszer­vező erő, az állam közvetlenül összefonódik az ipari vállalat­tal. E viszonyoknak megfelelően a politikai élet a központi irá­nyítás fetisizálásához vezet, az állami bürokrácia ellenőrzése nem lehetséges. Fontos társadalomszervező szerepet kap itt is az ideológia, így pl. a vallásos nacionalizmus vagy az elma­radottság tudata, majd a marxizmus ezeket is magába ötvöző változata. E típus esetének tekinthető már a balkáni országok és Kelet-Közép-Európa fejlődése, de Spanyolország és Por­tugália is.

A kapitalizálódás szerveződési típusairól szólva e rövid vázlatban indokolt külön is kitérni a kelet-közép-európai tér­ségre, amely a német és az orosz típusú út kombinációja, a kettő közötti átmenet (amelyen belül pl. Ausztria-Csehország inkább a német, Magyarország és Lengyelország inkább az orosz úthoz áll közel). Érdemes ezzel kapcsolatban az állam néhány olyan intézkedését felidézni, amelyet nem a szabad konkurencia szabad árképzésű piaci elvei szerint szabályoz­tak. Ilyennek tekinthetők többek között a védővámok, az ál­lami iparosítás eszközei, mint a törvénnyel szabályozott adó­mentesség, a kamatmentes állami hitelek, az állami szubven­ciók, preferenciák. E kiemelt sajátosságok nyomatékosítják azt a már az eddigiekben is megfigyelhető jellegzetességet, hogy minél elmaradottabb régió fejlődéséről van szó, an­nál nagyobb szerepet kapnak a csereérték szervező ere­jét helyettesítő, illetve a helyettesítést is pótló mechaniz­musok.

2.

A kapitalizálódás, illetve a tőkés termelés folyamata tehát tör­ténhet a csereérték szerepét, az árképző piacot helyettesítő mechanizmusokkal is, így az is lehetséges, hogy a magán­tőke érvényesülési lehetőségeit az állam biztosítsa, sőt, hogy a magántőke feladatát is az állam vegye át. Az ilyen esetek­ben a kapitalizálódás és az ipari forradalom folyamatát nem előzi meg az eredeti tőkefelhalmozás, ezért a kapitalizálódás, a tőkefelhalmozás az ipari forradalom segítségével, annak nyomása, kényszerítő hatása alatt zajlik. Mindezek miatt a tő­kés termelés nem azonosítható a kapitalizmus árképző piacú, magánvállalkozók szabadversenyes konkurenciaharcán alapuló nyugat-európai változatával – annál is kevésbé, mivel a szabad verseny „tiszta" formában még Angliában sem érvé­nyesült soha.

A fentieket figyelembe véve a tőkés termelés úgy írható le, mint munka és tulajdon radikális szétválasztásának folya­mata, majd e szétválasztottságon alapuló gazdálkodás és tár­sadalmi berendezkedés. A tőkés termelés végső célja annak a gazdasági-politikai hatalmi szerkezetnek a fenntartása, amely a szétválasztást végrehajtja és az új berendezkedést működteti. E cél elérésének alapvetően kétféle eszköze van, a szabadversenyes, az árképző piacon alapuló (a rövidség kedvéért a továbbiakban piaci), és a helyettesítésein, a mo­nopolizált helyzeteken, a konkurencia korlátozásán vagy kizá­rásán, a nem árképző piacon alapuló (a továbbiakban nem piaci) intézményrendszer. Ha a kapitalizmus a piaci viszonyo­kon alapul, akkor a hatalmi szerkezet újratermelésének módja az egyes tőkések minél nagyobb profitra való törekvése, a profitmaximalizálás. A profitmaximalizálás azt a folyamatot is jelöli, amikor a megtermelt termékek értékösszege a lehetsé­ges maximális mértékben nagyobb a korábbinál, azaz mikor a gazdasági növekedés maximalizálva van. A profitmaximalizá­lás és a növekedési ráta maximalizálása kifejezések tehát egyazon gazdasági összefüggés kétféle megfogalmazása, aminek itt az a jelentősége, hogy a két nézőpont a nyugat­európai és a kelet-európai fejlődésnél bizonyos értelemben gyakorlatilag kettéválik, amennyiben a kapitalizálódás és a tő­kés termelés Kelet-Európában inkább a növekedés folytatá­sa, mint a profitszerzés szemszögéből írható le.

A kelet-európai kapitalizmus nem piaci eszközei mellett a piacra épülő nyugat-európai (és amerikai) kapitalizmus is ki­alakít, kitermel a magánvállalkozáson alapuló szabadverse­nyes kapitalizmussal ellentétes, azt tagadó jelenségeket, ten­denciákat, még ha azokat – a tőkés termelés fenntartása ér­dekében – be is építi, integrálja működési mechanizmusába. Ezek közé sorolhatók a tőkekoncentráció és -centralizáció eredményeként kialakuló részvénytársaságok és a kartellek, szindikátusok, trösztök, konszernek, vagyis a monopóliumok, illetve a tőkés vállalatok államosítása vagy az állam által tör­ténő alapítása, majd az állam-monopolkapitalizmus kialakulá­sa. Ide számítható még a tőkés magántulajdon elszemélytele­nedése, amikor tendenciájában – különösen ha állami tulaj­donról van szó – az egyes magántulajdon általános magántu­lajdonban oldódik fel, azaz amikor a vállalat irányítását egyre kevésbé a tulajdonos látja el közvetlenül, helyébe a fizetett menedzser lép.

