A prófétai hajlamú egyének kivételévei senki sem kérkedhet azzal, hogy valamennyire ne lepődött volna meg a kelet-európai és a Szovjetunió­beli politikai és gazdasági rendszerek gyors és totális összeomlásán. A meglepetés múltával azonban helyénvaló visszatekintenünk azokra az elemzésekre, amelyek az elmúlt három évtized során ezekről a rendsze­rekről egyikünk-másikunk tollából napvilágot láttak. Vállalva a szerényte­lenség vádját, ki merem mondani, hogy ami engem illet, én 1960 óta a baloldalnak ahhoz az erősen kisebbségi áramlatához tartoztam, amely fő vonalaiban előre látta mindazt, ami 1989 és 1991 között a maga bru­tális módján bekövetkezett. Természetesen az összeomlás, amit igen valószínűnek tartottunk, nem az egyedül lehetséges kiútja volt a szovjet rendszer válságának. Én a magam részéről legalább is nem hiszek sem­miféle egyenes vonalú történelmi meghatározottságban; a valamennyi társadalmat átszelő ellentmondások társadalmi tartalmuk szerint mindig különböző válaszok által oldódnak meg. Vagyis mindvégig megvolt a lehetősége annak is, hogy a szovjet rendszer jobboldali irányban ömöljék össze (ami ténylegesen bekövetkezett), csakúgy mint an­nak, hogy baloldali fejlődésen menjen át (avagy bukjék el). Ez utóbbi eshetőség, amely jelenleg, s jó időre, lehetetlenné vált, történetileg mindazonáltal napirenden marad, nemcsak azért, mert a történelemnek soha sincs vége, hanem, s főként amiatt, mert nekem erős kétségeim vannak, vajon a kibontakozó jobboldali „megoldás" stabilizálni tudja-e majd a kelet-európai társadalmakat, akár középtávon is. E társadalmak problémáinak másfajta megoldása érdekében tehát a harc kétségtelenül folytatódni fog.

Ilyenformán, ha újraolvasom mindazt, amit e témáról az elmúlt har­minc év folyamán papírra vetettem, nem mulasztom el, hogy rá ne mu­tassak azokra a gyenge pontokra és tévedésekre, amelyek kiigazítására a későbbi fejlődés ismerete már lehetőséget nyújt.

E több-kevesebb valószínűséggel megfogalmazott elemzések, ítéle­tek és előrejelzések mérlegelésekor tekintettel kell lenni az általunk vizs­gált fejlődést meghatározó feltételekre is. Hiszen az elmúlt harminc év során a szovjet rendszer maga is változott, megpróbált válaszokat adni saját válságára, s különböző fejlődési szakaszokon ment keresztül.

Mindezeket a fejlődési irányokat és szakaszokat magukat is a világ­méretekben lejátszódott folyamatok figyelembe vételével kell szemügyre venni: részint a kapitalista expanzió szintjén (az EGK-féle Európa előre­haladása, az USA, Japán és Nyugat-Európa közötti konkurencia, a gaz­dasági folyamatok világméretűvé válásából eredő új jelenségek stb.), ré­szint a két szuperhatalom közötti katonai egyensúly, illetve a fegyverke­zési verseny által kiváltott politikai válaszok szintjén (mint a harmadik vi­lág felé tett szovjet kezdeményezések meg a Kínával való viszály a brezsnyevi érában, vagy mint az amerikai hidegháborús stratégiák, egé­szen a Reagan által 1980-ban útjára indított „csillagháborús" programig). A belső politikai opciók és a nemzetközi politikai folyamatok tehát a har­minc esztendő folyamán mindvégig szorosan összefonódtak.

E bevezető gondolatokat végezetül egy személyes vonatkozású megjegyzéssel is ki kell egészítenem. Egyiptomi lévén, átéltem a nasszeri kísérletet, s a hivalkodás szándóka nélkül hadd emlékeztessek ar­ra, hogy 1960-tól azon a véleményen voltam: a nasszeri rendszer belső logikájának el kell vezetnie oda, ami 1971-től a szadati „infitah" (nyitás) irányvonalával nyírtan kibontakozott: visszakanyarodás egy komprádor jellegű fejlődés útjára. (Hasonló természetű aggodalmaimat kifejtettem más elsőgenerációs afrikai „szocialista" kísérletek Algéria, Mali-Guinea-Ghana kapcsán is, a 60-as évek első felében.) Ez a vélemény, amelyet akkoriban az egyiptomi baloldal abszurdnak minősített s kategorikusan elutasított, vezetett el ahhoz, hogy fő vonalaiban elfogadjam a Kínai KP bírálatát, amelyet a szovjet vezetéssel szemben 1 957-től kezdve még burkolt formában, majd a „25 pontos levélben" (1963) nyíltan megfogal­mazott.

I.

1. 1 960-tól bizonyosan, de inkább már 1957-től, a szovjet társadalmat nem tekintettem többé szocialistának, a szovjet hatalmat pedig munkás jellegűnek, még, a híres trockista kifejezéssel élve, „a bürokrácia által eltorzított" munkáshatalomnak sem. Az uralkodó osztályt (hangsúlyo­zom: osztályt) kezdettől fogva burzsoá jellegű kizsákmányoló osztálynak neveztem. Ezen azt értem, hogy ez az osztály („a nomenklatúra") min­den törekvésében a „Nyugat" szemével tekintett önmagára, annak mo­delljét szerette volna reprodukálni. Ezt fogalmazta meg Mao egy 1963-ból származó mondatában, amikor így szólt a Kínai KP kádereihez: „Ti, a Szovjetunióhoz hasonlóan, burzsoáziát hoztatok létre. Ne feledjétek, hogy a burzsoázia nem akar szocializmust, hanem kapitalizmust akar."

A pártra és a néptömegeknek az effajta hatalomhoz való viszonyara vonatkozó fenti elemzésből azután világosan levontam a megfelelő kö­vetkeztetéseket. Számomra világossá vált. hogy a néptömegek nem te­kintik sajátjuknak az ilyen hatalmat (annak ellenére, hogy az magát to­vábbra is szocialistának nevezi), ellenkezőleg: úgy tekintenek rá, mint tényleges társadalmi ellenfelükre, s nem is alaptalanul. Ilyen körülmé­nyek között a párt olyan „hosszú idő óta oszlásban levő hulla", amely a kizsákmányoló osztályok kezében valójában a néptömegek ellenőrzésé­nek eszközévé várt. A kommunista párt – kiegészítve az elnyomó szer­vek (KGB) szerepét – népi klientúra hálózatot hozott létre (a szociális előnyök – köztük akár a legapróbbak – elosztásának ellenőrzésével), hogy megbénítsa a tömegek esetleges lázadását. E tekintetben az ilyen párt jellegében nem különbözik a harmadik világ számos egypártjától, amelyek hasonló szerepet töltenek be (a radikális nacionalizmus jelsza­vával, mint a nasszerizmus, az algériai FLN, a Baath s az uralkodó pár­tok hosszú sora Maliban, Guineában, Ghánában, Tanzániában stb., avagy éppenséggel e hivatkozás nélkül azokban az országokban, ame­lyek nyíltan a kapitalizmus mellett tették le a voksukat, mint Elefántcsont­parton s másutt).

