A szerző a burzsoázia, az állam, a kommunista párt és a munkásság viszonyát elemzi a portugál forradalomban. A gyarmattartó pozíció megrendülése és a gazdasági recesszió hatására a burzsoáziának is érdeke volt a centralizáció. Nem szabad alábecsülni a fiatal városi munkásság szerepét sem, amely a hagyományos szociáldemokrata és kommunista pártok ellenőrzését megkerülve megkérdőjelezte a termelőeszközök magántulajdonát és mozgásba hozta az önszerveződés új formáit.

A portugál forradalom 1974. április 25-én katonai puccsal kezdődött, amelynek célja a Salazar-rendszer megbuktatása és a gyarmati hábo­rúk beszüntetése volt; a forradalmat csak tizenkilenc hónappal később, 1975. november 25-én számolták fel, ugyancsak katonai puccsal. 1974 áprilisában három társadalmi tényező együttes hatása teremtett olyan történelmi helyzetet, ami a portugál forradalmat a második világháborút követő időszak legradikálisabb társadalmi forradalmává tette Európában. A huszadik században ez volt az utolsó olyan eseménysor, amikor meg­kérdőjelezték a termelőerők magántulajdonának jogosságát. A gyarma­tosítás eltörlésére irányuló forradalmak megrendítették a portugál katonai hierarchiát. Az 1973-as válság a portugál irányító hatalom további gyen­güléséhez vezetett, míg végül a Tajo folyó mindkét partján, Lisszabonban is, a város környékén is, kiformálódott egy fiatal városi munkásság, amely többé-kevésbé spontán módon szerveződött és koncentrálódott; ők hoz­ták mozgásba az önszerveződés azon formáit, amelyek a hagyományos szociáldemokrata és kommunista pártok ellenőrzését megkerülve, még cseppfolyós állapotokat eredményeztek.

A portugál forradalom időszakában zajlott le a gazdaság főbb szek­torainak – a bankoknak, a biztosítóknak és az energiaiparnak – az államosítása. Az első államosítás már 1974 májusában végbement a munkások kezdeményezésére, ám a kiterjedt államosításra jórészt csak 1975 márciusa után került sor, amikor a GDP több mint négy százalékkal esett vissza. E tanulmányban ennek az államosítási folyamatnak a törté­netét követjük végig, továbbá vizsgáljuk a Portugál Kommunista Pártnak a folyamatokhoz való viszonyát, és mindenekelőtt azt a kérdést elemez­zük, hogy mindezek az események vajon a munkásoknak a termelés fölötti ellenőrzését eredményezték-e, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, arra szolgáltak, hogy a portugál burzsoázia megmenthesse a gyárakat és vállalatokat a gazdasági válságot követő összeomlás hatásaitól úgy, hogy e termelőegységeket átengedte a munkásellenőrzésnek.

„A demokratikus állam alapvető – mindmáig a nagy monopóliumok kezén lévő – gazdasági szektorainak ellenőrzése révén végül lehetőség nyílik arra, hogy meg­akadályozzuk a tőke kimenekülését, és így a nyereséget a nép szolgálatába állíthatjuk.”¹

Az államosítás jelentése

A bankok, biztosító társaságok és gyárak államosítása Portugáliában nagy­jából 1975 márciusa és 1975 májusa között ment végbe, és a munkások által követelt politikai lépés volt. A munkások a forradalom dinamikájától vezérelve vették rá a politikai pártokat és a Fegyveres Erők Mozgalmát e lépésre, és kényszerítették a forradalmi tanácsot és a negyedik átmeneti kormányt, hogy először a bankokat és a biztosító társaságokat államosít­sák, majd pedig számos kulcsfontosságú céget is, amelyek a meghatározó portugál gazdasági csoportok részét alkották. 1975-ben Portugáliában a forradalom állította a történelem fókuszába az államosítás kérdését, amit a Kommunista Párt fontosabbnak ítélt bármiféle, a hatalomra kerülését elősegítő stratégiánál is. Sem a Portugál Kommunista Pártnak, sem a Szo­cialista Pártnak, sem a Fegyveres Erők Mozgalmának nem volt stratégiai elképzelése az államosításról az 1974-1975-ös periódusban.

Az államosítási folyamat eredményeként az állam gyakorolta az ellenőrzést a vállalatok fölött. Ez azzal a kettős következménnyel járt, hogy a gazdasági recesszió közepette az állam kockáztatni kényszerült a gazdaság terén, továbbá azzal, hogy a tulajdon problémáit objektíve a munkások döntötték el. Középtávon – egy évtizeddel később – a bankok és az államosított gyárak visszakerültek korábbi, kárpótlásban részesített, tulajdonosaikhoz.

Ám ez a folyamat, amelynek megvan a kezdete is, a vége is, saját belső fejlődéssel rendelkezik; abban a pillanatban, amikor az államosítás megtörténik, a munkások győzelmét, a kapitalista rendszer vereségét, az élesedő osztályharcot jelenti, amely a magántulajdon és a hatalom kérdését állítja a portugáliai osztályharc középpontjába. És ettől kezdve a forradalom története egyben a munkások és a társadalom középső szektorai körében megnyilvánuló óriási önbizalom története is, amire 1975. március 11-én tettek szert; akkor nyerték el a tömegek azt a bizonyosságot, hogy győzni tudnak, hogy képesek megkérdőjelezni a termelőerők magántulajdonát, és aztán ez a magabiztosság futótűzként terjed át az egész országra, mivel ez az elem az 1975 júliusában, az ún. „forró nyár” idején kezdődő forradalmi válság lényegét alkotta.

A Portugáliában a forradalom idején végbement államosítások tör­ténetének kutatásával gyakorlatilag még senki nem foglalkozott. Csak az államosítás egyes eseményeinek időpontját ismerjük, és azt tudjuk, mely szektorokat államosították. Azonban szinte minden további adatot pontosítanunk kell: így azt, milyen volt a társadalmi helyzet az államo­sított vállalatokon belül; volt-e vajon ezeknél a cégeknél és ezekben a gyárakban munkásellenőrzés. Kik voltak az államosított gyárakban a munkások vezetői és a termelés irányítói? A Kommunista Párt, a Szocialista Párt, netán a szélsőbal? Milyen erős volt ezeknek a pártok­nak a vállalatokra gyakorolt befolyása akkor, amikor ők irányították a szakszervezeteket és munkásbizottságokat? Mikor kezdődött a cégek magántulajdonának megkérdőjelezése – objektíve, illetve szubjektíve? Hány céget államosítottak azért, mert csődbe ment, gazdasági össze­omlás fenyegette, és hányat azért, mert igazgatóik tartottak a munkás­ellenőrzéstől? Milyen politikai és gazdasági következményekkel jár, ha egy szektort csak részlegesen államosítanak? Az államosított cégek hány százalékában történt meg, hogy a cégvezetők végül elmenekül­tek Portugáliából? Mely pártok támogatják az államosítást, és milyen társadalmi körülmények közepette teszik ezt? Mikor és milyen társa­dalmi feltételek között kezdődik meg a cégek visszaadása a korábbi tulajdonosoknak?

Mindezen problémák közül az a leglényegesebb kérdés: milyen messzire ment el a munkásellenőrzés (az ellenőrzés kiterjedt-e a termelésre, mikor és kinek készültek a termékek) a portugál forradalom idején? Más szavakkal, vajon az államosítás a kollektivizálás felé tett átmeneti lépés volt-e vagy sem?

Államosítanak a munkások

Portugáliában a forradalom után, a rezsim összeomlását követően alig egy hónappal került sor az első államosításra. 1974. május 21-én a Vízművek dolgozói elfoglalták az üzem központját, és követelték az államosítást. A cég új nevet kapott: Empresa Portuguesa de Águas Livres (EPAL). Újabb államosításokra csak azután került sor, hogy 1974 nyarán elfogadják a gyarmatok függetlenségét deklaráló törvényt. 1974 szeptemberében a 450-es, 451-es és 452/74-es rendeletek államosítják a Portugál Bankot, az Angolai Bankot és a BNU-t, ami Medeiros Ferreira szerint „az első olyan lépés, mely lehetővé teszi a portugál állam szá­mára, hogy elfoglalja azt az egyetlen helyet a dekolonizáció pénzügyi következményeinek levezénylésében, amely hivatalosan a július 27-én meghozott 7/74-es törvénnyel vette kezdetét” (Ferreira 1993, 114).

