A kapitalizmus fejlődésének tendenciái Latin-Amerikában

Több évtizedes visszaesés után a haladó erők Latin- és Karibi-Ameriká­ban – mely egyben indián és afroázsiai Amerika is – ma újra lehetőséget látnak arra, hogy védekezésből támadásba menjenek át. Ezért bizonyos mértékben fölvállalták a kapitalizmus jelenleg zajló átalakulásának kritikai elemzését, s előrehaladtak a neoliberális globalizációval szem­beni elméleti és gyakorlati alternatívák fölmutatásának útján. A liberális globalizáció – mint a tőke globálissá válásának új szakasza – a munká­hoz való jog megkérdőjelezésével, a közvetlen és közvetett jövedelmek leszorításával, valamint a dolgozók osztályszervezeteinek egyszer s mindenkorra történő felszámolásával a kizsákmányolás új alakzatának körvonalait jelöli ki. A transznacionális vállalatok által gyakorolt ellenőrzés az általánossá vált konkurencia felett az oligopolisztikus piacokon – ami egyfelől vonzó gazdasági területek keresésére buzdít (ahol alacsonyak a munkabérköltségek, nincs szociális védelem, s nincsenek szakszervezeti jogok), másfelől a periférikus térségek dolgozóit elvándorlásra készteti (a kelet-európaiakat és az észak-afrikaiakat Nyugat-Európába, a mexikói­akat és más latin-amerikaiakat az Egyesült Államokba, a délkelet-ázsiai országok lakóit pedig Japánba) – a végsőkig fokozza a munkaerőpiacok közötti rivalizálást, s a nemzetközi kapitalista munkamegosztás újfajta geográfiáját vázolja fel. Latin-Amerikában az Észak által ösztönzött ter­melésáthelyezési folyamatok intenzívebbekké váltak, hogy kívül profitot húzzanak a viszonylag képzett és alacsony bérért rendelkezésre álló munkaerőből, ugyanakkor belül – a kapitalista világrendszer centrumának munkavállalóit megzsarolva – megkíséreljék újraindítani a tőkefelhal­mozást, amelynek lendülete elmerült a strukturális válságban és az új imperialista háborúkba való előremenekülésben.

Latin-Amerikában – csakúgy, mint a (fél)periféria más régióiban – a gyári termelés nagyrészt a régi „fordista" modell szerint bontakozott ki, standardizált nagyszériákkal az ipari ágazatokban; a szerint a modell szerint tehát, amely Északon a munkásság utolsó nagy fellegváraival együtt ma eltűnőben van. Földrészeken átnyúló leányvállalatok létesültek, melyek révén a „posztfordista", a „fordista" és a „prefordista" módszerek egyszerre léteznek, a kizsákmányolás földrajzi határai megváltoznak, s a világ minden dolgozója között kapcsolat és konkurencia létesül. A világtermelésben Latin-Amerikára rótt szerep a földrészt olyan térséggé alakította, ahol a tőke és a munka ellentéte közvetlen, az osztályharc kiélezett, s ahol a konfliktusok (tőke és természet, tőke és tudomány, tőke és demokrácia ellentéte…) megtöbbszöröződtek. E nagy horderejű változások ellentmondásba kerülnek a kivívott szociális vívmányokkal és a nemzeti felszabadító harcokkal, amelyek az 1950-es és 60-as években már megmutatták erejüket. Kétségtelen, hogy a tőke ellenoffenzívája be tudta fagyasztani az osztályharc során korábban elért eredményeket, ugyanakkor azzal, hogy általánossá teszi a rendszer belső ellentmon­dásait – belevonva a pártok és a szakszervezetek mellett a mindig sokkal kiterjedtebb társadalmi mozgalmakat és ellenzéki erőket is -, az ellentéteket egyben globalizálja és a feszültség magasabb szintjére emeli. Latin-Amerikát az Észak alapvetően továbbra is neokolonializmusa kiváltságos terepeként kezeli – mely nyitva áll tőkekivitele és árui előtt, s munkaerő- és természetierőforrás-tartalékot jelent számára -, láthatóan anélkül, hogy meghallaná azokat az elég világos politikai üzeneteket, amelyeket a földrész a világhoz intéz. A kontinensre jellemző állandósult függés az a keret, amelyen belül a transznacionális cégek – manapság különösen a bioenergetikai vállalatok – diktátuma a nemzeti fölhalmozási folyamatok felett érvényesül.

