Ma sokan elfelejtik, hogy a második világháborúban a Wehrmacht nemcsak "harcolt, mint minden sereg". Teljesen kifosztotta a megszállt területeket, emberek millióinak németországi kényszermunkára való elszállításában segédkezett. A holokauszt sem történhetett volna meg közreműködése nélkül. Mindezekre egy hamburgi kiállítás döbbentette rá a németeket a közelmúltban.
A megsemmisítő háború és a Wehrmacht bűntettei 1941–1945 között
A hamburgi Társadalomkutató Intézet Németország egyik legkomolyabb tudományos intézményének számít. Ugyanakkor a kilencvenes évek közepéig csak a szakemberek körében volt ismert. Minden megváltozott, amikor 1995-ben az intézet a fenti címmel kiállítást rendezett. Ez a kiállítás a bemutatott anyaghoz való viszonyával kettéhasította Németországot (pontosabban, megmutatta a már létező törésvonalat). A kiállítást 800-900 ezer ember nézte meg; mind a 33 németországi és ausztriai városban, ahol a kiállítás látható volt, parázs viták lobbantak fel, amelyek nemritkán utcai verekedésbe torkolltak. Saarbrückenben megpróbálták meghiúsítani a kiállítást.
Mi válthatott ki ekkora indulatot? A kiállítás szervezői a németek történelmi tudatának egyik legelterjedtebb mítoszát találták el – a “tiszta Wehrmacht” legendáját. Ma Németország lakosságának elsöprő többsége úgy gondol a Harmadik Birodalomra, mint a német történelem legsötétebb és legszégyenletesebb időszakára. Hitler, a náci párt, a gestapo, az SS – mindez rossz, nagyon rossz. De a Wehrmacht más: nem volt köze a náci rendszer bűneihez, katonái és tisztjei csak katonai kötelezettségüket teljesítették.
A “tiszta Wehrmacht” legendáját, a “német katona lovagiasságát” évtizedeken keresztül dédelgették és terjesztették befolyásos történészek és publicisták, szépírók és filmesek. Őrizték egykori katonák milliói. Ezek a csoportok közös igyekezettel száműzték a társadalmi tudat perifériájára a nürnbergi per során napvilágot látott tényeket a Wehrmacht viselkedéséről.
Természetesen voltak és vannak Németországban tudósok, közéleti személyiségek, politikusok, akik mindig az igazat mondták a Wehrmachtról. De nem ők határozták meg a társadalmi tudatot, a közhangulatot. A XX. sz. legszenzációsabb kiállításának sikerült nagymértékben megtörni ezt a hozzáállást.
A kiállítás három történetet illusztrált: Szerbia német megszállásának első kilenc hónapját, a 6. német hadsereg támadását Sztálingrád ellen és a majd’ három évig tartó hitlerista uralmat Belorussziában. Mindhárom témát gazdag képi és szöveganyag kísérte Szerbia, Oroszország, Belorusszia, Németország, Izrael és az USA archívumaiból és múzeumaiból: a Wehrmacht katonái és tisztjei által készített fényképek százai (még néhány amatőr dokumentumfilm is), a Propagandaminisztérium hivatásos fényképészeinek képei, katonák levelei, parancsok, jelentések fénymásolatai stb.
A közhelyes érv: “mit akartok, háború volt” végleg összeomlott e gazdag anyag terhe alatt. Szó sem lehetett semmilyen “normális” háborúról (a szókapcsolat minden természetellenessége ellenére). Ez “megsemmisítő háború” volt, ezzel a névvel illette Hitler a háborút a tábornoki kar előtti közismert beszédében, 1941 márciusában. A háború, amelynek célja a kelet-európai népek szolgasorba süllyesztése volt, némelyiknek pedig teljes vagy részleges elpusztítása, illetve elűzése, államuk megsemmisítése. A háborút világnézetileg a “felsőbb- és alsóbbrendű fajok örök harcával” motiválták, politikailag pedig – a “zsidó bolsevizmus” megsemmisítésének szükségességével. A nemzetközi jognak a háborúban a hadifoglyokkal és a polgári lakossággal való bánásmódot szabályozó elvei betartását már kezdettől fogva feleslegesnek minősítették; a terrorra és a népirtásra mint a cél leginkább megfelelő eszközeire tekintettek. Az e cél által vezérelt parancsok, ezeknek a parancsoknak az ideológiai alapjai lettek a nagyszámú Wehrmacht katona gyilkos magatartásának okai – itt találkoztak össze az embergyűlölő rendszerből érkező hatások.