Tény, hogy a gyarmatok elvesztése arra késztette a portugál kapi­talizmust, hogy a centralizáció eszközéhez folyamodjon azért, hogy a gyarmatokhoz kötődő gazdaságból meg tudja őrizni mindazt, amit csak lehet. Ugyanakkor nem szabad alábecsülnünk a forradalmi küzdelem­nek az anyaországban játszott szerepét ezeknek az intézkedéseknek a bevezetésekor: először is, 1974. április 25-ét követően a dekolonizáció tempóját is jelentősen meghatározta a forradalom dinamikája; aztán, a banki dolgozók szakszervezete 1974. április 25-étől kezdve súlyos küzdelmek részvevője volt, és az állam csak Spinola 1974. szeptember 28-i jobboldali puccsának bukását (ami a munkásoknak köszönhető) követően fokozta a hitelintézetek fölötti ellenőrzést, így például az októ­ber 12-i 540-A/74-es rendeletben. A banki dolgozók szakszervezetében rendkívül kiélezett küzdelem folyt, és 1975-ben a Portugál Kommunista Párt végül Portóban és Lisszabonban kénytelen volt átadni az irányí­tást a Szociáldemokrata Pártnak. Ez azt mutatja, hogy a banki dolgozók erősen fogékonyak voltak a társadalmi változásokra; ez a fogékonyság öltött testet 1974. szeptember 24-ét követően, amikor a dolgozók kezdték követelni a magánbankok államosítását, például úgy, hogy nyilvánosság­ra hozták, hogy a Banco Espírito Santo² és a puccs mögött álló csoport szoros kapcsolatban áll egymással.

Az államosítások zömére 1975. március 11. és 1975 májusa között került sor. 1975. március 11-én a bankot elfoglaló dolgozók azt követik, hogy államosítsák a bankokat. Március 12-én a Forradalmi Tanács, amely ezen a napon alakult meg, bejelenti a bankok államosítását (ebből a külföldi bankok kimaradtak), majd március 24-én a biztosító intézetek államosítását is. Április 14-én Lisszabonban és Portóban tömegek tüntetnek, követelve, hogy a bankokat államosítsák.³ Április 15-én a negyedik átmeneti kormány döntése nyomán számtalan, a frissen kisajátított pénzügyi csoportokhoz tartozó céget államosítanak, többek között a nemzetgazdaság alapvető szektoraiba tartozókat, így az olajtermelést, az elektromos műveket, a gázszolgáltatást, továbbá a dohányáruk, a sör, a cement előállítását végző üzemeket, a hajózást, a malomipart, a hajóépítő és javító cégeket, a teherfuvarozást, a városi és helyi tömegközlekedést. E cégek jórészt, mint már említettük, azokhoz a nagy gazdasági csoportokhoz tartoztak, amelyek elképesztő bevételekre tettek szert az Új Állam, a Salazar-féle diktatúra időszakában; ilyen volt többek között a Champalimaud és az Espírito Santo üzletcsoport.

Elsősorban az ország északi részén sok vállalat, köztük több nagy­méretű is, elkerülte az államosítást – így a parafa-feldolgozás, a cukor-finomítás, a textilipar és a borászati export. És éppen ezek a vállalatok voltak azok, amelyek később alapul szolgáltak az új magáncégek – így például Americo Amorim cégeinek – újjászervezéséhez; Amorim egyike azoknak a portugáloknak, akik a forradalom utáni évtizedekben emel­kedtek a leggazdagabbak közé.

Az Új Állam doktrínája áldását adta a magánvállalkozásokra, de ezen időszakon belül az állami tulajdonú vállalatok (sector empresarial de Estado, SEE) is jelentősen megerősödtek, amint arra Silva Lopes (1996, 310) felhívta a figyelmet. Az államnak hatalmi vagy befolyási pozíciói maradtak a szállítás, az olajfinomítás, az elektromos művek, a bankszek­tor stb. területén. Becslések szerint az állami vállalatok az államosítást megelőzően mintegy kétharmadát foglalkoztatták annak a munkaerőnek, amelyet az államosítást követően az SEE alkalmazott.

Az 1975-ben lezajlott államosítást követő első időszakban az SEE mintegy háromszázezer dolgozót foglalkoztatott, ez a teljes munkaerő közel nyolc százaléka, és a GDP 20-25 százalékát kitevő összértéket termelt. Ahogyan Silva Lopes (1996, 314, 315) mondja, igaz, hogy a por­tugál állam birtokolta Nyugat-Európa egyik legnagyobb üzleti szektorát, ám a folyamatok mégsem különböztek lényegesen attól, ami Franciaor­szágban, Olaszországban, az Egyesült Királyságban és Németországban történtek. Ezekben az országokban az állami szektor a munkaerőnek átlag 10 százalékát foglalkoztatta.

Az államosítás a világszerte tapasztalható felhalmozási válság köze­pette zajlott; és bizonyos mértékben a módszer, amellyel megvalósult – azaz a munkásellenőrzés kizárásával -, arra mutat, hogy a portugál burzsoázia arra használta az államosítást, hogy képletesen szólva, miu­tán gyűrűiket elvesztették, legalább az ujjukat megmentsék: vagyis hogy a vállalataikban zajló konfliktusoknak véget vessenek, és megmentsék cégeiket a felhalmozási válságtól. Ezt igazolja a kormányzó koalíciós pártok retorikája: a pártok kivétel nélkül arra szólították fel az államosított vállalatok dolgozóit, hogy tartsanak mértéket a követeléseikben, mond­ván, munkahelyük most már a portugál nép tulajdonában van. A pártok nyilván elfeledkeztek arról a tényről, hogy az állam és az általa irányított cégek kapitalisták maradtak. Medeiros Ferreira (1994, 116) például azt állítja, hogy az államosítás lehetővé tette a hadsereg számára, hogy ellenőrzése alá vonja a pénzügyi rendszert; Silva Lopes (1996, 316) pedig részletezi, hogyan járult hozzá az államosítás a gazdaságra háruló nemkívánatos hatások csillapításához.

Ez az interpretáció jól hangzik, ám véleményünk szerint felcseréli a célt az oda vezető úttal. A történet végét (vagyis azt, hogy a vállalatokat végül kompenzációval és előjogok biztosításával visszaadták korábbi tulajdono­saiknak) összekeverik a folyamattal, azzal, hogy a forradalmi folyamatban a munkások megkérdőjelezték a termelőeszközök magántulajdonának jogosságát. És, mint azt Arcary (2004, 75) megjegyzi, nem szabad fel­cserélni a forradalom lépéseit az ellenforradalom ténykedésével.

Az, hogy az államosítás milyen fontos cél volt a forradalom számára, elsősorban nem gazdasági hatásai miatt lényeges, és nem is a szo­cialista gazdaság lehetséges körvonalazódása miatt – a gazdaság és az állam továbbra is kapitalista maradt, és a külföldi bankok és üzleti vállalkozások elkerülték a beavatkozást -, hiszen mindez a kommunista vezetés támogatásával történt, pedig a kommunisták programja célul tűzte ki a „megváltást a külföldi imperializmustól”. Mint már említettük, az államosított iparágak a munkaerőnek mindössze nyolc százalékát foglalkoztatták.

Jelentőségük, valamint az a szerepük, hogy fordulópontot jelentenek a portugál forradalomban, abban gyökerezik, hogy az államosítás a munká­sok követeléseinek hatására mentek végbe, sok esetben nagy létszámú munkásgyűlések döntései eredményeként, illetve úgy, hogy a munkások megszállták azokat a vállalatokat, amelyek államosítását követelték.

Az államosítások továbbá a munkásság kiemelkedő győzelmét is ered­ményezték, minthogy a magas (20-30%-os) infláció időszakában sikerült a reálbérek emelését és más szociális juttatásokat is kiharcolniuk (Lopes 1996, 320). És mindezt kompenzáció nélkül.

A heves osztályharc részeként a március puccsot követően sok kapitalistát, köztük jó néhányat az ország legtehetősebb tőkései közül, őrizetbe vettek, és/vagy arra kényszerültek, hogy Brazíliába menekülje­nek; csak az 1970-es évek végén vagy még később tértek vissza Portu­gáliába, azaz akkor, amikor az egymást követő kormányok megkezdték a kompenzáció kidolgozását, amelyet elsőként a 80/77-es, október 26-án elfogadott törvény rögzített.

A Portugál Kommunista Párt politikája az államosítás kérdésében

A Portugál Kommunista Pártnak nem volt államosítási stratégiája vagy államosítási programja. A forradalom időszakában a párt kiadott egy sor dokumentumot, amelyek a földreform, a katolikus egyházhoz való viszony, a diákmozgalom és a szakszervezetek „egységessége” kérdé­sével foglalkoztak, de egészen 1978-ig kell várni, hogy napvilágot lásson az első olyan nyilvános állásfoglalás,⁴ amely az államosítás kérdéskörét elemzi – és különös hangsúlyt fektet arra, hogyan biztosítható e folyamat visszafordíthatatlan jellege -, akkor, amikor már az ellenforradalmi erők kerekedtek felül, vagyis amikor a párt defenzívában van.