Az ALCA meghiúsítása és az ALBA életre hívása

A tömegmozgalmak és az osztályszervezetek Latin-Amerika-szerte széles tömegeket megmozgató kezdeményezéseken keresztül fejezték ki, miként vélekednek az Egyesült Államok kontinens feletti hatalmáról, nevezetesen az USA kereskedelmi és pénzügyi háborújáról, ami való­jában az imperializmus katonai eszközökkel vívott háborúinak másik arca. A leghevesebb támadást a latin-amerikai népek ellen az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (ALCA¹) indította. Az USA kormányzatának e neokolonialista projektumát a tömegek és a forradalmi vagy haladó kormányok összehangolt fellépése zátonyra futtatta. Az ellenoffenzíva az ALBA-ban² öltött testet, amelyet 2004 decemberében Kuba és Venezuela kezdeményezett, s amely 2006 áprilisában kiegészült Bolíviával, majd 2007-ben Ecuador, Nicaragua és Haiti is közeledett hozzá, valamint tá­mogatásáról biztosította a földrész szinte minden társadalmi mozgalma. Ellentétben az ALCA-val, amely a kereskedelem további liberalizációját és a privatizációt tűzte ki célul, az ALBA – a latin-amerikai társadalmi har­cok s különösen a közjavak társadalmi tulajdonára vonatkozó követelés szellemében – a szegénység és a szociális kirekesztés elleni küzdelmet részesíti előnyben. Az ALBA azonban nem az egyedüli megvalósításra váró program; napirenden vannak más, ezt kiegészítő kezdeményezé­sek is, mint pl. a Petrosur – lásd lejjebb -, amelyek imperialistaellenes orientációt fejeznek ki, s a néptömegek érdekeinek védelmét helyezik előtérbe. Ilyenformán tehát Latin- és Karibi-Amerikában a világot uraló tőke válaszkísérlete a strukturális válság leküzdésére az osztályszerve­zetek és a tömegmozgalmak fellendülését váltotta ki.

2007. április 30-án Hugo Chavez Frias elnök, a venezuelai bolívari forradalom vezetője bejelentette országa kilépési szándékát az IMF és a Világbank intézményeiből, amelyeket a szegény országokat kizsákmá­nyoló, „az amerikai imperializmus által kézben tartott szervezetek"-nek nevezett. A venezuelai nemzethez intézett május 1-jei beszédében ehhez hozzáfűzte: „Addig kell kilépnünk, amíg ki nem fosztanak bennünket." E kijelentések az Egyesült Államok politikai és üzleti köreiben rendkívül heves reakciót váltottak ki. Élesen bírálták az elnök „indulatos stílusát", aki „láthatóan nincs tisztában azzal, mekkora kockázatot vállal, ha or­szága nem törleszti rendesen adósságait", s aki „kénytelen lesz majd visszavonulót fújni, amikor ráébred a hasonló akciók következményeire". Azt is föltételezték, hogy az elnök környezetének hozzá nem értése olyan fokú, hogy előfordulhat: azt sem lesznek képesek megmondani, milyen gyakorlati lépések szükségesek ahhoz, hogy Venezuela távozhasson a nemzetközi pénzügyi szervezetekből. A venezuelai pénzügyminiszter hiába ismételte, hogy országa nem kíván változtatni a külső adósság­szolgálat teljesítésének kialakult rendjén, a pénzpiacok – a történelem önjelölt alanyai – mégis „elégedetlenségüknek" adtak hangot, aminek következtében lezuhant a venezuelai állam által kibocsátott papírok értéke, s romlott az ország kockázati besorolása. Miután az elnök a kőolaj, a villamos áram és a távközlés államosításával „megcsonkította a caracasi tőzsdét" (tranzakcióinak több mint egyötödével), majd G. W. Busht az ENSZ-közgyűlés szónoki emelvényén az ördöghöz hasonlítot­ta – s lehet, hogy ezzel országát megfosztotta egy helytől a Biztonsági Tanácsban -, Chavez újabb kihívást intéz az imperializmussal szemben, ezúttal monetáris és pénzügyi területen. Ellenfelei nem titkolt megvetése s az ellene felhozott rágalmak e stratégiai jelentőségű döntés helyességét mutatják.

Az IMF-ből való kilépés időszerűsége nem érthető meg a nélkül a perspektíva nélkül, amit a Dél Bankjának (Bancosur) létrehozása nyitott meg, s amihez Venezuela – összhangban más nagy latin-amerikai álla­mokkal – döntő mértékben járul hozzá. Ezen új multilaterális intézmény célja a külső eladósodás mérséklése és új fejlesztési stratégiák finan­szírozása, a hagyományos kapitalista bankoktól alapvetően különböző működési logika szerint. A Dél országai ma amerikai kincstárjegyeket kénytelenek vásárolni (több mint 1000 milliárd dollár értékben), hogy finanszírozzák a kapitalista világrendszer egyensúlyhiányát, s egyi­dejűleg dollárt kell tartalékolniuk, hogy védjék nemzeti valutájukat a spekulációs célú támadásoktól, amiknek a pénzpiacokon ki vannak téve. Eljött az ideje a Dél egységfrontba tömörülésének, hogy ezek az országok forrásaikat ne az amerikai államadósság értékpapírjaiban s ne az Észak valutáiban, hanem a Dél egy olyan multilaterális bankjában halmozzák fel, amit azok az államok hoznának létre és ellenőriznének, melyek elutasítják az Egyesült Államok pénzügyi diktátumait. Ez az új típusú intézmény nem a világot uraló tőke neoliberális stratégiáinak transzmissziószíja lenne, hanem olyan pénzügyi intézmény, amely a Dél népeinek érdekeit szolgáló fejlődést segíti elő. Feladata, hogy finanszí­rozza a többség élet- és munkakörülményeinek javítását célzó politikai döntéseket, a közszolgáltatások és a szociális infrastruktúra fejlesztését, illetve a paraszti tömegek érdekei iránt méltányosabb mezőgazdaságot, a belső piac igényeit kielégítő ipart és a magas hozzáadott értékű ex­portot, amely alkalmas a nemzetközi kapitalista munkamegosztás meg­kérdőjelezésére. Egy ilyen bank létrehozása 2008-ban – amely kísérlet a monetáris szuverenitás visszaszerzésére, és potenciális pénzügyi alapja annak, hogy a kontinens országai kereskedelmi kapcsolataikat egymás között a tagországok valutájában bonyolítsák le (legalábbis amíg egy új, közös valuta nem születik) – hiteles és járható utat kínál a Dél országainak arra, hogy fölszabaduljanak az IMF neokolonialista gyámkodása alól.

