Dél-Koreát gyakran hozzák fel annak ékes példájaként, hogy az újonnan iparosodó országok hogyan képesek rohamos nö­vekedést produkálni az export erősítésével. Többek között az olcsó munkaerő versenyelőnyhöz juttatja őket a munkaigé­nyes áruk termelése terén. A külföldi eladások pedig táplálják a gazdasági növekedést, és új munkahelyeket teremtenek.

Koreát azonban a szexizmusban rejlő komparatív előnye is hozzásegítette az exportban elért eredményeihez. Három év­tizedes rohamos gazdasági fejlődés és a nők munkája iránt az exportszektorban megnyilvánuló nagy kereslet ellenére a nők férfiakéhoz viszonyított munkabére alig javult. Az iparban a nők még mindig csak durván feleannyit keresnek, mint a férfiak. Tömegesen dolgoznak néhány rosszul fizetett ágazat­ban, ahol az alacsony munkabérek alacsony árakat eredmé­nyeznek. Az iparban dolgozó nők többsége mindössze három iparágra koncentrálódik – ezek a ruhaipar, textilipar és a mű­szeripar -, ugyanarra a háromra, amely első helyet foglal el az ország kivitelében.

A patriarchális kultúra és a tőkés munkaszervezet sajátos­ságainak összeadódása következtében a nők számára elér­hető munkahelyeken alacsony a fizetés és rosszak a munka­körülmények. A nők mind a mai napig több órát dolgoznak, mint a férfiak – néhány iparágban a heti munkaidejűk eléri az 53 órát is, ami a világon a leghosszabb munkahétnek számít. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint pedig Korea az ipari balesetek számát illetően is előkelő helyet foglal el a világban.

Az exportvezérelt növekedés néhány szószólója azt állítja, hogy mindez javíthatja a nők gazdasági pozícióit. A fő érv úgy szól, hogy a nők általában képzetlenek és tapasztalatlanok, s ezért kapnak viszonylag alacsony fizetést. Idővel azonban a munkahelyi tapasztalat és a rugalmas munkapiacok szerin­tük megteremtik majd a férfiakkal való egyenlőséget.

Ezzel szemben a Koreai Nők Intézetében dolgozó Mihye Roh tanulmánya a nők és a férfiak bérezésének 1972 és 1989 közötti alakulásáról kimutatta, hogy a nemek közötti bérkü­lönbségeknek csupán az egyharmada magyarázható olyan té­nyezőkkel, mint iskolázottság, képzettség és munkahelyi ta­pasztalat. Ráadásul a nemek közötti szakadék sokkal mé­lyebb Koreában, mint más kelet-ázsiai országokban, amelyek nagyjából ugyanakkor tértek rá az exportvezérelt fejlődéshez vezető útra. 1982-ben az iparban foglalkoztatott koreai nők fizetése 46%-a volt a férfiakénak, míg Szingapúrban, Taiwanon és Hong Kong-ban a nők a férfiak fizetésének 62, vagy akár 78%-át is zsebre tehették. Korea sorra megelőzte ezeket az országokat az export növelésében, s ez összefüggést fel­tételez a nemek közti diszkrimináció és a külföldi eladásokban elért sikerek között.

A saját kutatásom is szoros összefüggést mutat ki a növek­vő export-teljesítmény és a dél-koreai nők férfiakéhoz viszo­nyított csökkenő keresőképessége között. Más szóval, annál valószínűbb, hogy egy iparág sikereket ér el az exportálás terén, minél inkább gátat tud szabni a női munkabérek növe­kedésének. Ez mindmáig érvényes, annak ellenére, hogy né­hány elnőiesedett iparágban megugrott a termelékenység. Koreában az 1976-tól 1990-ig terjedő időszakban évente 10%-kal csökkent a női munkabérek férfiakéhoz viszonyí­tott aránya (hozzávetőleg 0,50-ről 0,45-re), ami kb. 6,5%-os export-növekedést eredményezett.

Növekedés kormányzati beavatkozással

Amikor a fejlődési stratégiák kidolgozói Koreát jelölik meg kö­vetendő modellként az újonnan iparosodó országok számára, akkor nemcsak a nőkkel szembeni diszkrimináció nyilvánvaló tényét hagyják figyelmen kívül. Figyelmüket elkerüli a gazda­ságot irányító kemény állami irányítás is.