A párt politikája egészen 1974 végéig az volt, hogy az államosítást nem veszi védelmébe. Ebben az értelemben a pártnak nem is jelent meg nyilvános felhívása. A nemzeti és demokratikus forradalom programját megfogalmazó Rumo à Vitória (a győzelemhez vezető út) 1965-ben született, és máig ez a hivatalos pártprogram; megfogalmazza „a bank­rendszer, a biztosítótársaságok, a vasút, a légi és tengeri közlekedési vállalatok, a telefon- és távírótársaságok, a bányászat, a villamos áram termelését és szállítását végző cégek és az ipar azon egyéb szektorai államosítását, amelyek monopolcsoportok kezében vannak”⁵ , továbbá a külföldi bankok államosítását is, a kompenzáció lehetőségével. De a Plataforma de Emergência [válságplatform], a Portugál Kommunis­ta Párt által elfogadott program, amely a forradalmi időszak teendőit határozza meg, egyetlen szóval sem említi az államosítást, és célja a „magánbankok állami ellenőrzése, valamint a kormányzati beavatkozás abban az esetben, ha és amennyiben a bankok ténykedése nem esik egybe a nemzeti közösség érdekeivel. Meg kell erősíteni a kormányzati képviseletek és állami ügyintézők szerepét”⁶ ; a dokumentum célul tűzi ki a tőkemozgások ellenőrzését és a bajban lévő kis- és középvállalko­zások megsegítését, a kölcsönfelvételt, a gazdasági szabotázsakciók leleplezését és megbüntetését és a tulajdon elkobzását abban az eset­ben, ha azt bírósági döntés hagyja jóvá. A Platform megfogalmazza még a vállalatok állami támogatását, illetve új állami vállalatok és közös vállalkozások létrehozását.⁷ Ez a politika, amelyet a harmadik átmeneti kormány fogadott el (ebben a kommunisták is részt vettek a szocialisták, a liberálisok és a Fegyveres Erők Mozgalmának képviselői mellett), támo­gatja a Banco de Portugal által delegált küldöttek működését, akiknek az a feladatuk, hogy meghatározzák a vállalatok és a banki menedzsment közötti együttműködés és támogatás formáit. Úgy tűnik, a párt olyan nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek a küldötteknek/ügyvivőknek (a Platform⁸ is megemlíti őket),⁹ hogy mindenképp a maga embereit kívánta ezekben a pozíciókban elhelyezni.

Ebben a periódusban a párt gazdaságpolitikája arra fókuszált, hogy szorgalmazza és előkészítse az államnak a vállalatok működésébe való beavatkozását. A Portugál Kommunista Párt támogatta legkitartóbban a 660/74-es rendeletet, amely 1974. november 25-én lépett életbe. Mi több, 1977-ben felmerül a gondolat, hogy a kormány többi tagját éppen a Portugál Kommunista Párt meggyőző érvelése vette rá e határozat elfo­gadására.¹⁰ A rendelet előírta, hogy az állam avatkozzon be a vállalatok tevékenységébe, ha ott hanyagságot, tőkekivonást, a beszállítóknak való szándékos tartozást, adócsalást tapasztalnak. összességében – a hiva­talos adatok szerint – a forradalom időszakában a három tevékenységi szektorban és kb. 350 vállalatnál (amelyek mintegy százezer dolgozót foglalkoztattak) került sor állami beavatkozásra (Lopes 1996, 309). (A Portugál Kommunista Párt adatai szerint csak mintegy háromszáz vál­lalatnál történt állami beavatkozás.) Ám a beavatkozások többnyire (255 vállalatnál) 1975-ben zajlottak és különösen nagy számban történtek 1975. március 11-e után, ami arra utal, hogy még az államosításért folyó küzdelem csúcspontján is a kormányzat előnyben részesítette a beavat­kozást az olyan cégeknél, ahol szociális harcok, gazdasági problémák, szabotázsakciók vagy mindezek együtt fordultak elő. Gyakorlatilag csak a közepes és a nagyvállalatok voltak a beavatkozás tárgyai. A kisebb cégek általában önigazgatással működtek.

Az intervenciós politikát a forradalom idején mindvégig alkalmazták. 1975. május 12-én és május 29-én adja ki a negyedik átmeneti kormány a 222-B/75-os és a 422/76-os számú rendeleteket, melyeknek célja megegyezik a november 25-i 666-os rendelet céljával, és amelyek a közgazdász José da Silva Lopes szerint legalizálták azt az állapotot, amelyet a munkások teremtettek a vállalatoknál:

„A szociális konfliktusok kirobbanásával az április 25-öt követő első hónapban sok vállalat dolgozói elűzték munkaadóikat vagy azok képvi­selőit, azzal vádolva őket, hogy szabotázsakciókat, a diktatúrával való együttműködést, a munkaerővel szembeni elnyomást stb. tapasztalnak. Ugyanakkor, a vállaltoknál tapasztalható romló gazdasági feltételek fenntarthatatlan helyzetbe sodorták a cégek jó részét, mert nem volt likviditásuk vagy csődöt jelentettek, és ez a helyzet sok tulajdonost arra késztetett, hogy hátat fordítson a vállalatnak. Annak érdekében, hogy megvédjék állásukat vagy hogy a tőke tulajdonosaitól minden hatalmat megszerezzenek, a munkások az érintett vállalatoknál átvették a terme­lés irányítását, és az állam támogatását kérték, hogy vissza tudjanak térni az üzleti életbe.

A kormány így arra kényszerült, hogy egy sor rendeletet fogadjon el, amelyek az ilyen és ehhez hasonló helyzeteknek jogi hátteret biztosíta­nak. […] Ezek a rendeletek alapozták meg és szabályozták a magán­vállalatoknál az állami beavatkozást, noha ideiglenes intézkedésekként, mindaddig, amíg a termelőeszközöket vissza nem adják tulajdonosaik­nak.” (Lopes, 1996, 308)

1974 novemberéről, de különösen 1975 januárja és márciusa között, a kommunista párt számos vezetője sürgeti beszédében, hogy „a párt dol­gozzon ki stratégiát a monopóliumokkal és a nagybirtokokkal szemben”.¹¹ 1975 februárjától a párt politikájának fókuszába kerül az agrárkérdés is. A Portugál Kommunista Párt számos konferenciát szervezett Ribatejóban és Alentejóban, hogy megismertesse és megvédje a földdel kapcsolatos politikai álláspontját. Ugyanakkor azonban a Portugál Kommunista Párt nem szólított fel mozgósításra az államosítás védelmében 1975 márci­usát megelőzőleg.

1975. január 3-án a banki alkalmazottak gyűlése a bankrendszer álla­mosítását követeli. A határozatot az Avante! a kilencedik oldalon közölte. A napilap e számában a címlapon szó esik a szervezeti egységről, a déli országrészben tartott parasztkonferenciáról, a munkások egyesült nemzeti konferenciájáról, a kommunista diákok szervezetéről és a diákok közösségi szolgáltatásairól, a szavazók regisztrációjáról, és olvasható a PIDE által meggyilkolt Militao Ribeiro emléke előtti tisztelgés. Szembe­szökő, hogy a bankrendszer államosítását követelő határozat a lap utolsó hírei között szerepel, anélkül, hogy a címlapon említés történne róla. A tudósítás úgy fogalmaz, hogy „Követelték a bankrendszer államosítását a Fegyveres Erők Mozgalmának programjában kiemelt monopóliumellenes szempontok alapján”.¹² Továbbá azt is követelik a FEM programjában megfogalmazottakon túl, hogy a saneamentos [szó szerint: megtisztí­tás] a bankok igazgatói és felsővezetői körében is menjen végbe. A párt legközelebb 1975 februárjában az Egyesült Munkáskonferencián beszél majd az államosításról. A konferencia legtöbb bizottsága állást foglalt az államosítás mellett.¹³ Álvaro Cunhal kijelenti, hogy az államosítás csak akkor nyitja meg a szocializmus perspektíváját, ha munkásellenőrzés­sel megy végbe. De ennek az ellenőrzésnek a demokratikus egység¹⁴ talaján, az állammal és a kormánnyal egyetértésben kell megtörténnie, mondja a kommunista párt vezetője:

„Mára lehetségessé vált a munkásellenőrzés a fokozatosan egyre demokratikusabbá váló állammal való szoros együttműködésben, mint­hogy a fejlettebb struktúrákhoz való fejlődésünk átmeneti periódusában vagyunk. Ez a portugál forradalmi folyamat eredetiségének egy újabb, szintén nagyon érdekes aspektusa.”¹⁵

Az államosítás a párt politikájának központi eleme lesz, és március 11-től, illetve a negyedik átmeneti kormány hivatali ideje alatt a mun­kásellenőrzés kérdése – amit a párt mindig úgy határoz meg, mint ami nem az állam osztályjellegét, hanem csak az állami szervezeteket teszi kérdésessé – a kormánykörökben csak akkor merül fel, amikor a KP éles vitákat folytat a kormányzásról a Szocialista Párttal, azaz 1975 májusától.

