Amazónia jelentős változásokat él meg, különösen a növekvő közösségi nyomás miatt, amelyet a közigazgatás intézményei éreznek legjobban, az állami és a szövetségi képviselőkkel való kapcsolat azonban továbbra is tekintélyelvű, illetve patrónusi-kliensi természetű. E politika negatívan befolyásolja az ökológiai és a szociális kérdések megoldását is.

 

E tanulmány¹ a politikai részvételnek azokat az új formáit elemzi, amelyek az 1990-es évektől fogva mutatkoztak meg a brazíliai Közép-Amazóniában. Az új körülmények között, amelyeket a brazil politikában ismét érvényesülő demokratikus tendenciák és a környezetvédő mozgalmak nemzetköziesedése eredményezett, az amazóniai térségben kialakult egy alternatív politikai háló, amelyben a korábban marginalizált társadalmi szereplők – amerindiánok, bérmunkások és határvidéki földművesek² – szövetkeztek környezetvédőkkel, szakszervezeti vezetőkkel és papokkal. E többszintű hálón keresztül egyszerre érvényesül erős nyomás a közösségek szintjéről “alulról fölfelé”, illetve nemzetközi szintről “felülről lefelé” – egyfelől a helyi politikában, ahol az alapvető közellátásban mutatkoznak jelentős eredmények, másfelől a szövetségi politikában, ahol az ökológiai tartalékok és az indián rezervátumok kijelölésének kérdése dől el. A hagyományos és modern patronátusokra épülő brazil szövetségi államok és régiók szintjén azonban a politikai cselekvésnek erős korlátai vannak. Mint látni fogjuk: az új, alternatív politikai háló maga is a patronátusok új formáira épül, amelyek a helyi döntéshozás körét leszűkítik.

A patronátus, per definitionem, a köz- és magánjavak, illetve -ellátás hozzáférhetőségét határozza meg egy hierarchizált bürokrácián belül szervezett közvetítők révén, az általános, országos szinttől egészen a helyi szintekig³ .

Az alábbiakban bizonyítani kívánjuk, hogy Amazóniában a társadalomra és a környezetre ható folyamatok zömét hierarchizált formában, “felülről lefelé” irányítják, ami nem más, mint patronátus, csupán más köntösben. Nevezhetjük persze “mai”, “alternatív” vagy “posztmodern” patronátusnak is, de ettől még az marad, ami – s éppen ez a súlyos hibája. Politikai következménye ugyanis: elhibázott döntések sorozata, amiket távol székelő környezetvédő patrónusok hoznak, naiv és felszínes ismeretekkel Amazónia társadalmi valóságáról.

 

A patronátus ma, avagy a császár új ruhája

 

A 60-as évek társadalomfejlődésében megkérdőjeleződik a weberi modell, miszerint a hagyományos patrónusi politikától egyenes vonalú az átmenet a modern, egyéni érdemeken alapuló politikához. A weberi felfogás szerint a hagyományos politika patronátusok hálózatára épül, kettős természetű, személyes kapcsolatokon keresztül, amelyekben keveredik a magán- és a köztulajdon, a társadalmi helyzet pedig aszerint öröklődik, hogy ki milyen mértékben fér hozzá földhöz és más mezőgazdasági termelési eszközökhöz. Az iparosult országokban működő modern politikára a választásokon való tömeges részvétel, az általános érvényű racionális bürokrácia és a társadalmi mobilitás jellemző, amik együttesen a kormányzás demokratikus formáit erősítik.

A modern politikai rendszerek eszményítését elsőként a neomarxisták bírálták, akik a hidegháború korszakában az egyéni érdemeket hangoztató kapitalista társadalom mítosza mögött megbújó ideológiai tartalmat vonták kétségbe (Frank, 1969; Wallerstein, 1979). Őutánuk a neopopulisták kritizálták a felduzzadt és gyenge hatékonyságú állami bürokrácia önkényes működését, amely jóval többet munkálkodott azon, hogy megtartsa tulajdon kiváltságait, mintsem hogy felzárkóztassa a peremre szorult társadalmi csoportokat (Bideleux, 1985; Chambers, 1983; Lipton, 1977; Schumacher, 1974). A legutóbbi időkben már az alternatív, civil szervezetek iránt is egyre növekszik a bizalmatlanság neoliberális dogmatizmusuk, valamint a gazdasági és politikai hatalom hagyományos csatornáihoz fűződő elvtelen kapcsolódásuk miatt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. A civil szervezetek immár nem az alternatív politika mozgatói, sokkal inkább egyfajta globális patronátus hálózatának központi egységei (Hume és Edwards, 1997; Friedmann, 1992; Kaufman, 1997; Menike, 1997; Roninger, 1994; Tegegn, 1997).

[…]

Tanulmányunk a politikai patronátus három formáját veszi elemzés alá Közép-Amazóniában. Először a premodern patronátus történelmi átalakulását vizsgálja meg abban az átmeneti időszakban, amely az 1970-es évektől kezdve a fejlődő országokra jellemző állapotokhoz vezetett. Ez a politikai folyamatokban bekövetkezett változás a helyi gazdaság átalakulásával párhuzamosan következett be, amelynek alapja az őserdei kitermelés helyett a mezőgazdaság, az állattenyésztés, a kereskedelem és a szolgáltatás lett. Ezt követően kerül sor a régió modern politikájában beállt válság elemzésére 1990 után, amit országos szinten az egymást követő liberális kormányok idéztek elő, miközben kialakulófélben voltak olyan új politikai-gazdasági formák is, amelyek szervesen kapcsolódtak a hagyományos politika mozgásteréhez, vagy éppen konfliktusokhoz vezettek ugyanezen a területen.

 

Amazónia döntő ütközete

 

Az 1990-es években Amazónia igazi csatamezővé vált, ahol vidékfejlesztők, környezetvédők és populisták érdekei csaptak össze – a tét pedig az amazóniai őserdő jövője volt. Az új észak–déli közlekedési tengely létrejöttével, amely a régi kelet–nyugati tengelyt szeli keresztbe Közép-Amazóniában, és csatlakozik a még épülőfélben lévő, Venezuelát, a Guyanákat, a brazíliai Amapá és Roraima államokat összekötő harmadik tengelyhez, Közép-Amazónia bekebelezési gyakorlatának folytathatósága kritikus kérdéssé vált az egész régió jövőjére nézve (Becker, 1999; Colchester, 1997).

Közép-Amazónia Dél-Amerika legnagyobb fennmaradt őserdei tömbjének középső részét foglalja el. Ezen a területen az őserdő belül még érintetlen, a mezőgazdasági határ azonban több helyütt is nyomul előre: 1. Rondónia és a Mato Grosso felől északi irányban, átlépve a transzamazóniai autópálya (BR–232) vonalát Apuí és Humaitá között; 2. Parától nyugat felé párhuzamosan ugyanezzel az úttal; 3. Manaustól észak, Boa Vistától pedig dél felé a BR–174-es, a BR–170-es és a BR–210-es út mentén. Ezek a terjeszkedési frontvonalak, amelyek Közép-Amazóniát vízszintesen és függőlegesen is átszelik, alkalmasak rá, hogy feldarabolják a régiót, mezőgazdasági vidékké változtassák és elindítsák benne az urbanizációt.

A szerző 1997 óta két, francia–brazil együttműködésben megvalósuló és számos szakterületet érintő projekt kidolgozásában vesz részt, amelyek azt próbálják felbecsülni, milyen mértékig folytatható brazil Amazónia fejlesztése. E feladat hozta többek között, hogy a helyi politikát és a politika tagolódását a lehető legszélesebb skálán tanulmányozzuk, összesen tizenhat közigazgatási egységben, az Amazonas állam dél részén található Humaitától a Roraima állam északi részén fekvő Pacaraimáig. […] Célunk az volt, hogy a politikát regionális és országos kontextusba állítva, több szempontot szem előtt tartva elemezzük és értékeljük a patronátusi hálózatokat. Ebben a regionális perspektívában hasonlítottuk azután össze és ütköztettük egymással a politikai tevékenység formáit azokon a vidékeken, ahol a földművelés és az állattenyésztés jelentős területeket hódított már meg, illetve ott, ahová a civilizációs terjeszkedés nem ért még el, s a lakosság csupán a folyók partján foglalkozik halászattal és kisparcellás növénytermesztéssel. […]

 

A gumiültetvények premodern politikájától a fejlődés modern politikájáig

 

 

Változás a helyi politikai hatalom alapjaiban

Brazília túlnyomórészt mezőgazdasági régióiban a premodern és a modern patronátus hálózatai, amelyek a helyi politikát az állami és országos vérkeringésbe kapcsolják, minden esetben egy központosító, hierarchikus láncolaton keresztül működnek, amely láncolaton belül munkaalkalom, közellátás és bármilyen közjó csakis szavazatok ellenében remélhető. Brazíliában az 1930-as években megindult iparosodásához kapcsolódó vidéki érdekeltségű csoportok fokozatosan a városi-ipari csoportoknak rendelődtek alá, és ez a folyamat tükröződik a közigazgatási egységeknek és az egyes államoknak a választókhoz fűződő, megváltozott politikájában is. A föld nélküli parasztok gazdaságilag ki voltak szolgáltatva a nagy földbirtokosoknak, a kistermelők pedig a területi felvásárlóknak, akik gyakran ugyanazok a nagybirtokosok voltak. Brazíliában a modern patronátusi hálózatok jellegükben viszonylag személytelenek, és azon alapulnak, hogy a hivatásos politikusok munkahelyeket és közszolgáltatásokat kínálnak azokért a szavazatokért cserébe, amelyek biztosítják újraválasztásukat a jól fizető tisztségekbe (Forman és Reigelhaupt, 1979; Greenfield, 1977; Hoefle, 1987; Leal, 1975).

