A szerző elemzi az Egyesült Államokban és nemzetközi méretekben kialakult politikai erőviszonyokat. Úgy véli, a seattle-i, vagy 2001-ben a genovai események is bebizonyították: az emberek képesek arra, hogy különösebb nekikészülődés nélkül egyenesen történelmet teremtsenek, és új lehetőségeket találjanak a politikai harcra.

"Semmi, ami valaha is megtörtént, nem veszhet el a történelem számára"
Walter Benjamin

 

Történelem és emlékezet

 

A történelmet a győztesek írják. ők határozzák meg, mi számít győzelemnek, mire kell emlékezzünk és mit kell elfelejtenünk, mi fontos és mi lényegtelen, ám mindenekelőtt azt, hogy mit lehet felhasználni a jelen és a jövő közötti viszony formálásában. Ahogy Walter Benjamin megjegyezte, a történelem visszakövetelése az osztályharc fontos eleme, mivel a kirekesztettek számára lényeges a történelmi emlékezet kiragadása az elnyomók kezéből. Mindenekelőtt az anyagi javakért folytatott "nyers harcokra" érdemes emlékezni: "Az osztályharcot… nyers és anyagi javakért vívják, amelyek nélkül nem létezhetnének a kifinomult és spirituális dolgok. A győzelem azonban nem a győzteseknek jutó zsákmány formájában jelenik meg, hanem abban, hogy éreztetik a jelenlétüket az osztályharcban. Bátorságként, becsületként, fortélyként és állhatatosságként jelennek meg a küzdelemben. Megvan az erejük és akaratuk ahhoz, hogy utólag újra és újra megkérdőjelezzék az uralkodók minden győzelmét – a múltbelieket is és a jelenlegieket is. Ahogy a virágok egy titokzatos késztetésnek engedelmeskedve a Nap felé fordulnak, a múlt is mindig a történelem egén felkelő Nap irányába igyekszik fordulni."

Amikor a múltat az uralmon lévők szempontjainak megfelelően foglalják keretbe – tehát kizárólag az eseményekre és személyekre koncentrálnak -, ezzel minden "alulról kiinduló" momentumot kizárnak a vizsgálódásból. Ennek eredményeként hagyományosan Amerika megformálásának "nagy hőseiként" emlegetjük a "farmereket", akik nyilvánvalóan azonosak a megszületőben lévő amerikai nemzettel. A drámaírók és a történészek a francia forradalom történetét a korona és a "harmadik" rend – valójában a közrendűek közelebbről meg nem határozott halmaza – közötti konfliktus szempontjából ábrázolják, míg a Köztársaság napjait két nagy forradalmi vezető, Danton és Robespierre közti belső konfliktusként láttatják, és végül a forradalom utáni Franciaországot "napóleoni" éraként jellemzik… – vagyis a korszakról alkotott elképzeléseink erősen kötődnek a legjelentősebb személyiségekhez.

A legtöbb történész számára az amerikai polgárháború lényegét Lincoln hősies tette, a rabszolgák felszabadítása jelenti, és a roosevelti New Deal-t a nagy gazdasági válság kikényszerítette reformok formai kereteként fogják fel. Ronald Reagan elnökké választása segít megvilágítani a huszadik század utolsó két évtizedének "reagani forradalmát", amikor is a minimális szövetségi kormányzat doktrínája igyekezett elkendőzni azt a tényt, hogy a Reagan-kormányzat költekezett a legtékozlóbban a jelenkori amerikai történelem során. Hans Zinnser megállapítása szerint az életrajzok veszik át a társadalmi kommentárok helyét – tulajdonképpen ez lett a politikai jellegű írások egyetlen kívánatos formája – és a regényt is kiszorítván, a legjelentősebb olyan irodalmi műfajjá lépett elő, amelynek célja korunk társadalmi és történelmi gyökereinek megvilágítása. Természetesen a vezetők ritkán nyilatkoznak meg maguk – az ő perspektíváik a történelmet átíró politikai irányítók és értelmiségiek szűrőjén keresztül jutnak el hozzánk. Nem uralmi viszony áll fenn közöttük, hanem a választói vonzódás. Hiszen a nemzetállam "képzelt közösségének" történetét kidolgozó értelmiségiek az uralmon lévők legfontosabb fegyverei közé tartoznak.

Az elit egyetemeken tenyészik az uralkodó osztályokhoz vonzódó "saját, organikus" értelmiség és az ellenzéki is. Az értelmiségi ellenzék több síkon is vitatja a fő áramlathoz tartozó történetírást. Többek között más múltat propagál, mint a kollektív emlékezet vezető intézményei, amelyek közé főleg a könyvek, az iskola és a populáris médiák tartoznak. A jelenlegi józan észnek ellentmondó kulturális és társadalmi elképzeléseket dolgoznak ki. Így a huszadik század második felében radikális demokraták aprólékos levéltári kutatásokat követően megkísérelték bemutatni, hogy a történelmet alulról felfelé csinálják, és egészen más szemszögből értelmezték életmódunkat. Sikerességük mértéke kevésbé függ történetírói tehetségüktől vagy a fellelt tényektől, mintsem attól, hogy az elnyomott osztályok megkérdőjelezik-e a fennálló hatalmat vagy sem.

Ideológiai, gazdasági valamint katonai ellenségeik felett aratott győzelmüktől eltelve az uralkodók és ideológusaik hajlamosak kijelenteni, hogy az ő rendszerük áll az emberi társadalom fejlődésének végpontján. Vegyük például Voltaire szatíráját Panglossról, aki kijelentette, hogy a forradalom előtti Franciaország "minden lehető világok legjobbika", vagy ott van Francis Fukuyama kinyilatkoztatása a "történelem végéről", amely a Szovjetunió és szatelitállamainak összeomlását követően tagadhatatlanul az 1990-es évek legjelentősebb intellektuális eseményének tekinthető. Fukuyama nevezetes cikke még a SZU felbomlása előtt jelent meg 1989-ben, és olyan nagy szólamokkal látta el a gazdasági liberálisokat és a politikai konzervatívokat, amelyek Fukuyama minden konzervativizmusa ellenére sem csapnak oda közönséges módon a baloldalnak. Ellenkezőleg, Jacques Derrida meglátásai szerint Fukuyama beszámolója a "létező szocializmus" szovjet variációjának kimúlásáról inkább egyfajta gyászbeszédnek tűnik, egészen az olyan megállapításig menve, hogy a liberális demokrata jellegű kapitalizmus jegyében a jövőt csupán a mindennapi banalitások fogják jellemezni.

Fukuyama számára a kommunizmus több volt a "gonosz birodalmánál" – ahogy egy leegyszerűsítő kifejezéssel élve Reagan nevezte a Szovjetuniót -, bár gonosz erőként rátestálta a világra egy korszakos küzdelem ajándékát; ehhez csupán Hegel élet-halál harca fogható, amely az uralmon lévők és az alávetettek között folyik. Fukuyama írása meghatározza gondolkozásunk kereteit. Nem csak a hidegháború végének és egy bizonyos háború utáni történelmi időszak elmúlásának vagyunk a tanúi, hanem a történelemnek, mint olyannak a végét láthatjuk. Ez az emberiség ideológiai evolúciójának végpontja, a nyugati liberális demokrácia univerzálissá válása, amely mindenféle emberi kormányzás legvégső formája.

A kapitalizmust és a liberális demokráciát elválasztó elméletek helyére Fukuyama egy olyan elméletet állít, amely elválaszthatatlanná teszi a kettőt: tagadja a gazdaság és politika hagyományos megkülönböztetésének elvét – azt a fajta külső-belső elválasztást, amely gyakran válik a társadalmi küzdelmek ösztönző erejévé. A kapitalizmus és a demokrácia összekapcsolásával a "többiek", leáldozóban lévő forradalmi korszak képviselői – a radikális baloldal, a harmadik világ és az összes állandó nyomorba döntött – eltűnnek a kapitalista piac ideológiai és gazdasági hegemóniájával szemben. Ám Fukuyama számára a hegemónia mindezt megfelelően igazolja. A történelemnek nem kell tudomást vennie a tömeges munkanélküliségről, a nyomor és a milliókat megbetegítő járványok és nyavalyák terjedéséről. Azok, akik harminc évvel ezelőtt teli torokból a kolonializmus és a kapitalizmus elleni harcról kiabáltak, még napjainkban is úgy látják, hogy egy jobb életért küzdenek, ám módszereik alaposan megváltoztak; ma a világméretű kapitalizmus különféle intézményeinek jótéteményeiért kuncsorognak, és jutalmukat annak arányában kapják meg, hogy milyen mértékben pártolják nemzetgazdaságaik megnyitását a magánberuházások és a kereskedelem előtt, vagy éppen mennyire fogadják el, hogy a nyugati bankok által nyújtott kölcsönök fejében megszorító intézkedéseket alkalmazzanak hazájuk állampolgáraival szemben. De Fukuyama naiv felvetése, hogy a liberális demokrácia a piacok megnyitásának a velejárója, elkendőzi azt a durva valóságot, hogy a világban számos olyan országot találhatunk, amelyekben elnyomó jellegű államok szavatolják a kapitalista gazdasági környezetet. Az új világrend a legkevésbé sem kívánja meg az egyes államoktól, hogy liberális demokráciákká fejlődjenek, és tiszteletben tartsák az ezzel hagyományosan együtt járó emberi jogokat – elég, ha arra gondolunk, hogy nemrégiben Kína is beléphetett a WTO tagjai közé.

A huszadik század kommunista forradalmait, és az azok ideológiai hátteréül szolgáló marxizmust Fukuyama lelkesen hatalmas fiaskóként értelmezi. Mindez egybecseng a korszakos lezárások korábbi prófétáinak kórusával, főként pedig Daniel Bell gondolataival, aki nagy figyelmet kapott könyvében, az End of Ideologyban az osztályalapú és ideologikus politizálás bukását harangozta be. Fukuyama látja, hogy vannak még a világon konfliktusok, de nincsenek immár ellentmondások; a jelenlegi és jövőbeni harcoknak nincs már történelmi jelentősége. A különféle társadalmi formációk már csupán azért küzdenek, hogy nagyobb szelethez jussanak az egyre növekvő tortából, és persze a kulturális különbségek is tartósnak bizonyulnak. Egynémely társadalom továbbra sem lesz képes kikászálódni elmaradott helyzetéből, ám ezt premodern kulturális tradícióiknak, így a vallási fundamentalizmusnak vagy a patriarchális berendezkedésnek köszönhetik, amelyek arra kárhoztatják őket, hogy kívül rekedjenek a modern világon. Ám a huszadik századot végig jellemző forradalmi harcoknak egyszer s mindenkorra bealkonyult, és nincsenek többé már olyan küzdelmek, amelyek a kapitalista társadalmi formák eltörlésével az ipari és mezőgazdasági termelés eszközeinek kollektív, vagy pontosabban állami tulajdonát céloznák.

