Emberi lények hogyan képesek más emberek egész csoportjait legyilkolni? Hogyan keletkeznek az efféle öldökléshez vezető in­dítékok, és hogyan enyésznek el az öldöklés ellenében ható nor­mális gátlások? A genocídium – tehát egy faji, etnikai, vallási vagy politikai csoport kiirtása¹ – egy társadalmi folyamat végki­fejlete. Akárcsak a tömeggyilkosság, amelyet egy kevésbé pon­tosan körülhatárolható csoporttagjainak legyilkolásaként határo­zok meg, s amely általában kisebb számú embert sújt. Sok tör­ténelmi beszámoló létezik a népirtásról, és sok elemzés is olvas­ható a témáról politológusok és más társadalomtudósok jóvoltá­ból. Ehelyütt nem teszek kísérletet áttekintésükre, hanem inkább a népirtás pszichológiai okait és azokat a valamely társadalom­ban uralkodó kulturális-társadalmi ismérveket és életkörülmé­nyeket veszem szemügyre, mely utóbbiak együttesen idéznek elő olyan pszichológiai állapotokat, szükségleteket és motiváció­kat, amelyek a népirtás irányába mutató evolúciós folyamat kiin­dulópontját alkothatják.

Hogy érthetővé tegyem a népirtás és a tömeggyilkosság rendkívüli jelenségét, bemutatok egy fogalmi keretet (Staub, 1989/b), amely feltárja egyrészt a vonatkozó tényezők sok­rétűségét, másrészt azt a módot, ahogyan a különböző elemek elegyednek. A kulturális-társadalmi ismérvek egy bizonyos min­tája eleve valószínűsíti a népirtást. Ha súlyos, szűnni nem aka­ró életproblémák léteznek egy társadalomban, akkor ezek formálják a kialakuló szükségleteket és Indítékokat, és való­színűsítik, hogy ahol az életproblémák különösen súlyosak, ott a társadalom tagjai a problémák megoldására azt a mód­szert vagy utat választják, hogy a társadalom egyik alcso­portja ellen fordulnak. Az efféle reakciók, ha nem is szüntetnek meg egyetlen problémát sem, erős pszichológiai szükségleteket elégítenek ki. Miközben ártanak az áldozatoknak, egy pszi­chológiai értelemben vett evolúciós folyamat megy végbe az elkövetőkben (valamint a szemlélőkben), s ezzel egyi­dejűleg változások a társadalom normálban, mércéiben és intézményeiben. Az áldozatok ellen irányuló fokozódó erősza­kosság, amelynek folyamán a gátlások gyengülnek és új indíté­kok keletkeznek, népirtásba torkollhat. Az a magatartás, amit egyrészt a belső szemlélők, azaz a társadalom azon tagjai tanú­sítanak, akik sem mint elkövetők, sem mint áldozatok közvetle­nül nem részesei a történteknek, másrészt a külső szemlélők, a külső csoportok vagy más nemzetek magatartása ezt az evolú­ciós folyamatot egyaránt gátolhatja vagy előmozdíthatja.

A holocaust, amelynek jegyében a náci Németország mint­egy hatmillió zsidót gyilkolt le Európában, példázza a legtalálób­ban a népirtást. Az általunk kidolgozott fogalmi keret azonban ugyanúgy érvényes más példákra, így az örmények körében véghez vitt törökországi népirtásra és a kambodzsai „autogenocidiumra" is. És kisebb mértékben más tömeggyilkosságokra is érvényes. Gondoljunk csak például arra, hogy Argentínában a katonai uralom idején 9 és 30 ezer fő között mozgott az eltűnt vagy meggyilkolt emberek száma (Nunca Mas, 1986). Úgy tűnik, fogalmi keretünk vonatkoztatható minden olyan esetre, amely­ben egy kormány vagy egy domináns csoport erőszakot alkal­maz a társadalom egy alcsoportjával szemben (lásd Staub, 1989/b).

A népirtás előzményei

Környezeti tényezők

A nehéz életkörülmények egy társadalomban – súlyos, szűnni nem akaró életproblémák, amelyek a csoportot vagy a domináns alcsoportot sújtják – alkotják általában a kiindulópontot, azoknak a motivációknak a forrását, amelyek az egyik csoportot arra késztetik, hogy egy másik csoport ellen forduljon. Ezek közé az életproblémák közé tartoznak a gazdasági nehézségek, így a súlyos infláció, a gazdasági válság és az alapvető anyagi szük­ségletek kielégítésének nehézsége, valamint a bizonytalansá­got, fizikai sebezhetőséget és a csoportkötelékek gyengülését maga után vonó súlyos politikai konfliktus, erőszak és terroriz­mus. Hasonló hatásokkal jár az elharapódzott erőszakos bűnö­zés és a háború, illetve a háború következményei, különösen el­vesztett háború esetén. A nehéz életkörülmények következtében hanyatlik egy nemzet hatalma, tekintélye és jelentősége is, ami általában gazdasági és politikai gondokkal jár együtt. Mindezek a viszonyok, valamint a gyors és széles körű technológiai és tár­sadalmi változások szervezetlenséget és társadalmi káoszt idéz­hetnek elő.

A nehéz életkörülmények általában kialakítanak vagy erősí­tenek bizonyos pszichológiai szükségleteket a társadalom tagja­iban. E szükségletek pontos jellegét és intenzitását, de különö­sen azt a módot, ahogyan a társadalom csökkenteni kívánja in­tenzitásukat, nagyban befolyásolják a kulturális-társadalmi té­nyezők. Az első világháború elvesztése után a németek súlyos és megoldhatatlannak tűnő életproblémákkal küszködtek. A há­ború elvesztését és a versailles-i békeszerződés szigorát nagy megaláztatásként élték át. A Németország által fizetendő tete­mes jóvátételek nehézségeket szültek. A háború után forrada­lom tört ki, a császár lemondott, és egy köztársaság jött létre, megteremtvén egy olyan demokratikus rendszert, amilyent a né­metek eladdig soha nem ismertek. Nem sokkal a háború után szélsőséges infláció sújtotta a lakosságot. A háborús jóvátételek mértékével elégedetlen franciák elfoglalták a Ruhr-vidéket, a Németország számára oly fontos ipari körzetet. Az ezt követő szabotázs csökkentette az ipari termelést. Alighogy sikerült el­lenőrzés alá vonnia az inflációt, Németországot széles körű munkanélküliséghez vezető világválság sújtotta, A gátlásokat nem ismerő életvitelekés szexuális erkölcsök kialakulása a Wei-mari Köztársaság viszonyai közepette és a hagyományok felrú­gása alighanem a lappangó és később nyílt társadalmi káosz megnyilvánulása volt, s ugyanakkor elmélyítette a káosz tudatát az emberekben. Az 1920-as évek végére szélsőséges politikai pártok és mozgalmak keletkeztek, mind a jobb-, mind a balol­dalon. Elharapódzott a politikai erőszak- magánhadseregek vo­nultak az utcákon, verekedések támadtak a politikai gyűléseken. A kormány nem tudta, vagy nem akarta érvényesíteni tekinté­lyét. Túl azon, hogy Németország már régóta küszködött súlyos életproblémákkal és a stabilitás általános hiányával, semmi jel nem mutatott arra, hogy a dolgok ilyetén állása belátható időn belül megváltozhatna. A német népnek nem volt kiszámítható jövője. Ezek a körülmények jelentős pszichológiai hatást gyako­roltak.

