Indiai csatlakozása a WTO-hoz az indiai mezőgazdaság súlyos válságát vetíti előre. Hosszú idő óta először mutat csökkenést az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a magtárakban halomban áll a gabona.

Egy július 31-én elmondott beszédében, közvetlenül mandátumának lejárta előtt, Mike Moore a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) vezérigazgatója kijelentette: “Legfontosabb motiválóerőnket azok a hús-vér emberek jelentik, akiknek szolgálatára szegődtünk.” Nem lehet tudni, hogy ez a beszéd megnyugtatja-e annyira azt a 900 millió kínai parasztot, akik országuk 2003 januárjában megvalósult WTO-csatlakozásának következményeitől félnek, mint amennyire az az indiai parasztok esetében sikerült. Indiában, egy olyan országban, ahol az agrárpolitikát hosszú idő óta a belső piac igényeinek kielégítése és az élelmiszer-önellátás szempontjai határozták meg, a WTO a piac mind teljesebb megnyitását szorgalmazza. Ennek következménye pedig a szektor teljes leépülése, mivel az képtelen felvenni a versenyt a nagy külföldi termelőkkel. Ez utóbbiak számára ugyanis a kereskedelmi akadályok lebontása zöld utat jelentett érdekeik érvényesítésére.

“Nagyon nehéz itt parasztnak lenni. Mindent megpróbáltam, de a végén mindig csak vesztes maradtam.” M. Gangappa, ez a Kalmala faluból származó gazdálkodó már több éve mondja, hogy “ez így nem megy tovább”. Kalmala húsz kilométernyire található Raichurtól, Karnataka államban, India déli részén. A 33 éves Gangappának asszonyát és négy gyermekét kell eltartania, egyetlen kenyérkereseti forrása a tulajdonában lévő 3 hektáros földdarab, melyen rizst és paprikát termel. Mint annyian mások a Dekkán-fennsík ezen forró szegletében, Gangappa sokáig gyapotot termelt, nyereségesen. A gazdálkodó 1996-ban 35 ezer rúpiás (745 USA dollár) befektetéssel még 130 ezret keresett (2600 dollár). Akkoriban még minden olcsóbb volt. A vetőmagot, a növényvédőszert, a vizet, az áramot, az üzemanyagot és még a hitelt is szubvencionálta az állam. Egy kiló gyapot önköltségi ára 7 rúpia volt, a piaci ár 26 rúpia. Azóta a helyzet éppen ellenkezőjére változott: a termelési költség 25 rúpia kilónként, míg a piacon 17-et adnak érte. A köztes időben a raichuri fonoda bezárt, melynek okai között ugyanúgy megtaláljuk a gyár hozzá nem értő vezetését, a versenytársakat, mint a helyben termelt gyapot rossz minőségét. Volt ugyan 1998-ban egy kísérlet transzgenikus gyapotfajták meghonosítására a régióban, de csak agresszív reakciókat szült.¹

Sok gazdálkodó így megmaradt a rizs- és paprikatermesztésnél. A 2001-es évre azután a 400 rúpiás átlagos önköltségi rizsárral szemben a piacon 350 rúpiát adtak mázsánként. Ez az egy évvel korábbi árnál felével volt kevesebb, miközben a minőség változatlan maradt! Vannak olyanok, akik jobb időkre tartalékolják készleteiket, abban bízva, hogy az árak emelkedésnek indulnak, vagy hogy a kormány beavatkozik. Mások hitelezőiktől szorongattatva veszteséggel is eladják, amit termeltek. M. Gangappa a termést egy uzsorásnak adja el, 10 százalékkal a piaci ár alatt. Hasonló áresés következett be 2001-re a paprika esetében. Gangappa körülbelül 80 ezer rúpiás (1700 dolláros) árbevételt ért el 90 ezer rúpiás költséggel (1915 dollár), az egyenleg így 10 ezer rúpia mínusz, és pozíciója még kiszolgáltatottabb az uzsorással szemben.