Mindazonáltal már a berlini Fal leomlása előtt sokak számára világossá vált, hogy a kommunista utópia egyfajta disztópiának adta át a helyét. A szovjet rendszer hosszú hanyatlási korszakának kezdetén sokan, akiket korábban még inspiráltak a sikerek, kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy adott formájában a szovjetek már nem képviselnek alternatívát az emberiség számára. Egy jobb világba vetett remények helyett immár arra ítéltettünk, hogy "lehetetlen" álmainkat feladva éljük az életünket. A huszonegyedik század hajnalán találunk még ugyan itt-ott magukat kommunistának nevező pártokat hatalmon, ám a magántulajdon meghaladása, a termelőeszközök állami tulajdona, a piaci viszonyokat kiküszöbölő csere az ő gyakorlatukban is egyre inkább a magántulajdonnak és a kapitalista piaci viszonyoknak adja át a helyét. A radikális demokrácia álma, amelyben a társadalom legfontosabb intézményeit a munkások és a többi állampolgár által választott üzemi vagy lakóhelyi bizottságok ellenőriznék, az álom, amelyre először az 1871-es párizsi kommün vetett villanásnyi reflektorfényt, amelyet újra megerősítettek az 1905-ös oroszországi forradalom munkástanácsai, és amely újra és újra felbukkant az általános sztrájkok agendáján az 1919-es Seattle-i megmozdulásoktól a fél évszázaddal későbbi franciaországi májusig, immár egy ködös múlt részének tűnik. Az anarchista, globalizáció-ellenes harcosok egyre növekvő csapatait leszámítva nincs már olyan szervezett erő, amely akár az álmok szintjén is őrizné még egy radikálisan demokratikus jövő ígéretét.

Kína modernizálási programja, amely 1978-ban, néhány évvel Mao halála után kezdett nyitni a kapitalista piacgazdaság irányában, csupán részleges volt: engedélyezték a külföldi magántőke beruházásait, az iparban és a mezőgazdaságban megnyirbálták az állami tulajdont, és óriási kapitalista magánszektort hoztak létre. Legújabban pedig, 2001-ben a kommunista párt már azt fontolgatta, hogy megnyitja sorait a magánvállalkozók előtt is, ám végül mégis erősebbnek bizonyult az a halálra ítélt tradíció, hogy a pártnak csakis munkások, parasztok és értelmiségiek lehetnek a tagjai. Kína mégis igen távol van még a liberális demokráciától – hogy a radikális demokráciát már ne is említsük. Az egypárti uralom, a vidéki kisajátítások, amelyek során több mint százmillió parasztot űztek el földjeiről, az emberi jogok állami megsértése a Tienanmen-téri diáktüntetés eltiprásakor, a másként gondolkodók elhallgattatása, a média és a sajtó súlyos korlátozása – mindez egy tartósan megmaradó autoritariánus hatalomról tanúskodik.

Oroszországban, az egykori szovjet rendszer messze legnagyobb államában az életszínvonal meredeken esett. Az első posztszovjet elnök, a korábban moszkvai kommunista vezetőként ténykedő Borisz Jelcin a harvardi és chicagói neoliberális közgazdászok hatása alatt gyorsan leépített számos állami vállalatot, és olyan exkommunista menedzserek kezére játszotta át őket, akik jellemző módon mindenekelőtt saját anyagi boldogulásuk forrásaiként kezelték az irányításuk alá került cégeket. Közben pedig az égbe szökött a nyomor, az alkoholizmus, a környezetszennyezés – a szovjet iparosítás hibáinak öröksége -, drámai mértékben romlottak a halálozási statisztikák mind a felnőttek, mind a gyermekek között. A gyermekhalálozás oroszországi mutatói a legrosszabbak Európában. Egy orosz férfi ma átlagosan 55 évig él – ez tíz évvel kevesebb, mint a Szovjetunió felbomlása előtt volt. A kormányzati támogatással felvirágzó új kapitalista osztály és az elnyomorodó munkásosztály jövedelmei közötti különbségek lassan már az Egyesült Államokban tapasztalható egyenlőtlenségekhez közelítenek, ám Oroszországban nincs olyan fogyasztói társadalom, amely mézesmadzagaival mederbe terelhetné a népharagot. Ennek eredményeként a kommunista párt, amely a Szovjetunió szétesésekor azonnal ellehetetlenült, a kilencvenes évek második felében ismét figyelemre méltóan megerősödött – ma az orosz Duma legnagyobb pártja, bár programjában óvakodik megemlíteni a társadalmi forradalmat. A párt tulajdonképpen, legalábbis a mai napig elfogadni látszik a liberális demokrácia játékszabályait, hasonlóan Európa, Japán és Latin-Amerika szocialista és kommunista pártjaihoz.

Fukuyama teóriájának középpontjában az áll, ahogy a szerző saját képére formálja a hegeli történetfilozófiát. Számára – akárcsak Hegel számára – a történelem végét az jelenti, hogy a munka dialektikus ellentmondásai feloldódnak; hogy a liberális demokráciában a munkahelyen éppúgy, mint a civil szférában, munkaadó és munkás, állampolgár és hatalmon lévő egyként megtalálhatja a neki megfelelő helyet, és kölcsönösen elismerik egymás szükségességét és egymásrautaltságát. Marx kritizálta Hegel törekvését, hogy a történelem végpontját akarja kijelölni. Másrészről azonban Hegel helyesen fejti ki a munka dialektikáját, és felismeri, hogy az tudatosságot ad a munkásnak mint olyannak, de elveti saját dialektikus logikáját, amint a kizsákmányoló és a kizsákmányolt közti antagonizmussal szembesül. Marx Hegel államfelfogását is támadta. Tizennégy évvel a Fenomenológia megjelenése után Hegel kiadta a történelem végpontjáról alkotott elképzeléseinek újabb verzióját. A Jogfilozófia központi tézise szerint a családon és a civil társadalmon belüli ellentmondások – a férfiak, a nők és a gyermekek között feszülő ellentétek, vagy az áruk birtokosai (így a kapitalisták és a munkások) közötti ellentétek – nem oldódhatnak fel a maguk sajátos viszonyrendszerének adott keretei között; az állam az, amely feloldani hivatott ezeket az ellentmondásokat, mégpedig azon az alapon, hogy az állampolgárok, belátva képtelenségüket a harmonikus emberi viszonyok kialakítására, szükségesnek ismerik el szuverenitásuk korlátozását egy magasabbrendű hatalom által.

Még amikor az utópia halotti miséjét celebrálja – vagyis egy olyan kreatív történelemét, amelyben a forradalmi jövő elképzelése áthatja a jelent és inspirálja az emberek hierarchia- és uralomellenes harcait -, Fukuyama akkor is szemmel láthatólag komoly nosztalgiát érez a kor után, amikor a kapitalizmus még a szocialista forradalomtól rettegett, és a hidegháborúban gazdasági, politikai és ideológiai energiáinak jelentős részét azért mozgósította, hogy sikerüljön "elszigetelnie" a Nyugatot fenyegető feltételezett szovjet veszedelmet. Most, a kommunizmus bukása után nem maradt más feladat, mint eltakarítani a premodern, vízözön előtti rezsimek által hátrahagyott romokat. Ám ennek megfelelően a romeltakarításhoz tartozik az a vesződséges feladat is, hogy a liberális demokráciát el kell juttatni a Harmadik Világ totalitárius és autoriter társadalmaiba, amelyek oly dúsan tenyésznek Afrikában és a Közel-Keleten.

Az Irak elleni háborúban és az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-ét követően kibontakozó antiterrorista hadjáratában, amely az afganisztáni tálib rezsim megbuktatásával kezdődött, Fukuyama a történelem végéről szóló tézisének nem cáfolatát, hanem megerősítését látja; ám hogy ezen országok totalitárius múltjából a kapitalista demokrácia hajtásai sarjadnának ki, azt még a legmegrögzöttebb konzervatívok is meglehetősen kétségesnek látják. Kritikusainak, akik azzal érvelnek, hogy a World Trade Center elleni merénylet rácáfolt állításaira, Fukuyama így válaszol: "a modernitás olyan bivalyerős tehervonat, amelyet nem fognak kisiklatni a legutóbbi események, legyenek mégoly fájdalmasak is… Továbbra is a történelem végét éljük, hiszen a világpolitikát egyetlen rendszer, a nyugati liberális demokrácia uralja."

Ha a posztkommunista vagy éppen a posztkolonialista tapasztalatokat nézzük, akkor inkább azoknak kellene állításaikat bizonyítaniuk, akik a Nyugat győzelméről áradoznak, és a kapitalizmust a liberális demokrácia örökösének tartják. Nyilvánvaló, hogy a kapitalista államok túlnyomó részének semmiféle koncepciója nincs valamiféle gazdasági demokrácia megvalósításáról. Így a demokrácia nélküli kapitalizmus éppoly megalapozottnak látszik, mint a konzervatívok elképzelése, akik szerint e két dolog óhatatlanul feltételezi egymást. Ez utóbbit persze könnyű megcáfolni, hiszen a világ nagy részén továbbra is a kirívó egyenlőtlenség az úr. Mérvadó statisztikák tanúskodnak róla, hogy a világ munkaképes népességének egyharmada munkanélküli vagy alulfoglalkoztatott. Milliárdok nyomorognak és éheznek, és köztük igen sok a gyermek. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika sok országában a gyermekhalandóság mutatói még az orosz adatoknál is sokkal vészesebbek. A "fejlődőnek" nevezett országok többségében a munkahelyeken gyakori jelenség a fizikai kényszer, a hosszú munkaidő, a rettenetes és veszélyes munkakörülmények – és mindez hihetetlenül alacsony bérekkel társul. A munkások számos országban, így Dél-Koreában, Mexikóban, Brazíliában, Kínában és másutt komoly tömegsztrájkokkal tiltakoztak ezek ellen. E sztrájkok nem egy vezetőjét elhallgattatták: meggyilkolták vagy börtönbe vetették őket.

Ám a tézisét megcáfoló tények a legkevésbé sem zavarták meg Fukuyama nyilatkozatait, akit gyakran kérnek fel előadásokra az olyan globális pénzügyi szervezetek ülésein, mint a Világbank és az IMF. Fukuyama olyan ideológiát eszkábált össze a számukra, amely manapság nemes egyszerűséggel a józan ész szerepében tetszeleg. Az ideológiai hegemónia könnyedén felülüti a politikai ellenállás híján többé-kevésbé súlytalan tényeket, és az empirikus ellenérveket egyszerűen lesöprik az asztalról. Ha az információipar és a tömegkommunikáció urai úgy látják, hogy a globális neoliberalizmussal és gyakorlati következményeivel szembeni küzdelem elkeseredett, bukásra kárhozott emberek másodlagos jelentőségű utóvédharca csupán, akkor az ilyen eseményeket, még ha fel is tűnnek a hírek között, semmiképpen sem úgy tálalják, mint egy hiteles, jelentős ellenállás jeleit.

