A jog transznacionalizálódása felveti a kérdést, hogy gyengül-e ezzel a nemzetállamok hatalma, s vele a jogalkotás nemzetállami monopóliuma. A jog transznacionalizálása nem az eddigi államrendszer leépítését, mint inkább átépítését jelenti; a globális jogrend elemei kapcsolódnak az eddigi joggyakorlathoz.

A jog transznacionalizálása mint uralmi projekt

Bámulatra méltó tényállás, hogy sikerült az Európai Bíróságnak (EB) az, amit eddig megakadályoztak az EU-tagállamok megszilárdult hatalmi viszonyai: a nők munkavállalását katonai pályán, a kórházi orvosok munkaidejének szabályozását és a szabad orvosválasztásról való döntést az Európai Unióban. Munkajogászok és alkotmányjogászok légiói tiltakoztak hangosan ezek ellen a "nemzeti ügyekbe" való – az ő szempontjukból – önkényes beavatkozások ellen. És az egyes országok kormányai, amelyek 1957-ben a római szerződésekkel az EB-t létrehozták, lassanként szintén tudatára ébredtek annak, hogy többé nem tudnak megszabadulni a szellemtől, amely kiszabadult a palackból. Bár eredetileg a római szerződések "őreként" és konfliktusmegoldó mechanizmusként azzal az elképzeléssel hozták létre a Bíróságot, hogy lehessen majd politikai ellenőrzést gyakorolni annak korlátozott illetékessége fölött, sajátos dogmatikájával a Bíróság mégis önálló életet kezdett élni. Szemléletes példája ennek az "effet-utile" elv: az Európai Közösséget (EK) létrehozó szerződés 10. cikkelye kimondja, hogy a tagállamoknak tartózkodniuk kell minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti a szerződés céljait. Inkább biztosítaniuk kell és meg kell könnyíteniük a kötelezettségek teljesítését. Ez a cikkely arra szolgált, hogy általa az Európai Bíróság kiterjessze a Közösség illetékességét és azzal együtt a sajátját is. Ha az EU valamelyik direktíváját, tehát törvényét az egyik tagállam egyáltalán nem vagy nem megfelelően alakította át az illető állam saját jogává (számára nem kedves direktívák megkerülésére ezt a módszert gyakran alkalmazta a Német Szövetségi Köztársaság), akkor a Bíróság, ellentétben a szerződés betű szerinti értelmével, feljogosította az egyes panaszosokat, hogy bizonyos körülmények között magára a direktívára hivatkozzanak, mégpedig bármelyik állam bíróságával vagy közigazgatási szervvel szemben. Egy-egy államnak ilyenkor nem volt más választása, mint hogy saját törvényévé változtassa a direktívát, mert különben minden azon alapuló jogvitában vesztes lett volna.

A szerződés ezen értelmezésének alapján hoztak tágabb értelmű ítéleteket, például azt az ítéletet, amelynek következtében a szövetségi hadsereg megszűnt férfiegylet lenni. Habár az EU elsősorban egy regionális belső piacnak a terve, az EB benyomult az állami hatalom magjába, nevezetesen az erőszak-monopólium szervezetébe. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Bíróság hordozója lehetne egy emancipatív, államellenes mozgalomnak. A hadsereg ugyanis hadsereg marad nőkkel együtt és nők nélkül, az EB igazságszolgáltatása pedig része marad a neoliberális uralom alatt álló belső piacnak. A jogszolgáltatás központi szerepet játszott, mondjuk, állami vállalatok privatizálásánál. Az EB jogszolgáltatásán szemléletesen meg lehet mutatni azt, ami érvényes az egész "globális" jogra: ha nemzetközi síkon is van "relatív autonómiája" a jogi normáknak a politikai szereplőkkel szemben, akkor a jog új minőségéről beszélhetünk. Néhány intézmény vonatkozásában fel lehet mutatni ilyen tendenciát, ami feljogosít arra, hogy a jog transznacionalizálásáról beszéljünk.

