A cikk a kínai kommunizmust a forradalmi, modernizáló nacionalizmus sajátos megjelenési formájaként értelmezi. Mintája az iparosodott, kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugat, melyet egyszerre támad és utánoz. Mao államszocializmusa nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de már a kezdetektől fogva tudatosan és módszeresen depolitizálta a közéletet, megosztva a társadalmat s különösen a munkásrétegeket. A mai Kínát egyrészt társadalmi dinamizmus; másrészt szélsőséges egyenlőtlenség és politikai tehetetlenség jellemzi.

2004 októberében történt meg először, hogy Kína is részt vett a G7 országok (Japán, Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Kanada, Olaszország, Egyesült Királyság) pénzügyminisztereinek Washingtonban megrendezett konferenciáján. Az ország visszatérésének jele volt ez arra a nemzetközi porondra, ahol a XVI. és a XVIII. század között más ázsiai országokkal együtt Kína uralta a kereskedelmet. Hu Csin-tao elnök, akinek a kezében Csiang Cö-min távoztával összefutnak a hatalmi szálak, megsokszorozta a diplomáciai tárgyalások számát. Ez az újra megerősödött, nacionalizmussal vegyes öntudat is jelentős részben hozzájárult az ország dinamikus fejlődéséhez.

Folyamatosan halljuk, újra és újra: Kína, ez a feltörekvő és egyre erősebb hatalom 2025 tájékára képes lesz egyedül is versenyre kelni az Egyesült Államokkal. Legfeljebb 50 évvel később pedig – egyes szakértők szerint – gazdasági erejét tekintve az ország akár Európa egészét is felülmúlhatja. Az ország gazdasági sikereit világszerte elismerik, azokat tagadni teljesen reménytelen vállalkozás lenne.

El kell ismernünk, hogy a kínai állam, és még inkább a Kínai Kommunista Párt (KKP), melynek neve napról napra mind pontatlanabbnak tűnik, sokkal stabilabbnak bizonyult, mint azt a törékenységre utaló számos jel alapján gondolni lehetett volna. Ahhoz azonban nem kellett kivételes képesség, hogy előre jelezhessük: 1976 után, a Mao Ce-tung utáni korszakban – hasonlóan a Sztálin halálával induló időszakhoz – a "demaoizáció" kora fog eljönni: a rendszer és különösen a kulturális forradalom megfagyásából ezt ki lehetett következtetni. De a tényleges "demaoizáció" egy olyan árok maradt, amelyet az ország szemlátomást nem volt képes átugrani, legalábbis nem a Kínai Kommunista Párt vezetése mellett.

A fordulat kezdetén, 1978-ban, a Teng Hsziao-ping körül csoportosuló reformistáknak¹ sokat kellett manőverezniük a zátonyok és a több helyről érkező támadások között. A mozgalom bizonytalan, néha kaotikus benyomást keltett, és növekvő feszültségekre lehetett számítani, akár a pártban, akár a lakossággal való kapcsolatban. Az országban mindezzel együtt csak egyetlen jelentős, drámai válságidőszak volt, a Tienanmen téri tavasz 1989-ben. Ez legitimitási válság volt: arról tanúskodott, hogy a diákság és a városi lakosság egy része élesen elutasítja a kikezdhetetlen önkényuralmat és a korrupciót.² Egyszerre volt ez a gazdasági reformok nehéz időszaka és az uralkodó rezsim diktatórikus logikájának megerősítése. A hatalom ezt a logikát először könyörtelen erőszakkal, később azonban rugalmasabban és ügyesebben érvényesítette.

Hogy a változtatásokat sikerrel tudja levezényelni, a hatalom úgy döntött, hogy nem változtat az autoriter rezsimen, legelőször is azért, mert a fegyveres erőkre támaszkodva – amelynek monopóliumával továbbra is rendelkezett – éppen fogcsikorgatva küzdött a túléléséért. De a fennmaradásához az is hozzájárult, hogy a távoli múltban gyökerező autoriter politikája támaszra talált a városi népesség egyes rétegeiben. A Tienanmen-válság alatt a hatalom malmára hajtotta a vizet, hogy a paraszti többség semleges maradt, később pedig ellátta a megtorlásokhoz elengedhetetlen milicistákkal. Majd a hatalom fokozatosan megnyerte – visszanyerte – magának a reformokból hasznot húzó városi társadalmi rétegek támogatását. Idővel még az értelmiségi rétegek egy részének kegyeit is visszaszerezte, és ami a legfontosabb: elkezdődött a középosztály és egy vállalkozókból álló új burzsoázia gyarapodása. Olyan rétegek voltak ezek, melyeket bár a maoizmus időszakában eltüntettek, most jelentőségüket felértékelve, a maguk teljességében a pártba integráltak. A rezsimet nem feltétlenül szerették, ám az valódi társadalmi bázisra tett szert velük.

