A hitelválság „akut fázisának" levonulása(?) után megszorítások söpörnek végig Európa társadalmain, a jóléti rendszerek teljes megszüntetésével fenyegetve. A baloldal továbbra is defenzív, s így hatástalan utóvédharcokat folytat, ahelyett, hogy radikálisan szembefordulna a rendszerrel. Folytatódik a társadalmi és személyes élet minden aspektusának „ökonomizálása", és míg a technológia révén szinte minden lehetségessé válik, minden eddiginél inkább tabuvá válik a társadalmi változások lehetősége.

Az eurózóna országaiban – elsősorban Görögországban, valamint Íror­szágban, Olaszországban és Spanyolországban – idén lezajlott megszo­rítás-ellenes tiltakozásokkal kapcsolatban két diskurzus vált dominánssá.¹

Az ismertebb, establishment diskurzus a válság depolitizált natura-lizációjára törekszik: az elfogadott [szabályozó] intézkedéseket nem mint politikai döntések eredményét mutatják be, hanem egy semleges pénzügyi logika imperatívuszaiként – ha azt akarjuk, hogy a gazdasági élet stabilizálódjon, akkor egyszerűen le kell nyelnünk a keserű pirulát. A másik diskurzus – amit a tiltakozó dolgozók, diákok és nyugdíjasok képviseltek. Szerintük a megszorító intézkedések csupán egy újabb kí­sérletet jelentenek a nemzetközi finánctőke részéről, hogy fölszámolják a jóléti állam utolsó maradványait. Így az IMF az egyik nézőpontból mint a fegyelem és rend semleges érvényesítője tűnik föl, míg a másikból mint a nemzetközi tőke elnyomásának közvetítője.

Mindkét nézőpontból látszik az igazság egy-egy szelete. Nehéz nem észrevenni a „felettes én"-jellegét annak, ahogy az IMF az érintett álla­mokat kezeli – miközben a Valutaalap megfeddi és megbünteti az adott országokat a visszafizetetlen adósságokért, újabb hiteleket juttat nekik, amelyekről mindenki tudja, hogy megint csak nem lesznek visszafizetve, azaz az adott ország még jobban belegabalyodik az egyre növekvő adós­ságok hálójába. A másik oldalról nézve, a „felettes én"-stratégia sikerének oka az, hogy a hitelfelvevő ország tökéletesen tisztában van vele: soha nem kell visszafizetnie az adósság teljes összegét, ezért megpróbál a hitelből az utolsó pillanatig profitálni.

Mint mondtuk, mindkét diskurzusban van egy szemernyi igazság, ugyanakkor mindkettő mélységesen téved. Az európai establishment által képviselt álláspont eltussolja azt a tényt, hogy az óriási deficitek a pénz­ügyi szektort kisegítő masszív mentőcsomagok, valamint a recesszió miatt kieső adóbevételek miatt jöttek létre; ami pedig a görög kormánynak nyújtott hitelt illeti, ezt arra fogják felhasználni, hogy törlesszék vele a görög államadósságot nagy német és francia bankok felé. Az EU garan­ciáinak igazi célja a privát bankok megvédése, hiszen ha az eurózóna bármelyik országa államcsődöt jelentene, az súlyosan érintené a pénz­ügyi szektort. A másik oldalon a tiltakozók diskurzusa újra megmutatja a jelenlegi baloldal nyomorúságos állapotát: követelései nélkülözik a pozitív tartalmat, ehelyett puszta elutasítást fejeznek ki a jóléti állam meglévő formájának föladásával kapcsolatban. Itt egy olyan utópiával állunk szem­ben, amely nem a rendszer radikális megváltoztatására tör, hanem épp az a gondolat adja lényegét, hogy lehetséges a jóléti állam fönntartása a rendszeren belül. Érdemes észrevenni, hogy van némi igazság az ellenérvben: amennyiben a globális tőkerendszer kötöttségein belül ma­radunk, akkor azok az intézkedések, amelyek újabb összegeket vonnak el a dolgozóktól, diákoktól és nyugdíjasoktól, gyakorlatilag szükségesnek nevezhetők. Gyakran hallani, hogy az eurózóna válságának igazi üzenete az, hogy nem csak az euró, hanem az egyesült Európa terve is halott. Ahelyett hogy azonnal rábólintanánk erre az általános megállapításra, tegyünk hozzá egy leninista csavart: rendben van, Európa halott – de melyik Európa? A válasz pedig erre a kérdésre a következő: a világpi­acba belesimuló poszt-politikai Európa, amit újra és újra elutasítottak a referendumok, Brüsszel technokratikus-szakértői Európája. Ami meghalt, az az Európa, amely a higgadt európai ráció képviselőjeként prezentálta magát – szemben a görög kicsapongással és korruptsággal -, a hűvös matematika képviselőjeként a ripacskodással szemben. Ugyanakkor – bármilyen utópikusnak is hangzik – továbbra is megvan a lehetősége egy másik Európának: egy más módon politikus Európának, amely közös emancipatorikus projekten alapul és amely annak idején életet adott a görög demokráciának, a francia és az októberi forradalomnak. Ezért nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy a jelenleg is tartó pénzügyi válságra a nemzeti szuverenitás rekonstrukciójához való visszavonulás­sal válaszoljunk, hiszen a nemzeti államok könnyű prédát jelentenek a szabadon mozgó nemzetközi tőke számára, amely könnyen kijátssza az egyik államot a másikkal szemben. Most jobban, mint valaha, a krízisre adott válasznak mindig internacionalistábbnak és univerzalistábbnak kell lennie, mint amilyen a nemzetközi tőke univerzalizmusa.