Az I., majd a II. világháború után Oroszországban, illetve Kelet-Európában a mind koherensebben egységesülő világ­piac hatásai miatt egyre inkább létkérdéssé vált a már koráb­ban is feladatként tudatosult modernizáció, az elmaradottság leküzdése, az utolérés, az ipari forradalom véghezvitele. Al­kalmazkodni kellett az ipari forradalom nagyipari, nehézipari, energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezetéhez. Ez – Szovjet-Oroszországban több éves bizonytalankodás, más­hol taktikai kivárások után – csak gyorsított és erőltetett iparo­sítással és növekedéssel látszott megvalósíthatónak. Ezért nem a kapitalizmus piaci, hanem a kapitalizmus saját talajon létrejött helyettesítő, nem-piaci mechanizmusai látszottak felhasználhatóaknak, ezeknek és a monopolkapitalizmus önma­gát tagadó tendenciáinak radikális, végletes és egyoldalú vé­gig vitelével. E szándékok érvényesülése: a sztálinizmus.

A sztálinizmus a kapitalizmus modernizációs útja, helyet­tesítési mechanizmusokkal. A helyettesítési mechanizmusok közé tartozik hogy a csereérték helyett a szervezet és az ideo­lógia a gazdaság és a társadalom fő szervező ereje, hogy a modernizáció során a részrendszerek racionalizálása helyett az általános racionalizálás, a totalitarianizmus érvényesül, hogy a piac helyett a redisztribúció, a tervutasítás a gazda­sági szabályozó, a profit helyett a növekedés elérése a cél, a tőketulajdon elvont, általános magántulajdonná válik, a tőkést a munka feltételei és a többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi-döntési szerkezete képviseli. A sztálinizmus funkciója a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom megvalósítása, munka és tulajdon elválasztása és az ezt a folyamatot irányító gazda­sági-politikai hatalmi szerkezet újratermelése. Gazdaságilag a fölülről, szervezetileg és ideológiával irányított centralizáló, az általános magántulajdonra és a növekedés maximalizálá­sára épülő expanzív nagyipari-nehézipari energia- és nyers­anyagigényes gazdaságszerkezet a bázisa.

A kapitalizmus e formájában a tőkeviszony munka és tulajdon végletes elválasztásán alapul, amikor a mezőgaz­dasági termelőt az erőszakolt kollektivizálásokkal megfoszt­ják a tulajdontól, így a tulajdon nélküli tömegeket vagy az ál­lami gazdaságok és a burkoltan államosított gazdaságok, a „szövetkezetek", vagy az ipar szívja fel. A kisipar felszámo­lása szintén a tulajdontól megfosztottak létszámát növeli és az ipar számára nyújt munkaerőt. Az iparba került új munkások és a régebbiek egységesek abban, hogy az államosítás kö­vetkeztében a munka feltételeiről (a termelés körülményeiről, a termékről és annak mennyiségéről stb.), valamint a többlet­termék feletti rendelkezésről nem ők döntenek. Egyfelől tehát létrejön a tulajdon nélküli bérmunkások tömege, akik közé tulajdonképpen minden kereső tartozik.

A munka és tulajdon szétválasztási folyamatának másik oldalán a fölülről irányító centralizált szervezetek kiépítik azt a hatalmi-döntési szerkezetet, amelynek egyes pozíciói a munka feltételei és termékei feletti rendelkezés funkcióját el­látják. Gyakorlatilag az egyes pozíciókat birtoklók döntenek, de ők nem egyes, magántulajdonú tőkésként szerepelnek, hi­szen személyük bármikor lecserélhető, behelyettesíthető, ezen kívül – legalábbis törvényesen – rendelkezési, döntési pozíciójukat többnyire nem örökíthetik, más személyre egyéni tulajdonként át nem ruházhatják. A tőketulajdonosság e személytelensége miatt egy új osztály képviselőinek sem te­kinthetők. A hatalmi-döntési pozíciók ilyen értelemben sze­mélytelen szerkezetének egésze a tőke egésze felett rendel­kezik, így az általános magántulajdonnak, az általános tőké­nek, azaz az „össztőkének" a tulajdonosa, tőkése az álta­lános tőkés, az „össztőkés", vagyis a hatalmi-döntési szerkezet egésze. Az egyes vállalatok profitérdekeltségé­nek hiányát azonban nem az egyes tőkés személyének a hiánya okozza, hanem azok a helyettesítési mechanizmu­sok, amelyek keretei között a vállalatok termelnek, és amelyek az egyes termelő egységeket inkább – az össze­függés másik oldala felől – a növekedés fokozására ösz­tönzik. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a nem-piaci he­lyettesítő mechanizmusok leépítésével és a piaci viszonyok feltételei között az egyes vállalatok ezen a hatalmi-döntési szerkezeten belül is profitérdekeltséggel, profitmaximalizá­lásra törekedve működhetnének az egyes tőkések nélkül is.

3.

Ahol tőkeviszony van, ott tőke- és munkaerőpiac is létezik. A kelet-európai kapitalizmus sztálinista változatában a tőke-és munkaerő-áramlás nem „automatikus", hanem – tervuta­sításokkal, mondhatni kézi vezérléssel – irányított folyamat. A sztálinizmus funkciói közé tartozik a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom, valamint a munka és tulajdon elválasztásá­nak véghezvitele. E feladatok nagyszabású tőke- és munka­erő-átcsoportosítást igényelnek és hajtanak végre. A mező­gazdaság, az ipari és a tercier szektor (infrastruktúra, szolgál­tatások, oktatás, egészségügy) közötti erőforrás-, jövedelem-és munkaerő-átcsoportosítás, vagyis a makrostruktúra átala­kításának legfőbb eszköze az állami költségvetés, a redisztribúció. Tőkeátcsoportosítás történik a felhalmozás és a fo­gyasztás arányainak meghatározásakor, tőkeáramlást jelent az iparfejlesztése a mezőgazdasággal szemben, a nehézipar támogatása a könnyűiparral szemben, valamint a társadalmi jövedelem nagy részének az expanzív vállalatok vagy akár a politikai-hatalmi okok miatt preferált vállalatok, „vállalkozá­sok", beruházások, ágazatok részére történő juttatása. E tő­keáramlások egy nem árképző piac értelmében piacinak te­kinthetők, hiszen a vállalati szándékok – egy meghatározott preferenciarendszer szerkezetéhez igazodva, de – kereslet­ként és kínálatként jelentkeznek, amit a központi tervező szerv tervutasítások formájában fogalmaz meg és ezen az úton közvetít. Ez a szabályozás egy dologban hasonlít az ár­képző piacéhoz. A kereslet és a kínálat aránytalanságait az értéktörvény is, a központi tervező szerv is csak utólag – ezért pazarlóan – szabályozza.