Senki sem számított egy ilyen fejlődési pályára, arra, hogy a KKP képes lesz ilyen új lendületet venni. Mégpedig azért nem számított rá senki, mert félreértelmezték a párt "identitását". A közvélemény ugyanis sokáig alábecsülte a nacionalista dimenziót, sőt a nacionalizmus meghatározó szerepét a pekingi rezsim motivációi között és a kínai kommunizmus történetében. Így volt ez már egészen az 1930-as évektől kezdve. Mindazonáltal az ideológiai álcázásul szolgáló kommunizmussal szemben ez a nacionalista dimenzió ad valódi magyarázatot a KKP által megtett útra. Még várat magára Kínával kapcsolatban annak a munkának az elvégzése, amelyhez hasonlót Moshe Lewin végzett el a sztálinista Szovjetunióval kapcsolatban³ : eltávolodni tőle, vagy akár figyelembe sem venni azt, aminek az új rezsim láttatni akarta magát – szocialista rezsimnek -, nem elfogadni vagy támadni, hanem épp ellenkezőleg: megérteni a maga eredetiségében.

Kína esetében – s ez más országokra, így Vietnamra is igaz – a kommunizmus a forradalmi nacionalizmus megjelenési formája, amely szembeállítható a nacionalizmus más formáival (esetünkben a Kuomintanggal⁴ ). Nacionalista, mivel középpontjában (hogy egy, az 1920-as években gyakran használt jelszót használjunk) a "nemzet megmentése" áll az imperialista rablókkal szemben, az, hogy védje vagy éppen helyreállítsa a nemzet egységét. A leghatékonyabb – egyébként az egyetlen – módja annak, hogy a hatalom ennek a drámai kihívásnak meg tudjon felelni, a nemzet mélyre ható mozgósítása, és ami még fontosabb, a legaktívabb erők támogatásának megszerzése (melyek a városokban, jelentős részben az értelmiségi körökben csoportosultak).

Lehet vitatni, hogy a kínai kommunizmus már a kezdetektől fogva nacionalista lett volna, az azonban tény, hogy különösen 1937-től, a japán betolakodók elleni harctól kezdve a nemzeti függetlenségi küzdelmet zászlajára tűzve bontakozott ki és építette fel magát.

A kínai kommunizmus mindemellett forradalmi, mivel céljának megvalósítása érdekében át kell formálni a nemzetet. Ehhez a mintát az iparosodott Nyugattól veszi, melyet így egyszerre akar támadni és utánozni. Mindennek megvalósításához nélkülözhetetlen a népi rétegek mozgósítása – ez a régivel való forradalmi szakítást, új gondolkodást és gyakorlatot feltételez, az elitek megkövült értékrendjének és viselkedésmódjainak felülvizsgálatát. A társadalmi és gazdasági átalakítást a nagy terv legfontosabb forrásának, az államnak kell végrehajtania. Teszi pedig mindezt egy jól szervezett és centralizált párt által, mely a mozgósítás ideológiájával felvértezve, eltökélt abban a céljában, hogy legyőzi a belső és külső ellenséget. Ez az átfogó program tehát a leninizmus hatása alatt megy végbe, a szovjet tapasztalatokból merít, különös tekintettel a sztálini évekre.⁵

 

A pártvezetők szerepe

 

A nacionalizmus eme kiemelt szerepe – együtt annak antiimperialista vonatkozásaival -, illetve a nyugati modellhez hasonló modernizációra irányuló törekvés a kommunista ideológiától kellően elvonatkoztatott pragmatizmust követelt meg. Kezdetben ez olyan merev álláspontokat eredményezett, mint Külső-Mongólia visszatérésének követelése a későbbi népi Kína kebelébe (ami már 1949 előtt visszautasításra talált Sztálin részéről), és ami ennél is fontosabb, az állandó igény Tajvan szigetének visszacsatolására.⁶