Új korszak küszöbén

Egyvalami világos: a jóléti állam évtizedei után – amikor a megszorítások viszonylag ritkák voltak, és mindig azzal az ígérettel együtt jelentkeztek, hogy végrehajtásuk után hamarosan helyreáll a normális menetrend – most olyan korszak következik, amikor permanenssé kezd válni egyfajta gazdasági szükségállapot: a válság állandósul, új életformává válik. A korábbinál sokkal brutálisabb megszorítások fenyegetnek, sorjáznak a különböző juttatásokat, az egészségügyi és oktatási kiadásokat megkurtító intézkedések, terjed a prekárius foglalkoztatás. A baloldal nehéz helyzetben találja magát: egyszerre kell hangsúlyoznia, hogy amiről itt szó van az nem egyszerűen „a" gazdaság, hanem inkább a politikai gazdaságtan, rámutatva, hogy nincsen semmi „természetes" az ilyesféle válságokban, és hogy a fönnálló globális gazdasági rendszer politikai döntések sokaságán alapszik; ugyanakkor észben kell azt is tartania, hogy ameddig a tőkés rendszeren belül maradunk, törvénye­inek megszegése gyakorlatilag gazdasági összeomlást okoz, hiszen a rendszer saját pszeudo-természeti logikájának megfelelően működik. Habár világosan látszik, hogy a fokozottabb kizsákmányolás új fázisába lépünk, amelyet megkönnyítenek a világpiac által támasztott feltételek (kiszervezés stb.), azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindezt annak a rendszernek a működése biztosítja, amelyet ugyanakkor állandóan fenyeget a pénzügyi összeomlás.

Így aztán hiábavaló lenne egyszerűen abban reménykedni, hogy a jelenlegi válság következményei korlátozottak maradnak, és hogy az európai kapitalizmus továbbra is garantálni fogja a viszonylag magas életszínvonalat egyre több ember számára. Ha így tennénk, az valóban furcsa radikalizmus lenne, amelynek fő reménye az, hogy a körülmények továbbra is irrelevánssá és marginálissá teszik. Az ilyesfajta gondolkodás ellen kell észben tartanunk Badiou mottóját: mieux vaut un désastre qu'un désétre – inkább egy katasztrófa, mint a nemlétezés; vállalnunk kell egy Eseményhez (Event, francia eredeti­ben: événement) való hűség kockázatát, még akkor is, ha az esemény „homályos katasztrófával" („obscure disaster", utalás Alain Badiou kife­jezésére [désastre obscure], aki így jellemzi az 1989-es rendszerváltást) végződik. A baloldal mostani önbizalomhiányának legjobb indikátora a válságtól való félelme. Az igazi baloldal komolyan veszi a válságokat, minden illúzió nélkül. Az alapvető baloldali meglátás az, hogy habár a válságok fájdalmasak és veszélyesek, ugyanakkor elkerülhetetlenek is, és harci terepet kell, hogy jelentsenek, ahol ütközeteket vívnak, a győzelemig. S ezért aktuális ma – inkább mint valaha – Mao Ce-tung régi mottója: „Mélységes káosz uralkodik az ég alatt, a helyzet kiváló." Antikapitalistákból ma nincsen hiány. Sőt, szinte túltermelésről beszél­hetünk a kapitalizmus szörnyűségeinek kritikája terén: csak úgy hem­zsegnek a tényfeltáró cikkek a sajtóban, a TV-riportok és a best-seller könyvek a környezetünket pusztító vállalatokról, a korrupt bankárokról, akik továbbra is zsíros bónuszokat vesznek föl, miközben cégüket közpénzből mentették meg, vagy a sweatshop-okról, ahol gyerekeket túlóráztatnak. Az effajta kritikáknak, bármilyen kíméletlennek tűnnek is, van azonban egy rejtett aspektusa: amit menetrendszerűen nem kérdő­jeleznek meg, az a liberális-demokratikus intézményrendszer, amelyen belül ezek a túlkapások – szuggerálják a kritikák – egyedül kezelhetők. A cél (explicite vagy implicite) az, hogy szabályozzuk a kapitalizmust – a média jelentette nyomás, a parlamenti vizsgálóbizottságok, a szigorúbb törvények, vagy akár a rendőrségi nyomozások segítségével -, és soha nem a burzsoá jogállam liberális-demokratikus intézményi mechaniz­musainak megkérdőjelezése. Ez utóbbi továbbra is megmarad szent tehénnek, amelyhez még az „etikai antikapitalizmus" legradikálisabb formái – a Porto Alegre-i Társadalmi Világfórum, a „Seattle-i mozgal­mak" – sem merészelnek nyúlni.