A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, mint az exportve­zérelt növekedés letéteményesei, a szabad kereskedelem és a szabad piacok haszonélvezőjének állítják be Koreát. Az el­képzelésük az, hogy minden ország serkentheti a növekedést és a foglalkoztatást azáltal, hogy megszüntet olyan szabályo­zásokat, mint az importkorlátozás, a külföldi tőkebeáramlás­nak és az árfolyamoknak a szabályozása, valamint a mini­mumbér-törvények. Az állami beavatkozás szerintük a hazai gyártású termékek alacsonyabb árát eredményezi, tükrözve ezzel a szóban forgó ország alacsonyabb munkaköltségeiben rejlő előnyeit. Az alacsony munkaköltségek így mintegy „kom­paratív előnyként" szolgálnak majd a munkaigényes javak gyártásakor, az alulfejlett országok ezeket alacsonyabb költ­ségen állítják majd elő, mint a magasabb bérekkel rendelkező országok, tehát a kivitelük növekedni fog.

Amióta azonban Dél-Korea az 1960-as évek közepén elin­dult az exportvezérelt növekedés felé vezető úton, a kormány egy sereg olyan gazdaságpolitikai fogást alkalmazott, melyek­nek nem sok közük volt a szadadpiaci modellhez. S jóllehet, az 1980-as évek közepe óta az állam szerepe csökken, a kormányzati beavatkozás mindig is központi jelentőséggel bírt az ország fejlődésében. Az állam különösen a bérkiáramlás korlátozásában és a munka „békéjének" a megőrzésében játszott döntő szerepet. Szigorú határokat szabott a szak­szervezeti tevékenységnek, a sztrájkokat pedig betiltotta. A szakszervezeti tagsággal gyanúsított munkásokat gyakran el­bocsátják. Sokukra börtön vár vagy még rosszabb büntetések.

Ezek a munkaellenes lépések az 1960-as években egy olyan agrárpolitikával párosultak, mely alacsony gabonaárakat határozott meg. A kormány azért írt elő alacsony gabonaára­kat, hogy csökkentse a városi munkások megélhetési költsé­geit, valamint hogy könnyebbé tegye a munkáltatóknak, hogy a dolgozóknak éhbéreket fizessenek. Az alacsony gabonaárak a mezőgazdasági bevételeket is csökkentették, ami arra ösz­tökélte a vidéki lakosságot – kiváltképp a fiatal nőket -, hogy a városokba áramoljon munkát keresni.

1960-ban a kormány államosította a bankokat is, és azóta a pénzügyi források feletti hatalmát az üzleti szféra szabályo­zására, fegyelmezésére és jutalmazására használta. Például azok a cégek, amelyek elérnek bizonyos exportcélokat vagy befektetnek bizonyos céliparágakba, kedvezményes hiteleket vehetnek fel. Más cégeknek alternatív finanszírozási forráso­kat kell találniuk – sokkal magasabb kamatszinten. Az állam a hitelszabályozással vette rá a cégeket arra is, hogy elfo­gadják a bérezéssel kapcsolatos útmutatásait.

A koreai állam az importot is korlátok közé szorította. Az 1970-es években ez a külkereskedelmi politika védte meg a külföldi konkurenciától az olyan, akkor még fiatal iparágakat, mint az autógyártás, acélipar és hajógyártás. Az állam ma is korlátokat szab a mezőgazdasági és fogyasztási javak import­jának, biztosítva ezzel a hazai mammutcégeknek a hazai pi­acon eladott javakért járó busás nyereséget. Ezen kívül az állam a külföldi tőkebefektetést is szigorúan korlátozza, s a külföldi cégeket csak azokba a szektorokba engedi beruházni, amelyekben az állam termelő kapacitást kíván kiépíteni.

Így a kemény állami kéz politikája is hozzájárult a lát­ványos gazdasági teljesítményt eléréséhez – már ami a hagyományos gazdasági mutatókat illeti. Az 1960-as évek kö­zepétől a mai napig a fejlődés szinte töretlen. 1972-től 1990-ig a gazdaság évente átlagosan 9%-kal nőtt, míg az export-tel­jesítmény átlagosan évi 15%-kal. Az exportorientált ágazatok sikerét pedig nem kis mértékben az ott fizetett, különlegesen alacsony női munkabérek alapozták meg. (Lásd az 1. és a 2. számú táblázatot a 188.-189. oldalon.)

Női bérmunka

Az utóbbi 25 évben a nők beáramlottak a dél-koreai munka­erőpiacra. Míg 1967-ben a nőknek még csak egyharmada dol­gozott a statisztikailag is számbavehető gazdaságban, 1990-re már közel a fele. A fiatal nők – 20-tól 24 éves korig – még ennél is nagyobb arányban, 65%-ban vállalnak munkát. Különösen az iparban tapasztalható a nők előrenyomulása: míg az 1960-as évek közepén az ipari munkahelyeknek még csak a 28%-a volt a nők birtokában, ez az arány ma már 43%. Főleg az exportszektorban dolgoznak, és a ruha-, textil­es műszeripari dolgozók többsége közülük kerül ki.