Mindemellett ahhoz, hogy megértsük a kínai "létező szocializmust", figyelembe kell vegyük az új, forradalmi elit fellépését a KKP-ban, amire már jóval 1949 előtt sor került. Ez az elit elkülönült a közemberek széles rétegeitől, és hamar szert tett bizonyos társadalmi előjogokra, még ha eleinte csak szerényebbekre is. A folyamat – szögezzük le – a parasztsággal kezdődött. Nem szabad megfeledkezni az új hierarchiákról, a vezetők szerepéről és a legfőbb vezérnek, Mao Ce-tungnak jutó státuszról sem. Maónál ugyanazt a despotikus logikát ismerhetjük fel, mint amely Sztálint is jellemezte. Cselekedeteik (hogy ne mondjuk: szeszélyeik, néha őrültségeik) motivációi közt ugyan nem vették mindig figyelembe a nemzeti szempontokat, ugyanakkor mindig visszatértek hozzájuk. A zsarnok sok abszurditást megengedhetett magának, sok fájdalmat okozhatott önkényesen, de azt nem tehette meg, hogy folyamatosan megszegje a néppel a nemzet védelméről és modernizálásáról kötött "szerződést", mely utóbbi itt mint a védelem leghatásosabbnak ítélt eszköze jelenik meg.

A többi szempont – köztük a nyugati szocializmusból frissen vett emancipatorikus témák jelentős része (demokrácia, néphatalom stb.) – az idők során másodlagossá vagy kifejezetten terhessé vált; innen ered a nyugati pluralizmus iránt fogékonyabb és a népi emancipáció forradalmi jellegéhez ragaszkodó kisebbségekkel szemben a legkorábbi időszaktól megvalósuló, ismételt és durva irtó hadjárat. Maga Mao is elég gyorsan eltávolodott az 1920-as években vallott – a parasztság egyfajta önfelemelésének követeléseként megfogalmazható – nézeteitől.

A "létező szocializmus" története (a történetírás e találmányáé, mely még akkor is keresi pontos nevét, amikor a szocializmus maga ténylegesen már halott) a Szovjetunióban kezdődik, a bolsevikok hatalomátvételével. Szembesülve a hatalom realitásaival, a bolsevikok gyakorlati fellépése már mérsékeltebb volt, mint az elveikből következett volna. Erről tanúskodik többek között az a gyors ideológiai váltás, amely Lenin híres szövegének, az 1917-es Állam és forradalomnak államellenes lelkesültsége és az 1918 elejétől ennek helyét átvevő, szándékosan autoriter és a tömegekkel szemben bizalmatlan, nyíltan felvállalt etatizmus között zajlott le. És akkor még nem beszéltünk a képzelt és a valós ellenségekkel szembeni erőszakos fellépésről (pedig az utóbbiakból is volt elég). Ez az irányváltás nyit utat a kommunizmus "nacionalizálásához", amit majd Sztálin fog megtestesíteni már hatalomra kerülése előtt, szemben a bolsevizmus internacionalista hagyományával.⁷ A többi "kommunista" kísérletben, amelyek nem külső nyomásra jöttek létre, mint Kelet-Európában, hanem az országon belüli küzdelem eredményeképpen – mint Jugoszláviában, Kínában, Vietnamban vagy Kubában – a nacionalista szempontok már jóval a kommunisták hatalomra kerülése előtt, a hatalomra kerülésnek mintegy feltételeként merülnek fel.

A kínai "létező szocializmus" a nacionalizmus egy sajátos változatának története, a kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugatról származott "modernizáció" új formája. A tömegek ellenőrzésének módszereit éppúgy belőle meríti, mint a nacionalizmus mozgósító erejét. Lényegét tekintve mindkét vonulat a XIX. századra vezethető vissza. E nacionalizmus etatista-autoriter és antidemokratikus is egyben, ami éppúgy következik a korszak háborús viszonyaiból, mint az azt megelőző korok örökségéből, mely csekély teret hagyott pluralista és demokratikus megnyilvánulásoknak.