A 60-as évek végéig Közép-Amazóniában a helyi politikai hatalom elsősorban az őserdei termékek (gumi, parágesztenye és gyanta) kereskedelmére épült, és csak másodsorban a vágóállat-tenyésztésre. A népesség nagy része elszórtan élt a folyók mentén, ahol kezdetleges eszközökkel önellátó földművelést folytatott, és őserdei terményeket gyűjtött piacra. A kisárukereskedők a városokban versenybe szállhattak és esetlegesen nyerhettek is helyi választásokat, hatalmuk alapja azonban elenyésző volt a seringalisták (az őserdei terményekre szakosodott szállítók) szavazatmozgósító kapacitásához képest.

A 70-es évek folyamán, amikor egyrészt jelentős mértékben zuhant az őserdei termények ára, másrészt tömeges állami beruházások indultak Amazónia fejlesztésére, szövetségi és állami köztisztviselők jelentek meg a régióban mint a helyi politikai hatalom letéteményesei. Mivel e köztisztviselők zöme seringalisták leszármazottja volt, a változás önmagában nem járt együtt új társadalmi osztály megjelenésével, amely versenyre kelt volna a régi hatalommal.

Néhány tisztviselő azonban kívülről érkezett, és azonmód olyan pozícióba került, amely széles körű kapcsolatokat biztosított nekik a lakossággal, lévén az INCRA-nak (Telepítésügyi és Agrárreform Intézet), illetve az állam vidékfejlesztési szervezeteinek a szakemberei, vagy a szövetségi és állami bankok igazgatói voltak. Azért helyezték vagy csábították őket magas tisztségekbe Amazóniában, mert a program része volt, hogy a régióba kvalifikált szakemberek kerüljenek. A köztisztviselőknek ez a fajtája könnyedén váltotta személyes kapcsolatait politikai tőkére. Mindeközben egyre élesebb küzdelem indult a magas fizetéssel járó önkormányzati hivatalokért. Így jelent meg a mindenütt jelen lévő politikus figurája, aki úgy osztogatja a közjavakat, mintha a sajátjával tenné. A sors fintoraként az INCRA működése azt hozta magával, hogy a politikába bekapcsolódott szakemberei maguk alá gyűrték a helybélieket, akik sorra elvándoroltak Közép-Amazóniába annak reményében, hogy független gazdálkodók lehetnek – függetlenek a politikától, amely szülőföldjükön uralkodik.

A Rio de Madeira és a Rio Branco folyóparti közösségeiben, amelyeket elkerült az új úthálózat s amelyek nem élvezték semmi előnyét a helyi fejlesztési terveknek, jóformán a közhivatalok kínálták az egyedüli munkaalkalmat, miután az őserdő terményeire alapuló gazdaság erőteljesen hanyatlott. Az önkormányzati bürokrácia hatalmasra duzzadt felesleges vagy éppen fantomtisztségektől, amiket az 1988-as szövetségi alkotmány nyomán megnövelt szövetségi költségvetésből tartottak fent. Az alkotmány életbe léptetésével a prefektusok és önkormányzati képviselők rendelkezhettek azzal a joggal, hogy maguk kössék ki fizetésüket. 1999-ben egy kisváros polgármestere Amazónia belső részében kereshetett akár 78 ezer amerikai dollárt is évente, egy képviselő pedig 52 ezret, amikor a minimálbér mindössze évi 900 dollár volt. Sok helyi politikus egyben szövetségi vagy állami tisztviselő, s akkor is kapja fizetését, ha sikerül közhivatalt vállalnia, ami tovább mélyíti a társadalmi szakadékot a politikusok osztálya és a helyi alulfoglalkoztatott népesség között.

A Dél-Amazóniában fekvő Huamitá szemléletes példa azokra a változásokra a politikai hatalomban, amelyek az intenzív telepítés által érintett közigazgatási egységekben következtek be. A város a transzamazóniai (BR–230-es) és a Porto Velhót Manausszal összekötő autópálya kereszteződésében fekszik. Egyfajta kapu-város (gateway city), amelyen keresztül a Rondóniából és a Mato Grossóból előrenyomuló mezőgazdasági határ terjeszkedik Amazónia felé. A két nagy autópálya építése idején, a 70-es években a helyi gazdaság átalakult, és a város megszűnt az őserdei termények kereskedelmi központjaként működni, helyette a javak és szolgáltatások legfőbb lerakatává vált Dél-Amazóniában. Napjainkban annak a mozgalomnak az éllovasa, amely Madeira államot kívánná létrehozni. Vezetői bevásárlóközpontok, rádióadók és éttermek tulajdonosai, akik emellett hivatásos liberális politikusok.

Az 1970-es évek közepe óta csupán egyetlen helyi lakost választottak Humaitá elöljárójává, az összes többi kívülről érkezett a municípiumba az autópályák megépülése után. Olyan emberekről van szó, akik az új gazdasági lehetőségeket kihasználva gazdagodtak meg, és váltak a helyi társadalom krémjévé. Presidente Figueiredo városa Észak-Amazóniában és Caracaraí Roraima déli részén hasonló stratégiai helyet foglal el az újonnan aszfaltozott BR–174-es út mentén, amely Manaust köti össze Venezuelával. Vezetőik szintén kívülről érkezett emberek, akik a kereskedelemben éppúgy rendelkeznek politikai bázissal, mint a liberálisok között.

Itacoatiara és Manaus ezzel szemben ipari város. Manaus a maga 1,4 milliós lakosságával Közép- és Nyugat-Amazónia legnagyobb városa. Az utóbbi harminc év alatt fejlődött jelentős ipari bázissá, ami egyrészt annak köszönhető, hogy vámszabad terület, másrészt a tekintélyes állami támogatásoknak; ma azonban súlyos válsággal küzd, amit a liberalizált gazdaságpolitika idézett elő. A 46 ezer lakosú Itacoatiara az állam ötödik legnagyobb városa. Miután a növekvő Manaus árnyékában vegetált hosszú évekig, a 90-es években Itacoatiara a fahántolás első számú központja lett az államban. Nemrégiben épült meg új kikötője, ahonnan Brazília közép-nyugati régiójának északi részéről származó szóját exportál.

A múltban mindkét város kereskedői fontos közvetítőkként vállaltak részt az őserdei termények exportjában, és nem csupán az in natura, hanem a primér feldolgozást követő exportban. Következésképpen politikai vezetőinek hatalmi bázisa mindig is több összetevőre épült, ami manapság gyárakban, szupermarketekben, mozikban és benzinkutakban ölt testet. Amikor egy közhivatalnok vagy egy magánvállalat tisztviselője választott elöljáró lesz, zavartalanul képviseli korábbi érdekeit. Itacoatiara jelenlegi prefektusa fafelvásárló, aki jutalékért szállít deszkát külföldi vállalatoknak, és nem lát semmilyen érdekütközést azzal a politikával, amelynek legfőbb törekvése, hogy minél több gyár telepedjen meg Itacoatiarában.

 

 

Decentralizáció a szövetségi és az állami politikában?

Brazíliában a helyi politika állami és szövetségi szinten a helyhatósági pártfrakciók révén tagolódik, ami hűen követi a magasabb szintű frakciózást. Az 1946 és 1964 között eltelt időszakban, még a katonai diktatúra korszakát megelőzően, szinte minden egyes általunk tanulmányozott közigazgatási egységen belül különböző pártfrakciók váltották egymást a hatalomban, vagyis az egyik prefektus a Szociáldemokrata Párt (PSD) tagja volt, a következő prefektus a Brazil Munkáspárt (PTB) vagy éppen a Nemzeti Demokratikus Unió (UDN) színeit képviselte. Egyetlen kivétel ez alól Borba, ahol egy frakciónak sikerült hosszú időre gyökeret verni a hatalomban, miután a helyi vezető dinasztiát alapított, s az negyven éven át, egészen 1992-ig uralta a közigazgatási politikát. Csakhogy ebben az egyetlen esetben is a dinasztia tisztán politikai alapokon szerveződött, kizárva minden rokoni kapcsolatot, nem úgy, mint ahogy ez az ország konszolidált régióiban oly gyakran megtörténik (l. Chandler, 1972; Hoefle, 1987 és Leal, 1975 [1949]).

Mint ahogy az általános jelenség volt Brazília minden belső vidékén, az egyes politikai pártokhoz való kötődés itt sem hozta magával, hogy helyi szinten valamely társadalmi osztály speciális érdekei kaptak volna hangsúlyt (l. Forman és Reigelhaupt, 1979; Gross, 1973; Hoefle, 1987). Nem volt olyan párt, amelyik az ültetvényeseket, vagy egy másik, amelyik a kiskereskedőket képviselte volna. Az egyik közigazgatási körzetben a PSD megválasztathatott prefektusnak egy ültetvényest, a következő választásokon az UDN egy kiskereskedőt, mint ahogy egy másik municípiumban a PTB jelöltetett elöljárónak egy ültetvényest, kiskereskedőt, seringalistát vagy bárkit. Mindemellett azonban a helyi frakciók azonosak voltak az állami frakciókkal, amelyek viszont a legkülönfélébb érdekeket képviselték. A helyi frakciók országos szinten lehettek a “hatalomban” vagy a “hatalmon kívül”, de az már más kérdés volt, hogy jelöltjüket kormányzóvá választották-e vagy sem, és ha igen, akkor kapott-e magasabb, állami szintről kedvezményeket és pénzügyi támogatást, vagy nem.

