Az elmúlt héten a volt Jugoszlávia területén végrehajtott emberiség elleni és háborús bűntettekkel foglalkozó Nemzetközi Bíróság vádat emelt Szlobodan Milosevics, valamint Jugoszlávia és Szerbia négy másik vezetője ellen.

Egy rendkívüli ember tollából származó, a tűzvonalból küldött tudósítást ajánlunk itt figyelmükbe. Ifjúkorában az újságíró mindössze ezzel a tollal felfegyverkezve vett részt Che Guevara hadjárataiban. A bolíviai hunta húsz év börtönre ítélte. Charles De Gaulle elnöknek köszönhetően szabadult ki, aki az országban tett látogatása idején közbenjárt a hatóságoknál honfitársa érdekében.

Régis Debray neve akkor vált közismertté Franciaországban, amikor Mitterrand elnök meghívta tanácsadói közé, és a nemzeti felszabadító mozgalmakkal foglalkozó konzultánsává nevezte ki. Egy tucat filozófiai és politikai művel a háta mögött, amelyek mindegyikében a szerzőnek ifjúsága eszméi és a hatvanas évek lázadó szelleme iránti változatlan elkötelezettsége tükröződik, tollával Régis Debray most rendszeresen ellenőrzi planétánk “forró pontjainak” a hőmérsékletét.

A francia liberális sajtó csaknem “kifütyülte” a kéthetes jugoszláviai útján szerzett élmények hatására Chirac elnökhöz írott alábbi levelét. A politikusok pedig, akik ezzel jóbéhány kék foltot kaptak tőle a szemük alá, igyekeznek “nem észrevenni”, elhallgatni a publikációt, hogy ne kelljen vitába bocsátkozniuk vele.

* * *

Tisztelt Elnök úr!

Kötelességemnek érzem, hogy Macedóniából, Szerbiából és Koszovóból való visszatértem után ön elé tárjam az ott látottak alapján bennem kialakult véleményt: félek, Elnök úr, hogy rossz utat választottunk. Tudom, hogy nem szereti másoktól kölcsönözni a véleményét. Hogy nem ad sokat az értelmiségiek fennkölt és kategorikus vélekedéseire, amelyekkel a lapok megtöltik hasábjaikat. Ebben teljesen egyetértünk: én sem sokat adok rájuk. Következésként én csupán a tényekre fogok szorítkozni. Mindkét fél éppen elég tényt tud felsorakoztatni – mondja ön. Csakhogy az, amiről én egy hét alatt – május 2-ától 9-éig Szerbiában (Belgrád, újvidék, Vranje) és többek között 4 napon át Koszovóban (Pristinától Prezáig, Prizrentől Pudajevig) – a helyszínen meggyőződhettem, őszintén mondom, nemigen egyeztethető össze azokkal a szónoklatokkal, amelyeket ön ugyanezekről a tényekről és eseményekről tart.

Ne gondolja, hogy elfogult vagyok! Ott-tartózkodásom első hetét a menekültek között töltöttem el Macedóniában. Igyekeztem segítségükre lenni a berendezkedésben, és végighallgattam az elbeszéléseiket. Ezek engem is éppúgy megindítottak, mint a többieket. És elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, szemügyre veszem ezt a sok gaztettet “a másik oldalról” is. Nem akartam turista lenni, még kevésbé egy olyan újságíró, akit mutatópálcával a kézben vezetgetnek egyik helyről a másikra. Ezért megkértem a szerb hatóságokat, hogy bocsássanak a rendelkezésemre egy tolmácsot, gépkocsit, és biztosítsanak a számomra szabad mozgási és találkozási lehetőséget. Kérésemet teljesítették.

Azt a célt tűztem magam elé, hogy a helyszínen győződjem meg az összegyűlt adatok hitelességéről. Sok közülük persze erős túlzásnak bizonyult, mások pedig egyáltalán nem is igazolódtak. Ez semmit nem változtat azonban azon a botrányos és szégyenletes képen, hogy emberek tömegét űzték el az otthonukból.