A jog fetisizmusa

A jogi normák viszonylagos autonómiája már a polgári-kapitalista nemzetállamban lényegi jele annak, hogy egyáltalán jogról beszélhetünk; annak, hogy a közvetlen uralomgyakorlásból jogi norma kristályosodott ki. Mivel árutermelő társadalmak osztályokra hasadnak, és a társadalmiságuk nem közvetlenül tudatosul számukra, ezért önmagában véve bizonytalan az újratermelődésük. E háttérhez képest társadalmi viszonyok "társadalmi formák" jellegét öltik, vagyis "eldologiasodott és fetisizált, csak elméleti kritika által megfejthető alakzatokká lesznek; ilyen alakot ölt a társadalmi individuumok egymáshoz való kölcsönös viszonya a tudatos akaratukhoz és cselekvésükhöz képest önállósult módon, és ez az alakzat formálja az egyének közvetlen észleléseit és magatartásmintáit."¹

Eugen Paschukanis marxista jogtudós megállapította, hogy "mindazok a konkrét különösségek, amelyek a homo sapiens faj egyik képviselőjét a másiktól megkülönböztetik, a jogban [feloldódnak] az általában vett embernek, az embernek mint jogi szubjektumnak az absztrakciójában"² . Ha viszont emberi viszonyok önállósulnak ezek által az absztrakciós folyamatok által, akkor ennek az a következménye, hogy többé közvetlenül nem ismerhetők már fel emberek által alkotott viszonyokként, és az emberekkel – ahogyan Marx az áruforma vonatkozásában elemzi – "mint dolgok" lépnek szembe: "az "árufetisizmus" és a jogfetisizmus két elválaszthatatlanul összekötött aspektusa egy torz, feje tetejére állított létezésnek a kapitalista termelési módban, ahol az emberek először is absztrakciókra redukálódnak, majd pedig "a saját produktumaik uralkodnak rajtuk".³ A viszonyok önállósulása az emberi szereplőkkel szemben (még a leghatalmasabbakkal szemben is): ez az alapja azok viszonylagos autonómmá válásának.

A látszólag rendszerszerűen lezajló folyamatok eme viszonylagos autonómiája, amely csak a saját (jogi) elveit követi, teszi a társadalmi ellentmondásokat peresíthetővé. De a jog ezen autonómiája csak viszonylagos autonómia, amennyiben a perek már eleve kapcsolatban állnak másokkal (más perekkel), és éppen ama "feje tetejére állított" társadalmiságnak a produktumai. Csak egészen elvont szinten, nevezetesen önmagában tekintve autonóm a jog. Politikai, gazdasági és kulturális gyakorlatokkal kapcsolatban azonban a jog autonómiájának fokát az egész határozza meg.

Megfigyelhető ez a jog transznacionalizálásánál is: ez utóbbi válasz a fordista társadalommodell válságára az 1970-es évektől kezdve. A centrum államainak belsejében ez a válság a jóléti állam osztálykompromisszumának felmondásához, nemzetközi síkon pedig a Bretton-Woods-rendszernek és a hozzá kapcsolt fejlődési modellnek a lerombolásához, tehát a neoliberális globalizációhoz vezetett. A termelés transznacionalizálása és a nyereségorientált privatizáció a jogi szabályozás új formáit hozta magával.

Transznacionális belső burzsoázia

A modern racionális jog lényegi strukturális jegye a polgári-kapitalista társadalmaknak. Marx hangsúlyozta: "amíg megmarad az individuumok szolgaságot okozó alárendelése a munkamegosztás alá, és vele együtt megmarad a szellemi és a fizikai munka ellentéte", addig nem lehet túllépni a "szűk polgári jogi horizontot" sem⁴. A jogi forma mint olyan a kapitalista társadalmasodás tartós eleme, megformálódása azonban a konkrét történelmi feltételektől függ.

A jog transznacionalizálódása főleg azt a kérdést vetetette fel az irodalomban, hogy gyengíti-e ez a folyamat a nemzetállam hatalmát, és ezzel együtt szükségszerűen gyengíti-e a jogalkotás nemzetállami monopóliumát is. Nicos Poulantzas marxista államtudós azonban már 1973-ban "alapjában hamisnak" nevezte ezt a kérdést, mert egy materialista elmélet nem dőlhet be a társadalmi viszonyok eldologiasodásának, az államot pedig nem foghatja fel szubjektumszerű egységként, amely külsőleges kapcsolatokra lép más államokkal. Igaz ugyan, hogy ezt a szemléletmódot sugallják a fetisizált (jogi) formák, kiváltképpen pedig a nemzetközi jogi szerződési konstrukciók. Döntő viszont egy olyan perspektíva, amely szemügyre veszi azokat a társadalmi erőviszonyokat, amelyek az államban összesűrűsödnek.

