1990. január 10-én egy sajtóértekezleten szélsőjobboldali veszélyre mu­tattak rá a végét járó NDK-ban. Akkoriban Helmut Kohl szövetségi kan­cellár úgy vélte, ezek az észrevételek „mértéktelen túlzások".

Közel 14 hónappal később 1991. március 2-án, a brandenburgi párt­vezetők konferenciáján a CDU tartományi elnöke, Lothar de Maziere „jobboldali elhajlás" veszélyéről beszélt. Mindketten CDU-politikusok, el­térő véleményüket tehát nem a pártkonkurencia motiválta, motiválhatta.

Tekintettel a halványuló bipolaritásra az USA és a Szovjetunió között és az ezáltal megindult aktivitásra az új világrendszerért, az NDK-beli lé­tező szocializmus eltörlése felhívás volt egy önkormányzati Németor­szág létrehozására a modern Európában. Aztán a hidegháború nem a népek békéjének korszakába, hanem az Öböl-háborúba torkollott. Az összes német szövetségi államgazdasági és szociális egységéhez ve­zető átmenet nehézségeit befolyásolta a nemzetközi érdekek agresszi­vitása, aminthogy a milliárdos nagyságrendű pénzügyi ráfordítások is rá­nyomták bélyegüket.

A nehéz visszatalálást a német egységhez, a kelet-európai államok korszakos összeomlása is terheli. Mindezek az összefüggések azt köve­telnék meg, hogy az új Németország minél humánusabb ország legyen. Gazdasági helyzetéből következő történelmi felelőssége a jövendő, ha­tárok nélküli Európában, hogy a gazdag, a polgári demokráciában élő ipari államok közötti feszültségeket, az egyfelől elszegényedő, másfelől mély strukturális válságban lévő államokat nem csak el kell tudnia visel­ni, hanem e problémákat képesnek kell lennie megoldani is.

Ebből a szempontból Németországgal szemben a jövendő felte­hetően még magasabb követelményeket támaszt, mint a jelen. A tole­rancia és a humanizmus politikai kultúrájának kialakítása a modern Eu­rópa demokratikus és a belső béke által meghatározott minőségének a követelménye. Csak így lehet olyan, politikai érvényű, morális példa, amely ellenszegülhet az új világrend tömegpusztító eszközök általi meg­valósítására irányuló törekvésnek.

A neofasizmus lehetséges veszélyét és/vagy a jobboldali radikaliz­must, nézetem szerint, ennek a felelősségnek a dimenziójában kell vizs­gálni.

A „szélsőjobboldaliság" trendanalízisének szükségességéről

A korábban említett sajtókonferencia a következő tények megállapításá­ra jutott a „szélsőjobboldaliság" jelenségeinek tekintetében. Az 1989. de­cember közepi lipcsei megmozdulás óta egyre agresszívebb lett a naci­onalizmus. A demokratikus tiltakozó akció „Mi vagyunk a nép" jelszavát túlharsogta az „Egy nemzet vagyunk" kiáltása – háborús zászlók alatt. Ugyanezen a napon, december 11-én Karl-Marx-Stadt-ban már így hangzott a jelszó: „Hogy tiszta legyen a levegő Németországban, a kály­hákban ne szénnel, hanem kommunistákkal tüzeljünk!" Olvasói levél az újságból: „Figyelmeztetnem kell a ,barna hullámra', amely a megmozdu­lásokon egyre láthatóbbá válik!" Az ilyen írások közzététele viszont fe­nyegető leveleket provokál az újságírókkal szemben, mint a Berliner Zei­tung esetében: „Megtörténhet, hogy az Önök szerkesztőségét a le­vegőbe repítjük! Számítsatok rá!" Aláírás: „Az újraegyesülésért – Re­publikánusok". A feladó többnyire ismeretlen marad. De a nemcsak hogy neofasiszta, hanem neonáci jellegű írások nyilvánvalóan hitvallá­soknak tekinthetők. Egyértelműen neonáci tartalmú volt például az az ajánlás, amelyet a Buchenwaldi Nemzeti Figyelmeztető- és Emlékhelyek vezetése számára küldtek („Tartsátok melegen a kemencéket…") és egy telefon az erfurti zsidó hitközséghez: „A buchenwaldi kemencék még mindig várnak rátok!" A neonáci dikció világosan kitűnik abból a levélből is, amelyet a rostocki Állami Ügyészség 1989. december végén kapott: „Mi nem csak a még megmaradt zsidókat semmisítjük meg, hanem a második világháború minden árulóját, például a „Szabad Németország" és a „Nagy-Németország ébredj!" Nemzeti Bizottságának a tagjait is". Beleértették a követelésbe a feladók a háborús bűnökért elítélt Jakob Holz szabadon bocsátását is. De nem riadtak vissza az erőszak alkalma­zásától sem: lerombolták a szovjet katonai temetőket és a berlin-treptowi emlékművet. 1989. december 7-én abban az évben már negyedik al­kalommal meggyalázták a zsidó hitközség temetőjét. Ezek csak a ke­vésbé jelentős példák. Az emlékhelyek fenyegetése és elpusztítása esz­kalálta az erőszakot az emberekre is: a külföldiek szabályszerű vadá­szata és a lakásaikba való behatolás, a „rajtaütés" a vietnamiakon, ku­baiakon és afrikaiakon súlyos sérülésekhez, sőt halálhoz vezettek.