Mit is mond nekünk ön? – “Mi nem a szerb nép ellen viselünk háborút, hanem Milosevics diktatúrája ellen, aki minden tárgyalást visszautasítva hidegvérrel genocídiumot hajt végre a koszovói albánok ellen. A bombázásokat mi csak a szerbek katonai célpontjaira korlátozzuk, amelyeket nagyrészt már meg is semmisítettünk. És ha folytatjuk is a csapásmérést – sajnálkozva minden akaratlan célkiválasztási hiba és az ilyenkor elkerülhetetlenül bekövetkező fölösleges áldozat miatt – ez éppen azért van, mert a szerb erők folytatják etnikai tisztogató akcióikat Koszovóban.”

Attól félek, elnök úr, hogy itt minden szó hazugságot rejt magában.

1. “A háború nem a nép ellen folyik…”

Hát nincsen tudomása róla, hogy a régi Belgrád televízió stúdiójának épületéhez szorosan hozzá volt építve a Dusan Radevics Gyermekszínház, és hogy a tévé épületét eltaláló rakéta megsemmisítette a színházat is? A bombák az országban eddig 300 iskolát romboltak le. A gyerekek nem járnak iskolába, és nincsen, aki vigyázzon rájuk. A falvakban a gyerekek felszedik a földről a repülőgépekről ledobált sárga színű játékszereket, amelyek aztán felrobbannak a kezükben. (Ez az SWU 87-es típus. A Szovjet Hadsereg is hasonló kartácsbombákat dobált le Afganisztánban.) Százezer munkás vesztette el a kenyerét annak következtében, hogy lebombázták az üzemet, ahol dolgozott. 230 dinárt kerestek havonta, ami mintegy 91 franknak felel meg. Ha ezzel próbálják őket a rendszer ellen fordítani, félek, hogy tévednek. Anyagilag minél jobban tönkreteszik őket, nemzeti összeforrottságuk annál erősebb lesz.

Éppen az én Koszovóban való tartózkodásomkor jelentette be Wertz NATO-tábornok: “Nem bombáztunk egyetlen menetoszlopot sem, és nem hajtottunk végre támadást polgári célpontok ellen.” Ez hazugság. Lipljan településen május 6-án én saját szememmel láttam egy földig rombolt házat, amelyet rakétatalálat ért: a két szülő és 3 kislányuk lelte halálát a romok között. Legalább 3 kilométernyi körzetben nem volt semmiféle katonai objektum. Másnap Prizrenben a város cigány negyedében jártam. Egy bomba mindössze 2 órával azelőtt porrá és hamuvá változtatott egy szánalmas kunyhót, amelyben két férfi égett benne. További két lakos halt bele a robbanáskor szerzett égési sebeibe. A szerteszét csapódó szilánkok is sok embert megsebesítettek.

2. “Az a diktátor Milosevics…”

Utazásom során több ellenzéki párt tagjával is beszélgettem az elnökről, és azok mind mérsékletre intettek. Milosevic zsarnok, visszaél a hatalmával, populista és manipulál – ez mind igaz. Mindazonáltal az ország három egymást követő általános választáson megválasztotta elnökének. A diktátorokat viszont csak egyszer szokták megválasztani, másodszorra rendszerint már nem mennek át. Milosevics ezenkívül tiszteletben tartja az ország alkotmányát. Nem tett egyetlen kísérletet sem az egypártrendszerhez való visszatérésre. Pártja kisebbségben van a parlamentben. Politikai okokból senkit nem börtönöznek be. A kormánykoalíció tagjai szabadon cserélődnek. A mindennapi politikai életben nem tapasztalható Milosevics-kultusz. Az elnököt szabadon lehet bírálni, és a polgárok élnek is ezzel a lehetőséggel.