A munkaerőpiac kínálati oldalát a nagyarányú tőkeáram­lás – gazdasági szerkezetátalakulás – következtében felsza­baduló munkaerő nyújtja, míg a munkaerő kereslet arányait a központilag előírt ágazati és területi bérarányok szabályoz­zák. A munkaerő elosztásának mechanizmusa lényegében megegyezik a fogyasztási cikkek értékesítésének mechaniz­musával, amennyiben a munkaerő-keresletnek a munkaerő felhasználására, illetve a fogyasztónak a termék felhasználá­sára előírt tervutasítás csak kínálatként jelenik meg, de sem a vevőt, sem az eladót nem kötelezi semmire.

Az egyes gazdasági egységeket, vállalatokat, terméke­ket, szolgáltatásokat felölelő mikrostruktúrán belül a tőkeát­csoportosítások – a szerkezeti változások – végrehajtására már nem alkalmas a központi elosztás. A nagy szerkezeti át­alakulások lezárulásával a tőkeelosztás arányai merev rend­szerré válnak, így a strukturális változások – a tőkeáramlás – egyre inkább a mikrostruktúrában válnak szükségessé. A mikrostruktúra gyors és rugalmas változásait azonban a redisztributív szabályozás gátolja, azaz a makro- és a mik­rostruktúra között feszültség keletkezik.

4.

Ebben a homogenizált társadalmi szerkezetben e szerkezet konzerválása, a stabilitás fenntartása a legfőbb értékké emel­kedik. A stabilitás megteremtése a gazdasági-politikai ha­talmi szerkezet feladata, amely (a gazdaságirányítási, állam­igazgatási és pártszervek hatásköreinek tisztázatlansága, összefonódása által is. alátámasztva) egy paternalisztikus személyi függőségi kapcsolatrendszer a vertikális hierarchia formális hatalmi rendszerén belül. Ezt azonban oly módon ke­resztezi, hogy a hatalmi súly nem a hierarchia fokaival, hanem a megszerzett formális pozíciók számával, súlyával és az in­formális döntési hatalommal ekvivalens. Ezáltal egy, a verti­kális hierarchián belüli gazdasági és politikai hatalmi szétta­goltság keletkezik, amit a központi irányítás centralizáló tö­rekvései tovább fokoznak, hiszen a nagyfokú centralizáció nem képes a helyi érdekeket és igényeket követni és kielégí­teni. Ezért a helyi érdekek érvényesítése céljából az érdek­egyeztetés – többnyire informális – módjai alakulnak ki.

A társadalmi és gazdasági élet minden területén megfi­gyelhető széttagoltság, atomizáltság, az elszigetelt érdekek különállása ugyanakkor a stabilitás egyik legfőbb biztosító­jává válik, egyfelől strukturálisan, másfelől gazdaságilag. A szervezeti struktúra egésze meghatározza a hatalmi pozíci­ók, a gazdasági egységek, a vállalatok vezetőinek magatartá­sát a pozícióért, a vállalatért folytatott harc – pl. a tervalku – során, ennek következtében azután megerősödnek vagy leg­alább megmaradnak a hatalmi, döntési pozíciók, ami által a struktúra egésze is újratermelődik. Eközben a legracionálisabban kezelhető nagyvállalati forma az egész társadalmat átstrukturálja, a nagy szervezeti egységeket teszi uralkodóvá, ezáltal is biztosítva a homogenitást, a stabilitást. A nehézipar fejlesztésének erőltetettsége szintén gazdaság- és társada­lomszervező erővé válik, amennyiben egyrészt nyersanyagot és felhasználást követelve termékeinek átstrukturálja a gaz­daság egészének szerkezetét (lásd a kisipar fölszámolására vagy a kollektivizálás erőszakolására kifejtett nyomását), másrészt a megtermelt többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi pozícióit is állandóan újratermeli. Ez utóbbi szempontból lényegessé válik a militarizmus, a hadiipar fejlesztése is, ami a külső fenyegetettség pszichózisához kapcsolódik, és ne­hézipart igényelve – a hatalmi szerkezetet ezáltal is újrater­melve – a társadalmi stabilitás egyik biztosítójává válik.

5.