A népirtást és a tömeggyilkosságokat a nehéz életkörülmé­nyek állandósulása előzte meg Törökországban, Kambodzsá­ban és Argentínában is. Ez utóbbi országban például szakadat­lanul romlott a gazdasági helyzet, nagy méreteket öltött az inflá­ció, és visszaesett az ipari termelés. A politikai élet kiegyensú­lyozatlan volt, a hadsereg újra meg újra magához ragadta a ha­talmat, és korlátozta a politikai szabadságot. Baloldali terrorista csoportok üzletembereket, katonatiszteket, politikusokat és más közéleti személyiségeket, sőt szakszervezeti vezetőket raboltak el, és mintegy 600 embert gyilkoltak meg. Jobboldali haláloszta­gok ezrével gyilkoltak le valóságos vagy vélt baloldali személye­ket, így járulván hozzá az erőszak kiszélesedéséhez (Nunca Mas, 1986; Staub, 1989/b).

Szükségletek, indítékok és kielégítésük módjai

A nehéz életkörülmények nagy mértékben fokozzák a fizikai biz­tonság igényét és az embereknek azt a szükségletét, hogy bízni tudjanak alapvető szükségleteik kielégíthetőségében, beleértve azt is, hogy van mit enniök és van hol lakniok. Ahol nehéz meg­oldani az élet gyakorlati problémáit, ott az ilyen életproblémák vonatkozásában keletkező pszichológiai szükségletek gyakran a magatartást leginkább befolyásoló tényezőkké válnak.

Az a tény, hogy valaki nem képes sem saját maga, sem családja gondját viselni, nem képes ellenőrizni életkörülmé­nyeit, nagymértékben veszélyezteti a pszichológiai ént, az énképet, az egyén értékeit, nézeteit és életmódját. Az embe­rek jelentős mértékben aszerint határozzák meg magukat, hogy milyen csoporthoz tartoznak. Ha csoportjukban káosz uralko­dik, vagy legalábbis a csoport rosszul működik, nem képes védelmet és biztonságérzetet nyújtani nekik, társadalmi én­képük is veszélybe kerül. Az emberekben nagyon erősen munkál az a szükséglet, hogy megvédjék személyes és tár­sadalmi énképüket, vagy kijavítsák a már kialakult negatív énképet. A hagyományok és a bevett életvitelek felbomlása, a társadalom szétzilálódása és a társadalom életében végbemenő változások mind-mind mélyreható kihívás elé állítják és veszé­lyeztetik az emberek feltevéseit a világról. Az élet bizonytalan­sággal és szorongással telik meg, ha nincsenek nézetek, amelyek segítenének a világ értelmezésében, és amelyek szabályoznák az egyén viszonyát a világgal (Epstein, 1980; Janoff-Bulman, 1985). Ahogy hagyományos világképük és való­ságfelfogásuk tarthatatlanná válik, az emberek újszerűen próbál­ják értelmezni a valóságot. Az erőforrások szűkössége és az ér­tük vívott versengés következtében, és mivel az életproblémák befelé fordulásra késztetik az embereket, az efféle szűnni nem akaró nehézségek éppen egy olyan időszakban bomlasztják a csoport tagjai közti kapcsolatokat is, amikor a legnagyobb szük­ség van a másoktól kapott támogatásra. Ez fokozza a más em­berekhez fűződő kapcsolat, egy csoport nyújtotta támogatás és védelem szükségletét.

A társadalmat alkotó egyének és alcsoportok tehetnek, és időnként tesznek is együttműködésen alapuló és alkotó szellemű kísérleteket az életproblémák megoldására. Csakhogy az efféle problémák olyan nehezen oldhatók meg, és olyan méretűek, kivált, ha társulnak bizonyos kulturális-társadalmi sajátosságokkal, hogy valószínűbb: a társadalom vagy egy domináns csoport a társadal­mon belül egy másik csoport, többnyire a társadalom egyik gyen­gébb alcsoportja ellen fordulva próbálja – legalábbis a csoport tagjai egy részének – pszichológiai szükségleteit kielégíteni.

Számos, egymással többé-kevésbé összefüggő módon lehet kielégíteni pszichológiai szükségleteket. Más emberek, így egy társadalmi alcsoport leértékelése segít az Én felmagasztosulásában és egy megrongálódott énkép helyreállításában. A bűnbakkeresés, azaz az életproblémák miatti felelősség másokra hárítása csökkenti az egyén felelősségét Azáltal, hogy azonosítha­tó egyénekben jelöli meg a problémák okát, a bűnbakkeresés ma­gyarázattal is szolgál, amelynek, noha hamis, nagy pszicholó­giai értéke van. A bűnbakkeresésben burkoltan benne foglaltatik az ígéret, hogy a bajok orvosolhatók vagy legalábbis mérsé­kelhetők, ha tevékenyen fellépünk a „bajok okozóival" szem­ben. Végezetül, a bűnbakkereső tevékenységek lehetővé teszik az emberek számára, hogy tömörüljenek, és egymáshoz tartozónak érezzék magukat. Egy ideológia elfogadása új világképet nyújt, egy jobb társadalom látomását, s ezáltal a jövő reményét. Az ideológia szolgálata fontosságtudattal ruházhatja fel az embe­reket. Ha csatlakoznak egy csoporthoz, az emberek feladhatnak egy nehezen viselhető ént vagy azonosságot, felölthetnek egy új társadalmi azonosságot, és kapcsolatba kerülhetnek másokkal. A csoport hatalmat és útmutatást is ad nekik.

A szükségletek kielégítésének ezek a különböző módjai gyakran találkoznak. Nehéz időkben azok a csoportok vonzó­ak, amelyeknek ideológiája tartalmazza egy jobb társadalom vagy akár egy jobb világ megteremtésének programját. Az effé­le ideológiák általában egy csoporttal azonosítják az ellenséget, akit meg kell semmisíteni, hogy az ideológia által azonosított célok megvalósulhassanak. Ilyenformán az emberek egy cso­portja leértékelődik, bűnbakká és ellenséggé válik. Időnként a valamely csoport elleni fordulás az, ami összetartja a kialakuló­ban lévő és az ideológiát szolgáló mozgalmat, míg más ese­tekben az ellenség azért válik fontossá, mert nehéznek bizo­nyul az ideológia megvalósítása.

Kulturális-társadalmi sajátosságok

A kulturális-társadalmi ismérvek meghatározott mintája esetén valószínűvé válnak a destruktív, erőszakos reakciók az életprob­lémákra. A történelem ilyen időszakaiban ezek az ismérvek bi­zonyos fokig sok társadalomban vannak jelen. Minél több ilyen ismérv létezik egy meghatározott társadalomban, és minél na­gyobb intenzitással, annál nagyobb a társadalom hajlama arra, hogy egyik alcsoportja ellen forduljon (vagy, az ismérvek meg­határozott variációit feltételezvén, külső csoportok, más nemze­tek ellen).

A társadalom egyik alcsoportjának kulturális leértékelése és/vagy az alcsoporttal szemben alkalmazott hátrányos megkü­lönböztetés lehetséges bűnbakként vagy ideológiai ellenségként szemeli ki ezt az alcsoportot. Az egyénekben és a csoportokban nagyon erősek a hajlamok a csoportokon belüli vagy kívüli diffe­renciálásra (Staub, 1989/b; Tajfel, 1982). Egyes társadalmakban az idők folyamán leértékelő sztereotípiák (Piaget és Weil, 1951) alakulnak ki, beleértve az olyan erősen negatív képeket, ame­lyeket az egyik nemzedék közvetít a másiknak, s amelyek könnyen aktivizálódnak. Még ha egy adott időben viszonylag korlátozott is a csoporttal szemben alkalmazott nyílt hátrányos megkülönböztetés, és az előítéletek kevésbé nyilvánulnak is meg, a kultúra mélystruktúrája – amely megnyilvánul például a kultúrtermékek leértékelő sztereotípiáiban és negatív képeiben, az irodalomban, a művészetben, a tömegtájékoztatási eszközök­ben, verbális kifejezésekben, sőt történelmileg is – kész potenci­állal szolgál, amelyet a leértékelt csoport ellen lehet fordítani. Más szóval egy kulturális programot nyújt.