Célszerűnek látszik feltenni a kérdést: vajon már a „szélsőjobboldaliság" probléma meghatározás nem a jelenség elkendőzését jelenti-e? A hírközlő eszközök 1990 elején, még a „szocialista sajtó" szokásaihoz fűződőén, neofasiszta megnyilvánulásokkal kapcsolatban a „huliganizmus" besorolást részesítették előnyben. Mind a mai napig nem látszik túlhaladottnak a neonácizmus tényleges veszélyét elkendőző informáci­ós stílusnak ez a tendenciája – az antiszemita provokációkat ártalmat­lannak, „mázolmánynak" tüntetik fel, a külföldiek elleni fegyveres táma­dásokat pedig legtöbbször a rövidre fogott bűnügyi krónikákban jelente­tik meg. A bűncselekmények és a fasiszta érzület közötti összefüggés kérdését nem hajlamosak megvilágítani.

Az újságírás kettős dilemmája az új Szövetségi Köztársaságban

Nem túl nehéz az újságolvasó, rádióhallgató és tévénéző polgárok szá­mára érthetővé tenni, hogy a neofasiszta csoportosulások és pártok stratégiai és programcéljai – a történelmi eszményképek kiválasztásá­ban (Rudolf Hess, a Strasser-fivérek, Adolf Hitler vagy mások) illetve a nemzeti szocializmus és a második világháború értelmezésében meg­mutatkozó minden véleményeltérés ellenére – együttesen azt célozzák, hogy az NDK és Németország egyesülésének fordulatát (legalábbis az 1937-es határokkal és a szövetségi államnak tekintett Namíbiával, mint „új élettérrel") – az ő fogalmaikat használva – „nemzeti forradalomként" realizálják. Az egyesülést a Deutsche Stimme NPD-sajtóorgánum a „kö­zép-németek nagyszerű novemberi forradalmaként" üdvözölte. Hogy ezekben a sorokban milyen program rejlik, azt egyedül a „Közép-Német­ország" fogalma is megvilágítja: 1990. október 3-a eszerint Nyugat- és Közép-Németország egyesítési napja volt. Egy az erre az alkalomra vert arany és ezüst érem „arra óhajt emlékeztetni, hogy hazánk 1990. októ­ber 3-i újraegyesítése még nem annak teljes terjedelmében történt meg".