A gazdaság és a társadalom átfogó szervezését, végső soron az absztrakt tulajdon és a munka kapcsolatát nemcsak nem­-piaci – ilyen értelemben formálisnak tekinthető – szervezetek teremtik meg, tartják fenn, hanem a tudati tényezők, az ideológia, a gazdaság szubjektivizálása is. Ezért munka és tulajdon viszonya, a termelés és a társadalom totalitása ma­gában foglalja a társadalmi és kulturális élet minden vonatko­zását, de csak abban az értelemben, hogy a társadalmi és kul­turális élet több vagy kevesebb közvetítés útján a munka és tulajdon szétválasztottságából fakadó ellentmondások felol­dásának eszközévé és területévé válik, így a szubjektum ökonomizálódik. Ennek során elvileg bármelyik tevékenység­forma megkaphatja azt a funkciót, hogy érték-reprezentánsai révén a társadalmat szervező, összetartó erővé váljon. Ez alapján indulnak munkaverseny akciók és a termelésben vagy a kulturális életben a kampányok, ez alapján szerveznek érte­kezleteket, „tájékoztatókat" a munkavállalók, a vállalatveze­tők vagy éppen a folyóirat-szerkesztők számára. A kultúra te­rületén előírják a tematikát és az ábrázolás módjait. Az érték­reprezentációt szolgálják a tömegkommunikációs eszközök pozitív és negatív példái, a sztahanovista vagy a „dolgozz hi­bátlanul" mozgalmak, a csasztuska-brigádok, vagy akár az él­sportolók felhasználása a nemzeti mi-tudat reprezentálására. Ugyancsak a társadalmat összetartó erőt kívánja fokozni a társadalmi konszenzus ideológiája vagy a nacionalizmus éb­rentartása valamilyen formában, illetve az a helyzet, amikor állandóan kell hogy akadjon valami aktuális esemény – ve­szélyhelyzet, külső fenyegetettség, az aktuális belső ellenség keresése és megtalálása -, ami segíti ezt a kívánatos egysé­get megteremteni. (Ebben az értelemben a konstrukciós pe­rek is ezt a funkciót töltötték be a társadalomban.)

Az értékreprezentáció mechanizmusa sok tekintetben hasonlíthat ahhoz a folyamathoz, amikor a csereértéken ala­puló önszerveződésben a termelés, a gazdasági tevékenység köre olyan tág lesz, hogy végül a kapitalizmusban magában foglalja a társadalmi élet totalitását, amennyiben a különböző tevékenységformák termeléssé lesznek, ha profitot eredmé­nyeznek, s így tulajdonképpen bármelyik tevékenység lehet termelés. Valójában azonban itt arról a folyamatról van szó, hogy egyre szűkül a társadalmi totalitásnak az a köre, mely a gazdaságot és a társadalmat szervezi. A hierarchiák csúcsán álló személy a legfőbb szervezővé és értékmintává válik.

Az értékreprezentáció negatív hatásai közé tartozik, hogy a munkakultúra szintje nem emelkedik. Az értékrepre­zentálásból fakadó közömbösség a munka minőségével szemben együtt jár a mindennapi élet minősége, kultúrája iránti közömbösséggel. Háttérbe szorul a kultúra demokrati­zálása, vagyis az általános műveltség növekedése és a kul­turális tulajdonviszonyok társadalmasítása éppúgy, mint a demokrácia kultúrája, a tudás, a műveltség hatalmi és tulajdo­nosi pozícióktól független részvétele a hatalomban, azaz a tö­megek magasabb műveltség révén történő részvétele saját sorsuk irányításában.

E jelenségek olyan értékrend kialakulásához és annak ideologikus megfogalmazásához vezetnek, melyben az érté­kek két szélsőséges formája, a mindennapi élettől elszakadt absztrakt értékek és a napi aktualitásokon túllépni nem képes partikularitás válnak dominánssá. Az értékreprezentálásból, az absztrakt értékeknek a mindennapi élettel szemben álló jel­legéből következő feszültségek feloldását részben az értékek partikularizálása, praktikusan felhasználhatóvá tétele, rész­ben az aktualitás idealizálása, a partikularitás értékké nyilvá­nítása kísérli meg.

6.

Az ideológiai megfogalmazásokon túl – más-más oldalról, de Kautsky, Plehanov, Thalheimer, Buharin, Gyeborin (és cso­portja: Karev, Szten, Luppol), valamint Mityin tevékenysége által előkészítve – kialakul és Sztálin elméletében kanonizálódik egy általános filozófiai elmélet is, mely felépítésében az említett értékszemléletet tükrözi. Kiindulópontjának racionális rendszerbe foglalt absztrakt, általános, „egyetemes" alapel­veket tekint, és a „valóságot" egyrészt ezek alkalmazásaként, másrészt egy empirista ismeretelmélettel teszi az elmélet ré­szévé. Rendszere – a filozófiai elméletben éppúgy, mint an­nak „alkalmazási" területein, így politikai gazdaságtanában is – a polgári szemléletet meg nem haladva az elvontan vett ember és az elvontan vett természet kategóriáira épít, és így csak az embereknek a dolgokhoz való viszonyát látja, az emberek közötti viszonyt nem. Ennek megfelelően politi­kai gazdaságtanában számára a tulajdon csak partikularitásában, praktikus használatában, csupán az embereknek az eszközökhöz való viszonyaként jelenik meg. Ebből követke­zően az ember-eszköz kapcsolatra épülő viszonyok változá­sai a termelési viszonyok változásainak tűnnek, vagyis a ma­gántulajdonnak az absztrakt tulajdonnal történő felváltása a magántulajdon megszüntetésének látszik. Termelőerőként is csak a termelőerők anyagi szubsztanciáit, a munkaeszközt és az embert ismeri fel, így ezek e nézetben nem a társadalmi termelés viszonyában, hanem csak az elvont munkafolyamat vonatkozásában kerülnek kapcsolatba. Megfogalmazódik az eszközöket fetisizáló szemlélet, a fejlődés olyan értelmezése, hogy az a termelési eszközök változásával kezdődik. Kialakul – elsősorban Buharin és Preobrazsenszkij elgondolásai alap­ján – az ún. „eredeti szocialista tőkefelhalmozás" ideológiája, noha a megvalósuló tőkefelhalmozás sem eredeti, sem szoci­alista nem volt.

