Martin Amis: Koba the Dread
Könnyű lenne hanyagolni a Martin Amis legújabb könyvéről szóló vitát, mely alig több a művelt fők szalonbéli perpatvaránál. Az ominózus könyv, a Koba the Dread (Koba, a rettenetes) jól kitaposott politikai ösvényt követ. Lenin, Sztálin és általában a kommunizmus ledorongolásával (melyet átjár a szerző apjával, az egykor kommunista Kingsleyvel és radikális barátjával, Christopher Hitchensszel régóta érlelődő konfliktusa), kíméletlen vádirat kíván lenni a baloldal ellen, ama feltételezés jegyében, hogy a baloldal képtelen a nevében elkövetett bűnök beismerésére. A könyv igen jó teljesítményt nyújt frázisalkotásban, ám fájdalmasan szegényes forrásokban és társadalmi, illetve történeti vonatkozásokban. Erős a kísértés, hogy pusztán annak jeleként tekintsük: a londoni irodalmi színtértől irtózó egykori gyermek maga is átéli, ahogy apja a vaskalapos középkorúságba hanyatlott egykor.
Ez hiba lenne. Amis legutóbbi könyve csupán a legújabb adaléka a történelem újraírásának, amely a Szovjetunió végnapjainak idején kezdődött, s az összeomlás óta felerősödött. Majdhogynem elfogadott bölcsesség lett Sztálint és Hitlert mint a múlt század két ikerszörnyét, egy kalap alá venni – időnként, mintegy megkésett gondolatként, Mao-t és Pol Potot is fölemlegetik -, s közhellyé vált egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a fasizmus mint egy példátlanul embertelen korszak két legfőbb ördöge közé. Néhány változat szerint a kommunizmus még aljasabb és véresebb gonoszság volt. A múltnak a hidegháború győzteseitől eredő ezen verziójának eredményeként a nácizmus hasonlíthatatlan bűnei relativizálódtak, a gyarmatosításokéi elfelejtődtek, s tápot kapott az az ideológia, amely szerint bármely radikális társadalmi változásra irányuló kísérlet szükségszerűen szenvedéshez, öldökléshez és bukáshoz vezet.
Ez a mélységesen ideologikus számvetés jó ideje egyfajta hátborzongató számjátékba ment át. Az ebből következő bizarr ferdítések látványos példája volt, amikor egy Amisszel készített múlt heti televíziós interjúban Gavin Esler, a BBC riportere futtában megjegyezte, hogy Sztálin "legalább háromszor annyi ember haláláért felelős, mint Hitler", ami valóban elképesztő improvizáció. Esler feltehetően az Amis által említett (és a hidegháborús történész Robert Conquesttől átvett) 20 millió Sztálin-áldozatot viszonyította a Hitler által a holokauszt során meggyilkolt 6 millió zsidó számához. De Hitler természetesen ennél a 6 milliónál jóval több halálért volt felelős: csupán a náci táborokban elpusztultak számát több mint 11 millióra becsülik, s joggal tekinthető felelősnek a második világháborúban meggyilkolt 50 millió, köztük a több mint 20 millió szovjet áldozat túlnyomó többségének haláláért is.
Az új történelem hamis egyenletéből azonban ezek az adatok valahogy eltűntek. Ugyanakkor a sztálini terror áldozatainak száma az elmúlt években folyamatosan inflálódott, egészen addig a legvadabb kitalációig, hogy a teljes szovjet lakosság egyharmadát meggyilkolták az országnak a náci Németország fölött aratott győzelmét megelőző években. A számok továbbra is nagy elméleti viták fókuszában lesznek, részben azért, mert túlnyomó az éhhalálok aránya, amelyekre csupán megbízhatatlan demográfiai adatokból lehet következtetni. De tény az, hogy a korábban titkos szovjet archívumok megnyitása óta sok történész – köztük az amerikai J. Arch Getty és Robert Thurston – jelentősen redukálta a Sztálin alatti kivégzésekről és a Gulag populációjáról alkotott korábbi hidegháborús becsléseket. A számok azonban még így is rémisztőek. 1921 és 1953 között például 799 455 ember kivégzését regisztrálták, s a munkatáborok lakosságának háború utáni legmagasabb száma elérte a két és fél milliót (legtöbbjüket nem politikai bűncselekményekért ítélték el). De ezek a számok köszönő viszonyban sincsenek az Amis és mentorai által említett adatokkal.