Rizstermelőnk szomszédja, az olajos növényeket (napraforgót és földimogyorót) termelő M. Yelappa számára is “jobb volt korábban”. Ő 2000-ben a csökkenő szubvenciók, az import által támasztott versenyhelyzet és bizonyos termelési költségek megnövekedésének hatására látta be, hogy hibásan döntött. Néhány év alatt – meséli ez a falusi gazdálkodó – egyes vetőmagok ára, amiket egy indiai–amerikai multi forgalmazott – megsokszorozódott: a kilónkénti 25 rúpia helyett már több mint 200 rúpiába kerültek. “A rizstől eltekintve – magyarázza – minden évben új vetőmagot kell venni, mert a második évben már kevés termést hoznak.” Így 2001-ben már Yelappa is rizsbe és paprikába fektette pénzét, súlyos eladósodás árán. Nem messze, egy öntözőcsatorna mellett fekvő tanyaegyüttesen hasonló a helyzet. Itt egy a raktárra termelés mellett döntő nagybani rizstermelő szidja “az olcsó rizsimportot”. Egy másik tanyasi parlagon hagyta földjét. Napszámosként dolgozik, de mint mondja, “abból nem lehet megélni”.

 

 

Vádlóan felemelt ujjak

 

Gyakran emlegetnek a környéken egy bizonyos Satiaht, akinek nem volt ereje folytatni. Nem bírta tovább a piac törvénye és az uzsorás harapófogójában, növényvédőszert ivott, öngyilkos lett. Néha az állam kárpótlást fizet a családnak. A pénzből aztán a család az uzsorást fizeti ki először, különben az lefoglalná a földet, és a család mehetne szaporítani a bádogvárosok népességét.

Néhány ezer kilométerre északra, Rajashtan, a maharadzsák, a paloták és a sivatag földjének népe szintén – ha szabad ilyet mondani – a jól sikerült aratás “áldozata” (l. “Katasztrofális bőség” c. cikkemet – Le Monde diplomatique, 2002. szeptember). A parasztszervezetek és az ellenzéki mozgalmak ujjukat vádlón a WTO-ra és liberális elveire szegezik. Számukra az India határait a nemzetközi kereskedelem előtti szinte teljesen megnyitó egyezmény a legfőbb felelőse az agrárium minden szegletében megfigyelhető válságnak. Ez pedig meghatározza a vidéki körzetekben eddig jól-rosszul élő több mint 700 millió indiai sorsát.

Az utóbbi években Atal Vadzspají kormányának és annak liberális politikájának ellenzéke a korábbinál sokkal több tüntetést szervezett a WTO, a Világbank és a nyugati transznacionális vállalatok ellen, melyeken azzal vádolták őket, hogy a termelékenység nevében mechanikusan egy indusztriális társadalmakban megszokott mezőgazdasági szerkezetet akarnak kialakítani. Ez pedig véleményük szerint teljességgel összeegyeztethetetlen India jelenlegi adottságaival. A WTO-féle szervezetek politikája – mely szervezetek nem elégszenek meg azzal, hogy a leggazdagabb országok és az agrárüzleti óriáscégek segédcsapataiként működjenek – tönkretesz egy olyan élelmiszer-gazdaságot, amely a mai napig több tízmilliónyi szegény parasztnak és mezőgazdasági munkásnak adott megélhetést. Könnyen elképzelhető, milyen drámai következményekkel járhat mindez egy 1 milliárd fős népességű országban. A legtöbbet emlegetett bűnbakként a WTO nem egyedül tehető felelőssé a mezőgazdaságban kialakult nehézségekért. Egy 2001 januárjában kelt, a WTO-egyezmény Karnataka állambeli végrehajtásáról szóló hivatalos feljegyzés a megfelelő infrastruktúra, képzési rendszer, technológia, minőség, versenyképesség, oktatás, ismeretanyag stb. hiányára hívja fel a figyelmet.² Megdöbbentő, de nem példa nélküli lista. Mindeközben a WTO által javasolt politikák távolról sem jelentik azt a csodaszert, amellyel néhányan hitegetik az újdelhi vezetést annak érdekében, hogy jobban meggyőzzék őket a piacok megnyitásának szükségességéről.

India 1994-ben csatlakozott az uruguayi forduló tárgyalásaihoz. A WTO születési okmányát jelentő egyezmény – ekkor először – célul tűzte ki maga elé a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizációját a vámtarifák és más típusú akadályok lebontásával. Az erőket három területre kívánták koncentrálni, ezek: az import beáramlásának megkönnyítése, a támogatások csökkentése és az exportszubvenciók megszüntetése. Ahogy más fejlődő országoknak, úgy Indiának is van ideje a feltételek teljesítésére. De a fejlődés irányát ezzel kijelölték.