A 8 milliós Wehrmacht tehát természetesen nem volt független a náci rezsimtől – a rezsim második tartóoszlopa volt (a NSDAP után). Így határozta meg a haderők szerepét a Führer, így értelmezték a tábornokok. A “megsemmisítő háború” során a Wehrmacht nemcsak “harcolt, mint minden hadsereg”. Teljesen kifosztotta a megszállt területeket, emberek millióinak németországi kényszermunkára való elhurcolásában segédkezett. A Wehrmacht táboraiban több mint 5 millió szovjet hadifogoly raboskodott, közülük 2 millió gyilkosság áldozata lett vagy meghalt az embertelen körülmények és bánásmód következtében. A holokauszt nem történhetett volna meg a Wehrmacht közreműködése nélkül.
A fegyveres erők már az elején nagy gondot fordítottak arra, hogy bűntetteiknek ne maradjon nyoma. A zsidók, más polgári lakosok, hadifoglyok megölésére vonatkozó parancsokat általában szóban adták ki, a testi fenyítéseket lakott területen kívül kellett végrehajtani, fényképezni tilos volt (a katonák felvételei a parancsnokság tudta nélkül készültek – a “fiatalság hőstetteinek” emlékére vagy barátok, barátnők előtti hencegéshez stb.). A jelentésekben eufemizmusokat használtak: a zsidók “partizánok”, “tolvajok”, a nők “szoknyás katonák”, a gyerekek “kémek” stb. voltak. Sok testi fenyítésről szóló dokumentumot utólag elégettek, 1944 végétől pedig a katonák elkezdték felnyitni a tömeges mészárlások helyén lévő tömegsírokat, majd exhumálták és elégették a tetemeket. Tehát tudatában voltak annak, amit tettek, és féltek a megtorlástól.
A német társadalom megrázkódtatásáról a vendégkönyvbe írt bejegyzések, olvasói levelek, internetes hozzászólások ezrei tanúskodtak. A Wehrmacht volt katonái és tisztjei a figyelem középpontjába kerültek. Hogyan reagáltak erre? Ruth Beckermann osztrák dokumentumfilm-rendező filmjében (amit bemutattak a kiállításon) a “szereplők” a kamera előtt emlékeznek vissza zsidók meggyilkolására, partizánok kivégzésére, rekvizíciókra… Kétségbeesettség, szégyen, mentegetődzés, opportunizmus és fanatizmus váltakozása vagy keveréke… Lehetséges, hogy éppen az “egykoriak” írták a következő bejegyzéseket a vendégkönyvbe: “a Wehrmacht bemutatása egyoldalú”, “túl negatív”, “mások még gyalázatosabban viselkedtek, főleg a Vörös Hadsereg” stb. De vannak ellentétes tartalmú bejegyzések is: “Annyira borzalmas volt minden, el sem lehet képzelni. A kiállítás nagy késéssel jött létre, de korábban valószínűleg nem engedték volna megvalósítani”.