Az ilyen típusú hatalomgyakorlásnak, amely a klientéla segítségével megosztja a néptömegeket, depolitizáló hatása van, amelynek rombolá­sát nem szabad lebecsülnünk. A tények ma azt mutatják, ez a depolitizálódás a Szovjetunióban olyan mértékű, hogy a tömegek azt hiszik, a rezsim, amitől megszabadulnak, szocialista volt, s emiatt aztán naiv mó­don elfogadják, hogy „a kapitalizmus jobb".

Ezek a pártok azonmód kártyavárként omlanak össze, ha vezetőik kezéből kicsúszik a hatalom: egy ilyen szervezet érdekében ugyanis senki sem hajlandó kockáztatni az életét. Emiatt aztán az ilyen pártok csúcsain zajló harcok mindig palotaforradalmak formáját öltik, amelybe a párttagság nem avatkozhat be, s maradéktalanul el kell fogadnia a feje felett meghozott verdiktet. Én egyáltalán nem lepődtem meg sem az egyiptomi „Szocialista Uniónak" a nasszerizmusról a szadatizmusra va­ló hirtelen áttérésén, sem a más hasonszőrű pártok spontán eltűnésén a harmadik világ különböző országaiban. Ugyanígy nem lepett meg az a passzivitás sem, amelyet a szovjet kommunisták milliói tanúsítanak 1989 óta.

2. De ha számomra nyilvánvaló volt is, hogy a szovjet társadalom nem nevezhető szocialistának, sokkal nehezebbnek tűnt az a kérdés, hogy akkor valójában miként minősíthető ez a rendszer.

Nem óhajtok kitérni azokra a megfontolásokra, amelyek miatt nem voltam hajlandó elismerni, hogy a Szovjetunióban megvalósultak a szo­cializmus alapelvei, hiszen erről többször is szóltam már. Számomra a szocializmus többet jelent a magántulajdon puszta megszüntetésénél (ami negatív meghatározás): másfajta viszonyt feltételez a munkához, mint amely a bérmunkásság létét határozza meg, olyan másféle társa­dalmi viszonyokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom egésze (s nem csupán a társadalom nevében cselekvő apparátus) számára, hogy sor­sa irányítását a saját kezébe vegye, ami viszont fejlett demokráciát igé­nyel, fejlettebbet, mint a legszínvonalasabb polgári demokráciák. A szov­jet társadalom e vonatkozások egyike terén sem különbözött az iparilag fejlett polgári társadalmaktól, ha pedig eltért azoktól, még rosszabbnak bizonyult; autokratikus gyakorlata a periférikus kapitalizmus térségeire jellemző modellhez közelítette.

Mindazonáltal arra sem voltam hajlandó, hogy a Szovjetuniót kapita­lista országnak minősítsem, annak ellenére, hogy szerintem uralkodó osztálya burzsoá. Érvem az, hogy a kapitalizmus előfeltételezi a tőke­tulajdon fölaprózottságát, ami a konkurencia alapja, s hogy a tőketulaj­on állami központosítása másfajta akkumulációs logikát követel meg. Ezen túlmenően, politikai síkon érvem az, hogy az 1917-es forradalom nem volt polgári forradalom, sem a benne résztvevő társadalmi erők tekintetében, sem vezető képviselőik ideológiájában és társadalmi cél-(tűzéseiben, s hogy ez a körülmény nem hanyagolható el.

A rendszer pozitív minősítésének ón nem tulajdonítok különösebb je­lentőséget. Használtam vele kapcsolatban az „államkapitalizmus'', illetve z „állammonopolista" fogalmakat – bírálva egyszersmind ezek kétértelműségét -, majd végül kikötöttem a semleges „szovjet termelési mód" kifejezésnél. Ami számomra fontosabbnak tűnt, az a rendszer eredeté­nek, kiformálódásának és fejlődésének, illetve ennek folytán jövőjének (érdese volt.

Nem tartoztam azok közé, akik kárhoztatták az 1917-es forradalmat („nem kellett volna megcsinálni, mert a szocialista építés objektív feltételei nem voltak meg; meg kellett volna állni a polgári forradalomnál"). Számomra ugyanis világos, hogy a kapitalizmus expanziója polarizál, s emiatt elkerülhetetlen, hogy azok a népek, amelyek a rendszer perifériá­in ennek áldozatai, fel ne lázadjanak a következmények ellen. E láza­dások során pedig a népek oldalán kell állnunk. Mármost a polgári forra­dalomnál való „megállás" árulást jelentett volna e népekkel szemben, hi­szen az ilyen forradalomból kialakuló szükségszerűen periférikus kapitalizmus nem képes elfogadható választ adni a lázadást kiváltó problé­mákra.

Az orosz és a kínai forradalom tehát olyan hosszú átmenetet indított el, amelynek kimenetele szükségképpen bizonytalan: fejlődésük dinami­kája elvezethet a (centrális vagy periférikus) kapitalizmushoz, de előmozdíthatja – saját társadalmaik szintjén csakúgy, mint világméretek­ben – a szocialista irányú fejlődést is. Ami a dolgok szemléletében fontos, az az, hogy előrehaladásukat objektív irányuknak megfelelően vizs­gáljuk. A szovjet fejlődés elemzésénél számomra két tétel tűnt lényeges­nek, s ezeket ma is vallom: a) a Sztálin által 1930-tól véghezvitt kollektivizálás szétrombolta az 1917-ben megteremtett munkásparaszt szövet­séget, és a tekintélyelvű államapparátus megteremtésével utat nyitott az .új osztály", a szovjet állami burzsoázia kiformálódása számára; b) a le­ninizmus – sajátos történelmi korlátai folytán – maga is (akaratlanul) előkészítette a terepet ahhoz, hogy ez a végzetes változás bekövetkez­nék. Ezen azt értem, hogy nem szakított radikálisan a II. Internacionálé ökonomizmusával, amint erről többek között a technológia társadalmilag semleges voltáról vallott nézetei tanúskodnak.