A piac törvényének és a vele együtt járó “igazságos árnak” az érvényesülése elvileg hozzájárulnak az indiai agrárium nemzetközi versenyképességéhez. Ezt a mindenütt jelen lévő és túlburjánzó állami beavatkozás korlátozásával érik el. A piacelv érvényesítése a legjobb módszer lehet egy korábban sikeres gazdasági tevékenység újra-felfuttatására, mellyel néhány évtized alatt el lehetne jutni a függőségtől az élelmezési önállóságig vagy akár az exportra termelésig. Esetünkben azonban a szektor zárt marad, tőkehiányos és vámokkal védett, végül mindezeket figyelembe véve kevéssé versenyképes.

Apró birtokaival (átlagos nagyságuk egy hektár), megnőtt termelési költségeivel és gyenge jövedelmezőképességével a mezőgazdaság meg sem közelíti az ipar vagy a szolgáltatások teljesítményét, melyeket a kommunikációs forradalom és a mohó fogyasztásba kezdett városi középosztály húzott magával.

A nyitásból és a feltételezhető komparatív előnyök kiaknázásából lendületet nyerő mezőgazdaság a WTO-egyezmény legfőbb haszonélvezője kellene, hogy legyen. Ezzel szemben a szektort telibe kapta az árak globális zuhanása, térdig süllyedt a válságba, és a WTO döntései gyakran csak rontják a helyzetet. Az 1990-es években a növekedés üteme lassult: a szektor infrastruktúráját későn kezdték el fejleszteni, és későn jutott hitelhez, tovább mélyült a városi és falusi jövedelmek közötti szakadék, mígnem az abszolút szegénység – mely a teljes népesség arányában 55 százalékról 33 százalékra csökkent az 1970-es, 80-as években – újra nőni kezdett.

 

Erodálódó jövedelmek

 

Egy mezőgazdasági minisztériumi feljegyzés 2000 júliusában így foglalta össze a kialakult helyzetet: “Az agrárium növekedése az 1990-es években lassuló tendenciát mutatott. Az agrárjellegű tevékenység komparatíve csak kevéssé volt jövedelmező, aminek hátterében az árak kedvezőtlen alakulása és az alacsony hozzáadott érték állt. Mindez sokakat arra késztetett, hogy felhagyjanak a földműveléssel, és elvándoroljanak vidéki lakhelyükről. A helyzetet tovább súlyosbíthatja az agrárkereskedelem integrálódása a világpiacba, amennyiben nem születnek meg rövid időn belül az ennek hatásait kompenzáló döntések.”³ M. Jain mezőgazdasági miniszterhelyettes a 2001-es évről szólva “az agrárium­ból élők jövedelmének 15 százalékos erodálásáról” beszél. Márpedig sokan alig keresik meg az 1 eurónak megfelelő összeget naponta, és a többség eladósodott.

Valójában a parasztság az 1994-es WTO-megállapodás óta csak a dolgok sötétebbik oldalával szembesült. Az importról szóló fejezetben 1999 és 2001 között több mint 2700 terméket mentesítettek a kereskedelmi korlátozások alól. A legutolsó lista 2001 áprilisa óta érvényes, két évvel megelőzve a bevezetésére kitűzött határidőt. Néhány megfigyelő a liberalizáció terén tapasztalható lázas sietségben az Egyesült Államok számára nyújtott gesztust vélt felfedezni, aminek célja a technológiai transzferekre 1998 májusában – az indiai nukleáris kísérletek után – kirótt embargó feloldása lehetett.