Más korosztályok véleménye sem volt egységes. Volt, aki úgy gondolta, hogy a “kiállítás egybemossa a Wehrmachtot és az SS-t”, más meg azt írta, hogy “nem kell eltúlozni a múlt iránt való érdeklődést – végül is attól a háborútól már több mint fél évszázad választ el minket”. Emlékezetembe vésődött egy replika az Internetről: “Ezek a németek… A múlttal való elszámolásban is ugyanolyan alapossággal járnak el, mint a zsidók legyilkolásakor”. De itt sem kellett várni az ellenkező véleményre: “Ha valóban elszámoltunk volna a múltunkkal, nem lenne Német Nemzeti Szövetségünk, NDP-nk, Republikánusaink és egyáltalán jobboldali radikalizmusunk… Ellenkezőleg, több ilyen kiállításra lenne szükség”.
A véleményt nyilvánítók többsége pozitívan értékelte a kiállítást. Az Internetes fórum részvevőinek a következő kérdést tették fel: “Mi jutott eszükbe a Wehrmachtról eddig, és mit éreznek most?”. Íme néhány válasz: “Sok dolgot új megvilágításban láttam meg”. “Jobban el tudtam képzelni annak a háborúnak a borzalmait”. “Lehetséges – írta az egyik részvevő –, hogy valamilyen törés ment végbe, és egyre többen készek és képesek arra, hogy a magánélet, a saját családjuk szintjén foglalkozzanak a múltunkkal”.
De 1999 elején a kiállítás veszélybe került. Németország legismertebb és legmegbízhatóbb lapja – a hamburgi “Spiegel” – közölte Bogdan Musial lengyel-német történész, régebben a “Szolidaritás” aktivistája megjegyzéseit. Musial azt állította, hogy néhány felvétel, amin német katonák állnak körül holttestekkel megtöltött sírokat, valójában az NKVD áldozatait ábrázolja, akiknek a hantjait németek tárták fel a szovjet területek megszállása után 1941-ben. Aztán egy magyar történész, Ungváry Krisztián néhány fényképen nem német, hanem magyar és finn egyenruhákat ismert fel. És ezt a folyamatot már nem lehetett megállítani… Vég nélkül özönlöttek a vádak: néhány, ugyanazt az eseményt ábrázoló felvétel különböző képaláírásokkal szerepel a kiállításon; a fényképek sorrendje sok esetben pontatlan, és az átrendezés eredményeképpen más értelmet nyertek; egyes képaláírásokban rosszul van feltüntetve a katonák rangja; néhány idézetet önhatalmúlag átszerkesztettek stb.
A történtektől megdöbbenve, Jan Philipp Reemtsma, a hamburgi Társadalomkutató Intézet igazgatója (multimilliomos, mecénás és szociológus egy személyben) a felelősséget a kiállítás szervezőcsoportjának vezetőjére, a híres Hannes Heerre hárította. Heer volt az, aki “túl könnyelműen” kezelte a moszkvai archívumokból származó felvételek indexeit, és más szakmai hibákat is elkövetett. Az eredmény: a kiállítás hitelének teljes elvesztése. Heer és munkatársai gőgösen elutasítottak minden kritikai megjegyzést, “jobboldali radikalizmussal” vádolva a bírálókat. Ráadásul Reemtsma és a “Spiegel” is világossá tették, hogy az okot Heer baloldaliságában kell keresni. Heer kommunista volt, aktívan részt vett a 60-as évek diáklázadásaiban, leleplezte a bonni köztársaság több képviselőjének náci múltját.
A nyilvános botrányok kapcsán az Intézet és a kuratórium a következő kérdésre kereste a választ: Mi a teendő? A kiállítás további németországi bemutatását, illetve az 1999 végére tervezett USA-beli vándorkiállítást le kellett mondani. A kiállítási tárgyak ellenőrzésére hat, a hamburgi intézettől független kutatóból álló elismert szakértői bizottságot hoztak létre. Úgy kalkuláltak, hogy kb. három hónapra lesz szükségük, ami után a kiállítás újra megnyílhat. Meg is nyílt… két év múlva.