Ez a helyzet változott meg gyökeresen az 1964-ben bevezetett katonai diktatúra kezdetétől 1985-ig. A kormányzás legmagasabb szintjén erős központosító tendencia érvényesült, a helyi pártfrakciók azonban továbbra is megmaradtak. Az államcsínyt követően az előző korszak pártjait egytől egyig betiltották, ezért ha valaki azt akarta, hogy politikai tisztségbe válasszák, kénytelen volt csatlakozni az egyetlen “kormánypárthoz”, a Nemzeti Megújulás Szövetségéhez (ARENA). Ennek ellenére, az egyes frakciók nem tűntek el egészen, mert különféle tagozatok alakultak az ARENÁ-n belül. Hivatalosan volt olyan csoport, amelyik magát ARENA I-nek nevezte, a másik ARENA II néven szerepelt, a helyi gyakorlat viszont némileg eltért ettől, és a frakciókat továbbra is a régi pártkötődéseik alapján azonosították, s nevezték ARENA-PSD-nek vagy ARENA-UDN-nek.

Ugyanakkor mindenfajta pártszerveződés be volt tiltva, és az egyes államokban nem alakulhatott önálló politikai párt. Minden helyi frakció állami és szövetségi küldöttei révén különböztette meg magát a másiktól, akik versengtek egymással, de mindegyikük az ARENA pártembere volt. A küldöttek azonban mindenben alá voltak rendelve a katonai kormány által kinevezett kormányzónak. A demokrácia látszatának fenntartására hozták létre az országban Brazil Demokratikus Mozgalom Párt (MDBP) néven az egyetlen hivatalos ellenzéki pártot. Csakhogy ha akadt olyan helyi politikus, aki az MDB valamelyik küldöttjét támogatta az állami vagy szövetségi választásokon, az örök időkre lemondhatott minden állami támogatásról és szolgáltatásról. […]

1985-ben azután a katonai diktatúra véget ért, és szertelen pártosodás kezdődött szövetségi szinten az egymást követő polgári kormányok alatt. Hiába ratifikálták 1988-ban az új alkotmányt, amely szerényen decentralizálta a brazil állam adórendszerét, az egyes közép-amazóniai államokban mindmáig él az egyetlen politikai párthoz való csatlakozás gyakorlata. Amazonas államban az 1986-os választásokra nagy pártkoalíciók alakultak, és a belső vidékek választói csaknem egyhangúan Gilberto Mestrinhót szavazták meg kormányzónak, majd a következő alkalommal tanítványát és későbbi riválisát, Amazonino Mendest. Az 1998-as kormányzóválasztás kiélezettebb volt a szokásosnál, a belső vidékek szavazatai azonban garantálták Mendes újraválasztását, aki ez alkalommal Mestrinho támogatását (aki ugyanannak a pártszövetségnek volt a szenátusi jelöltje) is bírta. Kettejük összefogásának eredményeként sikerült mozgósítani a belső vidékek szavazóit, hogy legyőzzék az új, közös ellenfelet, Carlos Bragát a PSL-től, akinek politikai bázisa a fővárosban, Manausban volt.

A 2002-es választásokra ismét átalakultak a koalíciók. Mendes, érzékelve a Braga család növekvő hatalmát, a PPS színeit képviselő Eduardo Braga mellé állt, aki Mestrinhóval szemben indult kormányzójelöltként, és meg is nyerte a választásokat. A szövetség azonban rövid ideig tartott, pontosan két hétig, amikor egyikük és másikuk is más-más jelöltet támogatott a köztársaságielnök-választás második fordulójában. A szövetségek és a pártkötődések ingatagsága az erős egyéniségű politikus jelentőségét bizonyítja, és nem az erős pártét, mert a patronátusi hálózatokat az egyén irányítja tisztségén keresztül, ő tartja kezében az állami forrásokat.

A nagy hatalmú állami politikusoktól való függés gyakorlata azt hozta magával, hogy a helyi vezetők és választóik 1985 óta folyamatosan vándorolnak egyik párttól a másikhoz. Választották először a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártját (PMDB), utána a Keresztény Brazil Pártot (PBC), ahonnan átnyergeltek a Liberális Front Pártjára (PFL) vagy a Brazil Haladó Pártra (PPB), most meg alighanem mindenki a Szociális Népi Párt (PPS) felé igyekszik. A fluktuáció olyan pergő tempóban zajlik, hogy egy prefektus teljes komolysággal jelentette ki, hogy ő sohasem váltott pártot, elvégre mindig a kormány pártját támogatta, kezdve az ARENA-tól a múltban, a PPB-ig bezárólag (amely a tanulmány megírása idején hatalmon volt). Ebben a “felülről lefelé” ható politikai rendszerben a helyi frakciózás változatlanul jelen van, ahogy mindig is létezett, most azonban a koalíciókon keresztül valósul meg. Minden csoport listáján különféle pártokhoz kötődő jelöltek szerepelnek, és a municipális politika voltaképpen két csoport között oszlik meg, de mindkettő egyformán a kormányzó támogatását keresi, aki a maga részéről egyfajta bíróvá válik, és jóváhagyását az erősebb csoportnak adja. […]

Amazónia hatalmas fejlesztési tervei mára a múltéi lettek. A lassú gazdasági növekedés évei és a neoliberális szövetségi kormányok évtizedes főszereplése után Brazíliában alig van új vállalkozás az útépítésben és a telepítési infrastruktúrában. Az állami bankoknál és a helyi fejlesztési irodáknál drasztikusan csökkentették a foglalkoztatott köztisztségviselők számát. Manapság a kormányzók azt látják, hogy az állami költségvetés tetemes részét a közhivatalok emésztik fel, minekutána a szavazatokért cserébe egyre kevesebb támogatást ajánlhatnak a helyi vezetőknek, akik pedig ezt továbbra is elvárnák. A közigazgatási vezetők igen kényes helyzetbe kerültek. Annál is inkább, mert egyfelől ellenük hat a kisközösségek mozgalma, amelyet a katolikus egyház karolt fel az utóbbi harminc évben (erről később még lesz szó), és alulról presszionálják a prefektusokat, akik másfelől mind keservesebben tudják csak teljesíteni ígéreteiket, miszerint munkaalkalmakat teremtenek, s javítják a közellátást a választói szavazatok fejében.

Közép-Amazóniában – a közigazgatás szintjén – a közösségek történelmileg kialakult szerkezete és növekvő ereje ellenirányú politikai folyamatként szembe megy az állami és regionális szintű hagyományos politikai mechanizmusokkal. A két ellenkező tendencia azután a közigazgatási egységek szintjén ütközik össze, úgyhogy a helyi vezetőket mindenfelől csak bírálat éri. Ez az oka annak, hogy amikor a helyi vezetők nem képesek biztosítani a lakosságnak a legalapvetőbb szolgáltatásokat, vagy éppen megpróbálják manipulálni a választásokat, akkor hatalmas tiltakozásokat zúdítanak saját fejükre. 1991-ben Humaitában erőszakos lázadás robbant ki, tiltakozásul a szüntelen megvonásokra. A magából kikelt tömeg felégette és kirabolta a prefektus házát, majd az alprefektus tulajdonában lévő szupermarketet. […]

Lázadás robbant ki 1992-ben is a folyóparti Novo Aripuanãban az az évi helyhatósági választásokon történt csalási kísérlet miatt. Egy gazdag manausi kereskedő előbb sikertelenül próbálta megvásárolni a szavazatokat, azután végső elkeseredettségében a választás eredményét gondolta megsemmisíteni, s felgyújtatta a választási irodát. A városban általános fejetlenség tört ki, és a helyzetből a zavarosban halászók reméltek hasznot húzni azzal, hogy felégették a bűnügyi nyilvántartás épületét, hogy megsemmisítsék az ellenük indított perek anyagát. Mindhiába, mert 1993-ban megint egy korrupt és feladatára alkalmatlan prefektus került a posztra, amikor is a lakosság ellenérzésének hulláma olyan magasra csapott minden egyes elöljáró iránt, hogy a következő prefektus félelmében nemcsak magának választotta az “Aripuanãnak vannak még esélyei” jelmondatot, hanem a tömegközlekedési eszközökre is kirakatta…

Nem kétséges, hogy Közép-Amazóniában a formális politikai rendszer befulladt, és nyomában válság támadt a helyi közigazgatási és az országos szintű politika között. És hogy a helyzet még súlyosabb legyen, tetézi mindezt a szövetségi kormány szociális-környezetvédő szektorának a nyomása azáltal, hogy hatalmas területeket von ki a helyi közigazgatás és az adott állam törvényes jogi fennhatósága alól, hogy környezetvédelmi területeknek és indián rezervátumoknak nyilvánítsa őket.

 

A fejlesztés modern politikájától a “posztmodern” szociális-környezetvédő politika felé?

 

 

A modern és alternatív politikai hálózatok összeférhetetlensége

A 90-es évek folyamán nemzetközi érdekeltségű csoportosulások részé­ről nyomás nehezedett a brazil államra, hogy rajzolja meg Amazónia politikai térképét. Ennek az lett a következménye, hogy a hagyományos helyi közigazgatási–állami–szövetségi hierarchiába rendezett régiók mellett olyan hatalmas területek alakultak ki, amelyek mint természetvédelmi körzetek és indián rezervátumok közvetlenül a szövetségi kormány fennhatósága alá kerültek, és ahol országos és nemzetközi civil szervezetek tevékenykednek olyan fejlesztési projektek keretében, amelyek a környezet megóvását célozzák (Becker, 1997; Figueiredo, 1998).

Ott vannak azonban még az INCRA kolonizációs tervei és más környezetvédelmi fejlesztési projektek is, amelyek miután a rezervátumokon kívül folynak, enklávékat alkotnak, mert bár formálisan a helyi és állami kormányzatokhoz tartoznak, valójában azonban szövetségi szervezetek vagy brazil és nemzetközi civil szerveződések irányítják őket, s ezért gyakorlatilag nem illeszkednek bele a hagyományos politika hálózataiba. Ilyenformán egy párhuzamosan működő szociális-környezetvédelmi hálózatot alkotnak, ami mellérendelten és gyakorta konfliktusban él együtt a hagyományos helyi közigazgatási–állami–szövetségi hierarchiával. A fejlesztéseket szorgalmazó politikusok és aktivisták nyilvánvalóan berzenkednek tekintélyük megnyirbálásától azáltal, hogy területeket húznak ki a kezük alól. Mindenesetre indokolt a kérdés, hogy vajon Közép-Amazóniában változás következik-e be a modern politikai rendszerben a “posztmodern” irányában.

