I.

Amikor Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozá­sáról esik szó, a tő érv mellette a gazdasági és társadalmi értelemben vett modernizáció. A magyar köztudatban úgy él az EU-államok, mindenekelőtt persze a centrumbéliek élet­színvonala, mint a jólét áhított célja. Életem jelentős részét magam is az EK országaiban töltöttem, s megismerhettem őket életközelből, erényeikkel és gyarlóságaikkal együtt. Saját erényeikkel és gyarlóságaikkal összevetve mérlegelhettem esetleges csatlakozásunk előnyeit és hátrányait, elemezhet­tem a közös jövőt.

Arra a következtetésre jutottam, hogy Magyarország mű­szaki fejlődése és társadalmi haladása érdekében nem nél­külözheti azokat az ismereteket, vívmányokat, a polgári, köz­tük a kisebbségi szabadságjogoknak azt az intézményesített, széles rendszerét, amelyek a nyugat-európai centrumban fel­halmozódtak az elmúlt évtizedekben. Egyszerűen azért nem, mert nélkülük kevesebbek volnánk, s mert minden ellentmon­dásosságukkal együtt is a fejlődés fő csapását jelentik ko­runkban. Arra gondolok, hogy ne kalapáccsal végezzük azt a munkát, amelyet amott már elektronikai csipesszel végeznek. Hogy úgy táplálkozzunk, olyan vizet igyunk, olyan környezeti feltételek között élhessünk, amelyek meghosszabbíthatják puszta fizikai létünket, és nem kárhoztatnak bennünket arra, hogy tíz-húsz évvel rövidebb legyen földi pályafutásunk, mint az övék. Hogy szabadon jöhessünk-mehessünk a határokon át, s ne okozzon jogi hátrányt magyarnak lenni. Hogy a ki­sebbségek autonóm jogokat élvezhessenek. Hogy megtanul­junk hatékonyan dolgozni, s alkalmazni olyan technológiákat, amelyekről gyakran még fogalmunk sincs, pedig a nyugati em­ber életének mindennapos részei. Mindez jól felfogott érde­künk kell, hogy legyen. Ezt előre bocsátva azonban azt is látnunk kell, hogy a műszaki fejlődés és a gazdasági nö­vekedés nem mindig esik egybe, s nem feltétlenül jelent társadalmi, emberi értelemben vett haladást is.

– Az EU-államok műszaki fejlődése és gazdasági növeke­dése sohasem tapasztalt strukturális munkanélküliség köze­pette megy végbe. A modernizáció ma Nyugat-Európában azt jelenti, hogy mintegy 30 millió életteljében lévő ember, pálya­kezdő fiatal egyszerűen „fölösleges" a termelés szempontjá­ból.

– Az egyenlőtlen fejlődés s a következményeként jelentkező gazdasági és pénzügyi egyensúlytalanságok hátráltatják a „szociális Európa" megvalósulását, és ciklikusan kisebb-na­gyobb megrázkódtatásokat okoznak. Ma elég a Bundesbank egyetlen intézkedése ahhoz, hogy más szövetséges valuták, köztük az erősek is térdre kényszerüljenek. Jellemző, hogy a font és a líra évek óta kívül reked az európai pénzügyi rend­szeren.

– Kíméletlen verseny folyik a piacokért, függetlenül a mo­rális megfontolásoktól. Ennek velejárójaként korrupció és bű­nözés tapasztalható. Esetenként még intézményi jogi eszkö­zök is fokozzák a negatív jelenségeket: például Németország­ban, ahol a kereskedelmi érdekek útjának egyengetésére szánt csúszópénz az adóban elszámolható.

– A társadalmi termelés és az egyéni, illetve a csoportos kisajátítás ellentmondását egyes országokban az alkotmánytól elrugaszkodó, vagy kifejezetten alkotmányellenes módszerek­kel és eszközökkel próbálják feloldani: maffiákkal, párhuza­mos hatalmi szervekkel, antidemokratikus megoldásokkal. A fejlett centrumban mindennapossá vált a maffia és a politika összefonódása. Minden gyanú fölött álló politikusokról derül ki, hogy választóikat az orruknál fogva vezették, s nagyobb cégek, pénzügyi csoportok megvásárolt emberei. Van, ahol miniszterelnököket gyanúsítanak politikai gyilkosságok sugalmazásával, politikai korrumpálással.

– Norvégia tavaly többek között azért utasította el a csat­lakozást az EU-hoz, mert attól tartott, hogy a közösségben tapasztalható bűnözés és megvesztegetés a fjordok orszá­gára is átterjed. -«-.