A hosszú átmenet társadalma valójában egymásnak ellentmondó követelményekkel kerül szembe: egyrészt bizonyos mértékig „utolérésre" kell törekednie – abban a lapos és banális értelemben, hogy fejlesz­teni kell a termelőerőket -, másrészt viszont a szocializmusra való törek­véséből következően „valami mást kell csinálnia", azaz olyan társadal­mat kell építenie, amely mentes az ökonomista elidegenedéstől, amely természeténél fogva feláldozza „a gazdagság két forrását", az embert (akit munkaerővé fokoz le), illetve a természetet (amit az emberi kizsákmányolás kimeríthetetlen tárgyának tekint). A kérdés: vajon képes-e az átmeneti társadalom erre a „másra"? Én a magam részéről mindig úgy gondoltam, a válasz igenlő, a megvalósítás viszont néz: valójában a jó irányban (a „mást csinálás" irányában) fokozatosan továbbfejlesztett pragmatikus kompromisszum az, amire szükség van. A leninizmus ökonomista szemlélete azonban csírájában má­ban hordta, hogy az „utolérés" fokozatosan felülkerekedjék a „mást csinálás" célján.

Korai – 1958-tól kelteződő – csatlakozásom a maoizmushoz pontosan abból a felismerésből fakadt, hogy a leninizmus nem szakított kielégítő módon a nyugati ökonomizmussal.

A maoizmus a sztálinizmus baloldali kritikáját képviselte, míg Hruscsov jobbról bírált. Hruscsov azt mondta: nem tettünk elég engedményt a gazdasági szükségszerűségeknek, illetve ezek politikai konzekvenciá­nak (több hatalmat kell adni a vállalati vezetőknek, azaz a szovjet bur­zsoáziának). Hruscsov szerint: a feltételek elfogadása esetén meg lehet gyorsítani a felzárkózást. Mao viszont így vélekedett: minden lépésnél tisztában kell lenni a végső céllal. Ez volt az értelme az „állítsuk a politi­kát vezető pozícióba" jelszónak. A végső cél szem elől tévesztésének elkerülése érdekében a maoizmus hangsúlyozta az egyenlőség fontos­ságát, többek között a munkások és a parasztok között (ami lényeges kérdés Kínában, mint ahogy a harmincas évek Oroszországában is az volt), hogy megszilárduljon (ne pedig lazuljon) szövetségük. E célt én a következőképpen fogalmaztam meg: a kérdés az, „miféle értéktörvényt valósítunk meg"; azaz (1) alávetjük-e magunkat a világméretűvé vált kapitalizmus értéktörvényének (s ezzel elfogadjuk a periférikus kapitalista fejlődést), vagy (2) elképzelhetőnek tartjuk egy olyan önmagára össz­pontosító nemzetgazdaság megteremtését, amely különválik ugyan a vi­lágrendszertől, ám amely egyébiránt megfelel a fejlett kapitalizmusnak (a „szovjet állami termelési módot" szabályozó értéktörvény), vagy végül (3) a néptömegek között olyan viszonyokat hozunk létre, amelyek alapja a „szocialista átmenet értéktörvénye"? Mao meg volt győződve róla – joggal, miként a későbbi szovjet fejlődés bizonyította -, hogy meg kell kérdőjelezni a kommunista párt monopóliumát, ami az új burzsoázia képződésének melegágya. Nem hitte, hogy a piaci törvényeknek adott engedmények – a vállalatigazgatóknak biztosított nagyobb önállóság s a vállalatok közötti konkurencia erősítése – elősegítheti a nép társadalmi hatalmát. Tévedett volna? Én nem mondom, hogy nem kell engedmé­nyeket tenni a piacnak. Ezt tette a NEP – a maga idejében sikeresen. Szükség volt rá, sőt, még sokkal merészebb lépésekre lett volna szük­ség. De (a) ennek a politika demokratizálásával kellett volna párosulnia; (b) meg kellett volna szilárdítani a demokráciában a dolgozók tényleges hatalmi eszközeit a burzsoázia és a „technokraták" ellenében; (c) a szo­cialista átmenet értéktörvényén alapuló, határozott állami intézkedések­kel határt kellett volna szabni a piacnak. A jugoszlávok kísérletet tettek erre, ám túlságosan bátortalanul s rosszul: túl nagy külpiaci nyitás, túl­zott engedmények a köztársaságok közötti egyenlőtlenségek növekedé­sét eredményező törekvések számára – a versenyképesség nevében -, szélsőséges decentralizálás, amely az önigazgató kollektívákat kölcsö­nösen egymás konkurenseivé tette. A Szovjetunióban ez irányban sem­mi sem törtónt, Kínában sem, kivéve a puszta szándékot a maói időszakban, amiről azután lemondtak.

3. A „szovjet termelési módról" szólva, véleményem szerint a fő kérdés annak eldöntése, vajon ez az átmenet jegyeit magán viselő instabil for­ma-e (amelynek vagy a kapitalizmus vagy a szocializmus irányában kell fejlődnie), avagy pedig „stabil", új, sőt – hiányosságai ellenére – olyan termelési mód, amely előlegezi más („normálisan" kapitalista) társadal­mak jövőjét.