Kilépés az IMF-ből, dollártalanítás, Bancosur, Petrosur

Egy igazságosabb nemzetközi gazdasági rend megteremtése, egyebek között, föltételezi az IMF jelenlegi szerepének megkérdőjelezését, amely­nek szoros függése az amerikai államkincstártól ma már senki előtt sem titok. A good governance (jó kormányzás) jelszava, amit az IMF a Dél országainak nyújtott segélyek és az adósságszolgálat könnyítésének legfőbb feltételéül szab, a Valutalap pénzügyi intervencióinak erősödő át-politizálódásáról tanúskodnak, s rámutatnak arra, hogy felvállalt missziói egyre inkább eltérnek a szervezet eredeti mandátumától. A magánszektor feletti gyámkodása, amelynek „bizalma", úgymond, a tartós növekedés föltétele, az állami intézmények „valamennyi aspektusára" kiterjed, be­leértve magát a politikai rendszert. Demokratikus intézmények, informá­cióáramlás, átláthatóság, a társadalmi szereplők részvétele, a források hatékony kezelése, szakértői kompetencia, beszámoltatási kötelezettség, integritás, az emberi jogok tiszteletben tartása – ezek lennének a good governance elvárásai.³

De hogyan is áll ezekkel a követelményekkel az IMF maga? Vajon alkalmazza-e hasonló határozottsággal saját működésére azokat a nor­mákat, amelyeket a Dél országaitól elvár?

• Az Egyesült Államoknak egyedül van vétójoga minden fontosabb kérdésben.
• Dokumentumainak hozzáférhetősége – bár e téren történt bizonyos előrelépés – továbbra is korlátozott.
• Az általa folytatott tárgyalások többségükben teljesen átláthatatla­nok.
• Tárgyalópartnerei szűk körből kerülnek ki (pénzügyminisztériumok, központi bankok), sokszor magánvállalkozókra is kiterjednek, az érintett népek véleményét azonban nem kérik ki.
• Mivel a döntések rendszerint konszenzussal születnek, a programo­kat csak kivételes esetben fogadják el szavazással.
• Szerkezetátalakító programjai, az egyensúlytalanságok megszünte­tése szempontjából, hatástalanoknak bizonyultak, sőt, hozzájárultak a pénzügyi válságok keletkezéséhez és elmélyüléséhez.
• Szakértőit nem vetik alá semmiféle értékelésnek azzal kapcsolatban, hogy ajánlásaik beváltak-e vagy sem.
• Elemzéseik a rendelkezésre álló tudományos szakirodalom ismere­tében fenntartásokra adnak okot.
• A korrupcióellenes retorika ellenére az IMF közismerten korrupt rezsimeket is finanszíroz.
• Segélyeinek nem egy kedvezményezettjéről köztudott, hogy rend­szeresen megsérti az emberi jogokat.

Ebből következik, hogy egy jó kormánynak, ha valóban a nép jólétét tartja szem előtt, szakítania kell az IMF-fel, amint a körülmények lehetővé teszik.

Latin- és Karibi-Amerikában ma Kuba az egyetlen ország, amely nem tagja a Valutaalapnak, s ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – az egész térség legmagasabb növekedési ütemét produkálta az elmúlt tíz évben, 2006-ot is beleértve. Kuba az Egyesült Államok blokádja dacára kitartott pénzügyi szuverenitásának megőrzése mellett. 1993-ban, midőn a szovjet tömb megszűnése folytán az ország különösen nehéz helyzetbe került, a forradalmi kormány úgy döntött, hogy eltörli az amerikai dollár birtoklásának tilalmát, és gazdaságát dolláralapra helyezi. Az intézkedés célja a külföldi devizák beáramlásának elősegítése, a külkereskedelmi de­ficit mérséklése és a gazdasági növekedés ösztönzése volt, hogy ezáltal meg lehessen őrizni a szociális rendszer alapjait: az ingyenes egészség­ügyet és oktatást, a közszolgáltatásokat (ivóvíz, villamos áram, telefon, közlekedés…), az alacsony élelmiszerárakat és lakbéreket. A rendkívüli nehézségek ellenére e törekvések sikerrel jártak. 1994-től a gazdaság magához tért, s a gazdasági folyamatokat sikerült technikailag is kézben tartani. A dollárosításnak azonban nem csak kedvező hatásai voltak. Az egyenlőtlenségek érzékelhetően növekedtek. A 2004 októberében elhatározott dollártalanítás célja ezeknek a problémáknak a felszámolása volt. A kubai központi bank bejelentette, hogy megszünteti a dollár szabad forgalmát, amit a kedvező gazdasági eredményeknek köszönhetően felértékelt konvertibilis pesóval (CUC) vált fel. A dollártalanítást a jövedel­mek újraosztása kísérte: felemelték a béreket és a nyugdíjakat, valamint növelték a libretára⁴ kapható termékek mennyiségét. A dollártalanítás folyamata nem ért véget – erre majd akkor kerülhet sor, amikor a kubai peso újra az ország egyetlen fizetőeszköze lesz -, s nem becsülhetők le a fennmaradó nehézségek sem. A központi bank kénytelen tartalékot fölhalmozni a hivatalos devizában, hogy szavatolja a konvertibilis peso belső forgalmát, kézben tartsa a külföldi bankszámlákat, az árfolyamot és az árakat. A kormánynak újra és újra rá kell vennie a külföldi bankokat és befektetőket, hogy őrizzék meg a kubai gazdaság iránti bizalmukat, s a kubai népet is meg kell győznie a hatékony monetáris ellenőrzés és a korszerűsített szocialista tervgazdálkodás szükségességéről. Mindazo­náltal a pénzügyi szuverenitás visszaszerzése érdekében tett lépések eredményei kétségtelenek.