A Portugál Kommunista Párt nem úgy fogja fel az államosítást, hogy azt a munkásság elsőbbségét élvező lépésnek tekinti. Az államosítást, mondja Medeiros Ferreira, „nagymértékű empirizmus és rögtönzés kísérte” (Ferreira 1993, 114). Véleményünk azonban nem egyezik meg e szerzővel akkor, amikor azt állítja, hogy januárban a Portugál Kom­munista Párt úgy határozott, hogy „támogatja és éleszti a vállalatoknál tapasztalható konfliktusokat” (Ferreira 1993, 109). A munkások harcaival kapcsolatos kutatásaink során semmi sem igazolta ezt az állítást – éppen ellenkezőleg. Hammond, aki szintén tanulmányozta a munkásellenőrzés kibontakozását, hasonló konklúzióra jut: „1975 első hónapjaiban a PKP kitartott a mérsékletesség politikája mellett, és a legtöbb szakszervezet is követte példáját. Így aztán a mozgalom kicsúszott a kommunisták el­lenőrzése alól, mivel olyan követelésekkel állt elő, amelyek jóval túlléptek azon a határon, ameddig a Kommunista Párt hajlandó volt elmenni.” (Hammond 1981, 421)

Az effajta empirizmus a forradalmi dinamika eredménye volt. Az álla­mosítást 1975. január és március között nagy tömegmozgalmak előzték meg, amelyekben a leggyakrabban alkalmazott harci módszer a vállalatok megszállása és az a követelés volt, hogy a vállalatok vezetőinek körében történjék meg a saneamento [tisztogatás] (Ferreira 1993, 109). Úgy tűnik, hogy a Kommunista Párt, a többi párthoz hasonlóan, nem számolt ezzel a mozzanattal. Nem létezik olyan program, amelynek tárgya az ezen a téren elérhető győzelem lett volna. Húsz nappal az államosítások megin­dulás előtt – és már azt követően, hogy a legtöbb bizottság a Munkásság Egyesült Konferenciáján az államosítás mellett szavazott – a Portugál Kommunista Párt a Melo Antunes-féle programot támogatta, amelyben nem szerepel az államosítás, csak az, hogy az állam 51 százalékos tulajdonjoggal vegyen részt a vállalatok működésében.

1975. március 11. után a párt védelmébe veszi az ipar egyes szekto­raiban zajló államosításokat. Aktívan részt vesz azokban a demonstrá­ciókban, amelyek a bankszektorban, a biztosító társaságoknál, a média­vállalatoknál, a bányáknál, a vasútnál követelik e lépést, és politikájának középpontjában a termelési harc áll. A március 14-i tüntetésen, amely a bankrendszer államosítását sürgeti, a párt egy felhívást osztogatott, amely a következőket tartalmazta:

„A bankrendszer államosítása elősegíti a munkások életszínvonalának emelkedését, továbbá segít a munkanélküliség és az infláció elleni harc­ban is. A gazdaság alapvető, mindmáig a nagy monopóliumok kezében lévő szektorainak állami ellenőrzése révén végül lehetőség nyílik arra, hogy megakadályozzuk a tőke külföldre menekülését, és a nyereséget a nép szolgálatába állíthatjuk.”¹⁶

A párt melegen ünnepli az április 15-i eseményeket, amikor is a nagy gazdasági csoportokat, továbbá ezek bankjai jórészét államosították (a Melo, a Champalimaud, az Espirito Santo stb. csoportjait), és úgy tekinti ezeket a lépéseket, mint a forradalom visszafordíthatatlanságá­nak jelét.¹⁷

Ám ez a körülmény nem különbözteti meg sem a Kommunista Pártot, sem a párt vezetőit a többi pártoktól és pártvezetőktől. 1975. március 11-e és júniusa között az ország politikai vezetői kivétel nélkül támogatták az államosítást. Costa Gomes úgy vezette fel a bankok államosítását, mint „a legforradalmibb lépést, amely korunk Portugáliájában történt”¹⁸ ; a liberális Portugál Demokrata Párt (PPD) nyilvánosan hangoztatta, hogy a vállalatokat az alkalmazottaknak kell irányítaniuk.¹⁹ Mário Soares, a szocialisták vezetője szorgalmazta a bankrendszer és a biztosítás álla­mosítását, továbbá földreformot követelt²⁰ ; és még a Portugál Ipari Kon­föderáció, a munkaadók szervezete sem ellenezte az államosítást azzal érvelve, hogy a vállalatirányításban jelen kell lennie a munkaadóknak, a munkavállalóknak és az államnak is²¹ ; ez arra a megoldásra emlékeztet minket, amit az 1980-as évek elején Portugáliában zajlott sztrájkokat követően javasoltak a pártok, így például 1984-ben a társadalmi párbe­szédet; ekkor jött létre a társadalmi dialógust szervező intézet, amely a munkakörülmények kérdéseiben biztosít fórumot a munkaadók, a mun­kások és az állam képviselőinek.

Államosítás és az állam természete

Amikor 1975 márciusában sor kerül az államosításokra, a Portugál Kommunista Párt az államosított vállalatok dolgozóinak azt javasolja, hogy alakítsanak igazgatótanácsokat, amelyek élén a kormányzati és a munkásképviselők állnak.²² A kérdés, amely megosztja a pártokat és a munkaadókat egyaránt, az, hogy a kormányzatnak mely tagjai és melyik párt képviselői vegyenek részt ezeknek az igazgatótanácsoknak az irányításában. A harc nem az államosítás vagy a munkásellenőrzés kérdése körül folyt, hanem akörül, hogy milyen eszközökkel befolyásolják az államosított és állami irányítás alatt álló bankok és vállalatok admi­nisztrációjának összetételét.

Az államosítást a munkások hajtották végre, és a Forradalmi Tanács intézményesítette. A kormányt alkotó pártok ugyanakkor átruházták ezeket a vívmányokat a Forradalmi Tanácsra, ezáltal gyengítették a munkásoknak a győzelemből fakadó magabiztosságát: „A nép hálásan köszöni Portugália történetének legforradalmibb törvényét” – ez állt a Diário Popular című lap első oldalán.²³ Ám a Portugál Kommunista Párt taktikája az adott helyzetben ugyanez volt – az államosításokat a Nem­zeti Fegyveres Erőknek, a Forradalmi Tanácsnak tulajdonították annak a stratégiának a jegyében, hogy a Fegyveres Erőket a választások adta legitimáció alternatívájaként meg kell erősíteni:

„A Portugál Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Bizott­sága tudatában lévén a Fegyveres Erők Mozgalma Forradalmi Tanácsa összetételének és első törvénykezési lépésének – a bankok államosí­tásának -, teljes egyetértését nyilvánítja ki ezzel a döntéssel, amely a demokratikus folyamat továbbfejlődése és a konszolidáció szempontjából alapvető fontossággal bír.

A PKP KB Politikai Bizottsága felszólítja a munkásosztályt, a dolgozó tömegeket és a közvéleményt, hogy fejezze ki egyetértését ezzel a tör­ténelmi jelentőségű döntéssel.

A PKP KB Politikai Bizottsága azzal a javaslattal fordul minden de­mokratikus és népi erőhöz, hogy országszerte szervezzenek közös gyűléseket, demonstrációkat és tömegtalálkozókat, hogy ezáltal adjanak hangot a nép elégedettségének és erősítsék meg a nép és a Fegyveres Erők Mozgalmának szövetségét.”²⁴

1975-ben néhány szélsőbalos csoport kérdőre vonta a Portugál Kom­munista Pártot a munkásellenőrzés és az államosítás eredményességét illetően. Tény, hogy mindkét problémakör ugyanahhoz a folyamathoz vezetett: a munkásellenőrzés nélkül és az üzleti titoktartás felszámolása híján végrehajtott államosítás korántsem vezetett a szocializmushoz való átmenethez. A Egyesült Demokrata Párt például közzétett egy szöveget: „Hisszük és a történelem már meg is mutatta e meggyőződésünk igaz­ságát, hogy vészhelyzetekben a burzsoázia felhasználja az államosítást annak érdekében, hogy véget vessen a kapitalista anarchiának”.²⁵

A Portugál Kommunista Pártban ezeket a kérdéseket mellékesnek tekintették. A pártkörökben az államosítás folyamán született elmélet szerint az állam osztályszerkezete 1974. április 25. óta alaposan meg­változott. Egy szovjet közgazdász, a moszkvai egyetem professzora, Jurij Rubinszkij 1975 márciusában a Gulbenkian Alapítvány által az államosításról rendezett konferencián védelmébe vette a Portugál Kom­munista Pártot:

„Ebben a kérdésben [Jurij Rubinszkij] különbséget tett a kapitalista országok bankjai államosításának jelentőségét illetően, mivel ezekben az országokban az államosítás nem jár együtt a gazdasági struktúra válto­zásával. Nem ez a helyzet viszont a mienkhez hasonló, a szocializmusba való átmenet időszakát élő társadalmakban, és ennek következtében a bankrendszer államosításakor alkalmazott lépések jelentőségének tagadása nem több mint dagályos kifejezések használata a nép félre­vezetése érdekében.”²⁶

A munkások által a termelés és az elosztás hatékony kontrollja nélkül gyakorolt államosítást azzal az elmélettel igazolják, hogy ez az intézkedés a szocializmus megteremtése felé tett lépés, mivel az állam már nem volt kapitalista és a szocializmusba való átmenet jellemezte. 1978-as értékelésében a Portugál Kommunista Párt a vállalatirányítás munkásellenőrzésének kérdésével kapcsolatban megjegyzi, az álla­mosított iparágakban jellemző a munkásság erőteljesebb „realizmusa”, „a munkabeszüntetések és sztrájkok itt kevésbé gyakoriak, továbbá a munkások sokkal szerényebb követelésekkel állnak elő”.²⁷ Vessünk egy pillantást a PKP vezetőinek beszédeire, amelyek 1975-ben, a forradalmi folyamat delelőjén hangzottak el a vasút államosítását kommentálva:

„A CP (a vasúttársaság) államosítását, ami a szocializmus győzelme elérésének sürgető és szükséges feltétele volt, és aminek végrehajtását tavaly január 5-én a Sport Pavilonban javasolták, a gyűlésen részvevő vasúti dolgozók ezrei lelkes támogató demonstrációval ünnepelték […].

Hogy mit is jelent az államosítás, azt az egyik szóvivő így magyarázta: Egy vállalat államosítása azt jelenti, hogy az adott cég a továbbiakban már nem tartozik egy munkaadó, egy tőkés vagy egy tőkéscsoport ha­táskörébe, hanem kizárólag csak a nemzet, azaz a nép fennhatósága alá”.²⁸ (A Szerző kiemelése.)

Ez az elemzés – vagyis az a gondolatmenet, hogy ami az államé, az a nemzeté, és ami a nemzeté, az a népé -, továbbá az a lépés, hogy az államosításokért a felelősséget teljes egészében a Fegyveres Erők Mozgalmának Forradalmi Tanácsára ruházta át, a Portugál Kommunista Pártot ugyanarra a csapásra terelte, mint amin azok jártak, akik szerint a munkások által elért eredmények az ő iránymutatásuk gyümölcsei, illetve azok érdeme, akik úgy vélték, a kapitalista termelési módnak a szocia­lista termelési módra való átmeneti időszaka könnyű és fájdalommentes periódus; és akik dédelgették a lehetőséget (melyet a Fegyveres Erők Mozgalma és a Szocialista Párt is nyilvánosan védelmébe vett), hogy ezt az átmenetet ugyanúgy le lehet vezényelni, mint ahogy a Fegyveres Erők Mozgalma a rendszerváltást lebonyolította, vagyis gyakorlatilag (a nagyvárosokban) veszteségek és áldozatok nélkül, és anélkül, hogy a hatalmat erőszakkal kellett volna megszerezni, magyarul: polgárháború nélkül.

A Szovjetunió akkori politikájának és a PKP történeti, elméleti megkö­zelítéseinek elemzése egyaránt azt mutatja, hogy ez a politika koránt­sem a „portugál forradalom eredetiségéből” fakadt az 1970-es években. Abból a stratégiából eredt, amely a Portugál Kommunista Párt 1974-es „újjászervezéséből” következett – e szerint frontokat kell kiépíteni, hogy a kormányzást a liberális polgárság és a kispolgárság szektoraival meg lehessen osztani. E stratégia egyértelműen nemzetközi alapokra támaszkodott, melynek epicentrumában az imperialista országok és a Szovjetunió közötti együttműködési politika állt. A szocializmusba való békés belenövés elmélete a Szovjetunióból származott. A Portugál Kommunista Párt által a különböző időszakokban képviselt álláspontok arra az egyszerű elképzelésre koncentráltak, hogy az országok többsége szocialista, más országok pedig anélkül juthatnak el erre a történelmi fokra, hogy meg kellene ragadniuk a hatalmat – ezt az elméleti fejte­getést olvashatjuk a párt elméleti lapjában, a Problemas da Paz e do Socialismo-ban (Kiernan 1997, 327).

E politikai alapon az állam fogalma is kacskaringós kört jár be, és a párt mindenkori taktikai szükségleteinek rendelődik alá. Ha az 1967-ben megjelent A questão do Estado, questão central de cada Revolução [Az állam, minden egyes forradalom központi kérdése] (2007) című pártkiadványban Cunhal azt állítja, hogy az államnak az a szerepe, hogy megvédje és megőrizze a burzsoázia hatalmát a proletariátus fölött, és biztosítsa a proletariátus kizsákmányolását, akkor elengedhetetlenül fontossá válik az állam természetének megértése, ha a hatalom megra­gadására kerül sor: „nem lehet az államot csak úgy átvenni, azt le kell rombolni” (Cunhal 2007, 23); vagyis akkor meg kell védeni a proletariátus diktatúráját, és végül, a tanácsokat is meg kell védelmezni mint a kettős hatalom megtestesítőit: „Leninnek és a bolsevikoknak az volt a legfőbb érdeme, hogy a szovjeteket nem »bevezették«, hanem hogy ezekben a tömegek által teremtett forradalmi szervezetekben felismerték a pro­letárhatalom testületeit” (Cunhal 2007, 32). 1974-1975-ben az egész államelmélet a politikai taktika szolgálatának rendelődik alá: időnként a párt követeli a saneamentos-t a fasiszta elemek eltakarítása érdekében, máskor pedig, mint az államosítások esetében láthattuk, egyenlőségjelet tesz a politikai rendszer változása és az állam jellegében végbement változás között, és végül, bevezeti a „szocializmus útjára lépett demok­ratikus Portugália” fogalmát, egy olyan koncepciót, amelyet gyorsan felad, amikor a „forró nyárnak” nevezett válság és a Fegyveres Erők Mozgalmával való konfliktus kirobban.

Ugyanakkor az államosítás folyamatában történik meg az, hogy a Portugál Kommunista Párt továbbviszi a fogalmat, mely szerint az ország már a szocializmushoz vezető úton jár; azaz továbbviszi azt az elméletet, amely fenntartja, hogy az államosítások, következésképp a menedzsment és az ellenőrzés kérdését illető felelősség az államot terheli, valamint azt a nézetet is, hogy az államosított vállalatoknál dolgo­zókat fel kell szólítani arra, hogy tanúsítsanak mérsékletet a társadalmi küzdelmek során.

Ugyanakkor azonban, mint arra John Hammond rámutatott – és mint ahogyan azt az államosított vállalatok jelentős kompenzációval kísért, a korábbi tulajdonosoknak való visszaadása hamar bebizonyította -, az állami beavatkozás és a termelés munkásellenőrzése összeegyez­tethetetlen volt: „Az államosított és az interveniált cégeknél az állam közvetlen ellenőrzése beszűkítette a dolgozói ellenőrzés lehetőségeit” (1981, 423).

A Kommunista Párt, a „termelési harc” és a munkásellenőrzés

Amióta az államosítás elkezdődött, a korporatív irányítás és a munkás­ellenőrzés kérdése állandóan napirenden szerepelt. Közös irányítás, önigazgatás vagy munkásellenőrzés?

Az 1970-es években a fiatal liberálisok, baloldali munkások és refor­mista szakszervezeti vezetők körében állandó követelésként hangzott el a munkásellenőrzés (Brinton 1975, 13). Természetes, hogy ezek az eltérő társadalmi szegmensek eltérően értelmezték a munkásellenőrzés fogalmát. A témakört nagyszabású viták övezték és sok alapvető tanul­mány, elemzés tárgya volt. Brinton például úgy véli, hogy a munkásel­lenőrzés a munkások „becsapásának” egyik eszköze, és arra alkalmas, hogy megakadályozza őket az önigazgatás megvalósításában, mivel az önigazgatás megkérdőjelezi a profitot (Brinton 1975). Ernest Mandel szintén úgy vélte, hogy a kapitalista vállaltok demokratikus ellenőrzésén túl a munkásellenőrzés fogalma kiterjeszthető az önigazgatásra is, ám csak átmeneti intézkedésként volna bármi értelme (Mandel 1973, 18-23). Hammond (1981, 415) minimális definícióval él: a munkásellenőrzés szerinte hatékony kollektív ellenőrzés a vállalatok működése fölött, és ezzel nyitva hagyja az ellenőrzés mértékének kérdését, ami az igazgatás problémáinak – mint például a munkaerő alkalmazása – ellenőrzésétől akár a megtermelt árucikkek elosztásáig terjedhet.