Ezen a ponton önkritikát kell gyakorolnom. Egy adott időszakban -1975 és 1985 között – úgy gondoltam, a szovjet termelési mód stabil, sőt élenjáró forma, ami felé a kapitalizmus normális fejlődési iránya má­sutt is halad, magából a tőke centralizációjából következően, amely a magántőkés monopóliumok államivá történő átalakulását eredményezi. Annak idején voltak ebbe az irányba mutató jelek. Nem annyira a brezsnyevi Szovjetunió látszólagos stabilitására gondolok. Inkább régeb­bi gondolatokra utalnék (pl. Buharinnak az állammonopolista kapitaliz­musról szóló elméletére), vagy pedig az akkoriban felvetett elképzelé­sekre, a „rendszerek konvergenciájára", amit Jan Tinbergen nemcsak a Szovjetuniónak a Nyugathoz közeledése révén, hanem fordítva is, a fej­lett Nyugatnak a Szovjetunióhoz való közelebb kerülése útján képzelt el. Gondolok továbbá olyan hasonló irányba mutató álláspontokra, mint az erős szociáldemokrata pártok balszárnyaihoz fűződő javaslatok (pl. Svédországban az ipar szakszervetek általi felvásárlásának terve), vagy az eurokommunizmusra stb. Úgy tűnt, hogy a tőkének a konkurenciát kiküszöbölő állami központosítása, s ezáltal a piac áttetszővé válása (amivel egyfelől a monopóliumok, másfelől a Goszplan által diktált árak közötti hasonlóság kecsegtetett) az ideológia dominanciájához való visszatéréshez vezet. Nem az adóztató társadalmak metafizikus vallása­ihoz történő visszakanyarodásról volt szó, hanem a diadalmaskodó áru­viszonyok ideológiájáról. Ott volt Orwell 1984 című művének nagy hatá­sú víziója (a könyv újrafelfedezéséhez az idő tájt magam is hozzájárul­tam), valamint Marcuse Az egydimenziós emberének analízise a liberális­nak és demokratikusnak mondott nyugati társadalmak monolitikus kon­szenzusának alapjairól, ami felidézte bennem a Polányitól olvasottakat. Az „állami termelőmód" mint a kapitalizmus legfelsőbb foka – miért is ne? Ez esetben a szovjet termelési mód, primitív vonásai ellenére (ó, mennyire jól jött volna Sztálinnak a közvélemény egységessé formálása érdekében a Pravda helyett az Öböl-háború óta híressé lett CNN televí­ziós csatorna!) előképe volt a (szomorú) jövőnek. E megfontolásokat ki­egészítettem azzal a szemponttal is, hogy a polgári forradalomban a pa­rasztoknak a hűbérurak elleni harca nem az elnyomottak győzelmével, hanem a „harmadik lator", a burzsoázia felemelkedésével végződött. Mi­ért ne válhatna hát a munkásoknak (vagy a bérből élőknek) a kapitalis­ták elleni küzdelme az „új osztály" ügyének előmozdítójává?

A tények azonban nem igazoltak. Nemcsak a szovjet rendszer nem bizonyult stabilnak, hanem a jobboldal világméretű offenzívája 1980-tól éppen az ellenkező irányban hatott: az uralkodó szélirányt olyan témák szabták meg, mint a dereguláció, a privatizáció…

De hadd térjek vissza még egy pillanatra, a finomítás kedvéért, az önkritikához. Rendben van – a szovjet modell képtelennek mutatkozott arra, hogy végleges, mások által követett alternatívává váljon. A tények bizonyítják, hogy így van. De lehet, hogy ezt csupán saját gyengeségei­nek köszönheti. Nem zárható ki, hogy másutt, a fejlett világban, egyszer majd – ha lecsendesül napjaink liberális utópiájának hulláma, s erre ta­lán nem is kell sokáig várni – a fejlődés a Szovjetunió által felmutatott prehisztorikus modellt fogja követni.

Ami engem illet, én mindenesetre a jelentől kevésbé elrugaszkodott felfogásra tértem át, amelynek középpontjában az átmenet instabil jelle­ge áll, s amelyhez a szovjet modell egy szemünk előtt lezáruló történel­mi ciklus példáját nyújtja. Az idő múltával, ahogy a ciklus kezdett lezárul­ni, úgy tűnt, a „kapitalizmuson túlra" mutató átmenet „szocialista fázis" gyanánt való minősítése inkább félrevezető, semmint hasznos. Lehet persze magát ezt a szocializmust is – ahogy magam is tettem – primitív­nek titulálni stb. Az utóbbi években azonban – de már azelőtt, hogy a szovjet rendszer végső bomlása 1 989-ben megkezdődött volna – úgy láttam, termékenyebb fogalom lenne az átmenetet „nemzeti-népinek" nevezni. Ez ugyanis részint rámutat az e szakasz célja és a világméretű kapitalista expanzió logikája közti ellentmondásra (amit a „nemzeti" jelző fejez ki, utalva egyszersmind az én „lekapcsolódás" fogalmamra), ré­szint pedig kiemeli a népi tömb tartalmi ellentmondásosságát (amely se nem polgári, se nem proletár – azaz szocialista – elhivatottságú). A hosszú átmenet ebben a megközelítésben természeténél fogva instabil. Eljuthat a kapitalizmushoz, miként a Szovjetunió esetében történt. De máshová is elvezethet – erre cikkem befejező részében visszatérek.

4. A szovjet ciklus lezárulásával helyénvaló egyfajta mérleget készíteni. Ez aligha lehet „globálisan pozitív" vagy, ellenkezőleg, „globálisan nega­tív". A Szovjetunió, majd utána Kína s a kis kelet-európai államok olyan modern, önmagukra koncentráló gazdaságokat hoztak létre, amelyekre a periférikus kapitalizmus egyetlen országa sem volt képes. Ennek sze­rintem az az oka, hogy a szovjet burzsoázia egy (szocialistának mon­dott) nemzeti-népi forradalom terméke volt, míg a harmadik világ bur­zsoáziája, amelyet a kapitalizmus világméretű expanziója hívott életre, döntő többségében komprádor természetű. Hasonló módon, a forrada­lom kettős természete – szocialista dimenziója – olyan társadalmat ala­kított ki, amelyben a dolgozók bizonyos szociális jogokat szereztek (munkához való jog, társadalmi juttatások), amelyek mindegyikét nem találjuk meg a fejlett centrális kapitalizmusban sem (ahol egyes ilyen jogokat kemény harcok árán s későn, általában csak 1918 vagy 1945 után sikerült kivívni, részben éppen a kommunizmustól való féle­lemnek köszönhetően), s még kevésbé, természetesen, a periférikus vadkapitalizmusban.