A kapitalista termelési mód újratermelésének középponti helye továbbra is maga a konkrét társadalmi formáció, szociális kohézió csak itt szervezhető. Ezért a nemzetköziesedés is csak a társadalmi formációkban történhet: egy olyan új osztály keletkezéseként, amely továbbra is a nemzetállamra van vonatkoztatva, de – transznacionálissá tett érdekviszonyai által – egyszersmind el is oldotta magát attól. Poulantzashoz csatlakozva Jens Wissel "transznacionális belső burzsoáziának"⁵ nevezi ezt.

Az imperializmus mai fokán – amelyet Michael Hardt és Toni Negri "birodalomnak" is nevez – többé már nem fogható fel a "hatalmon levő blokk" tisztán nemzeti síkon, tehát a politikailag uralkodó osztályok és csoportok belső ellentmondásokkal jellemzett egységeként, amelyet a hegemoniális csoport védelmez. Eddig a hatalmi blokk egysége strukturálisan az állam egységéhez volt kötve. A birodalomban viszont hatalmon csak a transznacionális blokk marad megfelelő világállam nélkül és túl a nemzetállamon olyan intézmények nélkül, amelyek strukturálisan egységet és koherenciát teremtenének. A minimális jogbiztonság jeleként azonban kialakul a jogi instanciák hálója, amely az ő konstitucionális elemeit testületek tág spektrumához rendeli hozzá: a nemzetállamokhoz, a regionális blokkokhoz és nem utolsósorban a legkülönbözőbb nemzetközi szervezetekhez. Nézzük meg pontosabban ezeket az elemeket.

Nem leépítés, hanem átépítés

Hogy a jog transznacionalizálásánál "jogról" beszélhessünk, annak központi kritériuma a jogi forma viszonylagos autonómiája a legerősebb érdekekkel szemben. Ennek lényeges előfeltétele eddig az erőszak (nemzet)állami monopóliuma volt, amely "végső instanciaként" képes volt arra, hogy érvényt szerezzen a jogi normáknak. De mi történik most, amikor a globális jognak első pillantásra éppen az erőszak állami monopóliuma nélkül kell boldogulnia? Hol vannak az EB hadosztályai vagy a világkereskedelmi jog végrehajtói?

Rendszerelméleti megközelítésekkel úgy próbálnak megszabadulni a problémától, hogy elvontan arra utalnak: a globális jogi diskurzus úgy tudja újratermelni magát, hogy mindig egymáshoz csatlakozik a jog/jogtalanság kódexeiben történő kommunikáció. A jog "biztosítására" szolgáló szankciók még sohasem játszották azt a központi szerepet, amelyet nekik tulajdonítottak.⁶ Ezért, úgymond, nem is nagy probléma a nemzetközi jog esetében az erőszak monopóliumának hiánya. De ennél az empíriától való mentességnél elvonatkoztatnak attól is, ami lehetővé teszi a nemzetközi jog újratermelését. Hogy "működik" valami, az még egyáltalán nem jelent felvilágosítást a miértről. Hogy "jogként" kommunikáljanak valamilyen társadalmi gyakorlatot, az szükségképpen függ attól is, hogy jogként is észleljék azt a fegyelmezett, polgári szubjektumok. De a tisztán konszenzuális megegyezés arról, hogy mi a jog, szükségképpen mindig meghiúsulna a jogvita realitásán.

Ezért hihetőbb értelmezés az, ha a jog transznacionalizálásában nem annyira az eddigi államrendszer leépítését, mint inkább átépítését látjuk. Az új globális jogrend elemeinek, hogy hatásosak legyenek, kapcsolódniuk kell az eddigi joggyakorlathoz, fel kell azt használniuk, igénybe kell venniük a saját céljaik érdekében. Egészen nyilvánvaló ez az Európai Bíróságnál: ennek ítéleteit nem valamiféle saját "rendőrségnek" kell végrehajtania, hanem támaszkodhat a tagállamok bírósági és közigazgatási szervezetének meglevő struktúrájára. Világosan kiderül ez az EB klasszikus kereseti formájánál. Csak ritkán lehet kereseteket közvetlenül benyújtani. A leggyakoribb eset ezzel szemben az, amikor egy bizonyos állam bíróságának kell megválaszolnia egy olyan jogi kérdést, amely az európai jogot érinti. Ha ez a bíróság végső instancia, akkor ezt a kérdést ennek kell az EB elé terjesztenie, amelynek értelmezési, tovább alakítási monopóliuma van az EU szintjén. Ítéletében az illető állam bíróságának az EB "válaszát" kell átültetnie. Ezzel megtörténik az EB döntésének lefordítása állami döntéssé, amelyet régóta ismert szervek hajtanak végre.