Állam és osztály

Ez az a pont, ahol Marx alapvető meglátása továbbra is érvényes marad, ma talán inkább, mint valaha. Marx számára a szabadság kérdése első­sorban nem magán a politikai szférán belül dől el – ellentétben például a nemzetközi pénzügyi szervezetek kritériumrendszerével, amit akkor alkalmaznak, amikor ítéletet mondanak egy-egy ország fölött: Vannak szabad választások? Függetlenek a bíróságok? Nincsenek a sajtót be­folyásoló rejtett nyomások? Tiszteletben tartják az emberi jogokat? Marx szerint, ehelyett a tényleges szabadság kulcsa a társadalmi viszonyok „apolitikus" hálózatában van, a piactól a családig: ami pedig a tényle­ges szabadság növekedéséhez szükséges, az nem a politikai reform, hanem a termelés társadalmi viszonyainak átalakulása. Nem szoktunk szavazni arról, hogy kinek mi van a tulajdonában, avagy a gyáron belüli munkás-menedzsment viszonyokról; mindezeket az összefüggéseket a politikai szférán kívüli folyamatok határozzák meg. Illuzórikus azt várni, hogy effektív változás érhető el úgy, hogy „kiterjesztjük" a demokráciát erre a szférára – például úgy, hogy „demokratikus" bankokat hozunk létre, amelyek társadalmi kontrol alatt állnak. Ezen a területen nem lehet radikális változásokat elérni a kodifikált jogok szféráján belül. Az ilyesfajta demokratikus mechanizmusok természetesen játszhatnak pozitív szere­pet. De mégis részei maradnak a burzsoá államapparátusnak, amelynek célja a tőkés újratermelés zavartalan funkcionálásának garantálása. Ebben az igen precíz és szűk értelemben Badiou-nak igaza volt, amikor azt állította: a végső ellenség ma nem a kapitalizmus, az imperializmus vagy a kizsákmányolás, hanem a demokrácia. A „demokratikus mecha­nizmusok" végső keretként való elfogadása az, ami megakadályozza a tőkés viszonyok átalakítását. A „demokratikus intézmények" szükséges defetisizálásához szorosan kapcsolódik negatív megfelelőjük – az erő­szak – defetisizálása. Példának okáért, Badiou nemrégiben javasolta a „defenzív erőszak" alkalmazását: szabad területeket kell kialakítani az államhatalomtól megfelelő távolságra, kivonva magunkat az utóbbi alól (ahogy a lengyel Szolidaritás korai szakaszában láthattuk), és csak akkor nyúlni az erőszakos ellenállás eszközéhez, ha az állam megkí­sérli megtörni és bekebelezni ezeket a „felszabadított zónákat". Ezzel a formulával az a gond, hogy egy mélyen problematikus distinkción alapul az államapparátus „normális" működése és az állami erőszak „túlkapása" között. Azonban az osztályharc marxista elképzelésének ábécéjét jelenti az a tézis, hogy a „békés" társadalmi élet maga, az egyik osztály – nevezetesen az uralkodó osztály – győzelmének a kife­jeződése. Az alávetettek és elnyomottak szempontjából nézve magának az államnak – mint az osztályelnyomás eszközének – a létezése az erőszak meglétével egyenlő. Hasonlóképpen érvelt Robespierre annak idején, amikor kimondta, a királygyilkosság igazolása nem egy, a király által elkövetett specifikus bűntény bebizonyításával történik: a királynak a puszta létezése bűn, vétek a nép szabadságával szemben. Ebben a szigorú értelemben az erőszak, amit az elnyomottak fordítanak az uralkodó osztállyal, és annak államával szemben végső soron mindig „defenzív". Ha ezt nem ismerjük el, akkor volens nolens „normalizáljuk" az államot és elfogadjuk az általa gyakorolt erőszakot, mint pusztán esetleges túlkapásokat. A standard liberális mottó – miszerint időnként szükséges erőszakhoz nyúlni, de az soha nem legitim – nem elegendő. Radikális-emancipatorikus perspektívánkból nézve ezt a mottót meg kell fordítani: az elnyomottak szempontjából az erőszak mindig legitim – hiszen státuszuk maga erőszak eredménye -, de sohasem szükséges: mindig stratégiai megfontolások kell, hogy eldöntsék, kell-e erőszakot alkalmazni az ellenséggel szemben. Röviden: az erőszak témáját demisztifikálni kell. A gond a huszadik századi kommunizmussal nem az volt per se, hogy erőszakot alkalmazott – például az államhatalom megragadása, majd a polgárháború általi megvédése során -, hanem általános működési módja, amely elkerülhetetlenné tette és legitimálta az erőszak alkalmazását: ide tartozik például a Párt mint a történelmi szükségszerűség eszközének motívuma, és sorolhatnánk. Henry Kissinger egy CIA-nak írt jegyzékében, amely azzal kapcsolatban adott tanácsokat, hogyan lehetne aláaknázni az Allende-kormányt, tömören így fogalmazott: „Kínozzuk meg a gazdaságot." Több amerikai ex-tisztviselő ma már nyíltan bevallja, hogy ugyanezt a stratégiát alkalmazzák Venezuelában: a volt amerikai külügyminiszter Lawrence Eagleburger a következőket mondta a venezuelai gazdaságról a Fox News-nak: „Eleve ez az egyetlen fegyverünk [Chavez] ellen, és ezt használnunk is kellene, ti. azokat a gazdasági eszközöket, amelyekkel tovább ronthatjuk a gazdasági helyzetet, ezáltal rombolva [Chavez] vonzerejét belföldön és a régióban." A jelenlegi gazdasági vészhelyzetben is láthatjuk, hogy nyilvánvalóan nem vak piaci folyamatokkal állunk szemben, hanem magasan szervezett stratégiai beavatkozásokról államok és pénzügyi intézmények részéről, amelyek el vannak szánva arra, hogy a válságot a saját érdekeiknek megfelelően kezeljék – mármost ebben az esetben nem lenne itt az ideje a defenzív ellenlépéseknek?