Ezek az elméleti tételek természetesen a társadalmi va­lóságból kerülnek a könyvekbe, hiszen a társadalmi élet dön­tően dologi viszonyokká vagy az embereknek a dolgokhoz való viszonyává csupaszodik, mennyiségi, anyagi, naturális elemek kapcsolódása válik lényegessé az emberek egymás közti viszonyai helyett. A tervek naturális mennyiségi mutató­kat határoznak meg, így a termék társadalmiságát döntően a termelés anyagi tényezőinek mennyisége fejezi ki, ami abszt­rakt eszmei értékként áll a használati érték (a munka minősé­ge) és a csereérték (a munka mennyisége) fölött. Mindezek miatt szükségessé válik a tulajdonnak pusztán tudati viszo­nyulásként és nem társadalmi viszonyként való kezelése az ideológia és a politika eszközeivel.

Az elmélet tehát végső soron a munka és tulajdon elvá­lasztásának, a tőkefelhalmozás és az ipari forradalom erőlte­tésének és gyorsításának – azaz a sztálinizmus funkcióinak ­apológiáját nyújtja, vagyis egy modernizációs ideológiává vá­lik. Ezáltal részt vesz az ezt a modernizálási folyamatot mű­ködtető gazdasági-politikai hatalmi szerkezet újratermelésé­ben és stabilitásának biztosításában.

7.

A szervezeti és a tudati tényezők, az ideológia gazdaság- és társadalomszervező, stabilitást fenntartó szerepe után most szükséges az ezek által indukált gazdasági tevékenységek hasonló szerepét szemügyre venni. A gazdasági alanyok ma­gatartása alapvetően a szervezeti struktúrán belüli helyzetük, a döntési pozíciók hatalmának javítására vagy legalábbis megtartására irányul, és ennek érdekében a gazdasági növe­kedésnek az adott körülmények között lehetséges maximu­mát igyekeznek elérni, hiszen az ennél gyengébb teljesít­mény helyzetüket ronthatja. Ily módon a növekedési ráta ma­ximalizálása nemcsak önmaguk, de közvetlenül a szervezeti struktúra stabilitása újratermelésének is feltételévé válik. E vi­szony azonban ellentmondásos, mert a szervezeti struktúra fenntartásának ugyan a növekedés maximalizálása, a gazda­ság expanzív dinamizmusa a legfőbb biztosítója, ugyanakkor a szervezeti stabilitás és a gazdasági dinamizmus között fe­szültség, ellentét keletkezik. Emellett a mennyiségi hajsza, a beruházási éhség, az expanzió kényszere, a halmozási ten­dencia a gazdasági stabilitást is felbontja, válság keletkezik, ugyanis e törekvések a beruházási teljesítés szétforgácsoltságához, beruházási kapacitáshiányhoz, a nemzeti jövede­lem felhasználásának a fogyasztást vagy a külkereskedelmi mérleget hátrányosan érintő aránytalansága miatti feszültsé­gekhez vezetnek, és egyben felerősödnek a hiánygazda­ságra jellemző vonások. A központi irányítás a beruházások visszafogásával képes a válságot kezelni, ideiglenesen meg­szüntetni, hogy azután a dolog természetében rejlő automa­tizmus következtében egy idő múlva ismét gyakorolhassa e képességét. Válság és fellendülés azonban nem a végtelen­ségig váltogatják egymást, mert elérkezik az a helyzet, amely­től kezdve a válság már nem kúrálható, hanem már csak folya­matos fenntartására van mód.

Amikor a munka és -tulajdon szétválasztásának folya­mata befejeződik, a tőkefelhalmozás és az iparosítás a társa­dalom új gazdaságszerkezetének kialakításával véget ér, s a termelés pusztán a foglalkoztatottak számának növelésével valamint új energia- és nyersanyagforrások bevonásával már nem szélesíthető, akkor kiéleződik az a már korábban említett ellentét, mely a makrostruktúra és a mikrostruktúra között fe­szül. A termelés növelése a munka termelékenységének fo­kozásával, tehát a munkamegosztás továbbfejlesztésével, to­vábbá a technológiai színvonal emelésével, összességében a mikrostruktúrán belüli tőkeátrendeződésekkel – szerkezeti átalakulásokkal – lenne lehetséges. A helyettesítési mecha­nizmusokra és a konzervált makrostruktúrára támaszkodó gazdasági és politikai hatalmi-döntési szerkezet azonban a változásokat stabilitása, sőt léte ellen irányulónak tekinti, de ettől függetlenül, már csak tehetetlenségi ereje következté­ben sem teszi e változásokat lehetővé. A szerkezeti struktúra újratermelésének már nem lehet a növekedésmaximalizálás az eszköze, hiszen a fogyasztás vagy a külkereskedelmi egyensúly rovására történő beruházások negatív hatásai már nem ellensúlyozhatok újabb – a makrostruktúra átalakításá­ból, vagy a természeti környezetből származó – erőforrások bevonásával, expanzív gazdaságpolitikával. A növekedés­maximalizálás már a szervezeti struktúra felbomlását idézné elő, ezért állandósul a növekedés visszafogása. A gazdaság extenzív módon nem képes működni, intenzív módon viszont nem működhet. Bővített újratermelés helyett már csak egy­szerű újratermelés, nulla növekedés lehetséges. Hosszabb távon azonban a lassú vagy a nulla növekedés nem tarthatja fenn a társadalmi stabilitást.