Ma azonban a Szovjetunió és Kelet-Európa kapitalista pálfordulása ismét napirendre tűzi gazdaságuk és társadalmuk periferizálódását, ami­re az etatista uralom depolitizáló hatásától elkápráztatott néptömegek – beleértve a helyi burzsoáziát is – nem készültek fel. Mivel a depolitizálódás pusztító hatásait, amelyek ma már nyilvánvalóak, nem mértem fel kellően, úgy vértem, a kelet-európai népek és vezető rétegeik képesek lesznek kézben tartani a kapitalizmus felé tartó fejlődést, amelyet a foko­zatos politikai demokratizálással párosuló reformokon keresztül megcé­loztak. Úgy vértem, ilyen körülmények között a néptömegek a szocializ­mus általános előrehaladása szempontjából kedvező irányba befolyásol­hatják a fejlődést: megfelelőbb egyensúly alakulhat ki a dolgozók szocia­lista törekvései (itt nemcsak a szociális jogokra, hanem a vállalatok és az ország irányításába való nagyobb dolgozói beleszólásra is gondolok), illetve a piac követelményei között (amelyekben többek között a burzso­ázia aspirációi is kifejeződnek, de amelyek nem korlátozódnak erre az oldalra), ami a nemzeti-népi szövetség megújulásán keresztül világmé­retekben (Nyugaton és a perifériákon egyaránt) újraindíthatja a vitát a szocializmusról. Ez ügyben szintén önkritikát kell gyakorolnom, hiszen ez az eshetőség ma már kizártnak mondható, a vadkapitalizmus felé ha­ladás feltartóztathatatlannak látszik. De vajon tévednék-e hosszabb tá­von is, ha arra az időre gondolunk, amikor a periferizáció következmé­nyei nyilvánvalókká válnak majd, amikor a dolgozók tapasztalni fogják, hogy életszínvonaluk drasztikus zuhanása nem átmeneti áldozatot jelent (mint jelenleg hiszik), hanem tartós csökkenést?

A szovjet rendszer akut válsága tehát, amely végzetesnek bizonyult, hosszú ideje megkezdődött. E válságot, amely a rendszer abbeli soroza­tos kudarcaiban nyilvánult meg, hogy az extenzív felhalmozástól, ami fennállása első felének sikerét adta, eljusson az intenzív felhalmozás szakaszába (s ez a kudarc véleményem szerint bizonyította, hogy nem kapitalista termelési módról van szó, lévén, hogy az per definftionem az intenzív felhalmozáson alapszik) – ezt a krízist tehát a dolgozók ellenál­lásában testet öltő társadalmi harcként értelmeztem (ami a munkához való jognak, illetve annak a körülménynek köszönhető, hogy a vállalati­gazgatók nem rendelkeznek azzal a legitimitással, amivel a tulajdonosok Nyugaton stb.). Más szóval az volt a véleményem, hogy a rendszer első szakaszára jellemző társadalmi kompromisszum, amely az extenzív fejlődést lehetővé tette (ami mögött egyfajta „népi modernizáció": a tö­megek művelődése, nagyfokú társadalmi mobilitás stb. állt), kimerítette tartalékalt. Ezt egyébként a maga módján Togliatti és Berlinguer is meg­mondta. Így hát vagy a szocializmus baloldali kritikája útján kellett halad­ni, vagy pedig meg keltett gyorsítani a (jobboldali) fejlődést a „normális" kapitalizmus és egyfajta – a harmadik világra jellemző – „elitista moder­nizáció" irányában. A burzsoázia ez utóbbi megoldást részesítette előnyben: a piacot (oly módon, hogy a munkanélküliség réme áltál „megdolgoztatják" a néptömegeket, ez volt a bevett szóhasználat már jó ideje) és a privatizációt (úgy, hogy a társadalmi mobilitásból következő túlságosan is nyitott bejutási lehetőség korlátozásával stabilizálják a bur­zsoáziát – ez a követelés csak a rendszer utolsó éveiben fogalmazódott meg nyíltan).

Mindig is elutasítottam (s elutasítom ma is), hogy a „szovjet ter­melőmód" specifikus válságát összemossam a kapitalizmus válságaival, amelyek dinamikája teljesen eltérő.

Ugyancsak elutasítottam mindig (s elutasítom ma is) a szovjet rend­szernek a kapitalista propagandaszervektől származó analízisét, ame­lyet a tömegtájékoztatás népszerűsít.

a) A „hiánygazdaság" (szocializmus) és a „bőség gazdasága" (kapi­talizmus) közötti szembeállítás üres, ideologikus szónoklat. Nyilvánvaló, hogy a hiány (a sorban állás stb.) az árak (szándékos) rögzítéséből eredt, ami a javakhoz való szélesebb körű hozzájutást tett lehetővé, s ami engedmény volt a néptömegektől és a középrétegektől kiinduló egyenlőségi nyomásnak. Nyilvánvaló az is, hogy az árak nagyfokú eme­lésével megszűnnek a sorok, a hiány azonban, bár látszólag eltűnik, va­lójában fennmarad azok számára, akik már nem tudnak fogyasztani. Mexikó vagy Egyiptom üzletei roskadoznak az áruktól, s nem kígyóznak sorok a húsboltok előtt, jóllehet az egy főre eső húsfogyasztás jóval ala­csonyabb, mint Kelet-Európában. Ez a gyermekded tétel mégis hírnevet szerezhetett a Világbank által favorizált magyar Kornainak.

b) Az egyes amerikai egyetemi oktatók által divatba hozott szembe­állítás az „utasításos gazdaság" és az „önszabályozó piac" között szintén merő ideológiai leegyszerűsítés. A valóságos szovjet típusú gazdaság mindig is piaci mechanizmusok (amelyekkel a terv jól-rosszul, utólag vagy előzetesen számolt), illetve adminisztratív utasítások elegyen ala­pult. Az uralkodó liberális ideológia által idealizált piac pedig – a műkö­désének színteret jelentő társadalmi rendszeren és a kereteit megszabó állami politikán túl – sohasem volt önszabályozó. A probléma másutt van: a tőke állami centralizációján alapuló felhalmozás dinamikája (ami egy integrált államosztályhoz kötődik) eltér a kapitalista felhalmozástól, amely a modern korban nem elvont, idealizált módon meghatározott pi­ád törvényeken, hanem a monopóliumok konkurenciáján nyugszik.

c) A gazdasági szervek egészének alárendelése a katonai ágazat elsőbbségéből eredő követelményeknek bizonyos mértékben – leg­alábbis 1935-től – kétségtelen tény volt. De vajon ebből az következik-e, hogy a szovjet rendszer .militarista" jellegű, és – miként sugalmazzák – hogy magában hordozza a külső (hódítás útján való) expanziót, .mint a felhő a vihart"? Mindig is bíráltam az efféle ideologikus ostobaságokat, amelyek annak a leegyszerűsítésnek a megfelelői, miszerint a kapitaliz­mus szükségképpen „háborús gyújtogató". A katonai kiadások relatív jelentősegének és társadalmi terheinek elemzése nem végezhető el pusz­ién a termelési módok logikájának síkján; a feladat a globális, nemzeti (helyi) és nemzetközi (regionális) rendszerek struktúrájának és konjunk­túrájának a vizsgálata. E nézőpontból elég nyilvánvaló, hogy a fegyver­kezési versenyt a Szovjetunióra valóságos ellenségei (és hamis barátai) kényszerítették, azaz a kapitalista hatalmak, élükön az Egyesül Álla­mokkal, amelyek a hidegháborút kezdeményezték.

d) A „totalitarizmusról" folytatott szónoklatok nagyképű egyetemi (Arendt-féle) vagy a médiumok által infantilizált változatai (amelyeknek az a célja, hogy az ellenfelet „a Gonosz birodalmának" állítsák be – a kifejezés egy amerikai elnök szájából hangzott el, akinek a hasonló sza­vakat használó Khomeini ajatollahhal való párhuzamba állításától a tájé­koztatás mindazonáltal tartózkodott) semmivel sem mélyértelműbbek. Feledhető-e, hogy e felfogás szerint az amorffá vált társadalom soha nem tud megszabadulni a despotizmustól?