Németországban például már jóval a zsidók irtása előtt leér­tékelték, hátrányosan megkülönböztették és bántalmazták a zsi­dókat. A középkorban a zsidókkal szembeni kíméletlen bánás­mód és erőszak különösen nagy méreteket öltött Németország­ban (Dimont, 1962). A keresztény teológiai antiszemitizmuson túl maguk az antiszemita lépések is kulturális leértékeléshez ve­zettek (Staub, 1989/b; lásd alább, a „Tanulás a cselekvés útján" című alfejezetben). Luther rendkívül antiszemita írásai (Hielberg, 1961), aki Hitleréhez hasonló stílusban jellemezte a zsidókat, Németországban különösen fokozta a leértékelés egyéb forrása­inak hitelét. A modern korban a rasszista gondolkodás, amely a zsidókat a nyugati civilizációt fenyegető veszélyként, az árjákat (és különösen a németeket) pedig a magasabb rendű kultúra hordozóiként (Girard, 1980) azonosította, tovább formálta a né­metek antiszemitizmusát. A XIX. század második felében mind­ezt tetézte a politikai antiszemitizmus megjelenése: egymás után alakultak pártok, amelyek politikai programjának közép­pontjában zsidóellenes törvények és zsidóellenes lépések álltak.

Jóllehet az első világháború végére a német zsidók már töb­bé-kevésbé asszimilálódtak, a német kultúra mélystruktúrájában létező antiszemitizmus lappangó, de könnyen aktivizálható po­tenciállal szolgált. A náci ideológia egyik legfontosabb vonása volt, hogy rendkívüli módon leértékelte a zsidókat. Amint a cso­portok leértékelésekor oly gyakori, a náci ideológia egyrészt na­gyon elítélően nyilatkozott a zsidókról, hitvány, önző lényeknek, nyűgnek bélyegezvén őket, másrészt azt hangsúlyozta, hogy a zsidók milyen nagy hatalommal rendelkeznek, s mekkora ve­széllyel fenyegetik a német nép tisztaságát és létezését. A náci ideológia szerint a zsidók kifosztották a németeket, gyermekeket gyilkoltak és rontottak meg, és semmi más nem járt a fejükben, mint Németország elpusztítása, (gy volt ez Törökországban is, ahol az örmények kulturális értelemben hosszú időn keresztül értékelődtek le, mielőtt népirtás áldozatául estek.

A leértékelés időnként egy újonnan kialakuló ideológia követ­kezménye, amely ellenségnek bélyegez egy csoportot. Ilyen esetekben az ideológia általában a társadalomban létező kü­lönbségekből és megosztottságokból táplálkozik. Jó példa erre Kambodzsa, ahol történelmi ellentétek voltak egyfelől az irányí­tók, az arisztokrácia, a tisztségviselők és a tanultak lakta város, másfelől a parasztok lakta vidék között. A vörös khmerek ideoló­giája ebből a megosztottságból merített, tényleges vagy lehetsé­ges ellenségnek minősítvén az összes városlakót és tanult em­bert (Etcheson, 1984; Staub, 1989/b).

Az eddig említett tényezők fokozhatják vagy csökkenthetik bizonyos reakciók vagy tendenciák valószínűségét. Ám nem minden valószínűség válik tényleges történéssé. Az Oroszor­szágban (legalábbis bizonyos részein) erős antiszemitizmus az 1917-es forradalom előtt például megteremtette a lehetőségét annak, hogy a zsidók váljanak a fő ellenséggé. Igen ám, de ugyanakkor mélyreható ellentétek voltak a társadalmon belül egyfelől az irányítók és a társadalom kiváltságos tagjai, másfelől a parasztok és a munkások között is. Oroszországban a forrada­lom vezetőit a marxista ideológia arra késztette, hogy az utóbbi ellentétekre összpontosítsák figyelmüket, s ne a zsidókra.

Az erős tekintélytisztelet és az a tény, hogy (évszázados beidegződések alapján) a hatóságoktól várják az útmuta­tást, megnehezíti az emberek számára, hogy a súlyos élet­problémák viszonyai közepette mint közösség saját lábukra álljanak (Fromm, 1965; Miller, 1983). Ugyanakkor csökkenti annak valószínűségét Is, hogy az emberek megkérdőjelez­zék azt, ahogyan a hatalmon lévők meghatározzák a valósá­got és értelmezik az eseményeket, vagy hogy (tartósan) el­lenálljanak az őket irányító hatóságoknak, még ha ez egy leértékelt csoport tagjainak bántalmazásával és legyilkolásával jár is együtt.

Jól tudjuk, hogy a németekben erős volt a tekintélytisztelet és az engedelmességre való hajlam még azokkal szemben is, akik csak korlátozott hatalommal rendelkeztek. Ezt sok Német­országban járt vendég tette szóvá a németek magatartása kap­csán, hol becsmérlőén, hol elismerően (lásd Craig, 1982; Girard, 1980). A gyermeknevelésről rendelkezésünkre álló információk alapján joggal hihetjük, hogy a német családok általában nagyon szilárd tekintélyelvi alapokon nyugodtak (Miller, 1983), s a korlá­tozó, büntető gyermeknevelési módszereket alkalmazták. Való­színű, hogy az efféle módszerek erős tiszteletet keltenek a hata­lom iránt, és elfojtják az elfogadhatatlan érzelmeket és impulzu­sokat. Mindezek hatására valószínűleg sok németben alakult ki vonzódás a hierarchikus struktúrákhoz és a hatalmi viszonyok­hoz, egyszóval mindahhoz, ami a „tekintélyelvű személyiség" ki­alakulásához vezethet (Adorno, Frenkel-Brunswik, Levinson és Sanford, 1950; Cherry és Byrne, 1977).

Erős tekintélytisztelet természetesen létezik más kulturális ismérvekkel rendelkező társadalmakban is, nemcsak azokban, amelyek népirtást vittek véghez, vagy tömegével irtottak embe­reket. Egyes esetekben azonban bizonyos prediszponáló ismér­vek abban az alcsoportban voltak erősek, amely később az el­követővé vált. Legyen szó akár a tekintélytiszteletről, akár a kul­turális énképről, így volt ez például az argentin hadsereg tagjai esetében, akik egyrészt kiterveltek, másrészt végrehajtottak tö­meges gyilkosságokat (lásd alább).

Egy monolitikus kultúrában és/vagy társadalmi szervezetben vannak bizonyos uralkodó kulturális értékek és célok, amelyek korlátozzák az ellentétes értékek és célok kifejezésének szabad­ságát. Az erős tekintélytisztelettel együtt ez egyrészt növeli a társadalmon belül létező nézetek azonosságának lehetőségét, másrészt csökkenti az áldozatcsoportokkal szemben tett korai lépésekre válaszoló ellenlépések valószínűségét. Való igaz, hogy ami a társadalmi életet illeti, a német kultúrán belül sokféle irányzat létezett, ám a hagyománnyal, a renddel és a tekintély­tisztelettel összefüggő értékek voltak uralkodók.

A németországi népirtás eredetét vizsgálva két szakaszt kü­lönböztethetünk meg. Az első szakaszban jutott hatalomra Hit­ler, egy olyan ember, aki rögeszmésen hajtogatta, hogy a zsidók okozzák Németország minden baját, s aki teremtett egy ideoló­giát, melynek középpontjában a zsidók elpusztítása állt. A máso­dik szakasz volt a totalitariánus náci uralom, amely tovább korlá­tozta az elfogadható nézetek körét, tág teret biztosított a nácik által hirdetett nézeteknek, és gátolta az ellentétes nézetek nyílt kifejezését. A rendszert az „ellenségekkel" szemben tanúsított kíméletlenség és kegyetlenség jellemezte. Kialakította a propa­ganda és a nevelés rendkívül hatékony rendszerét, amelyen ke­resztül a hatóságok terjesztették világnézetüket, beleértve a zsi­dók alapos leértékelését. És a rendszer létrehozta a náci uralom rendkívül hatékony eszközeit is, kivált ami az SS-t illeti, amely­nek tagjai később a népirtást elkövették.