A nők viszonylag alacsony munkabére az 1960-as években részben annak volt betudható, hogy a legkevésbé termelé­keny munkákat végezték. Mivel azonban az óránkénti terme­lésük nőtt, az általános közgazdasági elmélet szerint ezzel párhuzamosan kellett volna növekednie a munkabérüknek is. Számos elnőiesedett exportiparágban jóval gyorsabban nőtt a termelékenység, mint a férfiak által dominált területeken, ezért a nemek közti bérkülönbségnek csökkennie kellett volna. Ez azonban alig változott. Ezekben a szektorokban 1975-ben a nők bérszínvonala a férfi bérek 47%-án állt, s 1991-re csak csekély mértékben, 51%-ra emelkedett.

Elképesztő mértékű az eltérés a munkabérek és a terme­lékenység növekedése között a műszeriparban. A termelé­kenység tizennégyszeresére nőtt 1975 és 1990 között, míg a műszeripari munkások bére csupán ötszörösére emelkedett. Ennek eredményeképpen az egységnyi munkaköltség (mun­kaköltség osztva a kibocsátott termék egységével) számotte­vően csökkent. Ez magyarázatot adhat arra, hogy miért éppen a műszeripar a leggyorsabban fejlődő exportágazat Koreában. Bár nem ilyen drámai, de hasonlóképp fennáll a termelékeny­ség és a munkabérek növekedési üteme közötti különbség egy másik, szintén nők által dominált iparágban, a ruhaipar ban is. A termelékenység itt 4,3-szorosára emelkedett, míg a reálbérek 3,8-szorosukra nőttek.

Mindeközben néhány férfiak által dominált iparágban a bé­rek emelkedése messze megelőzte a termelékenység növe­kedését. Például a gép- és alkatrészgyártásban a bérek közel négyszeresükre emelkedtek, míg a termelékenység csak a duplájára nőtt. A szállítási eszközök gyártásában a bérek 4,2-szeresre emelkedésével a termelékenységnek csak 4,Ósze­res növekedése áll.

Vajon munkaerőpiaci részvételük és termelékenységük ug­rásszerű növekedése ellenére a nők miért nem kerültek még mindig közelebb a- férfiakkal való egyenlőséghez? A válasz összetett: egyrészt a foglalkozások szerinti elkülönülésben, másrészt az elnőiesedett iparágakban fennálló, világméretű ádáz versenyben rejlik.

A nőket a cégek diszkriminatív foglalkoztatási gyakor­lata rekeszti ki a tőkeintenzív iparágakban található jól fi­zetett állásokból.  Ennek eredményeképpen a nők néhány munkaintenzív iparágba zsúfolódnak be. Ezekben az ipar­ágakban így különösen sok nő verseng a munkahelyekért, ez rontja alkupozíciójukat, és leszorítja a béreiket. Amennyiben a nők elhagyják ezeket az elnőiesedett iparágakat, hogy más területeken keressenek munkát, a felvételi és képzési módszerek is gátolják őket abban, hogy bármilyen állást is megkapjanak, a legalantasabbakat kivéve.

A nők éles diszkriminációval szembesülnek akkor is, ha a munkahelyi ranglétrán próbálnak feljebb kerülni. A mérnöki és vezetői állások kimondva vagy kimondatlanul a férfiaknak van­nak lefoglalva. A Koreai Munkaadók Szövetsége egy 1984-ben elkészült, 724 cégre kiterjedő kutatásában például kimu­tatta, hogy a munkaadók 33%-a kereken visszautasította a női munkavállalók előléptetését, s csupán 2,1%-uk mondta, hogy felvenne felsőfokú végzettségű női munkásokat mérnöki állásba.

A gyárakban a női munkások közül keveset léptetnek elő művezetőnek. Ehelyett a tulajdonosok inkább a női engedel­messég patriarchális gondolatát próbálják megvalósítani az­zal, hogy férfiakat bíznak meg irányítási feladatokkal. Például a termelékenység növelése érdekében a művezetők gyakran várják el a nőktől, hogy engedélyt kérjenek, mielőtt WC-re mennek vagy elsősegélyben részesülnek. Dél-Korea munka­helyi életének számos elemzője jegyzi meg, hogy a vezetők állandóan alkalmazott módszerei közé tartozik a szidalmazás, a szexuális zaklatás és a fizikai bántalmazás. A nők gyakran szó nélkül tűrik az ilyen bánásmódot, aminek az egyik oka az, hogy ezek a módszerek a Korea patriarchális kultúráját jellemző, egyenlőtlen nemi szerepeket tükrözik.