Bár Kuba tapasztalatai egyediek és nem exportálhatók, gondolkodásra késztetnek. A latin- és karibi-amerikai népek számára a nagy kihívás jelenleg az, hogy az ALBA – mint a nemzeti érdekeket tiszteletben tartó regionális tömörülés – megszilárduljon, függetlensége megerősödjön. Ez ellensúlyt jelenthet az Egyesült Államok hegemóniájával szemben, s hozzájárulhat egy többpólusú világ létrejöttéhez. Ahhoz, hogy ez az alternatív régiós együttműködés kibontakozhasson, saját pénzügyi alapjainak konszolidálásán túl fejlesztenie kell a komplementaritást a Dél más integrációs folyamataival, mindenekelőtt a Mercosurral. Ezek egyike minden bizonnyal a Bancosur, amely arra hivatott, hogy az ALBA bankjává váljon. Mostanáig a kapcsolatok elsősorban Kuba és Venezuela között fejlődtek, ama stratégiai terv keretében, amely (kubai) szociális szolgáltatásokért (venezuelai) kőolaj-technológiát nyújt cserébe, s kiter­jed az együttműködés egy sor egyéb területére is: távközlés, bányászat, kohászat, élelmiszeripar, szállítás… A regionális együttműködés – e két ország kapcsolatainak megszilárdításán túl – a kontinens egészét magá­ban foglaló, alapvető átalakulással kecsegtet, ami kiindulópontja lehet az integráció olyan újszerű formáinak, melyek a résztvevők közötti szolidari­táson alapulnak, s szigorú határt szabnak a világot uraló tőke térségbeli expanziójának. Az ALBA szert kell tegyen egy multilaterális pénzügyi intézményre és – ha lehetséges – közös valutára is, hogy ezáltal képessé váljon hatékonyan támogatni a tagállamok gazdaságának diverzifikálását, megteremteni az élelmiszer-ellátás függetlenségét, elősegíteni a szociális ágazatok fejlesztését, megszüntetni a mélyszegénységet, és javítani a nép életfeltételeit. Az ALBA másik pillére az a projektum, amely egyet­len, kontinensméretű vállalatba, a Petrosurba próbálja integrálni a régió kőolajipari vállalkozásait: a PDVSA-t⁵ (Venezuela), a Cupetet⁶ (Kuba), az YPFB-t⁷ (Bolívia), a Petrobrast⁸ (Brazília), az ENERSA-t⁹ (Argentína) és a Petroecuadort¹⁰ (Ecuador). Ezek az országok ilyenformán nagyobb súlyra tehetnek szert a nemzetközi tárgyalásokon, s együtt határozhatják meg az energiaforrások megújításának és a környezet megóvásának stratégiáját. Az effajta regionalizáció, mely tiszteletben tartja a népek jogát a fejlődésre, arra, hogy szuverén módon dönthessenek, s közösen határozhassák meg jövőjüket, véleményünk szerint szükségszerűen a kapitalizmus meghaladását föltételezi.