Nos, a tapasztalatok azt mutatják, hogy – az indiánok lakta területeket leszámítva – ez a változás nem következik be Közép-Amazóniában. A lassú kolonizáció mellett a földművesek és bérmunkások mozgalmai erőtlenek, a területen viszonylag kevés civil szervezet tevékenykedik, a közösségi politika beleütközik az autoritárius állami politika áttörhetetlen falába, miközben az önkormányzati és állami politikusok a legkülönfélébb területeken játszanak össze egymással. Voltaképpen még a modern politika léte is megkérdőjelezhető Közép-Amazóniában, annál is inkább, mert hogy már megtalálhatók itt a “posztmodern” politika új formái is.

Manaust leszámítva, a modern politika, amely saját körébe vonná a szakszervezetek által mozgatott tömegeket, Közép-Amazónia nagy részében ritka. A Vidéki Dolgozók Szakszervezete, amely természetes szövetségese lehetne a PT-nek, rendszerint csak az újonnan betelepített területeken – az országutak mentén – erős, a folyóparti közösségekben viszont egyáltalán nincs befolyása. Humaitá szindikátusa 1978 és 1988 között, amikor javában folyt a kolonizáció a BR–319-as út mentén, már jelentősen megerősödött, és ez így volt egészen addig, amíg az utat le nem zárták a forgalom elől. Ettől fogva a kistermelők sorra hagyták oda a vidéket, minekutána a szakszervezet fokozatosan veszített erejéből. Manapság tevékenysége abban merül ki, hogy – mint bármely part közeli municípium a Madeira folyó völgyében – részt vállal a segélyezési eljárásokban.

Itacoatiara helyzete abban a tekintetben kivételes, hogy nincs szindikalista szervezete. Ez Manaus után a legnagyobb ipari bázissal rendelkező város az államban. A PT igen erős a körzetben, és szemben a többi, belső vidéken fekvő municípiummal, mindig sikerül megválasztatnia legalább egy képviselőt, bár prefektust még nem volt alkalma kiállítani. A pártot egyaránt támogatják a fafeldolgozó gyárak szervezett dolgozói és a Vidéki Dolgozók Szakszervezete. Az utóbbi manapság szorosan együttműködik a katolikus egyházzal, s támogatja azokat a közösségi akciókat, amelyeket az Itacoatiara körüli közigazgatási körzetekben található folyók és tavak halászati forrásának megóvása érdekében kezdeményeznek.

A szakszervezetek és az egyház ugyanakkor közösen támogatja a jelenlegi prefektust és politikáját, amely célul tűzte ki, hogy külföldi vállalatokat vonzzon a területre és minél több gyár települjön a városba. Mindannyian tisztában vannak azzal, hogy a vállalatok jelenléte erdők kiirtásával jár, ám az új munkahelyek létesítését ennél is fontosabb szempontnak ítélik. Ez pedig azt mutatja, hogy a fennmaradás politikai szempontjai nem feltétlenül garantálják az ökológiai érdekek érvényesülését.

Az “alternatív” vagy “posztmodern” politika bonyolult koalíciós összefonódásokkal járó formái ugyancsak ritkaságszámba mennek Közép-Amazóniában, éles ellentétben azzal, ami a konszolidáltabb államokban, Acrében, Parában és Rondóniában tapasztalható.

A Földnélküli Vidéki Munkások Mozgalma (MST) egyike az olyan kivételszámba menő alternatív politikai mozgalmaknak, amelyek a 90-es években országos méretekben is sikerrel szegültek szembe a neoliberális kormányokkal. A legújabb időkig azonban az MST teljességgel távol tartotta magát Közép-Amazóniától. Első ízben csupán 2000-ben jelent meg földfoglalási akcióval egy Manaushoz közel eső municípiumban, Rio Preto da Evában. Csakhogy ennek a körzetnek évtizedek óta megvannak a maga földfoglalási hagyományai, és nemcsak a földművelők, hanem a manausi lakosok részéről is, akik nyaralótelkeket sajátítanak ki maguknak szerte az Unió területén. Nem csoda hát, hogy az MST akciója különösebben nem vert fel nagy port a vidéken.

Egy szó, mint száz, az MST-nek jelentéktelen a súlya Amazóniában, még a jó ideje kolonizált államokban is. 1996-ban, amikor az MST országszerte legtevékenyebb évét élte, az Északi régióban mégis csupán a családok 8 százaléka kapcsolódott be a mozgalom által kezdeményezett földfoglalásokba, amelyek Parára és Rondóniára s nem a mezőgazdasági terjeszkedés frontvonalára összpontosultak (Petras, 1998). Ez a körülmény azonban nem mond ellent az MST politikájának, amely az agrárreform megvalósítására törekszik az ország civilizáltabb régióiban, s a problémát nem akarja átültetni Amazóniába (Gohn, 1997; Grzybowski, 1987; Hammond, 1999).

Az INCRA telepítési projektjei viszont igenis ezt teszik: a természetmegóvás minden ellentmondását átültetik Amazóniára. 1980-as évtized óta hiányoznak a szükséges anyagi eszközök az irányított telepítésre, minekutána az INCRA reaktív formában tevékenykedik: csupán utólag törvényesíti a birtokba vett földeket, ha már a foglalás végbement, de nem ad kezdeményező utasításokat új területek betelepítésére (Becker, 1985). A projektek mostanában azokra az amazóniai államokra összpontosulnak, ahol a települések konszolidációs folyamata előrehaladott állapotban van már, ami talán nem is nagy baj, miután a projekteknek mindig erősen kétségesek az ökológiai és a társadalmi fennmaradást érintő következményei. Az MST politikájával ellentétben, az INCRA-projektek jó része a szegény és a fogyasztói piacoktól távol eső vidékek területét veszi célba, ahol jövedelmi források létesítésére nem kínálkozik egyéb, mint az állattenyésztés és a fakitermelés. Az alapvető probléma az, hogy a mezőgazdasági terjeszkedés úttörő kistermelői mögül hiányzik a felvevő piac, ami rámutat arra, hogy a gazdasági fennmaradás hosszú távon csakis az ökológiai szempontok rovására valósítható meg.

Politikai vonatkozásokban az INCRA projektjeit egy szövetségi szervezet irányítja, minthogy olyan területek sorsáról van szó, amelyek nem minden esetben kerülnek be a helyi közigazgatási és állami patronátusok hálózatába. Ez csak abban az esetben fordul elő, ha az INCRA és a mezőgazdasági terjeszkedést irányító szervezet valamelyik vezető szakemberét választják meg polgármesternek vagy városi képviselőnek. Az ilyen esetekben is előfordul azonban, hogy a helyiek panaszkodnak amiatt, hogy a megválasztott szakember-politikus a hátrányukra folytatja kedvezményezési politikáját.

A 7 Csoport Földmérési Terv (PPG7) által finanszírozott, demonstratív, “A” típusú projektek, amelyek a közösségek fenntartására irányulnak, szintén Acréra, Parára és Rondóniára összpontosulnak, és nem a mezőgazdasági terjeszkedés frontvonalára Amazonas, Amapá és Roraima államokban. 1998 végéig a program beruházásai eléggé szerényeknek voltak mondhatók: 1607 millió USD-ra rúgtak, amely összeg 120 – az ország egész területén szétszórt – projekt között oszlott meg, azaz egyenként átlagosan nem volt több 140 ezer dollárnál. Az Amazóniára fordított teljes összegnek mindössze a 15%-a jutott Amazonas és Roraima államra, de ez is nagyrészt károk helyreállítására ment el (Ministerio do meio ambiente, 1998b és 1999b).

Mindehhez hozzájárul, hogy a szociális-környezetvédelmi szektorban egy pályázati projekt kidolgozása, elnyerése és bevezetése felettébb bürokratikus folyamat, amihez szükség van magasan képzett, informatikai ismeretekkel rendelkező egyének részvételére is, akik többnyire városi lakosok. Márpedig a vidéki népesség oktatási színvonala, ha egyáltalán részesedik benne, mélyen alatta marad a kívánalmaknak. Az egyik Rio Preto da Evában elindult projekt első évének csaknem teljes költségvetését egy manausi könyvelő emésztette fel. Más esetben előfordult, hogy egy sikeresen elkezdett növénytelepítési projekt felelőse nem ismételte meg finanszírozási kérelmét, mert az annyi bürokratikus terhet rótt rá, hogy teljesen elvonta agrárfeladataitól. Szinte már nevetséges, hogy a szociális-környezetvédelmi szektor nagyobb forrásokat fordít saját bürokratikus gépezetére, mint a belső vidékek beruházásaira. […]

Ezek a bonyodalmak nem maradnak észrevétlenek a körzeti és állami politikusok számára sem, akik jelenleg azon dolgoznak, hogy új jövedelemforrásokat tárjanak fel hagyományos patrónusi hálózataik számára. […] Az állami képviselők szintén hasznot akarnak húzni abból a körülményből, hogy a programok rendelkezésre álló forrásai korlátozottak. Mivel minden esetben szükség van kiegészítő anyagi források felkutatására, a vezetők a politikai patronátus hagyományosan lekötelező eszközeivel igyekeznek megnyerni maguknak a földműveseket. Az egyik projekt Manaus közelében például azért futott zátonyra, mert kezdeményezői nem akartak politikailag kompromittálódni azáltal, hogy pótlólagos támogatásért folyamodnak. […]

Amazóniában a projektek a mezőgazdasági terjeszkedés konszolidált területeire összpontosulnak, ahol a természeti környezet komolyan károsult már, és ahonnan a média rendszeresen tudósítja a nagy nyilvánosságot népi vezetők meggyilkolásáról és parasztok lemészárlásáról. Ezek ugyanis olyan konfliktusoktól terhelt területek, amelyek viszonylag könnyen megközelíthetők – riporterek számára –, és gyakorta szerepelnek a nemzeti és a nemzetközi médiában. Közben pedig senki sem törődik azzal, hogy a folyóparti területeken védelmi vonalat emeljen a természetnek a mezőgazdasági terjeszkedéssel szemben.

