A szerző értelmezésében az államszocializmus a félfeudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet egyik állomása, s ennélfogva a rendszerváltást a szerves tőkés fejlődés érdeke kényszerítette ki.

Szigeti Péter tanulmányának olvasásakor pozitív bizsergő érzés fogott el: végre elkezdődött közelmúltunk tudományosan is megalapozott elemzése! A szerzőt láthatóan nem holmi politikai érdek mentén kialakított múltmagyarázás szükségessége vezérelte, hanem belső társadalomtudós énje és tapasztalata mozgatja. Nem a múlt hibáit, negatívumait, netán bűneit keresi és elemzi, hanem megpróbálja beágyazni a rendszert az ismert társadalomtudományi keretekbe és előremutató következtetéseket levonni.

1. Teljesen meggyőző a szerző magyarázata, hogy az előző rendszer nem volt sem államkapitalista, sem szocialista, kommunista, hanem egy átmeneti társadalmi-gazdasági formáció, amely dialektikus demokráciával legitimálva másféle fejlődési irányt vehetett volna. Számomra viszont éppen ez utóbbi a fő kérdés: a fejlődési irány, az átmenet, a honnan hová? Mert amíg a szerző határozottan leírja azt, hogy mi nem volt a rendszer, voltaképpen vita nélkül elfogadja megnevezéseként az államszocialista kifejezést, sőt szakaszolni is tudja fejlődésének stádiumait, és végül már államszocialista kísérletként rögzítve, közvetve el is ismeri a fogalmi létjogosultságot. Már az induló, tartalmában persze megalapozott kérdés is – “Alapvető kérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedett történelmi vereséget?” – után elkezdődő elemzés is a szocializmus körül forog, pedig a kapitalizmus és az állam körül kellene folynia. Hiszen ha nem tőkés, nem kommunista, államszocialista társadalmi-gazdasági formáció pedig nincs (van ilyen eszmei irányzat, amit Marx is bírált, de ő a kispolgári és az utópista szocializmust is bírálta, de attól még az nem vált formációvá) a társadalomtudományban, akkor miért fogadjuk el a megnevezést? Azért tartom fontosnak a megnevezésen történő lovaglást, mert ha elfogadjuk az államszocializmust mint kategorikus fogalmat, legyen az ellátva “létező”, “létezett”, “kísérleti” jelzővel, nincs is mit kritizálni: a szocializmusnak vége, önmaga kritikája, az állam meg kell, van. És a Szigeti Péter által is feltett kérdés értelmét veszti. A kérdés helyesen talán az lenne: milyen társadalmi gazdasági formáció volt a rendszerváltást megelőző? És a vita az adott rendszer elemzéséről és beazonosításáról és nem egy feltételezés bizonyításáról szól. Igazából Szigeti a mi nem lehetett, tehát a kizárásos bizonyítás módszerét választotta.

2. A dolgokat folyamatukban és a maguk logikájában kell vizsgálni. A társadalmi rendszer történelmileg nálunk is a feudalizmustól halad a kapitalista felé. A történelem adott pillanatában a még fejletlen kapitalista társadalomban – amelyre természetesen hatottak a külső körülmények is –, az adott erőviszonyok és feltételek között, nem a földbirtokosok, polgárok és a gazdasági hatalommal rendelkező tőkések kezébe került a politikai, államhatalom, hanem a proletárokéba, így az ő nézeteik, ideológiájuk szerint próbálták felépíteni az új rendszert. De ez a felépítés nem lehetett más, mint amit a kor fejlettségi foka megengedett: politikai síkú, elosztási jellegű, államilag, tehát felülről épített rendszer, sajátságos átmeneti, folyamatában a félfeudalizmustól a kapitalizmus felé haladó, közben kibontakozó, állami össztőkés, monopolpiaci gazdaság! Itt teljesen igaza van Szigeti Péternek, amikor a politika által integrált társadalomként írja le. De a politikai hatalom mellett láthatatlanul ott fejlődik a gazdasági integrációs hatalom, amely Szigeti által is érintve a tulajdonviszonyok megváltozását mutatja.