Végül is levonható az a következtetés, hogy a munka és tulajdon szétválasztásának, a tőkefelhalmozásnak és az iparosításnak helyettesítési mechanizmusokkal történt erőltetése és gyorsítása egy, a saját működését lehetet­lenné tevő, önmagát felszámoló gazdasági-politikai rendszert hoz létre. A szervezeti struktúrát fenntartó növeke­désmaximalizálás csak a fogyasztás minimalizálása, illetve végső soron a növekedés alapfeltételéül szolgáló területek, a munkaerő újratermelését végző szféra (oktatás, egészség­ügy, szociális és kommunális ellátottság, tudomány, művé­szet) minimalizálása révén történhet, így a növekedés hosszú távon az erőforrások kiapadása nélkül is lassul vagy leáll, végső esetben szűkített újratermelés alakul ki. A szervezeti struktúra bázis nélkül marad. A sztálinizmus tehát a kapita­lista társadalom egyik modernizációs zsákutcájának te­kinthető.

8.

A sztálinizmus felbomlása hosszabb folyamat, ami már ellent­mondásainak első kiéleződésekor elkezdődik. A nemzeti jö­vedelem felhasználásának a fogyasztást hátrányosan érintő aránytalanságai feszültségekhez vezetnek, ennek következ­ményeként a munkaerő hatásfoka is csökken. Ekkor már nem bizonyul elegendőnek a gazdaság szubjektivizálása, a telje­sítmények fokozásának erkölcsi, ideológiai, politikai eszköze. A társadalmi élet folytonosságát megteremtő aktív szubjek­tum leszűkül a szervezetre, a pártra, a szervezeti struktúra működésére. Ebben a helyzetben megoldásként kínálkozik egy új társadalomszervező erő, a csereérték bekapcsolása a gazdasági-társadalmi folyamatokba. Ezzel megkezdődik a gazdaság emancipálódása, a gazdasági szféra önállóvá vá­lása. Emellett a gazdasági feszültségek hatására létrejönnek a civil társadalom szerveződésének a feltételei, vagyis meg­kezdődik a civil társadalom emancipálódása is. Ugyanakkor mindez a tényezők teljesen alárendelt szerepe miatt nem hoz lényegi változást a sztálinista gyakorlatba, csupán annak az aktuális helyzethez igazított formáját jelenti. Mégis, a sztáli­nizmus feloldhatatlan ellentmondásai mellett e két szféra emancipálódása a sztálinizmus felbomlásának tényezői közé tartozik.

A sztálinizmus felbomlását ezek mellett külső tényezők is elősegíthetik. Ezek közé tartozik az új ipari forradalom és a vi­lággazdaságban ennek nyomán végbemenő szerkezetváltás. A mikroelektronikai forradalom hatásaként új technológia je­lent meg. Eredményei lehetővé teszik a termelési folya­mat egészének automatizálását, az emberi tevékenység egyre inkább a termelés ellenőrzésére korlátozódik. A kü­lönböző funkciókat ellátó technológiai rendszerek közötti kommunikáció, illetve az adatrögzítés és -feldolgozás új infor­mációs technológiák kifejlődéséhez vezet. Az informatika for­radalma viszont nemcsak közvetlenül a termelési folyamatot, de a hírközlésen keresztül a tudományos, kulturális életet, a mindennapi életet is gyökeresen átalakítja. A mikroelektroni­kai forradalom kibontakozásával párhuzamosan megújul a vi­lág energiaellátó rendszere. Miközben a hagyományos ener­giaforrások fokozatosan kimerülnek, a sokkal kevésbé ener­gia- és nyersanyagigényes információs technológiák tenden­ciájában csökkentik a hagyományos nehézipar szerepét, így pl. kevesebb mechanikus alkatrészre van szükség, új anyago­kat állítanak elő, kifejlődik a zárt ciklusú – a melléktermékeket és hulladékokat újra felhasználó – termelés, lehetőség nyílik az alternatív energiaforrások – ár-apály-, vízi- és szélerőmű­vek, a napenergia, a geotermikus energiák, a hulladékok energiatartalmának-felhasználására. Ma még felmérhetetlenek a biotechnológiai forradalom lehetőségei, de hatásai az energiatermelés, a mezőgazdaság és az ipari termelés terén már jelentkeznek. Ezen átalakulások következtében a társa­dalom szerkezete is megváltozik, csökken az iparban, il­letve az anyagi javak termelésével foglalkozó szektorok­ban foglalkoztatottak, ezen belül a fizikai munkát végzők aránya, túlsúlyra kerül a szolgáltató szféra. A nagyipari gazdaságszerkezet elveszíti monopolhelyzetét, mert a mikro­elektronika felhasználásával a kisvállalatok jól érvényesíthe­tik rugalmasságukat. Lehetővé válik a területileg központosí­tott nagyipari centrumok helyett az ipari termelés decentrali­zálása. E folyamatok a gazdasági és politikai hatalom decent­ralizálásához, demokratizálásához vezethetnek. A minden­napi életet is átalakító információs technológiák is hozzájárul­hatnak az információk birtoklásának és így a döntéshozatal­nak a demokratizálásához. Mindemellett megvan a veszélye annak is, hogy az új ipari forradalom egy technokrata réteg el­lenőrzése és irányítása alatt megy végbe, fokozva a centrali­zációt, csökkentve a demokráciát.

Az új ipari forradalom alapvető tendenciái a mikrostruk­túra változását kényszerítve, a termelékenység növelésére ösztönözve és egy „posztindusztriális" gazdaságszerkezetet követelve megkérdőjelezik a sztálinizmus energia- és nyers­anyagigényes, centralizált nehézipari és nagyipari gazdaság­szerkezetét és az arra fölépülő politikai-hatalmi szerkezetet, azonban önmagukban nem hoznak változást. De az új ipari forradalom folyamatai Kelet-Európa számára ismételten az utolérés feladatát jelölik ki, amit az alábbi jelenségek is köve­telnek.