Bizonyos kulturális énképek és értékek erősítik a népir­táshoz vezető, eleve meglévő hajlamot. Ezek egyike a kultu­rális felsőbbrendűségbe vetett hit, de közéjük tartozik az ön­védelemre szoruló, ingatag kulturális énkép is. Gyakori a kettő elegyedése, amikor a kulturális felsőbbrendűségbe ve­tett hit alapvető sebezhetőséggel társul. Ez egy bonyolult is­mérv, de azért értékelhető a kultúra „termékeinek" gondos tanul­mányozása segítségével. Ha az életkörülmények meghazud­tolják a felsőbbrendűségbe vetett hitet, és aktivizálják az alapvető sebezhetőséget, a védekezésnek és a kulturális én­kép javításának az igénye nagyon erőssé válik.

Németországban a felsőbbrendűség hitén alapuló kulturális énkép sokféleképpen megmutatkozott: a németek nagyon büsz­kék voltak a német kultúra vívmányaira és a német karakterre, a német értelmiségiek hirdették a németek felsőbbrendűségét és azt, hogy Németországnak joga van uralkodni más nemzetek fölött (Craig, 1982; Nathan és Norden, 1960). Ugyanakkor, ré­szint az első világháború okozta rettenetes pusztítások hatásá­ra, mély gyökereket eresztett a sebezhetőség és az ingatag ön­becsülés érzete is.

A német felsőbbrendűségbe vetett régi keletű hitet való­színűleg bizonyos fokig táplálta Németország győzelme a fran­cia-porosz háborúban, az 1871-es egyesülés, majd az a szerep, amelyet Németország később mint katonai hatalom valamint a nemzetközi kulturális és tudományos élet vezetője töltött be. Né­metország mégis úgy érezte, s ez volt a németek egyik csataki­áltása is az első világháborúban, hogy jogtalanul fosztották meg területei egy részétől. Az első világháborúban elszenvedett ve­reség és azok a súlyos problémák, amelyek ezután ütötték fel a fejüket, nagy csapást mértek a nemzet társadalmi énképére. A Hitler-féle élettér-elmélet arra hivatkozott, hogy Németországnak joga van bizonyos területekre, nemcsak azokra, amelyeket az első világháborúban vesztett el, de azokra is, amelyeket Keleten hódíthat meg, mihelyt Hitler kiépített egy erős Németországot (De Jong, 1978).

A rohamosan romló viszonyok Argentínában is kikezdték az argentin felsőbbrendűségbe vetett hitet, mely különösen erősen tartotta magát a hadseregen belül, továbbá a hadseregnek azt az eltúlzott felfogását, mely szerint ő a nemzet védelmezője. Tö­rökországban a Törökország által a korábbi évszázadokban megteremtett birodalom széthullása, az ország elmaradott ipara és kereskedelme, függősége külföldi nemzetektől, a későbbi te­rületveszteségek és az első világháborúban elszenvedett vere­ségek veszélyeztették azt a felsőbbrendűségi tudatot, amelyre az ország az idő tájt tett szert, amikor nagyhatalom volt. Török­ország elhúzódó hanyatlása nyomán éppenséggel egyfajta ki­sebbrendűségi tudat alakult ki.

Egy másik kulturális előfeltétel olyan ideológia jelenléte, amely reményt nyújt, jobb életet ígér, és általában kijelöl egy el­lenséget. Van, amikor egy ilyen ideológia már a kultúra része, s a nehéz időkben válik irányító erővé. Gyakran azonban a súlyos életproblémák hatására születik meg egy meghatározott ideoló­gia. A népnek nyújtott ideológiának illeszkednie kell a kultúrá­hoz, vagy úgy kell igazodnia, hogy elfogadhatóvá váljék a rele­váns csoport számára.

Végezetül, az agresszivitásnak mint a konfliktusok megoldási módjának hagyományai is hozzájárulnak a népirtás prediszponáltságához. Ha az agressziónak vannak hagyományai, a meg­újuló agresszió elfogadhatóbbnak, helyénvalóbbnak tűnik. Ilyen hagyomány létezett Németország militarista múltjában, és to­vább erősödött az első világháború alatt és után. A háború után félkatonai szervezetek csatároztak. A Freikorps mozgalom pél­dául, amely militarista csoportokból állt, a német ifjúsági mozgal­mat egészítette ki (Kren és Rappoport, 1980; Lifton, 1986). Mint már említettük, a politikai erőszak valósággal dühöngött a náci uralmat megelőző években. Sajátos feltétel volt Németország­ban a háborús veteránok nagy száma is. 1988-ban az Egyesült Államokban, miután ugyanannyi idő telt el a vietnami háború be­fejezése óta, mint Németországban az első világháború befeje­zése és Hitler hatalomra kerülése között, vietnami veteránok kö­rében nagyon gyakoriak voltak a poszttraumatikus stresszhatá­sok. A német katonák annakidején valami hasonlót éltek át, mint a vietnami veteránok: közvetlen harcok, súlyos veszteségek, a háború elvesztése, az általuk hozott áldozatok elismerésének hi­ánya, ha ugyan nem a kegyvesztetté válás. Ezeknek a tapaszta­latoknak a hatása – a világ jóságába vetett hit elvesztése, az ön­becsülés elvesztése, a legitim autoritás elutasítása és az autori­tás egyéb formáinak keresése (Card, 1983; Egendorf, Kadushin, Laufer, Rothbart és Sloan, 1981; Wilson, 1980) – fokozta a ne­héz életkörülmények hatását, és növelte a veteránok vonzódá­sát a náci mozgalom ideológiájához. A náci mozgalom, ha csat­lakoztak hozzá, új alternatív autoritást, a valóság újszerű értel­mezését, egy új látomást és azt a lehetőséget ígérte nekik, hogy nehezen viselhető énjükről lemondhatnak egy ügy javára.

A tömeges gyilkosság és a népirtás evolúciója

Tanulás cselekvés útján

Az életproblémáknak a társadalom egyik alcsoportja ellen fordu­lással való kezelése nem feltétlenül vezet népirtáshoz. Ez csak egy kiindulópont. Ha Hitler 1933-ban tett volna kísérletet a né­metországi zsidók kiirtására, nagyon valószínű, hogy elbukott volna: sem az elkövetők, sem a szemlélők nem álltak még ké­szen. Az emberek egy csoportjának bántalmazására és le­gyilkolására irányuló motivációnak ki kell fejlődnie, az öl­döklések ellenében ható gátlásoknak pedig meg kell szűnniök. Az áldozatok ellen irányuló viszonylag kevésbé ártalmas cselekedetek a kezdet kezdetén általában megváltoztatják az elkövetőket és az egész társadalmat, és lehetségessé, valószínűvé és elfogadhatóvá teszik az ártalmasabb csele­kedeteket. A népirtás vagy a tömeges gyilkosság ennek az evo­lúciónak a végpontja.

Számos gyermekekről szóló tanulmány mutatta ki, hogy a gyermekek saját cselekedeteik hatására tanulnak és változnak. Az olyan, mások javát szolgáló tevékenységekben való részvé­tel, mint játékok készítése szegény vagy kórházban kezelt gyer­mekek számára vagy kisebb gyermekek tanítása, a kontrollcso­portokat alkotó többi gyermekhez képest növeli az ilyen gyerme­kekben a segítő magatartás későbbi kialakulásának való­színűségét (Staub, 1975, 1979, 1986). Felnőttekre vonatkozó kutatási eredmények is igazolják, hogy a korábbi segítő cseleke­detek (Harris, 1972) – vagy mint a „láb az ajtóban" jelenségről szóló kutatási eredmények mutatják, még a segítésről szóló előzetes megállapodás is (De Jong, 1979; Freedman és Fraze.r, 1966) – növeli a későbbi segítés valószínűségét vagy nagyság­rendjét. A segítő cselekedetek a segítséget élvező pozitív ér­tékeléséhez és a vele való törődés fokozódásához vezethet­nek. Előidézhetik az énkép megváltozását is a segítőkben, mert utóbbiak látják, hogy tudnak és készek segíteni (Eisenberg és Cialdini, 1984; Grusec, Kuczynski, Rushton és Simutis, 1978; Staub, 1979).