Még az sem számít, hogy a legtöbb embernek halvány fogalma sincs arról, kicsoda is Fukuyama. Elképzeléseit befogadják, és így azok politikai igazsággá válnak. Fukuyama az új világrendbe szervesen illeszkedő értelmiségi; vevőköre elsősorban a globális uralkodó osztály menedzsereiből, másrészt pedig különféle meggyőződésű értelmiségi kollégáiból kerül ki. Koncepciójának beágyazódottságát jelzi, hogy még azok is, akik elvetik motivációit, kénytelenek mégis valamiképpen a "végek" gondolatmenetébe illeszkedni. Baloldali értelmiségiek, mint Russell Jacoby, csupán megerősítik a fukuyamai ultima ratiot, mikor kiábrándító módon az utópia "végéről" értekeznek. Olyan egykori radikális gondolkodók, mint Sean Vilentz, Paul Berman, Michael Kazin, Todd Gitlin és társaik, akik lényegében belenyugodtak a fennálló rendbe, bizonyosan hevesen tiltakoznának, ha valaki szóba hozná bűnrészességüket az ideológia vagy a történelem "végét" hirdető elmélet kimunkálásában; ugyanők azonban ritkán haboznak nekitámadni azoknak, akik nem fogadják el a liberális konszenzus megfellebbezhetetlenségét, pontosabban nem osztják a választási és statisztikai többségekbe vetett populista közhitet. Ebből következően a fenti szerzők közül többen megrótták azokat a kollégáikat, akik a 2000-es amerikai elnökválasztási kampány során Ralph Nader korporációellenes jelszavai mögött sorakoztak fel – rosszalló véleményüket pedig azzal igazolták, hogy Floridában és néhány további államban Nader hívei a demokratáktól vonták el a szavazókat, és így közvetve hozzájárultak az ifjabb Bush elnökké választásához. Itt most nem célunk, hogy újra felmelegítsük ezt a történetet. Csupán azt szándékoztam illusztrálni vele, hogy az utópiaellenes liberális demokrácia milyen mértékben hálózta be azon, egyre növekvő számú baloldali értelmiségiek politikai stratégiáit, akikben a politikai pesszimizmus egyre inkább elcsitítja az ellenállás hevét.

Vajon a modernitás korában immár értelmetlen a "kint" és a "bent" közötti megkülönböztetés? Vagy a modern társadalmakban megszűnt a "másik út" alternatívája, amelyre korábban egy radikálisan más jövő elképzeléseit alapozták? Fukuyama, akárcsak a hidegháborús korszak összes modernitás-teóriáinak kidolgozói, arról biztosít bennünket, hogy a még létező szocialista országok sem lesznek képesek szembeszállni a gazdaságilag és politikailag felsőbbrendű liberális kapitalizmus úthengerével. Ha ugyanis egyszer már rálépnek az iparosítás útjára, akkor az magával vonja a technológiai fejlesztést, a tömegfogyasztásra alapozott társadalmat, és a társadalmi mobilitást jelentősen emelő oktatási lehetőségek kiterjedését – márpedig ezek után már nem sokáig lesznek képesek ellenállni a kapitalista piac és a liberális demokrácia elkerülhetetlen végső győzelmének. Az elmúlt másfél évtized eseményei alátámasztani látszanak az ilyesféle véleményeket. A Calvin Klein-farmerek, a televízió, az e-mail és az amerikai kultúra más díszeinek népszerűsége a gazdaságilag leginkább lemaradt harmadik világbeli országokban arról látszik tanúskodni, hogy a kapitalista kultúra elkerülhetetlen. Ha egyszer már a fogyasztói kultúra jelen van, vajon meddig várathatnak magukra az azt fenntartó és abból következő gazdasági és politikai struktúrák és viszonyrendszerek?

Vagy az új globális összefüggések a harcok új formáit vetítik előre, amelyek majd új intézményeket és másfajta társadalmi egyezségeket indukálnak? Bár a modernitás apostolai a terrorizmust jellemző módon "premodern" jelenségként definiálják, sokkal célszerűbb a terrorista mozgalmak felívelését úgy tekinteni, mint a modernitás hiányosságainak a jelét, vagy éppenséggel mint a modernitás kudarcát. Persze akár riasztó jelzésként is felfoghatjuk a terrorizmust – amely minden esetben a gyengék stratégiája egy globális, a gazdasági és politikai elnyomást szentesítő rendszerrel szemben. Természetesen semmi sem mentheti a terrortámadásokat, amelyeknek során ártatlan áldozatoknak kell szenvedniük azokért a bűnökért, amelyeket a transznacionális uralkodó osztály, és a hozzá kapcsolódó helyi és regionális despoták követnek el. Ám az igen valószínűtlen, hogy a katonai megtorló intézkedések – légyen bármekkora legitimitásuk is az őket indító államok szemében – felszíni változtatásokon kívül képesek lennének mélyebben is érinteni a terrorizmust is szülő problémákat. Egy elsöprő erejű katonai gépezet arra talán képes lehet, hogy kifüstölje Oszama bin Ladent és társait a búvóhelyeikről, vagy ízzé-porrá zúzzon néhány ezer palesztint. Ennél azonban sokkal sürgetőbb kérdés, hogy vajon a nyugati hatalmak és szövetségeseik képesek lesznek-e orvosolni a világrendszert ma jellemző legkirívóbb egyenlőtlenségeket, ezek szítják fel ugyanis az ellenállás, így a terrorizmus lángját is, amely – például a vallási fundamentalizmus képében – gyakorta átterjed a fejlődő országokról a világot irányító, vezető államok metropoliszaira is.

Egyre szembeötlőbb, hogy a győzedelmes Nyugatot nemcsak a fejlődés problémáiba, a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségekbe végzetesen belegabalyodott Délről és Keletről érik új kihívások, hanem a gazdasági válsággal terhes félperifériák társadalmai felől is. Ezekre az országokra részben saját, relatíve sikeres, ám eltorzult gazdasági fejlődésük miatt leselkedik a krízis veszélye, márpedig ezt könnyűszerrel a globalizáció hatásainak tulajdoníthatjuk. A félperiféria számos országában, így például Argentínában vagy Brazíliában a gazdasági és politikai válság immár a társadalom szövetét feszegeti, és a politikai stabilitást fenyegeti. A kilencvenes évek végén mind a jobb-, mind a baloldali radikalizmus csillaga felívelt, ami eléggé nyomatékosan cáfolja a "végek" ideológiáját. Az újfajta társadalmi mozgalmak és az úgynevezett "globalizációellenesség" – valójában az új világrend bevezetésével szembeni ellenállás – mögött az olyan, egyre szélesebb körű felismerések és tudományos eredmények állnak, amelyek rámutatnak bolygónk ökoszisztémájának katasztrofális állapotára, a kapitalista globalizáció következtében egyre súlyosbodó egyenlőtlenségekre – és nem csupán a gazdasági és a politikai rendszerek, de az emberek mindennapi életének szempontjából. Hangsúlyozzák, hogy a problémák nyugati stílusú "foldozgatása" egyszerűen képtelen megfelelő válaszokat adni a világ helyzetének apokaliptikus kihívásaira.

Az Egyesült Államokban – legalábbis időlegesen – hatalomra jutott jobboldal az összefonódó gazdasági és társadalmi válságra úgy reagált, hogy feszegetni kezdte a liberális demokrácia korlátait. Szeptember 11. után a Kongresszus haladéktalanul elfogadta a "Hazafias törvényt" (Patriotic Act), amely jelentősen szűkíti a bevándorlók jogait, és ezeket a megszorításokat minden olyan állampolgárra is kiterjeszti, aki kritizálja a kormányzat háborús politikáját. A szeptember 11-ét követő lépfene-támadásokat hónapokig igyekeztek valamilyen módon kapcsolatba hozni az iszlám terrorizmussal vagy Szaddam Husszeinnel; végül a hírszerző szolgálatok arra az eredményre jutottak, hogy a terrorakciókat nem valamiféle közép-ázsiai terroristák követték el, hanem vélhetőleg amerikai jobboldaliak. A legálisan abortuszokat végző klinikák elleni fenyegetések és bombatámadások, az antiszemita atrocitások, a közel-keleti és közép-ázsiai állampolgárok és bevándorlók elleni támadások szaporodása jelzi, hogy Amerikában – a Fehér Ház visszafogott, erélytelen felhívásai dacára – terjed az idegenekkel, a bevándorlókkal szembeni intolerancia.

A "végek" ideológiája

A "végek" ideológiájával, amely szerint az osztályok és az osztályharc kategóriái ma már egy elmúlt rendszer relikviái csupán, nem az a legfőbb gond, hogy a különféle társadalmi mozgalmak akcióorientált kritikái eleven cáfolatát adják, hanem az, hogy a történelmet olyan merev definícióként szemléli, amely megelőzi és meghatározza a konkrét folyamatokat. A marxista gondolkodók túlnyomó többségéhez hasonlóan Fukuyama is úgy hiszi, hogy a történelem elsősorban a különféle korszakos változásokban érhető tetten. És a korszakos változás nem más, mint a termelő tulajdon birtoklásának változása, valamint a gazdasági infrastruktúra változása által gerjesztett politikai és jogi átalakulások. Ha Fukuyamának a történelemről és a történelem végéről alkotott koncepciójából figyeljük az eseményeket, akkor bármiféle forradalom, amely az államhatalmat megragadva igyekszik az egyik fázisból egy másikba lökni a fejlődést, csupán a modernitás szálláscsinálójának tűnhet. A világon mindig lesznek "tűzfészkek", az új világrend globális csendőrei mindig feladatuknak fogják tartani a "lator" rezsimek katonai megfegyelmezését vagy megbuktatását, de a kapitalizmus – már a fukuyamai gondolkodás szerint – mindig képes lesz elhárítani a létét fenyegető veszélyeket.

A továbbiakban azt az elképzelést taglalom, hogy a "történelmet" az emberek hozzák létre folyamatosan saját gyakorlati létükön, tevékenységükön keresztül, és mindez nem feltétlenül illeszthető bele a fejlődésről vallott elképzelésekbe. A történelem akkor születik, amikor az alávetett osztályoknak önmagukat megszervezve sikerül jelentős változásokat kicsikarni a létükben. Attól, hogy ezek a változások igen ritkán terjednek ki a termelőeszközök tulajdonára, még mindenképpen történelmi fontosságúak maradnak. Sőt mi több, az uralkodó osztályok is történelmet csinálnak, amikor képesek visszájukra fordítani a különféle lázadó társadalmi formációk által elért eredményeket, és visszatérni valamiféle korábbi állapothoz. Ebben az értelemben a legutóbbi események alátámasztják Nietzsche megfigyelését, aki szerint semmi sem tűnik el, hanem minden visszatér, hogy újra belénk marjon. A visszatérő jelenségek soha nem azonosak teljesen korábbi megjelenésükkel, de a múltbéli vonásaik tisztán felismerhetőek. Semmiképpen sem szentírás, hogy a történelem – akár nyíltan, akár leplezett formában – ciklikusan jelenik meg, mint ahogy azt Arnold Toynbee és ifj. Arthur Schlesinger elképzelte. A történelem alakítása kreatív aktus, de a már létező feltételek részben mégis behatárolják lehetőségeit. Bár a változás a szociális formációkon keresztül önmagát generálja, de számos szempontból mégis mindig más; mindig valami új jön létre.