A fejlesztési stratégia hiányos voltához nagyban hozzájárul, hogy a döntéshozatal “felülről lefelé” megy végbe. Távoli szereplők határoznak arról, ki szorul támogatásra s melyik helyen. A kormányszervek és a nem kormányzati szervezetek (amelyek önmagukat gyakran “szervezett társadalomnak” nevezik) közösen hozzák a döntéseket, rendre elsőbbséget adva a konfliktusos területeknek. A határozathozatalnak ez a fajtája korántsem mondható egy participatív fejlesztési folyamat részének, minthogy az érdekeltek véleményét senki sem kéri ki.

A közép-amazóniai helyzet élesen rávilágít a szociális-környezetvédelmi irányítás végzetes hibáira. Az amazóniai őserdő a Madeira folyó völgyében még jóformán érintetlen, ám ez a legközelebbi terület, amelyet hamarosan elér a mezőgazdasági terjeszkedés határa. Ebből következően éppen a Madeira völgyének kellene lennie a természetvédelmi fejlesztési stratégiák legfőbb színterének, s ezért mindenki azt hinné, hogy a völgyben szorgosan tevékenykedő civil szervezeteket lehet találni. Csakhogy a külső szemlélő megítélése, hogy hol és mikor kell cselekedni, homlokegyenest ellenkezik a földhözragadt valósággal.

Benjamin Buclet (2002) több száz civil szervezetet számolt össze a Pará állam határához közel eső, de már az Amazonas államhoz tartozó Madeira-völgyi területen, ám csupán egyetlen olyat talált köztük, amely nem helybéli volt: a Manicoréi Gumifaültetvényes Dolgozók Egyesületét (ASM). Az egyesület már évtizedek óta működött mint a mezőgazdasági dolgozók érdekvédelmi szervezete, még mielőtt civil szervezetté vált volna – csakhogy a municípiumban jó ideje senki sem csapol már gumit… Az egyesületet a 90-es években szervezte át egy helybéli közgazdász, aki a Chico Carlos és Marina Silva által vezetett acrei bérmunkások tapasztalatából merített ihletet. Az ASM azonban civil szervezetként nem sokáig maradt fent. Az acrei egyesüléssel szemben az ASM nem volt sem politikai, sem környezeti tényező, csupán közszolgálati feladatokat látott el. Pedig az ASM annak köszönhetően, hogy felületes módon utánozta az acrei dolgozók egyesületét, számos külföldi támogatást nyert el (a Máltai Rendtől, a Red Rock Dragons L.da.-tól, a Found Banktől, valamint Szaúd-Arábia, Franciaország és Olaszország kormányaitól). Ezekből a bevételekből az egyesület vásárolt egy kisteherautót, több kishajót, és védőoltásokat finanszírozott egy egészségügyi program keretében a folyóparti lakosság között. Ezenkívül tanulmányi ösztöndíjakat osztogatott, különféle sportesemények rendezését támogatta, s fenntartott egy közösségi gazdaságot is.

A közszolgáltatások terén tevékenykedő – rendszerint a helyi, hagyományos politikában szóhoz jutó – egyesületek szerepe más megvilágításba kerül, ha azokat az okokat vesszük szemügyre, amelyek miatt ez a civil szervezet beszüntette tevékenységét. Amikor a 2000-es helyhatósági választásokon az igazgatót nem választották meg képviselővé, elhagyta az ASM-et, s átment egy másik közigazgatási körzetbe, hogy ott folytassa politikai karrierjét. Ez azt mutatja, hogy maga a civil szervezet csupán külső díszlete volt a hagyományos politikának, ami valójában létjogosultságát adta. Az egyesület működése szemléletesen mutatja a civil szervezetek közös fogyatékosságát: a helyi akciók nincsenek hatással a természetmegóvás regionális kérdéseire, s a politikai mobilitást sem serkentik horizontálisan az azonos érdekű társadalmi csoportok között (Friedmann, 1992; Ring–Klauer–Wätzold, 1999).

 

 

Csendes forradalom: vallás, közösségi és politikai szerveződés “lentről felfelé”

Miközben a felszínen zajló politikai forradalom, amelyet a civil szervezetek próbálnak irányítani, nem bizonyult különösebben hatékonynak, az amazóniai politikában végbement egy másik, jóval sikeresebb csendes forradalom: a közösségi egyházaké. A 90-es évek folyamán Közép-Amazónia kisközösségei “lentről felfelé” kezdtek nyomást gyakorolni a helyi önkormányzatokra, és elérték azt, hogy a helyi politikusok csupán a közellátással foglalkozzanak, nekik pedig hagyjanak politikai teret. A forradalomnak ennek ellenére még mindig erős korlátai vannak, mert az önkormányzati politikusok az “oszd meg és uralkodj!” rég bevált stratégiáját remekül alkalmazva, képesek kijátszani az egyik közösséget a másik ellen.

A katolikus egyház misszionárius tevékenységének hosszú történelme van Közép-Amazóniában, hiszen velük kezdődött meg a gyarmatosítás, amikor a 16–17. században létrehozták az első missziókat Barcelosban, Borbában és Silvesben. Ma ferencesek, scarborough-i atyák és saleziánusok munkálkodnak a régi és új településeken. Az egyházi rendek hierarchikus módon szerveződnek, és a régió minden közigazgatási körzetében tevékenykedik pap. Minden rend, sőt minden egyes lelkész társadalmi és politikai beállítottsága is különböző, a legtöbb Amazóniában dolgozó lelkipásztor azonban a felszabadítási teológiát vallja⁴ . Néhány pap ugyan csupán a katekizmusra korlátozza aktivitását, a többség azonban szociális téren is tevékenykedik, elsősorban az oktatásban és az egészségügyben. Ezenkívül különleges figyelmet szentelnek azoknak a fiataloknak és felnőtteknek, akik alkohol- és kábítószer-problémákkal küzdenek, márpedig az ilyen esetek egyre szaporodnak a régióban.

Az efféle szociális szerepvállalás dacára is azonban a katolikus egyház híveket veszít Amazóniában az észak-amerikai típusú protestantizmussal szemben, amely folyamat a 70-es években kezdődött. Moran (1981, 176–177) legalábbis akkor figyelt fel a protestánsok jelenlétére a transzamazóniai útépítéseket kísérő telepítési projekteknél. Ma a protestantizmus, kiváltképpen pedig a Jehova Tanúi gyors térhódítást mutat az idősebb korú és a fiatal lakosság körében egyaránt, olyannyira, hogy a protestánsok alkotják az Északi régió lakosságának 12%-át, számban pedig elérik a Déli régióban élő protestánsokét (Fibge, 1996).

Miként Brazília és Latin-Amerika más részein, a szegényebb lakosságot errefelé is azért vonzza a protestantizmus, mert rítusa nagymértékben decentralizált, s ösztönzi a laikusok aktív részvételét is (Bastian, 1993; Hoefle, 1998; Martin, 1990 és Stoll, 1990). A protestáns templomok oda települnek, ahol a lakosság szegényebb része él: a városok peremkerületeibe, a folyóparti és az utak mentén formálódó közösségekbe. A vallási decentralizációnak köszönhetően a területileg 30 ezer és 90 ezer km² között váltakozó közigazgatási körzetekben a vidéki övezet protestánsai rendszeresen részesülnek szertartásokban. Ezzel szemben a katolikus papok csak évente egyszer vagy kétszer tudnak misét celebrálni, amikor végiglátogatják a vidéki közösségeket. Következésképpen a katolikus közösségek csak ott képesek ellenállni a protestáns befolyásnak, ahol – legalább heti gyakorisággal – laikusok szervezik a vallási gyakorlatot.

Csakhogy ugyanazok a jellegzetességek, amelyek a protestantizmus nagyobb ideológiai életképességét biztosítják a mezőgazdasági terjeszkedés valamely szélső pontján, csökkentik politikai hatékonyságát. Az egyes protestáns egyházak nagymértékben függetlenek, s ezáltal együttes működésük igencsak törékeny, politikai mobilizációjuk pedig regionális szinten marad. Nem is beszélve arról, hogy a protestánsok általánosságban azt vallják, hogy a vallás szerepe a templomi kultuszra és a személyes moralitásra korlátozódik. Megesik, hogy egy-egy protestáns gyülekezet önkormányzati képviselőt állít ki, aki viszont csak a legritkább esetben vállalkozik olyan szociális akciókra, amelyek az egész közösséget érintenék.