Milosevicset egyesek valamiféle új Müncheni Szerződés szerzőségével vádolják. De ez feje tetejére állított logika. Egy mindössze tízmilliós országot, amelynek érdekszférája nem terjed túl a volt Jugoszlávia határain, mi értelme összehasonlítani a hitleri idők állig felfegyverzett, agresszív Németországával? Elvakítjuk magunkat, ha komolyan vesszük ezt a mítoszt.

3. “A koszovói albánok genocídiuma…”

Ez nagyon súlyos vád. Ugyanakkor itt a helyszínen én csak két olyan szemtanúval találkoztam, aki valóban a Nyugatról érkezett. Az egyikük, Alexander Mitics származására nézve szerb, de a mi AFP-nket képviseli Pristinában. A másik, Paul Watson – angol anyanyelvű kanadai, a Los Angeles Times közép-európai tudósítója. Egykor Afganisztánból, Szomáliából, Kambodzsából, Ruandából és a Perzsa-öbölből küldözgette tudósításait, elemzéseit. Sok mindent látott már a világon. Beállítottsága inkább szerb-ellenesnek mondható. Két éven át kísérte figyelemmel Koszovóban a polgárháború menetét. Ismer minden falut, minden ösvényt. Bátor ember, de nem szeret mindenáron az előtérbe tolakodni. Amikor elkezdődtek a bombázások, és elszállították az újságírókat Pristinából, ő félig-meddig illegalitásba vonult, hogy ottmaradhasson. Folyamatosan járta a környéket, és figyelt…

Ennek az embernek a megfontolt véleményét egybevetettem másokéval, amikor a magam végleges képét kialakítottam. A helyzet az, hogy Koszovóban a legszörnyűbb kihágások, a gyújtogatások, fosztogatások és gyilkosságok a NATO-bombázások első három napjában történtek: március 24-én, 25-én és 26-án. Szó szerint – bombazáporban. Akkor valóban albánok ezreit űzték el. Watson és Mitics egybehangzóan állítják viszont, hogy azóta egyetlen egy emberiség elleni bűntettnek sem voltak a tanúi, és nem is akadtak ilyennek a nyomára.

Mi történt voltaképpen tehát? Beszélgetőtársaim meggyőződése szerint az, hogy a nemzetközi erők légicsapásai megsokszorozták az egyébként is folyó polgárháború intenzitását és kegyetlenségét. Emlékeztetem rá, Elnök úr, hogy a múlt évben 180 szerb rendőrt és 120 katonát öltek meg Koszovóban, és az albán “felszabadító hadsereg”, az UCK 1700 embert veszített. Az UCK elrabolt 380 helyi lakost, és ezek közül csupán 103-nak adta vissza szabadságát, a többinek nyoma veszett. Sokat kivégeztek közülük, nem egyet alapos kínzások után. Ezek között kettő volt újságíró és 14 volt a munkás. Mint közleményeiből kitűnik, az UCK-nak ebben az időszakban 6 ezer “szendergő” harcosa volt Pristinában. Amikor aztán leestek az első bombák, ezek hirtelen felébredtek… Miután megértették, hogy nem harcolhatnak egyszerre két fronton, a szerbek ekkor elhatározták, hogy evakuálják a “NATO ötödik hadoszlopát”, “szárazföldi erőit”, vagyis az UCK-t. Különösen azokban a községekben került sor erre, ahol az UCK-nak sikerült teljesen összeolvadni a helyi lakossággal, mintegy “feloldódni” benne.