5. Kezdettől – tehát a 60-as évek közepétől – bírálója voltam a szovjet reformerek javaslatainak. Ezekben a sztálinizmus jobboldali, nem pedig baloldali meghaladásának kísérletét láttam.

E javaslatok azt szemléltetik, amit én .a kapitalisták nélküli kapitaliz­mus építésének utópiája" névvel illettem. A novoszibirszki iskola, ahon­nan Gorbacsov tanácsadóinak zöme kikerült, a walrasi logikát a végsőkig vitte: tiszta, tökéletes önszabályozó piacot képzelt el, amely – ahogyan Walras értelmezte, Barone pedig már 1908-ban kifejtette – nem felosztott magántulajdont igényel, hanem a tulajdon teljes körű álla­mi központosítását, valamint a termelőeszközökhöz való hozzájutás fo­lyamatos árverésre bocsátását, minden olyan egyén számára, aki munkaereje szabad eladójaként vagy a termelés szervezője (vállalkozó) gya­nánt jelenik meg. E régi saint-simoni álom a társadalom tudományos ve­zetéséről – amelyet a német szociáldemokrácia felelevenített (Engels volt az első, aki benne a kapitalisták nélküli kapitalizmus ábrándját látta) – végletekig vitt formájában az egész polgári ideológia ökonomista elide­genedését fejezi ki, amelynek irreális és utópikus természetét a történel­mi materializmus megkísérelte kimutatni.

Mármost Hruscsov és Gorbacsov összes reformkoncepciójának – beleértve a brezsnyevi korszak enyhébb változatait is – ez a filozófiai kulcsa. A történelem bebizonyította, hogy ezek a koncepciók tarthatatla­nok, s hogy a jobboldali elhajlásnak el kell jutnia a végkifejletig: a szovjet burzsoázia „normális'', magántulajdonos burzsoáziává történő átalakulá­sáig,

Ezek a kísérletek magyarázzák, hogy „az 1989-91-es esztendők forradalmát" felülről, magának a vezető osztálynak a kezdeményezésére nem pedig alulról, népi részvétellel hajtották végre. Annak idején hasonló észrevételt tettem az 1971-es „szadati ellenforradalom" kapcsán is, amelyről azt mondtam, hogy nem ellenforradalom volt, hanem egy, már a nasszeri időszakban jelen levő, látens folyamat felgyorsulása. A nyugati tömegtájékoztatás a kelet-európai forradalmakat szeretné a szabadság forradalmainak beállítani, ám óvakodik attól, hogy elemezze a demokratizálás sebezhetőségét, amelynek következtében a demokratizálás könnyen puszta eszközévé válhat a vadkapitalizmusba való átmenetnek, márpedig ez utóbbi – amint azt a kapitalista perifériák történelmi tapasztalatai mutatják – mindig szükségszerűen despotikus jellegű. Azt is mondtam ugyanakkor, hogy ezek a forradalmak a „forradalom" minősítést csak akkor érdemelték volna ki, ha a rendszer meghaladása balról történt volna meg; s hogy bármilyenek legyenek is, valójában csupán a rendszer természetes fejlődésének (kétségtelenül bámulatos, s emiatt váratlan) felgyorsulását jelentik (a totalitarizmus fékező erejéről szóló tétel ellenére).

Gorbacsov mindenesetre azt hitte: kézben tudja tartani a reformfolyamatot, s nem gondolta volna, hogy az általa képviselt osztály (a nomenklatúra) többsége túllép rajta – amit Jelcin sikere mutatott -, mint ahogyan aligha számított a kommunista párt eljelentéktelenedésére, arra, hogy az képtelennek bizonyul a reformterv transzmissziós szíjává válni a néptömegek szintjén. A szovjet burzsoázia (a nomenklatúra) lesz a holnap burzsoáziája, amely most már magántulajdonosként, s nem kollektíve, az állam közvetítésével veszi kezébe a termelőeszközöket.

Itt ismét önkritikával kell élnem. Gorbacsovhoz hasonlóan úgy véltem, a rendszer képes lesz megreformálni önmagát, s ezért feltételeztem, hogy bár a reformtervek inkább jobboldaliak (ami a gazdaság irányítás koncepcióját illeti), kétségtelen demokratikus dimenziójuk a népi erők számára lehetővé teheti, hogy a fejlődést balra mozdítsák. Lebecsültem azonban azt a pusztító hatást, amit a depolitizálódás okozott. Ez népi szinten sebezhetővé teheti a dolgozó osztályokat, amelyek képteleneknek bizonyultak arra, hogy a demokratizálást a maguk javára fordítsák, s pozitív ellenjavaslatokat dolgozzanak ki. Zavarodottságuk passzivitásba és/vagy illúziókba – nevezetesen a nacionalizmusok illúzióiba – taszítot­ta őket.

Hasonlóképpen túlértékeltem a néptömegek (szovjet) patriotizmusát is. Valójában a tömegeket teljes mértékben hidegen hagyja az olyasfajta elégtételérzés, amelyet országuk esetleges rangja okozhatna. A nagy­hatalmi nacionalizmusnak ez a fajta elutasítása bizonyos szempontból talán egészséges jelenség, amennyiben hosszabb távon elsőbbséget adhat a szociális kérdéseknek. Ám egyben igen veszélyes is, mert rövid tavon a külhoni ellenfelek aligha hagyják kihasználatlanul a kínálkozó le­hetőségét, hogy Oroszországot és a megszűnt unió nemzeteit megkísé­relek periferizálni, Nyugat-Európa s főként Németország „Latin-Ameriká­jává'' tenni.

II.