A katolikus egyház felfogásában ugyanakkor a vallás és a közösség egybekapcsolódik, s így a papok többsége nem elégszik meg a vallási szolgálattal és a szociális gondozással, hanem igenis fáradozik a közösség szervezésén, és részt kér a politikából – teljes összhangban az alapközösségek koncepciójával, amelyet a medellíni zsinat fogadott el 1968-ban. Az Amazóniában virágzó közösségi politika azonban nem csupán a felszabadítási teológiának az eredménye, hanem a terület lakói között az 1960-as évektől teret nyert új tendenciáké is. Helyesebb a fogalmazás, ha a formális és a populáris vallás interakciójáról beszélünk a lakosság új irányultságában és a közösségek szerveződésében.⁵

Még mielőtt az őserdei termények gazdasága hanyatlásnak indult volna, Közép-Amazónia vidéki lakossága szétszórtan élt a folyók mentén. Abban az időben a folyólakók politikailag a gumiültetvényesektől függtek, és csak nagy ritkán láttak papot. A 60-as évek végén a lakosság fokozatosan elhagyta a folyók forrásvidékét, aki pedig maradt a vidéki zónában, az is lejjebb települt a folyó mentén, ahol kezdetleges földműveléssel tengette életét. Ezeket a területeket viszont könnyebb volt megközelíteni, és a papok lassan rendszeres látogatói lettek a helyeknek, amikor szokásos útjukat járták a közigazgatási területen. Ahhoz, hogy a pap megálljon valahol vidéki útja során, elég volt valamilyen szentkép, hogy misét celebráljon és megkeresztelje a környék gyerekeit. Idővel azután egy-egy kápolna is épült ezeken a helyeken, ahol attól kezdve a szentképet őrizték, és kényelmesebb körülmények között zajlott az évi mise. Azután, hogy az első családok leszármazottai felépítették új házaikat, fokozatosan kialakult a falu, amely az esetek nagy részében a helyi szent nevét vette fel. Később a kápolna kibővült, és a közösség gvárdiánt választott a kápolnába, aki általában a helység első lakosai közül került ki, s többé-kevésbé mindenkinek a rokona volt. Még később közösségi egyesületek alakultak választott elnökkel, aki attól kezdve a szóvivő szerepét vitte az önkormányzati politikusok előtt. A helyi választók száma is kellőképpen megnőtt ahhoz, hogy a közösség megszoríthatta a helyi kormányzatot annak érdekében, hogy az építsen neki közösségi házat, vezesse be az elemi oktatást, emeljen iskolaépületet és orvosi rendelőt. A nagyobb közösségeknek arra is alkalmuk nyílt, hogy küldöttet válasszanak, aki méltóbb módon képviselhette érdekeiket az önkormányzatban.

Az évek multával a helyi közigazgatás és az állam megpróbált hasznot húzni a virágzó közösségi szervezetekből. Egy modern patronátusi hálózat kiépítése érdekében a közigazgatási vezetők magukra vállalták, hogy építőanyagot biztosítanak a kápolnához és más középületekhez. Ma a mezőgazdasági felszereléseket és áramfejlesztő berendezéseket az Amazonasi Fejlesztési Intézet (IDAM, a mezőgazdasági terjeszkedés állami szervezete) a közösségi egyesületeken keresztül osztja szét. A politikusok azonban nem jártak túl sok sikerrel igyekezetükben, hogy kliensi függőséget alakítsanak ki, mert az egyesületi elnökök köré később több közösség is szerveződött, s azokkal kellett megküzdeniük. Ez a jelenség különösen jellemző a folyó menti közösségekre, amelyek – ellentétben az országút menti településekkel – nagyobbrészt a természetes demográfiai növekedésnek köszönhetően erősödnek, nem pedig idegenek betelepedése révén, s amelyek esetében a fluktuáció is elenyésző.

 

Politikai részvétel és regionális természetmegóvás

 

Az alábbiakban két olyan esetet elemzünk részletesebben, amely jó példa arra, hogy miként lehetséges túllépni a regionális politikai mobilizáció korlátain. Közülük az első, a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete azt mutatja meg, hogyan kell sikerrel elvágni a gordiuszi csomót abban a dupla vagy semmi játékban, amelyet a közigazgatási politikusok játszanak a közösségekkel, méltányolva, ha rájuk szavaznak, illetve tudomást sem véve a velük szemben fellépőkről. A második eset, az amerindiánok meglepő politikai mobilizációja Amazóniában, ami viszont azt példázza, hogyan tágítható ki a közigazgatási területen túlra a politikai tevékenység határa.

 

 

A közigazgatási mobilizáció – a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete

Silves közigazgatási körzetében a katolikus egyház papjai és laikus tisztségviselői alapvető szerepet töltöttek be a folyóparti lakosság politikai mobilizációjában. 1981-ben Itacoatiara püspökének és a Pastoral da Terra hivatalnokainak támogatásával a silvesi tó régiójában fekvő községek megalapították a Silvesi Vidéki Termelők Egyesületét (APRS).
Az egyesület három képviseleti szinten keresztül azt a fajta politikai részvételt ösztönzi, amely “alulról felfelé” irányul. Kezdődik azzal, hogy minden községnek van saját gyűlése, ahonnan a határozatokat egy kijelölt képviselő továbbviszi a heti gyűlésekre, amelyeken egy-egy folyó több közössége vesz részt, ahol egy újabb képviselőt választanak, hogy a havi gyűléseken jelenjék meg a közigazgatási székhelyen. Így azután, ha megegyezés születik a közösségek között, az egyesület képviselője gyakorlatilag a közigazgatási körzet teljes vidéki lakosságának a nevében léphet fel a prefektussal és az önkormányzati képviselőkkel szemben.

A helyi politikusok, amikor szembetalálják magukat az egységes választási blokkal, általában engednek az APRS-től jött követeléseknek, amik sokkal többre irányulnak, mint környezeti és gazdasági kérdéseket érintő, puszta szociális ellátásokra. Az egyesület legelső komoly vívmánya volt, még a 80-as években, amikor elérték, hogy a körzet fennhatósága alatt álló tavakon betiltották a nagyipari halászatot, majd közvetlenül ezután kijárták azt is, hogy a rendőrség felügyelje a tilalom betartását. A rákövetkező évtizedben vezették be a halforrásokra vonatkozó rendeletet, amely a halászatra vonatkozóan speciális szabályozást léptetett életbe a tavakon. Nemrégiben a püspök meghalt, s emiatt az egyház aktivitása is csökkent a régióban, de ez már nem érintette az APRS-t, amely önállóan szervezett akciókat, hogy irányítási rendszerének finanszírozását szövetségi és nemzetközi alapokból is fedezhesse.

Kétség sem fér hozzá tehát, hogy a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete helyi közigazgatási szinten igen eredményes, sikere azonban csupán helyi fejlődést reprezentál. Nincs befolyással az átfogó környezet­megóvási folyamatra, mert politikai részvétele nem érinti sem az állami, sem a regionális szintet. A politikusok állami szinten is az “oszd meg és uralkodj!” régi módszerét gyakorolják, amikor a pénzekről és egyéb juttatásokról folyó vitákban kijátsszák az egyik municípiumot a másik ellen. Acre és Amapá két kis állam az Északi régióban, pozitív részvételük az állami politikában azonban fényesen megmutatja, mennyire fontos lenne túllépni a kliensi struktúrán, amikor olyan fejlesztési érdekek kerülnek szóba, amelyek környezetkárosodással és társadalmi csoportok, rétegek leszakadásával járnak brazil Amazóniában. Ugyanakkor e két állam esete azt is megmutatja, hogy a siker mennyire időleges lehet, mert a végrehajtó hatalomban egyéb kormányzati, törvényhozási és jogi erők szüntelenül dolgoznak a korábbi helyzet visszaállításán, és ennek érdekében egyes népi vezetők meggyilkolásától sem riadnak vissza.

 

 

Világ őslakosai, egyesüljetek! – Az indián politika mobilizációja

Függetlenül a folyópartiak és az új telepesek regionális szinten való korlátozott politikai részvételétől, létezik egy magasabb szintje is a politikai mobilizációnak, amely a szövetkezések többszörös skáláját fogja át Amazónia indiánjai között. A legfejlettebb kulturális szinten álló amerin­diánok, elsősorban az Amazonas állambeli tucanók és a roraimai macu­xik vezetésével – valamint brazil és nemzetközi környezetvédők, antropológusok és egyházak nagyszabású összefogásának támogatásával – Amazónia amerindiánjai megalapították a Brazil Amazónia Indián Szervezetének Koordinációját (COIAB).

A Manausban székelő COIAB az 1990-es évtized végén több szervezetet karolt át, amelyek 163 indián népet – mintegy 204 ezer amerindiánt – képviseltek a hivatalos Amazónia kilenc államában. Manapság a COIAB megfigyelőként részt vesz az állami gyűléseken és a szövetségi Kongresszusban, továbbá bekapcsolódik minisztériumok és minisztériumok közötti bizottságok munkájába. Képviselőiket gyakran hívják nemzetközi konferenciákra, amelyeket állami és civil szerveződésű intézmények rendeznek. A COIAB-nak meghatározó szerepe van a Coordenadora de las Organaciones Indígenas de la Cuenca Amazónica (COICA) vezetésében, mint ahogy hangsúlyos a részvétele a bennszülött népesség mozgalmaiban is a déli féltekén és világszerte (COIAB, 1991–1998) is.

A COIAB, hazai és külföldi szövetségeseitől támogatva, hosszú évek óta lobbizik külföldi kormányoknál, nemzetközi pénzügyi és fejlesztési szervezeteknél, hogy gyakoroljanak nyomást a brazil kormányra, miszerint különítsen el jelentős területeket indián rezervátumok és természetvédelmi régiók számára. Mindez aggodalommal tölti el a helyi politikusokat, akik fejlesztési terveiket féltik, csakúgy, mint a katonai hatóságokat, amelyek a függetlenségi mozgalmak megerősödésétől tartanak, különösen a határvidéki körzetekben.

A 90-es évek folyamán fordulat következett be az ország demográfiai tendenciáiban és etnikai politikájában. A diszkrimináció és a népességcsökkenés évszázadai után az amerindiánok magukra találtak. 1990 előtt az indiánok és falusi életformájuk minden látszat szerint az eltűnésre ítéltetett, ahogy mind többen asszimilálódtak az ország társadalmához, a caboclo kulturális értékek feladása árán (Siskind, 1973 és Harris, 1998). 1990 után azonban etnikai megújulás kezdődött az indián származású népesség körében. Akkoriban jelöltek ki hatalmas területeket, amelyek indián rezervátumoknak nyilvánítva számos előnnyel kecsegtettek. Ekkor fakadt ki ingerülten egy Madeira völgyi képviselő: “Ez a népség, amelyik eddig közönséges caboclo volt, most egyszeriben indiánnak nevezi magát.”