Ezek csupán helyi és esetenkénti kitelepítések voltak, de – voltak. “Izraeli típusú” evakuációnak nevezték őket. Bizonyára emlékszik rá, Elnök úr, hogy Algírban a francia hadsereg is hasonló módszert alkalmazott annak idején: vagy egy milliónyi békés lakost űztek el a falvaikból, és zártak szögesdróttal kerített táborokba. Mi úgy neveztük ezt akkor: “kiemelni a halakat a vízből”. Felülről nézve ez persze most is ugyanolyan képet mutat: kiégett házak, néptelen falvak. A szomszédos országokban akkor jelentek meg először a Koszovóból jött menekültek, amikor elkezdődtek az UCK rendszeres összetűzései a szerb katonai egységekkel, vagyis jóval a bombázások előtt. Ezek még főként az UCK harcosainak a hozzátartozói voltak, akik a szerbek bosszúja elől menekültek el. De az AFP tudósítójának szavai szerint ez akkor még csak egy nagyon gyengén csörgedező patak volt: “A legtöbben egyszerűen a szomszédjuknál húzták meg magukat”. A NATO beavatkozása váltotta ki aztán a lavina sebességével növekvő humanitárius katasztrófát. Mindaddig nem volt szükség semmiféle táborok felállítására a szomszédos országokban, hogy befogadják a menekülteket. A bombázásoknak már a legelső napján azonban olyan leszámolásokba kezdtek a különféle “ellenőrizhetetlen elemek”, akiknek minden valószínűség szerint a helyi albán rendőrség is a kezére játszott, hogy a menekültek áradata megállíthatatlan hullámként csapott át a határokon.

Vuk Draskovics miniszterelnök-helyettes, aki most mondott le a kormányban viselt tisztségéről, elmondta nekem, és szavait más hivatalos személyiségek is megerősítették: azokban a napokban a rendfenntartó erők Koszovóban mintegy 300 embert értek tetten, és tartóztattak le különböző bűncselekmények vádjával. Hogy ez csak alibi lenne, álcázás a közvélemény megtévesztése végett? Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem. De azt még a televíziós híradásokból is könnyű volt megállapítani, hogy az első napok bombázásai keltette rendzavarások után a menekülthullám hirtelen alábbhagyott.

Nem ült el persze teljesen. Vannak most is, akik felülnek az UCK propagandájának. Van, aki a már elmenekült családtagjai után ered. Egyesek attól félnek, hogy “kollaboránsnak” nyilvánítják őket. Mások egyszerűen félnek a bombáktól, amelyek számára 6 kilométeres körzeten belül teljesen mindegy, hogy ki a szerb, ki az albán. Van, aki azért megy el, mert az állatai már úgyis rég elpusztultak. Van, aki azért, mert Amerika úgyis győzni fog. Előbb-utóbb úgyis idejönnek, és akkor nem jobb-e kihasználni az alkalmat, és kimenni mindjárt Svájcba, Németországba, vagy valahova máshova?… A menekülő emberek szájából hallottam ezeket a magyarázatokat.

Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok ezeknek “a másik oldalról” származó értesüléseimnek és benyomásaimnak? De ha nem hallgatjuk meg “a másik oldalt”, egyszerűen a rasszizmus álláspontjára helyezkedünk. Méltatlan a demokráciához, ha bármely népet – legyen az a zsidó, a német, vagy a szerb – a priori kollektív bűnösnek nyílvánítunk. Végül is jól tudjuk a történelemből, hogy a Balkán hitleri megszállása idején a németeknek sikerült albán, muzulmán és horvát hadosztályokat szervezni, de szerbeket sohasem. Lehetséges volna, hogy ebből az oly sok nemzetiséget magába foglaló népből – csak magában Szerbiában is több mint tíz nemzetiség él egymás mellett – a közös veszély vagy ötven éves késéssel egy fasiszta nációt kovácsolna össze? Aligha. Sok koszovói menekült vallotta be nekem, hogy egyedül és kizárólag szerb barátai és szomszédai segítségével tudott megmenekülni a leszámolástól.