A fent említett tényezők komoly aggodalomra adtak okot. Az első nagy szakítópróbát importügyben a növényi olajak vámjának csökkentése jelentette: a fejlemények korántsem voltak megnyugtatóak. A WTO-csatlakozást követő években a kormány csökkentette a vámtarifákat az ipar és a lakosság által is igen keresett, fent említett áruféleség esetében. Az indiai piac ekkor még önellátó volt, és a világpiaci árak magasan szárnyaltak. Az árak azonban idővel komoly süllyedésnek indultak, és a belföldi termelők két szempontból is kellemetlen helyzetben találták magukat. Az exportra termeléshez túl drágák lettek, és a hazai piac egy részét is elvesztették. Néhány év alatt a Malajziából, Indonéziából, az USA-ból és Brazíliából igen olcsón érkező importált olaj körülbelül 40 százalékos piaci részesedésre tett szert. Egyesek számára ez maga volt a megváltás. De a mezőgazdaságból élők milliói, valamint a helyi feldolgozóipari cégek számára katasztrofális következményekkel járt. Csak Karnataka államban a korábbi 115 olajmalomból több mint 100 zárta be kapuit az elmúlt években.⁴

A kormányzat próbálja relativizálni a helyzetet. M. Jain miniszterhelyettes szerint “az olajtól eltekintve az elmúlt évek nem hoztak masszív importbeáramlást, és a behozatal a mezőgazdaságot sem érintette negatív módon”. Meg kell jegyezni egyébként, hogy vészhelyzet esetén a kormányzatnak megvannak a WTO-szerződés keretében biztosított eszközei az adók és vámtarifák visszaállítására mintegy 800 termék esetében. Ugyanakkor, mint azt a bangalore-i régió egy szakszervezeti vezetője, M. Nagara is megjegyzi, a kormányzat nem vagy csak kevéssé élt ezzel a lehetőséggel a növényi olajak kapcsán. Beszélgetőtársunk sokakkal együtt attól tart, hogy ez a passzív kormányzati hozzáállás megismétlődhet a cukor és a tejtermékek esetében. E két termékcsoport tekintetében ugyanis India jelenleg önellátó, miközben nagy a külső piaci nyomás.

Ezenfelül a liberalizáció zavart okozhat a szubvenciók, garantált árak és élelmiszersegélyek kialakult rendszerében. Ilyen támogatásokban ugyan a népesség jelentős hányada részesült már hosszú idő óta, de a rendszert túl komplexnek és költségesnek tartják. Közben már tervbe van véve a termeléshez, marketinghez adott állami dotáció, illetve a jövedelempótló támogatások megkurtítása. Hasonló, fokozatos leépítés figyelhető meg a több tízmillió indiait olcsó, támogatott élelmiszerrel ellátó PDS, a nemzeti bolthálózat esetében.

A kormányzat egy döntése nyomán megemelkedett a PDS által forgalmazott gabonafélék ára. A döntés hátterében az a szándék állt, hogy a termék forgalmazása kifizetődővé váljon. A BPL-réteghez (below poverty line: olyanok, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, 1 dollárnál kevesebb napi jövedelemből) tartozó emberek tömegei kényszerültek távol maradni a boltoktól, mivel nem volt miből vásárolniuk. Mások olcsóbban juthattak hozzá a kívánt termékekhez, ha a helyi piacról vásárolták meg. Az ellátási rendszer mindkét esetben elvesztette korábbi ügyfeleinek egy részét. A boltok lehúzhatták a rolót, a támogatásokat csökkentették, és egyszeriben milliók találták magukat a korábbinál is bizonytalanabb élethelyzetben.

Hosszú idő óta először csökkenést mutat az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a raktárakban halomban áll a gabona. “Felmerül a kérdés, hogy számít-e több milliónyi ember élete, vagy egyszerűen a produktivitás szempontjából nézünk rájuk. Ez utóbbi esetben ugyanis elhanyagolható a súlyuk” – jegyzi meg Kamal M. Chenoy, az újdelhi Nehru Egyetem tanára.

A professzor szerint elvetendő, hogy egy “városban élő kisebbség által kikényszerített politikát” valósítsanak meg a döntéshozók, olyanok, akik nem ismerik a vidék helyzetét, vagy érdektelenséggel viseltetnek a vidéken élők sorsa iránt. Lehetetlen túlbecsülni az egymást követő indiai kormányok felelősségét, amelyek nem tudták – vagy nem akarták – megteremteni a szükséges környezetet és infrastruktúrát egy olyan szektor fejlődéséhez, amelytől továbbra is a lakosság közel háromnegyede függ.