Ezek a megfontolások alighanem össze kell, hogy törjék a radikális értelmiségiek kényelmes szubjektív pozícióját, még ha közben folytatják is mentális gyakorlataikat, amelyek oly közkedveltek voltak körükben a huszadik század során: elsősorban arról a késztetésről beszélek, hogy „katasztrofizáljuk" a politikai szituációkat. Adorno és Horkheimer úgy látta, a „felvilágosodás dialektikájának" az „adminisztrált világban" való kulminációja katasztrófához vezet; Giorgio Agamben pedig a husza­dik század koncentrációs táborait a teljes nyugati politikai projektum „igazságaként" definiálta. De idézzük csak föl Horkheimer figuráját az ötvenes évek Nyugat-Németországából. Miközben keményen kritizálta az „értelem alkonyát" a modern nyugati fogyasztói társadalmakban, ezzel párhuzamosan védte is ugyanezt a társadalmat mint a szabadság kizárólagos szigetét a totalitarizmus és a korrupt diktatúrák tengerében. Mi van akkor, ha egyszerűen arról van szó, hogy az értelmiségiek valójá­ban biztonságban és kényelemben élnek, és életformájuk igazolásának érdekében konstruálnak radikális katasztrófa-forgatókönyveket? Sok értelmiségi esetében nem kétséges, hogy amennyiben forradalmak­ról van szó, annál jobb, minél távolabb történnek – például Kubában, Nicaraguában, Venezuelában -, hiszen így, miközben megmelengeti szívüket, ha a távolban történő eseményekre gondolnak, otthon továbbra is foglalkozhatnak saját karrierjük építésével. Most azonban, ahogy a fejlett-iparosodott országokban összeomló félben vannak a jól működő jóléti állami struktúrák, a radikális értelmiségiek számára talán közelít az igazság pillanata, amikor tisztázniuk kell álláspontjukat: ha valódi változást akartak, hát most megkaphatják.