A népi rétegek emancipációra törekvése nem nyilvánulhat meg másképp, mint a pártállam logikájával és a nemzet hatalmi szükségleteivel összhangban, a forradalmi és nemzeti mozgósításhoz való csatlakozással. A hatalom valódi, ugyanakkor korlátozott, szigorú gyámság alatt végbemenő társadalmi emancipációs folyamatot engedélyez – vagy kényszerít – a társadalomra.

Kína esetében a nacionalizmus parancsa annyira erős volt, a XIX. és XX. század tragédiái oly fájdalmasak voltak, hogy a kommunista elitnek képesnek kellett lennie a rezsim dogmáitól és kinyilatkoztatásaitól megfelelő mértékben elszakadó alkalmazkodásra. Erre bizonyságul vegyük a piacosítás nagyon fontos kérdését, amelyben Sztálin ugyanúgy elutasító álláspontot foglalt el, mint Mao. A gyakorlatban azonban a piacosításról szóló nyílt vagy fű alatti vita végigkísérte a "létező szocializmus" történetét. A két országban, a Kínai Népköztársaságban és a Szovjetunióban a piac – ha eltérő mértékben és a hivatalos tagadások ellenére is – informális, illegális vagy megtűrt formában létezett.

E problematika mindig is jelen volt, és visszatért a "nyilvános", alapvetően a pártban zajló vitákba, mihelyt a körülmények erre lehetőséget nyújtottak. A "piaci szocializmus" tehát nem a Teng Hsziao-ping-korszak "találmánya". Voltak előzményei a Szovjetunióban, Buharintól egészen az 1960-as évek vitáiig, akárcsak Kínában, bár ott kevésbé nyitott módon.

A gyakorlatban tehát ami a KKP modernizáló nacionalizmusának és mobilizáló képességének ereje és sikere volt, az egyben a "létező szocializmus" kisebb-nagyobb sebességgel bekövetkező változásainak is megadta a kezdő lökést, és végül a vele való de facto szakításhoz is elvezetett. A kornak az országgal és az uralkodó elit érdekeivel szemben támasztott kihívásai és fenyegetései ugyanazzal a következménnyel jártak, mint a múltban: változniuk kellett ahhoz, hogy uralkodhassanak a nemzet felett, hogy folytassák az ország hatalmi pozíciójának megerősítését, vagy éppen visszavezessék hatalma gyarapításának útjára. Ez napjainkban a kínai hatalom egyre nyíltabban kimondott célkitűzése.

 

A világkapitalizmus oldalán

 

Teng Hsziao-ping "reformista" céljai – új életerővel tölteni fel a "létező szocializmust" – egy új, korábban sehol meg nem valósított modell kialakulásához vezettek. E modell alapjában véve a győzedelmes globális kapitalizmus oldalán keresi önazonosságát, amit ugyanakkor a környezet szabta határokon belül a nemzeti függetlenség fenntartására irányuló határozott törekvéssel, illetve az állam és az állampárt jelentős szerepének fenntartásával egészít ki. Az elitek átalakulása nem volt mindig könnyű; s ez sok tekintetben megmagyarázza a Teng Hsziao-ping-éra véletlenszerűségeit. De a túlélési reflexek és a káderek jelentős részének az ideológiai dogmáktól eltávolodó, rugalmas hozzáállása a változásokat a vártnál gördülékenyebbé tette.

A második "meglepetés" a társadalmi szférából érkezett. A Mao Ce-tung helyébe lépő vezetők olyan országot örököltek, melyben a kulturális forradalom erőszakossága, elnyomása és gyakran felfoghatatlan céljai által sokkolt társadalom elvesztette tartását; melynek munkásrétegei magukba zárkóztak az ipartelepeken⁸ , a hírhedt munkabrigádokban, amelyek egyfajta kicsinyített társadalomként szolgáltak részükre, és amelyekben szétaprózódtak. Miközben az ország éppen a világ – elsősorban az Egyesült Államok – felé történő nyitással kísérletezett, és megkezdődött a gazdasági nyitás is, a Mao-időszak végétől kezdve egyre több káder érzékelte Kína fokozódó gyengülését potenciális ázsiai vagy nyugati ellenfeleivel szemben. Eljött a változás ideje. Paradox módon a maoista modernizáció vegyes eredményei ezt a feladatot egyszerre tették kényesebbé és a vártnál kevésbé nehézzé, legalábbis ami a vezetőket illeti: az ország megmerevedett, képtelenné vált a változásra, miközben már túl sokat változott (különösen a városokban) ahhoz, hogy megmaradjon korábbi helyzetében.