Roraima Indián Tanácsa (CIR) jól illusztrálja, mennyire összetett kérdésről van szó. A CIR fórumként működik, hogy nyomást gyakoroljon a szövetségi kormányra még több földkoncesszió megszerzéséért a régi betelepítés ritkán lakott területén, a venezuelai–guyanai határ mentén. Harminc éven át egy olasz pap dolgozott itt együtt az indiánokkal, s próbálta megértetni velük, hogy a föld, amelyen mint tehénpásztorok dolgoznak, tulajdonképpen az övék, hiába osztották fel nagybirtokokra még a 20. század elején. A pap ezenkívül arra is buzdította az őslakosokat, hogy saját maguk számára dolgozzanak, ne a nagybirtokosoknak.

A macuxikat számos alkalommal zaklatta az állami rendőrség és a hadsereg, de szerencsére a leplezetlen népirtás gyakorlata, mint a waimiri-atroarik esetében a 70-es években (Baines, 1999; Carvalho, 1982) vagy az erőszakos beavatkozás nem szerepel a jelenlegi brazil politikai eszköztárában. Az aranyásók fegyveres támadásai, amik jelentős halandóságot provokáltak az ianomamik között a 80-as években és a 90-es évek elején (Albert, 1991; Macmillan, 1995), ugyancsak megritkultak a területen. A két indián csoport manapság népességnövekedési tendenciát mutat. Nem véletlen, hogy Roraima politikusai, akik ásványkitermelői és egyéb fejlesztési érdekeket képviselnek, annyit keseregnek amiatt, hogy elvesztették a közvetlen jogi fennhatóságuk alá eső területek felét az államban, a helyzeten azonban édeskeveset tudnak változtatni.

A CIR koordinátorként is szolgál a külföldi civil szervezetek között, amelyek községi terveket finanszíroznak a szarvasmarha-tenyésztés és az egészségügyi fejlesztés terén. Az indiánok az évek folyamán megtanulták kezelni a különféle civil szervezetek egymás közti civakodását. Például az egyik külföldi civil szervezet projektjét valamelyik macuxi rezervátumba irányították, a másikat pedig, amelyik keresztezte volna ezt, a terület távoli pontjára utalták, hogy a kettő ne ütközzék egymással.

Csak éppen mintha a CIR és COIAB vezetői elbízták volna magukat amiatt, hogy a politika magasabb szféráiban tevékenykednek. Néhányan közülük a világot járják, szövetségeseik pedig egyre többet méltatlankodnak amiatt, hogy a városban székelő vezetőség elveszíti kapcsolatát a rezervátum közösségeivel. Ez az, amit caiapó szindrómának is nevezhetnénk, akiknek leghíresebb vezetője, Raoni, a rockénekes Stinggel beutazta a világot, s alapítványokat hozott létre az indián és környezetvédő mozgalmak számára. Sajnálatos, hogy éppen az ökologisták, akik pedig az egyenlősítő politika apostolai, segítenek “főnököket” (újra)­teremteni Amazóniában – első ízben azóta, hogy már évszázadokkal korábban felszámolták a főnökségeket (Lathap, 1970). A jelenség paradox módon az európai gyarmatosítók kísérleteire emlékeztet, akik azért alakítottak ki politikai hierarchiát a bennszülött népesség körében a kolóniákon, hogy egyetlen kereskedelmi képviselővel tárgyalhassanak, anélkül hogy bele kelljen bonyolódniuk a törzsi egyetértést feltételező politikába (Wolf, 1982).

A környezetvédő–amerindián szövetség között ellentét feszül az ökológia frontján is. Nemrégen még azt tartották, hogy az ökológiai és az indián rezervátum egy és ugyanaz (a szerző is ezt az álláspontot védte egyik tanulmányában 1975-ben, amelyben egy indián rezervátum létrehozásának gondolatát vetette fel az ianonâmik és az ie’cuanák számára Roraimában). Ezzel a felfogással összhangban Amazónia indiánjai mai is őriznek egy törzsi kultúrát, amelyik egyenlő fontosságot tulajdonít a gazdaságnak és az ökológiai kozmológiának, és kerüli a környezetrombolást. Csakhogy ma kevés amazóniai indián vallja magáénak ezt az eszményi típusú kultúrát. A határok menti konszolidált államokban, mint amilyen Pará és Rondónia, az indiánok a fenyegetések, olykor az erőszak hatására, máskor a szokások elhagyása vagy gazdasági kényszer miatt maguk adják a fejüket fakitermelésre vagy aranymosásra saját rezervátumukban.

 

Tüzet tűzzel – politikai formák fennmaradása Közép-Amazóniában

 

Láttuk tehát, hogy a helyi politika jelentős változásokat él meg, különösen a növekvő közösségi nyomás miatt, amelyet a közigazgatósági hatóságok éreznek legjobban, az állami és a szövetségi képviselőkel való kapcsolat azonban továbbra is autoritárius, és a politikai rendszer egész alakulata a mozdulatlanságtól szenved. Miközben jelentős a helyi lakosság politikai részvétele, és a projektek előnyeit is élvezi, az őslakosokat leszámítva kevés a horizontális mobilizáció a projektek, illetve az azonos vagy különböző szociális helyzetű szereplők között. Éppen ellenkezőleg, a helyi lakosság és a kormányzati, illetve civil szervezetek intézményei között csakis “fentről lefelé” van közlekedés. A határozatok arról, hogy hol és hogyan alkalmazzák a projekteket, országos vagy akár nemzetközi szinten születnek. A helyi hozzájárulás a műveleti fázisra korlátozódik, ami nem sokban tér el a régi fejlesztési tervek autoritárius irányításától.

A politikai érvényesülés hiánya negatívan befolyásolja az ökológiai és a szociális kérdéseket, mert a helyismeret a politikán keresztül nyerne kifejezést. A döntésekbe nincs bevonva a hagyományos tudás a környezeti és szociális mikrofolyamatokról, ami elengedhetetlen feltétele lenne a megelőzésnek. Márpedig ha a határozatok egyoldalú megfontolásból születnek, akkor csakis reaktívak lehetnek. Ahelyett, hogy védősorompót emelnének a Közép-Amazóniában egyre nyomuló mezőgazdasági terjeszkedés elé, az akciók a hátország konszolidált területeire összpontosulnak, ahol a környezeti és társadalmi rombolás már végbement. Ezeken a területeken a politikai tagozódás csak utólag alakul ki, és az új szövetségek erőforrásai elégtelenek ahhoz hogy jelentősen befolyásolják a térségi tendenciákat.

A legpozitívabb tanulság, amely a Közép-Amazóniában létező különféle tendenciákból és politikákból levonható, az az, hogy az erők kombinálódhatnak, és többszörös áttételen keresztül is működhetnek. A politikai részvétel fejlesztésére és a környezet megőrzésére irányuló törekvéseknek nagyobb sikere van, ha az őslakosok és a folyólakók ismeretei, illetve hagyományos társadalmi struktúrái nagyobb területen érvényesülnek, mint amekkorára a szociális-környezetvédő projekteket szánják. Ugyanígy fontos a szövetségek artikulációja, vagyis ha a társadalmi szereplők minél nagyobb változatosságban találhatók meg a hatalom különféle skáláin, és nem csak nemzetközi szinten kapcsolódnak a helybeliekhez.

A természetvédelmi tevékenység eleve kudarcra van ítélve, ha a kevés pénzből támogatott projekteket “felülről lefelé” vezénylik – ráadásul ötletszerűen elszórva a hatalmas konszolidált területeken –, ha a lakosság nem szólhat bele a döntéshozatalba, illetve ha nincs meghatározva részvételének formája és természete (Kaufman, 1997). Ahogyan az egyház is megtanulta a gyakorlatban: a politikai mobilizáció folyamatának egy adott pillanatában nélkülözhetetlen, hogy a helyi lakosság megtanuljon a saját lábára állni. Ennek a pillanatnak az eléréséhez azonban szövetségesek segítségére van szükség annak érdekében, hogy megtörjön a régi patronátus ellenállása vagy éppen erőszakos rohama, amely ellene dolgozik a lakosság csendes forradalmának.

 

 

Irodalom

 

Albert, B. (1991), “Terras indígenas, política ambiental e geopolítica militar no desenvolvimento da Amazónia”, in P. Léna és A. E. Oliveira, A Fronteira Amazônica 20 Anos depois, Belém, Museu Paraense Emílio Goeldi, 37–58.

Baines, S. G. (1999), “Waimiri-Atroari resistance in the presence of an indigenist policy of ’resistance’”, in Critique of Anthropology, 19 (3), 211–226.

Bastian, J.-P. (1993), “The metamorphosis of Latin American protestant groups”, in Latin American Research Review, 28 (2), 33–62.

Bebbington, A., és Thiele, G. (szerk.) (1993), Non-Governmental Organizations and the State in Latin América, Routledge, London

Becker, B. K. (1995), “Os deserdados da terra”, in Ciência Hoje, 3 (17), 35–44.

Becker, B. K. (1997), “Tendências de transformação do território no Brasil”, in Território, 2, 5–17.

Becker, B. K. (1999), “Os eixos de integração e desenvolvimento e a Amazónia”, in Território, 6, 29–42.

Becker, B. K., és Egler, C. (1193), Brasil, Berthrand Brasil, São Paulo

Bicalho, A. M. S. M. (1999), “Comunidade, planejamento rural e geografia”, in Revista da Pós-Graduação em Geografia da UFRJ, 3, 161–183.