A morális ekvivalencia hangoztatása ellenére Amis, sőt Conquest is állítja, hogy ők mindezzel együtt "érzik", a holokauszt rosszabb volt a szovjet elnyomásnál. A különbségek azonban nem pusztán "érezhetők". A sztálini terror kegyetlenségei ellenére nem létezett szovjet Treblinka, sem pedig az emberek millióinak legyilkolására megépített megsemmisítő táborok. S nem a Szovjetunió robbantotta ki a történelem legvéresebb és legpusztítóbb háborúját – sőt, meghatározó szerepet játszott a német háborús gépezet vereségében (ami a cári elődöknek nem sikerült). A szovjet tragédia része volt, hogy ez a győzelem valószínűleg csak azért volt lehetséges, mert az ország alig több mint egy évtized alatt egy erőltetett ipari forradalmon ment keresztül, s pontosan e folyamat során követték el a legnagyobb gaztetteket. A szovjet történelem sikereit és hibáit ugyanúgy nem lehet a sztálini korszakra redukálni, mint ahogy a kommunisták szerepét – az antifasiszta ellenállástól a gyarmatok felszabadításáért folytatott kampányokig – sem lehet egyszerűen csak a Szovjetunióhoz való viszonyukkal definiálni.
A politikai elnyomás e posztmodern számvetésében a leggroteszkebb talán a gyarmatosítás bűnlajstroma iránt tanúsított morális vakság. A legutóbbi évszázad tetemes részében bolygónk hatalmas területei voltak közvetlen európai imperialista kormányzás alatt, olyan államok brutális elnyomása alatt, amelyek szívesen tetszelegtek a demokrácia szerepében. Ez azonban valahogy nem jelenik meg a XX. századi zsarnokság harmadik lábaként a nácizmus és a kommunizmus mellett. Létezik a sokak által emlegetett Kommunizmus Fekete Könyve, de nem létezik a gyarmati gaztettek efféle átfogó vádirata.
Vegyünk sorra néhány példát. Becslések szerint körülbelül 10 millió kongói halt bele az 1900-as évek eleji belga kényszermunkába és tömeggyilkosságokba. Becslések szerint körülbelül egymillió algériai pusztult el a Franciaország ellen folytatott függetlenségi háborúban az 1950-es, 60-as években. A hatóságok, a XX. századi brit gyarmatbirodalom egész története során, bennszülött populációkat gázosítottak el, bombáztak vagy mészároltak le Szudántól Irakig, Sierra Leonétól Palesztináig, Indiától Malájföldig. S ha Martin Amis amiatt aggódik, hogy ma már csak kevesen ismerik a szovjet munkatáborok nevét, vajon ki emlékszik az Andaman-szigeteki büntető telep nevére, ahol brit katonaorvosok rutinszerűen kínoztak és kísérleteztek 80 000 indiai politikai foglyon, vagy az óriási kenyai Hola internáló táborra, ahol az 1950-es években agyonverték a foglyokat?
Ha Lenint és Sztálint felelősnek tekintjük az 1920-as és 30-as évek éhínségeiben elpusztultak haláláért, akkor Churchill is minden bizonnyal felelős annak a 4 millió embernek a haláláért, akik az 1943-as bengáli éhínségben pusztultak el, mely kivédhető lett volna – s még bűnösebbek a korábbi brit kormányok a XIX. század végi és XX. század eleji szintén hatalmas indiai éhínségek tekintetében, amelyek 30 millió áldozatot követeltek egy elnyomó szabadpiaci rendszerben. S természetesen a posztkoloniális korszakban az USA és más nyugati hatalmak vagy helytartóik további milliókat öltek meg a háborúk, intervenciók és puccsok során Vietnamtól Közép-Amerikáig, Indonéziától Dél-Afrikáig.
Nincs olyan huszadik századi, jelentősebb politikai tradíció, amelynek kezéhez nem tapad vér. De a történelemért folytatott harc soha nem elsősorban a múltról, hanem a jövőről szól. Amikor Amis azzal vádolja a bolsevikokat, hogy "az emberi természet ellen szálltak hadba", klasszikus konzervatív ellenvetést tesz a radikális társadalmi változásokkal szemben. Azok, akik kitörlik a gyarmati barbarizmust a XX. század történetéből, legalizálni akarják az új liberális imperializmust, akárcsak azok, akik a kapitalista társadalom alternatívájának felépítésére irányuló múltbeli törekvések démonizálásával akarják bizonyítani, hogy ilyen nem lehetséges. A baloldal jelenlegi problémája nem annyira az, hogy nem sikerült szembesülnie a múltjával, mint inkább az, hogy megbénítja annak súlya.
A megjelenés helye: The Guardian, 2002. szeptember 12.