Marx írja a Kommunista Kiáltványban: “A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi hatalom. Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá. Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tőke elveszíti osztályjellegét.” Ezt érezték az ideológusok, de hibásan, az osztálytársadalom megszűnésének az államosításkor, és a politikai hatalmi integráció miatt megalapozottan társadalmi tulajdonként kezelték az így megszerzett termelőeszközöket. Az államosítás ugyanis tartalmában tőkecentralizáció és tulajdoni koncentráció. A tőkés fejlődés általános jellemzője is a centralizáció, koncentráció, semmi más nem történt tehát, mint más kapitalista országban, csak itt az államosítás – a Szigeti által is leírt politikai hatalmi integráció – segítségével ennek felgyorsítása. Látnunk kell, hogy a ma még elátkozott iparosítás az, amely a tőkés országok fejlődését is előrelendítette. Nálunk is (a Szovjetunióban is) ez volt az átfogó gazdaságpolitika centruma. Az ipari termelés objektívan magában hordozza az árutermelést, hiszen az tartalmában más számára történő termelés még akkor is, ha ez a “más” egy absztrakt közösség. Az offenzív iparfejlesztési lehetőség kihasználásán keresztül megteremtődtek a társadalom fejlődésének anyagi alapjai, ez egyben az áruviszonyok kialakulását is fejlesztette, és megerősödött a máshol már előrébb tartott polgári és politikai társadalom különválási folyamata. Ezt is említi Szigeti Péter, de csak statikusan megállapítva, hogy “nem történt meg a citoyen–burzsoá kettészakadás”. Nos igazából ezt mint dinamikus folyamatot kell érzékelnünk, mert ez a rendszerváltozáshoz vezető folyamat dialektikájához tartozik – ez jut kifejeződésre később a pluralizmus követelésében, a polgári demokrácia igényében –, és a történelem ismét napirendre tűzte a változtatás kérdését. Erősítette a változás igényét, hogy az állami, monopolpiaci, elosztás vezérelte gazdaság több reform után kimerítette fejlődési lehetőségét. Így jutottunk el a rendszerváltásig, amely lényegében a politikai, állami, civil társadalom és az össztőkés gazdasági, polgári társadalom különválásának a történeti csomópontja, amelynek még messze nincs vége. Szigetinek igaza van itt is a politikai integrációt illetően, hiszen a változás is a hatalmi centrumból kiindult és vezérelt folyamattá vált. Tehát meggyőződésem, hogy a rendszerváltást nem az úgynevezett államszocializmus kísérleti zsákutcája, hanem a fejlődés – amely a periferiális országokban felgyorsított szerves, a gazdasági szempontból és a maga logikájában is tőkés fejlődés – folyamata kényszerítette ki.

Egy korábbi szerves-szervetlen elemzésemben Vitányi Ivánnak írtam: “Bizonyára a szervetlen fejlődés tartalma az, hogy ’90 előtt idegen hatalom igája alatt volt a magyar nemzet, vagyis a korábbi nyugati típust önmagából szervesen nem következő keleti, rendszeridegen szovjet típus váltotta fel. A szerző történésznek amnéziája lehetett, hisz a magyar és a világtörténelem pontosan hasonló szerves és szervetlen folyamatokkal, szakaszokkal van tele, idegen kultúrák, befolyások, kölcsönhatások viszik előre. Nem mond tehát a megkülönböztetés önmagában semmit, mindössze egy történelmi tényt rögzít, és megkülönböztető elnevezéssel illeti. A baj ott kezdődik, amikor ezt a tényt a fejlődéssel párosítja, a szóösszetételből ugyanis egy önellentmondás keletkezik: a fejlődés logikájában feltételezi, hogy önmagából, belülről következik a folyamat, ezért a szerves már magában foglalja azt, a szervetlen pedig kizárja a fejlődést; a fogalom tehát bármennyire elfogadott, önellentmondás. Nem a fejlődésről szól, nem a szervetlenségről, szervességről, hanem csak megkülönböztető fogalmi kifejezése az adott időszak történelmi tényének, ahelyett – ahogy a szerző azt egyébként használja – az adott időszak folyamatának jellemzője lenne. Ebbe a logikai elvonatkoztatásba már belefér a “fejlődés válsága” elvonatkoztatás, de jöhet az erőltetett fejlődés végső válsága, sőt a fejlődés kezdete is. A szerves és a szervetlen fejlődés ilyen megkülönböztetése esetén már csak egy lépés annak a feltételezése, hogy a szerves fejlődés jobb, mint a szervetlen, aminek viszont ismételten a fránya történelmi folyamatok mondanak ellent. De menjünk tovább: ha a szerves jobb, mint a szervetlen, akkor mi most a szerves fejlődés elejére kerüléssel újra a jó útra kerültünk, és már meg is állhatunk és dicsérhetjük a helyzetet.”

Ha tehát a dolgok logikáját követjük, akkor az állapítható meg, hogy az átmenet azt jelenti, hogy sajátos, a politikai hatalom által integrált, de a társadalom méhében paradox módon fejlődő kapitalista rendszer épült, nem épülhetett más. A rendszer “válsága” nem a zsákutca, nem a szervetlenség, hanem a szerves tőkés fejlődés egy állomása, a megerősödött polgári-gazdasági társadalom és a polgári-politikai társadalom különválásának szerves, önmaga fejlődéséből szükségszerűen következő folyamatának fordulópontja.