– Megfigyelhető idegengyűlölet, fajgyűlölet és az elesettek­kel, a szegényekkel szembeni brutalitás fokozódása is, egé­szen a fizikai leszámolásig. (Legutóbb Pisában 1995. március 14-én valaki pokolgépet tartalmazó csomagot nyomott egy négyéves és egy ötéves kéregető cigánygyerek kezébe, majd távirányításos készülékkel felrobbantotta. Az egyik gyermek elvesztette szeme világát, a másiknak pedig amputálni kellett a karját. De az is hozzátartozik a képhez, hogy a következő pillanatban már pisaiak ezrei tüntettek az aljasság ellen, szo­lidaritást vállalva a szegényekkel.)

Magyarország még nem tagja az EU-nak, de a modern ci­vilizáció néhány „áldása" már nálunk is megjelent, és legjobb érzésű gondolkodóink figyelmeztettek az alvilág és a politika összefonódásának veszélyeire, a közélet tisztaságának elemi követelményére. Úgy érzem, a pénz mindenhatóságára tá­maszkodó gazdasági logika óhatatlanul társadalmi és er­kölcsi torzulásokhoz vezet, és végső soron visszahat a mű­szaki fejlődésre, a gazdasági növekedésre is.

Ezért én az EU-t nem célnak tekintem, hanem eszköznek fejlődésünkhöz. A demokráciához hasonlóan az EU sem ön­magáért való cél. Az a véleményem róla, hogy minden erőnk­kel el kell sajátítanunk azokat az ismereteket, asszimilálnunk azokat az értékeket, magunkba szívni azt a tudást, amelyek­kel saját ismereteinket, tudásunkat, értékeinket gyarapítva to­vább léphetünk egy új társadalmi perspektíva felé, velük együtt.

Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy ne rendelődjünk alá az EU érdekeinek szolgák módjára. Az alku Magyarország és az EU között nem pusztán kereskedelmi, gazdasági, pénz­ügyi kérdés, hanem jövőnket tágabb értelemben is érintő prob­léma. Olyan etikai kérdés, amely nem intézhető el azzal, hogy ki mennyit kap a tortából. Érinti nemzeti identitásunkat, a hatá­rainkon kívül élő magyarokat, viszonyunkat a kívül rekedőkhöz, így Ukrajnához és Oroszországhoz, a világhoz és önnön ma­gunkhoz is. Lehet, hogy a könnyebbik megoldást választjuk majd, tudniillik a lényegében egyértelmű német orientációt, de tudnunk kell, hogy ez meghatározott társadalmi-politikai-erköl­csi következményekkel jár majd ránk nézve – túl a dolog mű­szaki-tudományos előnyein. Történelmi példák bizonyítják, hogy a gazdasági fejlődés önmagával kerülhet szembe, ha olyan cé­lok szolgálatába szegődik, amelyek nélkülözik a társadalmi ha­ladás etikai követelményeit. Sőt pusztítóvá is válhat, ha elhiteti az emberrel, esetleg még a társadalom többségével is, hogy munkájának hatékonysága és a termelékenysége fölötte áll min­den társadalmi igazságértéknek, egyenlőségnek, szolidaritás­nak, testvériségnek, még a szabadság-értéknek is.

Ne felejtsük, hogy a gyengének és az elesettnek ugyanolyan joga van élni, mint az erősnek és az egészségesnek. S az er­kölcsi kötelesség az erősre hárul. De ami emberileg és erköl­csileg kötelező, az egy meghatározott érdek szempontjából „os­tobaságnak és irracionális cselekedetnek" számít, hiszen nem egyeztethető össze a hatékonysági és a gazdaságossági meg­fontolásokkal.

Úgy is mondhatnám, hogy etikailag a fejlődés iránya kö­zösségi és humánus, az adott gazdasági modell viszont messzemenően individualista, és a műszaki felsőbbrendű­ségével együtt antihumánus is tud lenni.

II.

Magyarország földrajzi-geopolitikai helyzete olyan, hogy nem tartozik kizárólagosan sem a Nyugathoz, sem pedig a Kelethez. Mindkét relációban létfontosságú érdekeink vannak, és ahhoz, hogy fejlődhessünk, mindenkivel a lehető legjobb viszonyban kell, kellene hogy éljünk. Ebből a szempontból vizsgálom a NATO-hoz való csatlakozásunk kérdését is. Azt, hogy a NATO mit nyer velünk, azt értem, de hogy mi mit nyerünk a NATO-val, azt már kevésbé. A centrum biztonsága fokozódnék Magyarország bekapcsolásával, feltéve persze, ha megoldást nyernek a kisebbségi, az etnikai-vallási konf­liktusok, melyek régiónkra oly jellemzőek. Jó üzlet volna a standardizálás is a nyugati cégeknek. Viszont kérdés, mit nyerne Magyarország azzal, hogy apró kis országként a Nyu­gat végvárává válnék, és a nyugati határokon lebontott „vas­függöny" holnap a keleti, az északi és a déli határaink mentén ereszkednék le. Budapestnek ma még az Európai Bizottság felelősei is azt javasolják, hogy ne Nyugat-Európában, hanem Keleten keressünk piacot árufeleslegeinknek, mert a nyugati piac csak korlátozottan tart rájuk igényt. A 80-as évek végén a magyar mezőgazdaság 30-40 százalékban exportra termelt, s kivitelünknek a fele a volt Szovjetunióba és a KGST-orszá­gokba irányult. Úgy gondolom, ez az egyetlen adat is világo­san jelzi, mekkora érdekünk fűződik a jó viszonyhoz a keleti népekkel. És akkor még csak kereskedelemről beszéltem. A normális, eleven kapcsolat velük fontos ütőkártya lehet az EU-s csatlakozásról folytatandó tárgyalásokon. (Mint ahogyan fontos adu volt Portugália esetében az elvesztett afrikai, ázsiai gyarmatokhoz, továbbá a Brazíliához fűződő különleges civi­lizációs örökség.)