Alig különbözik az EB-tól az újonnan alkotott Nemzetközi Büntetőbíróság (NBB). Ennek majdani ítéleteit is csak az egyes államok hajthatják végre. Ez kezdődik már azzal, hogy a vádlottakat átadják a bíróságnak, és befejeződik azzal, hogy elítélés esetén az elítélteket nem viszik be egy tagállam börtönébe, mert – Guantanamo ellenére – nem létezik világbörtön. Mégis kifejlődhet viszonylagos autonómia az első állandó Nemzetközi Büntetőbíróság gyakorlatában is. Ennek vannak is már mechanizmusai, ilyen például az önálló vádhatóság, amelyet nem kötnek az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendelkezései, és ilyen az NBB statútumának 16. cikkelye. Eszerint a Biztonsági Tanács csak akkor határozhat úgy, hogy egy évre elhalasztja a nyomozást és a bűnüldözést, ha vétó nélkül születik a határozat. Ez bámulatos elválasztása a jogi folyamatnak a Biztonsági Tanács adott többségi és hatalmi viszonyaitól, és nem véletlen, hogy épp ezért bojkottálja az NBB-t az Egyesült Államok kormánya. Nagy a valószínűsége annak, hogy az NBB első esetei olyan esetek lesznek, amelyek minden vitán felül állnak a centrum országaiban, tehát, mondjuk, a periféria polgárháborús gazdaságaira vonatkoznak. Az EB gyakorlata azt mutatta viszont, hogy egy olyan jogszolgáltatás, amelyet évtizedekre rögzítettek, a tulajdon "alkotói" ellen is fordulhat. Ehhez járul még az, hogy a többi nemzetközi-jogi intézménytől eltérően az NBB létrehozásában részt vett több ezer NGO-nak a hálózata is.

A WTO szankciói

Hasonló mechanizmus figyelhető meg a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) konfliktuskezelési eljárásában is. A WTO Vitarendezési Grémiuma tárgyalja meg az aláíró államok jogaival és kötelességeivel kapcsolatos vitákat, amilyen például az "acélvita" volt az Egyesült Államok és az EU között. 2002-ben az Egyesült Államok kormánya bizonyos acélárukra 30%-ig menő védővámokat vetett ki, hogy védje az Egyesült Államok acéliparát. Az EU úgy reagált erre, hogy panasszal fordult a Vitarendezési Grémiumhoz, és azzal fenyegetődzött, hogy viszonzásul maga is büntetővámokat vet ki. Időközben jogi megerősítést kapott az EU álláspontja.

Az új mechanizmusnál "negatív konszenzusról" van szó. Ez a fő különbség az eddigi GATT '47 világkereskedelmi egyezmény vitarendezési eljárásához képest. Itt az illetékes testület beszámolóit megtorpedózhatta az a fél is, amelyik alulmaradt (!), mert e beszámolókat csak egyhangúlag lehetett elfogadni. Ennek az ellenkezője áll fenn a WTO-egyezménynél. Most egyhangúlag el kell utasítani a beszámolót (tehát a győztes pártnak is), mert különben elfogadottnak minősül. Egy elfogadott beszámoló viszont nem "ítélet", amelyet egy "világrendőrség" hajtana végre: a WTO szerződő feleinek is az egyes államok intézményeit kell felhasználniuk a döntések érvényesítése érdekében. Itt egyébként sem egyének az érintett felek, hanem csak államok. A WTO szankciós mechanizmusa ismét magukon az egyes tagállamokon alapul, amennyiben abban áll a szankció, hogy a győztes állam engedélyt kap arra, hogy egy időre felfüggessze a WTO keretében egyezményekkel bevezetett szabadkereskedelmi koncessziókat, és ezzel voltaképpen legálisan büntetővámokat vessen ki. Bár a beszámolók érvényesítése ekképpen államok közvetítésével történik, mégis léteznek – a negatív konszenzussal" és egy hivatkozási grémiumnak a bevezetésével – mechanizmusai annak, hogy önállósuljon a jog azokkal a politikai szereplőkkel szemben, amelyek csak a WTO-val együtt jöttek létre.