Ha Szigeti az egyébként briliáns elemzéséből ezt a következtetést vonná le, akkor a kutatás terepét a “szocialista kísérleti” megközelítéses elemzés helyett a tőkés gazdaságra és államra helyezné át, és rögtön lenne helye a kapitalista állam, így a mi új államunk kritikájának is. Azonnal láthatóvá válna, hogy az államhatalmi szubjektumok helyett, az állam szerepéről kell a vitát folytatni. Ugyanis senki se vitatja a demokrácia fontosságát és erejét. Voltaképpen Szigeti Péter egyébként ragyogó dialektikusdemokrácia-leírása a társadalmi szubjektumról szól és nem a szerepről, ezért csak a néphatalom, tehát a szubjektív oldal megerősödésének fontosságáról ír, és így voltaképpen nem tud a rendszerváltást meghaladó következtetést levonni, és a már szinte történelmietlen: “mi lett volna, ha” kérdésre ad csak választ, tapasztalatként levonva.

3. Kifejezetten szimpatikus a marxista jellegű elemzés, ugyanakkor sajnos a marxi módszertan absztrakt, formális használata megakadályozza a szerzőt abban, hogy az alapvető kérdéseket konkrét tartalmukban is megvizsgálja. Itt van mindjárt a tulajdon kérdése: a sokak által elfogadott mindenkié – ezért senkié. A mindenki itt a tartalommal rendelkező egyesek azonosságának általánosítása, és maga ez a dialektikus ellentmondás szüli meg a fogalmát, elnevezését. Nos a “mindenki” mint valós általános lényeg tartalmában a konkrét “társadalmi”, formájában pedig az “állami” kifejeződése. Nagyon is valós, az állam hatalmán keresztül érzékelhető valami. A senki, az üres tartalmú egyesek azonosságának általánosítása. Mint tulajdon, tehát mint viszony a “mindenkié” az minden egyes azonos tartalmú viszonyának kifejeződése valami létezőhöz, tehát létező valami, a senkié viszont minden egyes üres tartalmú viszonyának a kifejeződése, valami létezőhöz, vagyis sajátos, nem létező valami. Azt mondani tehát, hogy a mindenkié, az senkié: badarság. A mindenkié mint viszony nagyon jól kifejeződik a jogban. Jó példa erre a munkához való jog, a nyugdíjjogosultság, ingyenes egészségügy, oktatás stb. Bizony ez mind-mind tulajdonjog. Államiságában társadalmi tartalmú, de szubjektummal megtöltve magánjellegű. Ezért igaz az a paradoxon, hogy egyidejűleg “társadalmi-magán”. Marx is használta ezt a fogalmat. Ezért is nem fogadható el fenntartás nélkül a Szigeti-féle kizárásos módszer a rendszer tulajdonviszonyát illetően. Konkrét dialektikus tartalmi elemzéssel bizonyítható az előző rendszer állami, közösségi, társadalmi tulajdon magánjellege, és máris a kapitalista és nem egy attól lényegében különböző államszocialista kísérleti tulajdonviszonyok között vagyunk. És láthatóvá válik a rendszerváltás kritikai terepe: az állam, a politika szerepe. Nem szubjektuma tehát. Ugyanis értelmetlen bármiféle vitát folytatnunk a hatalom demokratizmusáról, ha a munkához való jog az csak fikció, az ingyenes egészségügyi ellátás régen nem az, az oktatás régen nem ingyenes, nincsenek meg az anyagi forrásai. A demokratizálódásnak nem ellenpólusa a liberalizáció, nem alternatívája a privatizáció, de a munkástanácsi tulajdon se. Visszavonhatatlanul különvált a politikai államhatalom a gazdaságitól, pontosabban a tőkés gazdasági viszony kinőtt az államból, és önálló szerepre tett szert. Itt látható, hogy a gazdaság színterén az állam termelő-elosztó szerepe feleslegessé válik, az ilyen területeken jogos a liberalizáció, mely azt jelenti, hogy az állam egyenrangú szereplő a többi tulajdonossal. Ugyanakkor megmarad az újraelosztó feladatkör, amely a gazdaság színterén elsősorban az értéktöbbletből részesedő szerepkör, ahol nincs helye magánosításnak. A probléma éppenséggel az, hogy az állam nem egyszerűen feladta, hanem kifejezetten lerombolja a kialakult centralizált tulajdonjogát, kivonul tulajdonjogilag a gazdaságból, méghozzá erőltetett ütemben, a privatizáción keresztül megszabadul gazdasági erőforrásaitól, ezzel együtt feladja a foglalkoztatásban ma még kifejezetten szükséges állami feladatvállalást. Ugyanakkor a tulajdonszerzési szabályokon keresztül – a föld esetében ez különösen látható – közvetlenül beavatkozik a gazdasági folyamatokba. De hatalmi túlsúlyával visszaélve, diktatórikusan beavatkozik a termelési folyamatokba is, például az adórendszeren keresztül, figyelmen kívül hagyva a gazdasági realitásokat. Mindemellett szinte nonszensz, de még a magán nyugdíjpénztár is államhatalmilag kötelező!

Nem a dialektikus demokrácia legitimációjának szükségessége tehát az előző rendszer pozitív tapasztalata, hanem az állami, politikai szerepvállalás megértése. Ez mutathat túl mind az előző rendszeren, mind a rendszerváltáson, de ez adhat alapot a tőkés rendszer kritikájára és meghaladására is.