Az emberek az erőszakot is a részvétel útján tanulják meg, s a részvétel során alakul kl bennük mindinkább az a képesség, hogy ártsanak másoknak. Amikor kísérletek során „tanárok" adagoltak különböző erősségű áramütéseket „tanulók­nak", ha az utóbbiak hibákat követtek el egy feladat megoldásá­ban, és az áramütések erősségének szintjét maguk határozták meg, egyre erősebb áramütéseket adagoltak (lásd például Buss, 1966; Goldstein, Davis és Hermán, 1975). Ezek és más kísérle­tek igazolják, hogy akik ártalmat okoznak másoknak, lekicsinylik, lenézik és leértékelik áldozataikat (lásd például Ber-kowitz, 1962; Goldstein és munkatársai, 1975; Sykes és Matza, 1957; lásd még Staub, 1978).

A valóságos világban is fokozódni látszik az erőszak intenzi­tása és az áldozatok száma (Staub 1988/b). A kínzások történel­me ezt igazolja. A középkori Európában például, ahol a kínzás az igazságszolgáltatási folyamat része volt, kezdetben csak az alacsonyabb társadalmi osztályokból származó, később tekinté­lyesebb társadalmi státuszú vádlottakkal, végül már a tanúkkal szemben is alkalmaztak kínzást vallomások kicsikarására, illetve bizonyítékok szerzésére (Peters, 1985; Staub, 1989/a).

Lépések a pusztítás kontinuuma mentén: az elkövetők

Miután a társadalom egy alcsoportja ellen fordulnak, az elkö­vetők motivációi tovább fejlődnek, belső gátlásaik pedig tovább gyengülnek, mielőtt készek lennének a népirtás véghezvitelére. Az elkövetők eleinte kevésbé intenzíven bántalmazzák az áldo­zatcsoport tagjait, kevesebb ártalmat okoznak nekik, eszközei­ket és áldozataikat jobban megválogatják, és kevésbé erősza­kos cselekedeteket hajtanak végre. Idővel azonban megváltoz­nak, ami erőszakosabb cselekedeteket tesz lehetségessé és kí­vánatossá. Minthogy sokan közülük egy „igazságos világ­ban" gondolkodnak (Lerner, 1980; és Simmons, 1966), s azt tartják, hogy a világ igazságos, és hogy akik szenvednek, karakterükkel vagy cselekedeteikkel ki is érdemelték a szen­vedést, az elkövetők valószínűleg még inkább leértékelik az általuk bántott embereket. Áldozataikat idővel kivonják az egyetemes erkölcsi normák köréből, s az erkölcsi értékeket már nem vonatkoztatják rájuk (Staub, 1978, 1987, 1989/b). Való­színűleg megváltozik az elkövetők énképe is. Idővel azt tartják magukról, hogy készek és képesek igazolható okokból bántani és megölni a leértékelt csoport tagjait, azért, hogy megvédjék saját csoportjukat, vagy hogy megvalósítsanak egy magasabb rendű célt, így a faj tisztaságát.

Van, amikor egy társadalom, mint egész, jókora utat megtett a pusztítás kontinuumán már azelőtt, hogy az a csoport, amelyik a népirtás elkövetőjévé válik, lépéseket kezdene tenni az áldo­zatcsoport ellen, vagy akár hatalomra kerülne. Törökországban az örményeket már a Szövetségi és Haladás Párt (az „ifjútörö­kök") 1908-ban történt hatalomra kerülése előtt sújtotta hátrá­nyos megkülönböztetés, erőszak és – 1884 és 1886 között – tö­meggyilkosság is (Greene, 1895; Hartunian, 1968; Staub, 1989/b). A népirtás 1915 és 1916 között ment végbe. Más ese­tekben, így Németországban vagy Kambodzsában, mire hata­lomra kerültek, az elkövetők már kialakítottak egy, az erőszakot igazoló és indokoló ideológiát. Pszichológiai felkészülésük – a differenciálás a belső és a külső csoport között, az áldozatcso­port leértékelése – már túljutott a leértékelésnek a kultúrában lé­tező szintjén. Ez felgyorsította haladásukat a pusztítás fokozatai mentén. Németországban a mélyreható antiszemitizmus a náci azonosság nélkülözhetetlenül fontos része volt, s a párttagok – különösen az SS-ek, akik közvetlen elkövetőkké váltak – ennek megfelelően különleges indoktrinációban részesültek (Kren és Rappoport, 1980).

Ahogy nő a másoknak való ártás nagyságrendje, az elkö­vetők előrehaladása a pusztítás pszichológiai kontinuuma men­tén gyakran készteti őket arra, hogy hevesen és fanatikusan el­kötelezzék magukat mozgalmuk és a mozgalom által hirdetett „nemes ügy" mellett. Fanatikus elkötelezettség alakulhat ki egy népcsoport – vagy, mint Németországban, több csoport, így a zsidók, cigányok és a szellemileg vagy fizikailag fogyatékos né­metek – legyilkolásának meghatározott célja mellett. A fanatiz­mus azt jelenti, hogy az elkövetők a végső céljuk alá rendelik egyéb céljaikat, mind az egyéni, mind a csoportcélokat. Törökor­szágban, Németországban és Kambodzsában fontos erőforrá­sokat használtak fel erre a célra, és a társadalom megvédésé­hez vagy fenntartásához szükséges emberek életét sem kímél­ték (lásd Staub, 1989/b).

Mindezzel összhangban van, hogy Németországban, mihelyt Hitler 1933-ban magához ragadta a hatalmat, egyre durvábbá vált a bánásmód a zsidókkal szemben. A zsidókat először a kor­mányhivatalokból, az egyetemi körökből és a hadseregből távo­lították el, majd más fontos tisztségekből is. Erős nyomás nehe­zedett rájuk, előbb azért, hogy adják el, később, hogy hagyják el üzleteiket és otthonaikat. Tilossá vált a házasságkötés és a sze­xuális kapcsolat az árja németek és a zsidók között, a zsidókat kényszerítették a sárga csillag viselésére, hogy azonosítani le­hessen különleges státusukat. A „kristályéjszaka" 1938-ban szervezett erőszakká alakította át a zsidók ellen irányuló szórvá­nyos erőszakot. A hatóságok különös gondot fordítottak rá, hogy nyilvánosan alázzák meg a zsidókat az utcákon, arra kényszerít­vén őket, hogy súrolják az utcákat, és tisztára nyalják az SS-ek csizmáját. A zsidók nem tehették be a lábukat nyilvános helyek­re, és egyre nagyobb számban kerültek koncentrációs táborok­ba. Kiirtásuk csak ezután vette kezdetét, 1941-ben.

Az erőszak egyéb típusai is hozzájárultak ahhoz a pszicholó­giai folyamathoz, amely az erőszakot és a gyilkolást elfogadha­tóvá, sőt normálissá tette. Az „euthanászia"-program rendelteté­se az volt, hogy az értelmi fogyatékos és a mozgássérült német gyermekek és felnőttek valamint a homoszexuálisok legyilkolása útján „megtisztítsa" a fajt (Dawidowicz, 1975; Lifton, 1986). Ez is hozzátartozott „a pusztítás gépezetének" (Hilberg, 1961) kialaku­lásához; megteremtette azokat a módszereket, és kiképezte azokat a személyeket, amelyeket, illetve akiket később alkal­mazni lehetett a zsidók pusztításában és a háborúban.

