Az orosz történész először mutatja be kellő részletességgel és történelmi távlatból a volt szovjet pártfőtitkár, Jurij Vlagyimirovics Andropov magyarországi tevékenységét, szerepét az 1956-os eseményekben, és viszonyát az akkori magyar politikusokhoz: Nagy Imréhez, Kádár Jánoshoz és másokhoz.

Új beosztás

A szovjet külügyminisztériumban Jurij Andropov a 4-es osztályt vezette, amely a lengyel és a csehszlovák kapcsolatokért volt felelős. 1953–54-ben a szovjet felső vezetésben éles harc folyt a hatalomért és befolyásért, s ez a körülmény gyakran vezetett áthelyezésekhez. Ezeknek sokszor semmi közük nem volt a munkatársak által végzett munka minőségéhez, csupán az egyik vagy másik politikai csoportosuláshoz tartozás döntött. Egy ilyen áthelyezés vitte Andropovot a külügyminisztériumba, ám már néhány hónap után kénytelen volt otthagyni Szmolenszk téri dolgozószobáját. Az addigi osztályvezetőt Magyarországra küldték szerény, követtanácsosi rangban. A nagykövetet távollétében ilyen tanácsos helyettesíti “ideiglenes megbízottként”.

Az egyik verzió szerint Andropov eltávolítása Moszkvából egy közte és az akkor mindenható Georgij Malenkov közötti kisebb konfliktussal volt kapcsolatos. Ugyanakkor 1954 őszén Malenkov befolyása erősen csökkent és rövid időre Molotov befolyása nőtt meg. Ezalatt Andropov a követségen végzett energikus munkájával felhívta magára a figyelmet. 1954 végén a szovjet és a magyar vezetés között a kapcsolat rosszabbra fordult. A budapesti szovjet nagykövetet, E. D. Kiszeljovot visszahívták Moszkvába. A rendkívüli és meghatalmazott nagykövet posztjára a Magyar Népköztársaságban Jurij Andropovot nevezték ki. 1955-ben Budapestre érkezett egy 30 éves diplomata és jogász, Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov, aki 1954-ben végezte el a szovjet külügyminisztérium diplomáciai iskoláját, s néhány hónapig a minisztérium egyik osztályának titkáraként dolgozott. Magyarországon Krjucskov a nagykövetség titkárának posztját töltötte be. Hamarosan Jurij Andropov egyik legközelebbi és legbizalmasabb munkatársává vált.

Magyarország története ellentmondásos és bonyolult. Még a XVI. században az ország nagyobbik része az osztrák-német Habsburg-dinasztia uralma alá került. A magyarok nem egyszer felkeltek függetlenségükért, s 1848-ban majdnem ki is vívták azt maguknak. I. Miklós, orosz cár a szétvert osztrák seregek segítségére sietett, 130 ezres sereget küldve a Kárpátokon túlra. Az egész demokratikus Európa lelkesedéssel beszélt akkoriban a magyar forradalom hőseiről, Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról, nemcsak I. Miklóst, hanem egész Oroszországot is “Európa csendőrének” nevezve. I. Ferenc József császár kénytelen volt az Osztrák Birodalmat Osztrák-Magyar “kettős” Monarchiává alakítani, amelyben Magyarország részleges szuverenitással bírt. Királya I. Ferenc József volt, aki 1916-ban 86 éves korában halt meg. Az I. világháborús vereség a Habsburgok birodalmának megszűnéséhez és Ausztria-Magyarország széteséséhez vezetett. 1918 novemberében Magyarország kikiáltotta a függetlenséget és 1919 márciusában létrejött a Magyar Tanácsköztársaság – a fiatal köztársaságban a baloldali szociáldemokraták és a szocialisták kerültek hatalomra. A Magyar Tanácsköztársaság még fél évig sem tartott. 1920-ban Magyarországon jobboldali diktatúra teremtődött, a Habsburg flotta ellentengernagyának, Horthy Miklósnak a vezetésével. 1941-ben a horthysta Magyarország nem csupán támogatta Hitlert, de annak egyik leghűségesebb szövetségese volt. Az ellenállási mozgalom Magyarországon gyengébb volt, mint a megszállt Európa többi országában. A kommunisták nem rendelkeztek erős illegális szervezettel és jelentős partizánegységekkel, mint Bulgáriában, Jugoszláviában, vagy Szlovákiában. Amikor a nyugat felé előrenyomuló szovjet hadsereg 1944-ben elért Magyarország határára, Horthy megpróbált Angliával és az USA-val különbékét kötni. Németország minderre Magyarország megszállásával felelt és a Szálasi Ferenc által vezetett Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. A 76 éves Horthy elmenekült (valójában a németek vitték el – a ford.) az országból. A szovjet hadsereg súlyos harcok árán nyomult előre Magyarország területén. Csak a hitleristák és szálasisták kiűzése után alakult meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amely fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. A szovjet csapatok és katonai parancsnokságok a háború után is Magyarországon maradtak.

Az első háború utáni magyar kormány koalíciós alapon jött létre. Ebben részt vettek a még kis létszámú Kommunista Párt, valamint a befolyásos Szociáldemokrata Párt vezetői. A kormányban képviselve volt néhány polgári párt és a Független Kisgazda Párt. Ez a koalíció azonban nem tartott sokáig. Magyarország a túlnyomó szovjet befolyás zónájába tartozott és ez meghatározta a magyar társadalom és vezetés gyors, bár nem mindig természetes evolúcióját. Nem kevés jelentőséggel bírt az ország számára az az egyszerű tény, hogy a Horthy-rendszer százezernyi hivatalviselője, a keleten harcolt tisztek, földbirtokosok és kapitalisták, a gazdag parasztok és mindazok, akik együttműködtek a hitleristákkal 1944–45-ben, nyugatra menekültek, igen jelentős magyar emigrációt alkotva.

A Magyar Kommunista Párt élén Rákosi Mátyás állt – az 1919-es forradalom résztvevője, a Tanácsköztársaság közmunkaügyi népbiztosa. 1921–24-ben a Komintern egyik titkára, valamint az illegális KMP egyik vezetője volt. 1925-ben Rákosit letartóztatták és 15 évet ült börtönben. A Szovjetunió csak 1940-ben tudta elérni Rákosi kiszabadítását, aki a KMP KB külföldi irodáját vezette ezután. 1945-ben Rákosit választották az MKP KB főtitkárának (ténylegesen Központi Vezetőség, a szerző a továbbiakban is következetesen Központi Bizottságként említi – a ford.). Legközelebbi munkatársa Gerő Ernő volt.

Az MKP gyorsan növelte befolyását és tagságát, s már 1947-re gyakorlatilag ellenőrzése alá vonta a kormányt és az ország parlamentjét is. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták egyesülése után a párt nevét megváltoztatták, az MKP helyett létrejött az MDP, a Magyar dolgozók Pártja. E párt vezetésében nem volt teljes az egység, s nem csupán a korábbi szociáldemokraták és kommunisták között. Befolyásos csoportot alkottak a párton belül az otthoni ellenállás vezetői, Rajk Lászlóval az élen. A vezetés másik része Nagy Imrével az élen a Kominternben dolgozott és sokévi emigráció után tért vissza az országba. A negyvenes évek végén Rákosi egyik helyettese, valamint a párt budapesti szervezetének vezetője Kádár János volt. A párt belső viszonyait bonyolította Sztálin és Tito éles konfliktusa. Az MDP vezetőinek jelentős hányada támogatta a baráti és munkakapcsolatokat a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőivel, akiket Sztálin “fasiszta provokátorok, kémek és gyilkosok bandájának” nevezett. Ezen felül nem kevés kommunista ellenezte a diktatórikus módszereket, amelyekkel Rákosi és Gerő az országot és a pártot vezette. A kritikákra és elégedetlenségre Rákosi rezsimje elnyomással felelt. Kommunisták százait tartóztatták le. Rajkot hamis vádak alapján kivégezték. 1951-ben Kádár is börtönbe került.

Bár Magyarország az 1950-es évek elején még gazdaságilag elmaradott ország volt, a szocializmus gyors fejlesztésére törekedtek, szovjet mintára. A “Magyarországot a vas és az acél országává tesszük” jelszavával a kis és szegény országban hatalmas metallurgiai és gépgyárak, acélöntödei kombinátok jöttek létre. Mindez aláásta az ország gazdaságát és a nemzet erejét. Ráadásul vidéken a mezőgazdaság elsietett kollektivizálása folyt. Az elégedetlenség növekedésére Rákosi rezsimje tömeges represszióval válaszolt – a kis országban börtönökben és táborokban politikai foglyok több tízezres tömege raboskodott. De az elnyomás nem tudta megállítani az erjedést és az elégedetlenség terjedését, amely Sztálin halála után az értelmiség nagyobbik részét, majd a társadalom egyéb rétegeit is elérte. A Szovjetunióban már 1954-ben megkezdődött az “olvadás”. Felszámolták a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti konfliktust. Ez a népi demokratikus országokban a politikai foglyok egy részének a kiszabadulásához vezetett. Magyarországon Kádár János is szabadlábra került. Ugyanakkor a társadalmi megbékélés nem valósult meg. Ilyen körülmények között kezdte meg munkáját Budapesten az új szovjet nagykövet, Jurij Andropov.

Jurij Vlagyimirovics nagyon komolyan vette követi és diplomáciai kötelezettségeit. Nagy szorgalommal kezdett el magyarul tanulni, s igen hamar már anyanyelvükön tudott a magyarokkal érintkezni. Andropov az ország történelmét és kultúráját is tanulmányozta, igyekezett a magyar társadalom különböző rétegeiből ismerősökre szert tenni, elsősorban a politikusok köréből.

Még 1953-ban Rákosi Mátyás, megmaradva a párt vezetőjének, átadta a miniszterelnökséget Nagy Imrének, akit liberális és mérsékelt reformokra hajló politikai vezetőnek tartottak. Nagy Imre helyettese a 30 éves Hegedűs András lett, az MDP PB tagja. Többek között a mezőgazdasággal kapcsolatos kérdésekért volt felelős. Az a magyar politikus volt, akivel Jurij Andropov a legtöbbet érintkezett.

A körülmények szerencsés összjátéka folytán éppen Hegedűs András hívta meg e könyv szerzőjét 1991 februárjában Magyarországra. Abban az időben nemcsak a sztálinizmus történetéről szóló néhány könyv szerzője voltam, hanem a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és az SZKP KB-nek is tagja. Hegedűs már nem töltött be semmilyen állami funkciót, de az országban megbecsült politikus és tudós maradt. Mindazon változások ellenére, amelyek 1955 és 1991 között Magyarországon történtek, Hegedűs megmaradt a szocializmus hívének. Tanított a budapesti egyetemen és létrehozta a független Munkásakadémia Alapítványt, amelynek célja a magyar dolgozók általános és politikai képzettségének növelése volt. Ezen az akadémián néhány beszélgetésen kellett részt vennem a hallgatókkal és előadást tartanom “Sztálinizmus, peresztrojka és a munkásmozgalom” címmel. Két vitát is rendeztek a szocializmus sorsáról a szociológiai intézetben és a televízióban. A demokratikus forradalom Magyarországon – ahogy erről meggyőződhettem – valóban “bársonyos” volt. Az országban nem zajlott semmiféle átvilágítás és tisztogatás. Az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte az 1945 és 1990 között a rendvédelmi szervek tagjaiként szolgálók felelősségre vonásáról szóló törvényt. A néphadsereg csaknem minden tisztje a helyén maradt. Megőrződött a sajtószabadság. Bár akkoriban a jobboldali pártok voltak hatalmon, senki sem panaszkodott politikai üldözésre. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP) rendkívüli meggyengülése és a szocializmus veresége ellenére a szocializmus idősebb és fiatal hívei nem vesztették el hitüket, hanem mindent elölről akartak kezdeni – mint száz évvel korábban – a szocializmus és a munkásmozgalom egyesítésével. Hegedűs megosztotta velem néhány, Andropovval kapcsolatos emlékét.