A népi ellenállás újjászületése Latin-Amerikában

A nemzetközi munkamegosztás átalakulásának az a módja, amelyet a neoliberális globalizáció, a kikényszerített ipari szerkezetátalakítás, a termelésáthelyezés és a „humán erőforrásokkal való gazdálkodás" hozott létre, egyben tehát serkentette a globális ellenállás erőinek újjáéledését is, amelyeket a globalizáció eleinte felbomlasztott. Latin-Amerika- és Karibi-Amerika-szerte megjelentek vagy újjászerveződtek a népi mozgalmak, amelyek a társadalmi küzdelmek igen különböző előzményeiből sarjad­tak, s konkrét szociális és gazdasági követeléseket fogalmaztak meg. E mozgalmak sikeresen mozgósították a tömegeket: a megalopoliszok kis keresetű dolgozóit, a bádogvárosok szegényeit (munkanélkülieket, a feketegazdaság kizsákmányoltjait, hajléktalanokat.), a föld nélküli és kisparcellás parasztokat, az indián közösségeket, a kispolgárság és a középburzsoázia jelentős rétegeit (beleértve a hivatalnoki réteget is), amelyeket szegénységbe taszított a neoliberális gazdaságpolitika, nagy­számú haladó – vallási, pacifista, feminista, homoszexuális és környezet­védő – civil szervezetet… A társadalmi harcok megélénkülése az egész kontinensen szembetűnő. A szerveződések egy része osztályalapon áll, s egyértelműen rendszerellenes és forradalmi programot képvisel, mint például a kolumbiai népi ellenállás, a Földnélküliek Mozgalma Brazíliában, a Másik Kampány¹¹ Mexikóban (amely társadalmi mozgalmakat, radikális politikai pártokat és neozapatistákat egyesít) vagy az indián paraszt- és munkásszervezetek egyes frakciói Bolíviában. Mindezek a mozgalmak (noha egymástól is jól megkülönböztethetők) harcosan osztályharcos irányzatot képviselnek. A mozgalmak másik része spontán jellegű: ezek­nek nem mindig van vezetőjük vagy politikai szervezetük, ugyanakkor kö­zelebb állnak az endogén – a változások dinamikájából fakadó – társadal­mi realitásokhoz. Tevékenységük fókuszában legtöbbször a tőke-munka ellentéte áll (mint a piqueterók, az önigazgató argentínai munkásvállalatok dolgozói esetében¹² ), máskor az Egyesült Államok háborús fenyegetése vagy katonai támaszpontok létesítésére irányuló szándéka (ilyenek többek között a kolumbiai szolgálatmegtagadók, az ecuadori Manta támaszpont ellen tiltakozó aktivisták vagy a paraguayi békeharcosok).

Mostanáig az ezeknek a mozgalmaknak a nemzetközi szintű tömö­rítését célzó törekvések nem vezettek megfelelő eredményre. Az ún. alterglobalizációs (globalizációkritikus) mozgalmak, így különösen azok, amelyek a Szociális Fórumok keretei között jelentek meg (világ-, regi­onális és nemzeti szinten, illetve tematikus fórumokon), bár rendkívül pozitív hatással voltak a tömegmozgalmak fellendítésére, ténylegesen gyengéknek bizonyultak ahhoz, hogy megfékezzék a transznacionális kapitalizmus és az imperialista hadseregek agresszivitását. Mozgó­sító erejükből legtöbbször csak alkalmi vagy ciklikusan visszatérő elutasításokra és tiltakozásokra futotta, ezeket azonban nem tudták összekapcsolni a dolgozó tömegek mindennapos osztályharcával, s nem voltak képesek arra sem, hogy erős struktúrákká szerveződjenek. Sokkal hatékonyabbak voltak, mint láttuk, az ALCA tervével szembeni kontinensszintű tömegmegmozdulások – ámbár az akciók e két típusa nem vált el mereven egymástól, hiszen az Egyesült Államokkal megkö­tendő szabadkereskedelmi megállapodás elleni tiltakozás a 2004-ben Quitóban megtartott első Amerikai Szociális Fórum programjában is kiemelt hangsúlyt kapott. Hogy az ALCA offenzíváját végül meg lehetett állítani, ez alighanem annak volt köszönhető, hogy a latin-amerikai népek sokszínű ellenállását sikerült egy irányba terelni, meg persze annak is, hogy a haladó kormányok, jelesül Kuba, Venezuela és Brazília vezetése kellően intelligensnek bizonyult, s megvolt az ereje is hozzá, hogy amikor kellett, összefogjon az imperialista uralommal szembeni hatékony fellé­pés érdekében. Az egyes országok szintjén a különböző mozgalmak és szervezetek együttműködése el tudott érni bizonyos sikereket, főként a közjavak privatizációjának leállítása terén és/vagy olyan kérdésekben, amelyek szoros kapcsolatban álltak a lakosság alapvető szükségleteivel. A népi nyomás többször is meghátrálásra kényszerítette a neoliberális kormányzatokat helyi szinten (Pőrto Alegrétől El Salvadoron át Bogotáig), sőt országosan is. Magától értetődően e mozgalmaknak az elmúlt évek­ben végbement előretörése meghatározó szerepet játszott a kontinens baloldali-demokratikus frontjainak választási győzelmeiben, Bolíviában, Brazíliában, Ecuadorban, Argentínában, Uruguayban és Nicaraguában, valamint a legutóbb Guatemalában s talán nemsokára Paraguayban is.

A haladó erők koalíciója mindazonáltal egy sor kihívással kell(ett) szembenézzen. Bár a tömegmozgalmaknak olykor sikerült megbuktat­niuk a helyi oligarchiák rezsimjeit, a hatalmat a komprádor burzsoázia maradványai s hivatásos, korrupt politikusai kaparintották meg, súlyosbít­va a neoliberális politika hatásait és az ország alávetettségét. Ez történt például Peruban. Máskor a népmozgalom ugyan győzelmet aratott a választásokon, ám rövid időn belül elbürokratizálódott, kiüresedett és visszaváltozott rendszerkonform erővé. Ennek voltunk tanúi többek között Uruguayban. Mindaddig, amíg ezek a csoportosulások nem tesznek szert szilárd struktúrára és nagyon világosan megfogalmazott politikai célokra, fellépésük a regnáló társadalomellenes rendszerek ellen hiábavaló: nem fogják tudni az eszmét tettekké változtatni, s nem lesznek képesek a várt alternatívát megvalósítani. Gyengeségre ítélik önmagukat, s visszakozni fognak az amerikai imperializmus minden újabb csapásának hatására. Mert nincs okunk kételkedni abban, hogy az Egyesült Államok, amely jelenleg vesztésre áll Irakban, a jövőben éppúgy fokozza majd az elnyo­mást és az erőszakot a kontinensen, ahogyan ezt a múltban is tette. A baloldal kormányra kerülése a népi osztályok érdekeit szolgáló társa­dalmi program hiányában csupán a neoliberalizmus által okozott válság menedzselésére szorítkozhat, s ennek egyenes következményeként rövidebb-hosszabb távon elkerülhetetlenül elveszíti legitimitását. Ez az, ami Brazíliában fenyeget.