Az egyre erősebb pusztítási hajlam megmutatkozott a tö­meggyilkosság és a népirtás más eseteiben is. Más országok­ban a pusztítás kontinuuma mentén tett lépések nem voltak min­dig egyirányúak, miközben az elkövetők egyre rosszabbul bán­tak az áldozatokkal, de a folyamat a növekvő erőszak ciklusá­nak formáját öltötte az egymással szembenálló csoportok között. Ez volt megfigyelhető Argentínában, majd Kambodzsában is. Más esetekben viszont az áldozatok nem csupán a szembenálló csoportok egyikének tagjai voltak, de, a túlzott általánosítás és az ideológia következtében, egy sokkal nagyobb, kevésbé körül­határolt csoport tagjai is.

Engedelmesség és csatlakozás

Ahogy a pusztítási hajlam mindinkább kidomborodik, az egész társadalom megváltozik. A csoport kezdetben osztozik a nehéz életkörülmények tapasztalatában és hatásában, valamint a kul­turális-társadalmi hajlamokban és az utóbbiakból keletkező szükségletekben. Ezek együttesen alkotnak egyfajta közös társadalmi részrehajlást, hajlamot vagy előszeretetet bizo­nyos reagálási tendenciák iránt.

Stenley Milgram úttörő jelentőségű kutatásainak (1965, 1974) hatására sok író hangsúlyozza a hatalommal szembeni engedelmesség szerepét a másoknak való károkozás olyan szélsőséges formáiban, mint a népirtás. Az engedelmesség fon­tos: az engedelmességre való kulturális hajlamon túl az elkövető csoportok általában úgy alakulnak ki és képződnek, hogy enge­delmességük a hatóságokkal szemben fokozódjék. Ám azok az emberek, akik csatlakoznak ilyen csoportokhoz, így az SS-ek a náci Németországban, vagy azok, akik már olyan létező csopor­tok tagjai, mint amilyen a hadsereg volt Argentínában, nem egy­szerűen engedelmeskednek. Minthogy megvan bennük a közös társadalmi részrehajlás vezetőik iránt, beleértve a közös motivá­ciókat is, ők általában csatlakoznak.

Túl azokon a hajlamokon, amelyek a közös csoporttapaszta­latokból keletkeznek, az egyéni ismérvek fokozzák az elkövetők prediszponáltságát. Az SS-hez való csatlakozás okai között pél­dául ott volt a vonzódás az ideológiához, az erőszakban lelt él­vezet vagy legalábbis az erőszak elfogadása, az erőszakosság­ra való képesség, a felemelkedési vágy (Steiner, 1980), és a te­kintély és az útmutatás igénylése a nehéz időkben. Akik korán, az 1920-as években beléptek az SS-be, egy olyan vezetőt kö­vettek, akinek annakidején nem volt tényleges hatalma, és csu­pán csekély politikai bázissal rendelkezett. Ők azért léptek be az SS-be, hogy megvédjék vezetőjüket, és harcoljanak érte a poli­tikai gyűléseken, ami azt mutatta, hogy készek voltak részt venni erőszakos cselekményekben, ha ugyan nem lelték örömüket bennük. Mihelyt csatlakoznak, az elkövetők általában további képzésben részesülnek, hogy még engedelmesebbek legyenek, további ideológiai indoktrinációnak vetik alá őket, s ilyenformán, saját cselekedeteik hatására tovább haladnak előre a kontinuum mentén. Gyakran kiváltságos csoporttá válnak: az SS-eket pél­dául tisztelettel övezték és bálványozták, és sok kiváltságot él­veztek (Gibson és Haritos-Fatouros, 1986; Kren és Rappoport, 1980; Staub, 1989/b).

A szemlélők

A szemlélők nagyon fontos szerepet játszanak a népirtás evolúciójában. A társadalom egy alcsoportjának mind nagyobb méreteket öltő szenvedései láttán a szemlélők gyakran hallgat­nak és passzívak. Az emberek nemcsak saját tetteik hatására változnak meg, de tehetetlenségük és passzivitásuk hatásá­ra is, különösen jelentős események viszonyai közepette. Nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, mások szenvedéseit végig­nézni, és cselekvés nélkül megőrizni a belső ellenzékiséget az elkövetőkkel szemben, vagy továbbra is együtt érezni az áldozatokkal. A szemlélők elhatároják magukat az áldoza­toktól, hogy csökkentsék saját, az együttérzésből származó szenvedésüket (Staub, 1978). Miután a világot igazságosnak tartják, az áldozatokról könnyen kialakulhat az a véleményük, hogy kiérdemelték sorsukat.

A németek jelentős része egyébként nem egyszerűen passzív szemlélő, hanem félig aktív résztvevő volt. Bojkottálták a zsidó boltokat, megszakították szoros és baráti kapcsolataikat a zsidókkal. Sokan ilyen vagy olyan formában hasznot húztak a zsidók sorsából, elfoglalták állásukat, megvásárolták üzleteiket, beköltöztek házaikba. A németek többsége ugyanakkor sokféle­képpen részt vett a rendszerben, beleértve a náci köszöntés használatát is. Mindez lehetőséget nyújtott a cselekvés útján tör­ténő tanulásra, arra, hogy a németeknek jelentős részében kiala­kuljon az elkötelezettség a rendszer mellett, s elfogadják a rend­szer által hirdetett nézeteket. A lakosság mint egész többsége fokozatosan kirekesztette a zsidókat az erkölcs birodalmából, s végül, ha nem is örült sorsuknak, de elfogadta azt (Staub, 1989/b). Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy a szemlélők egy része elkövető lett.

Ahogy az egész társadalom halad előre a pusztítás kontinu­uma mentén, egy reszocializációs folyamat megy végbe, s meg­változnak az egyéni és társadalmi normák és mércék. Az áldo­zatcsoport ellen irányuló erőszak elfogadhatóvá válik. Az intéz­mények átalakulnak és a pusztítást szolgálják. Mihelyt átalakul­nak, akárcsak más intézmények, általában önmaguk fenntartá­sára és hatalmuk meg befolyásuk növelésére törekednek.

Legyen szó akár a belső szemlélőkről, azaz egy ország la­kosságáról, akár a külső szemlélőkről, azaz más nemzetekről és külső csoportok tagjairól, a szemlélőknek nagyon sok le­hetőségük van az események menetének befolyásolására. Na­gyon sok kutatási eredmény, valamint a mindennapi élet tapasz­talatai is igazolják, hogy az egyének és a csoportok nagymérték­ben befolyásolhatnak másokat. Még az SS tagjait is lehetett be­folyásolni (Fein, 1979; Staub, 1989/b). Németországban a nácik brutálisan felléptek az ellenzékiség minden formájával szemben, hogy a félelem kiölje a másként gondolkodást. Mégis, amikor az euthanasziás program ismertté vált, sokan felemelték a szavu­kat ellene: a katolikus egyház tagjai, ügyvédek, az elpusztultak hozzátartozói és más csoportok. így, miután már vagy 70 ezer ember pusztult el, a hatóságok kénytelenek voltak leállítani ezt a programot (Lifton, 1986). Hitler és a nácik nagyon fontosnak tar­tották és élénken figyelték a lakosság reakcióit a korai zsidóelle­nes „intézkedésekre" Meglepődtek, örültek és felbátorodtak azon, hogy milyen kevés negatív reakciót tapasztaltak (Dawidowicz, 1975; Kren és Rappoport, 1980). A lakosság valójában gyakran a hivatalos rendeleteket megelőzve cselekedett, a vál­lalatok például menesztették a zsidó alkalmazottakat (Dawidowicz, 1975; Hilbert, 1961). Valószínű, hogy a lakosság heves re­agálása a zsidóellenes intézkedésekre, különösen a pusztítás kontinuumának korai szakaszában, meggátolta volna a pusztítás további evolúcióját. Ehelyütt hadd emlékeztessünk rá, hogy a két köztiszteletben álló intézmény, az egyetemi körök és az egy­ház a kezdet kezdetén – amikor még nem volt erős a megtorlás­tól való félelem – nem tiltakozott erőteljesen.