Túl gyakran hagyják figyelmen kívül a maoizmus első 25-30 évében lezajlott átalakulást, és helyezik a mai sikerek magyarázatának középpontjába az elmúlt 25 évet. A maoizmus évei során a lakosság sokszor követhetetlen és kegyetlen intézkedéseket volt kénytelen elszenvedni – kezdve a "nagy ugrás" (1957-1961) által megkövetelt gazdasági és emberi áldozattal, nem feledve a számos megtorló akciót -, de az időszak társadalmi és gazdasági értelemben mégiscsak megvetette egy modernebb Kína szilárd alapjait, elsősorban a városok esetében. Ebben az összefüggésben Mao Ce-tung (akárcsak közvetlen környezete) ví­ziói túlzottan retrográdnak tűntek, hatalomgyakorlása a modern világgal összeegyeztethetetlen módon önkényuralmi jellegű volt. Egyrészről az ország önmaga utolérésére, másrészről a kádereknek a rendszer stabilabb működésére irányuló törekvése szemben állt az önkényes despotizmussal – a Mao utáni Kína esetében éppúgy, mint a Sztálin utáni Szovjetunió esetében⁹ , sőt kisebb mértékben már a két diktátor életében. A maoizmust felszámoló erők tehát a pártból jöttek, és ahogy a szovjet példa is mutatja, valószínűleg nem is jöhettek máshonnan.

Ami ugyanakkor csupán alig volt látható, az a késői maoizmus túlkapásait gyakran megszenvedő ország társadalmi életképessége. A helyzet a társadalmi ranglétra legaljától a legtetejéig megmerevedettnek tűnt. A valóságban azonban mindegyik szféra a maga útját járta, védte magát és a jobb napokra várt, vagy a maga módján készült egy másfajta jövőre. Ugyanakkor az irdatlan vidéki tömegek, melyeket látszólag annyira gúzsba kötöttek az egymásnak ellentmondó iránymutatások, folytatták útjukat a rezsim mellett, a rezsimtől néha elhúzódva, feltűnő távolságtartással, ami minden adódó alkalommal megfigyelhető volt.

Ez a társadalom – melyet, ne feledjük, a KKP alaposan megdolgozott és szigorúan ellenőrzött – ugyanúgy képes volt magába rejtve védeni ősi értékeit, szemben a rezsim inkább a modernizáció irányába mutató akaratával, mint amennyire hajlamos volt meghonosítani új megközelítéseket a hatalom retrográd elvárásaival szemben. A parasztság így megőrizte családi, nemzetségi értékeit és hagyományait, jórészt tiltott vallásosságát, miközben különösebb feltűnés nélkül folytatta az 1949 előtt elkezdett átalakulást. Mindez pedig előkészítette a vidék gyors átformálódását a Mao-korszak után, ami egyszerre volt visszatérés és eltávolodás a régi Kínától.¹⁰ Ez még inkább igaz a városokra, ahol az emberek látszólagos gondolkodás- és életmódbeli egyformasága mögött jelentős társadalmi különbségek alakultak ki. Új ambíciók fűtötték a társadalmat, ideértve a fiatalokat is: elfogadottá vált az individualizmus, terjedőben voltak a vállalkozói képességek, kialakult egy új családszerkezet és nemi megoszlás, és sok más változás is történt. Mindez a rendszer által és a rendszer ellenében vagy éppen rajta kívül jött létre.

Figyelembe véve döntő szerepüket, ennél is lényegesebb volt a pártkáderek alkalmazkodóképessége. A káderek autonómiája minimális volt, s egy szigorúan hierarchizált, parancsuralmi környezetben működtek, ugyanakkor önmagukban is egy összetett és változó, kis társadalmat alkottak: egy uralkodó osztály ismerkedett a mesterségével.