Az 1974-75-ös évek Portugáliájában a vállalatok fölötti ellenőrzés fogalmát többféle jelentésben használták; jelentett „az igazgatásban való részvételt”, a „bérek mértékének nyilvánosságra hozatalát” és a termelés fölötti ellenőrzést (Santos et al. 1976, 49-50). A politikai szervezetek és szövetségek nem figyeltek annak pontos megkülönböztetésére, hogy vajon a munkásellenőrzés a menedzsment fölötti ellenőrzést, a termelés és/vagy az elosztás feletti ellenőrzést jelenti-e, és vajon az ellenőrzést a munkások demokratikus gyűléseinek vagy a szakszervezeteknek kell-e gyakorolniuk.

E tanulmányunkban a munkásellenőrzésnek a szigorúan vett jelentését használjuk – demokratikus munkásellenőrzés a termelés és az elosztás folyamatai terén olyan vállalatoknál, amelyek élén kapitalisták álltak, ami egyben a kereskedelmi titoktartás eltörlését is jelenti. Ez a meg­határozás kizárja mind a közös igazgatást, mind az önigazgatást, és a munkásellenőrzésre mint a kollektivizáláshoz vezető átmeneti eszközre tekint. Tehát ez a lépés azt jelenti, hogy a vállalatirányítás még inkább a kapitalisták, mintsem a munkások kezében van; továbbá azt jelenti, hogy a termelés és fogyasztás ellenőrzésének szintjén maradva (ezzel pedig elengedhetetlenül fontossá téve a kereskedelmi titoktartás eltörlését vagy másképpen fogalmazva, a könyvelés nyilvánossá tételét), azt a munkástanácsok vagy egyéb tanácsi formák végzik a gyárakban és a cégeknél, nem pedig a szakszervezetek. Ez a meghatározás volt – mint arra Hammond rámutat – a legnépszerűbb a baloldalon az 1960-as és 1970-es években, és az orosz forradalom nagy teoretikusainak fejtege­tésein alapult.

Vlagyimir Iljics az egész bankrendszer államosítását szorgalmazta (nem pedig csak egyes elemeinek államosítását), ami a nagyipar és a kereskedelmi konzorciumok államosításával volt egyenlő (Lenin 1976, 61-62); azt is hozzátette, hogy „a kereskedelmi titoktartás eltörlése nélkül a termelés és az elosztás fölötti ellenőrzés nem lenne több üres ígéretnél” (1976, 65). Bürokratikus intézkedés lenne, nem pedig olyan, amely lehetővé tenné, hogy a munkások valóban gyakorolhassák az el­lenőrzést. Az orosz forradalmárok a kérdéskörnek központi jelentőséget tulajdonítottak, és korántsem tekintették elméleti kérdésnek. Egy nappal azután, hogy 1917. november 7-én megragadták a hatalmat, kiadtak egy törvénytervezetet a munkásellenőrzés tárgyában. Így hangzik:

„1. Valamennyi, legalább 5 munkást és alkalmazottat (együttvéve) foglalkoztató, illetőleg legalább évi 10.000 rubel forgalmat lebonyolító ipari, kereskedelmi, banki, mezőgazdasági és egyéb vállalatnál be kell vezetni az összes termékek és a nyersanyagok termelése, tárolása és adásvétele fölötti munkásellenőrzést.

2. A munkásellenőrzést a vállalat összes munkásai és alkalmazottai gyakorolják vagy közvetlenül, ha a vállalat olyan kicsiny, hogy ez lehet­séges vagy választott képviselőik útján, akiket közgyűléseken haladék­talanul meg kell választani, a választásokról jegyzőkönyvet véve fel és a megválasztottak neveit közölve a kormánnyal és a munkás-, katona- és parasztküldöttek helyi szovjetjeivel.[…]

4. E választott képviselőknek kivétel nélkül minden üzleti könyvbe és okmányba, továbbá tekintet nélkül minden anyag-, szerszám- és árurak­tárba és készletbe betekintést kell engedni.” (LÖM 35. 28)

A Portugál Kommunista Párt azonban a munkásellenőrzés olyan ér­telmezéséhez ragaszkodott, amely a fentiekben említett megközelítések egyikével sem azonosítható tisztán. A párt a termelési harc kontextusá­ban kezd a munkásellenőrzés kérdéséről beszélni. De hogy a Portugál Kommunista Párt a munkásellenőrzés fogalmán mit ért, azt egyértelműen meghatározza²⁹ : a bármiféle szervezetben – a szakszervezetekben, a társulásokban, a szövetkezetekben, a parasztligákban, a lakóközösségek alkotta bizottságokban – működő olyan munkásszervezetek, amelyek feladata a forradalom védelme és a termelési harc biztosítása, hiszen ez „a munkásosztály fő harci frontja”.³⁰ Ez a meghatározás a termelésben való részvételt (és nem ellenőrzést) jelenti, ami a szakszervezetekkel karöltve történik az üzleti tervek, az árak, a munkabérekről folytatott viták stb. kérdésében³¹ – és szigorúan a tárgyhoz kapcsolódik, ami nem más, mint a „termelési harc”.

A PCP számára a munkásellenőrzésnek csak akkor volt értelme, ha az alárendelődött a termelési harcnak, és nem ment túl azon, amit a párt a munkások „irreális követeléseinek” nevezett. Sok esetben, bár nem mindig, a munkásellenőrzés azt jelentette, hogy a szakszervezetek (ami­kor a PKP irányította őket) részt vállaltak a vállalatirányításban, amely vállalatokat gyakorta a kormány és a szakszervezet képviselői igazgattak. De jelenthette, hogy a munkásbizottságok – ha és amennyiben a PKP befolyása alatt álltak – ellenőrzést gyakorolnak a vállalat felett, vagy azt (mint azt a párt egyes vállalatokkal közölte), hogy ellenőrző bizottságo-kat³² állít a vállalatok élére, és ezek biztosítják „a termelési harcban a győzelmet”³³ .

A Portugál Kommunista Párt 1975. május 18-án nagygyűlést tartott Vila Franca de Xirában, ahol Álvaro Cunhal beszédében (1976, 43-45) úgy fogalmaz, hogy „a jelen pillanat legnagyobb feladata” a „termelési harc”, és hozzáteszi, hogy ezt úgy kell véghezvinni, hogy véget kell vetni a sztrájkoknak és az „irreális követeléseknek”. Az 1975. június 28-án Campo Pequenóban, rendezett nagygyűlésen Veiga de Oliveira a negyedik ideiglenes kormány kommunista szállítási és távközlési minisz­tere felidézte a TAP, a nemzeti vasúttársaság, továbbá számos busz- és szállítási társaság államosításával aratott győzelmet, és elítélte, hogy éppen ezeknek a vállalatoknak a dolgozói sztrájkhullámokat és szám­talan követelést kezdeményeztek; ezeket a „reakció” által végrehajtott „szabotázsakcióknak” nevezte.³⁴ Ugyanebben a beszédben a miniszter javaslatot tett a közlekedési eszközök viteldíjának emelésére. És ugyan­csak ezen a nagygyűlésen Victor Silva, a Mague egyik kommunista dolgozója védelmébe veszi a munkásellenőrzést.³⁵

A termelékenység stratégiai kérdés volt, a munkásellenőrzés pedig olyan fogalom, melynek jelentése a párt taktikai szükségletei szerint változott, minthogy alá volt vetve a termelési harc stratégiájának. Az elnevezés: a „termelési harc” sem a véletlen műve. A háborút követő európai újjáépí­tésre utal, felidézi azt a történelmi szerepet, amelyet a fasizmus bukását megelőzően a nagy tekintélyű kommunista ellenállás játszott, miközben az európai gazdaság romokban hevert; felidézi továbbá azt az álláspontot is, hogy az osztályharcot háttérbe kell tolni az összes nemzeti osztály közös erőfeszítése érdekében, mellyel a kapitalista gazdaságot kell talpra állí­tani, hiszen később ez a gazdaság biztosít majd a munkásoknak sokféle kedvezményt, amikor létrehozza a jóléti államot. Másképpen fogalmazva: Európa második világháborút követő újjáépítése nem mehetett volna vég­be a kommunista vezetés részvétele és támogatása nélkül. Mint ahogy igaz ez a PKP-re is a Portugál forradalom során, mivel a párt kétségtelenül jelentős szerepet játszott a gazdaság stabilizálásában.