A szakértői bizottság fő eredményei egyébként sokkal korábban kiderültek. Igen, vannak hibák, hiányosságok, de “nem hamisították meg a kérdésfelvetést és a végkövetkeztetést”. Sajnálatos módon “a kiállított tárgyak bemutatásmódja a nézőnek túlságosan általános, differenciálatlan elképzeléseket sugall”. A bizottság azt javasolta, hogy “alapos átdolgozás után a kiállítást rendezzék meg újra, más formában, amennyiben ez szükséges”.
Mindeközben a kiállítás “történelmi igazságért harcoló” fő kritikusainak “nimbusza” azért enyhén szólva megfakult. Kiderült, Heernek valószínűleg igaza volt abban, hogy Musial és Ungváry szimpatizál és kapcsolatban áll a szélsőjobboldallal. Musial 2000-ben kiadott egy könyvet, amelyben a nyugat-ukrajnai és nyugat-belorusz zsidóság lemészárlásában a helyi lakosság részvételét azzal magyarázza, hogy “jelentős részük” a szovjethatalommal működött együtt 1939 és 1941 között. Ungváry interjút adott a szélsőjobboldali “Junge Freiheit”-nak, és hasonló szellemiségű kiadónál jelentette meg disszertációját.
A kiállítással kapcsolatos – mint például a felvételek valódiságára és a képaláírások korrektségére vonatkozó – kifogások sora alaptalannak bizonyult. A Wehrmacht felelősségének tagadása a kollaboránsokból álló “kisegítő alakulatok” tetteiért, és a zsidók kiirtásában való részvételéért (“Babij Jarban egyetlen német katona sem lőtt”), csupán egy próbálkozás, hogy a helyi lakosság lemészárlását “klasszikus, partizánok elleni háborúnak” állítsák be – mindez arra késztette a Spiegelt, hogy elhatárolódjon Musialtól és Ungvárytól. A lapot idézve, világossá vált, hogy “mindkét kelet-európai, akik saját bőrükön tapasztalták meg, mit jelent az igazi kommunizmus, az ellenséget bármely kétes esetben a baloldalon keresik”. [Ez Ungváryra aligha vonatkoztatható, hiszen egyetemi tanulmányait 1989 után végezte – a szerk.] Végül, 2001 novemberének utolsó napjaiban ünnepélyesen megnyílt az új kiállítás. Az összes kommentárt újraírták, a fényképeknek is legfeljebb tíz százalékát tartották meg.
Mennyiben változott a kiállítás koncepciója és szerkezete? Először is, a súlypont a fényképekről a szövegekre tevődött. Az első kiállítás képei megrázóak voltak. A XX. sz. minden szörnyűségét magukba szívták: holttestekkel teli sírok, felakasztott, kivégzésre váró, kínzást, megalázást elszenvedő emberek. Mellettük pedig – önelégült, mosolygó hóhéraik. A fényképek sokkolták a nézőket – néhányan rosszul lettek, volt, aki lelki segítségre szorult. Az új kiállítás szervezői szerint a fényképek csupán az egyes pillanatokat közvetítik, nem adnak teljes képet, vagy “átlagolt”, “differenciálatlan” képet mutatnak. “Maguk a fényképek semmit sem mondanak a gyilkosokról” – mondja a szervezők vezetője, Ulrike Jureit: “A szükséges differenciáltság eszköze a szöveg” – folytatja Reemtsma a gondolatot. Így tehát hatásos felvételek gyűjteménye helyett az új kiállítás átgondolt szövegláncot alkot. 1000 négyzetméternyi területen – ami kétszer akkora, mint az előző volt – időbeli és tematikus sorrendben állították ki a Wehrmacht gyilkos tevékenységét dokumentáló parancsokat, rendelkezéseket, jelentéseket, tájékoztatásokat stb. Helyet kaptak az előző kiállítás által nem érintett területek: hadifoglyok halálra éheztetése, embereken végzett orvosi kísérletek, az elfoglalt területek lakosságának birodalmi kényszermunkára való szállítása.