Csak meglepődni lehet azon az ellentéten, amely a társadalom különböző erőiben meglévő dinamizmus és az elit körein kívül a mai napig tapasztalható politikai tehetetlenség között feszül. Nyilvánvaló, hogy a politikai térbe való beilleszkedés csak egy lassú és minden kétséget kizáróan fájdalmas tanulási folyamat nyomán valósulhat meg. A maoizmus ugyanis nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de tudatosan, módszeresen s már a kezdetektől fogva megosztotta a társadalmi csoportokat és különösen annak munkásrétegeit. A hivatalos kinyilatkoztatásokkal szemben a rendszer, Sztálinéhoz és utódaiéhoz hasonlóan, mélyen depolitizálta a közéletet. Ennek révén állandósította, sőt tovább mélyítette az antidemokratikus tendenciákat, a nép félreállítását, ami hatalomra jutása előtt jellemezte az országot.

Ez egyben az egyik fontos ok arra, hogy ne a hivatalos nyilatkozatokból próbáljuk megérteni "a létező szocializmus" valódi jellemzőit. Nem belőlük kiindulva kell tehát a társadalmi csoportok jórészt saját maguk által meghatározott viselkedésében meglévő ellentmondásokat vizsgálni: egyesek erejét és gyorsaságát az alkalmazkodásban és a többség gyengeségét.

Ennek megfelelően már évek óta parasztok tízmilliói áramlanak a városokba, először még a rezsim tiltása, majd "tűrése" mellett, míg végül összhangban a hatalom új céljaival, amely a vidéki életforma egyfajta meghaladására hívott fel. Városi lakosok milliói keresik saját útjukat, van, aki üzletemberként vagy kisvállalkozás beindításával, van, aki a szabadság kis köreinek kitágításával, van, aki a (film- és képzőművészetben is megjelenő) alkotással, van, aki a filozófiában, de már távol a hivatalos marxista-leninista-maoista dogmáktól, még akkor is, ha néha tekintettel kell rájuk lenni, és a legpontosabban ki kell centizni, mi az, ami még "elmehet". Mindeközben milliók veszhetnek el a munkanélküliségben, új szegénységbe süllyedve, vagy keresnek megoldást az ügyeskedés különböző lehetőségeiben.

Ebben az új, egyszerre kapitalista és aktív, ugyanakkor oly gyorsan és oly mélyen egyenlőtlenné vált Kínában megtaláljuk az első dollármilliárdosokat, a másik végleten pedig a városi új szegények millióit. Néhány félreeső régióban sokan élnek rejtett, sokszor szélsőséges mértékű nélkülözésben, mintha csak az ország nem a gazdasági fellendülés időszakát élné. Egyrészről társadalmi dinamizmus; másrészről társadalmi megosztottság és politikai tehetetlenség jellemzi az országot.

Mindez magyarázatot nyújt arra, hogy – az 1989-eshez hasonló, olykor jelentős lázadások, valamint a városokban és vidéken egyaránt előforduló, általában békés, néha azonban erőszakos rendszerellenes agitáció dacára¹¹ – a rezsim ellent tudott állni, s képes volt folytatni a számára szükségesnek látszó átalakítási folyamatokat. Még jelentősebb teljesítménye, hogy a mai napig kezelni tudta az elindított reformok előre nem látott következményeit, mely reformok olyan eredményeket hoztak, amelyek jelentősen túlléptek a kinyilvánított és kezdetben kétségtelenül óhajtott célokon.

Ebben a helyzetben az állam és a kommunista párt a vártnál sokkal stabilabbnak mutatkozott. Persze, a hatalomnak kezelnie kellett a társadalomból érkező nyomást és a társadalmi várakozásokat, illetve még ennél is jobban kellett figyelnie a helyi és regionális apparátusban ülő káderek mozgásaira és érdekeire, akárcsak az új társadalmi szereplőkre. A gyakorlatban a hatalom lemondott a megvalósíthatatlan totális, ideológiai, társadalmi és gazdasági ellenőrzésről – a "totalitárius" logikáról -, hogy hatékonyabban őrizhesse meg meghatározó szerepét a fejlődés főbb irányai és az ezek eléréséhez használt eszközök megválasztásában, fenntartva természetesen az elnyomó szervezetek feletti abszolút monopóliumát és azok gyakran önkényes használatának gyakorlatát.