A PKP vezetésének társadalmi és gazdasági forgatókönyve szerint, ha a termelés nem növekszik, akkor a helyzet gazdasági csőddel fe­nyeget – ami maga után vonja a reakciós puccsot; továbbá, mint már fentebb említettük, a párt azt az álláspontot képviselte, hogy Portugália már a szocializmus felé vezető úton jár. Ezért tehát a munkások nem a főnökeiknek, hanem a nemzetnek dolgoznak. Ennek az álláspontnak az igazolása érdekében a gazdaság bizonyos ágazatainak államosítását és az agrárreformot hozták fel példaként:

„A gazdaságunkért folytatott termelési harc a legközelebbi jövőben a forradalmi folyamat legdöntőbb tényezője lesz. A munkások tehát vagy újszerűen közelítik meg munkahelyi magatartásukat, vagy pedig minden erőfeszítés, amely a munkásosztály életszínvonalának emelésére irányul, csődöt fog mondani.

Az új munkaerkölcsnek meg kell felelnie az alapvető szektorok álla­mosítása és a nagybirtokok kisajátítása politikájának, minthogy ezek a módszerek a szocializmus felé mutató gazdasági demokrácia elemei.

Egyfajta általános és irreális ellenálló akció, amely azon az alapon kérdőjelezi meg az államosított iparágak életképességét, veszélyesen alacsony foglalkoztatási szintünket és a hazai termelés igényeit, hogy azok a külföldi államoktól való függésünket könnyítenék, ellentmondana a forradalmi folyamat konszolidációjának, és csak a reakció profitálna belőle”.³⁶

A párt politikája a gazdaság stabilizálására irányul, ami azt is jelenti, hogy meg kell akadályozni a termelés folyamatosságát megakasztó jelenségek előfordulását, függetlenül attól, hogy ezek az akadályok a burzsoázia köreiből jönnek-e (gazdasági szabotázs, a vállalatokból a tőke kivonása), vagy a munkások köreiből (sztrájkok) származnak. Másfelől, a párt felszólítja a dolgozókat a termelés intenzívebbé tételére, az ingyen­munka végzésére, a munkaidő meghosszabbítására és a munkásellen­őrzés egyéb formáira, amelybe beletartozik a termelés szemmel tartása, a tőkekivonás és a gazdasági szabotázs stb. megakadályozása. De ide tartozik a sztrájkok és munkáskövetelések féken tartása is.

E három politikai premisszát a dokumentumok mindig együtt emlegetik: „harc a termelésért”, „munkásellenőrzés”, „a sztrájkok és az irreális kö­vetelések féken tartása”. Így például az Avante! című lapban megjelent a Socel gyári munkásbizottság felhívása, amely kijelenti, hogy a termelési harc „a mienk és az értünk történik”.³⁷ Ugyanebben a dokumentumban a munkások úgy vélik, lehetséges, hogy a termelést ellenőrzésük alatt tudják tartani, de nem szabad engedniük, hogy a hatékonyság „egy meghatározott szintje alá süllyedjen a munkavégzés”.³⁸ Hallgassuk meg, mit mond Cunhal a Catarina Eufémia emlékére rendezett gyűlésen, Baleizão faluban:

„Köszöntöm a munkásokat, akik már három hete egy fillért sem kapnak a Corte da Condessától, de mégis kitartanak a termelési harcban.

Köszöntöm a Herdade dos Machados dolgozóit, akik beleegyeztek abba, hogy egyszeri fizetéssel is kitartanak azért, hogy a hatezer hek­tárnyi parlagon heverő földet művelésbe vehessék.

Köszöntöm a Sta. Vitória és az Evidel dolgozóit, akik megművelték Herdade do Outeiro földjeit és kifejezték akaratukat, hogy egy napi ingyenes munkával megtisztítják a napraforgó- és gabonaföldeket a gyomoktól.”(Cunhal 1976, 23-24)

Ez a politika széles konszenzust eredményezett a koalícióban, a Forradalmi Tanácsban, a Fegyveres Erők Mozgalmánál. A Szocialista Párt és a PPD kijelenti, hogy a nehéz helyzetben a dolgozói követelések visszafogására van szükség;³⁹ Costa Gomes azt mondja, hogy a munka egyet jelent azzal, hogy „a forradalom pártján” állunk;⁴⁰ Ramiro Correira például azt nyilatkozza, hogy „a politikai hatalom a termelési harcot is magában foglalja”.⁴¹ Vasco Gongalves május elsejei beszédében teljes egyetértését fejezi ki a Portugál Kommunista Párt politikájával:

„Jelenlegi gazdasági válságunk a legalapvetőbb akadály, amit le kell küzdenünk. Ez a mi nagy bajunk okozója. És a győzelemhez rendelke­zésünkre álló idő nagyon rövid. Vagy talpra állunk a magunk erejéből, a magunk erőfeszítéseivel, vagy pedig súlyos veszélybe sodorjuk a forradalmi folyamat tempóját, országunk jövőjét. Akkor pedig előre látható, hogy visszatér a fasizmus, a gazdasági függőség, elvesznek a szabadságjogok.

Küzdelmünk döntő jelentőségű. Felszólítok minden munkást, minden hazafit, hogy teljes erővel vegyen részt a termelési harcban, hiszen az itt elért győzelmen múlik a forradalom jövője. A termelési harc szükség­szerű lépés a gazdasági válság leküzdésére, és általa olyan feltételeket teremthetünk, amely gazdaságunk jövőbeli fejlődését a szocializmus felé vezető úton megalapozza.”⁴²

A GDP növekedési ütemének csökkenése drasztikus: az 1973-as 11,2%-ról 1,1%-ra esik 1974-ben, míg 1975-ben már negatívba fordul, -4,3%-ra zuhan vissza. A munkanélküliek száma 1975 első felére meg­haladta a kétszázezret. A munkanélküliség növekedése féktelen: 1974 decemberében 177.000 munkanélkülit tartanak nyilván, 1975 márciusá­ban mintegy 200.000-et, és 1975 júniusában már közel 250.000-et (Rosa 1975, 10-16). Szélsőbalos csoportok a PKP-t támadják, és azt követelik, hogy a munkaidő csökkentésével teremtsenek több munkahelyet. Erre a támadásra a Portugál Kommunista Párt azzal reagál, hogy a bérek emelése és a munkaidő csökkentése „gazdasági katasztrófát” (Cunhal 1976, 46) eredményezne. A munkaügyi miniszter, Costa Martins, elment a Sinesbe 1975 június végén, és ott kijelenti, hogy a munkaidő nem csökkenthető, mert azzal csak a munkanélküliséget növelnék.⁴³

Vizsgáljuk meg alaposabban ezt a politikát, mert most érkeznek az események a válság és a forradalom csúcspontjára – következéskép­pen a marxisták szempontjából adottak a munkásosztálynak az ideális feltételek ahhoz, hogy tiltakozzanak, szervezkedjenek és megragadják a hatalmat. Az 1975-ben megfogalmazott követelések igazolják e feltevést. Cristovam (1982) készített egy összehasonlító elemzést az 1979-es sztrájkok alkalmával – vagyis már a forradalmat követő időszakban – el­hangzott követelésekről, illetve az 1974-1975 közötti követelésekről, és ebben arra a megállapításra jutott, hogy 1974-1975 között a követelések­nek közel 15-22,7%-a közvetlenül is megkérdőjelezte az üzleti hatalmi központok szerepét (Cristovam 1982, 74), míg 1979-ben a követelések­nek alig 3,7%-a foglalkozott a vállalatirányítás problémájával. Továbbá, az 1974-1975 közötti időszak munkabér-követeléseiben, amelyek az összes követelés 39,8%-át tették ki, elsődlegesen egalitariánus szel­lem mutatkozik meg: a dolgozók mindenkinek egyenlő bért, a bérskála csökkentését, a minimálbér egységes, országos rögzítését követelték (Cristovam 1982, 76). A forradalmi korszakokra jellemzően újabb köve­telések is születnek, így például az egyenlő munka, az egyenlő bér, a vállalatokon belüli privilégiumok felszámolása.

A bérek megállapításáért folyó harc központi jelentőségű, mert a profitot kérdőjelezi meg. A Portugál Kommunista Párt politikája azonban – amelyet több ezer munkás utasított el, ahogyan az Cristovam elem­zéseiből is látható – a profittermelő mechanizmusok és az értéktöbblet kivonásának konzerválását és stabilizálását fogalmazta meg. A termelési folyamatban felmerülnek bizonyos termelési költségek: változó tőke (bé­rek, grosso modo) és állandó tőke (nyersanyag, gépek stb.). A termelés során, mondja Marx, a munkások megtermelik a munkabéreiket, plusz azt az értéktöbbletet, ami az ún. nem fizetett munkából származik.