A másik fontos különbség Heer megfogalmazásában a kiállítás célja: “nyilvánosan megvitatni a sorkatonák náci bűntettekben való részvételét, a bűnös munkamegosztásba való bevonásukat, segítő, bűntárs, tanú-, bámészkodó és riporter szerepüket”. Az új kiállítás a súlypontot a tábornokokra helyezte.
Mennyivel könnyebb 3000 gyanúsítottat bíróság elé állítani (1939 és 1941 között 3191 tábornok szolgált a Wehrmachtban), mint a háború esetleges részvevőinek millióit – annál is inkább, hogy az elsők közül már szinte senki nincs életben, míg az utóbbiakkal még ma is találkozhatunk az utcán, a buszon vagy bárhol másutt. Németországban még ma is több mint 1,7 millió férfi él, aki szolgálhatott a Wehrmachtban. (Nem szólva itt arról a rendkívül bonyolult kérdésről, hogy miképpen őrzik emléküket az elesettek özvegyei, gyermekei, unokái …)
De a szervezőknek erre természetesen tudományos-történeti magyarázatai is vannak. Úgy gondolják, hogy a Wehrmacht vezérkara volt az egyetlen erő, amely megállíthatta volna Hitlert akár 1941-ben is. De nem tette, mivel “elvileg egyetértett a háború ideológiai céljaival”. A Szovjetunió megtámadása előtt néhány hónappal, a tábornokokhoz intézett beszédében a Führer “megsemmisítő háborúnak” nevezte az előttük álló konfliktust.
A Wehrmacht elfogadta ezt a parancsot. A háborús bűnöket, az emberiség elleni bűntetteket még a hadiesemények előtt tervezték meg. Így a főparancsnokság ismert parancsa “a háborús törvénykezésről” (1941. május 13.) így szólt: “azokért a tettekért, amelyeket a Wehrmacht képviselői és követői alkalmaznak az ellenséges erőkkel szemben, nem indítható semmilyen bírói eljárás, még abban az esetben sem, ha a nevezett tett háborús bűntettnek vagy szabálysértésnek minősül”. A Wehrmacht főparancsnokságának (OKW) utasítása a “hadsereg viselkedéséről” “könyörtelen bánásmódot” írt elő “a bolsevik felbujtók, partizánok, szabotőrök, zsidók ellen”. A “komisszárokról szóló parancs” (1941. július 6.) a Vörös Hadsereg minden funkcionáriusának azonnali megsemmisítését írta elő.
Ennek eredményeképpen létrejött egy, “a jogi normáktól nagymértékben szabad terület”, ahol gyakorlatilag határtalanul alkalmaztak erőszakot. Feléledtek az aljas ösztönök, az emberek “nagyon mélyre süllyedtek”. “Hány német katonának volt gondja még arra is, hogy a parancs értelmében estére orosz hadifoglyokat szolgáltasson az ezred- vagy hadosztály parancsnoki ponthoz? Képesek voltak pár “nyamvadt Iván” miatt, akármikor, hótorlaszokon és mocsarakon keresztül kockáztatni az életüket csak azért, hogy azt mondhassák később: lelőve menekülés közben – amit a parancsnokság a legnagyobb megértéssel fogadott” – emlékszik vissza a háború egyik részvevője.
A kritikusok Heert a következő szövegéért bírálták: “Abban az időben (1942 második fele – S. M.) a Wehrmacht katonai rangjai nem sokban különböztek Himmler SS-eitől”. Ezt a “Spiegel” is túlzásnak tartotta, bár elismerte: “Az SS-eket ábrázoló fényképek gyakran okkal szerepelnek a Wehrmachtnak szentelt kiállításon, mert sok esetben kéz a kézben cselekedtek”.