1. A Szovjetunió (miként a történelem bármely más társadalma) számá­ra a külpolitikai alternatívák mindig szorosan összefonódtak a belső tár­sadalmi dinamika követelményeivel. Mint mondtam, azok az ideologikus tézisek, amelyek szerint a Szovjetunió például inherensen agresszív lett volna, vagy, ellenkezőleg, mindig békére törekedett, soha sem tud meggyőzni. Ellenpontként mindig olyan konkrét, realista elemzéseket javasoltam, amelyek külső-belső artikulációja végbemehet egyrészt a Szovjetunióban és Kínában, másrészt a fejlett kapitalizmus különböző régióiban (Egyesült Államok, Japán, az EGK-féle Nyugat-Európa) , s amely ezen keresztül a világrendszert – változó valószínűségi fokkal – különböző lehetséges szcenáriók felé orientálhatja. Ennek fényében ej­tettem ki a hatvanas évek közepétől néhány általam ma is vállalt tézist.

Természetesen semmiféle garancia sincs arra, hogy az ilyen realista elemzések feltétlenül helyesek legyenek. A napi események befolyása következtében ugyanis ki vannak téve a túlhajtott, – s később helytelennek bizonyuló – extrapoláció kockázatának. Mondok néhány példát amelyek mindegyike egyben alkalom az önkritikára.

2, A Szovjetunió mindenkori külpolitikája analízisének, illetve a világmé­retű humanista, demokratikus és szocialista távlatok szemszögéből tör­ténő értékelésének nagymértékben figyelembe kell vennie a világrend­szer adott fázisát, amelyben az adott értékelendő külpolitikai lépések végbemennek.

a) A nyugati – fasiszta és demokratikus – hatalmak 1917 óta soha sem mondtak le arról, hogy legyőzzék a Szovjetuniót, amely az 1945-ös győzelemben játszott meghatározó szerepe ellenére kimerülten, sőt, az Egyesült Államok atom monopóliuma által fenyegetve került ki a háború­ból, ilyen körülmények között a jaltai egyezmények valójában nem a vi­lág felosztását jelentették a győztes imperialista hatalmak között, hanem olyan minimális garanciákat, amelyeket a Szovjetunió saját biztonsága érdekében elért.

b) A Szovjetunió – csakúgy, mint Kína, Vietnam vagy Kuba – soha nem törekedett forradalmának exportjára, hanem mindig is alapvetően óvatos külpolitikát folytatott, fő célja saját államának védelme volt. Emiatt valamennyi forradalom szinte a „nagy testvér" szándékaival szemben jött létre: a kínai forradalom Moszkva tanácsai ellenére, s Vietnamé, illet­ve Kubáé is önmaga erejéből ment végbe. Ez a tény számomra soha nem okozott megrendülést, megpróbáltam az okait megérteni, bár azt azért nem fogadtam el, hogy a forradalmároknak ezeknek alá kell vetniük magukat. Ellenkezőleg: túl kell lépniük rajtuk, csakis saját erőikre sza­bad számítaniuk. Ezt tették egyébként azok a forradalmárok, akik siker­rel jártak (Kína, Kuba, Nicaragua…).

c) A hidegháborút Washington kezdeményezte 1947-ben. A Szovjetunió szigorúan tartotta magát a jaltai felosztáshoz (bizonyíték erre a görög forradalom kapcsán tanúsított magatartása), s történelme során egyetlen pillanatra sem dédelgetett olyan tervet, hogy lerohanja Nyugat-Európát. A szovjet háborúpártiságra vonatkozó szólamok az atlantista propaganda részét képezték. A zsdanovizmus (a két táborra oszlott világ elve) jellegzetesen defenzív koncepció (arra való, hogy igazolja a Szovjetunió be nem avatkozását a jaltai határokon túl), és a Szovjetunió, illetve 1949-től Kína elszigetelődésének időszakát nyitja meg, amelyet az atlanti tömb kényszerített rájuk, mely viszont a maga részéről soha nem habozott beavatkozni a harmadik világban (gyarmati háborúk, izraeli agressziós háborúk stb.).

A Szovjetunió és Kína az elszigeteltségből a bandungi konferencia után (1955) kezdett kitörni, miután megértették, hogy a harmadik világ felszabadító mozgalmainak – akár korlátozott – támogatásából hasznot húzhatnak. Soha nem vetettem szemükre ezt a támogatást, de nem is vártam tőle többet, mint amit adhatott, hiszen a békés egymás mellett élésre törekvés politikája, amit az atlanti blokk elutasított, a támogatásnak határt szabott.

Ezzel párhuzamosan a szovjet katonai erőfeszítések az elrettentés tényleges egyensúlyához vezettek, ám csupán később (1970 körül). Ettől kezdve – de csakis ezután – a Szovjetunió szuperhatalommá vált, s ennek folytán új szakasz vette kezdetét.

3. A bipolaritás, amely az 1989-91-es szovjet összeomlást megelőző húsz esztendőt jellemezte, mindvégig aszimmetrikus maradt, mivel a Szovjetunió csak katonai vonatkozásban volt szuperhatalom, anélkül, hogy a gazdasági befolyás képessége terén versenyre tudott volna kelni a nyugati imperialistákkal.

Egyébként a két szuperhatalom cselekedetei s ezek hordereje között sosem létezett szimmetria. Az Egyesült Államok – s mögötte Nyugat-Európa és Japán – diplomáciai céljai világosak, módszerei pedig is­mertek voltak: biztosítani a maguk számára a perifériák feletti uralmat (a nyersanyagokhoz, a piachoz, a katonai támaszpontokhoz stb. való hozzájutást). E közös stratégia révén az Egyesült Államoknak sikerült hege­móniára szert tenni szövetségesei felett, majd, miután fölénye gazdasági téren erodálódni kezdett, csökkenő hegemóniájának megőrzésére használta fel e stratégiát (melynek legújabb fejezetét az Öböl-háború je­lentette).

A jaltai határokon túli szovjet intervenciókat ezzel szemben nehe­zebb definiálni.