A kérdés az: mit tarthatunk "történelemnek"? Vajon a mindennapi életnek az a számtalan változása, amelyet az emberek tevékenységükkel kimunkálnak, miközben folyamatosan megteremtik saját viszonyaikat, vagy éppen azért küzdenek, hogy megőrizhessék a maguk teremtette szerveződési formáikat – ezeket folyamatosan olyan politikai döntések, háborúk vagy háborús készülődések, gazdasági változások fenyegetik, amelyekre szinte semmiféle befolyásuk sincsen -, történelminek tekinthető? Miközben a feministák vagy a fekete szabadságharcosok azt állítják, történelmet "csinálnak" azzal, hogy megváltoztatják a politikai és társadalmi viszonyokat, különösen a jog és a mindennapi élet területén, a modernitás teoretikusai mindezt csupán olyan reformoknak tekintik, amelyek – jóllehet "korrigálnak" bizonyos egyenlőtlenségeket – alapvető változásokat nem képesek elérni. Vajon a technológia, az információ és a kommunikáció terén bekövetkezett óriási változások, amelyek az elmúlt fél évszázadban gyökerestül átalakították az ipari termelést, az üzleti életet, vagy éppen százmilliók mindennapi életét – egyenlőek lennének a valódi történelemmel? A tudományos alapokra építő technológiai fejlesztések, így a számítógép, a lézertechnológiák vagy a génmanipulációk – és az általuk indukált új szerveződési formák – semmiképpen sem kevesebbek, mint történelmi szakítások a múlttal. A helyváltoztatás sokunk számára életformává vált. Mi több, egyre kevesebben tartják vonzó perspektívának, hogy egész életük, munkájuk, családjuk egyetlen városhoz, ugyanahhoz a régióhoz kötődjék. És nem csupán a rurális Kína, Mexikó vagy Brazília parasztok lakta területei bolydultak fel; az egész emberiség, beleértve az Egyesült Államok lakosságát is, újra és újra költözködésre kényszerül, és azzal kell szembesülnie, hogy a tér egyre inkább elveszíti jelentőségét.

A társadalmi idő mindazonáltal különbözik az egyén saját életének idejétől. Fél évszázaddal ezelőtt egy gyermek átlagosan tizenhárom évet töltött az iskolapadban, és csupán kevesen jutottak be az egyetemekre; ma az Egyesült Államok fiataljainak több mint a fele legalább húsz évet tölt tanulással. Ma sokkal később lépünk be felnőttként a teljes munkaidős foglalkoztatásba, és éppen ezért kitolódott a házasodás és a gyeremekvállalás életkora is. Korábban rengetegen már húsz éves koruk előtt szülőkké váltak – néhányan persze még ma is így tesznek -, napjainkban viszont az első gyermeket vállalók átlagéletkora magasabb, mint eddig bármikor. Nem ritka, hogy a nők harmincas éveik végén, vagy éppen a negyvenes éveik elején szülik meg első gyermeküket – csökkentve ezáltal esélyüket, hogy hetvenéves koruk előtt visszavonulhatnak a munkaerőpiacról. Talán nem kevésbé fontos, hogy mivel nem tudunk egyetlen állásból, nyolc órai munkából rendesen megélni, sokan közülünk két állást is vállalnak; az ipari munkások minden lehetőséget megragadnak a túlórázásra, csak hogy kifizethessék a számláikat, és így az élet végeérhetetlen munkává silányul. Sok szakember és menedzser hazaviszi a munkáját, és azt az időt, amely régen a "pihenést" – testi és szellemi kapacitásunk szükséges újratermelését – szolgálta, az éjszakába nyúló munkával tölti. Így váltunk a pirulazabálók nemzetévé, hiszen rengetegen szenvedünk súlyos stresszben a túlmunka, az anyagi gondok, vagy éppen az állásunk bizonytalansága miatt.

Persze az idő- és térbeli szorongások e rövid mustrája további kifejtést igényelne. A modernizációs elmélet optimizmusát a modernizáció gyakorlata cáfolja meg. Szeptember 11. után látnunk kell, hogy – mint azt a vallási fundamentalizmusok erősödése is mutatja Amerikában is, másutt is – milyen mélyen gyökerezik az ellenszenv a modernizáció új formájával, a globalizációval szemben. Többé már nem lehetünk közömbösek az iránt, hogy mi történik néhány ezer mérföldre határainktól. Néhányan ezt úgy értelmezik, hogy végeláthatatlan háborúba kell bonyolódnunk, hosszú távú áldozatokat kell hoznunk életszínvonalunk rovására, és beláthatatlan időre kénytelenek leszünk szögre akasztani szabadságjogainkat. Mások, köztük például a nagy szakszervezeti szövetség, az AFL-CIO vezetője, egyáltalán nincsenek meggyőződve róla, hogy a munkásoknak csökkenteni kellene életszínvonalukat a korporációk érdekében. Az AFL-CIO 2001 decemberében tartott kongresszusán a szervezet élén álló John Sweeney elutasította az ilyen igényeket. Az USA afganisztáni háborújáról így nyilatkozott: "Az előttünk álló hónapokban egy itthon zajló háborúban kell offenzívát indítanunk. Bush elnök és kormánya kiváló munkát végez a terrorizmus elleni háborúban, és ezért csak dicsérni tudjuk őket. De az elnök és a mögötte álló cégek ugyanakkor kíméletlen háborúba kezdtek a dolgozó családok ellen is – és ezért csak elítélni tudjuk őket."

Sweeney a kormányzat megszorító intézkedéseivel, az oktatásra és az egészségügyre szánt költségvetési források súlyos megnyirbálásával szembeni ellenállásra szólította fel a szervezett munkásokat. De – amennyiben a múlt tanulságait tekintjük – ezek az ellenérzések sokkal inkább a szavazófülkékben, mintsem direkt akciókban fognak majd realizálódni.

Vajon a népesség állandó vándorlásra van kárhoztatva? A kapitalizmus gazdasági lendületéért valóban elkerülhetetlenül az eredeti, biztosnak hitt társadalmi kötelékek felbomlásával kell fizetnünk? Még mindig vannak a világnak olyan részei, ahol a népesség képes jelentős mennyiségű társadalmi időt megspórolni, és elvonni a bérmunkától. Így például a Földközi- és az Égei-tenger, vagy az Adria vidékén, Dél-Európa és Észak-Afrika népeinek jelentős része eltökélten ragaszkodik a két-három órás ebédszünetek hagyományához, szigorúan tiltják a vasárnapi munkát és az üzletek nyitvatartását ezen a napon, és törvényekben biztosítják az összes dolgozó számára a legalább öt-hat hetes évi szabadságot. A globális kapitalizmus persze támadást indított a munkaidő önkontrolljának e kultúrája ellen, és ez látványosan feltárja egyik alapvető célját: a felhalmozás útjában álló, a munkások egészségét biztosító társadalmi gyakorlatok felszámolását. A globális kapitalizmus törvényszerűen szemben áll minden olyan társadalmi jelenséggel, amely egyfajta kedélyes közösségi érzést tartana fenn az emberek között; ezek a horizontálisan kiterjedő kapcsolatrendszerek ugyanis függetlenek a kapitalizmus logikájától, és adott esetben alapul szolgálnak a városokat, lakótereket, a közösségi lét infrastruktúráját elpusztító tőkés beruházások ellen kifejlődő kollektív akciók számára is. A fejlődés ideáját a költségek lefaragásának gondolata egészíti ki. A modernizáció kritikátlan dicsőítői minderre dühödten azt felelhetik, hogy ebben a folyamatban nincs helye az érzelgősségnek; ha a fejlődés útjába állva rámutatunk, hogy a régi módszerek hajlamosak állandósítani az anyagiaktól való megfosztottságot, azt is látnunk kell, hogy – minden ellenkező jóslat dacára – a tőkének még nem sikerült "széttépni minden… korábbi köteléket" (Marx).

Meglehet, hogy az Egyesült Államok a világ vezető tőkés társadalma; mindenestre szinte teljes mértékben a tőke logikájának megfelelően épül fel. Nem utolsósorban azáltal, hogy a munkát, amely korábban csupán az élet fenntartása érdekében elvégzendő szükséglet volt, magává az életté, az élet értelmévé konvertálta. Egykor hevesen támadták a tőkét a korlátlan munkaidőről szóló történelmi doktrínája miatt – ma ez az elképzelés immár messze lekörözte a munkásmozgalmi próbálkozásokat, és általában a munkások minden kísérletét, hogy egy másik, sajátlagos etikát alkossanak a maguk számára. A rövidebb munkaidőért indított félszáz éves harc élén, amely az 1880-as években vette kezdetét, eleinte a nyolcórás munkaidőért küzdő amerikai munkásmozgalom mutatott példát a világ munkásainak. A munkások tömegsztrájkokon, tüntetéseken, felhívásokon keresztül igyekeztek rákényszeríteni a munkaadókat és a törvényhozókat, hogy vegyék figyelembe a munkások követeléseit. A Kongresszus elutasította Hugo Black alabamai szenátor törvénytervezetét, amely hatórás munkanapot határozott meg, de végül a bérekről és a munkaidőről szóló 1938-as törvényben – persze sokkal szerényebb keretek között – rendezték a kérdést. Ez azonban csupán a heti negyven óra feletti munkavégzés díjazásáról rendelkezett, és nem érintette az alap munkaidőt, amelynek rendezését kollektív szerződésekkel kívánta megoldani.

Akárhogyan is, megfogalmazódott egy koncepció, amely határokat szabott a munkaidőnek. Az 1980-as évekre azonban ezek a korlátozások már érvényüket veszítették. A munkásmozgalom immár nem őrködött a rövidebb munkaidő felett; sokan kényszerültek lényegében folyamatos munkavégzésre, amit egyfelől a szükség, másfelől a kulturális változások sarkalltak. Valóban, itt állunk az állandó, heti hétnapos, huszonnégy órás munkaidő korszakának hajnalán, amikor mindenki állandóan készenlétben áll. Rengetegen hordozzák állandóan magukkal személyhívóikat és mobiltelefonjaikat. Ez már a non-stop szupermarketek és a vasárnapi bevásárlások kora.