A jelen sikerei semmit sem garantálnak a jövőre nézve. Tíz, tizenöt év óta a problémák változatlanok: "a kínai csodából" kimaradt paraszti többség elégedetlensége (eltekintve a szerencsésebb időszakoktól, ami esetükben a reform első éveire tehető); a városok szociális helyzetének súlyossága (a városba felköltözött parasztság, a munka nélküli városi munkásság, a dolgozóknak a nemzetközi vagy az új nemzeti kapitalizmus általi, sokszor határt nem ismerő kizsákmányolása); az ökológiai problémák megoldatlansága (még akkor is, ha a párt és a kormány ma már mintha jobban tisztában lenne velük); az energia- és élelmezési források kérdése; az újgazdagok és az új pártelit egyre fokozódó önteltsége; a még mindig igen elterjedt korrupció stb.

Kína kétségtelenül magabiztosabb ma, mint közelmúltjának bármely más pillanatában. De továbbra sem biztos abban, hogy révbe ér, hogy azzá a stabil és egységes nagyhatalommá válik, melyben annyian reménykednek – és amitől annyian félnek a világban. Olyan cél ez, amelyre a nemzet és különösen társadalmi elitjei úgy tekintenek, mint a nem is oly távoli múlt katasztrófáiért vett elégtételre. Erre a Kínára vár, hogy megmutassa, képes lesz-e arra, hogy a kapitalista nemzetek rangsorában az elsők közé kapaszkodjon fel – azok közé, akik uralják a világot, és akaratukat rákényszerítik a többiekre -, illetve arra, hogy a "másik" szuperhatalommá váljon.

Jegyzetek

¹ Teng Hsziao-ping (1904-1997) sokáig hívő maoista volt, majd a "nagy ugrás" időszakától kezdve kritikusabbá vált, így a kulturális forradalom során Mao Ce-tung félreállította.

2 L. Wang Hui: Aux origines du néolibéralisme en Chine (A kínai neoliberalizmus gyökereiről). Le Monde diplomatique, 2002. április.

3 L. Moshe Lewin: Le siècle soviétique (A szovjet évszázad). Fayard / Le Monde diplomatique, Párizs, 2003.

4 A pártot 1912-ben alapította Szun Jat-szen. Az ő halála után 1925-ben Csang Kaj-sek lesz a vezetője, és fő célkitűzésévé az ország egyesítését teszi, először a japán betolakodókkal, majd a kommunistákkal szemben.

5 A KKP a "nemzeti érdekek" ügyében már 1949-es hatalomra kerülése előtt szemben állt Sztálinnal. Az első időszakban ezt az ellentétet diszkréten kezelték, még mielőtt a Szovjetunióval való hivatalos szakítás az 1960-as évek kezdetén bekövetkezett volna.

6 Tajvant 1683-ban csatolták a kínai birodalomhoz, Japán 1895-ben annektálta, majd 1945-ben adta vissza Kínának. A kommunisták 1949-es győzelme után Csang Kaj-sek nacionalistáinak menedékéül szolgált.

7 Moshe Lewin, i. m. 25. és az azt követő oldalak.

⁸ Lásd Wang Bing csodálatos dokumentumfilmjét: A l'ouest des rails (A sínektől nyugatra), Kína, 2003.

9 Moshe Lewin: La Formation du système soviétique (A szovjet rendszer kialakulása). Gallimard, Párizs, 1987, különösen a XI. és XII. fejezetek, 370. o. és utána, illetve 409. o. és utána.

10 Az 1949 előtti változásokról l. Isabelle Thireau és Mak Gang: Enquête sociologique sur la Chine, 1911-1949 (Kína szociológiai vizsgálata). Párizs, PUF, 1996. Az aktuális időszakról l. uők: Les nouveaux mouvements paysans (Az új paraszti mozgalmak). In. Marie-Claire Bergère (szerk.): Aux origines de la Chine contemporaine: en hommage à Lucien Bianco. L'Harmattan, Párizs, 2002, 229-280. o.

¹¹ L. Marie Holzman: Quand la Chine explosera… (Amikor majd Kína szétrobban…) Politique internationale, 97. szám, Párizs, 2002.