Politikai válság Magyarországon

1955-ben az MDP vezetésén belüli harc újra élesebbé vált. Nagy Imre törekvéseit, hogy az országban mérsékelt politikai és gazdasági reformokat vezessen be és növelje az ország függetlenségének mértékét, támogatta ugyan a társadalom nagyobbik része, de a politikai felső vezetés nem. Rákosinak sikerült meggyőznie Hruscsovot arról, hogy Nagy “revizionista kurzust” követ és bátorítja a nacionalizmust. Eközben a növekvő népszerűség – Hegedűs véleménye szerint – Nagy Imrét túlságosan óvatlanná és passzívvá tette. Ennek eredményeként nemcsak a minisztertanács elnökének posztját veszítette el, hanem 1955 decemberében az MDP soraiból is kizárták. Andropov nem értett egyet ezzel a döntéssel. A magyarországi eseményekről Moszkvába küldött jelentésében a szovjet követ Nagy Imre kizárását a pártból nagy hibának minősíti. Az MDP vezetése elvesztette Nagy Imre és környezete felett az ellenőrzést. Moszkvában ugyanakkor a magyarországi események nem váltottak ki különösebb nyugtalanságot, részben azért, mert az ország miniszterelnöke Hegedűs András lett, akivel kapcsolatban Andropov jelentései mindig csak pozitívumokat tartalmaztak.

1991–92-ben Oroszországban nemcsak az egykori SzKP KB levéltár, hanem a külügyminisztérium levéltárának sok anyagát is kutathatóvá tették. A történészek lehetőséget kaptak az 1950-es évek szovjet–magyar kapcsolatainak nagy tömegű anyagával való megismerkedésre. Már az Orosz Föderáció Alkotmánybíróságának az SzKP sorsáról dönteni hivatott ülésein nyilvánosságra kerültek korábban zárolt anyagok Magyarország 1956-os inváziójáról. Sok ilyen dokumentumot Jelcin adott át a magyar félnek 1992. novemberi budapesti látogatása során. A sifrírozott táviratokon, azaz a belső diplomáciai levelezés legfontosabb dokumentumain Andropov aláírásai találhatóak. Sok kísérő és magyarázó szövegen a követség titkárának, V. A. Krjucskovnak az aláírása áll. 1991 és 1996 között ezeknek a dokumentumoknak egy részét publikálták az orosz sajtóban.¹

Ahogy a követség jelentéseiből megítélhető, Nagy Imre népszerűsége a miniszterelnökségről történt leváltása és a pártból való kizárása után nem csökkent, hanem növekedett. Kádár János népszerűsége is megnőtt, akit visszavettek a pártba, de 1955-ben az egyik kerületi pártbizottság titkárának szerény posztját töltötte csak be. Ugyanakkor Rákosi tekintélye még az MDP legfelső köreiben is tovább csökkent. Rákosi számára az SzKP XX. kongresszusa Moszkvában és Hruscsov titkos beszámolója a kongresszus utolsó, zárt ülésén “Sztálin személyi kultuszáról és annak következményeiről” igazi katasztrófa volt. Az SzKP kongresszusán résztvevő kommunista pártvezetők, beleértve Rákosit is, még Moszkvában, a kongresszus bezárását követő napon megismerkedhettek a titkos beszámoló szövegével, amelyet március közepén felolvastak a szovjetunióbeli pártgyűléseken. Magyarországon a Hruscsov-beszámoló szövegét először a KB tagjai, majd az MDP pártaktívája ismerhette meg. A beszámolóról terjedő hírek az egész társadalmat felkavarták. Már Kun Béla és a Szovjetunióban a 30-as évek végén kivégzett magyar kommunisták csoportjának rehabilitációja komoly politikai problémát jelentett Rákosi számára. 1956 márciusában az egri pártaktíva előtt Rákosi beszámolt Rajk László és társai küszöbön álló rehabilitációjáról. Megkezdődött a szovjet börtönökben, főként a vlagyimiri börtönben raboskodó magyar kommunisták szabadlábra helyezése. A magyar börtönökből is ki kellett engedni a politikai foglyokat. Visszatérésük a társadalmi életbe felerősítette az erjedést. Rákosi megpróbálta a társadalmi elégedetlenséget a magyar és szovjet biztonsági és belügyi szervek ellen irányítani. Kijelentette, hogy nem csupán L. Berija, hanem a magyar elhárítás vezetője, Péter Gábor tábornok is az “imperializmus ügynöke”. De sokak számára vált nyilvánvalóvá, hogy éppen Rákosi volt a kezdeményezője az országban az 1948–53 közötti politikai elnyomásnak. Krjucskov szerint Rákosi megérezte a közelgő veszélyt, görcsösen kereste a kiutat, megpróbált tanácsot kérni Moszkvától, de érthető módon semmiféle értelmes választ nem kapott azon túl, hogy “tegyen a körülményeknek megfelelően”. Rákosi nem egyszer fordult segítségért budapesti követünkhöz, Andropovhoz, kérte személyes véleményét, s hogy néhány kérdésben tisztázza Moszkva álláspontját, de mindez hiábavalónak bizonyult. Andropov maga is törte a fejét, mi folyik Moszkvában, mivel pontos orientációt nem kapott. Az abban az időben a magyar vezetés számára veszélyes szóbeszéd még drámaibb színezetet nyert, tovább gerjesztve a társadalmi feszültségeket.² Andropov később elmesélte, hogy közvetlenül a XX. kongresszus után Rákosi váratlanul vadászatra hívta. Amikor kettesben maradtak, Rákosi oroszul azt mondta (nyilván arra számítva, hogy szavai eljutnak Moszkvába): “Így nem lehet csinálni. Nem kellett volna sietni. Amit Önök a kongresszuson csináltak, az baj. Nem tudom, mihez fog ez vezetni Önöknél és nálunk.”³

A legnagyobb aktivitást a magyar humán értelmiség mutatta, különösen az írók. Áprilisban az írószövetség párttaggyűlésén nyíltan és egyenesen Rákosinak címezték a kritikát, a fiatal irodalmárok egyike le is zsidózta Rákosit. A Rákosi-ellenes kampányt mindenki számára egyértelmű formában az írószövetség lapja, az Irodalmi Újság folytatta. Az írók közül néhányat kizártak a pártból, de ez csak olaj volt a tűzre. A társadalmi-politikai viták és az elégedetlenség centrumává a Petőfi Kör vált, amelyet a KB egyetértésével még 1955-ben a Budapesti Dolgozó Ifjúság Szövetsége szervezett. A kör üléseire először százak, később ezrek voltak kíváncsiak, a viták 4, 6, 8 órán keresztül is eltartottak. Nagy hatással voltak a társadalomra Rajk László özvegyének, Júliának és a híres filozófusnak, Lukács Györgynek a felszólalásai; utóbbi már nemcsak Sztálin kultuszáról, hanem a sztálinizmus jelenségéről beszélt.

A helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Rákosi kapkodott. Egyetértésével a párt vezetésébe visszatért Kádár János. Május 19-én a budapesti pártaktíván mondott beszédében Rákosi kénytelen volt elismerni saját bűnét, nem csupán a személyi kultusz, hanem a belbiztonsági szervek feletti nem elégséges kontroll miatt is, ami a törvényesség súlyos megsértését tette lehetővé. Jurij Andropov aggodalommal figyelte a magyarországi eseményeket, majdnem minden nap küldött rejtjelezett táviratot Moszkvába. Az SzKP KB számára küldött egyik jelentésében Andropov azt írta, hogy Rákosi lépései a PB létszámának növelésére, s különösen Kádár János felemelkedése a “jobboldali, demagóg elemeknek” tett engedmények, abból a megfontolásból, hogy gyengülni fog részükről a kritika. A Szovjetunió nagykövete a központnak azt tanácsolta, hogy fejezze ki a magyar félnek elégedetlenségét e személyi döntésekkel kapcsolatban.⁴

A szovjet vezetés 1956 tavaszán és nyarán figyelmesen követte a magyarországi eseményeket, bár a legnagyobb aggodalmat a Kremlben ezekben a hónapokban a lengyel változások váltották ki. Az SzKP KB Politikai Bizottságának tagjai közül a magyar ügyekkel leginkább Mihail Szuszlov foglalkozott, aki még 1955-ben Budapestre utazott, s elbeszélgetett az MDP vezetőivel, valamint Andropovval. Rákosi kérésére Szuszlov 1956 júniusának elején újra Budapestre látogatott. Szuszlov nem tudta nem észrevenni, hogy a pártaktíva, az államapparátus, és főleg az értelmiség nagy része személy szerint Rákosi ellen foglalt állást. Az országban felerősödött Rajk László és társai rehabilitációjának követelése. Szuszlov nemcsak Rákosival és a PB más tagjaival, hanem Kádár Jánossal, sőt Nagy Imrével is beszélt. A moszkvai vendég ugyanakkor határozottan szót emelt a párt vezetőjének elmozdítása, vagy lecserélése ellen, kijelentve, hogy ez “ajándék lenne az amerikaiaknak”, “olyan ajándék az ellenséges erőknek, amelynél jobbat maguk sem várnának”.⁵ Azt sem tanácsolta Szuszlov, hogy a karhatalmi szervek korábbi vezetői ellen bármiféle bírósági eljárást kezdeményezzenek. Ezzel egyidőben nem emelt kifogást Kádár János visszatérése ellen a PB-be. Hasonló ajánlásokat kaptak június végén Rákosi, Gerő és Hegedűs Moszkvában is. Ám végrehajtani a magyar párt egységének helyreállítását szorgalmazó ajánlásokat már nem lehetett. Túlságosan nagy volt az ellenérzés Rákosi iránt a magyar társadalomban és a pártaktívában. 1956. július első napjaiban Andropov azt jelentette Moszkvába, hogy “barátaink” Magyarországon gyengén hajtják végre a KB sorain belüli egység erősítésére, valamint az ellenséges elemek és a demagógok elleni kemény vonal alkalmazására vonatkozó ajánlásokat.⁶ Ezzel együtt a szovjet követ aggodalommal írt arról, hogy az elégedetlenség az országban nemcsak az értelmiséget, hanem a munkásokat is elérte.

Szuszlov látogatása nem állította meg a magyarországi válság kiteljesedését. Az ellenzéki írók részvételével rendezett gyűlések mind gyakrabban zajlottak az üzemekben és gyárakban. Az utóbbi évek publikációinak sorában olvasható, hogy Rákosi döntést hozott az ellenzék előretörésének kemény eszközökkel való letörésére. Bizalmi embereivel Rákosi állítólag 400-500 fős listát állított össze az azonnali letartóztatás céljából.⁷ Ezen a listán Kádár János is szerepelt. Nagyon is lehetséges, hogy a helyzet megvitatásakor Rákosi és környezete erőszakos megoldásról beszélhettek. De komoly terv ebben az ügyben nem létezett. V. Krjucskov szerint 1956 júniusában Moszkva kifejezett kívánságára Rákosi Mátyás hat hónapos egészségügyi szabadságra ment, s moszkvai látogatása után a Szovjetunióban maradt pihenés és gyógykezelés céljából.⁸ Természetesen ekkor még nem tudta, hogy örökre elhagyta Magyarországot.