A zsidók genocídiumát a Wehrmacht vezérkara mind tisztán katonai, mind szervezői-technikai szempontból elősegítette. A Wehrmacht egységeinek parancsnokai előírták a zsidóknak a megkülönböztető jel viselését, megszervezték a gettókat. Katonák és tisztek szállították az áldozatokat a kivégzőhelyekre, őrséget adtak. és sok esetben közvetlenül is részt vettek a gyilkosságokban. A kiállításon bemutatásra kerülnek von Reichenau, a 6. és Mannstein, a 11. hadsereg táborszernagyainak-hadseregparancsnokainak utasításai, amelyekben a “zsidókkal szembeni kegyetlen büntetőakciók szükségességének maximális megértését” kérik a katonáktól, miután “a zsidók tekinthetők a németek elleni terror szellemi képviselőinek”.
Milyen mértékben vettek részt a nevezett bűncselekményekben a sorkatonák? Heer annak idején volt olyan óvatlan, hogy azt állítsa: “60 és 80 százalék között”. Jureit ezt “tisztán spekulatívnak” tartja. Az új kiállítás nem tartalmaz semmilyen kijelentést erre vonatkozóan – a szervezők abból indultak ki, hogy ezt tudományosan lehetetlen volna megindokolni.
Ennek ellenére a kérdés körül kialakult viták több mint száz, a keleti fronton harcoló német hadosztály tényleges viselkedésének tanulmányozását eredményezték. Figyelembe véve a kutatás volumenét, érthető, hogy a közeljövőben nem számíthatunk általánosító összefoglalásra. De valami azért kiderült. Detlef Siebert történész megállapította, hogy a jelentések alapján a “komisszárokról szóló parancsot” a hadtestek minimum 80 százaléka teljesítette.
Az elvégzett munka alapján a kiállítás szervezői lehetségesnek tartották, hogy “kollektív gyanú” alá vegyék némelyik katonai egységet – például a Gustav von Bechtolsheim parancsnoksága alá tartozó 707. gyalogoshadosztályt. Ez a hivatásos tiszt (megmenekült a felelősségre vonástól és csendben elhunyt 1989-ben) így okította a katonákat: “Ha egy szabotázsból kifolyólag kiirtják a falu egész zsidó lakosságát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a bűncselekmény tettesei, vagy legalábbis a kezdeményezői megsemmisültek”. A kiállításon bemutatott jelentés alapján, 1941 decemberéig a 707. hadosztály katonái több mint 19 ezer civilt öltek meg, többségükben zsidót. (A Spiegel szerint a Szovjetunió elleni német támadás első hónapjaiban a hírhedt “partizánok elleni harc” alapvetően a zsidók és a cigányok lemészárlását álcázta, hiszen a német hadtáp számára a partizánok csak később kezdtek reális veszélyt jelenteni.)
És végül a harmadik különbség. Óvakodva az “átlagolt” értékeléstől, az új kiállítás alkotói abból indultak ki, hogy nem létezett “szürke” embertömeg, ugyanúgy, ahogyan nem létezett az absztrakt “események dinamikája” sem: élő emberek voltak, konkrét döntések, személyes választások. A kiállítás ezt a tézist “A szabad akaratnyilvánítás keretei” című részében a 691. gyalogsági ezred három századparancsnokának példájával illusztrálja. 1941 októberében mindhárman ugyanazt a szóbeli utasítást kapták: semmisítsenek meg minden zsidót azokon a településeken, ahol a századaik állomásoztak. Herman Kuhls főhadnagy rögtön teljesítette a parancsot. Friedrich Nöll százados írásos megerősítést kért, majd ő is teljesítette a parancsot. Josef Sibille főhadnagy megtagadta a parancsot. Amikor a zászlóalj-parancsnok megkérdezte tőle, hogy mikor kezd már el végre keménységet tanúsítani, Sibille válasza ez volt: “Soha”. És semmit sem kapott érte.