4. “A szerb erők katonai létesítményei jelentős részben megsemmisültek…”

Elnök úr, fogadja részvétemet: önt félrevezették! Ezek az objektumok nemcsak, hogy nem semmisültek meg, de alig sérültek, és teljes harci készültségben vannak. Egy Koszovóban szolgáló fiatal őrmester, akit Nis és Belgrád között autóstoppal felvettem, megkérdezte tőlem, hogy véletlenül nem tudom-e, milyen stratégiai meggondolásból bombázza a NATO oly elkeseredetten a polgári célpontokat. “Ha bejut néha az ember a városba, ott meg nincs áram, melegen kell inni a kólát. Undorító, de hát persze túl lehet élni azért.” Azt hiszem, nyugodtan fel lehet tételezni: kint a kaszárnyákban nincsen áramszünet, mert megvannak a saját hordozható áramfejlesztőik.

Lebombázták a hidakat. De ha nem sikerül átkapaszkodni a túloldalra a korlátjaikon, akkor az emberek nekiindulnak a gázlóknak. Szétbombázták a félig elhagyott repülőtereket, az üres kaszárnyákat, felgyújtottak béhány leselejtezett katonai teherautót, könyörtelenül szétzúzták a repülők és helikopterek fából készült makettjeit, amelyeket csaliként kiállítottak a pilóták számára. Mindez remekül mutat a tévéműsorokban és briefingekben, de többet semmit nem jelent. önnek tudnia kell, Elnök úr, hogy a még Tito és partizánjai szervezte jugoszláv önvédelmi egységek egészen más elvek alapján működnek, mint egy reguláris hadsereg: szét vannak szórva az ország minden részében, mindenütt ott vannak. Légelhárító ütegeik és ágyúik a föld alatt vannak, valamikor ezekkel állították volna meg a Szovjet Hadsereg lehetséges támadását is. Ezt a haditechnikát ökrök és bivalyok mozgatják, úgy hogy a csapatok helyváltoztatását még a legkorszerűbb detektoros készülékek sem tudják jelezni.

Egyedül Koszovóban – nem titok ez senkinek – 150 ezer 20 és 70 év közötti férfi áll fegyverben. A tartalékosok számára pedig nem létezik korhatár. így hát Pavkovics tábornok hadserege akár azonnal hadrendbe állíthat további 40-50 ezer kiképzett önkéntest. Nekik is van rádiótellefonjuk, amellyel meg tudják bolondítani az UCK legagyafúrtabb hírszerzőit is, akik a NATO pilótáinak bemondják a földi célpontokat.

Ami pedig az “ellenség demoralizáltságát” illeti, amelyre a NATO olyannyira számít, hát ne nagyon higgyen ebben sem, Elnök úr! Teljes lelki nyugalommal, sőt már bizonyos türelmetlenséggel várják a csapatainkat Koszovóba. Elbeszélgettem Pristinában egy tartalékos katonával, aki éppen kenyérért indult a boltba, géppisztollyal a vállán. Azt mondja nekem: “Csak kezdődne már az a szárazföldi hadművelet! Ha megindul az igazi háború, mind a két oldalon lesznek majd halottak.” A NATO legalább 5 kilométerrel mellélő a megsemmisítendő célpontoknak. Könyörgöm, Elnök úr: ne küldje el a mi Saint-Sire katonai akadémiánk túlképzett és túlfinomult növendékeit olyan földre harcolni, amelyet egyáltalán nem ismernek! Meglehet, jól és pontosan végrehajtják majd a parancsokat. De számukra ez soha nem lesz honvédő, még kevésbé szent háború, mint Koszovó és Metohija önkéntesei számára.

5. “Folytatják az etnikai tisztogatást…”

Az NSZK védelmi minisztere május 6-án bejelentette, hogy “600-900 ezer koszovói albánt kiűztek a falujából, de elvonulási útvonalukat lezárták”. Ez hazugság. Egy ekkora csoportosulást feltétlenül észre kellett volna vennie a megfigyelőnek, aki minden egyes nap bejárja mind Kelet-Nyugat, mind Észak-Dél irányban ezt a 10 ezer négyzetkilométernyi területet. Pristinában viszont, ahol még most is koszovóiak ezrei élnek, bármikor meg lehet reggelizni valamelyik albán pizzériában, amely tele van – albánokkal.