1956. július 13-án Budapestre érkezett Anasztasz Mikojan. Konstatálta a politikai válság elmélyülését. Mikojan véleménye szerint a hatalom kicsúszott a magyar elvtársak kezéből. Rákosi leváltását Mikojan szükségesnek és elkerülhetetlennek tartotta. A párt vezető tisztségére Mikojan Hegedűst javasolta. A magyar vezetők viszont féltek az ilyen radikális váltástól és kérték Gerő Ernő jelölésének támogatását. Mikojan beleegyezett, de ez mind az ő, mind a szovjet vezetés részéről nagy hiba volt. Gerőnek nem volt semmiféle tekintélye a társadalom előtt, a gyűlölt Rákosi hű és odaadó harcostársának tartották. Mikojan 1956. Július 18-19-én részt vett az MDP KB plénumának munkájában. A plénum támogatta Rákosi leváltását. Utódjának Gerőt választották. A Politikai Bizottság soraiba visszatért Kádár János. A plénum után nem sokkal visszatért a párt soraiba Nagy Imre, akivel Gerő és Kádár is találkozott.

Ahogy várható volt, az MDP KB júliusi plénuma a magyar közvéleményre nem gyakorolt különösebb hatást. Az elégedetlenség tovább nőtt az országban. A szovjet vezetés úgy látta, hogy Lengyelországban és Magyarországon olyan helyzet állhat elő, amelyben a szovjet hadsereg bevetése elkerülhetetlenné válik. A Varsói Szerződésnek megfelelően Magyarországon két gépesített gárdahadosztály és két légihadosztály, valamint néhány speciális ezred – légvédelmi, pontonépítő stb. – állomásozott. Mindezeket az egységeket a Különleges Hadtestben egyesítették Pjotr Nyikolajevics Lascsenko vezérezredes parancsnoksága alatt. 1956 júliusában Székesfehérváron a hadtest vezetői előtt mondott beszédet Jurij Andropov. A tiszteknek az ország bonyolult helyzetéről, a rendszerrel szembeni ellenséges hangulatról és az ellenzékről beszélt. Andropov figyelmeztetett, hogy a magyar vezetés a szovjet hadsereghez fordulhat segítségért, s ezt a segítséget meg kell majd adni. E beszéd után nem sokkal Moszkvából utasítás jött a Különleges Hadtest bevetési tervének kidolgozására a budapesti, illetve magyarországi rendteremtés és a rend fenntartása céljából.⁹ Hasonló tervet dolgozott ki a magyar vezérkar is. Tervbe vették a magyar és a szovjet hadsereg, illetve a magyar belügyi és rendőri szervek együttes fellépését.

Október drámája. A felkelés kezdete

A magyar társadalom feszültsége egyre növekedett, de az MDP vezetése furcsa önbizalmat és nemtörődömséget mutatott. Az után a beszélgetés után, amelyre 1956 augusztus 28-án került sor Gerő és Andropov között, a szovjet nagykövet azt jelentette Moszkvába: “Gerő véleménye szerint az országban egyelőre rendben mennek a dolgok”.¹⁰ Maga Andropov nem osztotta ezt a véleményt. Még július végén ezt írta egyik jelentésében: “Gerőnek nincsen meg a szükséges népszerűsége a párttagok széles köreiben; az a mód, ahogy az emberekhez fordul, sokakat tartózkodóvá tesz jelöltségét illetően”.¹¹ Andropovot elképesztette, hogy Gerő augusztus 30-án szabadságra ment és pihenésre a Szovjetunióba utazott, ahol csaknem másfél hónapot töltött. Visszatérve Budapestre Gerő észlelte, hogy sem ő, sem az MDP vezetésének más tagjai nem ellenőrzik az országban a helyzetet. A szovjet követség október közepén azt jelentette Moszkvába, hogy a helyzet Magyarországon rosszabbodik; hogy “barátaink” a júliusi plénum után nem voltak képesek komoly lépéseket tenni a helyzet javítására. Gerő, visszatérve másfél hónapos szovjetunióbeli pihenőjéről, azt mondta a szovjet nagykövetnek, hogy távolléte alatt a politikai helyzet Magyarországon jelentősen romlott, s hogy e romlás nem csupán a pártot, hanem az ország egészét érinti.¹² Sok pártgyűlésen mind hangosabban követelték Nagy Imre visszatérését a párt és az ország vezetésébe. Tárgyalások kezdődtek vele, s arra próbálták rávenni, hogy legalább néhány hibáját ismerje el. Gerő és Kádár készek voltak megosztani a hatalmat Nagy Imrével, de nem akarták, hogy ez a lépés kapitulációnak tetsszék. Nagy Imre nem volt hajlandó beismerni saját hibáit, azt javasolta, hogy a pártban folyjon a vita, széles alapokon. De a vitára már nem maradt idő. Andropov is egyetértett azzal, hogy Nagy feltételei elfogadhatatlanok. Gondterhelten jelentette Moszkvának, hogy a Nagy Imrének teendő engedmények a “jobboldali beállítottság” és a párton belüli frakciózó tendenciák erősödését vonhatják maguk után.

Még október 6-án a hatalom beleegyezésével megtörtént Rajk László és társai hamvainak újratemetése. Hivatalos rehabilitációjukat már nyáron bejelentették. Az őszi rossz idő ellenére több tízezren vettek részt ezen az ünnepélyes gyászszertartáson. Október 13-án ünnepélyesen újratemették az 1950-ben kivégzett hét magyar tábornokot. A szertartáson a Magyar Néphadsereg több ezer katonája és tisztje vett részt. Október 6-án és 13-án Budapest utcáin a tömegfelvonulások a szocializmus megújításának jelszavával zajlottak. Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy a nép és a hatalom nyílt szembenállásáról van szó. A szovjet követség, s maga Andropov hatalmas mennyiségű és ellentmondásos információt kapott és továbbított Moszkvába. Az országban zajló eseményeket elemezni és értékelni rendkívül nehéz volt. A magyarországi ellenzéknek nem volt egységes szervezeti és ideológiai bázisa, benne szeszélyesen elegyedtek a legkülönbözőbb, sokszor egymással ellentétes célú mozgalmak. Csakis az országban az 1948–1956 között uralkodó rezsimmel és politikával szembeni elégedetlenség egyesítette őket. E mozgalomnak nem voltak világos irányvonallal rendelkező vezetői. Nagy Imre részese volt ennek a mozgalomnak, de nem ellenőrizte azt. Néha nyíltan, de leggyakrabban titokban tevékenykedtek a nagy létszámú és erős emigráns szervezetek, amelyeknek a főhadiszállásai elsősorban a szomszédos Ausztriában voltak. De ezeknek a szervezeteknek nem volt sem egységes központja, sem egységes célja. A nyugati országok is beavatkoztak az ideológiai és felderítő központok révén, ami a szovjet vezetők egy részében a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan azt a primitív nézetet erősítették, hogy azok az imperializmus és a reakció “összeesküvésének” eredményeként jelentkeztek.

1956 októberének eseményei nagyrészt ösztönösen történtek, s ez szinte lehetetlenné tette mind a pontos elemzést, mind az előrejelzést. A magyarországi ellenzéki mozgalomban nagyon erősek voltak azok a csoportok, amelyek a szocializmus megújításáért léptek fel, bár ennek a megújulásnak a mértékét és jellegét sokan és sokféleképpen értelmezték. Ugyanakkor mind erősebbé vált a radikális nacionalizmus, az antiszocializmus és antikommuniznus befolyása is. Ilyen körülmények között Andropovot egyre jobban nyugtalanította az MDP vezetésének erősödő dezintegrációja, amely a párt széthullását siettette. A Szovjetunió nagykövete arra hívta fel a központ figyelmét, hogy az MDP elveszítette a helyzet feletti ellenőrzését. Az egyik jelentésében Andropov ezt írta: “barátaink olyan gyengén tartják kezükben a hatalmat, hogy bármikor elveszíthetik azt és a szocializmus sorsa Magyarországon az utcán fog eldőlni”.

A magyar válság elmélyülése nagy nyugtalanságot keltett Moszkvában. Október 20-a óta szinte folyamatosan ülésezett az SzKP KB elnöksége. Egyeztetések zajlottak a Kínai Kommunista Párt, valamint az NDK, Románia, Csehszlovákia és Bulgária vezetőivel. Nem volt sem egységes, sem világos álláspont. Nemcsak Hruscsov, de az SzKP vezetőinek nagy része is ezekben a napokban a válság katonai megoldása helyett a békés rendezés felé hajlott. Hruscsov a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti egyenrangúbb kapcsolatok szükségességéről beszélt, s arról, hogy a “barátok” ügyeibe nem szabad beleavatkozni. Felmerült, hogy a Varsói Szerződés tagállamaiból kivonják a szovjet csapatok egy részét, hogy csökkentik a szovjet tanácsadók létszámát ezen országok államapparátusaiban, többek között a hadseregben, a KGB és az MVD soraiban. De csupán Gomulka, a LEMP újsütetű vezetője támogatta ezeket a javaslatokat. A többi szocialista ország vezetője sokkal keményebb álláspontot képviselt. Walter Ulbricht, Todor Zsivkov és Antonin Novotni személyesen utaztak Moszkvába. Néhány nap múlva csatlakozott hozzájuk Liu Sao-csi.

A lengyelországi események, amelyek a LEMP KB első titkára, Eduard Ochab lemondatásához és a börtönből nem sokkal korábban kiengedett Wladyslaw Gomulka megválasztásához vezettek, megmozgatták a magyar társadalmat. Az ifjúsági szervezetek felhívással fordultak a budapesti tanulóifjúsághoz, hogy a lengyelekkel való szolidaritást utcai demonstrációkkal fejezzék ki. A lengyel események részleteiről a magyar polgárok nem az újságokból, hanem a Szabad Európa Rádió adásaiból értesültek, amely majdnem napi 24 órában sugárzott magyar nyelvű műsort. Már reggel több tízezer fiatal vonult ki az utcákra. Munkások, alkalmazottak és értelmiségiek nagy csoportjai csatlakoztak hozzájuk. A nap közepére a tüntetők létszáma elérte a 200 ezret. A Jugoszláviából éppen csak visszatért MDP-vezetők zavarodottak voltak. A belügyminisztérium először betiltotta a felvonulást, majd engedélyt adott rá. A felvonulók jelszavai szélsőségesen radikálisak voltak. Követelték a nemzeti függetlenség kinyilvánítását, az ország demokratizálását, az összes “rákosista” eltávolítását és a represszióért felelős személyek megbüntetését. Elhangzottak a párt kongresszusának azonnali összehívását, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását, a Sztálin szobor ledöntését célzó követelések. Andropovot, aki a fejleményeket a nagykövetség ablakából és a követségi gépkocsiból figyelte, megrázták az események. Semmi hasonlót nem látott életében. A rendőrség próbálkozásai, hogy beavatkozzék az események gyors menetébe, a lakosság és a rendfenntartó erők közötti összecsapásokhoz vezettek. A tüntetések jellege kezdett megváltozni, mind radikálisabb követelések hallatszottak. Estére fiatalok ezrei tartottak a Hősök tere felé, hogy ledöntsék talapzatáról Sztálin hatalmas, bronz emlékművét. A Sztálin-szobor nyaka köré drótköteleket fűztek, amelyeket csörlőkhöz, teherautókhoz és autódarukhoz erősítettek, de a több száz főnyi tömeg mégsem tudta ledönteni a szobrot. A szomszédos üzemből hegesztők érkeztek és vágni kezdték a bronzot. A lángok térdénél hasítottak a szoborba és az néhány perc múlva ledőlt. A teherautók a szomszédos térig húzták a ledöntött Sztálint, ahol a fejét is levágták. A márvány talapzaton csak a hatalmas bronz csizmák maradtak. E csizmák, valamint a Sztálin szobor levágott fejének fotói másnapra bejárták a világsajtót. Ugyanennek a napnak az estéjén a város különböző részein lövések dördültek, megkezdődött a felkelés. Nagy Imre, aki a parlament előtti nagygyűlésen fordult az ifjúsághoz, semmit sem tudott tenni. A tüntetők között megkezdődött a fegyverek kiosztása, a felkelők egy csoportja elfoglalta a rádiót, egy sor katonai és ipari objektumot.