A „fordulat" demokratikus jellege és a verbális hitvallások ellenére az átalakulás tényleges kezdeményezéseit már az akkori NDK-ban neofa­siszta eröszakmegmozdulások szakították meg. Az „Új Fórum" tagjai és szervezetei, a lipcsei szociáldemokraták is kaptak fenyegető leveleket, a lipcse-markleebergi NDK-SPD-pártnapot bombariadó miatt egy időre fél­be kellett szakítani. Egon Bahr írta az ilyen eseményekről (1990. márci­us 9-én a Pravdában): „Thüringia és Szászország kisebb városaiban az SPD több ismert tagjának kézbesítettek fenyegető leveleket a fizikai le­számolásról. Suhlban egy fiatalembernek, aki az SPD mellett agitált, mindkét lábát eltörték… Ez egyértelműen fizikai terror…" Ebben a körzet­ben zajlottak le az olyan polgári kezdeményezések ellen intézett kiroha­nások is, amelyek a fordulat közben és után a demokratikus mozgástér megőrzésére irányultak. Kedvelt alternatív kommunikációs központokat, ifjúsági házakat és klubokat támadtak meg.

A keletnémet újságírásban sok minden megváltozott… De nem vál­toztak az ex-NDK újságírói. A kritikai gondolkodás az új társadalmi körül­mények között is megmarad kritikusnak, az opportunisták pedig beillesz­kednek, mint azelőtt.

Napjainkban a hírközlő szervek többsége tudósításaiban felületesen informál a „garázda" huligánokról, bórfejűekről és a szélsőjobbol­daliakról, a szélsőjobboldaliság fejlődésirányzatairól; vonakodnak az or­szágos adásokban bizonyos ügyeket kommentálni – félelemből, mint­hogy az ilyen állásfoglalás kezd kényelmetlenné válni. De már a közpon­ti bűnügyi hatóságoknak az akkori NDK-ban, 1990. májusában megfo­galmazott értékelése („A szélsőjobboldaliak előnyben részesített táma­dási célpontjai a külföldiek, baloldaliak, értelmiségiek, háztulajdonosok, homoszexuálisok, nyakkendőt viselők és a túl-hosszan-odafigyelők vol­tak") sem tette lehetővé a valódi összefüggések felismerését. Növeke­dett az olvasói levelek beküldőinek félelme is az állásfoglalásaik közzé­tételéből származó hátrányok, megtorlások és üldöztetések lehetősé­gétől. A névtelen és a visszakért levelek nagy száma, a nevek közlésé­hez való hozzájárulás megtagadása jól tükrözte ezt. A levelek körülbelül egyharmadát ilyenek tették ki. A tapasztalt hátrányokat a levelezők konkrétabban is leírták. Egy olvasó például nyomatékosan kérte: a má­sodik levelét már ne tegyék közzé, mert az első levél közlése után a családot szidalmazták és agresszíven megfenyegették. Egy másik szin­tén kérte anonimitását, „nehogy új akasztófát állítsanak az ajtóm elé".

Vajon nem korlátozódik-e lényegesen az ilyen atmoszféra elterjedé­sével a szabad véleménynyilvánítás demokratikus joga, még mielőtt a valamikori NDK-polgár megtanulna élni vele?