Egy koreai nő így beszélt 1978-ban a munkájáról: „A gyá­runkban kötelesek vagyunk korán érkezni és későn hazamen­ni… Nem kapunk heti szabadságot… Mivel nem mehetünk szabadságra, és az éjszakai műszak túl fárasztó és… ezért »Timing«-ot szedünk, egy olyan gyógyszert, amely ébren tart. Néhányunk már túl sokat szedett, és rá is szokott ezekre a tablettákra. Ha elalszunk, leszidnak, megütnek és felráznak minket. Mivel a gépek folyamatosan működnek, olyan sokat dolgozunk, hogy még ebédszünetre sincs időnk. Szégyelljük kimondani, de néha nem mehetünk ki a WC-re, s így a gyár padlóját kell használnunk. A gépek nem állnak meg soha! Egész évben folyamatosan dolgozunk, kivéve évente néhány ünnepnapot. Amikor közelednek a különleges ünnepek, meg akarjuk látogatni a szüleinket, de Szöulban kell maradnunk dolgozni a gépek mellett… Az állatok is szoktak pihenni. Miért kell nekünk az állatoknál is keményebben dolgoznunk?" (Idézi Dél-Korea: Ellentétek a gazdasági csodán belül c. könyvében George Ogle, 1990, Zed Books.)

A nők helyzetét rontja a Korea vezető exportiparágait jel­lemző erős árverseny is. A munkaintenzív javak, mint például a ruhaipari termékek, különösen érzékenyek a munkaköltség­ben bekövetkező változásokra, lévén, hogy ezen költségek teszik ki a termelési költségek túlnyomó részét. S mivel e termékek minősége általában a termelő személyétől függet­len, az eladások mértékét majdnem teljes mértékben az ár határozza meg. Ezzel szemben a gépi és humán tőke-intenzív iparágakban, mint például az autógyártásban, melyben a fér­fiak vannak többségben, a minőség viszonylag nagy hatással van a keresletre. A koreai nők többnyire azokban az ága­zatokban dolgoznak, amelyeknek a termékei alacsony ára­ik miatt kelnek el – így jön létre az összefüggés az alacsony női munkabérek és az exportteljesítmény növekedése között.

Az asszonyok előtt még további akadályok is állnak a kép­zettség és a tapasztalat megszerzése útján. Náluk a bérmun­ka vállalását olyan mozzanatnak tekintik, amely hátráltatja a ház körüli feladatok elvégzését, s ellenszegül annak az elv­nek, hogy a nők a férfiaknak vannak alárendelve. A legtöbb cég még így is előírja, hogy házasság vagy szülés esetén a nők kötelesek feladni állásukat. Azonban, még ha nem len­nének is erre kényszerítve, a női gyári munkások akkor is nehezen tudnák elviselni a háztartás és a munkahely kettős terhét. A munkáltatók gyakran követelik meg tőlük, hogy hosszú munkaórákat dolgozzanak nehéz körülmények között, s hogy túlórázással tartsák be a termelési határidőket. Rá­adásul a három évnél fiatalabb gyermekek részére gyakorla­tilag nem létezik gyermekmegőrzés.

A gyárak helyett a férjezett nők kisebb családi vállalkozá­sokban dolgozhatnak, vagy vállalhatnak ideiglenes, illetve na­pi munkákat. Találhatnak otthon elvégezhető munkákat is, amivel munkaintenzív műveleteket hajthatnak végre olyan ex­portorientált iparágakban, mint a textil- és ruhaipar. Itt azon­ban kevesebbet kapnak kézhez, mint a „hivatalosan létező" iparágakban, amelyeket munkaügyi törvényekkel szabályoz­tak. A nők rövid jelenléte a hivatalos szektorban nemcsak megnehezíti a fizetési ranglétrán való feljebb jutásukat, hanem abban is meggátolja őket, hogy szakszervezetekbe tömörül­jenek. S az ideiglenes, valamint az otthon végzett munkák alacsony bérezésének köszönhetően a munkabérek a hivata­los szektorban is csökkennek.

* * *

Az a hagyományos módszer, ahogyan a Világbank és mások magyarázzák Dél-Korea fejlődésének mozgatórugóit, teljesen hibás. Korea exportvezérelt növekedése nem a szabad piacok és a szabad kereskedelem eredménye. Annál inkább az állami beavatkozás, illetve a nőkkel szembeni diszkrimináció játszot­ta a döntő szerepet. A dél-koreai tapasztalatok kérdésessé teszik, hogy az exportvezérelt növekedés hozzájárulhat a ne­mek közötti egyenlőség kialakulásához; inkább azt mutatják, hogy a gazdaság „komparatív előnye" bizonyos szereplőinek folyamatos kizsákmányolásán alapul.

(Fordította: Szikszai Szabolcs)