Este 7 óra körül Andropov felhívta Lascsenko tábornokot. Röviden beszámolt a budapesti állapotokról. A nagykövet és a tábornok véleményt cseréltek. Mindkettőjüknek csupán véleménynyilvánítási, nem döntéshozói jogkörük volt. Pontosan egy órával az Andropovval történt telefonbeszélgetés után Lascsenko parancsot kapott a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnokságáról hadtestének riadókészültségbe helyezésére.¹³

Eközben a felkelés tovább szélesedett. A tüntetők laktanyákra, katonai raktárakra, rendőrkapitányságokra támadtak, hogy minél több fegyvert zsákmányoljanak. A hadsereg egy része és a katonai főiskolák hallgatói csatlakoztak a felkelőkhöz. Az MDP vezetői nem tudták, mit csináljanak. Gerő Ernő este nyolc órakor rádióbeszédet mondott. Mindazokat, akik Budapest utcáira vonultak, a magyar nép ellenségének, ellenforradalmároknak nevezte. A tüntetéseken a párt tagjai is jelen voltak, valamint az ifjúság, a demokratikus szocializmus jelszavaival. A válságból Gerő semmilyen kiutat nem tudott mutatni. Fellépése csak még inkább destabilizálta az állapotokat az országban és a fővárosban. Gerő Moszkvába telefonált és azonnali beavatkozást kért. A Kremlben, a KB épületeiben, a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának helyiségeiben égett a villany. Moszkvai idő szerint éjjel egy órakor a szovjet főparancsnokság elöljárója, Szokolovszkij marsall kiadta a szovjet Különleges Hadtest parancsnokának az utasítást, hogy egységeivel vonuljon be Budapestre.

Október 23-ról 24-re virradóra Budapesten összeült az MDP KB plénuma, amelyre – s még azt megelőzően az MDP PB ülésére – Nagy Imrét is meghívták. Felajánlották neki, hogy vezesse, sőt állítsa össze az ország új kormányát. Nagy elfogadta a javaslatot és megtette az első kinevezéseket is. A Kremlben egész éjjel folyt az SzKP KB elnökségének ülése. A budapesti helyzetről G. K. Zsukov számolt be. Andropov is állandó kapcsolatban állt Hruscsovval és Szuszlovval. Bár a katonai beavatkozásról megvolt a szóbeli kérelem és még Nagy Imre sem ellenezte a Különleges Hadtest Budapestre küldését, Hruscsov Gerőnek és Andropovnak is kifejezte kívánságát, hogy a katonai beavatkozással kapcsolatban legyen írásbeli kérelem a szovjet kormány felé. Október 24-én reggel Andropov felkérte Nagy Imrét egy ilyen kérelem aláírására, de ő elzárkózott ettől. Hasonló tartalmú levelet Hegedűs írt alá, aki 24-én utolsó napját töltötte miniszterelnökként. Bár a párt Nagy Imrét már a kormány élére jelölte, a parlament, illetve a parlament vezetésének formális megerősítésére volt szükség. Az Andropov által megkapott levélben ez állt: A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának nevében kérem a Szovjetunió kormányát, hogy küldjön segítségül szovjet csapatokat Budapestre, a budapesti rendbontások felszámolására és a békés alkotómunka feltételeinek megteremtésére.¹⁴ Ez az október 24-e reggelén aláírt levél október 28-án érkezett meg Moszkvába.

Az “Iránytű” hadművelet

Magyar idő szerint éjfélkor a Különleges Hadtest gépesített egységei megkezdték előrenyomulásukat Budapest felé. Megkezdődött a hadművelet, amely az “Iránytű” fedőnevet kapta. A tankoknak és páncélozott szállítójárműveknek állomáshelyükről 75-120 kilométert kellett megtenniük. Október 24-én a szovjet tankok több irányból hatoltak be a városba. Nem fogom itt részletesen leírni a Különleges Hadtest október 24-26-i katonai hadműveleteit. A szovjet csapatoknak sikerült védelmük alá vonni a város minden fontosabb objektumát, az MDP KB székházát, a parlamentet, a fővárosi Tanács és a budapesti pártbizottság, a Nemzeti Bank, a Posta székházát, a pályaudvarokat és a dunai hidakat. Sikerült visszafoglalni a felkelőktől néhány épületet. A város különböző pontjain kisebb csatározások és lövöldözések folytak. A szovjet csapatoknak veszteségei voltak, néhány tankot kilőttek. A város tele volt emberekkel, a felkelők egységeivel, különböző helyeken gyűlések és tüntetések zajlottak. A város több részén a tetőkről lőttek a tüntetőkre. A magyar hadsereg tétlenkedett, a katonák és a tisztek egy része átállt a felkelőkhöz. Az MDP is kezdett széthullani.

Október 24-én reggel Mikojan és Szuszlov Magyarországra érkeztek. Velük volt a KGB vezetője, Szerov tábornok és Malinyin, a hadsereg tábornoka. A Különleges Hadtest főhadiszállásáról a csoportot tankokból és különböző szállítójárművekből álló oszloppal Budapestre vitték. Szuszlov és Mikojan a Gerővel, Naggyal, Kádárral, a szovjet katonai parancsnokokkal és az Andropovval történt megbeszélések után azt a furcsa következtetést vonta le, hogy Budapesten a katonák és politikusok eltúlozzák a helyzet komolyságát, túlbecsülik a felkelő, és alábecsülik a saját erőket. A Moszkvába küldött jelentés azt tartalmazta, hogy: “A felkelők minden központja szétverve, folyik a legfontosabb központ felszámolása a Rádiónál, ahol négyezer ember összpontosul.”¹⁵ Feltételezték, hogy a szovjet csapatok október 25-re virradóra elfoglalják a Rádió épületét. Budapesten rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendeltek el. A lakosságnak megtiltották reggel hét óra előtt az utcára lépést, gyűlések és tüntetések megtartását. A felkelőket felhívták a fegyveres harc azonnali beszüntetésére és a fegyverek letételére. Katonai rögtönítélő bíróságok létrehozásáról tudattak. Kádár János üzenettel fordult a néphez. A felkelők viszont, akiknek a létszámát a katonák 3-4 ezerre becsülték, nem engedelmeskedtek ezeknek az utasításoknak. Október 25-re virradóra a börtönökből kiengedték a foglyokat, s az osztrák határon keresztül, a magyar határőrök tétlenségét kihasználva, emigráns csoportok özönlöttek az országba. Sokan közülük fel voltak fegyverezve. A rendőrség és a katonaság Budapesten tétlenkedett. Bár a szovjet csapatok ezen az éjszakán erősítést kaptak, ez sem volt elegendő. Nagy Imre viselkedése is megváltozott. Október 25-én feloldotta a kijárási és tüntetési tilalmat. Megkezdve a kormányalakítást, az egykori Kisgazda Pártból is meghívott néhány politikust annak soraiba. Szuszlov és Mikojan nem ellenkeztek. Végül Gerőt is leváltották az MDP KB első titkárának posztjáról. Helyére Kádár Jánost nevezték ki. Egy nap múlva Gerő elhagyta Magyarországot. 1960-ban visszatérhetett Budapestre és Magyarországon élt 1980-ban bekövetkezett haláláig.

Október 26-án és 27-én fennmaradt Budapesten a bizonytalan egyensúly. A korábban előkészített akciókat a felkelők központjainak felszámolására a magyar fél lefújta. A fegyveres ellenállás ereje szüntelenül nőtt. A szovjet csapatok létszáma is nőtt, de nem volt elegendő, hogy a kétmilliós városban a helyzetet ellenőrizze. Az ellenzék nyomására Nagy Imre döntő fordulattal közeledni kezdett a felkelőkhöz. Rádióbeszédében azt mondta: a kormány elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a mostani hatalmas népi mozgalom ellenforradalom volna… Ez a mozgalom céljául tűzte ki nemzeti függetlenségünk, önállóságunk és szuverenitásunk megteremtését, társadalmi, gazdasági és politikai életünk demokratizálásának folyamatát felgyorsítva, mivel csak ez lehet hazánkban a szocializmus alapja. Az MDP KB október 27–28-ai nagy tanácskozásán kifejtve saját álláspontját és döntésének logikáját, Nagy Imre a következőket mondotta: Ha a mozgalmat, amely széles bázisra épül, ellenforradalomnak tekintjük, más megoldás nem marad hátra, mint fegyverek, tankok és ágyúk segítségével leverni… Ez tragédia…Ez nem a mi utunk… Az élére kell állni azoknak a hatalmas, széles népi erőknek, amelyek mozgásba jöttek.¹⁶ Kétségtelen, ez értelmes logika volt, de nem vett figyelembe nagyon fontos belső és külső tényezőket. A szovjet vezetők számára abban az időben Magyarország teljes nemzeti függetlensége, a többpárti demokrácia megteremtésének, a Varsói Szerződésből való kilépésének jelszavai teljességgel elfogadhatatlanok voltak. Csapatait sem készült a Szovjetunió kivonni Magyarországról, amely nemrég még fegyveres ellensége volt egy súlyos háborúban. De akkoriban a nyugati országok is a szovjet befolyási övezetbe tartozónak tekintették Magyarországot és nem kívántak a budapesti felkelőknek semmilyen valódi segítséget nyújtani. Az USA, Anglia és Franciaország számára 1956 őszének legfontosabb eseménye a Szuezi válság volt, amely nemsokára rövid, de elkeseredett fegyveres konfliktusba torkollott. Nagy Imre téziseit az MDP sok aktivistája, valamint a vezetés jelentős része nem fogadta el. Nagynak nem voltak befolyásos szövetségesei, még Jugoszlávia és Lengyelország vezetői is megtagadták támogatását, akikre pedig nagyon számított. Nagy Imre október 28-i beszéde zavart keltett a Különleges Hadtest tisztjeinek fejében, és a szovjet vezetők köreiben egyet nem értést szült. Jurij Andropov a Nagy Imre által képviselt álláspontot élesen ellenezte, s ilyen szellemben küldte jelentéseit Moszkvába is. Jevgenyij Ivanovics Malasenko nyugállományú altábornagy, aki 1956-ban a Különleges Hadtest parancsnokságának hadműveleti csoportját vezette, később így emlékezett: “Ezekben a napokban eljött hozzánk, a honvédelmi minisztérium épületébe Andropov nagykövet. Pjotr Nyikolajevics Lascsenko meghívta, reggelizzen velünk. Éppen előző nap nevezte Nagy Imre és környezete a felkelőket ‘szabadságharcosoknak’. Így tehát mi a szabadság ellen harcoltunk. Jurij Vlagyimirovics azt mondta, beszélt Mikojannak és Szuszlovnak arról, hogy Magyarországon ellenforradalmi lázadás folyik, s azt Nagy Imre vezeti. A fegyveres felkelés Magyarországon az ő véleménye szerint antiszociális jellegű, jelentéktelen a benne résztvevő munkások aránya, döntő részüket nyugatról átdobott egykori horthysták, ellenforradalmárok, deklasszált és felforgató elemek alkotják. Nekem úgy tűnt, hogy Andropov a továbbiakban is egyoldalúan értékelte az eseményeket, az összes tényező közül csupán a szocialistaelleneseket kiemelve. Azután rátértünk a legfontosabbra: mi a teendő a csapataink Budapestről való kivonását szorgalmazó követeléssel kapcsolatosan? Lascsenko azt javasolta, hogy az adott helyzetben csapatainkat ki kell vonni Budapestről, mivel azok valójában tétlenkednek. Andropov nem értett vele egyet. Micsoda? Dobjuk koncul a népi hatalmat, a kommunistákat és a hazafiakat? Lascsenko azt mondta, hogy védjék meg magukat és a hatalmukat ők maguk. Nem kell értük harcolnunk. Aki akar, jöjjön velünk.

