McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem a "téves értelmezés" igazolta, hanem a puszta hazudozás.

Hallgatóm, Rute Moleiro emlékére

 

A hazugság mindig is része volt a politikának. Mindamellett hagyományosan a hazugságot szükséges rossznak tekintették, amit a hatalomban lévőknek távol kell tartaniuk az állam polgáraitól. Még a totalitárius rendszerekben is megpróbálták elkendőzni a véres valóságot, ami a hatalom megtartásának velejárója volt. Ebből az egyenlőtlenségből fakadt a kritikusok és reformerek céltudatossága, hogy felhívják rá a figyelmet: a világ máshogyan működik, mint gondolnánk. Ám ez a céltudatosság az iraki háborút követően veszélybe került csakúgy, mint a demokratikus párbeszédhez elengedhetetlen bizalom. A Bush-kormányzat merészen kinyilvánította a hazugság törvényességét és a bizalom lényegtelenségét, amíg a fősodorbeli média szemérmesen hallgatott.

Joseph McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés, ilyen égbekiáltó hazugság az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem “téves értelmezések” vagy “hibás adatok” igazolták, hanem puszta hazudozás. A politikusok és ellenőrök jelenlegi vitájának középpontjában szinte csak egy elnöki beszédnek az a tizenhat szavas hibás megállapítása áll, hogy Szaddám Afrikából próbált urániumot beszerezni tömegpusztító fegyvereihez. Nem látjuk a fától az erdőt. A hírszerzés alsóbb szintjén elkövetett hibáról van szó, és nem a hatalomban lévők szándékos hazudozásáról, jóllehet CIA-hivatalnokok már nyíltan kijelentették, hogy kényszerből támogatták hírszerzési anyagokkal a kormány politikáját. Colin Powell külügyminiszter mind a mai napig nem támasztotta alá bizonyítékokkal az ENSZ-közgyűlés előtt elhangzott elhíresült beszédének azon kijelentéseit, melyek a tömegpusztító fegyverek létezésére vonatkoztak. Bush belső körének egyéb fontos tagjai nyíltan elismerték, hogy az iraki fenyegetés mértékét erősen eltúlozták, habár hangsúlyozzák, hogy ez csak a háborúpárti egyetértés kialakítására szolgált. Vagyis hűvösen megerősítették – amit a kritikusok mindig is tudtak –, hogy az amerikai politikát végig más gondolatok vezérelték, nevezetesen: egy “olajban lubickoló” iraki állam; négy folyó feletti ellenőrzés a világ e száraz sarkában; Damaszkusz és Teherán megfélemlítése; valamint a Szaúd-Arábiában felszámolni kényszerült katonai jelenlét alternatívája. A Bush-kormányzat ezen megfontolások egyikét sem vállalta fel, és a Demokrata Párt politikusai bírálatuk hangnemét a jelentéktelenségig mérsékelték. Az úgynevezett ellenzéki párt “vezetői” természetesen joggal tartottak attól, hogy árulónak bélyegzik őket.

Azonban amíg ők a kezüket tördelve reszkettek, a háború létjogosultságának taglalása teljes egészében eltűnt a széles körben olvasott jobboldali bulvárlapokból – mint a The New York Post –, és a szavahihetőbb újságokban is jobb esetben a belsőbb oldalakra szorult vissza. Mindkét párt számos választott képviselője – menedéket keresve – alig győzi hangsúlyozni, hogy a háborút nem az iraki tömegpusztító fegyverek miatt támogatták, viszont ritkán említik, hogy ilyen fegyverek jelenléte nélkül, valamint a Szaddám Huszein és az al-Kaida közötti kapcsolat bizonyítéka híján nem érvényes az az állítás, mely szerint Irak nemzetbiztonsági fenyegetést jelentett az Egyesült Államok számára. A hatalmon lévők most kivétel nélkül humanitárius okokra hivatkoznak. Habár legtöbbjük nem aggodalmaskodott ezek miatt túl sokat akkor, és kevés okunk van azt hinni, hogy a humanitárius okokat az amerikai közvéleményt meggyőző súlyúnak gondolták volna akkor: csak azután váltak az emberi jogok új bajnokaivá az önmagukat “realistának” valló Paul Wolfowitz és Henry Kissinger – akik annak idején pont e jogok tagadásáról híresültek el –, hogy az Egyesült Államok veszélyben lévő nemzeti érdekeiről szóló indoklás otromba sületlenségnek találtatott.

