Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, eltelt 15 évnyi rombolás. Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság. A társadalom-politika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb "átverése", hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.
Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, hogy eltelt 15 évnyi rombolás.
Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság.
Szétvertük a szakmai és szakszervezeti hagyományait megcsonkítva, eltorzítva is őrző és azokat a kényszerítő veszélyhelyzetben megújító munkásosztályt. Ugyanezt tettük az önigazgatás tapasztalataival már-már rendelkező, sorsában sokszor megcsúfolt parasztsággal is.
Szétvertük és leromboltuk ahelyett, hogy lebontottuk volna azt, ami rossz volt, és megerősítve tovább építettük volna mindazt, ami egy közösségi értékeket valló társadalom számára nélkülözhetetlen.
A létezőnek mondott proletárdiktatúrát felváltotta a fiskális és monetáris diktatúra. A társadalompolitikai szempontok ebben az új diktatúrában – hivatkozásos fontosságuk ellenére – könyörtelenül háttérbe szorultak. Az új rendszer, amely inkább piacgazdasági célokat követ, mint társadalmiakat, mindent alárendelt előbb a hatalmi politika, később a gazdasági hatalom vélt vagy valós érdekeinek.
Nincs társadalompolitikai stratégiánk. De nincs gazdaságpolitikai sem, amelynek egy emberibb társadalmat kellene szolgálnia. E hiányok kényszere miatt hovatovább stratégiává lépett elő a pragmatizmus.
A sematikus szocialista internacionalizmus helyét elfoglalta a rafináltan mindent uraló globalizáció. A közérdekeket kíméletlenül elnyomja a magánérdek, a közösségi szemlélet helyébe a társadalmat romboló egoizmus lépett.
Diderot több mint kétszáz éve máig érvényesen ezt írta:
“…vagy én leszek szerencsétlen, vagy másokat teszek azzá, és semmi sem olyan kedves nekem, mint önmagam. Hiába próbálnám összebékíteni érdekeimet a mások érdekével, mindaz, amit a társadalmi törvény előnyeiről beszélnek, jó lehetne, ha bizonyos lehetnék benne, hogy miközben becsületesen betartom a törvényt másokkal szemben, ők is betartják velem szemben; de miféle biztosítékot adhattok nekem erre vonatkozóan, s lehet-e rosszabb a helyzetem, mint amikor ki vagyok szolgáltatva mindannak a rossznak, amit nálam erősebbek el akarnak követni ellenem, de nem merészkedhetem arra, hogy nálam gyengébbek rovására kárpótoljam magam. Vagy adjatok biztosítékot minden igazságtalan vállalkozás ellen, vagy ne reméljétek, hogy a magam részéről tartózkodni fogok az ilyesmitől. (…) Azonfelül rajtam fog múlni, hogy sikerül-e érdekeim mellé állítanom erős embereket, oly módon, hogy megosztom velük a gyengéktől elrabolt martalékot; ez jobban szolgálja hasznomat és biztonságomat, mint az igazságosság.”
15 évvel a köztársaság kikiáltása után elmondhatjuk, a lakosság legalább fele vesztesként került ki a rendszerváltásból. Közel egymillió azoknak a száma, akik a társadalom peremére kerülve ma már ki sem zsákmányolhatóak. Se munka, se remény.
Ennek mintegy kétszerese, aki máról holnapra él – tartalékok nélkül, de még reménykedve – a megélhetés határán.
A társadalompolitika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb “átverése”, hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.
Csak jól működő gazdaság teremthet fedezetet társadalompolitikai elvárásaink teljesítésére, ezért a gazdaság szereplőit támogatni kell. E támogatások eredményeként, a folyamatosan növekvő össznemzeti termékből folyamatosan növekedni fog az elosztható jövedelem aránya, és így egyre többet fordíthatunk a társadalom igényeire anélkül, hogy növelnünk kellene a költségvetés centralizációját – merthogy a centralizáció növelése “agyonüti” a vállalkozásokat, jelentős mértékben korlátozza a bővített újratermelést. (A skandináv rendszerek ezt az állítást sem támasztják alá.) Csakhogy a “ha majd jól működik a gazdaság, akkor tudunk érdemben foglalkozni társadalompolitikával” attitűd nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket.
Az 1996 és 2002 közötti folyamatos gazdasági növekedés mellett is egyre nőtt az országban a szegénység, az 50%-ot alig meghaladó foglalkoztatási ráta – ami sokkal beszédesebb a munkanélküliségi rátánál – növekedése pedig alig haladta meg az egy százalékot. Ugyanezen időszak alatt a versenyszférában, a 65–35%-os munka és tőkejövedelem arány 45–55%-ra torzult.