A gazdaság mint ideológia

A permanens gazdasági szükségállapot szituációja nem jelenti azt, hogy a baloldalnak föl kellene hagynia a közvetlen „gyakorlati haszonnal" nem járó, aprólékos intellektuális munkával. Épp ellenkezőleg: ma inkább, mint valaha, észben kell tartanunk, hogy a kommunizmus azzal kezdődik, amit Kant „Mi a felvilágosodás?" c. esszéjének híres passzusában az „ész nyilvános használatának"nevezett, azaz a gondolkodás egalitárius egyetemességével. Ezért úgy kell harcolnunk, hogy rávilágítsunk a jelen­legi „átstrukturálás" azon aspektusaira, amelyek fenyegetést jelentenek a transznacionális, nyílt térre. Példa erre az EU-ban jelenleg is zajló „bolognai folyamat", amelynek célja „az európai felsőoktatási rendszer felépítésének harmonizációja", és amely valójában koncentrált támadást jelent az ész nyilvános használata ellen.

A reform mögött az a késztetés húzódik meg, hogy alárendeljék a fel­sőoktatást annak a feladatnak, hogy megoldást találjanak a társadalom konkrét problémáira, szakértői vélemények „előállításán" keresztül. Ami itt eltűnik, az a gondolkodás igazi feladata: ez ugyanis nem pusztán abból áll, hogy megoldásokat találjunk a „társadalom" – valójában az állam és a tőke – által fölvetett problémákra, hanem, hogy reflektáljunk magára a formára, amelyben a problémák megjelennek; hogy fölfedez­zük a problémát magában abban a folyamatban, ahogy egy problémát fölfogunk. A felsőoktatás redukciója a társadalmilag hasznos szakértői tudás termelésére paradigmatikus esete annak, amit Kant az „ész ma­gánhasználatának" nevez – azaz annak a gondolkodásmódnak, amely esetleges, dogmatikus előfeltételezések ketrecébe van zárva -; mindez persze napjaink globális kapitalizmusának speciális kontextusában. Kanti terminusokban fogalmazva ez annyit tesz, hogy „éretlen" egyénekként cselekszünk, nem pedig szabad emberi lényekként, akik az ész egyete­mességének dimenziójában is tudnak létezni.

Létfontosságú, hogy a felsőoktatás áramvonalasítására törő nyomást (ami nem csak a közvetlen privatizáció formájában jelentkezik, hanem az előbb leírt általánosabb formában is, ti. hogy az oktatást a szakértői tudás termelése felé orientálják) összekössük az intellektuális termékek alkotta közjavak „bekerítésének" folyamatával, azaz az „általános intel­lektus" [general intellect] privatizációjával. Ez a folyamat részét alkotja az ideológiai számonkérés módjának globális átalakulásában. Ezen a ponton talán hasznos fölidézni Althusser koncepcióját az „ideológiai államapparátusokról" (IÁA). Ha a középkorban a legfőbb IÁA az Egyház volt – abban az értelemben, hogy a vallás mint intézmény működött – akkor a kapitalista modernitás hajnalától egy kettős hegemóniáról beszélhetünk, amelyet egyrészt az iskolarendszer, másrészt a jog mint ideológia alkot. Az individuumokat jogi szubjektumokká formálták a köte­lező általános oktatáson keresztül, miközben kialakult a hazafias, szabad honpolgár felelősségre vonhatóságának gyakorlata is, az új jogrendszer mátrixában. így alakult ki a burzsoá és a honpolgár közötti szakadék a privát érdekeivel foglalatoskodó, egoista-utilitárius individuum és az állami szféra egyetemessége iránt elkötelezett citoyen között.