A szovjet csapatok elmennek – mondta Andropov –, s holnap itt lesznek az amerikaiak és szövetségeseik. Le kell verni Budapesten a lázadók fegyveres csapatait, és minden megnyugszik. Ezen a véleményen volt Mikojan és Szuszlov is. Úgy vélték, hogy a magyarországi helyzet rosszabbodik, így erősíteni kell a katonai segítségnyújtást.”¹⁷

Ez az Andropovval történt beszélgetés valószínűsíthetően október 29-én, reggel zajlott. Nagy Imre beszéde után a szovjet csapatok parancsot kaptak a tűz beszüntetésére. Már október 30-án reggel Nagy Imre új kormánya hivatalosan követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről. Ily módon minden jogi alap megszűnt Magyarország fővárosában való tartózkodásukra. Nem fogok kitérni arra, hogyan ítélték meg Nagy Imre követelését Moszkvában. A csapatok kivonását Zsukov, valamint a Budapesten tartózkodó Szuszlov határozottan ellenezte. De Mikojan – Hruscsov szerint – szükségesnek tartotta a szovjet csapatok kivonását, még saját lemondásával is fenyegetőzve.¹⁸ A szovjet csapatok támogatását Kádár János is kérte, aki bekerült Nagy Imre új kormányába, de nyilvánvalóan nem voltak közös nevezőn. Elvbarátainak támogatásával Kádár János döntést hozott az MDP feloszlatásáról, és ezt 1956. október 30-án jelentették be. Már a következő napon nyilvánosságra hozták az új párt – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – megalapításának hírét. A párt első titkára Kádár János lett, de a Végrehajtó Bizottság tagjai között ott volt Nagy Imre is. Ilyen körülmények között kapott parancsot a Különleges Hadtest parancsnoksága Budapest elhagyására. Október 30-án 17 órakor a Magyar Rádió adását megszakítva mondta be, hogy a Szovjetunió kormánya teljesítette Nagy Imre követelését a szovjet csapatok Budapestről való kivonását illetően.

A csapatok kivonulása október 31-én virradóra kezdődött. A nap végére csaknem minden szovjet alegység elhagyta a magyar fővárost és attól 15-20 km-re összpontosult. A Különleges Hadtest parancsnoksága Tökölön, az egyik szovjet katonai repülőtéren működött. A szovjet csapatok kivonásának bejelentése nem csupán lelkesedést váltott ki a felkelők között. Még október 28-án Nagy Imre bejelentette az Államvédelmi Hatóság feloszlatását. Már a következő napon sokat szétvertek az államvédelmisek által használt helyiségek közül, néhány dolgozót megöltek. Október 30-án és 31-én valóságos hajtóvadászat kezdődött az államvédelmisekre. Megverték, megölték, fejjel lefelé akasztották fel őket fákra, lámpavasakra. Hamarosan a pártbizottságok szétrombolása is megkezdődött. Sok állami szervezet is hasonló sorsra jutott, szovjet katonai emlékműveket romboltak le. Kegyetlen pusztítás színtere volt a budapesti pártbizottság épülete is, ahol állatiasan legyilkoltak 25 embert, a pártbizottság munkatársait és az épületet védelmező magyar katonákat. Meghalt a pártbizottság első titkára, Mező Imre. A leszámolás és az önbíráskodás ezen féktelen tobzódása határozottan megváltoztatta azoknak a szovjet vezetőknek a véleményét, akik addig nem mutatkoztak késznek az erő alkalmazására. Liu Sao-csi és a KKP egész vezetése határozottan követelte az erő alkalmazását Magyarországon. Beleegyezett ebbe Joszip Broz Tito is, akinek véleménye rendkívül fontos volt Hruscsov számára. A végleges döntés október 31-én este született.

“Vihar” hadművelet

Október 31-én Szuszlov és Mikojan Moszkvába repültek. Andropov Budapesten maradt, fenntartva a kapcsolatot az események minden résztvevőjével. A kárpátaljai, odesszai és más katonai körzetekből gyorsan érkeztek a csapatok Magyarországra. Megkezdődött egy nagyszabású katonai akció előkészítése, amely a “Vihar” fedőnevet kapta. E hadművelet parancsnoka I. Sz. Konyev lett, aki ebben az időben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka volt. Azonnal Magyarországra érkezve, Konyev marsall Szolnokon rendezte be parancsnokságát. A magyar repülőterekre Budapest körül és szerte az országban szovjet légideszant alegységek érkeztek, azonnal elfoglalva azokat. Budapestet elvágták a vidéktől, a magyar-osztrák határt ellenőrzésük alá vonták.

Nagy Imre nem ismerte e katonai előkészületek részleteit, de tudott a szovjet katonai erő gyors növekedéséről. November 1-jén a Szovjetunió nagykövetét, Andropovot szűkkörű kormányülésre hívta. Magyarázatot követelt. Andropov igyekezett az újabb szovjet csapatok megjelenését Magyarországon, és a magyar repülőterek elfoglalását azzal magyarázni, hogy biztosítani akarják, a felkelés körülményei között nyugodtan lehessen evakuálni az országból a szovjet egységeket. Érthető módon ez a magyarázat nem hangozhatott meggyőzően. Nagy Imre nemcsak tiltakozó jegyzéket nyújtott át Andropovnak, hanem az új koalíció pártjai vezetőinek egyetértésével bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességét. Nagy Imre kormánya az ENSZ-hez fordult segítségért a semlegesség védelmére. Kádár János nem ellenkezett, ahogy az MSZMP új vezetése sem, de már más tervei és megoldásai voltak. Ugyanazon a napon, november 1-jén, Kádár János és híveinek kis csoportja elhagyta a magyar kormány épületét és a szovjet követségre ment. Onnan páncélozott szállítójárműveken jutottak ki Budapestről. Késő este Kádár János, két munkatársa és a követség egyik alkalmazottja kíséretében a különleges hadtest törzséhez érkezett Tökölre. Innen átkerültek Konyev marsall törzséhez Szolnokra, majd rövid moszkvai látogatás és a Hruscsovval való találkozás után Ungváron rendezkedtek be. Már november 3-án rádióadásban tudatták, hogy Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Kossa István kiléptek Nagy Imre kormányából és új, forradalmi munkás-paraszt kormányt hoztak létre. E kormány felhívásai, amelyeket egymás után közvetített a rádió, az országban zajló eseményeket ellenforradalomként jellemezték. Az új kormány nem szemlélheti részvét nélkül, hogy a demokrácia takarója alatt az ellenforradalmárok és terroristák embertelenül gyilkolják legjobb fivéreinket, munkásokat, parasztokat és félelemben tartják az ország békés lakosait… Ezért a forradalmi munkás-paraszt kormány a nép, a munkásosztály és a haza érdekében a szovjet csapatok parancsnokságához fordult, hogy segítsen a reakció és az ellenforradalom sötét erőinek szétverésében, a szocialista népi rendszer újjáélesztésében, a rend és a nyugalom helyreállításában.

Nagy Imre elszigetelődött. Sem az ENSZ, sem a nyugati országok nem reagáltak a segélyfelhívásra. A felkelők egységei nem nőttek tovább jelentősen. Az országban és a fővárosban sokan voltak olyanok, akik készek voltak Kádár Jánost és új kormányát támogatni. Az ország nagyon sok polgára kivárt és nem akart beleavatkozni az eseményekbe sem az egyik, sem a másik oldalon. A magyar hadsereg tisztjeinek köréből, akik a felkelők oldalára álltak, aktivitásával kitűnt a negyvenéves Maléter Pál, a korábbi hadtestparancsnok. Nagy Imre Maléter vezérőrnagyot Magyarország honvédelmi miniszterévé nevezte ki. Táviratot küldött Moszkvába, azzal a kéréssel, hogy jelöljék meg a tárgyalások helyét és idejét. November 2-án Nagy Imre újfent magához kérette Andropovot. Látható volt, hogy a szovjet követ álmatlanul töltötte az éjszakát. Borotválatlan volt, a ruhája gyűrött. Nagy Imre magyarázatot követelt két miniszter – Kádár és Münnich – eltűnésével kapcsolatban. Nagy maga rendelkezett arról, hogy Münnichnek gépkocsit biztosítsanak a szovjet követségre. Valaki látta, ahogy Münnich a követségtől nem messze átszáll egy szovjet páncélozott járműbe. A nagykövetség kijelentette, Nagy “rossz dolgokkal” foglalkozik és ez a követségről “rossz benyomást” kelthet. Andropov Nagy Imre minden követelését visszautasította. Nehéz is lett volna Andropov számára követni a Budapesten kívüli eseményeket. Abban az időben, amikor Andropov Nagy Imrével találkozott, Hruscsov, Molotov és Malenkov a lengyel vezetőkkel folytattak tárgyalásokat a szovjet-lengyel határon fekvő Bresztben. A lengyelek messze nem mindenben értettek egyet Hruscsovval, de elismerték, hogy Magyarországon az ellenforradalom kerekedik felül és a Szovjetunió számára más kiút nem létezik. Malenkov és Hruscsov Bresztből Bukarestbe repültek, Brioni szigetére a Titóval való találkozásra. Ezek titkos találkozók voltak, amelyekről a sajtó nem számolt be. A magyarországi szovjet követség ezekről a találkozókról értesítést nem kapott.

Konyev törzsénél gyorsított ütemben folytak a katonai műveletek előkészületei. Tudott volt, hogy a Budapesten gyorsan felállított “nemzetőrségben” több mint tízezer ember szolgált. Voltak különböző “független” fegyveres csoportok és egységek. A Magyar Honvédség egyes részei is Budapesten voltak, nem kevesebb, mint ötvenezer fővel, de messze nem minden egység készült a szovjet katonák ellen harcolni. A honvédelmi minisztérium igyekezett Budapest köré védelmi gyűrűt vonni, de erre kevés volt az idő és az erő. A felkelők mindössze száz tankkal és néhány száz légvédelmi ágyúval rendelkeztek. Konyev rendelkezésére már több mint ezer tank állt. Míg október 24-én Budapestre összesen hatezer emberből álló erő vonult be, addig ekkorra már Budapest körül 60 ezer fős hadsereg koncentrálódott. Ennek ellenére Moszkva beleegyezett a tárgyalásokba, amelyek november 3-án reggel kezdődtek, először Budapesten, majd Tökölön. Szovjet részről a tárgyalásokat M. C. Malinyin tábornok vezette. A magyar delegáció élén Maléter Pál állott. A delegáció tagja volt a magyar vezérkar elöljárója, Kovács István és más tisztek is. A szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról volt szó. November 3-án este, Hruscsov Titóval történt megbeszélései után, minden végleg eldőlt. A helyiségben, ahol a magyar katonákkal tárgyaltak, a szovjet KGB főnöke, Ivan Szerov jelent meg, biztonságiak csoportjával. A magyar delegációt letartóztatottnak nyilvánították. Ez a magyar tiszteket megrendítette, de méltósággal tartották magukat. A katonai fogda épületének különböző szobáiban helyezték el őket. Azoknak a napoknak lelki állapotáról tanúskodik az a tény, hogy a november 4-re virradó éjszakán kihallgatott magyar katonai vezetők semmit sem takargattak. Minden, amit a budapesti magyar csapatok összetételéről és elhelyezkedéséről mondtak, a későbbiekben beigazolódott.¹⁹ A magyar delegációnál volt Budapest védelmének térképe is. A rendelkezésükre álló rádióállomásokon keresztül utasították a magyar parancsnokokat: “A szovjet csapatokra ne nyissatok tüzet!”