Mindezek alapján belátható, mennyire elodázhatatlan feladat megol­dást találni e mozgalmak politikai szervezetének és reprezentációjának a problémáira, hogy az osztályharc intenzitása magasabb szintre emel­kedjen, létrejöjjenek a forradalmi mozgalmak új alanyai, s valóra lehessen váltani egy olyan stratégiát, amely nem éri be a hatalom megszerzésé­vel. A fő kérdés tehát továbbra is – mint mindig – az állam problémája; pontosabban, az államhatalom gyakorlásának kérdése a hatalom meg­szerzése után.¹³ Ezzel néz szembe egyébként az európai baloldal is pl. Franciaországban és Olaszországban – másfajta társadalmi-politikai keretek között. Jóllehet az osztályviszonyok a két földrészen különbözők, s ebből következik, hogy a stratégiáknak és az intézményes formáknak is különbözniük kell, a feladatok terén vannak lényeges érintkezési pontok, mint pl. az álláspontok egymáshoz közelítésének követelménye vagy a nép érdekeinek szolgálatába állított államhatalom hatékony és demokratikus ellenőrzése.

Kuba és Venezuela meghatározó jelentősége a szocialista átalakulásban

Ebben az összefüggésben érthető meg, miért volt oly rendkívüli hatás­sal Latin- és Karibi-Amerikára a Kubában és Venezuelában végbement átalakulás, ahol a forradalmi kormányok a hatalmat a szociális állam érdekében gyakorolják – nem csupán a privatizáció elvetésével, hanem elsősorban azzal, hogy fokozatosan fölszámolják a termelési eszközök magántulajdonát. E két ország különböző módokon, de egybecsengően mutatja, miként válhat az államhatalom a szocialista jövő támaszává, s hogyan tudja két forradalom kölcsönösen erősíteni egymást. Azok a fiatal kubaiak, akik csak a „különleges szakasz" megszorításait is­merhették, most tanúi és – az internacionalista missziók révén – aktív segítői lehetnek egy testvérnép forradalmi kibontakozásának, az ifjú venezuelaiak pedig hasznosíthatják a kubaiak tapasztalatait, s cserébe lélegzetvételhez juttathatják őket. Nincs hát abban semmi meglepő, hogy ez a két ország, amely kézzelfoghatóvá teszi Bolívar és Martí reményét a földrész függetlenné válására, a kolumbiai gerillákkal együtt az amerikai imperializmus legfőbb célpontjai Latin-Amerikában. Venezuela ma azon munkálkodik, hogy újrafogalmazza szocialista – bolívari és keresztény, békés, de nem fegyvertelen – társadalmi projektumának alkotóelemeit, hogy megerősítse a népi részvétel jogi kereteit a döntések meghozatalá­ban, az ország stratégiai erőforrásainak államosításában és a „társadalmi missziók"¹⁴ megvalósításában.

Kuba közel ötven éve bizonyítja, hogy az ellenállás lehetséges. A szi­get – anélkül, hogy önmagát a szocializmushoz vezető egyedüli útnak tartaná – példájával emlékeztet rá, milyen alapvetően fontos a radikális társadalomátalakítás tervének véghezviteléhez a párt és a szakszerve­zetek megléte, az államhatalom országos szintű gyakorlása, a termelési eszközök társadalmi tulajdonának, a szociális igazságosságnak és a szocialista tervezésnek a fenntartása.

Mint a dollártalanítás folyamatával kapcsolatban mondtuk, Kuba tapasztalatai példaszerűek, még ha nem is alkotnak lemásolható „mo­dellt". Hogy a sziget képes kézben tartani gazdasága talpra állításának folyamatát, ezt lényegében annak köszönheti, hogy fenntartotta fejlődési stratégiájának tervezését, továbbá annak, hogy a szocialista állam sza­vatolja a válsággal való szembenézés érdekében elkerülhetetlen átszer­vezések végrehajtását, s egyformán őrködik a társadalmi konszenzus, a reformok fokozatossága és a lakossággal való rendszeres párbeszéd felett. Ezzel magyarázható, hogy a piaci mechanizmusok újjáéledése a „különleges szakasz" bevezetése óta nem vezetett el a kapitalizmushoz való „megtéréshez". Kuba azért tudta megvalósítani a cukoriparról való átállást s fenntartani szociális rendszerét, mert az állam központosította a döntéshozatalt, összhangot teremtett mikro- és makrogazdasági politikája között, s továbbra is biztosította a tömegszükségletek kielégítésének elsőbbségét minden egyéb érdek felett.