Még tovább ment Max Liedtke őrnagy és Albert Battel főhadnagy. 1942. július 26-án katonáikkal lezárták a Szan folyó hídját, megakadályozva ezzel, hogy a Gestapo és az SS zsidókat szállítson el a lengyel Przemysl városkából a Belzec megsemmisítőtáborba. Lidtke és Battel azzal magyarázták cselekedetüket, hogy munkaerőre van szükségük. Ez hihetően hangzott. Ismeretes, hogy ilyen konfliktusok még a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban is előfordultak: a táborvezetőség ragaszkodott az összes zsidó deportálásához, a gazdasági vezetőség viszont próbálta megtartani a hadiipar számára szükséges szakembereket. De Lidtke azon kijelentése, hogy “Ha a hídra lépnek, tűzparancsot adok!” arra enged következtetni, hogy ez már több volt, mint egyszerű hatásköri konfliktus. Az SS és a Gestapo kénytelenek voltak – persze csak ideiglenesen – visszavonulni. Lindtkét hamarosan más helyre vezényelték – ennél több nem történt.
Ez a körülmény – vagyis az, hogy, akik nem kívánták végrehajtani a törvénytelen gyilkosságokat, sokszor büntetlenek maradtak – természetesen különös jelentőséggel bír a katonák tetteinek értékelésekor. “Nem ismerünk egyetlen olyan esetet sem, amelyben egy katonát azért ítéltek volna el, mert nem teljesített egy gyilkos parancsot” – jegyzi meg a Spiegel –, és egyből hozzáteszi: “és ezt mindig megfellebbezhetetlen vádként használják az életben maradtak ellen”. Ulrike Jureit túl kategorikusnak látja azt a következtetést, hogy a Wehrmachtban “aki akarta, megtagadhatta a parancsot”. Csak egyet tudunk – mondja –, hogy voltak, akik megtagadták.
A kérdés persze még nem tekinthető lezártnak. De szeretnénk megjegyezni, hogy egy olyan jelentős személyiség, mint Hans-Heinrich Nolte professzor, szintén abból indult ki, hogy “a gyilkosságokban való részvételre senkit nem köteleztek erőszakkal. Nem tette ki magát semmilyen életveszélynek az a német tiszt vagy katona, akinek volt annyi bátorsága, hogy nemet mondjon”. A parancs megtagadása még az előmenetelnek sem mindig ártott, amit Nolte egy sor példával igazol. “Ha a németek többségének – így a tudós végkövetkeztetése – lett volna elég bátorsága, a bűncselekmények nem ölthettek volna akkora mértéket, mint amekkorát öltöttek a valóságban. Sokan, túl sokan voltak azok, akik nem voltak bátrak, vagy pedig saját antiszemitizmusuk és antikommunizmusuk vezérelte őket, felsőbbrendűségük érzése az oroszokkal szemben és nem utolsósorban a zsákmányszerzés, halált, erőszakot, rablást terjesztve”.
A kiállítás expozíciója az akkori és nem a mai jogtudatból kiindulva értékeli a Wehrmacht tetteit – helyesen, történeti módon. Megmutatja, hogy a “megsemmisítő háború” során lábbal tiporták az érvényben lévő normákat. Elsősorban az 1907-es hágai egyezményről van szó, az összes későbbi kiegészítéseivel. A hágai szabályok a hadviselést az ellenséges hadsereggel való küzdelemre korlátozták, tiltották a fegyver alkalmazását a nem harcolók ellen, a hadifoglyok megölését, az ellenfél tulajdonának önkényes lerombolását vagy elkobzását. Németországban érvényes jogi normának számítottak a hágai dokumentumok, melyek még 1910-ben, a birodalmi jogalkotói közlönyben jelentek meg. A katonák ismerték ezeket, mivel 1940-ig a katonai kiképzési tankönyv részét képezték. Igen, a Wehrmacht vezérkarának parancsai és irányelvei felmentettek az e normák megsértéséért járó büntetőeljárás alól, de annak, aki akarta, volt reális lehetősége betartani őket.