Én azon a véleményen voltam, hogy ezeknek a beavatkozásoknak a célja a nyugati harapófogó szorításának enyhítése, illetve végső soron az atlanti szövetség megbontása, az európaiaknak az Egyesült Államok­ról való leválasztásával. E célkitűzés par excellence eszközét a harma­dik világ felszabadító mozgalmainak, illetve a radikális nacionalista kor­mányzatoknak nyújtott támogatás képezte (Palesztina és az arab világ, Afrika szarva, Angola, Mozambik, Afrika „szocialista" államai…). A Szov­jetunió, azzal, hogy Nyugat-Európát (például kőolaj-utánpótlásának po­tenciális fenyegetésével) emlékeztette sebezhetőségére, arra szerette volna ösztönözni, váljon le az Egyesült Államokról, s tárgyaljon. Ennek ellenére a stratégiai cél nem Nyugat-Európa meggyengítése, majd lero­hanása volt, hanem hatékony békés egymás mellett élésre szorítása, amely alkalmas a Szovjetunió gazdasági fejlődésének támogatására (mely fejlődést saját maga állított jobboldali vágányra). De Gaulle volt az egyedüli nyugat-európai politikus, aki megértette és elfogadta ezt a perspektívát. A szovjet stratégiai elképzelés ily módon tehát megbukott, sem Hruscsov mosolya, sem Brezsnyev furkósbotja nem hozta meg a várt eredményt, ugyanúgy, ahogyan Gorbacsov vagy Jelcin mosolyai sem tudták rávenni a nyugat-európaiakat, hogy feladják fő célkitűzésü­ket, a Szovjetunió maximális meggyengítését, széthullásának elősegíté­sét.

Magától értetődően, ilyen keretek között a Szovjetuniónak a harma­dik világ népei és kormányai részére nyújtott támogatása korlátozott ma­radt. Én belenyugodtam ebbe, elfogadtam olyannak, amilyen (minősíté­sem pozitív volt), ezzel szemben nem értettem egyet az elméleti igazo­lással (mint amilyen a „nem kapitalista út" teóriája volt, amit a maga ide­jében kritizáltam), mivel azt éppen a harmadik világ haladó erőinek sike­re szempontjából károsnak tartottam. Ezért aztán persze le is pocskon­diáztak, mind a Moszkvai Akadémia tömjénezői (akik között ma vezető helyen találunk olyan személyeket, akik magukat „antikommunistáknak" állítják be), mind a Szovjetunió kritikátlan hívei Afrikában, a Közel-Kele­ten, Kubában és Vietnamban.

III.

A szovjet rendszer összeomlása – bár jó ideje előre látható volt – min­den bizonnyal korunk nagy jelentőségű eseménye. Az ezáltal teremtett megváltozott feltételek fényében alighanem újra kell gondolni a jövőre vonatkozó minden érvelést és sémát. Ennek a cikknek azonban nem ez a feladata; az olvasónak ezzel kapcsolatban A káosz birodalma [L'Empire du Chaos] ill. Az amerikai hegemónia geopolitikája [Geopolitique de l'hégémonie américaine] című könyveimet ajánlhatom.

De vajon ez az összeomlás jelenti-e „a szocializmus és a marxizmus végét" – miként az uralkodó médiumok kedvelik beállítani -, „a történe­lem végét", a kapitalista szellem örökkévalóságát biztosító monolitikus konszenzus győzelmét? Azt hiszem, az ilyesmi üres locsogás, még ha – magától értetődően – egy korszak valóban lezárult is.

A XIX. században keletkezett I. Szocializmus korszaka 1914-ben ért véget, a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjainak fiaskójával, ame­lyek nyíltan bűnrészeseivé váltak saját nemzeti imperializmusaiknak. Le­nin joggal nyilatkozta ekkor, hogy az I. Szocializmus meghalt.

Az örökébe lépett II. Szocializmus, a III. Internacionálé és a leniniz­mus szocializmusa napjainkban halálozott el. Már 1963-ban azt írtam, hogy a szocializmus előrehaladása ugyanolyan gyökeres szakítást köve­tel meg a szovjet rendszerrel, mint amilyent Lenin hajtott végre 1914­ben. Jellemző egyébként, hogy a „szovjet" rendszer, ma, a kapitalizmus­hoz való nyílt csatlakozása során, a nyugati kultúrában uralkodó harma­dik világ ellenes (tehát az emberiség 75%-ával szembeni!) álláspontot foglal el.

A fiú halála nem támasztja fel az apát. Az unokára hárul a feladat, hogy tovább vigye az elődök művét. Éljen tehát a holnap III. Szocializ­musa!

De vajon felrajzolhatók-e ennek a III. Szocializmusnak a fő vonalai? Azt hiszem, igen, s erre vonatkozóan hadd előlegezzek meg három olyan tanulságot, amelyet az elmúlt harminc esztendő során a szovjet rendszerről, illetve a világkapitalizmusról alkotott kettős bírálatomból szűrtem le:

a) A „mást csinálás" dimenzióját a „minden áron való utolérés" prio­ritása helyébe kell állítani.

b) El kell fogadni, hogy a világméretű polarizálódás megkerülhetetlenné teszi a lekapcsolódást, még akkor is, ha konkrét módozatait újra és újra felül kell vizsgálni az általános fejlődés követelményei fényében.

A modern világ hasonló helyzettel néz szembe, mint a hanyatló Róma. Ahogyan a római birodalom adóztató központosítása akadá­lyozta a barbár népek fejlődését, s ezért e fejlődés ennek a közpon­tosításnak a megszűnését követelte (amit a feudalizmus képviselt, s amelynek talaján sokkal később a többletnek újfajta centralizáci­ója valósulhatott meg – ezt vitte véghez a kapitalizmus -), nos tehát ehhez hasonló módon ma a többletnek a kapitalizmus általi világ­méretű központosítása vált akadályává az emberiség háromnegye­de fejlődésének. Ilyenformán a kapitalista polarizációt meghaladó, újra­egyesített világrendszer megteremtése a többlet kapitalista centralizációján alapuló rendszernek a megszüntetésén (a „lekapcsolódáson") keresztül vezet.

Vajon az emberiség kézben tudja-e tartani (legalább viszonylagosan, mint mindig) ezt az átmenetet? Csakis a III. (világméretű és követ­kezetes) Szocializmus mozgalmának reneszánszt révén lehet képes rá. Ennek híján az objektív kényszerek fognak utat törni maguknak, a társa­dalom hosszú hanyatlásán, az erőszakon és az értelmetlen konfliktuso­kon, vagyis a barbárságon keresztül. Egy olyan korszakban, mint amilyen a mienk, ahol a fegyverzetek alkalmasak a Föld egészének elpusztítására, ahol a médiumok döbbenetes hatékonysági fokkal képesek domesztikálni a tömegeket, ahol az alapértékké emelt nyers egoizmus – az emberellenes individualizmus – a Föld ökológiai túlélését fenyegeti, a barbárság könnyen végzetessé válhat.

Sokkal inkább, mint bármikor, a választás nem: „Kapitalizmus vagy szocializmus", hanem: „Szocializmus vagy Barbárság".

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)