Az állam mindazonáltal továbbra is fenntart egy szociális biztonságot garantáló intézkedéscsomagot. De amellett, hogy ezek az intézkedések ellentétesek a WTO szellemiségével, gyakran drágának és nehezen végrehajthatónak bizonyulnak. Eszerint huszon-egynéhány mezőgazdasági terméket véd egy ún. szabályzottan “garantált felvásárlási ár”, ami gyakran a piaci ár alatt marad. A kormánynak emellett nincsenek meg az eszközei arra, hogy az üzleti pangás miatt a gazdákon maradt teljes készletet megvegye. “Az indiai parasztokat minden korábbinál jobban érintette a világpiaci árak zuhanása. Annak ellenére is, hogy 23 agrártermék esetében életben volt a garantált felvásárlási ár. Ennek oka az volt, hogy ezt az ártámogatási rendszert, amely egy zárt logika szerint működött a piacnyitás előtt, leggyengébb pontján érintették a világpiaci árak” – magyarázza Abhijit Sen közgazdászprofesszor, a mezőgazdasági árak bizottságának egykori elnöke. Sen professzor mellékesen azt is megjegyzi, hogy az említett ártámogatási lépések “sokkal kisebb nagyságrendűek, mint amilyeneket a WTO megenged”. “India nem engedheti meg magának, hogy GDP-je 1 százalékánál többet adjon agrártámogatásra, míg a WTO-egyezmény szerint ez elérhetné a 10 százalékot is” – teszi hozzá a maga részéről M. Jain, utalva ezzel a WTO-szerződés 3. fejezetére, amely a exportszubvenciók megszüntetéséről rendelkezik. A segélyek, szubvenciók és vámtarifák csökkentésére irányuló WTO-nyomást nyögő indiaiak keserűen konstatálhatják, hogy az iparosodott államok tovább növelik az ilyen típusú piacvédő kvótáikat, és indiai cégek számára gyakran továbbra is nehéz betörni az ő belső piacaikra.

Vagy idézhetjük az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) számait, amelyek minden szónál beszédesebbek: 1999-ben a szervezet tagállamai 283 milliárd dollárnyi agrártámogatást fizettek ki (ebből 114-et az Európai Unió, 54-et az Egyesült Államok és 58-at Japán), ezzel szemben India csak 7 milliárdot. Az említett számok Japán, az EU, az USA és India agrár-GDP-jének rendre 65, 49, 24, illetve 6,5 százalékát teszik ki. Ami a vámtarifákat illeti, az indiaiak mint jelentős rizstermesztők gyakran hozzák fel elrettentő példaként a 2000%-os illetéket, amit a japánok vetnek ki az import rizsre.

Sokan érzik így Indiában azt, hogy egy olyan rendszerbe hagyták magukat bevonni, melyben “kettős mérce” érvényesül, egy olyan mechanizmus, amely a nemzetek közötti kereskedelmi egyenlőtlenségeket erősíti ahelyett, hogy csökkentené őket. A szegény országok számára a folyamat az egyes esetekben nélkülözhetetlen szubvenciók leépítését, míg a gazdagok számára ezek emelését hozta. A liberalizá­ciós folyamat hozzájárul a gazdag országok piacszerző akcióihoz, sőt van, hogy a WTO áldásos tevékenységének hatására letelepedésre alkalmassá vált országokban a külföldi cégek a helyi kereskedelmet is lerombolják. Innen ered az az érzés, hogy valamilyen súlyos igazságtalanság történt. Innen ered a kétarcúság. “Nem elég, hogy a nyugatiak szabják meg a játék szabályait, még csalnak is” – mondja dühösen egy fontos posztot betöltő funkcionárius. “A WTO működésében – állapítja meg némileg diplomatikusabban M. Jain – még több olyan hiányosság figyelhető meg, amely a fejlődő országokat hozza kedvezőbb helyzetbe.” A tárgyalások menetében járatos magas rangú tisztségviselő szerint “ha az egész világra kiterjedően eltörölnék a szubvenciókat, az in­diai agrárium egyből versenyképessé válna”.