Bideleux, R. (1985), Communism and Development, Metheun, London

Booth, J. A. és Seligson, M. A. (szerk.), (1978), Political Participation in Latin América, Holmes and Meier, New York

Buclet, B. (2002), “Organizaçőes não governamentais do estado do Pará”, in Relatório do Projeto Alternativas de Desenvolvimento Sustentável e Tendências de Mobilidade Sócio-Espacial na Amazónia, Museu Goeldi/PPG7, Belém

Carvalho, J. P. F. (1982), Waimiri-Atroari, Brasília

Chambers, R. (1083), Rural Development, Longman, London

Chandler, B. J. (1972), The Feitosas and the Sertão cios Inhamuns, University of Florida Press, Gainesville

Coiab (Coordenação das Organizaçőes Indígenas da Amazónia Brasileira) (1991–1998), Informativo da COIAB, 2–10.

Colechester, M. (1997), Guyana: Fragile Frontier, Latin American Bureau, London

Eisenstadt, S. N. és Lemarchand, R. (szerk..) (1981), Political Clientelism, Patronage and Development, Sage, London

Figueiredo, A. N. (1998), Uma (Re) interpretação do Mapa Político da Amazónia Brasileira, doktori értekezés, Departamento de Geografia, Universidade Federal do Rio de Janeiro, Rio de Janeiro

Foweraker, J. (1981), The Struggle for Land, Cambridge University Press, Cambridge

Forman, S. és Riegelhaupt, J. F. (1979), “The political economy of patron-clientship”, in M. L. Margolis és W. E. Carter, Brazil: Anthropological Perspectives, Columbia University Press, New York, 379–383.

Frank, A. G. (1967), Latin América: Underdevelopment or Revolution?, Monthly Review Press, New York

Friedmann, J. (1992), Empowerment, Blackwell, Oxford

Fundação IBGE (1996), Recenseamento Geral do Brasil: Censo Demográfico – 1991, Rio de Janeiro

Fundação IBGE (2001), Recenseamento Geral do Brasil: Censo Demográfico – 2000, Rio de Janeiro

Fundação Nacional do Índio (FUNAI) (1999), Mapa das Terras Indígenas do Brasil, Brasília

Gellner, E. és Waterbury, J. (szerk.) (1997), Patrons and Clients, Duckworth, London

Greenfield, S. M. (1977), “Patronage, politics and the articulation of local community and national society in pré-1968 Brazil”, in Journal of Inter-American Studies and World Affairs, 19 (2), 139–172.

Grzybowski, C. (1987), Caminhos e Descaminhos dos Movimentos Sociais no Campo, Vozes, Petrópolis

Gohn, M. G. (1997), Os Sem-Terra, ONGs e Cidadania, Cortez, São Paulo

Gross, D. (1973), “Factionalism and local level politics in rural Brazil”, in Journal of Anthropological Research, 29 (2), 123–144.

Günes-Ayata, A. (1994), “Clientelism: premodern, modern, postmodern”, in L. Roniger és A. Günes-Ayata, Democracy, Clientelism and Civil Society, Boulder, Lynne Rienner, 19–28.

Hammond, J. L. (1999), “Law and disorder: the Brazilian landiess farmworkers’ movement”, in Bulletin of Latin American Research, 18 (4), 469–489.

Hesse, G. (1996), O Brasil da Soja: Abrindo Fronteiras, Semeando Cidades, Ceval, São Paulo

Hoefle, S. W. (1987), “Nordeste: desequilíbrio económico, autoritarismo e voto de cabresto”, in Comunicação e Política, 7 (l), 21–58.

Hoefle, S. W. (1998), “Religion and sustainable rural development”, in R. Bowler, C. R. Bryant és P. P. P. Huigen, Dimensions of Sustainable Rural Systems, Rijksuniversiteit Groningen, Groningen, 57–65.

Hulme, D., és Edwards, M. (1007), “Conclusion: too dose to the powerful, too far from the powerless?”, in D. Hulme és M. Edwards, NGOs, States and Donors, Save the Children-MacMillan London, 275–284.

Ianni, O. (1979), Colonização e Contra-Reforma Agrária na Amazónia, Vozes, Petrópolis

Instituto Brasileiro do Meio Ambiente (IBAMA) (1998), Mapa das Unidades de Conservação, Brasília

Kaufman, M. (1997), “Community power, grassroots democracy and the transformation of social life”, in M. Kaufman és H. D. Alfonso, Community Power and Grassroots Democracy, Zed, London, l –24.

Lathrap, D. (1970), The Upper Amazon. Thames és Hudson, London

Leal, V. N. (1975), Coronelismo, Enxada e Voto, Alfa–Omega, São Paulo, 1949

Leroy, J.-P. (2001), Uma Chama na Amazónia, Fase-Vozes, Petrópolis

Lipton, M. (1977), Why the Poor People Stay Poor, Temple Smith, London

Macmillan, G. (1995), At the End of the Rainbow?, Earthscan, London

Martin, D. (1990), Tongues of Fire, Blackwell, Oxford

Martine, G. (1990), “Fases e faces da modernização agrícola brasileira”, in Planejamento e Políticas Públicas, 1 (1), 3–43.

Menke, K. (1997), “People’s empowerment from the people’s perspective”, in D. Eade, Development and Patronage, Oxfam, Oxford, 25–30.

Ministério do Meio Ambiente (1998a), PD/A: Uma Contribuição para o Uso Inteligente das Florestas Tropicais, Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1998b), Relatório de Atividades 1998 — PD/A, Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1999a), Gradientes de Calor Gerados pelas Queimadas no Brasil – 1998 (mapa), Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1999b), “Editorial”, in PDA Informa, 2 (4), l.

Moran, E. F. (1981), Developing the Amazon, Indiana University Press, Bloomington

Nugent, S. (2002). “Whither o campesinato? Historical peasantries of Brazilian Amazónia”, in Journal of Peasant Studies, 29 (3/4), 162–189.

Oliveira, A. U. (1999), A Geografia das Lutas no Campo, Contexto, São Paulo

Pace, R. (1998), The Sirurgie for Amazon Town, Lynn Rienner, Boulder

Pearce, P. (1997), “Between co-option and irrelevance? Latin American NGOs in the 1990s”, in D. Hulme és M. Edwards, NGOs, States and Donors, Save the Children-MacMilIan, London, 257–274.

Pinto, V. P. S. (1997), A Implantação da Reserva de Desenvolvimento Sustentável Mamirauá, kandidátusi értekezés, Departamento de Geografia, Universidade Federal do Rio de Janeiro, Rio de Janeiro

Petras, J. (1998), “The political and social basis of regional variation in land occupations in Brazil”, in Journal of Peasant Studies, 25 (4), 124–133.

Ring, I., Klauer, B. és Wätzold, F. (1999), “Towards regional sustainability”, in I. Ring, B. Klauer, F. Wätzold és B. Mansson, Regional Sustainability, Physica-Verlag, Heidelberg, 3–18.

Rivière, P. (1972), The Forgotten Frontier, Holt, Rinehart and Winston, New York

Roniger, L. (1994), “The comparative study of clientelism and the changing nature of civil society in the contemporary world”, in L. Roniger és A. Günes-Ayata, Democracy, Clientelism, and Civil Society, Lynne Rienner, Boulder, 1–18.

Schmidt, S. W., Scott, J., Lande, C. és Guasti, L. (szerk.), (1997), Friends, Followers and Factions, University of California Press, Berkeley

Schumacher, E. F. (1974), Small Is Beautiful, Blond and Brigg, London

Stoll, D. (1990), Is Latin América Turning Protestant?, University of California Press, Berkeley

Tegegn, M. (1997), “Development and patronage”, in D. Eade, Development and Patronage, Oxfam, Oxford, 7–13.

Velho, O. G. (1972), Frentes de Expansão e Estrutura Agrária, Zahar, Rio de Janeiro

Wallerstein, I. (1979). The Capitalist World System, Cambridge University Cambridge Press, Cambridge

Wolf, E. (1966), Peasants, Englewood Cliffs, Prentice-Hall

Wolf, E. (1982), Europe and the People without History, University of California Press, Berkeley

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tanulmány alapjául szolgáló előadás elhangzott: 7th Meeting of the IGU Commission on the Sustenability of Rural Systems, Vancouver, Kanada, 1999 és Brazilian Speaker Series, Brazil Center, Institute of Latin American Studies, University of Texas, Austin, USA, 2000. A kutatást a Coordenação para o Aperfeiçoamento de Pessoal Superior (CAPES), a Financiadora de Estudos e Projetos (FINEP), a Fundação Universitária José Bonifácio (FUJB), az Institut pour la Recherche de Développement (IRD) és a Pilot Plan for Tropical Forests of the Group of Seven (PPG7) támogatta.

² “Határvidéki földművesek”: a mezőgazdasági művelés alá vont területek és a még érintetlen őserdő határán élő parasztok (a szerk.).

³ A latin-amerikai és mediterrán patronátusoknak jelentős antropológiai és szociológiai irodalma van (l. Booth és Seligson, 1978; Eisenstadt és Lemarchand, 1981; Gellner és Waterury, 1977; Schmidt–Scott–Lande–Guasti, 1977; Wolf, 1966).

⁴ A felszabadítási teológiáról lásd: “Kislexikon”, Eszmélet, 34. (1997. nyár), 80–82 (a szerk.).

⁵ A “közösség” terminust itt csupán “empirikus” formában használjuk, arra a politikai mozgalomra vonatkoztatva, amely Amazóniában bontakozott ki az egyház és a helyi népesség szinergizmusával. A közösség mint fogalom, túl antropológiai és szociológiai használatán, sűrűn fordul elő a fejlődésről szóló irodalomban. A szakirodalom kritikai értékeléséről l. Bicalho, 1999.