A Konyev marsall által aláírt 1. számú parancs szerint, amelyet a “Vihar” hadművelet összes résztvevőjének felolvastak november 3-ról 4-re virradóra, a szovjet csapatok november 4-én reggel 6 órakor különböző irányból megkezdték előnyomulásukat Budapest felé és 7 órakor behatoltak a városba. Nagy Imre rádión bejelentette, hogy “a kormány a helyén van”, de azon nyomban elhagyta a parlament épületét és minisztereinek egy csoportjával a jugoszláv nagykövetségre menekült. Mindszenti bíboros, aki a magyarokat a Szovjetunió elleni fellépésre buzdította, az USA nagykövetségén kért menedéket. A felkelők parancsnoklását Király Béla tábornok vállalta magára.

Nem fogok e helyen a budapesti harcok részleteiről beszélni. Az erők egyenlőtlenek voltak, a lakosság nagy része otthonában várakozva vészelte át az eseményeket. A magyar egységek jól ismerték a várost, kihasználták a föld alatti összeköttetéseket, régi várakban és erődítményekben védekeztek. De már november 7-én estére megtört az ellenállásuk. November 8-án a szovjet egységek felszámolták az ellenállás még megmaradt fészkeit. November 9-én a magyar felkelők Budapesten gyakorlatilag beszüntették az ellenállást és kezdték letenni a fegyvert. November 11-én estére egész Magyarország területén megtört a fegyveres ellenállás. A felkelők sok egysége a határon keresztül Ausztria területére távozott. A “Vihar” hadművelet lezárult. A szovjet csapatok vesztesége e napok alatt 669 főt tett ki (ezek az elesettek és a sebesülés következtében meghaltak), 51 ember eltűnt.²⁰ Mintegy 1500 tiszt és katona sebesült meg. A magyar felkelők 2-4 ezer embert veszítettek. A hivatalos adatok szerint, amelyeket később a magyar sajtó közölt, 2700 elesettről tudtak.

1956. november 4. és 7. között, amikor Nagy Imre kormánya a jugoszláv követségre menekült, Kádár és Münnich kormánya pedig Ungváron volt, a szovjet nagykövetség, amelyet szovjet tankok és deszantegységek védelmeztek, fontos hatalmi központtá vált Budapesten. A város különböző részein elkeseredett harcok dúltak. A követség épülete néhány alkalommal géppisztoly- és géppuskatűz alá került. I. SZ. Rozanov visszaemlékezései szerint Jurij Andropov, 1973-as budapesti látogatásakor, V. N. Bazovszkij nagykövet dolgozószobájába lépve, az ablakkal szemközti falra tekintve megkérdezte: “Hol vannak a golyónyomok?” A követ válasza az volt, hogy már régen mindent kijavítottak és eltakartak.

Nehéz körülmények közé került a budapesti diplomáciai kar, s Andropov igyekezett minden ország, nemcsak a szocialista országok diplomatáinak segítséget nyújtani. A diplomaták többségét ismerte, hiszen igyekezett nem kihagyni egyetlen hivatalos fogadást sem, amelyet a többi ország nagykövetsége tartott, főként nemzeti ünnepek alkalmával. Jó társalkodónak és viszonylag nyílt embernek mutatkozott, bár nehéz volt tőle bármit is megtudni. Andropov beszélgetőtársa gyakran a szociáldemokrata osztrák nagykövet, Walter Pajnsip volt. “Én kommunista vagyok – mondta neki egyszer Andropov –, Ön pedig az ellenkező nézetet képviseli. De ez nem gátol bennünket egymás megértésében… Minden embernek van valamilyen meggyőződése, és lennie is kell annak. Nélküle az ember semmit sem jelent. Szép és egyszerű lenne, ha a Földön mindenkinek azonosak volnának a nézetei… De higgye el, ez unalmas lenne.” Pajnsip visszaemlékezései szerint a szovjet követ segített a diplomaták Budapestről Ausztriába történő evakuációjának megtervezésében. Magának az osztrák követnek az autóján a háború utáni Ausztria címere virított: egyfejű sas, a bal lábával sarlót, a jobbal kalapácsot tartva széttépett lánc fölött. Ez a címer a szabadságot és a munkás-paraszt szövetséget szimbolizálta. A háború utáni Ausztriában szinte mindig a szociáldemokraták voltak hatalmon. Andropov bizonyos szarkazmussal óvatosságot ajánlott Pajnsipnek, nehogy a magyar felkelők a sarlót és kalapácsot látva azt higgyék, hogy az autó szovjet.²¹

1956. november 7-én estére megérkezett Budapestre Kádár János kormánya. Megkezdődött a hatalmi szervek újraélesztése. Megalakultak a szovjet városparancsnokságok is. Münnich Ferenc vezetésével megkezdődött az új magyar rendvédelmi szervek kialakítása. Három forradalmi tiszti ezredet szerveztek Budapesten, és Magyarország más részein is új katonai egységek jöttek létre. November végére a létszámuk meghaladta a 20 ezer főt.

A harcok napjaiban, valamint azok elmúltával nagyszámú magyar, elsősorban fiatal került fogságba, vagy letartóztatták őket. Ezeket az embereket Magyarországról Ukrajnába kezdték szállítani. A deportálás Szerov parancsára és ellenőrzése alatt történt, s a harcok elmúltával is folytatódott. Andropov tudott erről, de nem volt alapja ellenvetést tenni. Ugyanakkor a magyar fiatalok “Szibériába” küldéséről terjedő hírek nyugtalanságot és felháborodást váltottak ki a magyar munkásokból. A vasutasok sztrájkba léptek. Kádár és Münnich magyarázatot követeltek a szovjet nagykövettől, aki nem tudta, mit és hogyan válaszoljon. 1956. november 14-én a KGB főnöke, Szerov és Andropov nagykövet sifrírozott táviratot küldtek Moszkvába, amelyben ez állt: “Ma, az egész nap folyamán többször telefonált Kádár és Münnich elvtárs (külön-külön), és arról számoltak be, hogy a szovjet katonai hatóságok vasútszerelvénnyi magyar fiatalt szállítottak a Szovjetunióba (Szibériába), olyanokat, akik részt vettek a fegyveres lázadásban. Kádár és Münnich kijelentették, hogy nem helyeslik a hasonló akciókat részünkről, mivel ezek az akciók állítólag a magyar vasutasok általános sztrájkját váltották ki és egészében rontották a belpolitikai helyzetet az országban… A valóságban ma, november 14-én, Csap állomásra egy kis szerelvény indult letartóztatottakkal, akikről alappal feltételezhető, hogy a fegyveres felkelés aktív szervezői és résztvevői voltak… A szerelvény mozgatása közben a foglyok két állomáson papírokat dobáltak ki az ablakon, amelyeken arról tudósítottak, hogy Szibériába viszik őket. Ezeket a cédulákat a vasutasok gyűjtötték össze és ők értesítették a kormányt. Utasítást adtunk, hogy a továbbiakban a letartóztatottakat zárt gépkocsikon, megerősített konvojban szállítsák.”²² A szóbeszéd a deportálásról erősödött, a vasutasokhoz más munkások is csatlakoztak, általános sztrájk kezdődött és ez zavarta Kádárt az üzemekben nagy tekintéllyel bíró munkástanácsokkal folytatott tárgyalásokban. Hamarosan kiderült, hogy a magyar ifjúság Szovjetunióba szállítása a legfelsőbb moszkvai hatalom beleegyezése nélkül kezdődött, és a letartóztatottakat Kárpátaljáról visszaszállították Magyarországra. Ennek ellenére az országban még sokáig élt a legenda a Szibériában sínylődő magyar szabadságharcosokról.

Andropov még néhány hónapig maradt a Szovjetunió magyarországi nagykövetének posztján az új vezetés megalakulása után. 1957 márciusában hívták vissza Moszkvába, új megbízatás címén. De gyakran és nemcsak gondolatban tért vissza Magyarország tragédiájára. Ezek az események, és személyes részvétele azokban, gyakran volt tárgya a hozzá közel álló személyekkel folytatott beszélgetéseinek. Emlékezett például arra, hogy 1956. október végén a követségi gépkocsi Budapest szélén tűz alá került, s a katonai attaséval és a gépkocsivezetővel két órán keresztül próbált az éjszakai Budapesten visszajutni a nagykövetségre. Andropov nem fényképen látta a fákra és távíróoszlopokra felakasztott magyar kommunistákat és államvédelmiseket. Oleg Trojanovszkij, a híres szovjet diplomata a későbbiekben így emlékezett: “Nekem mindig úgy tűnt, hogy Andropovra nagyon erősen hatottak az 56-os események, amelyeknek szemtanúja volt. Elbeszéléseiben mindig visszakanyarodott hozzájuk. Gyakorta emlegette: “El sem tudják képzelni, mi az – százezres tömeg, senki által sem ellenőrizve, kimegy az utcára.” S a félelem, hogy hasonló dolog megismétlődhet, immáron a Szovjetunióban, rányomta bélyegét politikai felfogására. Felismerve a reformok szükségességét, félt megengedni az ‘alulról jövő’ reformokat.”²³

“A tragikus magyar események” – vélekedett Georgij Arbatov is – mély nyomot hagytak az azok epicentrumába került Andropovban. Ellenforradalomnak tartotta az eseményeket – ezt tőle magától tudom. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mindenki másnál jobban látta: a meglévő hatalom szétesése, a tömeges elégedetlenség elszabadulása nem csupán a hivatalosan nyilvánosságra hozott fő okok (az ellenforradalmárok összeesküvése és a külföldi cselszövés), hanem jóval inkább a magyar valóság egyes összetevői miatt következett be. Részben azért, mert a sztálini elhajlások, amelyek nálunk születtek, a magyar talajba átültetve különösen visszataszító formát öltöttek. Szerepet játszottak a gazdasági problémák is, beleértve Magyarország egyenlőtlen helyzetét a Szovjetunióval fenntartott gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokban. Andropovot valószínűleg befolyásolták személyes benyomásai is. Ehhez társultak az információk a kommunistákkal, pártmunkásokkal, állami hivatalnokokkal történt könyörtelen leszámolásokról. A nagykövetség körül folyt a lövöldözés. Andropov autóját is tűz alá vették egy ízben, épp, amikor kifordult a nagykövetségről. Az idegi megrázkódtatások felesége komoly, egész életre szóló betegségének okozói voltak. Mindez együttvéve, nekem úgy tűnik, meghatározott pszichológiai komplexus kialakulásához vezetett. Azok, akik ismerték Andropovot, ezt a komplexust “magyarnak” nevezték, a szocialista országok belső nehézségeinek növekedésével kapcsolatos rendkívüli gyanakvást értve rajta, és – ez már az én véleményem is – a készséget is, hogy a válság elhárítására rendkívül gyorsan a legradikálisabb eszközöket is igénybe vegye. Bár meg kell mondani, hogy sok vezetőnktől eltérően, az ilyen válságok okait egyáltalán nem primitíven értékelte.”²⁴

Értékelések és felvetések

Az 1956-os magyarországi eseményekről és Andropov azokban betöltött szerepéről bőséges irodalom gyűlt fel, amelyben nemcsak tényekre, különböző értékelésekre, de nyilvánvaló kitalációkra is bukkanhatunk. Az események jellegét különböző időkben különbözőképpen értékelték, mind a magyar, mind a orosz-szovjet irodalomban. Néhány az értékelések közül:

1. 1956. október 23. és november 4. között az imperializmus által irányított szovjetellenes, ellenforradalmi lázadás zajlott.
2. 1956. október 23. és november 4. között Magyarországon a szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom tört a felszínre.
3. A szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom szovjetellenes ellenforradalomba nőtt át.
4. 1956 őszén Magyarországon polgárháború zajlott.
5. 1956 őszén Magyarországon nemzeti-felszabadító forradalom kezdődött.