„De ami a profitot illeti, nem létezik olyan törvény, amely minimumát árazná. Nem mondhatjuk meg, mi csökkenésének végső határa. És miért nem állapíthatjuk meg ezt a határt? Azért, mert megállapíthatjuk ugyan a bér minimumát, maximumát . Csak azt mondhatjuk, hogy ha a munkanap határai adva vannak, a profit maximuma a bérek fizikai minimumának; és ha a bérek vannak adva, a profit maximuma a munkanap olyan meghosszabbításának, amely még összeegyeztethető a munkás fizikai erejével. A profit maximumának határa tehát a bérek fizikai minimuma és a munkanap fizikai maximuma. Nyilvánvaló, hogy e maximális profitráta és határa között a változatok mérhetetlen skálája lehetséges. Tényleges fokát csak a tőke és munka közötti szüntelen harc dönti el, mivel a tőkés állandóan arra törekszik, hogy a béreket fizikai minimumukra szorítsa és a munkanapot fizikai maximumára nyújtsa, míg a munkás állandó nyomást gyakorol az ellenkező irányban.

A kérdés a harcoló felek erőviszonyának kérdésévé oldódik fel.” (Marx 1964, 135)

Az államosítást követően is a munkaerőnek több mint 90 százaléka a magánvállalkozóknál dolgozott, és az állam is kapitalista maradt. Ilyen körülmények között a Portugál Kommunista Párt a termelési harcra szólít fel, ellenzi a béremelést, és azt kéri a munkásoktól, hogy korlátozzák követeléseiket. A „termelési harc” olyan politika volt, amelynek célja – kevés sikerrel, mivel nem övezte a munkások széles körű támogatása – a Portugál Kommunista Párt stratégiájának lényegi problémáját tükrözi: hogyan lehet az állami szervezetnek részévé válni úgy, hogy az állam osztálytermészetét megkérdőjeleznénk.

Amikor a Portugál Kommunista Párt arra szólította fel a munkásokat, hogy maradjanak a gyárakban, hogy megakadályozhassák a gazdasági szabotázsakciókat, akkor ez a felszólítás aligha akadályozta meg a munkásokat abban, hogy tovább menjenek – és ezt meg is tették, ami a bérköveteléseket, a munkahelyek csökkentésének elutasítását, a válla­latvezetés felelősségre vonását illeti. Ám történelmileg mégis igazság­talan volna a PKP nyakába varrni mindazt, ami valójában a munkások felelőssége volt.

Az államosítással a munkások újabb lökést adtak a portugál forrada­lom kibontakozásának. Nélkülük nem tudnánk közelebb kerülni az 1975 nyarán kibontakozott forradalmi válság megértéséhez.

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány a belgiumi Gentben 2010. április 13-16-án megrendezett Európai Társadalomtörténeti Konferencián elhangzott előadás szerkesz­tett változata.

Jegyzetek

¹ Nacionalizacao da Banka – Grande Vitória de Povo. As Comissoes da Concelhia da Póvoa do Varzim e Vila do Conde do PCP. 1975. március 14. Documentos do PCP, Centro Documentacao 25 de Abril

² Comissões de Delegados Sindicais do Banco Espírito Santo e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975, 39.

³ Diário Popular, 15 March 1975. 9 és 11.

⁴ As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferencia das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978, 52.

⁵ VII Congresso Extraordinário do PCP. In: Documentos políticos para a História do PCP. Lisboa, Avante!, 1974, 321.

⁶ VII Congresso Extraordinário do PCP. 359-362.

⁷ VII Congresso Extraordinário do PCP. 359-362.

⁸ VII Congresso Extraordinário do PCP. 360.

⁹ Comissões de Delegados Sindicais do BES e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975, 39.

¹⁰ As Empresas Intervencionadas. Lisboa, Avante!, 1977, 7.

¹¹ Política Clara e Transparente. In: Avante!, 23 January 1975, 2.

¹² Avante!, 9 January 1975, 9.

¹³ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁴ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁵ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁶ Nacionalização da Banca – Grande Vitória do Povo. As Comissões Concelhias da Póvoa do Varzim e Vila do Conde do PCP. 14 March 1975. Centro Documentação 25 de Abril

¹⁷ A Revolução é Irreversível. In: Avante!, 17 April 1975. 1.

¹⁸ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

¹⁹ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

²⁰ República , 24 March 1975, 11.

²¹ República, 22 March 1975, 16.

²² República, 15 March 1975, 1

²³ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

²⁴ O PCP apoia a nacionalização da Banca. In: Diário Popular, 14 March 1975, 9.

²⁵ República, 24 March 1975, 8.

²⁶ Economista Soviético fala sobre Nacionalizações. In: Avante!, 17 April 1974, 7.

²⁷ As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferencia das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978, 52.

²⁸ Os ferroviários a favor da nacionalização da CP. In: Avante!, 10 April 1975, 7.

²⁹ O processo revolucionário e a batalha da produção. In: Avante!, 22 May 1975, 4.

³⁰ O processo revolucionário e a batalha da produção. In: Avante!, 22 May 1975, 1.

³¹ Não há meio caminho nem meias tintas. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³² Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³³ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁴ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁵ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁶ A unidade da classe operária esteio da unidade de todo o povo. In: Avante!, 15 May 1975, 2.

³⁷ A batalha da produção: tarefa nossa e para nós. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³⁸ A batalha da produção: tarefa nossa e para nós. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³⁹ Coligação aceita unir forças contra a crise. In: Diário de Lisboa, 12 May 1975, 1, 20.

⁴⁰ O Trabalho enquanto forma de estar com a revolução. In: Avante!, 26 June 1975, 9.

⁴¹ O poder politico passa pela batalha da produção. In: Diário de Lisboa, 9 May 1975, 1.

⁴² Discurso de Vasco Gonçalves no 1st May 1975. http://www1.ci.uc.pt/cd25a/wikka.php?wakka=poderpol01 , consultado em 14 July 2009.

⁴³ A batalha económica precisa de um clima político propício. In: Avante!, 26 June 1975. 9.

Bibliográfia

Arcary, Valério 2006: O Encontro da Revolução com a História. São Paulo, Xamã

Arcary, Valério 2004 :Quando o Futuro era Agora. Trinta Anos da Revolução Portuguesa. In: Outubro. São Paulo, Xamã, No. 11, 2004, 71-92.

Brinton, Maurice 1975: Os Bolcheviques e o Controle Operário. Porto, Afron­tamento

Cristovam, Maria Luísa 1982: Conflitos de Trabalho em 1979. Breve Análise Sociológica. Lisboa, Ministério do Trabalho

Cunhal, Álvaro 1976: A Crise Político Militar. Discursos Políticos 5. Lisboa, Edições Avante!

Cunhal, Álvaro 2001: Rumo à Vitória. As Tarefas do Partido na Revolução Democrática e Nacional. Lisboa, Avante!

Cunhal, Álvaro 2007: A Questão do Estado, Questão Central de cada Revolução. Lisboa, Edições Avante!

Ferreira, José Medeiros António 1993: Portugal em Transe (1974-1985). Mattoso, José (dir): História de Portugal. Lisboa, Círculo de Leitores, 1993. Vol. VIII.

Hammond, John 1981: Worker Control in Portugal: The Revolution and Today. In: Economic and Industrial Democracy. London, Sage, vol 2., 1981, 413-53.

Kiernan, V. G. 1997: Revolução. In: Dicionário do Pensamento Marxista. Rio de Janeiro, Jorge Zahar Editor, 1997, 324-327.

Lenin, Vlagyimir Iljics 1976: O Controle Operário e a Nacionalização da Indústria. Lisboa, Estampa

Lenin, Vlagyimir Iljics: A munkásellenőrzésről szóló rendelet tervezete. LÖM 35. 28.

Lopes, José da Silva 1996: A Economia Portuguesa desde 1960. Lisboa, Gradiva

Mandel, Ernest (ed.) 1975: Controle Ouvrier, Conseils Ouvriers, Autogestion. Paris, Francois Maspero

Marx, Karl 1964 (1865): Bér, ár és profit. In: MEM 16. Budapest, Kossuth Könyv­kiadó

Rosdolsky, Roman 2001: Para Ler O Capital de Karl Marx. São Paulo, Contraponto

Rosa, Eugénio 1975: A Economia Portuguesa em Números. Lisboa, Moraes Editora

Források

As Empresas Intervencionadas. Lisboa, Avante!, 1977, 7.

As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferência das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978

Avante!, órgão oficial do PCP, 1975

Comissões de Delegados Sindicais do BES e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975

VII Congresso Extraordinário do PCP. In: Documentos Políticos para a História do PCP. Lisboa, Avante!, 1974

Diário Popular, 1975

Diário de Lisboa, 1975

Documentos do PCP, Centro de Documentação 25 de Abril, 1974-75

O Programa do MFA e dos Partidos Políticos. Alfragide, Edições Acrópole, 1975

República, 1975.