De a munkásság nem elsősorban a meggyőző érvek hatására hódolt be. A hetvenes években jelentkező világméretű gazdasági instabilitás idején a tőke olyan offenzívát indított, amelynek hatásai mindmáig érezhetőek. A "reagani forradalom" idején a tőke igyekezett képzetlenebb munkaerőt alkalmazni, vagy éppen külföldön befektetni, és így a munkanélküliség rémével fenyegette azokat a munkásokat, akik sztrájkokkal vagy más módon tiltakoztak a neoliberális gazdaságpolitika kulcsszavának számító "flexibilitás" ellen. Ez a flexibilitás a gyakorlatban a bérek és a juttatások csökkentését, a túlmunka erőltetését jelentette; a nehezen kivívott munkaügyi szabályozásokat felhígították vagy hatályon kívül helyezték, és a munkafolyamatokat úgy szervezték át, hogy minél több feladatot pakolhassanak a munkások vállaira. Ehhez jött még a konzervatívok azon törekvése, hogy az egykor óriásira duzzadt jóléti államot – vagyis a társadalmi bért – minél jobban leépítsék. Közel két évtizedes visszavonulás után ma, a huszonegyedik század elején nyilvánvaló, hogy – a munkásmozgalom bizonyos részeiben, a nyugdíjas-mozgalmakban vagy éppen a fekete szabadságmozgalmakban terjedő harciasság dacára – az alávetettség kultúrája dús gyökereket eresztett.

Ez a kultúra sokkal inkább a félelmekből, mint az úgynevezett munkaetikából sarjad. A munkára kényszerülő emberek között a munkaszeretet soha nem volt különösebben elterjedt jelenség; a munkának afféle megváltó tevékenységként való felfogása az állam és ideológiai apparátusa: az iskolák, a média és az értelmiség egyfajta kvázi-vallási moralizálásából fakadt. A neoliberális közgazdászok zsarnoki hatalma akkor vált szélesebb körben nyilvánvalóvá, amikor 1981 augusztusában Ronald Reagan kezdeményezésére 11 ezer sztrájkoló légiirányítót tettek lapátra. A súlyos csapást követően a munkaadók egész sor követeléssel álltak elő a szervezett és szervezetlen munkásokkal szemben. Eleinte helyi szinten számos szakszervezet felvette a kesztyűt: a nyolcvanas évek közepén napirenden voltak a sztrájkok. Így például a minnesotai Austinban sztrájkba léptek a Hormel cég húsfeldolgozó munkásai, amikor a menedzsment – a nemzetközi ágazati szakszervezet beleegyezésével – csökkenteni kívánta bérüket. A Continental Airlines szervezett munkásai hosszan elhúzódó sztrájkot folytattak, ám az végül 15 évre ellehetetlenítette szakszervezetüket. A szakszervezeti aktivisták majd' minden esetben vereséget szenvedtek, amikor a munkások és a munkaadók között létrejött alkukat támadták – szervezeteik ugyanis egyszerűen nem voltak felkészülve a munkaadók ilyen heves offenzívájára, és a konzervatív politikai klíma sem nekik kedvezett; mindezen okoknál fogva a szakszervezetek egyre hajlamosabbak lettek engedményekre a munkaadók irányában.

Mindeközben az osztályharc tovább dühöngött: a munkaadók továbbra is szenvedélyesen elutasították munkásaik szervezkedési igényeit, és a tőkeátcsoportosítások számos közösséget nyomorba és reménytelenségbe taszítottak. A neoliberálisokat még a gazdasági fellendülés sem térítette el a jóléti állam felszámolásának programjától; az 1996-os elnökválasztás előtt rávették Bill Clintont a Welfare Reform Act aláírására, amely felszámolta a tartósan munkanélküliek jövedelempótló támogatását. Ugyanakkor nem akartak komolyabb kockázatokat vállalni, lévén, hogy az emberek túlnyomó többsége még élénken emlékezett a különféle alkukra és becsapásokra. A bérek stagnáltak, mivel a kilencvenes évek gazdasági fellendülése nem járt együtt a reálbérek párhuzamos emelkedésével. A Szövetségi Jegybank konzervatív elnöke, Alan Greenspan hónapról hónapra, évről évre kárörömmel figyelhette, amint a nyomott bérek mérsékelték az inflációt, és olyan alacsonyan tartották a kamatlábakat, ami lehetetlen lett volna, ha a munkások – ahogy korábban mindig – sztrájkokkal követelték volna részüket a fellendülés hozadékából. A pénztelenségtől aggódó munkások közül sokan úgy emelték jövedelmüket, hogy heti ötven, hatvan, vagy akár hetven órát is dolgoztak, és így bruttó éves fizetésük – elsősorban a tartós fogyasztási cikkeket gyártó iparágakban, az autóiparban, az acéliparban, vagy az elektrotechnikai iparban – megközelítette a 80-100 ezer dollárt.

A nyolcvanas és kilencvenes években Amerika vadul dolgozott. A nők soha nem jelentek meg korábban ilyen magas számban a bérmunka piacán; az évtized végére a felnőtt nők közel kétharmada valamilyen részidős vagy teljes munkát vállalt, vagy éppen munkát keresett. Sok férfi boldog volt, hogy képes fizetéséből kifizetni a számlákat és biztosítani gyermekei iskoláztatását, és voltak, akik a munkahelyi közösséget direkt megnyugtatónak találták az otthoni feszültségek után. Ugyanakkor nem csökkent a háztartás és a gyermeknevelés terén végzett fizetetlen munka aránya sem. Az otthoni "második műszak" az elégedetlenség új forrásává lett a nők számára. Mindez persze nem tette túl vonzóvá a konzervatívok elképzeléseit, akik a nőket legszívesebben a háztartásokban látták volna. A pénzügyi gondok mellett a nőket elsősorban az késztette munkavállalásra, hogy így kívánták megteremteni anyagi függetlenségüket, és igyekeztek valamilyen képzettséget szerezni. Azok a nők, akik képesek önmagukról és gyermekeikről is gondoskodni, kevésbé kénytelenek alávetni magukat férjük leglehetetlenebb elvárásainak, hiszen felszabadították magukat a függőségből. Sőt, az a tény, hogy az amerikai nők több mint fele dolgozik, erős érv a háztartási munka feladatainak családon belüli megosztása mellett is. Megnőtt a válások száma, és a nők jobban képesek szembeszegülni a családon belüli erőszakkal, hiszen megteremtették maguknak a kiutat.

2001 őszén a háború és a recesszió együttes hatására felerősödtek a támadások a munkások jogai, és az általuk nagy nehezen elért eredmények ellen. Amikor a New Jersey-i Middletownban ezer tanár sztrájkba lépett, hogy ne kurtítsák meg jövedelmüket, a szülők a hatalom oldalára álltak, és a bíróság száz tanárt igen gyorsan börtönbe vetett, mivel megsértették a közalkalmazottak sztrájktilalmát kimondó állami szintű törvényt. Rengetegen támadták a tanárokat és szakszervezetüket, amiért olyan pillanatban álltak elő harcias követeléseikkel, amikor a nemzet válságos időszakot élt át – ezt a szólamot persze már sokszor hallhattuk korábban is az amerikai történelemben. Mindezek következtében a sztrájkot letörték. A hartfordi Pratt and Whitney cég, az USA egyik legnagyobb repülőgépmotor-gyártója bejelentette, hogy kiadásait a munkásoknak kifizetendő egészségügyi hozzájárulás megkurtításával fogja csökkenteni. A munkások és a szakszervezet sztrájkba kezdtek, és sikeresen kitartottak követeléseik mellett. A World Trade Center katasztrófáját követően New York leköszönő polgármestere, Rudolph Guiliani – megelégelve a Kongresszus totojázását és azt, hogy Bush a városnak nyújtandó segítség terén csupán az ígérgetésekre szorítkozott – a városi vállalatok költségvetésének tizenöt százalékos lefaragásáról döntött. Ez az intézkedés, amely alól csupán a rendőrség, a tűzoltóság és a közoktatási bizottság képezett kivételt, óhatatlanul jelentős mértékű elbocsátásokhoz és leépítésekhez vezetett a közszolgáltatási szférában. A rendelet ráadásul egy olyan pillanatban született, amikor a város komoly közegészségügyi problémákkal volt kénytelen szembenézni, hiszen – mint azt a kezdeti cáfolatokat követően a polgármester és az egészségügyekért felelős tisztviselők is kénytelenek voltak beismerni – a WTC romjai nagy területen károsították a környezetet. Ugyanakkor sem szövetségi, sem állami szinten nem születtek valódi tervek arra, hogy miként segítsenek azon a nyolcvanezer dolgozón, akiknek munkahelye megsemmisült a tornyok összeomlásakor, vagy azon a hetvenezer emberen, akiknek megélhetése a töredékére csökkenő turizmustól függött. 2002 tavaszára a hivatalos statisztikák szerint a munkanélküliség országosan 6 százalékra nőtt, miközben a munkaadók továbbra is igyekeztek a recesszió terheit a bérek és juttatások csökkentésével dolgozóikra hárítani.

A hetvenes évek elejétől a politikát és az államigazgatást a konzervatív doktrína uralta; azóta a nyugati országokban csupán igen csekély gazdasági és társadalmi reformokra került sor, és lelassultak az olyan társadalmi folyamatok is, mint például a nők, a bevándorlók vagy éppen a különféle kisebbségek jogainak és érdekeinek elismerése, a diszkrimináció korlátozása a foglalkoztatás, a személyi biztonság vagy éppen a mindennapi kapcsolatok terén. A társadalmi mozgalmak meggyengültek, és harminc éven keresztül képtelenek voltak fenntartani a hatvanas évek társadalmi reformjainak tempóját. Ez még a környezetvédő mozgalmakra is igaz, amelyek – korábban úgy tűnt – komoly sikereket érhetnek el az iparosodás pusztításainak ellensúlyozása terén. A kilencvenes évek elkeseredett harcai már régen nem a környezetvédelmi törvények kiterjesztéséről szóltak, csupán annak igyekeztek gátat vetni, hogy a neoliberálisok a piaci szabadság nevében még a meglévő szabályozásokat is megcsonkítsák. Időközben a kommunista rezsimek összeomlottak, és helyükön a neoliberalizmus mintagyerekei tűntek fel. Ennek hatása a reformok megmerevedésével összeadódva olyan televényt képezett, amelyen egy újfajta, heves radikalizmus szökkent szárba. A hatvanas évek közepe óta most először merült fel, hogy talán maga a kapitalizmus az, ami alapvető reformokra szorul. De a társadalmi aktivisták új nemzedéke – főleg diákok és fiatal szakszervezeti aktivisták – tiltakozásában már jól kivehetően antikapitalista húrokat kezdett pengetni. A retorika még – szeptember 11. óta is – magasabbra szárnyal, mint a változást sürgető valódi stratégiák, ám napirenden vannak a különféle konferenciák és a világkereskedelmi szervezetek elleni harcos tiltakozások.