Bár a turisztikai ágazat kiskaput nyitott a külföldi valutákhoz való hoz­záférés terén, az állam képes volt arra, hogy a bevételeket a szociális rendszer fenntartásához szükséges mértékben kiegyenlítse. Bátorították a közvetlen külföldi beruházásokat, ami olykor destabilizálta a munka világán belüli kapcsolatokat. Ezért az állam fellépett a munkások jogainak és a szakszervezetek szerepének védelmében, s korlátozta a jövede­lemkülönbségeket. A külföldi valuták hazautalása elmélyítette az egyen­lőtlenségeket, a magántulajdonosok hazai tőkefelhalmozási lehetőségei azonban korlátozottak maradtak. Néhány területen engedélyezték ugyan az önálló munkavégzést, bérmunkások alkalmazása viszont – a licencbir­tokos családok kivételével – továbbra sem megengedett. Dollárért árusító üzleteket és agrárpiacokat nyitottak, ahol az egyéni és szövetkezeti parasztok árusíthatják terményeiket, ám a fogyasztás legnagyobb része – továbbra is alacsony árakon – a libretán és munkásmenzákon keresztül zajlik. A pénzbőség nem vonja maga után a magántőkés fölhalmozást, s nem ad kizárólagosságot a bérmunkán alakuló értékteremtésnek. A növekvő kőolaj-kitermelésnek köszönhetően az állam igyekszik elérni az energetikai önállóságot, s tervszerű intézkedéseket hoz a környezetvéde­lem terén. És szintén a tervezés segítségével – nevezetesen az önerőre támaszkodó és tudásintenzív fejlődés elősegítésével – mérsékelni lehet majd az országnak a turizmustól való, egyelőre fokozódó függését.

A XXI. század különlegesen nehéz viszonyai között az együttműkö­désnek és a nemzetközi szolidaritásnak az a módja, ahogy a kubai és a venezuelai forradalom támogatja egymást, s ahogy az együttműködést igyekeznek a földrész más, haladó országaira, szervezeteire és mozgal­maira is kiterjeszteni, az egyik olyan tartóoszlop, amelyen a szocializmus építése Latin- és Karibi-Amerikában alapulhat s kibontakozhat. Ez két­ségtelenül ellentmond annak az irányvonalnak, amelyet a nemzetközi baloldal egy része követ – nevezetesen az, amely kapcsán Ernesto Che Guevara hamar levonta a következtetést az Észak harckészségének elvesztéséről: „Az Egyesült Államok magára vállalja az ún. »szabad világ« vezetését, [aminek] megvédése a kapitalisták számára – akik fenn kívánják tartani a jelenlegi rendszert – létfontosságú, de bizonyos mértékben a munkásoknak is az, hiszen a Dél olcsó nyersanyagaihoz való hozzáférés megszűnése azonnal a tőke-munka ellentétének ki­éleződését vonná maga után, s ennek eredménye mindenki számára katasztrofális lenne. A munkásosztály reakciója […] az Egyesült Államok támogatása volna […] A szakszervezetek szerepe az Egyesült Államok­ban az, hogy villámhárítóként szolgáljanak a két, egymással szemben álló erő között, s ezen keresztül titkon gyengítsék a tömegek forradalmi erejét. Ez a meztelen igazság [.] Nem lehet elvárni az Egyesült Álla­mok munkásosztályától, hogy messzebb lásson az orránál. A dolgozók szükségszerű ragaszkodása életszínvonaluk megőrzéséhez [az egyik] olyan tényező, ami miatt végső soron felszabadító harcunk nem egy társadalmi rendszer, hanem egy nemzet ellen irányul, amely az érdek legfőbb törvényétől vezettetve egységfrontba tömörül, hogy megvédje mindama kiváltságokat, amelyeket a latin-amerikai gazdaságok feletti gyámkodásnak köszönhetően ért el."¹⁵

Az internacionalizmus rekonstruálása – szocialista terv a XXI. századra

A tömegmozgalmak és az osztályszervezetek nemzetközi szintű dinami­kájának megértésével kapcsolatban a legtöbb nehézség alighanem abból a körülményből fakad, hogy ma a kapitalizmussal és az imperializmussal szemben álló, haladó erők nem rendelkeznek a korábbi korszakokra jellemző homogenitással, s nincsenek olyan politikai szervezeteik, ame­lyek összefognák a dolgozók emancipációs törekvéseit, a népek nemzeti felszabadító harcát és a szocializmus építését. E nehézséghez járul Északon a „baloldal" – ahogyan továbbra is nevezik – jelentős osztagai által követett kompromisszumos stratégia, amelyben engedmény enged­ményt követ, s amely a nemzetközi szolidaritás legelemibb normáinak feladásával jár együtt azokkal a politikai és társadalmi formációkkal, amelyek Délen továbbra is elengedhetetlennek tartják a szembeszállást az imperializmussal, s a szocialista távlatok megalapozottságát képvi­selik. Lépjünk túl a múlt dogmatizmusán, s tekintetünket – a szocialista ideálokat és értékeket szemünk előtt tartva – fordítsuk a jövő felé, hogy felmérhessük a társadalmi átalakulások konkrét lehetőségeit, s közelítsük egymáshoz azokat a mozgalmakat, amelyek cselekvései valóban az osztályharc talajából sarjadnak. Kézzelfogható taktikai eredményeket kell elérnünk – ott, ahol ez lehetséges – a strukturális változások, a szociális jogok és a dolgozók méltóságának visszaszerzése terén, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a kapitalizmus meghaladásának és a valódi szocialista részvételi demokrácia megteremtésének stra­tégiai célkitűzéseit. A radikális baloldalnak – különösen az európainak -, véleményünk szerint, sürgősen ebbe az irányba kell elmozdulnia: az egységes föllépés érdekében túl kell lépjen a partikularizmusokon, a személyes ellentéteken és taktikázásokon.