Sokak és sűrűn követelik a WTO-egyezmény felmondását vagy legalábbis szabályainak felülvizsgálatát. Egyesek az eredmények India szempontjából negatív mérlege és az élelmezési biztonságra gyakorolt katasztrofális hatása miatt ítélik el a szerződést. Haradanahalli Dodde Gowda egykori miniszterelnök az egyezményt “kivitelezhetetlennek” tartja, figyelembe véve az indiai körülményeket, különösen pedig a nagyszámú, a társadalom perifériájára szorult szegény parasztot. Karnataka állam miniszterelnöke, M. Krishna a szerződés feltételeinek újratárgyalását követeli, és jobb együttműködést a központi kormányzattal a tárgyalási álláspont kialakításában. Az indiai kormánynak – mely két tűz közé szorult a restriktív WTO-szabályozás és a vidék megsegítésére vonatkozó kötelezettsége között – nem is lenne ellenére az újratárgyalás. “Folyamatosan mondjuk a WTO illetékeseinek, hogy nem lehet egy szinten kezelni a fejlett országok exportra termelő agráriumát és az indiait. Másféle bánásmódra és csak számunkra elérhető engedményekre van szükségünk ahhoz, hogy megvédhessük gazdálkodóinkat.”

India – mondja M. Jain – megkísérli kiharcolni, hogy kedvezőbb piacvédelmi szabályozás vonatkozzon rá. Az egyik legfontosabb követelés az, hogy egy olyan ország, ahol a népesség jelentős része az abszolút szegénységi küszöb alatt él, meghozhassa azokat az agrártámogatási intézkedéseket, melyek szükségesek az élelmezési biztonság, a tiszta környezet és a vidéki munkahelyek fenntartásához.

 

Intézkedések a túlélés érdekében

 

Esetünkben nem a “szabadkereskedelmet torzító”, hanem a túlélés érdekében meghozott intézkedésekről van szó. Egy bizonyos fokú rugalmasságra van szükség a piaci törvény hagyományos felfogásának érvényesítésével szemben. Emellett a vizsgált szektorokra költött összegeket nem szabadna beleszámítani az ún. belső támogatottsági mutatóba – az aggregate mesures of supportba (AMS) –, melynek végösszege a WTO-egyezmény szerint nem haladhatja meg a teljes agrártermelés értékének 10 százalékát a fejlődő és 5 százalékát a fejlett országokban. Röviden: nincs kiút a vidéknek juttatandó támogatások biztosítása nélkül. Ettől függ ugyanis milliók élete. Ettől függ, hogy falujukban maradnak-e azok az emberek, akik számára alig van más munkalehetőség, vagy idővel megindul az egész országot fenyegető városba költözési hullám. Robbanásveszélyes a helyzet, és a hatóságok újabb és újabb intézkedésekkel próbálják ott tartani ezt a tömeget, ahol eddig élt.

A neves mezőgazdasági szakembernek, M. Swaminathannak nem lenne kifogása “egy csipetnyi WTO” ellen. Még olyan esetekben sem javasolná visszaállítani a mennyiségi importkorlátozásokat, amikor azok hatása nyilvánvalóan kedvezőtlen vagy akár drámai, mint azt a növényi eredetű olajok esetében is láttuk. “Álláspontunk kiindulópontját ugyanakkor minden kereskedelmi tárgyalásunkon a népesség életszínvonalának és munkahelyének fenntartása kellett volna, hogy jelentse”⁵ – folytatja a szakértő. Arra következtethetünk ebből, hogy nem történt mindig így.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

¹ A raichuri régióban, 1998-ban, a parasztok megsemmisítették a “Bt” jelű, az amerikai multinacionális vállalat, a Monsanto által kifejlesztett, rovarkártevőknek ellenálló gyapotfajta ültetvényét. A parasztok ugyanis féltek egy nem megfelelően tesztelt, genetikailag módosított szervezet kontaminációjának veszélyétől. Azóta több más államban is létesítettek hasonló, kísérleti ültetvényeket. 2001-ben Gudzsa­rat államban, vetőmag-kereskedés nyomán, sor került illegális, ám számottevő nagyságrendű “Bt”-gyapot betakarítására.

² Report on WTO and related issues in agriculture and food – Karnataka kormánya, 2001. január.

³ National Agriculture Policy – Mezőgazdasági Minisztérium, Új-Delhi, 2000. július.

⁴ The Farming Crisis – Frontline Magazine, Chennai, 2001. február 2.

⁵ I. m.