 

A liberális demokrácia határait feszegetve

 

A hosszú munkaidő, a tartós emberi kapcsolatok fellazulása, és főként a nők munkavállalása felgyorsította a civil társadalom hanyatlását, a mindennapi lét kellemes dolgainak eltűnését. A nyolcvanas és kilencvenes évek során egyre csökkent az olyan önkéntes civil szerveződések tagsága, mint a Szülői-Tanári Munkaközösségek (PTA), a veteránszövetségek és a különféle klubok; ennél is fontosabb azonban, hogy a legtöbb ilyen szerveződés elveszítette aktivistáit, azokat az embereket, akik összetartották őket. A szakszervezetek – amelyek eróziója már-már működésüket fenyegette – egyre inkább kénytelenek voltak fizetett alkalmazottaikra bízni a szervezéssel kapcsolatos teendőket, mivel a tagság aktivitását felőrölte a nonstop munkavégzés. Ennek a folyamatnak az összeadódó hatásai éppen ott üresítették ki a társadalmi részvételt és a demokráciát, ahol azoknak valódi jelentősége lenne: a gyökereknél. Hiszen a demokráciát nemcsak az urnákba szavazatokat potyogtató választópolgárok százalékos arányával mérjük. Valójában a választópolgárok kevesebb mint fele mutat érdeklődést az állami és helyi választások iránt, és csupán mintegy ötven százalékuk szokott részt venni az elnökválasztásokon; ezen a téren az Egyesült Államok jócskán lemaradt a legtöbb kapitalista demokrácia mögött. Benjamin Barber, Robert Putnam és mások úgy tartják, hogy a demokrácia mértéke az egyszerű állampolgárok részvétele a társadalom szociális, kulturális vagy éppen politikai intézményeinek működtetésében. Az életképes liberális demokrácia jellemzője, hogy a képviselőket egy választási processzus során szelektálják, és ennek során a társadalom irányításában felmerülő kérdésekről és problémákról minden szinten párbeszédek és viták folynak. Ezek kiterjednek a munkahelyekre, az iskolákra és a civil szerveződések vezetésére éppúgy, mint a gazdasági és politikai életet irányító országos és nemzetközi szervezetekre.

A XX. és a XXI. század demokráciája vajmi kevéssé emlékeztet arra, amilyennek a demokrácia a tizennyolcadik században és a tizenkilencedik század elején mutatkozott. Az 1920-as években John Dewey szomorúan merengett a nyilvánosság és a közakarat hanyatlása felett, de ő még reménykedhetett azok újraéledésében. Saját vermonti gyermekkorának példáján arra a következtetésre jutott, hogy fel kell támasztani a közvetlen demokráciát, vagyis lokálisan le kell szűkíteni a társadalmi irányítás és a politikai döntéshozatal hatáskörét. De nyolcvan évvel Dewey The Public and its Problems című művének megjelenése után, ma, a tömegdemokrácia korában az olyan koncepciók, mint a közösség életét befolyásoló döntések meghozatalában való közvetlen részvétel, immár kivesztek politikai szótárainkból. Olyan városi gyűléseket, ahol a közösség összes tagja együttesen hoz döntéseket a mindnyájukat érintő kérdésekben, manapság már legfeljebb egy-egy álmos New England-i faluban vagy kisvárosban találhatunk; a városokban a "részvétel" legjobb esetben is csupán a különféle választott bizottságok, iskolaszékek, felügyelő testületek közmeghallgatásainak figyelemmel kísérését és az azokon való szavazásokat jelenti. Míg a lakosságnak csupán viszonylag csekély hányada vesz részt a helyi önkormányzatok különféle intézményeinek munkájában, és sokan vannak, akik csupán passzív tagjai a minden rendű és rangú civil szerveződéseknek, a szülői munkaközösségeknek, az egyházak és más karitatív szervezetek jótékonysági programjainak, a kereskedelemi kamaráknak, vagy éppen a szakszervezeteknek, addig az amerikaiak tízmilliói számára a demokrácia nem jelent többet a szavazások rituáléjánál; csupán a közvélemény-kutatások mérséklik bizonyos mértékig azt a távolságot, amit magunk és a politikai döntéshozás folyamata között érzékelünk. Életünk ma egészen másként szerveződik, mint a XIX. században, amikor szinte mindenki farmer volt, vagy valamilyen formában a mezőgazdasághoz kötődött.

De bármilyen gyenge legyen is a liberális demokrácia, az Egyesült Államok semmi esetre sem igyekszik intézményi korlátait feszegetni. Valójában a legfontosabb kapitalista társadalmak közül az amerikai politikai rendszer valószínűleg a legkevésbé demokratikus. Kétségtelenül vallási megfontolásokból sokkal inkább a kedd, mint a vasárnap a választások elfogadott napja. Az elnököt egy elektori testület választja meg, amelynek tagjai aszerint állnak össze, hogy egy-egy adott államban ki nyerte el a szavazatok többségét – így a kisebb lélekszámú államok relatíve nagyobb súlyt kapnak, és lehetővé válik – mint 2000-ben George W. Bush esetében -, hogy valaki annak dacára elnök lehessen, hogy nem ő kapta a választók szavazatainak számszerű többségét. Ellentétben számos más ország gyakorlatával, ahol az alkotmány és a választási rendszer biztosítja, hogy a kisebbségi pártok is beleszólást kapjanak a törvényhozásba, az Egyesült Államokban a "győztes mindent visz" elve érvényesül, és ez lehetetlenné teszi, hogy a kisebb pártoknak – amelyek egyes államokban akár a szavazatok 15-20 százalékát is megszerzik – bármiféle szerepük lehessen az ország irányításában. A szövetségi és állami törvények garantálják, hogy a legtöbb szavazatot elért párt kerüljön hatalomra, és a többi párt ne szólhasson bele a kormányzásba.

Ugyanez a rendszer hatja át az önmagát konzerváló szakszervezeti bürokrácia működését is, és csak a mandátumok időbeli korlátozottsága adhat némi reményt. De az időhatárok csupán az egyes személyek uralmának szabnak korlátot, nem az önmagát bebetonozó párthatalomnak. Még az olyan szavazások is, ahol minősített többségre van szükség, többnyire a két legtöbb szavazatot elért jelölt párharcává egyszerűsödnek. Ennek eredményeképpen az állampolgárok egy jelentős kisebbsége kiszorul a reprezentációból, ami ellene szól a választási és törvénykezési folyamatok pluralizmusának. A választások állandóan sulykolt szlogenje, hogy a választópolgárok ne "pazarolják el" szavazataikat az eleve esélytelenként induló pártok jelöltjeire. Vagyis rákényszerülünk, hogy a "kisebbik rossz" politikája szerint szavazzunk. Azzal a veszéllyel kell szembesülnünk, hogy amennyiben az elképzeléseinknek leginkább megfelelő jelöltre adjuk voksunkat, ezzel esetleg objektíve olyasvalakit támogatunk, aki teljesen elfogadhatatlan számunkra; ilyenkor inkább befogjuk az orrunkat, és a kevésbé ellenszenves esélyes jelöltre szavazunk.

Képzeljünk most el egy olyan választási rendszert, amely az arányos képviseleten alapul! Így, akárcsak számos más országban, mondjuk Olaszországban, Izraelben vagy Németországban, a Kongresszus és az állami törvényhozások reprezentatívabb testületekké válnának, és a nagyobb pártok a hatalom érdekében rákényszerülnének valamiféle koalíciós kormányzásra. Vannak, akik szerint az európai rendszerek ingataggá teszik a politikai életet – erre általában Olaszországot szokták példaként felhozni -, ám némi bizonytalanság éppenhogy valószínűbbé (ha nem elkerülhetetlenné) tenné a szociális reformokat. Akárhogyan is, az arányos képviselet biztosítja a reprezentációt azon kisebbségek számára is, amelyek megszerzik a szavazatok egy adott minimumát, és ez mozgósíthatná azokat a szavazókat is, akik a két nagy párt közötti igen csekély különbség láttán inkább nem is élnek választójogukkal, hogy a politikai szerepvállalás más módozatairól már ne is beszéljünk.

A "radikális" demokráciát manapság meglehetősen ritkán halljuk emlegetni, hiszen olyan korban élünk, amikor a hatalom egyre inkább a gazdasági és politikai rendszer csúcsán látszik koncentrálódni. A radikális demokráciát a politikai gondolkodók olyan kormányzati rendszernek tételezik, ahol a hatalom nagymértékben megoszlik a közösség tagjai között, és az intézményeket közvetlen módon alulról ellenőrzik. Más szemszögből nézve a radikális demokrácia nagymértékben megváltoztatná a hatalmi leosztásokat, és mindazok, akiket a mai képviseleti rendszer teljes mértékben kívül rekeszt a civil társadalmon, és akiknek semmiféle beleszólásuk sincsen az őket érintő döntések meghozatalába, lehetőséget kapnának érdekeik érvényesítésére. Számos politikai megfigyelőnek feltűnt, hogy milyen passzívak az amerikaiak azokat az óriási változásokat követően, amelyek a gazdasági és kormányzati intézményekben történtek, de különösen a mindennapi életet átalakító, a gazdasági és politikai egyenlőtlenségeket elmélyítő folyamatokkal szemben. Nem hinném azonban, hogy a "passzivitás", vagy más nézőpontból a "belenyugvás" – nem beszélve a "konszenzusról… – azok a szavak, amelyekkel a jelenlegi helyzet adekvát módon leírható. Lehet, hogy nem vesszük észre az elégedetlenség jeleit a megszokott helyeken és a hagyományosan radikális rétegek körében.

Mint arra Jean Baudrillard pontosan rámutatott, a kifakult politikai és kormányzati intézményektől való elfordulás nem apátiát vagy belenyugvást jelent, hanem inkább egyfajta ellenállásnak kellene tartanunk. A választásoktól és a kilúgozott civil társadalomtól távol maradó "csendes többség" nem jobb- vagy éppen baloldali, de meg van győződve arról, hogy a liberális demokrácia intézményei – ide értve a szakszervezeteket és a civil szerveződések jó részét, amelyek végül is csupán az állam meghosszabbításai -, teljességgel irrelevánsak számára, vagy egyenesen akadályozzák érdekei érvényesítését. Márpedig ha valóban igaz, hogy a demokratikus intézmények híres "zsákutcája" nemigen javított semmit az emberek általános körülményein az elmúlt három évtizedben, ha az amerikai Kongresszus és az európai parlamentek egy olyan centralizált végrehajtó hatalom szerveivé váltak, amely mögött a multinacionális cégek és a nemzetközi gazdasági szervezetek állnak, akkor a szavazás aktusával csupán azt a becsapást legitimáljuk, hogy a "képviselők" úgymond felelősek lennének választóik előtt, ha másért nem, legalább e választók életét közvetlenül befolyásoló döntéseikért.