9.

A nyugati kapitalizmus szerves fejlődése hosszabb idő alatt három olyan változást élt – illetve él – át, ami Kelet-Európa számára most egyszerre végrehajtandó feladat.

Elsőként említhető az, amikor a nyers gazdasági érdekek közvetlenül politikai érdekként, majd konfliktusként való meg­jelenése helyett, a konfliktusok enyhítése és kezelése érdeké­ben megtörténik a gazdasági és a politikai illetve a politikai és a kormányzati hatalom szétválasztása, azaz kiépül a de­mokratikus politikai intézményrendszer. 1848 után a korábbi liberális állam „semleges", közérdeket is képviselő, közfunk­ciókat ellátó állammá válik.

A második feladat Kelet-Európa számára az intenzív gazdálkodás lehetővé tétele. A Nagy Válság után a „semle­ges" állam intervencionista állammá válik, mert a magántőke egyre inkább kivonul a nem profitábilis hosszú távú beruházá­sok és a munkaerő újratermelésének területéről, s helyébe az állam lép. Tendenciaként jelentkezik, hogy a munkaerő újra­termelésének szférája háttérbe szorul, ami hosszabb távon veszélyezteti a gazdasági fejlődést. E tendencia ellen hat a termelékenység növekedése és új piacok teremtése, azaz a differenciálódás, a specializálódás, a szolgáltatások és a ha­diipar egyre nagyobb szerepe és a tömegtermelés, majd a fo­gyasztói társadalom megjelenése, a gazdasági és a katonai­-gazdasági integrációk, valamint az új technikai-ipari forra­dalom.

A nyugati kapitalizmus harmadik változása, amit Kelet-Európa követhet, az integratív gazdálkodásra való áttérés. A 70-es évek közepétől-végétől csökken a termelékenység, mert a munkamegosztás nem fokozható, a termelés és a fo­gyasztás nem bővíthető. Egyre gyakoribbá válik, hogy a ma­gántőke a nem profitábilis produktív és improduktív szférákat elhagyja és pénzügyi manipulációkkal (bankügyletek, hitelak­ciók, spekulációk, befektetés a műkincsekbe stb.) keresi a profitmaximalizálását. Tendenciaként jelentkezik, hogy az egyes tőke profitmaximalizálása és növekedése ellentétes irányú mozgást mutat, mint az össztőke növekedése, mind­ezek következtében a termelékenység csökkenése mellett lassul a gazdasági növekedés. Ugyanakkor – az új ipari forra­dalom által is lehetővé téve – növekszik a komplex és kvalifi­káltabb munkák szerepe, megnő az igény a társadalom rész­rendszereinek (gazdaság, politika, kultúra stb.) egyoldalú ra­cionalizálása helyett a társadalom egészének racionalizálá­sára – integrálására -, vagyis nő az elvárás az összes emberi tevékenység közötti összhang, egyensúly megteremtésére. A kapitalizmus alapvető hatalmi szerkezetének fenntartása ér­dekében felmerül az igény, hogy az intervencionista állam integratív állammá váljon, azaz hogy az állam ne csak az im­produktív szférák beruházását és a nem profitábilis területe­ket, hanem az anyagi javakat termelő beruházást is kezében tartsa, egybefoglalva a profitábilis és a nem profitábilis terüle­teket. Ennek feltételeit nemcsak a közvetlen állami beavatko­zás, de egy átfogó újkonzervatív-neoliberális monetáris gaz­daságpolitika is megteremtheti.

Kelet-Európában a gazdasági és a politikai, esetleg a po­litikai és a kormányzati hatalom szétválasztásának eszköze a piaci viszonyok bevezetése, a jogállam megteremtése lehet. Az intenzív gazdálkodásra való áttéréskor mód nyílik akár az integratív gazdálkodás kialakulására is, annál is inkább, mivel mindkettőnek eszköze – a hatalmi szerkezet fenntartásának formája – a piac, a magántulajdon, a profitérdekeltség és a jogállam. (Ez utóbbi elmaradása azonban nem feltétlenül aka­dálya a modernizálásnak.)

10.

A sztálinizmus felbomlását előidéző tényezőkből és a felbom­lási folyamat fő vonásaiból olyan fejlődési irány olvasható ki, amely egy polgári demokratikus neosztálinista gazdasági-politikai hatalmi rendszer kiépülése felé mutat. E rendszer jel­legzetességei ma még csak modellszerűen vázolhatok fel. Ez a neosztálinizmus a kapitalizmus egyik neomodernizációs útja a helyettesítési mechanizmusok leépítésével vagy hát­térbe szorításával. A neosztálinizmusban szerepet kapó pro­fitérdekeltség nem radikális eltérés a sztálinista rendszertől, hiszen – mint az a sztálinizmusban érvényesülő tőkeviszony bemutatásakor látható volt – a profitérdekeltség a sztáliniz­musban sem a magántőkés személyének hiánya és a helyébe lépő gazdasági-politikai hatalmi szerkezet miatt nem érvé­nyesül, hanem azoknak a helyettesítési mechanizmusoknak a működése miatt, amelyek a neosztálinizmusban leépülnek vagy alárendelt szerephez jutnak. Ugyanakkor a nyugati tí­pusú kapitalizmus létrejöttének nincs realitása egy olyan ré­gióban, ahol az „utolérés" még feladat. így a modernizáció sem lehet lassú, szerves fejlődés eredménye.