A neofasiszta szervezetek taglétszámáról és működési területéről

Az új szövetségi tartományokban a neofasiszta pártok szervezeti haté­konysága kb. 5.000 tagra terjed ki. De működési körük valós megközelí­téséhez tekintetbe kell venni szervezeteik hálózatát a régi és az új szö­vetségi tartományokban, a velük szimpatizáns csoportok létezését, és a nemzetközi együttműködést is. Már 1990-ben megkezdték (a német vá­rosok közötti kapcsolatok alapján) szervezeteik kiépítését. Az ebben a folyamatban közreműködő pártok nemzetközileg is összekapcsolódtak, így pl. a „Nemzeti Alternatíva" (NA) szervezetei. Az NA tulajdonképpen a „Német Alternatívok – Nemzeti Tiltakozó Párt" (DA) kelet-berlini változa­ta Az NA és a DA sejtjei egy magot alkotnak az ún. „Berlin Blokkban", amely több mint 20 neonáci csoportnak és kezdeményezésnek az egye­sülése. Az NA szoros kapcsolatot tart fenn a „Liberális Német Munkás­párttal" (FAP), a „Nemzeti Listával" (NL), amelynek a központja Ham­burgban van, az „Asgard-Szövetséggel", amely egy neonácinak tartott misztikus németkultusznak hódol, a „Nemzetiszocialista Német Munkás­párt/Külföldi és Szervező Szervezetével" (NSDAP/AO), amelynek köz­pontja a nebraskai Lincolnban (USA) található. Az NA-nak további külföl­di kapcsolatai vannak Ausztriában, Dániában, Olaszországban, Angliá­ban és Spanyolországban. Erőfeszítéseket tettek a fasiszta csoportosu­lások kapcsolatainak kiépítésére és stabilizálására Kelet- és Dél-Európá­ban, különösen Lengyelországban, Oroszországban és Csehszlovákiá­ban. A neofasiszta ténykedés ezen dimenziói a lakosság körében messzemenően ismeretlenek. Aktivitásukat időközben kiterjesztették Szászországra és Thüringiára is. Erfurtban alapítottak egy csoportot, amely a republikánus párthoz (REP) áll közel, „Árják fiai" néven. Kap­csolatban állnak a weimari, gothai, arnstadti és duisburgi, düsseldorfi, marburgi, lipcsei csoportokkal is. A REP Wiesbadenből érkezett támoga­tásával alakult Görlitzben a „Sziléziai Egységfront". A lipcsei REP-alapítás kiindulópontja volt egy bornai körzeti szervezetnek, egy-egy eilenburgi, pegaui és torgaui helyi szervezetnek. És a szerveződés kiszélesedé­sének már feltárható jeleit még sokáig sorolhatnánk.

A neonáci terepszondázás jellegzetességei

A neonáci és neofasiszta aktivitás azonban jelenlegi szakaszában, úgy tűnik, inkább terepszondázásra rendezkedett be, hogy az új szövetségi tartományok részére meghatározhassa alapprogramját. Mindez feltűnés nélküli szervezkedés mellett, ami a lehetséges tiltakozások elaltatását és kikapcsolását célozza. Provokációikat mintegy helyzeti tesztekként is felhasználják, hogy megtudják, milyen az ellenállás a neofasiszta ideoló­giával és megmozdulásokkal szemben: kialakult-e már az érdeklődő figyelem akár egészen az egyetértésig, és/vagy mennyire jellemző a nö­vekvő közöny, amely a megszokáson át egy kvázi-elfogadásig vezethet. A Németországban voltaképpen betiltott NSDAP/AO reklámkampánya során jó hírnevű kelet-berlini címzettek kaptak egy levelet „chicagói" pe­cséttel, „az NS kampányfelhívása" felirattal. A „kampányfelhívás" szöve­ge a párt elfogadásáért száll síkra, amelyet az USA-ban „egy nagyvona­lú propagandagépezetet tenne lehetővé", és felszólít „a küzdelemre az NS-párt betiltása ellen Németországban". Céljuk „a nemzeti-szocialista állam létrehozása egy szabad, szuverén és újraegyesített Nagynémet Birodalomban". Az írás szerint természetes kívánalom és folyamat a ta­gok, pártfogók és előfizetők toborzása. Ez a toborzókampány példa le­het a helyzetfelmérés egy típusára.

A magatartásvizsgálat egy másik típusát egy königs-wusterhauseni esemény mutatja Az arra elhaladók naponta olvassák az S-Bahn aluljá­rójának falán a halálos fenyegetést: „Galinskival a gázkamrába!". Tilta­kozó polgárok értesítették a Berliner Zeitung szerkesztőségét. Az újságí­rók nyomoztak. „Együtt kell vele élnünk" – hangzott az állomás ve­zetőjének véleménye. Az állomás alkalmazottai hiányolták a felirat eltá­volítására szolgáló eszközöket. A provokáció helye egy pályaudvar, s ideje sem lehet véletlen. Éppen ebben az időszakban volt az évfordulója annak, hogy a nácik elszállították Berlinből a zsidó munkásokat (48 év­vel ezelőtt). Heinz Galinski a Németországi Zsidó Központi Tanács elnö­ke, az emlékezésről beszélt, mint ennek a szállítmánynak egyik túlélője. Az erre reagáló provokatív feliratot csak két hónap múlva távolították el a pályaudvar aluljárójának faláról. A provokáció közönyöre talált az arra áthaladók nagyszámú tömegénél. (Emlékszem a közönyösség egy má­sik élményére: Berlin utcáin 1990 nyarán piszkosan, koldulva, cigányok és románok legszegényebbjei…..Botrány" – így találta a berliniek több­sége. Aztán nem láttuk őket többé. „Hol vannak a cigányok?" kérdeztük többen. Egy egész populáció eltűnt egy város utcáiról – s alig vette ezt észre valaki is…)