Egy országnak meg lehet vásárolni a külpolitikáját – ezt teszik most az Egyesült államok és a nyugati politikusok -, de az emlékezete és a vágyai nem vásárolhatók meg. Ha látná ön, Elnök úr, micsoda gyűlölettel a szemükben fogadják a rendőrök és a vámosok éjszakánként a macedón határon a Szalonikiből Szkopjéba tartó tankoszlopokat, hogy mennyire sokkolja őket azoknak a pökhendi magabiztossága, akiket ezek a tankok kísérnek! Akkor talán megértené, hogy erre a “színpadra” felkerülni könnyebb, mint azután lekerülni róla. Lesz-e majd önnek elegendő bátorsága és bölcsessége hozzá, hogy az olasz elnökhöz hasonlóan lemondjon a délibábos tervekről, és Koszovó elnökével, Ibrahim Rugovával együtt hozzáfogjon – amint ő mondja – “a reális megalapozottságú politikai megoldás” kereséséhez?

Ha lesz, akkor elkerülhetetlenül figyelembe kell majd vennie béhány objektív tényezőt. Mindenekelőtt lehetetlen jó megoldást találni anélkül, hogy figyelembe vegyük azt, amire Ibrahim Rugova szüntelenül figyelmeztet: Koszovóban nem egy, hanem két etnikai közösség él, sőt valójában – több is. Mivel a köztársaságban régen nem volt megbízható népszámlálás, nem hozok itt fel esetleg kétségbevonható adatokat. Vegyünk tehát egy középarányt! Legalább másfél millió albán él itt, 250 ezer szerb és további 250 ezer főnyi, kisebb etnikai csoportokhoz tartozó személy. A jelentősebbek közülük, csökkenő nagyságrendben: az eliszlámosodott szerbek, a törökök, a goránok, a romanisok, és végül az “egyiptomiak”, ahogy itt az elalbánosodott cigányokat hívják. Fontos megjegyezni, hogy ezek a kisebb etnikai csoportok mind a szerbek oldalára álltak a konfliktusban, mivel őszintén félnek a “Nagy Albánia” túlsúlyba kerülésétől.

A másik tényező: feltétlenül meg kell előzni a belső ellenségeskedés fellángolását, amely évszázadok óta egymást követő hullámokban újból és újból felperzsel itt mindent. Ha ezt nem sikerül megoldani, lehetetlenné válik mindenféle “rendezés”, amin itt most mindenki akkora buzgalommal fáradozik. Akkor visszazökken minden a régi kerékvágásba.

Bizonyára emlékszik rá, Elnök úr, hogyan határozta meg De Gaulle a NATO lényegét: “Az Atlanti Szövetségtől függő szervezet, amelyet azért hoztak létre, hogy Nyugat-Európát az Amerikai Egyesült államok katonai és politikai irányítása alá rendeljék”. Remélem, egyszer majd mégiscsak megmagyarázza a franciáknak, milyen meggondolások késztették, hogy eltérjen ettől a meghatározástól. Nekem viszont el kell mondanom addig is, hogy mint francia mennyire szégyelltem magam, amikor Belgrádban megkérdeztem egyik ismerősömet, a demokratikus ellenzék egyik tagját: miért van, hogy a szerb elnök mindig szívélyesebben fogadja az amerikai, mint, mondjuk, a francia politikusokat. Azt válaszolta: “Jobb egyenesen a gazdához fordulni, mint a szolgájához”.

[A cikk eredetileg a Le Monde 1999. május 13-i számában jelent meg.]

(Fordította: Peterdi Nagy László)