Míg a spontán ideologikus percepcióban az ideológia mint olyan a honpolgár univerzális szférájára korlátozódik – miközben az egoisztikus érdekek által meghatározott privátszférát „pre-ideologikusnak" fogják föl -, ezáltal a legfontosabb ideológiai ködösítés épp az ideológiának és az – úgymond – ideológiamentesnek ez az elkülönítése. Ami az 1968 utáni kapitalizmus legutolsó szakaszát jellemzi, az az, hogy a gazdaság maga – vagyis a piac és a verseny logikája – vált fokozatosan a hegemón ideológiává. Az oktatásban azt láthatjuk, hogy lépésről lépésre lebontják a klasszikus-burzsoá iskola IÁA-ját: az iskolarendszer egyre kevésbé egy mindenkire nézve kötelező dolog, ami a piac fölött létezik és amit köz­vetlenül az állam irányít, és ami a felvilágosodott értékek – szabadság, egyenlőség, testvériség – hordozója. Az „alacsonyabb költségek, nagyobb hatékonyság" szent formulája alapján egyre jobban átszövik a PPP (public-private partnership [köz- és magán-együttműködés]) kezdeményezései. A hatalom megszerzésének és legitimálásának területén is ezt láthatjuk: a választási rendszer egyre inkább piaci cserére emlékeztet, ahol a sza­vazók „megvásárolják" azt az opciót, amely a leghatékonyabbnak tűnik a társadalmi rend fönntartásának, a bűnüldözésnek és egyéb feladatoknak a megvalósításában. Szintén az „alacsonyabb költségek, nagyobb hatékony­ság" formulájának megfelelően egyes funkciók, mint például a börtönök üzemeltetése – ami korábban az államhatalom kizárólagos terrénuma volt -, most privatizálható; a hadsereg már nem általános hadkötelezettségre épül, hanem fizetett zsoldosokból áll. Sőt, már az állami bürokráciát sem fogjuk föl többé hegeli univerzális osztálynak, ahogy az nyilvánvalóan látszik Berlusconi esetén: napjaink Olaszországában az állami hatalmat közvetlenül az anyagias burzsoá tartja kezében, aki könyörtelenül és nyíl­tan visszaél vele, hogy saját személyes érdekeltségeit védje.

Még az érzelmi kapcsolatok kialakítása is egyre inkább a piaci viszo­nyok mintájára szerveződik meg. Amit itt látunk, az önmagunk áruvá alakítása: az internetes társkeresőkön, vagy házassági ügynökségeknél a leendő partnerek magukat mint árukat tüntetik föl, fölsorolva kvalitásaikat, az egész „árura" pedig egy fotót biggyesztve. Ami itt hiányzik az Freud szavaival „der einzige Zug", az első benyomás, ami az első pillanatban eldönti, hogy szeretem-e az illetőt vagy sem. Egy adott pillanatban az embert elárasztja a szerelem – mint már fönnálló tény – érzése és a tudat, hogy most már csak ebbe az irányba mehet. Definíció szerint tehát „jelöltek" kvalitásainak az összehasonlítása, annak latolgatása, hogy kibe legyünk szerelmesek, nem lehet szerelem. Ezért van az, hogy a párkapcsolati közvetítők par excellence szerelemgyilkos gépezetek. Miféle eltolódást jelent ez a hegemón ideológia működésében? Amikor Althusser azt állítja, hogy az ideológia az individuumokat szubjektumokká teszi [interpellates individuals into subjects], az „individuum" alatt az élő emberi lényeket kell érteni, akiket az ideológiai államapparátusok hatásuk alá vonnak, rájuk kényszerítve különböző mikro-gyakorlatok hálózatát. Ezzel szemben a „szubjektum" nem az élő emberi lény, a szubsztancia megtestesítője, hanem az ezekből az élőlényekből kapott végeredmény, amikor is már nem tudnak kilépni az IÁA által kialakított diszpozíció­ból (avagy az IÁA által működtetett mechanizmusokból), bele vannak zárva egy szimbolikus rendbe. Logikus módon, mivel a gazdaságot az ideológiamentesség szférájának tartjuk, a globális kommodifikációnak ez a szép új világa magát poszt-ideologikusnak tartja. Az IÁA-k persze továbbra is velünk vannak, inkább mint valaha. Azonban addig, amíg az ideológia a szubjektumokban – a szubjektumok önészlelésében – jelen van, addig a gazdasági szférának ez a hegemóniája nem is tűnhet föl másként, mint az ideológia hiányának. Ez nem azt jelenti, hogy az ideo­lógia egyszerűen „visszatükrözi" a gazdaságot, a régi alap-felépítmény modell szerint. Ehelyett inkább arról van szó, hogy a gazdaság maga működik ideológiai modellként, ezért teljes joggal mondhatjuk azt, hogy a gazdaság lÁA-ként működik – szemben a „valódi" gazdasági életről alkotott idealizált liberális piac-elképzeléssel.