Szerintem Magyarországnak a Nyugattal és a Kelettel kö­zösen, velük együtt kell keresnie a jövő útjait, s nem szabadna elszigetelődnie sem erre, sem arra. A civilizációk találkozásá­nak és együttműködésének elősegítése Magyarország objek­tív helyzetéből adódó feladat, egyszersmind jól felfogott nem­zeti érdek is. Nyitottnak kell lennünk a tőlünk Keletre élőkkel szemben is, mert sorsunk alakulása itt a Kárpát-medencében szorosan összefügg a sorsuk alakulásával. Sem NATO-ellenesség, sem orosz-ellenesség, hanem barátság mindkét irányba. Kooperativitás. Közreműködés – legnemesebb ha­gyományaink szerint – egy összeurópai biztonsági rendszer kialakításában, egy új Európa építésében.

Talán egyesek azt mondják, hogy ez az árral szemben úszás teóriája. Én azt mondom, hogy egy „erkölcsös fejlődés" érdekében olykor érdemes az árral szemben is úszni.

III.

Az a társadalmi rendszer, amelyet a közép-kelet-európai rendszerváltások célpontjául kitűztek, a Föld lakosságának mindössze húsz százalékát öleli fel, de a megtermelt energia 70 százalékát, a kitermelt fémek 75, a fa 85 és az élelmi­szerek 60 százalékát fogyasztja el. A világkereskedelemből 82,7 százalékban részesül, s a világ bruttó termelési értéké­nek a 81,2 százalékát adja. Az emberiség 80 százalékáé a maradék. Ez a növekedésre és GDP-gyarapításra alapozott modell ma a fejlettek bibliája, pedig köztudott, hogy hosszabb távon fenntarthatatlan, mert éppen azt az alapot pusztítja és éli fel, amelyen nyugszik: a környezetet és az embert. Ha az emberiség 80 százaléka az EU-szintet célozná meg, vagyis a fogyasztói modellt, bolygónk természeti kincsei a beláthatónál is gyorsabban kimerülnének, ökológiai rendszerét pedig elviselhetetlen próbának tennék ki.

Magyarország a konzumerista modell erősödésével egyide­jűleg a nemzetközi mezőny élére került a daganatos megbe­tegedések okozta halálesetek tekintetében, s duplájára nőtt a tüdőrákos megbetegedések aránya, szoros összefüggésben a személygépkocsi-forgalom növekedésével és nagyvárosaink légszennyezettségével. Tehát már ma látható annak a fo­gyasztópiaci modellnek a korlátoltsága, létének behatároltsága, amelyikhez pedig tartozni „akarunk".

Ez a gazdaságpolitikai gyakorlat, modell vezetett – a ter­mészeti folyamatokon kívül – oda, hogy kilyukadt az égbolt. Tudvalévő, hogy az ózonréteg-ritkulás miatt tapasztalható lég­köri felmelegedés itt, a Kárpát-medencében az átlagosnál is nagyobb, és azzal fenyeget, hogy a magyar Alföld félsivatag­gá válik, behatárolódik a hagyományos gabonatermesztés és állattenyésztés lehetősége, s veszélybe kerül több millió em­ber egzisztenciája. A 21. század küszöbén Magyarország olyan problémákkal kerülhet szembe, amelyeket nem le­het többé a hagyományos receptekkel orvosolni, és eset­leg sem az EU, sem a NATO nem fog tudni megoldást hozni rá, hiszen egészen másról lesz és van szó. Globális gondok lévén minimálisan összeurópai cselekvést igényelnek, még inkább egyetemes összefogást.

(Az írás a szerző 1995. március 18-án, az Utunk az Európai Unióba című veszprémi konferencián elmondott előadásának szerkesztett vál­tozata.)