A közönyösségnek különféle formái léteznek. A közhivatalnok, aki meghatározatlan hatáskörét nem tudja átlépni, a megrémültek, akik lemondanak a tiltakozásról önmaguk védelmében, az egzisz­tenciájukat féltők, akiket egyedül saját életszükségletük ural, a tu­datlanok, akik alkalmatlanok a fogalmak és az összefüggések értel­mezésére, mindannyian a neofasizmus és a neonácizmus veszélyé­nek útját segítik egyengetni.

Mint németek, nem beletörődtünk, hanem feladtuk

A jelenlegi értelmezési kísérletek többsége főleg azt hangsúlyozza, hogy a fiatalok körében megnőtt a vonzódás általában a szélsőjobboldali és különösen a neofasiszta és/vagy neonáci eszményekhez, s hogy ez a jelenség túlnyomóan kiúttalannak mutatkozó szociális és gazdasági él­ményekre adott választ. A neofasiszta aktivitást eszerint az új szövetségi tartományokban elterjedő gazdasági és egzisztenciális válságoknak kel­lene magyarázniok. Nekem úgy tűnik, ez a tendenciózus ökonomizmus éppúgy egyoldalú magyarázat, mint a volt NDK-ban több társada­lomkutató által gyakorolt hivatkozás az ideológiai diverzió befolyására. Az a vizsgálat, amely a neofasiszta gondolkodás- és viselkedésminták létrejöttének a feltételeit a társadalmi-politikai viszonyoknak a volt NDK létező szocializmusában végbement eltorzulásából vezette le, már je­lentősen differenciáltabb. A kutatók itt a következő szociális, eszmei és politikai tényezők szerepét hangsúlyozzák:

A fordulat révén a rejtőzködő neofasizmus és rasszizmus felszínre került az NDK-ban. Az államhatárok megnyitásával lehetővé várt az NSZK-beli és külföldi neofasiszta szervezetek befolyása, e hatás találko­zása a már fennálló struktúrákkal és magatartásformákkal.

Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a válság és az NDK-szocializmus összeomlása a „világszocializmus" válságának keretében ment végbe. Ennek az összeomlásnak a feldolgozása a lakosság többségénél egy teljes utópiatagadáshoz vezetett: „Soha többé szocialista kísérletet!" A szocializmus eszméjének ez az elvetése – beleértve a demokratikus szocializmusét is – sok embernél háttérbe szorította a fasizmussal szembeni beállítottságot, pedig az NDK ideológiájában évtizedekig jelen volt az antifasizmus fogalma, noha egy dogmatizált szocializmus/kom­munizmus-elképzelés keretében. Szociálpszichológiai szempontból el kell ismerni, hogy a társadalmi átalakulások fázisai a látásmód erős beszűkülését hozzák magukkal. Egy ilyen időszakban a csalódottaktól nem várható el, hogy az antifasizmust mint kétségbevonhatatlan, hu­mánus értéket fogják fel. Nem lett volna szabad elfelejteni azt sem, hogy a neofasiszta, különösen neonáci felfogás adott esetben eszményképpé értékelődhet fel, mégpedig olyan értékek képviselete által, amelyek egyébként minden társadalom számára elengedhetetlenek, mint a fe­gyelem, a (német) minőségi munka, az eszményképek iránti igény, az összetartozás érzése, öntudat, megbízhatóság, igazságszeretet stb. Egy társadalmi értékválság idején, amely már az NDK-ban jelen volt, s amely a magukra utaltság körülményei között továbbra is fennáll, az ilyen ideá­lok tetszetőssége sok fiatal számára vonzó. A csábítás amellett banális új lehetőségeken is alapul, például a .Németország Nemzeti Demokrati­kus Pártja" (NDP) hívei költségmentesen részt vehetnek Odeóban (Olaszország) az NPD oktatási központjának tanfolyamán, a „Nemzeti Alternatívák" (NA) tagjai és szimpatizánsai Dániában sporttáborok ven­dégei lehetnek stb.