Gazdaságpolitikánk hosszú távon sem hozhatja meg a “beígért” eredményt, hiszen a gazdasági növekedés ciklikus, felmenő ágban akkumulálódik az elosztható jövedelem, de amikorra akkumulálódna, a ciklus már lefele menő ágban van, ahol ismét a gazdaság támogatásának szükségessége lép előtérbe. Így hol a gazdaságot kell támogatnunk, hol pedig a gazdaságot. Hol van a társadalom?
Az elmúlt 15 év alatt szinte naponta hallottuk – és halljuk ma is –, hogy az állam szerepét csökkenteni kell, kisebb és hatékonyabb államra van szükség. Ezeket a szólamokat több mint száz éve vettük be kórusunk repertoárjába – amióta önálló magyar költségvetés létezik –, csakhogy az utóbbi 15 évben az unalomig zengjük, mialatt csak tovább rontottuk és rontjuk ma is az állam által finanszírozott ellátó rendszereket.
Az egészségügy és az oktatás reformjának véget nem érő hangoztatása azt eredményezte, hogy a társadalom levonta a következtetést: a reform azt jelenti, hogy valószínűleg nem változik semmi, de ezért többet kell fizetni.
Megjegyzendő, hogy a problémák jelentős részének oldásához nem szükségesek pénzügyi ráfordítások vagy reformértékű lépések. Megfelelő szervezéssel, a valós igényeket és lehetőségeket figyelembe vevő struktúraátalakítással oldhatók, sőt egyes esetekben feloldhatók lennének a feszültségek.
A neoliberális alapelv, amely szerint ne az állam döntse el polgárai helyett, hogy mit, mikor, hogyan és mennyit költenek, hagyja meg számukra a döntés szabadságát, nagyon szépen hangzik, főleg abban az esetben, amennyiben e “döntési szabadság” a társadalom számára rendelkezésre áll. És ha nem?
Vagy fogadjuk el Karl Popper álláspontját? “Az állam ne akarjon az összes vagy legtöbb polgár boldogságának intézménye lenni, az is elegendő és kielégítő, ha elhárítja, vagy csökkenti a károkat – személyes boldogságáról gondoskodjék ki-ki saját maga, saját körében.”
Valóban újra kell gondolni az állam szerepét és feladatait is, de azt hiszem, hogy ezek a feladatok szorosan összefüggenek a társadalom helyzetével. Ugyanazon társadalmi formáción belül is lehet más és más az állam szerepe és feladata, amennyiben a társadalom helyzete ezt úgy kívánja.
Egy többségében szegény társadalom nagyobb segítségre szorul, többet vár el az államtól, a közösségtől, mint ennek ellentettje.
Ott, ahol az embereket arra szocializálták, hogy az állam szinte mindent megold helyettük, ahol a béreket, a jövedelmeket ennek függvényében alakították ki, ahol egy életpályán lehetetlen volt családi dinasztiáknak is kimagaslóan jó életkörülményeket teremtő vagyonokat gyűjteni, ott nem célszerű – sőt nem etikus – az “éjjeliőr” szerepére redukált állam kialakításának még az ötletszerű felvetése sem.
Az a nép, amely a rendszerváltást megelőző negyven év alatt – amelynek során gyökeresen átstrukturálódott a társadalom – megteremtette a mai politikai elit lehetőségeit, a gazdasági elit számára pedig negyven év kemény munkájával, ilyen-olyan, de közös felhalmozásával, megalapozta egyéni vagyongyűjtésüket, az a nép többet érdemel! Érdekérvényesítő képességének növelése, érdekeinek képviselete mindannyiunk kötelezettsége.
A teljes körű privatizáció, az állam rossz tulajdonos, a piac mindent megold, politikai és gazdasági technikák, globalizációs attitűdök, a társadalom oldaláról – mindenütt a világon – eredménytelennek bizonyultak.
Amikor a piac, a tőke állami segítségért kiáltott, azonnal eszeveszett iramban megérkezett a támogatás (adóelengedések, konszolidációk, tőkeinjekciók formájában) – kiderült, hogy állami beavatkozás nélkül a piac működésképtelen –, hasonló jajszó a társadalom részéről maximum az igények elismeréséig képes eljutni.
Az állam defenzív gazdaságpolitikáját – a piac majd megoldja, tehát a tőke támogatásával javul a gazdaság, a versenyképesség, a gazdaság támogatásával javulni fog az életszínvonal, az életszínvonal javulásával… – fel kell váltsa az offenzív társadalom- és gazdaságpolitika.
A piac – érthető módon – többnyire csak rövid távon és megfelelő profittal kecsegtetően ruház be, a társadalompolitika nem érdekli – nem is az ő feladata. A gazdaság társadalompolitikai és ezzel összhangban levő versenyképességi igényeknek is megfelelő átalakítására csak az állam képes. Az állam e képessége ki kell, hogy egészüljön politikai készséggel is. A gazdaság célzott és tervszerű támogatása soha nem volt idegen az államtól. Az államháztartás és/vagy költségvetés hiánya növelhető – sőt e növekedés akár kívánatosnak is mondható – termelő- és infrastrukturális beruházások esetén.