Az előző kiállítást értékelve, egy vezető német második világháború-szakértő, Manfred Messerschmidt professzor a Wehrmachtot úgy jellemezte, mint “Az emberiség 50 millió emberéletbe kerülő nagyszabású nemzetközi bűncselekményének végrehajtó szervét”. H.-H. Nolte ekkor írta a következőket: “A kiállítás bírálata közben gyakran elhangzott, hogy a Wehrmacht nem minden képviselője vett részt a bűntettekben, viszont a címben az áll, hogy “A Wehrmacht bűntettei”. Az igaz, hogy nem minden katona követett el bűntettet. Ugyanúgy, mint más intézmény esetében, a “Wehrmacht” terminus itt a Wehrmacht vezérkarát jelenti, amely már a tervezés alatt bűncselekmények elkövetését feltételezte… Ha ezek a tervek – hangsúlyozza Nolte – határozott ellenállásba ütköztek volna a katonák és a tisztek részéről, akkor ez a terminus nem lenne helyes. De erről szó sem volt. Ily módon – összegez a történész – jogosan beszélünk a “Wehrmacht bűntetteiről”, hiszen a Wehrmacht vezérkara megtervezte ezeket a bűntetteket, sok katona és tiszt pedig részt vett bennük”. A szemléletesség kedvéért egy történelmi analógiát említ: “Az inkvizíció korának tömeges gyilkosságait ugyanúgy az “egyház bűntetteiként” tartják számon, pedig nem minden pap, és messze nem minden hívő vett bennük részt”.
Hogyan változtatta meg ezt az értékelést az új kiállítás? Lényegében sehogyan. A végkövetkeztetés ugyanaz: “A Wehrmacht mint intézmény aktívan részt vett az előzmények nélküli megsemmisítő háború előkészítésében és megvalósításában”.
Ennek ellenére az új csapat – amely jóval fiatalabbakból, 30-40 évesekből állt, akik politikai függetlenségüket hangsúlyozták –, úgy látszik, abban reménykedett, hogy művére más, jobb sors vár. Kifogástalan szakértelem, a kiállítási tárgyak kiválasztásánál tanúsított maximális óvatosság, a szövegek ellenőrzöttsége és megalapozottsága, a végkövetkeztetések nagyon óvatos megfogalmazása – mindez azt a célt szolgálta, hogy kihúzza a talajt a kritikusok lába alól és lecsendesítse a kedélyeket.
A remények szertefoszlottak. A megnyitó napján a berlini “Művészeti Galériát” határoló utcák fájdalmasan ismerős képet mutattak. Az egyik oldalon – a neonáci NDP ifjai (szerintük 3 és fél ezren, a rendőrség szerint kb. 1600-an), a másikon – az NDP-vel ellentétes, baloldali, demokratikus eszméket valló tüntetők. Az eredmény: rögtönzött kordonok, vízágyúk, összetűzések, kődobálás, sebesültek és letartóztatottak.
“A kiállítás kapcsán fellobbant szenvedélyek” a politikai szervezeteket is magukkal ragadták. A kormány bejelentette, hogy a kiállítás “nélkülözhetetlen része a nemzeti szocializmus bűntettei kritikai számadásának”, bírálta a jobboldali radikálisok tüntetését és szolidaritását fejezte ki azokkal a tüntetőkkel, akik “békésen ellenálltak”. Az ellenzék a kiállítás szervezőit a szélsőjobboldal felzaklatásával vádolta. “Vörös-zöld tákolmány” – mondta, többek között a szélsőjobboldali HSS képviselője –, “megint azt a képzetet kelti, mintha a Wehrmacht katonáinak többsége gyilkos lenne”, ami természetesen ellenérzést vált ki.
Még Hobbes jegyezte meg annak idején: “Ha a geometriai axiómák sértenék az emberek érdekeit, azokat is megcáfolnák.”
Két hónapos berlini bemutató után (hosszú-hosszú sorok a bejáratnál, a termekben fellobbanó viták, véleményütközések a vendégkönyvben) a kiállítás Bielefeldbe költözött. És újra ugyanaz a kép…
Habent sua fata libelli (a könyveknek saját sorsuk van), mondták a rómaiak. Úgy tűnik, a kiállításoknak is.
(Fordította: Kutyina Olga)