Bár Baudrillard talán némileg eltúlozta a távolmaradásban rejlő szembenállás mértékét, sok fiatal, valamint a szegényebb rétegek figyelemre méltó hányada úgy véli, hogy a választási rendszer nyújtotta alternatívák fényében részvételükkel csupán egy olyan rendszert legitimálnának, amely nem veszi figyelembe az ő érdekeiket. Lehet, hogy ez hibás nézet. De ha nem hiszünk többé abban, hogy a törvényhozó testületek felelősek lennének aktív választóiknak – márpedig mindenképpen kételyeket ébreszt, ha megnézzük, hogy a szervezett munkások vagy a középosztálybeli liberálisok érdekei jelentős szavazási hajlandóságuk ellenére is milyen csekély figyelmet keltenek a Kongresszusban és a legtöbb állam törvényhozásában -, akkor be kell látnunk, hogy a távolmaradók viselkedése nem egyszerűen csak közömbösségből, hanem szkepticizmusból is fakad.

Válságos időszakokban sok amerikai hajlik arra, hogy több hatalmat testáljon a végrehajtó szervekre, amelyek azután igyekeznek szögre akasztani a képviseleti intézmények autonómiáját, és mint Eric Foner rámutatott, készen állnak alaposan "megtépázni az alkotmányt". Ez nemcsak Bush kormányára igaz: a John Adams elnöksége (1797-1801) alatt hozott, az idegenekről és a lázadásokról rendelkező törvényeket (Alien Law és Sedition Law) használták fel hivatkozásul, mikor a szövetségi kormány az első világháború idején letartóztatta a háborút ellenzőket, amikor a második világháború alatt internálták a japán származású amerikai állampolgárokat, amikor a McCarthy nevével fémjelzett időszakban Truman és Eisenhower kormányainak jóváhagyásával heves támadásokat indítottak a munkásmozgalom és mindenfajta – nem jobboldali – radikalizmus ellen… és az egyének és csoportosulások alkotmányos jogait minden esetben a nemzet biztonságának előbbrevalóságát hangoztatva kerülték meg. Nem árt, ha megszívleljük Walter Benjamin figyelmeztetését: "Az elnyomottak hagyományai megtanítanak minket arra, hogy a 'szükségállapot', amelyben élünk, nem kivétel, hanem általános szabály. Egy olyan történeti koncepcióra van szükségünk, amely szem előtt tartja ezt a megérzést."

Az új mozgalmak a globális kapitalizmust támadják, de az új liberter jobboldal is átvette néhány érvüket, így annak megértését, hogy a liberális kapitalizmus zászlaja alatt a szabadság meglehetősen sérülékeny, és az intézményesen állandóan védelmezett és garantált demokrácia igencsak illuzórikus. Vannak arra utaló jelek, hogy az aktivisták új nemzedéke megváltoztathatja a politikai térképet. A hagyományos, többnyire programorinetált baloldallal szemben ez az új ellenzék a konkrét kérdésekre összpontosítja figyelmét, és nem elégszik meg a petíciók és a lobbizás bevett eszközeivel céljainak elérésében. Az új aktivizmus nem vállalja fel a szociáldemokrácia és a liberalizmus szociális reformizmusát, amely a társadalmi részvétel garanciáit elsősorban a törvényhozási választásokra koncentrálva keresi. Sokkal inkább a közvetlen akciókra összpontosítanak; ez a stratégia a feminista- és a melegmozgalmakból, a feketék polgárjogi harcából, vagy a kilencvenes évek közepén felívelő AIDS-ellenes megmozdulásokból ered. A liberális demokrácia eszközeivel szembeni fenntartásaikat, sőt ellenérzéseiket tükrözve az antiglobalizációs küzdelmekben szerveződő aktivisták is a közvetlen akciók fegyveréhez nyúlnak a petíciók és a választások helyett.

Az efféle ellenállást persze könnyű lenne azon az alapon elutasítani, hogy nem kínál semmiféle alternatívát; az ellenzék ritkán kínál olyan megoldásokat, amelyek alapvetően különböznének a reformoktól. Számos környezetvédő aktivista abban a hitben csatlakozik a közvetlen akciókhoz, hogy a különféle államok vezetői egyszer csak józan eszükre térnek, és megkísérlik orvosolni a globális felmelegedés, vagy a többi, ökológiai katasztrófával fenyegető folyamat okait. Ennél is lényegesebb, hogy a szocializmus és a kommunizmus diszkreditálódásával óriási vákuum keletkezett az alternatív gondolkodásban – hogy az utópikus felfogásról már ne is beszéljünk. Ha valóban intellektuális válság van, akkor azt a képzelet hiányában kell keresnünk. Még mindig képtelenek vagyunk kollektív módon elképzelni egy minőségileg más jövőt. A radikális demokráciának nincs semmiféle mai etalonja. A társadalom irányításának új formáival kecsegtető szovjet alkotmányt saját szerzői tiporták sárba, miközben Amerikában John Dewey csupán valamiféle ködös, rurális hókuszpókuszt volt képes demokratikus részvétel gyanánt feltálalni. Amióta a részvételi demokrácia újbaloldali elképzelései némi teret nyertek, különösen a feketék szabadságmozgalmaiban, a radikális demokrácia jórészt már csak az értelmiségi diskurzus tárgya.

Röviden, az utópia elnapolódott, ha nem számítjuk a szociális ökologisták mozgalmát, amelynek hívei a bio-regionalizmust pártolják. Itt a mezőgazdaság és az ipari termelés földrajzilag jól körülhatárolt területeken integrálódna, és a mai, centralista, üzleti szellemű kormányzatokat – amelyeknek fejlesztési elképzelései egyaránt pusztítóak a természeti és a városi környezetre nézve – a helyi önkormányzatok radikális demokráciájával váltanák fel. A szociális ökologizmus radikálisabb alternatívákat ajánl a liberter marxizmusnál is, annak ellenére, hogy gyakorlati eredményeket nemigen tud vele szemben felmutatni. A közeli jövőben valószínűleg fogunk találkozni ilyen és ehhez hasonló kísérletekkel: a különféle decentralizációs elképzelésekkel, az "emberi léptékű" gazdasággal, annak követelésével, hogy a nagyvárosokban napi néhány órára csupán a tömegközlekedést engedélyezzék, vagy éppen a különféle szűkebb önkormányzati struktúrákkal, amelyek nagyobb mértékű részvételre bátoríthatnák a lakosságot. Az amerikai gondolkodást ismerve azonban nemigen valószínű, hogy mindezen intézkedések sürgető volta világossá válna valamiféle katasztrófa nélkül; sőt, még akkor sem biztos, hogy hajlandóak leszünk változtatni a környezetet emérgező gyakorlatunkon.

Éppen ilyen sürgős lenne, hogy a hatalmi formák problémáit is fontolóra vegyük. Miként viszonyuljon az ellenzék az emberiség túlnyomó többségének helyzetét jellemző alávetettséghez, az állam szociális funkcióinak kiüresedéséhez, miközben az állam maga egyre inkább a nemzetbiztonság puszta börtönőrévé redukálódik? Az egyéni szabadságjogokon túl mindenképpen védelmeznünk kell a félelem nélküli beszéd jogát, a rendőrségi zaklatásoktól mentes tevékenység jogát, a gyülekezés és a szervezkedés szabadságát, amelyre nem vetik fenyegető árnyukat tömlöcök, és ki kell törnünk a lehetőségek és lehetségességek politikájának szűkre szabott és behatárolt keretei közül – egy valóban demokratikus társadalom kialakításához ugyanis mindez elengedhetetlen. Az elégséges feltétel a szabadság alapjainak lerakása. A szabadságjogokon túllépve vajon miként érhetjük el a valódi szabadság illékony szellemét? Először is be kell látnunk, hogy ez a kérdés jobban izgatja a liberter jobboldal képviselőit, mint a hagyományos, etatista baloldal híveit. Ezek a liberterek elhatárolódnak a konzervatívoktól, mikor az abortuszhoz való jogot támogatják, ellenzik a drákói drogtörvényeket, esetleg kiállnak az ellenőrzött, kis mennyiségű drogfogyasztás engedélyezése mellett, vagy – mint a jelenlegi háborúban a Bush kormányzattal szemben fellépve – tiltakoznak a polgárjogok megnyirbálása ellen, legyen szó akár a hazai népesség, akár a bevándorlók jogairól. Mindent egybevetve ők voltak azok, akik az összes ideológiai irányzat követői közül a legőszintébben kiálltak a szabadságjogok védelmében.

A jobboldali liberter doktrína legnagyobb hiányossága azonban, hogy követői – Adam Smith nyomdokain haladva – a szabadság zálogát az állami beavatkozástól mentes piacban látják. Fukuyamához és a többi neoliberálishoz hasonlóan a "szabad piac" önellentmondásos frázisában hisznek. Az áruk és a gondolatok piaca soha sem igazán szabad – mindig azok felé hajlik, akik a termelőeszközök legnagyobb részét birtokolják. Annak idején Anatole France keserű iróniával mutatott rá, hogy a törvény szigora elfogulatlanul tiltja mind a gazdagok, mind a szegények számára, hogy a híd alatt aludjanak. Ezt parafrálva jelentette ki A. J. Liebling, hogy a piac, akárcsak a sajtó, szabad mindazok számára – akik birtokolják. A gazdasági recessziók idején, amikor a csökkenő kereslet számos kisvállalkozást fenyegető helyzetbe hoz, az egyetlen alternatíva számukra gyakorta az, hogy a csőd mellett "döntenek". Ám amennyiben a légitársaságok vagy az autóipar kénytelen a profit esésével szembesülni, akkor ők a piaci problémákkal szemben bizton számíthatnak a szövetségi állam bőkezű támogatásaira. Ha a kis, független farmer kerül a tönk szélére a felvásárlók és a viszonteladók által diktált alacsony árak miatt, akkor kénytelen eladni a farmját valami ingatlanspekulánsnak. Amikor viszont egy mezőgazdasági nagyvállalatnak kell a költségek növekedésével és az eladási árak stagnálásával megküzdenie, akkor máris a kormányhoz fordulhat, hogy segélyekhez jusson, vagy technológia-fejlesztésekkel szoríthassa le a munkára fordított kiadásait. Az egyenlők versenye általában csupán a tulajdonosokra korlátozódik; ám a nagy cégekkel szemben a kisvállalkozások, vagy azok, akik csupán képzettségüket és munkaerejüket bocsáthatják áruba, igen ritkán érvényesíthetik érdekeiket. A kishalak a legtöbb esetben kiszorulnak az üzlet tengeréből, vagy – amennyiben például valamiféle felhasználható szabadalom birtokosai – kénytelenek beletörődni, hogy nagyobb versenytársaik felzabálják őket. A munkásnak pedig még az úgynevezett "jobb időkben" is csupán a szerveződés biztosíthat bizonyos előnyös pozíciót, ám mint láthattuk, még ez a fegyver sem mindig hatékony.