A lehetetlenség fokozatai

Ma azonban radikális változásnak vagyunk szemtanúi ennek az ide­ológiai mechanizmusnak a működésében. Agamben szerint napjaink „posztpolitikai" vagy biopolitikai társadalmában a párhuzamos diszpozí­ciók deszubjektivizálják az individuumokat, anélkül hogy új szubjektivitást hoznának létre. Így következik be a politika alkonya – hiszen a politika valódi szubjektumokat és identitásokat (munkásmozgalom, burzsoázia stb.) előfeltételez -, és a gazdaság diadala, azaz a tiszta kormányzásé, amelynek célja kizárólag saját reprodukciója. Tehát a mai jobb- és balol­dalnak – habár továbbra is váltják egymást a hatalomgyakorlásban – nem sok köze van a politikai kontextushoz, amiből ezek a szavak származnak. Ma ezek a terminusok egyszerűen ugyanannak a kormányzati gépezet­nek a két pólusát jelölik: az egyik célja a deszubjektivizáció skrupulusok nélkül, míg a másik el akarja takarni ugyanezt a célt a „jó demokratikus állampolgár" képmutató maszkjával.² A „biopolitika" azt a konstellációt jelöli, amikor a diszpozíciók [dispositifs] már nem generálnak szubjektu­mokat (nem csinálnak [interpellate] szubjektumokat az individuumokból), hanem csak igazgatják és szabályozzák az individuumok lecsupaszított életét. Ebben a konstellációban a radikális társadalmi átalakulásnak még a gondolata is lehetetlen álomnak tűnhet – de épp itt, a „lehetetlen" szónál érdemes megállnunk és elgondolkodnunk egy kicsit. Napjainkban, amikor a lehetségesről és a lehetetlenről van szó, igen furcsa eloszlást láthatunk: mind a két kategória mintha burjánzásba kezdett volna. Egyrészt, ami a személyes szabadságot és a tudományos-technoló­giai szférát illeti, minden nap azt halljuk, hogy „semmi sem lehetetlen": minden szexuális perverzió lehetséges, teljes zenei, film- és TV-sorozat archívumok tölthetők le, az űrutazás mindenki számára elérhető (meg­felelő áron). Egyre közelebbinek tűnik fizikai és pszichikai képességeink mesterséges följavítása, alapvető biológiai funkcióink manipulációja a genetikai intervenciók révén; sőt, még az a techno-gnosztikus álom is kezd elérhetővé válni, hogy elérhetjük a halhatatlanságot amennyiben identitásunkat átalakítjuk egy software-ré, amely aztán letölthető lesz egy ilyen vagy olyan hardware-re. Másrészről viszont, amennyiben a társadalmi-gazdasági viszonyokat tekintjük, korunkat általában úgy szo­kás jellemezni, mint az érettség korát, amikor is az emberiség föladta régi millenarisztikus-utópikus álmait és elfogadta a valóság kötöttségeit – értsd: a kapitalista társadalmi-gazdasági valóságot -, annak minden lehetetlenségével együtt. A „nem lehet" parancsolata korunk mot d'ordre-ja: nem lehet nagy léptékű kollektív cselekvés eszközéhez nyúlni, hiszen ez szükségszerűen totalitárius terrorba torkollik; nem lehet továbbra is ragaszkodni a régi jóléti államhoz, mert ez versenyképtelenné tesz, és gazdasági krízishez vezet; nem lehet bezárkózni a világpiaccal szemben anélkül hogy ne süllyednénk az észak-koreai dzsucse-rendszer (a Kim Ir Szen-i önerőre támaszkodás, de facto autarkia elve és gyakorlata – a szerk.) szintjére. Ideologikus változatában az ökopolitika is hozzáadja még ehhez saját lehetetlenség-listáját, úgynevezett küszöbértékeit – pl. a maximum 2 Celsius-foknyi globális felmelegedés -, amelyeket „szak­értői véleményekre" alapoz. Kulcsfontosságú itt megkülönböztetni a lehetetlenség két fajtáját: egy társadalmit (a valódi lehetetlenséget) és a „lehetetlenséget", amire a domináns ideológia ráfokuszál. A lehetetlenség itt mintegy megkettőződik, saját maga számára szolgál maszkként: a má­sodik típusú lehetetlenség ideológiai funkciója az, hogy elhomályosítsa az első lehetetlenség valóságosságát. Ma az uralkodó ideológia arra törekszik, hogy elfogadtassa velünk a radikális változásnak, a kapitaliz­mus megszüntetésének, a demokrácia korrupt parlamenti bohózattá való lezüllése meghaladásának „lehetetlenségét", ezáltal láthatatlanná téve az antagonizmust, amely keresztülmetszi a kapitalista társadalmakat. Ez utóbbi egy valós lehetetlenség, abban az értelemben, hogy a fönnálló társadalmi rendnek a lehetetlensége, annak konstitutív antagonizmusa – ami azonban nem jelenti azt, hogy ez a valós-lehetetlen ne lenne köz­vetlenül megragadható, vagy radikálisan megváltoztatható. Ezért van az, hogy Lacan formulája az ideológiai lehetetlenség meghaladására nem az, hogy „minden lehetséges", hanem hogy „a lehetetlen megtörténik". A lacani valós-lehetetlen [impossible-real] nem egy a priori limitet fejez ki, amit realista módon tekintetbe kell venni, hanem maga a cselekvés mezője. A tett, a cselekvés több, mint a lehetséges terébe való beavat­kozás – a tett megváltoztatja magának a lehetségesnek a koordinátáit is, ezáltal retroaktív módon létrehozza saját lehetségességének felté­teleit. Ezért van az, hogy a kommunizmus problémája, egyben annak a problémája, hogy mi a valós: kommunistaként cselekedni azt jelenti, beavatkozni napjaink globális kapitalizmusa rejtett alapantagonizmusának valóságába.