A két német állam egy beillesztésében a neofasizmus sajátos kötőanyaga is szerepet játszott, ezt a momentumot azonban mint külön­álló jelenségek sorát (eufórikus nacionalizmus, idegenellenség, rassziz­mus, maga az antiszemitizmus), s még nem mint neofasizmust értékelték.

A jelenlegi helyzetben az új szövetségi tartományokban a neofasiszta befolyás feléledésének új szakaszát lehet felismerni. Szociálpszichológiailag az első helyen a politikai csalódottság említhető, a kirajzolódó válságok következményeként. Sokan, akik hittek a reményteli ígéretek­nek – „senkinek sem fog rosszabbul menni!" – a mostani helyzetet a bi­zalmukkal való visszaélésnek tekintik. Tapasztalataik szerint itt rövid idő alatt két politikai berendezkedési típus is zátonyra futott: a tervgazdaság adminisztratív-bürokrata rendje, amely nem működött, és a szociális pi­acgazdaság polgári-demokratikus rendje, amely nem váltotta be ígére­teit. A tájékozódási válság a „szocializmus" idején évtizedek alatt alakult ki, tartósan és ellentmondásosan. A mostani válság az embereket egy olyan időpontban érte, amikor azt hitték, hogy végre sikert garantáló biz­tonsághoz jutnak, és hiteles jogállami társadalomban fognak élni. A rea­litással való ütközés most azzal a fenyegetettséggel párosul, hogy a volt NDK-lakók másodosztályú állampolgárrá fokozódnak le. A jelenlegi orientációs vákuumban mindez alaktalan, összetett érzelmi háborgások formájában tör felszínre. Az új társadalomba való berobbanás alig en­gedte kialakulni a készséget a „létező szocializmus-múlt" egyéni feldol­gozására. A kézzelfogható veszteségekhez ezzel egy újabb korlát járul: a hiányzó készség, hogy a magunk csalódottságára reflektálni tudjunk. Dominál a csalódottnak-lenni érzése.

Ez tehát az a szociálpszichológiai háttér, amely komoly tényezővé te­szi a nemzeti pszichológiai hajlamot a rasszizmusra, az ingadozást az eufórikus nacionalizmus és az elszabaduló gyűlölet, a kisebbrendűségi érzés ápolásának tendenciája és a depresszióra és a csalódottság felis­merésére való hajlam között. Hogy a terjedő agresszióra, a lakosság apátiájára és kétségeire a vezető politikusok az összefüggéseket figyel­men kívül hagyva reagálnak, meglehetősen aggasztó. A létező szocia­lizmusban szerzett demokrácia-tapasztalatlansághoz az aktív, teremtő, kockázatvállaló demokrácia feltételeinek akadályaként ugyanis most az a körülmény is hozzáadódik, hogy az alapvetően garantált demokratikus lehetőségeket olyan társadalmi kényszerek határolják be, mint a munka­nélküliség és jogbizonytalanság. Ezzel fennáll a veszély, hogy a pillanat­nyi társadalmi állapotok elleni tiltakozás következményeként esetleg egyáltalán a demokratikus lehetőségekről kell lemondanunk. Nem lenne váratlan a neofasiszta jellegű rendigény növekedése, ami egyesítheti és szerephez juttathatja a neofasiszta erőket.