De a valódi szabadság nem azonos a szabadságjogokkal, vagy az emberi jogok, így a szólásszabadság, a gyülekezési jog gyakorlásával. Egyénileg nem lehetek szabad, ha ezen azt értjük, hogy ellenőrzést gyakorolhatok az életfeltételeim felett, mert hatással lehetek az azokat érintő döntésekre. A szabadságot nem lehet törvényesíteni, és a liberális demokratikus intézmények, amelyek a politikai pártokban, a gazdasági és más hatalmak e függelékeiben megtestesülő formális képviseleten alapulnak, elutasítóak tételeivel szemben. A szabadság a személyek és csoportok közvetlen autonómiájából fakad, az intézmények és a gyakorlat olyan önszerveződéséből, amely társadalmi megállapodásokban realizálódik. A szabadság ezért a kollektív önformálás hatása, és feltételezi az intézményesség társadalmi és történelmi formáival való szakítást. Egy biztos: semmi sem tart örökké. Mivel az a környezet, amelyben a munkásmozgalom és a többi társadalmi mozgalom tevékenykedik, ellenséges a közvetlen, radikális demokráciával szemben, és a politika képes rövid idő alatt száznyolcvan fokos fordulatokat tenni, ezek a mozgalmak már csak védekezésből is hajlamosak felülről irányított, intézményes szervezetekké válni. Gyakran átveszik a képviseleti vezetés módszereit, programjaik kidolgozása felett fizetett alkalmazottak őrködnek, és vezetőségük többé-kevésbé elszigetelődik az aktivistáktól. Van, amikor egy szervezetben formát ölt az elégedetlenség; ilyenkor vagy belső lázadás tör ki a vezetőség ellen, mint számos szakszervezet esetében, vagy olyan szakításokra kerül sor, mint amikor a hatvanas évek elején a Diákok Erőszakmentes Koordinációs Bizottsága (SNVCC) kivált a legalistának és nehézkesnek titulált NAACP-ból.

Rengeteg példát sorolhatnánk a hasonló kreativitást mutató esetekre, amikor az emberek – többnyire kisebb méretű – alternatív intézményeket hívtak életre, de ezek általában nemigen kaptak szélesebb nyilvánosságot. Így például a helyi iskolákkal elégedetlen brooklyni szülők és tanárok egy csoportja olyan intézményt hozott létre, amelyben némileg mások a körülmények, és az alkalmazott tanárok többet adnak a pedagógiai szempontokra. Az iskolát jó ideig a szülők és a tanárok közösen működtették, akik ezért valódi részt kértek annak életéből, és maguk választották az igazgatót. A legtöbb esetben a szülők és a tanárok által közösen működtetett iskoláknak azonban mindenféle törvényi akadállyal és hatalmi praktikával kell szembesülniük. Mielőtt egyáltalán megnyithatnák kapuikat, engedélyeket kell szerezniük az egészségügyi, az építési és az oktatási minisztériumoktól. Ezeket a dokumentumokat azután aprólékosan megvizsgálják, majd sor kerül a számos hivatalos beszámoltatásból, idézésből és halasztásból álló procedúrára, amelyek során a hatóságok elbírálják a tanárok felkészültségét, és védelmezik sajátnak vélt jogosítványaikat. Az iskola végül gyakran csak autonómiájának egy részét feláldozva kerülhet az összes megkövetelt engedély birtokába, bár ez persze nagymértékben függ az adott politikai és kulturális körülményektől is. Ám többnyire mégis valami új jön létre ilyenkor, ami független a bürokrácia kezdeményezéseitől.

A szakszervezeti bürokráciával elégedetlen munkások időnként bizalmi szavazásokon próbálják hatalmától megfosztani az országos vagy éppen a helyi vezetőséget, hogy egy olyan, demokratikusabb szervezetet hozzanak létre, amelyben a hatalom jobban megoszlik az egyszerű tagság köreiben is. A fizetett tisztviselők dominanciája helyett arra törekednek, hogy decentralizálják a különféle funkciókat és a döntéshozó hatalmat. A győzteseknek itt is össze kell egyeztetniük elképzeléseiket a nemzetközi szakszervezeti vezetőség merev szabályaival és szűklátókörű praktikáival, és talán még inkább azokkal a törvényekkel, amelyek hatására a szakszervezetek autonóm mozgalmakból az állam szolgálatába szegődött ideológiai és politikai apparátusokká silányodtak. Az, hogy milyen mértékben képesek érvényesíteni saját elképzeléseiket, számos tényezőtől is függ; ezek közül a legfontosabb, hogy milyen messzire hajlandóak elmenni alapelveik védelmében. A kezdeményezések gyakran a kockázatokon buknak el. De Amerika-szerte találunk olyan helyi szakszervezeteket – és néhány országos szervezetet is -, amelyek számára a tagság aktív részvétele egyaránt eszköz és cél. Ismerjük a XX. század vége feminista, környezetvédő és fekete polgárjogi mozgalmainak gazdag tapasztalatait. Ezek a mozgalmak nagyrészben önmaguk hozták létre magukat, kitermelték saját vezetőiket és – legalábbis amíg a nyolcvanas években nem integrálódtak nagymértékben a mainstream politikába – sokkal demokratikusabban működtek, mint a hagyományos civil szervezetek. Továbbra is fontos, hogy feltárjuk az osztályemlékezet elnyomott zugait, és az osztályharcot kiterjesszük a historiográfiára is.

A szeptember 11-ei események, úgy tűnik, egy időre lehetetlenné tesznek bármiféle új osztálypolitikát; de láttuk, hogy ezek a hagyományok tovább élnek az őket teremtő mozgalmakban, amelyek nem ritkán tudatosan nyúlnak az előző generációk által felhalmozott tapasztalatokhoz. A szabadság iránti vágy, legyen bármily fakó is bizonyos történelmi pillanatokban, kiirthatatlan. Évszázadokon át ez vezette a hatalom sáncai ellen rohamra induló elnyomott osztályokat. A korlátozásokkal, kierőszakolt szabályokkal operáló, az egyet nem értőket megbüntető hatalom mindig is rosszindulatú lesz a szabadsággal szemben. És arra sincs semmi garancia, hogy a korábbi elnyomottak hatalomra kerülve nem teremtik újra a repressziót – ellenségeik és saját maguk elnyomását. A biztosíték csupán annyi, hogy a lázadóknak a történelmi folyamatokban számtalanszor megsebzett tudatalattija maga válik a dolgok irányítójává, és így lázadásuk során a múltat és a jelent egyaránt kíméletlen kritikai mérlegelésnek vetik alá. Ez egyfajta felvilágosítói hevületet indukál, amely nem az ideológiák vagy egyéb készen kapott igazságok átvételére irányul, hanem – a társadalom valóságát folyamatosan vizsgálva és meghaladva – az irányítás és a mindennapi élet intézményeinek kialakítására.

Milyen esélyei vannak egy olyan osztályalapú szövetségnek, amely sikerrel szállhat harcba a társadalmi és a politikai hatalom ellen? "Osztályalapú szövetségen" olyan társadalmi formációkat értek, amelyek a gazdasági, politikai és kulturális életből való kivetettségük révén szükségszerűen az élet feltételeinek megváltoztatására törekvő mozgalmakká szerveződnek. Ezek a társadalmi formációk, illetve a belőlük kisugárzó mozgalmak történelmi létre tesznek szert – és így élő negációi a "végek" elméletének -, hiszen a társadalmi idő minden egyes pillanatában vannak olyanok, akik a többieknél radikálisabban kérdőjelezik meg a fennálló hatalmi konstellációkat. Mindig megvan a lehetősége, hogy egyes múltbeli lázadó mozgalmak az uralmon lévő hatalmi tömbök részeivé válnak, míg mások "kívül maradva" ellenzékké formálódnak. Azon óriási tömegek közül, akiknek érdekében állna a társadalmi és politikai változás, csak a társadalmi erők egy bizonyos konstellációjának van esélye arra, hogy ezeket a feladatokat valóban a történelem napirendjére tűzze. Ám ennek az új szövetségnek a cselekvő részeseit sokkal inkább globális, mintsem nemzeti méretekben kell keresnünk. A munkásmozgalom bizonyos elemei, a különféle feminista, polgárjogi- és diákmozgalmak, a környezetvédő csoportok közötti még kiforratlan szövetség az előttünk álló időszakban is tartósan meg fog maradni. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy egyelőre még nem állunk egy globális, szilárd "Nagy Koalíció" megformálódásának küszöbén. A "lehetőségek" felméréséhez az is hozzá tartozik, hogy felvessük a kérdést: vajon képes lesz-e az ellenzék offenzívába lendülni; ezt viszont egy meglehetősen hosszú időszaknak kellene megelőznie, amikor a fennálló hatalom elutasítása, a jövő alternatíváinak megvitatása immár nem csupán egy maroknyi értelmiségit, hanem az aktivisták szélesebb köreit is érinti. Napjainkban a hagyományos baloldal kimerült, széthullott a jobboldal csapásai alatt, vagy éppen az utópia-ellenes konszenzushoz csatlakozott; az ellenállás pedig még a legtávolabbi pont az új aktivizmus horizontján. Pillanatnyilag valószínűnek látszik, hogy a szövetséget a – néha a hivatalos munkásszervezetek által is támogatott – szakszervezeti aktivisták, a diákok, a szociális mozgalmak egyre növekvő számú militánsai és a radikális értelmiség különféle globális leosztásai alkotják majd.

Szóval, ma legalább annyira az analízis és a töprengés, mint a szervezkedés és a tiltakozás korát éljük; egy olyan korszakot, amikor az embernek lehetősége van az új helyzetek teoretizálására, a változások ágenseinek beazonosítására – anélkül azonban, hogy bárki is tökéletesen biztos lehetne jóslataiban. Nem tudhatjuk pontosan, hogy mi fog történni, és azt sem, hogy kik állnak majd az események élén. Egy olyan jövőért kell kiállnunk, amely nem igazán valószínű, de közel sem lehetetlen. A vita új fórumai a nyomtatott anyagokkal kiegészített on-line lehetőségek lesznek. A feladatok összetettsége és a helyzet szokatlansága olyan friss gondolatokat követel, amilyeneket a hagyományos baloldal már nem képes kitermelni. De a hatalommal szemben álló egynémely csoportosulás képes lehet az új gondolkodás hordozójává válni. Ezeket persze mindazok "utópistának" fogják titulálni, akik meg vannak győződve arról, hogy a hatalom túlságosan is erős, és ezért vagy visszavonulnak mindenféle kritikai tevékenységtől, vagy a liberális demokrata rezsimek lojális támogatóivá szegődve igyekeznek azok korrupt kinövéseit itt-ott lenyesegetni. És ugyanakkor egyértelműen itt van a politikai szervezkedés ideje is; anélkül kell az elektoralizmus korlátait feszegetni, hogy a liberális demokrácia intézményeire támaszkodnánk a változások eléréséhez. Mint azt a seattle-i, vagy 2001-ben a genovai események is bebizonyították, az emberek képesek arra, hogy különösebb nekikészülődés nélkül egyenesen történelmet teremtsenek, és új lehetőségeket találjanak a politikai harcra. Amint ez az ellenállás kellően érett lesz, nem csak az elutasítás új útjaira, de az új alternatívákra is rátalál majd.

 

(Fordította: Konok Péter)