Szabadságok?

A kérdés ekkor még mindig megmarad: mit ér egy ilyen programjellegű kijelentés a lehetetlen megkísérléséről, amikor egy empirikus lehetetlen­éggel állunk szemben, nevezetesen a kommunizmus kudarcával, hogy tömegeket mobilizáljon. Halála előtt két évvel, miután világossá vált, hogy a közeljövőben nem várható egy új európai forradalmi hullám, és hogy a szocializmus felépítése egy országban nonszensz, Lenin a következőket írta: „És ha úgy adódott, hogy a helyzet teljes kilátástalansága megtízsze­rezte a munkások és parasztok erejét, és ezáltal lehetővé tette számukra, hogy másképp térjünk át a civilizáció alapfeltételeinek megteremtésére, mint valamennyi többi nyugat-európai államban?"³ Nem ugyanez ma a problémája a Morales-kormánynak Bolíviában, az egykori Aristide-kormánynak Haitiben, vagy a maoista kormánynak napjaink Nepáljában? Ezek a politikai erők mind „szabályos" demokratikus választások, nem pedig népfelkelések révén kerültek hatalomra, de amint ott voltak, ha­talmukat legalábbis részben „nem-állami" módon kezdték el gyakorolni: közvetlenül mozgósították támogatóikat a nép soraiban, megkerülve a párt/állam reprezentációs hálózatait. Helyzetük „objektíve" reménytelen: a történelem alaptendenciája lényegében szembe megy velük, így „objektív tendenciákra" nem támaszkodhatnak, az egyetlen dolog, amit megtehet­nek, az a rögtönzés; mindaz, amit kétségbeesett helyzetben megtehet az ember. De mégis: nem ad ez nekik egyúttal valamilyen egyedülálló szabadságot? És nem vagyunk mi – korunk baloldala – most pontosan ugyanebben a szituációban?

Helyzetük épp az ellenkezője a kora huszadik századi szituációnak, amikor a baloldal tudta mit kell tennie (létrehozni a proletariátus dikta­túráját), de türelmesen kellett várnia a megfelelő pillanatra, hogy csele­kedjen. Ma nem tudjuk mit kell tennünk, de most azonnal cselekednünk kell, mert a tétlenség következményei katasztrofálisak lehetnek. Úgy kell majd élnünk „mintha szabadok lennénk". Meg kell kockáztatnunk, hogy tegyünk egy-két lépést lefelé a szakadékba, a lehető legrosszabb helyzetekben; ismét föl kell találnunk az új bizonyos aspektusait, csak hogy mozgásban tartsuk a gépezetet és fönntartsuk a régiből azt, ami jó volt, mint az oktatás, az egészségügy, az alapvető szociális ellátások. Röviden szólva szituációnkat Sztálinnak az atombombára tett megjegy­zése jellemzi: csak erős idegzetűeknek. Vagy, ahogy Gramsci mondta az első világháborúval megkezdődött korszakról: „a régi világ haldoklik, az új most éli szülési fájdalmait: a jelen a szörnyek ideje".

(Fordította: Koltai Mihály Bence)

Eredeti megjelenés: Slavoj Zizek: A Permanenet Economic Emergency New Left Review 64, July-August 2010

Jegyzetek

¹ Köszönöm Udi Aloni, Saroi Giri és Alenka Zupancic kapcsolódó megjegyzéseit.

² Giorgio Agamben: Qu'est-ce qu'un dispositif? Paris, 2007. 46-47.

³ V. I. Lenin: „Forradalmunkról.", LÖM 45., Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 376-380.