A globális mellett erősíteni kell a gazdaság nemzeti jellegét. Ez lehet az, ami növeli a foglakoztatást, munkahelyeket teremt, mérsékli a kiszolgáltatottságot, alternatívát jelent a sokak szerint alternatíva nélküli neoliberális gazdaságpolitikával szemben. (Általában is igaz, hogy a nemzeti jelleg erősítése nem lehet a jobboldal privilégiuma.)
A keynesi multiplikátorelmélet szerint az állami beavatkozásra éppen akkor van szükség, amikor a gazdaság dekonjunkturális időszakát éli. Ez a beavatkozás segíti a gazdaságot és segíti a társadalmat is. Ezen elmélet analógiáján miért ne lehetne kialakítani egy társadalmi multiplikátort, amiben az állam feladata a foglalkoztatási szint megfelelő szinten tartása lenne? (Legjobb szociálpolitikai módszer a foglalkoztatás.)
Ehhez persze nem elegendő – mint ahogy az állam sok egyéb feladatához sem – az éjjeliőr szerepére degradált állam.
A rendszerváltás előtt negyven éven át hirdettük a közösségi s ezen belül is elsősorban az állami tulajdon elsőbbségét. Azután jött a “nagy felismerés”, és a közösségi tulajdonlás haszontalanná, gazdaságtalanná, politikailag nemkívánatossá vált. Minden, ami közösségi, az csak és kizárólag a “múlt csökevénye”. Így a “feketelistá”-n a magántulajdon helyébe most a közösségi tulajdon lépett.
A hetvenes évek végén megkérdezték a szociáldemokrácia egyik legjelesebb képviselőjét, Willy Brandtot, miként lehet, hogy egy szociáldemokrata támogatja a tőkét, a magántulajdont. A válasz ma is igaz és tanulságos: Nem az a lényeg, hogy milyen a tulajdonforma, hanem az, hogy melyik tulajdonforma a leghatékonyabb a társadalom számára – hiszen a gazdaság a társadalom része.
A magántulajdon mellett tehát szerepet kell kapnia a közösségi, szövetkezeti, önkormányzati, regionális tulajdonnak – bármelyiknek, amely a társadalom hasznára válik.
Az eltelt 15 évben “sikerült” közhellyé laposítani eszmealapító kifejezéseinket, mint pl. az igazságosság, a szolidaritás vagy az esélyegyenlőség. Egyre távolabb kerülve eredeti jelentésüktől, lassan csak az “illik még beszélni róluk” – vagy talán már ezt sem – kiüresedett fogalmaivá válnak.
Igaza van annak, aki azt mondja, hogy eszmékből nem lehet kenyeret venni, eszmékből, hitből nem lehet gazdaságot építeni, ugyanakkor eszmék és hit nélkül nem szabad.
A szavazatok megszerzését fel kellene, hogy váltsa a szavazók “megszerzése”. Külcsínnel – piárral, médiatámogatással – lehet szavazatokat gyűjteni – amerikai módra –, de a szavazók “megszerzése” belbecset, tartalmat igényelne. A baloldalnak pedig – remélem – a szavazók a fontosak.
Csakhogy ez nehéz, fáradságos, új utakat igénylő feladat. Nincs követendő vagy követhető irány. A baloldal az egész világon gondban van, s ezek a gondok hatványozottan jelennek meg a volt szocialista országokban. A társadalmi és a gazdasági problémák megoldásán túl – vagy éppen ehhez – szükség lenne világnézeti, ideológiai korszerűsítésre is. Egy emberközpontú, igazságos társadalomkép kialakításához alkalmas eszmerendszerre, mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy ez a mai rendszer lenne a társadalmi formációk legjobbika.
A marxizmus kapitalizmuselemzésénél máig nincs áttekinthetőbb, jobb munka, miközben a rendszer – különösen az elmúlt húsz-harminc évben – jelentős változáson ment keresztül. (Csak megjegyzem: alapjaiban azonban nem változott!)
Claude Lévi-Strauss írja – Rousseau-t is idézve – a Szomorú trópusok című művében:
(…) Ha igaz, hogy az emberek mindig csak egyetlen célt tűznek ki maguk elé, mégpedig egy olyan társadalomnak a felépítését, amelyben élni lehet, akkor a távoli őseinket mozgató erő mibennünk is megvan. Semmit sem játszottunk el; még mindent újrakezdhetünk. Amit megalkottunk és nem sikerült, azt újra megalkothatjuk: “Az aranykor, amit egy vak babona mögénk (vagy elénk) helyezett, mibennünk van.”