A polgári demokratikus neosztálinizmus funkciója a munka és tulajdon elválasztottságán alapuló gazdasági-po­litikai hatalmi szerkezet működtetése, újratermelése és az új ipari forradalom érvényesítése. Bázisa politikailag a lényegé­ben megőrzött sztálinista hatalmi szerkezet – amely a jogál­lam kiépülésére is támaszkodhat -, gazdaságilag pedig az új ipari forradalom által kialakított posztindusztriális szerkezet. Az ilyen típusú modernizáció végeredményben a hagyomá­nyos sztálinista működési mechanizmusokat érvényesítő eszközeit (a szervezeti, politikai, ideológiai irányítást, végső soron a fölülről irányítást) alkalmazza, ami által egyszerre vi­szi tovább a régi rendszer alapjait és közelíti a fejlődés irányát a nyugat-európaihoz. Nem a kapitalizmus restaurációjáról van tehát szó, hiszen mint a fentiekből látható volt, a sztáliniz­mus is a tőkés társadalom egy formája. Így a neosztálinizmusra való áttérés csak a kapitalizmus egyik formájáról a másikra, a nem-piaci, diktatórikus, állammonopolista for­máról a piaci-demokratikus formára való átállást jelenti. A neosztálinizmus fő jellemzői közé tartozik, hogy a saját re­form- vagy neomodernizációs ideológiára támaszkodó fölül­ről irányító szervezet hatalmát az általános és az egyes ma­gántulajdon, az ellenőrzött piac által adott gazdasági keretbe illeszkedő posztindusztrialitás felé tartó gazdaságszerkezet és esetleg egy – egy- vagy többpártrendszerű – jogállam segít­ségével biztosítja.

A modernizációnak új típusa alakul ki, amelynek célja az utolérés, vagy pontosabban inkább a perifériára való leszorulás megakadályozása. A korábbi, a részrendszerek racionali­zálását elhanyagoló modernizáció nem folytatható, de a tár­sadalmi totalitás racionalizálása sem adható fel. A kettő opti­mális arányban tartását megkísérelheti egy demokratikus po­litikai intézményrendszer, de akár katonai diktatúra is. Mind­két esetben lehetőség nyílik – a piaci viszonyok érvényesülé­se, vagyis végső soron a részrendszerek racionalizálása mel­lett – az állam integratív igényeket kielégítő működésére.

11.

A fejlett nyugati és a kelet-európai kapitalizmusban érvé­nyesülő főbb tendenciák azonban nem pusztán az integratív állam vagy a neosztálinizmus kialakulását teszik le­hetővé, de egy ezekkel szembeni alternatíva megvalósu­lása számára is megteremtik a feltételeket. Társadalomel­méleti szempontból azt lehet mondani, hogy a használati ér­ték szerinti termelést a csereérték-orientációjú – a tőkés gaz­dálkodásban kiteljesedő – termelés váltotta fel. A tőkés terme­lés ugyanakkor olyan tendenciákat hoz létre, amelyek meg­mutatják a kapitalizmus meghaladásának azt a lehetőségét, amikor a használati értéknek, illetve a csereértéknek (vagy helyettesítési mechanizmusainak) egyoldalú társadalom­szervező szerepét a kultúra szervezőerejének dominanciája váltja fel. Az ebbe az irányba mutató tendenciák közé sorol­ható az integratív gazdálkodás igénye, az, hogy már nem egy­szerűen a hatalmi szerkezet reprodukciója, hanem egyáltalán a társadalom totalitásának újratermelése válik kérdésessé, lehetetlenül el az anyagi javakat termelő beruházások és a munkaerő újratermelésének összehangolása nélkül, miköz­ben a munkaerő újratermelésének szférájában valójában sem a magántőke, sem az állam nem érzi jól magát. Ide tartozik, hogy a tudományos-technikai forradalom kibontakozása kö­vetkeztében az emberek egymás közötti viszonya, a társa­dalmi tevékenység kombinációja (kooperáció), az informá­ció, a tudomány és a kultúra egyre inkább termelőerővé válik, továbbá hogy a gazdaság szerkezete a „posztindusztrialitás" felé tart. Ehhez kapcsolódik az anyagi-mennyiségi növe­kedési fetisizmus objektív társadalmi folyamatok által történő visszaszorítása is.

A kultúra a tárgyiasult vagy nem tárgyiasult emberi ké­pességek összessége, így termelése mindenekelőtt a mun­kaerő újratermelésének szférájához kapcsolódik. A haszná­lati érték termelésének szerkezetében a súlypont fokoza­tosan és egyre erőteljesebben az anyagi-tárgyi mozza­natról a szellemi-képességbeli mozzanatra helyeződik. Az új termelési mód alapja – ahonnan a termelés többi szfé­rája is kiindul, amely köré szerveződnek – a mindennapi élet, de nem mint a szabad idő eltöltésének területe, hanem mint az emberi képességek termelésének, a munkaerő újratermelé­sének a területe. Az új termelési módban a társadalmi terme­lés célja nem a naturális szükségleteket kielégítő (tárgyi) használati érték vagy a csereérték termelése, hanem a kul­túra, az emberi képességek, az emberi személyiség termelé­se. Ez éppúgy nem jelenti a tárgyi használati értékek termelésének, a naturális szükségletek kielégítésének hiányát, aho­gyan a csereérték-orientációjú termelés esetében sem je­lenti azt.

Az ilyen termelési mód felé tett lépés egy olyan folyamat része lehet, amely a munkaerő újratermelési szféráját (okta­tás, egészségügyi és szociális-kommunális ellátottság, tudo­mány, művészetek) társadalmasítja és összekapcsolja a ter­melői önigazgatási, a területi önkormányzati formákkal, ezál­tal a társadalom különböző területeinek, részrendszereinek egymástól való elszakadását és az emberi személyiség ré­szekre szakadását megszünteti.

1988. december

(Ogonyok)