A társadalmi sajátosságok a Németország által megszállt vagy vele szövetséges európai országokban is befolyásolták a zsidók sorsát. A zsidó lakosság jóval nagyobb hányada pusztult el ott, ahol, mint Lengyelországban, mélyen gyökerezett az anti­szemitizmus, s ahol kirekesztő törvények voltak érvényben, és antiszemita politikai pártok léteztek. Ahol korábban nem volt olyan erős az antiszemitizmus, ott a helyi tisztségviselők kevés­bé működtek együtt a németekkel, az egyházi vezetők hangosabban hallatták a szavukat a zsidók deportálása ellen, a lakos­ság elítélte a zsidóellenes lépéseket, s anyagi és erkölcsi támo­gatásával sok zsidót segített abban, hogy elkerülje a deportálást, elrejtőzzön vagy ellenálljon (Fein, 1979). Dániában, Bulgáriá­ban, Olaszországban és Belgiumban a zsidó népesség jókora hányada maradt életben.

A külső szemlélők – olyan egyének, csoportok és nemzetek, akiknek, illetve amelyeknek nem sok félnivalójuk van az elkö­vetőktől – ugyancsak gyakran maradnak passzívak. Ennek sok oka van. A holocaust esetében az okok közé tartozott a zsidók általános kulturális leértékelése, a zsidóellenes náci propaganda nemzetközi hatása és a szenvedők leértékelése. A külső szem­lélők magatartása, így más nemzetek vonakodása attól, hogy befogadjanak Németországból érkező zsidó bevándorlókat, erősítőleg hatott a nácik attitűdjére és magatartására. Göbbels (Taylor, 1983) és Hitler idővel arra a következtetésre jutott, hogy a világ többi része osztozik a nácik zsidógyűlöletében, csak nem mernek cselekedni a zsidók ellen.

Valószínűsíthető, hogy a belső vagy külső szemlélők erős el­lenreakciói ráirányítják az elkövetők figyelmét az emberséges­ség hagyományos értékeire, a gyilkolást tiltó erkölcsi normákra, az áldozatok bántalmazásával együtt járó jelentős gazdasági vagy egyéb jellegű költségekre, és tudatosíthatják az elkö­vetőkben a megtorlás és a büntetés eshetőségét. A fenti elem­zésből kitűnik, hogy ha a szemlélők idejekorán reagálnak, még mielőtt az elkövetők nagyon előrehaladtak volna a pusztítás kontinuuma mentén, és erősen elkötelezték volna magukat a program mellett (amikor saját evolúciójuk már valószínűtlenné tenné, hogy visszakozzanak), ez valószínűleg meggátolja a pusztítás további evolúcióját.

Vezetők és hívek

Jóllehet a vezetők szolgáltatják az ideológiát, a tekintélyt és az eszközöket, elemzésünkből kitűnik, hogy a tömeggyilkosság vagy népirtás genezisének megértéséhez szemügyre kell ven­nünk a hívek és a passzív szemlélők által játszott nagyon fontos szerepet is. Valószínű, hogy a legtöbb társadalomban és a leg­több periódusban vannak szélsőséges és romboló eszméket és eszményeket valló emberek, akik vezetővé akarnak válni. Egy társadalomról, kivált ha súlyos életproblémákkal küszkö­dik, sok mindent elárul, hogy teret nyújt-e olyan ve­zetőknek, akik potenciálisan vagy nyilvánvalóan romboló megoldási lehetőségeket nyújtanak. A szélsőséges rombo­lás attól alattomos jellegű, hogy fokozatosan alakul ki. Ahogy az emberek, nemcsak az elkövetők, de az elfogadó szem­lélők is, részeivé válnak egy romboló rendszernek, egyre ne­hezebben tudják elhatárolni magukat attól. A kritikus tudatos­ság, az események önálló, független értelmezése valószínűtlen­né válik.

Éppen ezért tesz szert nagy jelentőségre a kultúrák és a társadalmak bizonyos sajátosságaiban rejlő pusztító potenciál tudatosítása. Ugyanez érvényes a szemlélők lehetséges be­folyására és az ezzel együtt járó cselekvési kötelezettségükre.

Következtetések

Mindent egybevéve, a fenti elemzés azonosított számos, a nép­irtáshoz vezető tényezőt és a köztük érvényesülő kölcsönhatá­sokat. Az elemzés több szinttel foglalkozott: az egyének, az el­követők csoportjai és az egész társadalom lélektanával. Szem­ügyre vettük a társadatom mélyen gyökerező kultúráját, a cso­port objektív történelmét és azt, hogy tagjai miként érzékelik a csoportot, továbbá az adott időben létező objektív életkörülmé­nyeket. Az elemzés rámutatott a társadalom tagjaiban kialakuló szükségletekre – a pozitív énkép szükségletére, arra a szükség­letre, hogy a valóság értelmesnek tűnjék; a fenntartható világné­zet szükségletére, a másokhoz való tartozás szükségletére és a jobb jövő reményének vagy látomásának szükségletére.

A fentiek feltárták, hogy különösen fontos a csoport mint egész és a társadalom evolúciója: az egyes tagok reszocializálódnak, miközben erkölcsi szabályok örökösen csorbát szenved­nek, és új szabályok keletkeznek; mindezzel párhuzamosan vál­tozások mennek végbe a csoportnormákban és az intézmények­ben. A vezetők és a döntéshozók retorikája – az a mód, aho­gyan egyrészt az áldozatokat mint a csoportot fenyegető legna­gyobb veszélyforrást, másrészt a csoport által megvalósítani kí­vánt eszményeket bemutatják – elősegíti ezt az evolúciót. A romboló ideológiát és világnézetet erősítheti, ha akár a belső, akár a külső szemlélők nem reagálnak, vagy még csak nem is tiltakoznak erőteljesen

Elemzésünk azt a fajta társadalmi pszichológiát példázza, amely éberré tehet bennünket olyan folyamatokkal – elegyedé­sük meghatározott módjával és meghatározott elemek szerepé­vel – szemben, amelyek nemcsak népirtásra prediszponálják a társadalmat, de egyéb, kirekesztett csoportok ellen irányuló lé­pésekre is: tömeggyilkosság, háború, kínzás vagy a rossz bá­násmód olyan „enyhébb" válfajai, mint a hátrányos megkülön­böztetés (Staub, 1989/a, 1989/b).

Attól nem szűnik meg az elkövetőket terhelő felelősség, ha megértjük, hogy egyének és társadalmak miként jutnak el odáig, hogy népirtást kövessenek el. Az elkövetők választanak: az úton haladva kis és nagy döntéseket hoznak, miközben megsértenek hagyományos erkölcsi szabályokat, és szenvedéssel sújtják az áldozatokat. És bár a bennük végbemenő pszichológiai változá­sok egy részét nem tudatosítják magukban, sok döntésüknek és lépéseik jelentőségének igenis tudatában vannak. Elemzésünk nem csupán azt mutatta be, hogy mi készteti az elkövetőket a népirtás elkövetésére, hanem kidomborította az elkövetők és kü­lönösen a szemlélők rendkívül fontos szerepét, egy társadalom kulturális-társadalmi ismérveinek és mélystruktúrájának je­lentőségét abban, hogy az adott társadalom a népirtás termé­keny talajává váljék, különösen akkor, ha a társadalomban ob­jektíve létező nehéz életproblémák megoldhatatlannak tűnnek a belátható jövőben. A társadalompszichológus feladata immár az, hogy az elemzésen túllépve feltárja, miként alakíthatók ki az öntudatos, a mások iránti törődésről tanúskodó és ag­resszivitástól mentes reagálási módok az egyénekben és egész társadalmakban, mert kizárólag ez csökkentheti a tö­megpusztítás kialakulásának és evolúciójának a valószínű­ségét (Staub, 1989/b).