A mai neofasizmus – a kutatás feladata

Főként a fiatalok azok, akik most a neofasiszta „alternatívákhoz" fordul­nak. Nem lehet célunk, hogy elítéljük és elszigeteljük őket – a de­mokratikus felelősséget érző emberek fő feladata felvilágosításuk és visszanyerésük a humanista társadalom számára. Az erre a fel­adatra indított kezdeményezések – „Ifjúság az erőszak ellen" mozgalom, többkultúrájú központok kialakítása különféle profilokkal, a hírközlő szer­vek adásai, közlései, kommunális találkozók, egyházi fórumok, egyes is­kolák szakkörei – még mindig nem elegendők.

Nincs még érthető, elfogadható felvilágosítás a demokratikus nyilvá­nosságban a neofasizmus „világnézetének" átrajzolására. Pedig a lelki irritáció, mint az átfogó szociális válság része, csak az ész eszközével' képes felülemelkedni a neofasiszta programokon, a fejlődési tendenciá­kon, a demagóg háttéren és célokon. Maga a morális elítélés nem túl erős hatású, a tudatos megértésen keresztüli indoklást igényli. Szívvel és értelemmel vagyunk elkötelezettek Németországnak a világban vár­ható szerepe, a megtévesztett emberek visszanyerése, a tolerancia és segítőkészség, a menedéket keresők százezreinek fogadása iránt.

A neofasizmus ma nem úgy létezik, mint kizárólagos koncepció vagy központilag vezetett szervezet. Jelenleg erős feszültségek mutatkoznak egyrészről a „republikánusok" és a „Liberális Német Munkáspárt", más­részről a „Németországi Nemzeti Demokratikus Párt" között. Az ellenté­tek az eszmei és politikai törekvésekben eljuthatnak egymás kölcsönös megcsúfolásáig is. A létező szocializmus veresége viszont kettős szem­pontból is javítja a neofasizmus működési feltételeit: 1. a létező szocia­lizmus elmúlása az elismerés esélyét nyújtja a mai neofasizmus számá­ra, antikommunizmusa révén; 2. a neofasiszta történelmi propaganda a „marxista-leninista" történelemtudománynak a modern sztálinizmus-ku­tatás révén felfedett minden történelmi hazugságát erősen kihasználja (pl. Katyń), hogy kétségbe vonhassa az antifasiszta fasizmuskutatás alapvető igazságtartalmát.

A háborús bűnök és felelősség által terhelt nemzeti szocializmusnak évtizedes törekvése az adminisztratív és ipari méretű népirtás vádja alóli mentesülés, hogy ezáltal is felhajtóerőt nyerjen. Ezt mutatja az ilyesfajta publikációk áradata: „A múlt vége. Európa koalíció nélkül", ,A kierősza­kolt háború. A második világháború igazi okozói", „Churchill. Küzdelem a hatalomért", „Vigyázat, hamisítvány. Ezer németellenes hazugság cáfo­lata" „A dachaui hazugság-cégér", ,Az auschwitzi hazugságtábla" stb. A demagógia humanisztikusán álcázódik: „A koncentrációs táborok bar­bárságainak alapvető elvetése alól nincs semmilyen kibúvó. A tömeggyilkosokat nevükön kell nevezni, akár németeken, akár németek által követték el azt. Ám az embernek nem szabad gyalázatosan eljárnia az iszonyúan szenvedő ártatlanokkal szemben azáltal sem, hogy az áldo­zatok számát tisztán propagandacélokkal megsokszorozza." (Ezek a „re­habilitálások" ilyen különbségeken alapulnak: vajon 4 millió, vagy 1,6 millió zsidót gyilkoltak-e meg?)

A neofasizmus fő ideológiai és politikai ellenségének, a létező szocia­lizmusnak eltűnése révén annak megürült helyére az USA került. Az új körülményekhez igazított neofasiszta Európa-koncepcióban ez az Amerika-ellenesség Németország szerepének felértékelődésével van össze­függésben. A „Nagy-Németországnak" egy újfasiszta Európában a köz­ponti helyet kell elfoglalnia …

(Fordította: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10, némi rövidítéssel.