Az 1990-es években bekövetkezett változásokat a "transznacionális belső" burzsoáziára adott válaszként kell értelmezni. Érvényes ez a kereskedelmi jogra ("lex mercatoria") is, vagyis azokra a transznacionális kereskedelmi-jogi normákra, amelyek nemzetközi döntőbíróságok előtt akkor jutnak érvényre, ha transznacionális vállalatok egymással szemben vagy államokkal szemben pereskednek. A konfliktusok kihordásának ezt a formáját, amely egyre inkább elterjedt, maguk a vállalkozások, globálisan tevékenykedő jogi képviseleti cégek és olyan szervezetek, mint a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara, azért hozták létre, hogy megkerüljék az immár nem kielégítő jogszolgáltatást, a sokáig tartó eljárásokat és az egyes államokban a hatalmi viszonyok áthagyományozott koncentrációit. A döntőbíróságok ezzel előmozdítják egy új jogi korpusz kialakulását, amely azonban nem áll nagyon távol az állami erőszak-monopóliumtól. Ennek kell végül is színre lépnie, ha a szemben álló felek nem ismerik el vagy nem hajtják végre a döntőbíróságok ítéleteit.

Az állam két oldala

Az új globális jog alkotmányos elemeinek hálóját kiegészíti a Nemzetközi Bíróság, amelynek őrködnie kell az ENSZ chartáján, és kiegészíti az Emberi Jogok Európai Bírósága, amely az Európai Emberi Jogi Konvenció betartásának ügyében illetékes. Ebben azonban főleg az egyes államok joga játszik fontos szerepet. Mivel a kapitalista társadalmak összetartását továbbra is az egyes nemzetállamnak kell elvégeznie, s minthogy azonban a neoliberális hegemónia körülményei között ezt mind nehezebb a csökkenő anyagi források következtében megvalósítani, ezért a transznacionalizálás kontextusában az egyes nemzetállamok joga egyre inkább átalakul a "biztonság jogává".

Ezért nem véletlenül áll a jelenlegi törvénytervezetek középpontjában a szociális biztonság rendszereinek represszív átalakítása és ezzel együtt az egész közigazgatási és munkajog, valamint a klasszikus represszív "biztonság". Közben az egyes nemzetek jogállamai egyre inkább megelőző államok jellegét öltik. Az ártatlanság vélelmezésével egyre inkább felhagynak, és ezzel együtt létrehozzák az egész lakosság informális felügyeletének sűrű hálóját. Közben kiszélesítik a biztonsági apparátusok (titkosszolgálatok, határőrségek, nyomozóhatóságok) jogosítványait. A neoliberális globalizáció visszásságai és "veszélyei" globális biztonsági rendszert hívnak életre, ez Kabultól Bagdadon át a nagyvárosok gettóiig rendőri és katonai hatalmat gyakorol, amely "viszonylagosan autonóm" jogi szabályozás helyett egyre inkább puszta hatalomgyakorláson alapul.

Rendszerelméleti szempontból Gunther Teubner a transznacionális jog lehetővé válásának központi mechanizmusát "externalizálásnak" nevezte. Jogi normáknak a megítélését és konfliktusoknak a megoldását már konkrét vitás esetek fellépése előtt átadják külső intézményeknek – például az EB-nek, az NBB-nek vagy a WTO vitarendezési eljárásainak. Egy materialista elmélet terminusaiban ez így értelmezhető: a jogi forma mint a társadalmi viszonyok újratermelődésének az egyes érdekekkel szemben önállósult módja és formája, amely elvonatkoztat a konkréttól, nem más, mint a transznacionális árutermelés lehetőségének feltétele. A postfordista neoliberális projektum társadalmi ellentmondásai azonban társadalmi deformálódásokat okoznak, amelyeknek az a tendenciájuk, hogy más területeken felbomlasszák ezeket a jogi formákat. A jog viszonylagos autonómiája és az erőszak mindig is a két oldala egy és ugyanazon polgári jogállamnak.

(Fordította Endreffy Zoltán)

Jegyzetek

1 Hirsch, Joachim (1994): Politische Form, politische Institutionen und Staat. In Josef Esser-Christoph Görg-Joachim Hirsch (szerk.): Politik, Institutionen und Staat, Hamburg, 157-212. o.

2 Paschukanis, Eugen (1970): Allgemeine Rechtslehre und Marxismus. 3. Auflage. Frankfurt a. M., 91. o.

3 Balbus, Isaac D. (1977): Commodity Form and Legal Form: an Essay on the Relative Autonomy of the Law, in Law and Society Review, Nr. 11, 571-584.

4 Marx, Karl-Engels, Friedrich (1958): MEW 19, Berlin, 21.

5 Wissel, Jens (2002): Naming the Beast. Nicos Poulantzas und das Empire, in Das Argument, Nr. 248.

6Teubner, Gunther (1966): Globale Bukowina – zur Emergenz eines transnationalen Rechtspluralismus, in Rechtshistorisches Journal, 15. 267.