Arról van tehát szó, hogy az ellenállást – világosan meghatározott osz­tályálláspont alapján – meg kell kísérelnünk globális méretű offenzívává változtatni. Ennek előfeltétele, hogy a tőkelogika elleni küzdelemhez -harcot hirdetve egyszersmind a harckészség hiánya ellen, mely a munka világának számos reprezentatív szervezete esetében tetten érhető – a jogoktól megfosztott emberek egyre nagyobb tömegei csatlakozzanak, s a kapitalista centrum-országok dolgozói (munkások, munkanélküliek, létbizonytalanságban s a társadalom peremén élők) kapcsolatba kerül­jenek a Dél – s mindenekelőtt Latin-Amerika – népeivel és az általuk kiharcolt vívmányokkal, hogy szembeszálljanak a közös ellenséggel, az amerikai nagytőkével és helyi csatlósaival. E globális horderejű harc megkerülhetetlen feladata új nemzetközi munkavállalói szervezetek létrehozása. A népek világméretű antiimperialista harca újraindításának előfeltétele a Venezuela-Kuba-tengely megszilárdítása és a földrész haladó államainak megerősítése. A szocialista átalakulás a XXI. század viszonyai között csakis az alulról szerveződő népi ellenállás egészére támaszkodva bontakozhat ki – beleértve a Közel-Kelet ellenállási moz­galmait is. E projektum nem lehet csupán pár radikális baloldali csoport ügye: minden olyan haladó erő – a tömegmozgalmak, az osztályalapokon álló pártok és szakmai szervezetek – közös kincsévé kell válnia, melyek a kapitalista világrendszer centrumában megkérdőjelezik az imperialista pénzügyi körök háborús diktátumát. Ez az új internacionalizmus azt a meggyőződést kell széleskörűen képviselje, hogy mindazoknak, akik a centrum nagyvárosaitól a periféria falvaiig szemben állnak a kapitalista globalizáció társadalmi és környezeti pusztításaival, közös a sorsuk. A harc egy gyökeresen más és valóban emberarcú világért egy és ugyanaz. A világ haladó erői csakis együtt érhetik vagy veszíthetik el.

Jegyzetek

1 ALCA: Área de Libre Comercio de las Américas – Free Trade Area of the Americas – Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet.

2 ALBA: Alternatíva Bolivariana para las Américas – Bolivarian Alternative for the Americas – Bolívari Alternatíva Amerikának.

3 R. Herrera: „Why Lift the Embargo?". Monthly Review, 2004, vol. 55. n° 8, 49-54.

4 Libreta de abastecimiento: az alapvető élelmiszerekre kiterjedő kubai jegy­rendszer nyilvántartására szolgáló élelmiszerkönyv.

5 Petróleos de Venezuela, SA.

6 Unión Cubana de Petróleo.

7 Yacimientos Petrolíferos Fiscales Boilivianos.

8 Petróleo Brasileiro, SA.

9 Energia Argentína, SA.

10 Empresa Estatal Petroleos del Ecuador.

11 Otra Campana; a Marcos alparancsnok (subcommandante) vezette neozapatisták által 2005 nyarán, a Lacadonai Őserdő Hatodik Kiáltványában bejelentett Másik Kampány célja egy alulról szerveződő, össznemzeti baloldali mozgalom elindítása, aminek célja olyan új alkotmány életbe léptetése, mely alap­jaiban zárja ki a neoliberalizmust az ország berendezkedéséből. Lásd magyarul főleg: http://hungary.indymedia.org.

12 Vö. B. Duterme: „A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege". Eszmélet, 68., 2005. tél, 90-100.

13 L. Vasapollo – E. Echevarría – A. Jam: Che Guevara economista: Attualitá des dibattito sulla transizione tra Cuba e URSS. Jaca Book, Milánó, 2007.

14 A missziók elnevezései:

A társadalmi missziók célja: „kiegyenlíteni a kirekesztettekkel szembeni szociális adósságot, s a jólét részesévé tenni őket".

Lásd bővebben Remy Herrera cikkét: „If I Had a Hammer: Hugo Chavez and the Bolivarian Revolution". Political Affairs – A Marxist Monthly. http://www .politicalaffairs.net/article/articleview/2272/1/133/

15 Lásd ezzel kapcsolatban a fiatal Che 1954-ben keletkezett, meglepő és kevéssé ismert cikkét: „La Clase obrera de los EEUU… ^amiga o enemiga?". In E. Guevara: América Latina – Despertar de un continente. Ocean Press, Melbourne, 2003.

(Fordította: Lugosi Győző)