Nem tűzöm magam elé ezeknek és más verzióknak az elemzését. Mint minden népi forradalomban, 1956 őszén Magyarországon is összekuszálódtak a különböző politikai irányzatok. Különféle politikai csoportok tevékenykedtek, különböző célokkal, s ráadásul a mozgalom jellegét megváltoztatta a Kelet és a Nyugat beavatkozása. “Tiszta” forradalom, mint ismeretes, nem létezik. A Szovjetunió és Magyarország kapcsolatában sok olyan lap van, amellyel egyik fél sem büszkélkedhet. Mégis, a legfőbb eszmék, amelyek 1956-ban Magyarország ifjúságát, értelmiségét, katonáit és munkásait lelkesítették – a szabadság, a demokrácia, a nemzeti függetlenség és a humanista szocializmus voltak. Ezért a magyar nép történeti tudatában 1956 eseményei az 1848-as eseményekkel egyenlő helyet foglalnak el.

A magyar felkelés egyik fontos résztvevője Király Béla volt. A horthysta hadsereg egykori tisztje 1945–1951 között együttműködött Rákosi rezsimjével és 1950–51-ben a magyar katonai akadémia parancsnoka volt. 1951-ben Király Béla vezérőrnagyot letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték. 1956 szeptemberében szabadult és októberben a forradalmi védelmi bizottságot, valamint a nemzetőrséget vezette. Nagy Imre Budapest városparancsnokává nevezte ki. A vereség után Király az Egyesült Államokba menekült és csak 1989-ben tért vissza Magyarországra. Nagyszámú emigrációbeli publikációinak egyikében írta: “Andropov a diplomáciai érinthetetlenséget használta ki, hogy a forradalom idegközpontjában maradhasson, és dezinformálta a magyar kormányt. Félrevezető bizonygatásai a magyarokat a legutolsó percig vakságban tartották a szovjet szándékokat illetően. A szovjet követ még a kalóznál is rosszabb volt. A kalózok kapitánya a támadás előtt felhúzza a fekete zászlót, hogy áldozatai láthassák, mi vár rájuk. Azután, hogy a szovjet csapatok leverték a forradalmat, Andropov még egy évig Magyarországon maradt. A szovjetek helytartója volt és a terror tombolását irányította, amelyhez hasonlót Kelet- és Közép-Európa legújabb története nem ismer. Egy modern autodafé legfelsőbb inkvizítora volt.”²⁵ E szavakban túlságosan sok a nyilvánvaló túlzás. Sem 1956 októberében, sem novemberben Andropov nem volt a magyar dráma legfontosabb szereplője, bár szerepe egyáltalán nem volt jelentéktelen. Mégsem ő hozta a döntéseket és nem ő hajtotta végre a legfontosabbakat. Ennek ellenére Andropovot nem lehet egyszerű tanácsadónak, vagy közvetítőnek tartani, aki csupán gyűjtötte és továbbította az információkat a külügyminisztérium vagy az SZKP KB számára. A követ legfontosabb kötelessége: hazája érdekeinek védelme a fogadó országban, s e kötelesség teljesítése Magyarországon 1955 és 1957 között rendkívül bonyolult volt. Mint sok más szerző, Király Béla is nyilvánvalóan eltúlozza a magyar felkelés veresége utáni represszió méreteit. Sok nyugati politikus várakozásával és prognózisával ellentétben az új hatalom gyorsan megszilárdult Magyarországon, bár ennek során mintegy 10 ezer embert tartóztattak le és majdnem 200 ezer ember emigrált. A hamarosan elkövetkező amnesztiák sora enyhítette a politikai feszültséget. Kádár rezsimje nem vált új tirannussá és kevésbé emlékeztetett Rákosi rezsimjére. Kádár János gyorsan tudta stabilizálni a gazdasági helyzetet, bevezetni a fontos reformokat, lecsendesíteni az indulatokat, s ennek eredményeképpen jelentős népszerűségre tett szert Magyarországon és Kelet-Európa más országaiban. Nyugaton Magyarországot a “gulyás-szocializmus” országának nevezték, mert a Szovjetunióval és más országokkal összehasonlítva viszonylagos jólét és a glasznoszty bizonyos elemei jellemezték.

Kádár több mint harminc évig vezette a magyar kommunisták pártját, amelyet MSZMP-nek hívtak. Nem segítette új, nagy formátumú politikusok kiemelkedését, s a változások mind hangosabb követelésének, amely 1985 után kezdett felerősödni, Kádár már nem tudott megfelelni. Ennek eredményeképpen Magyarországon új gazdasági-politikai krízis kezdett kibontakozni, és a Kádárhoz való viszony megváltozott. Kádárt 1988 májusában mentették fel minden tisztségéből, és egy év múlva, 77 éves korában halt meg. “Végrendeletében” azt írta: “Nagy Imre tragédiája – az én személyes tragédiám is”. De ugyanebben a dokumentumban Kádár kijelentette, hogy nem érez megbánást 1956-os szereplése miatt. Azt tettük, amit a lelkiismeretünk diktált. Valakinek mégis csak magára kellett vállalnia a felelősséget. Akkor úgy tartottam, s most is úgy gondolom, hogy a magyar nép érdekében cselekedtünk.²⁶

Néhány szerző nyilvánvalóan eltúlozza Kádár és Andropov kapcsolatának közelségét, feltételezve, hogy Kádár éppen Andropovnak köszönhette felemelkedését. Még 1956 májusában-júniusában Andropovnak bizonyos kétségei voltak Kádárral kapcsolatosan. Hruscsov ekkortájt a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború veteránját, Münnich Ferencet támogatta, akit Nyikita Szergejevics még a 20-as, 30-as évekből ismert. Münnichet 1956-ban belügyminiszternek nevezték ki, a későbbiekben pedig Kádár legközelebbi harcostársa és miniszterelnök lett. Kádár Jánost a magyar kommunisták jelentős csoportja támogatta, de előmenetelét elsősorban saját magának köszönhette, nem volt senki “embere”, rátermett és okos vezető volt. Andropov megértette ezt, és 1956 őszén határozottan támogatta Kádárt. Szergej Szemanov könyvében azt írja, hogy éppen Andropov ragaszkodott Kádár kiválasztásához az új forradalmi kormány és párt élére. “Az új kormány vezetője – írja Szemanov – Andropov rendkívül szerencsés választása volt: Kádár János tősgyökeres magyar, munkás, illegális harcos a fasizmus éveiben, Rákosi alatt meghurcolták, három évig börtönben volt, éppen rehabilitálták, fiatal – 44 éves! Moszkva emberének jobbat kigondolni is nehéz lett volna! Andropov, ebben a nehéz időszakban nemcsak megtalálta a megfelelő embert, de meg is tudta győzni az egyetlen helyes lépésről, erővel megdönteni Nagy Imrét és így megmenteni a szocializmust Magyarországon. Kádár nem csupán hűséges szövetségesnek, de kemény, határozott vezetőnek is bizonyult.”²⁷ Ezek a megállapítások elferdítik a tényleges viszonyokat. 1956 őszéig Kádár és Andropov szinte nem is találkoztak egymással. Sőt, maga Kádár János akkoriban nem is a legjobban viszonyult Andropovhoz. Magyarországon kívül Kádár legnagyobb támogatója Jugoszlávia volt, és Tito véleménye azokban a hetekben rendkívül fontosnak számított. Néhány szovjet vezető kételkedett Kádárt illetően, és ő tudott erről. Azt gondolta, hogy a nagykövetség helytelenül informálja Moszkvát álláspontjáról és politikai arculatáról. Andropovval kapcsolatos elégedetlenségét Kádár Hruscsov előtt is kifejtette. Erdei Károly, az MSZMP KB nemzetközi osztályának egykori vezetője, Kádár személyi titkára és tolmácsa 1956–57-ben, elmondta később, hogy 1956. november 4-e után Hruscsov személyesen oszlatta el Kádár gyanakvását Andropov iránt, utasítást adva arra, hogy a magyar vezetőt ismertessék meg a szovjet követ által 1956-ban Budapestről küldött titkos táviratok szövegével. A bizalom Kádár és a nagykövetség között helyreállt.²⁸ A döntést Kádár felemelésére és támogatására maga Hruscsov hozta, akihez Kádár 1964 októbere után is pozitívan viszonyult. A szocialista országok vezetői közül Kádár volt az egyetlen, aki a szovjet ünnepek és Hruscsov személyes ünnepei alkalmából üdvözletét küldte akkor is, amikor Hruscsovot már minden funkciójától megfosztották. 1956 decemberében és 1957 elején Kádár és Andropov már nagyon gyakran találkoztak, és baráti, nem hivatalos kapcsolat alakult ki közöttük. Amikor Kádár 1957 nyarán először utazott hivatalos látogatásra Moszkvába, Andropov beteg volt. A Hruscsovnál tett zárólátogatás és megbeszélés folyamán Kádár a találkozó résztvevői előtt kijelentette, hogy ott tartózkodása alatt nem sokat tudott csinálni, elsősorban nem tudta meglátogatni a kórházban Andropovot, a szovjet nagykövetet.