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

A tanulmány eredetileg Fein, H. (ed.): Genocide Watch c. (New Haven, Yale University Press) kötetében jelent meg.

Jegyzet

1 A résztvevők közötti mélyreható nézetkülönbségek és viták nyo­mán az ENSZ genocídiumról szóló konvenciója a politikai csoportok megsemmisítését végül is kizárta a genocídium meghatározásából (lásd Kuper, 1981). Ennek azonban politikai okai voltak. Egy politi­kai csoport megsemmisítése valójában ugyanazokban a pszcihológiai és kulturális okokban gyökerezik, mint egy etnikai, faji vagy val­lási csoport megsemmisítése.

Irodalom

Adorno, T. W. Frenkei-Brunswik, E., Levinson, D. J. and Sanford, R. N. (1950). The authoritarian personality. New York, Norton.

Berkowitz, L. (1962). Agression. A social psychological analysis. New York, McGraw-Hill.

Buss, A. H. (1966) The effect of harm on subsequent aggression. Jo­urnal of Experimental Research in Personality, 1, 249-255.

Card, J. J. (1983). Lives after Vietnam. The personal impact of military service. Lexington, MA: Lexington.

Cherry, F. and Tyrne, D. (1977). Authoritarianism. In: T. Blass (Ed.): Personality variables in social behavior. Hillsdale, NJ, Erlbaum.

Craig, G. A. (1982). The Germans. New York, New American Library.

Dawidowicz, L. S. (1975). The war against the Jews: 1933-1945. Hoft, Rinehard and Winston.

De Jong, W. (1978). The Weimar chronicle: Prelude to Hitler. New York: New American Library.

De Jong, W. (1979). An examination of self-perception mediation of the foot-in-the-door effect. Journal of Personality and Social Psychology, 34, 578-582.

Dimont, M. I. (1962). Jews, God and history. New York, Signet.

Egendorf, A., Kadushin, C, Laufer, R. S., Rothbart, G., and Sloan, L. (1981). Summary of findings. In: Legacies of Vietnam: Comparative ad­justment of Vietnam veterans and their peers (Vol. 1). Washington DC, Government Printing Office.

Eisenberg, N., and Cialdini, R. B. (1984). The role of consistency pressures in behavior: A developmental perspective. Academic Psycho­logy Bulletin, 6, 115-126.

Epstein, S. (1980). The self-concept: A review and the proposal of an integrated theory of personality. In: E. Staub (Ed.), Personality: Basic as­pects and current research. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.

Etcheson, C. (1984). The rise and demise of democratic Kampuchea. Boulder, CO: Westview.

Fein, H. (1979). Accounting for genocide: National resources and Jew­ish victimization during the Holocaust. New York: Free Press.

Freedman, J. L., and Fraser, S. C. (1966). Compliance without pres­sure: The foot-in-the-door technique. Journal of Personality and Social Psychology, 4, 195-202.

Friedrich, V. (1989). From psychoanalysis to the „great treatment": Psychoanalysis under National Socialism. Political Psychology, 10, 3­27.

Fromm, E. (1965). Escape from freedom. New York, Avon.

Gibson, J. T. and Haritos-Fatouros, M. (1986), The education of a tor­turer. Psychology Today, 20, 50-58.

Girard, P. (1980). Historical foundations of anti-Semitism. In: J. Dims-dale (Ed.): Survivors, victims and perpetrators. Essays on the Nazi Ho­locaust. New York: Hemisphere.

Goldstein, J. H., Davis, R. W., and Herman, D. (1975). Escalation of agression: Experimental studies, Journal of Personality and Social Psychology, 31. 162-170.

Greene, F. D. (1895). The Armenian crisis in Turkey. The massacre of 1984, its antecedents and significance. New York: G. P, Putnam.

Grusec, J. E., Kuczynski, L. Rushton, J. P., and Simutis, Z. M. (1978). Modeling, direct instruction, and attributions: Effects on altruism. Deve­lopmental Psychology, 14, 51-57.

Harris, M. B. (1972). The effects of performing one altruistic act on the likelihood of performing another. Journal of Social Psychology, 88, 65­73.

Hartunian, A. (1968). Neither to laugh nor to weep. Boston, Beacon.

Hilberg, R. (1961). The destruction of the European Jews. New York, Harper and Row.

Janoff-Bulman, R. (1985). The aftermath of victimization: Rebuilding shattered assumptions, In C. R. Figley (Ed.): Trauma and its wake. New York, Brunner/Mazel.

Kren, G. M., and Rappoport, L. (1980). The Holocaust and the crisis of human behavior. New York: Holmes and Meier.

Kuper, L. (1981). Genocide: Its political use in the twentieth century. New Haven, CT: Yale University Press.

Lerner, M. (1980). The belief in a just world: A fundamental delusion. New York: Plenum.

Lerner, M. J. and Simmons, C. H. (1966). Observer's reaction to the „innocent victim": Compassion or rejection? Journal of Personalty and Social Psychology, 4, 203-210.

Milgram, S. (1965). Some conditions of obedience and disobedience to authority. Human Relations, 18, 57-76.

Milgram, S. (1974). Obedience to authority: An experimental view. New York, Harper and Row.

Miller, A. (1983). For your own good: Hidden cruelty in childrearing and the roots of violence. New York, Farrar, Straus and Giroux.

Nathan, O., and Norden, H. (Eds.). (1960). Einstein on peace. New York: Avenel.

Nunca Mas. (1986). The report of the Argentine National Commission on the Disappeared. New York, Farrar, Straus and Giroux.

Peters, E. (1985). Torture. New York: Basil Blackwell.

Piaget, J. and Weil, A. (1951). The development in children of the idea of the homeland and of relations with other countries. International Social Science Bulletin, 3, 570.

Staub, E. (1975). To rear a prosocial child: Reasoning, learning by do­ing, and learning by teaching others. In: D. Depalma and J. Folley (Ed.): Moral development: Current theory and research. Hillsdale, NJ: Erlbaum.

Staub, E. (1978). Positive social behavior and morality: Vol. 1. Social and personal influences. New York: Academic Press.

Staub, E. (1979). Positive social behavior and morality: Vol. 2. Soci­alization and development. New York: Academic Press.

Staub, E. (1986). A conception of the determinants and development of altruism and agression: Motives, the self, the environment. In C. Zahn-Waxler (Ed.): Altruism and agression: Social and biological origins. Cambridge, Cambridge University Press.

Staub, E. (1987). Moral exlusion and the evolution of extreme destructiveness. Presented as part of the symposium „The Moral Community: Implications for the Psychology of Justice" at the annual meetings of the American Psychological Association, New York.

Staub, E. (1989/a). The psychology of torture and torturers (Special issue). Journal of Social Issues

Staub, E. (1989/b). The roots of evil: The psychological and cultural origins of genocide. New York: Cambridge University Press.

Staub, E. (1989/c). Steps along the continuum of destruction: The evolution of bystanders-German psychoanalysts and lessons for today. Political Psychology, 10. 38-51.

Steiner, J. M. (1980). The SS yesterday and today: A socio-psychological view. In: J. Dimsdale (Ed.): Survivors, victims and perpetrators: Es­says on the Nazi Holocaust. New York: Hemisphere.

Sykes, G. M. and Matza, D. (1975). Techniques of neutralization: A theory of delinquency. American Sociological Review, 75. 664-670.

Tajfel, H. (1982). Social psychology of intergroup relations. Annual Re­view of Psychology, 33, 1 -39.

Taylor, F. (Ed.). (1983). Goebbels' diaries, 1933-1941. (F. Taylor, Trans.). New York: G. P. Putnam.

Wilson, P. J. (1980). Conflict, stress and growth: The effects of war on psychosocial development among Vietnam veterans. In: C. R. Figley and S. Le-ventman (Eds.): Strangers at home: Vietnam veterans since the war. New York, Praeger.