Nagy Imre tragikus sorsával kapcsolatban sem kevés feltételezés született. A jugoszláv nagykövetségre menekülve Nagy Imre felült a hamis ígéreteknek, és a jugoszláv nagykövet részvételével zajló tárgyalások után híveivel együtt kijött a nagykövetségről, hogy beüljön egy autóbuszba és elhagyja Magyarországot. De Szerov parancsára már az utcán feltartóztatták és ismeretlen helyre vitték. Nem világos, hogy sok szerző ezzel kapcsolatosan miért Andropovot ítélte el. Andropov angol életrajzírója, Jonathan Steel könyvében meggyőzően bizonyította, hogy Andropovnak nem volt köze Nagy Imre letartóztatásához.²⁹ Ugyanakkor a botrány, amit ez az akció kiváltott, komolyan megrontotta a csak nemrégen javulni kezdő szovjet-jugoszláv kapcsolatokat. Ráadásul nem Szerovnak, hanem Andropovnak kellett ezzel kapcsolatosan kevéssé meggyőző magyarázatokkal szolgálnia. Ahogy később ismertté vált, Nagy Imrét először a szovjet csapatok állomáshelyére vitték, nem csupán szabadságot, de miniszterséget is ígérve neki, ha nyilatkozatot tesz Kádár János támogatásáról. Ezeken a tárgyalásokon Andropov nem vett részt. Később az egykori magyar miniszterelnököt Romániába vitték, ahol Bukarest közelében egy kormányvillában volt háziőrizetben.³⁰ Megkapta a Népszabadság, a L’Humanité és a Pravda számait, feljegyzéseket készített, igyekezve értékelni saját miniszterelnöki tevékenységét és elemezni a magyarországi nemzeti-felszabadító mozgalom jellemzőit és fejleményeit. Rainer M. János és V. L. Muszatov történészek elvégezték Nagy Imre naplójának és feljegyzéseinek előzetes értékelését, ahol a szocializmus elméleti problémáiról esik szó, Nagy polemizál ellenfeleivel, visszaemlékezik gyermek- és ifjúkorára. Igyekezett a történelem előtt igazolni magát. Nagy Imrét 1957. április 14-én tartóztatták le. Nem Moszkvába – ahogy néhány publikációban írták –, hanem Budapestre szállították titokban. Ügyében a nyomozást Magyarországon folytatták le és a nyomozati anyagokat konzultációra Moszkvába küldték. A vádiratot szovjet és magyar jogászok együtt állították össze. Andropov ezzel a dokumentummal 1957. augusztus végén ismerkedett meg. Az oroszországi sajtóban részletek jelentek meg az SZKP KB titkos anyagából, amelyben Andropov és a Szovjetunió legfőbb ügyésze, Roman Rugyenko jelentést tettek a magyar belügyminiszterrel, Biszku Bélával tartott megbeszélésről. Megvitatták a vádirat tartalmát és a magyar vezetésnek ebben az ügyben hozott döntését. Andropov és Rugyenko azt jelentették, hogy “a vádirat tervezete elfogadható, de még csiszolni kell rajta, elsősorban azon a részen, ahol Nagy áruló csoportjának az imperialistákkal fenntartott kapcsolatáról van szó, s az előbbiek szerepéről az ellenforradalmi lázadás előkészítésében és végrehajtásában”.³¹ Nagy Imrének és néhány társának – beleértve Maléter Pált is – bírósági tárgyalása Budapesten zajlott a sajtó és a nyilvánosság elől elzárva. Nagy Imre és Maléter Pál tábornok golyó általi halálra ítéltettek és az ítéletet a következő napon végre is hajtották. Később Andropov azt a kijelentést tette barátai előtt, hogy Nagy Imre rászolgált a kemény büntetésre, de nem a kivégzésre. Nagy Imre kivégzése tiltakozást váltott ki az egész világon. Még Hruscsov is elégedetlen volt, ugyanakkor mindez a Szovjetunió és Magyarország kapcsolatán nem érződött.

Nagy Imrét csak harminc év elmúltával rehabilitálták. 1989-ben Budapesten Nagy Imre földi maradványait ünnepélyesen újratemették. Ez a gyászceremónia, amelyen több mint 300 ezer ember vett részt, fontos politikai mérföldkővé vált a bársonyos forradalom útjára tért országban. Az 1991-es magyarországi látogatásomkor Hegedűs Andrással és Pozsgay Imrével folytatott beszélgetéseim során megtudtam, hogy már Nagy Imre ünnepélyes újratemetése után a KGB olyan dokumentumokat adott át magyar politikusoknak, amelyek vitathatatlanul tanúskodnak arról, hogy a 30-as években a Moszkvában tartózkodó Nagy Imre aktívan együttműködött az NKVD-vel és jelentéseket írt a Kominternben dolgozó magyar kommunistákról, valamint az emigráció sok más tagjáról. A Nagy Imre által saját kezűleg írt feljelentések alapján emberek tucatjait tartóztatták le, akik közül 15 embert kivégeztek, illetve lágerben haltak meg. Később mindannyiukat rehabilitálták. Nagy fedőneve “Vologya” volt, és ahogy felettesei feljegyezték, kezdeményezően, ügyesen és könyörtelenül dolgozott, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A Nagy Imre által írt titkos önéletrajzban ez áll: “Az NKVD-vel 1930 óta működöm együtt. Megbízásom szerint a nép sok ellenségével foglalkoztam, illetve kerültem kapcsolatba.” Az NKVD vezetőségének írt egyik jelentésében Nagy ezt írta: “Elvtársak! Régóta becsületesen és odaadóan együttműködöm az NKVD-vel a nép mindenfajta ellenségének kiirtásáért folytatott küzdelemben. Teljes mértékben tudatában vagyok a munka felelősségteljességének.” Nagy Imrének az NKVD-vel való együttműködéséről tudott Berija és Molotov is. Amikor már a háború után Moszkvában sor került a magyar kormány megalakítására, éppen Berija és Molotov javaslatára kapott Nagy Imre miniszterelnök-helyettesi megbízást. A magyarországi szovjet nagykövet, Jurij Andropov erről mit sem tudott, csakúgy, mint Hruscsov vagy Rákosi. A speciális szolgálatok szinte soha nem fedik fel titkosügynökeiket.

Nagy Imre Komintern- és NKVD-beli munkájának dokumentumait Gorbacsov javaslatára az MSZMP KB főtitkárának, Grósz Károlynak adták át, aki a Politikai Bizottság megbízásából beszámolt e tényekről az MSZMP KB plénumán. Az ülés résztvevőit mindez sokkolta, ugyanakkor úgy döntöttek, hogy nem publikálják, sőt meg sem vitatják a megkapott dokumentumokat. Egyrészt etikátlannak tűnt ilyen tényeket közölni egy ártatlanul kivégzett emberről. Másrészről az egész történet kárt okozhatott volna az SZKP-nak és a Szovjetuniónak, nem beszélve a magyar kommunista mozgalomról, amely örökösének tartotta magát az MSZMP. Más magyar pártok sem voltak érdekeltek efféle dokumentumok publikálásában. 1991-ben mindez hallomások és beszélgetések tárgya volt. 1993 februárjában Krjucskov titkos feljegyzését Gorbacsovnak Nagy Imre és az NKVD kapcsolatáról az olasz La Stampa tette közzé. A dokumentumok és a hozzájuk tartozó kommentárok egy részét az orosz “Isztocsnyik” című folyóirat is publikálta.³² Nagy Imre 1918 és 1941 közötti életpályájának legrészletesebb leírása V. L. Muszatov “Nagy Imre tragédiája” című dokumentum-tanulmányában található, amit a “Novaja i Novejsaja Isztorija” című folyóirat közölt 1994-ben.³³ A Népszabadság ezzel kapcsolatosan interjút készített Grósszal és Krjucskovval.³⁴ A magyar politikusok közül, amennyire tudni lehet, senki sem erőlteti e dokumentumok teljes publikációját. Ahogy Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet igazgatója kijelentette, mindezek az anyagok és dokumentumok előítéletektől mentes kutatást igényelnek. A dokumentumok másolata egy budapesti levéltárban van zárolva.³⁵ A nyomozás és a per 1957–58-as anyagai Nagy Imre és társainak ügyében szintén kevéssé feldolgozottak. Az eljárás anyagait 1957 végén az MSZMP KB zárt ülésén vitatták meg, de ennek az ülésnek a jegyzőkönyveit nem publikálták.

Az SZKP KB nemzetközi osztályának egykori munkatársa és az 50-es, 60-as évek Magyarországának egyik legfelkészültebb és objektív kutatója, Valerij Muszatov az 1956–57-es magyar események új levéltári anyagait elemezve írta: “Kádár kormánya, repressziót alkalmazva és ugyanakkor engedményeket is téve, az ellenzék sok javaslatát is felhasználva viszonylag gyorsan tudta stabilizálni az országban a helyzetet, felemelve az életszínvonalat és végül megszerezve a lakosság támogatását. 1963-ra Magyarország kilépett a nemzetközi elszigeteltségből. Kádár kezdetben nem rendelkezett nagy önállósággal. Moszkvából gazdagon ellátták tanácsokkal. Ám önálló gondolkodású, karizmatikus személyiség lévén, még a posztsztálinizmus és a korábbi szövetségi rendszer keretein belül is saját utat tudott járni. 1956 után rövid időn belül három szovjet követet cseréltetett le, akik orrukat a magyar ügyekbe kívánták dugni. Hruscsov támogatta a fiatal Kádárt. A kompromisszumok mestere lévén, minden szovjet vezetővel megtalálta a közös nyelvet, megőrizve méltóságát és önállóságát.”³⁶ Semmi kétség, hogy Andropov éppen Kádártól tanult sokat, bár erről soha nem tett említést.

Jegyzetek

* A szerző az elmúlt évben ismét megjelentette Moszkvában Andropov politikai életrajzát bemutató könyvét, amelyben jelentős mértékben kibővítette és átdolgozta a korábbi kiadást. E tanulmány e könyvből való.

¹ Muszatov: V. L.: SZSZSZR i vengerszkije szobityija 1956 g. Novije arhivnije matyeriali. “Novaja i novejsaja isztorija” 1993/1., pp. 3–22. Sztikalin A. Sz. i Orehova J. D. Vengerszkije szobityija 1956 goda i pozicija rukovodsztva SZSZSZR (po matyerialam CHSZD). “Szlavjanovegyenyije”, 1994/3. Kak resalisz “voproszi Vengrii” Rabocsije zapiszi zaszedanyij Prezidiuma CK KPSZSZ. “Isztoricseszkij arhiv”, 1996/2-3. Muszatov V. L. Tragegyija Imre Nagya “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1.

² Krjucskov, Vlagyimir: Licsnoje gyelo. 1. rész. Moszkva, 1997, pp. 45–46.

³ Gorbacsov, Mihail: Zsizny i reformi. 1. könyv, Moszkva, 1995. P.85.

⁴ Kentavr, 1992/1-2., p. 34.

⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.7.

⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.8.

⁷ Alekszejev, Valentyin: Vengrija. 56. Moszkva, 1996, p.138.

⁸ Krjucskov, V. id. mű 46.

⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.24.

¹⁰ Szvobodnaja miszl, 1996/10., p.107.

¹¹ uo.

¹² Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

¹³ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.26.

¹⁴ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.10.

¹⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.11.

¹⁶ Vengerszkij meridian (Budapest), 1991/3., pp. 79, 91–91.

¹⁷ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/11., p.49.

¹⁸ Memuari Nyikiti Szergejevicsa Hruscsova, Voproszi isztorii, 1994/5., p.80.

¹⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/2., p.35.

²⁰ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

²¹ Blejk, P.: Nacsinaetszja novaja era Andropova. Time (USA), 1982. november 29.

²² Izvesztyija, 1993. február 13.

²³ Argumenti i fakti, 1994/24., p.8.

²⁴ Arbatov. G.: Iz nyedavnyevo proslovo. Znamja, 1990/10., p.211.

²⁵ Király B.: Vooruzsonnije szili i rabocsij klassz v Vengerszkoj revoljucii 1956 goda. Problemi Vosztocsnoj Jevropi (New York), 1986/15–16., p.202.

²⁶ Muszatov, V. L.: Janos Kadar i vremja reform v Vengrii. Novaja i novejsaja isztorija, 1990/3., pp. 145, 147.

²⁷ Szemanov, Szergej: Jurij Vlagyimirovics. Moszkva, 1995, pp.16–17.

²⁸ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., pp.7–8.

²⁹ Steel, J. and Abraham, E.: Andropov in Power. Oxford, 1983, pp.60–63.

³⁰ Muszatov, V. L.: Tragegyija Imre Nagya. “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1., p.170.

³¹ Novoje vremja, 1992/8., p.38.

³² La Stampa, 1993. február 27; “Agent «Vologya». Nyeizvesztnije fakti iz biografii Imre Nagya”. Isztocsnyik, 1993/1.

³³ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1.

³⁴ Népszabadság, 1993. március 2. és 1993. április 4.

³⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1., p.166.

³⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.22.