Bush és kabinetjének tagjai ragaszkodhatnak hozzá, hogy a fegyverek végül majdcsak előkerülnek – némi szerencsével pont a következő választást megelőzően –, és az al-Kaidával való kapcsolatra is fény derül. De már ez is annak elismerését jelenti, hogy a bizonyítékok nem léteztek, amikor a propagandagépezet elkezdte gyártani a háború szükségességét alátámasztó érveket. Az adminisztráció számtalan forrásból értesülhetett róla, hogy az Egyesült Államokat nem fogják felszabadítóként köszönteni, és a háború utáni újjáépítés is komoly akadályokba ütközik majd. A kormányzatot mindez nem érdekelte, kitartott álláspontja mellett azzal, hogy később majd alátámasztják. Ez önmagában két kérdést is felvet, amelyet szinte sosem tesz fel a média: támogatta volna-e az amerikai nép ilyen körülmények között is az Irak elleni háborút, és – ennél talán lényegesebb – hozzájárult-e az iraki helyzettel kapcsolatos tájékozatlanság ahhoz, hogy több milliárd dollár ment veszendőbe, és látszólag napról napra újabb néhány fiatal amerikai katonának kell meghalnia vagy megsebesülnie?

Dollármilliókat pazarolt el egy különleges ügyész a Bill és Hillary Clinton pénzügyi visszaéléseiről szóló valótlan állítások kivizsgálására. Felelősségre vonási eljárás indult, miután az előző elnök és egy gyakornok kapcsolatára fény derült. A média teljes harci díszben volt, és a bajnokai még mindig hátba veregetik egymást a Watergate-ügyben játszott szerepük miatt. Amikor viszont az Irakról összehordott hazugságcsokorra kerülne a sor – amely háborúba sodort egy nemzetet, emberéleteket és erőforrásokat emésztve fel –, akkor úgy tűnik, hogy a közérdeket kétpárti bizottságok és az engedelmes sajtó szolgálja a leginkább. Épp amikor a Republikánus Párt botrányos módon visszautasítja, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljon a “felszabadító” háborújára – amely egyre keserűbb ízt hagy megszállónak és megszálltnak a szájában egyaránt –, akkor a Bill Clintonon keresztül elhíresült centrista Demokrata Vezetői Tanács (DVT) azt hozta a nyilvánosság tudomására, hogy – Howard Dean kormányzó támogatottságának új keletű rohamos növekedése miatt – a pártban megerősödött a “szélsőbal” irányzat, amely ellenzi az adócsökkentéseket, bevezetne “költséges” szociális programokat és kritizálná a Bush-kormányzat külpolitikáját.

A DVT vezéregyéniségei csípősen érdeklődtek, hogy a Demokraták “szellőztetni vagy kormányozni” óhajtanak, és mikor rákérdeztek, hogy a pártban jelenleg megfigyelhető széthúzás vajon a republikánus sikerek vagy a demokrata baklövéseknek köszönhető, akkor Evan Bayh szenátor – a szervezet elnöke – azzal válaszolt, hogy ez összességében “eutanázia”. Feledésbe merült a 2002. novemberi kongresszusi választás, amelyen – akárhonnan nézzük is – a Demokrata Párt tökéletes alkalmatlansága, hogy az elnöki politikának bármiféle értelmes alternatíváját mutassa fel, vezetett a legsúlyosabb kongresszusi választási vereséghez az amerikai történelem során. Úgy tűnik, nem számít, hogy a kétpárti jelöltek, mint Joseph Lieberman – aki eddig képtelen volt következetes alternatívával előállni akár belpolitikai, akár külpolitikai kérdésekben – nem talál visszhangra az amerikai közvéleményben. Úgy tűnik, az sem számít, hogy a javasolt adócsökkentés a párt saját választói bázisának érdekeit sértené, a szociális és jóléti programok az Irakban havonta elköltött milliárdok töredékébe kerülnének csak, valamint az sem, hogy a jelenlegi külpolitika aláaknázza az Egyesült Államokkal szembeni tiszteletet az egész világon. Figyelmen kívül hagyják, hogy a Demokrata Párt – Franklin D. Roosevelt, Bobby Kennedy és Paul Wellstone pártja – az éjszakai tv-show-k gúnyának tárgyává vált. És mindeközben a “liberális” média bólogat és óvatosságra int. Bayh szenátor el van tévedve, ugyanis a mostani helyzet szerint a Demokrata Párt nem képes egyidejűleg a felháborodását kifejezésre juttatni és kormányozni. A demokratáknak törődniük kellene az imázsukkal – főleg mivel pillanatnyilag nincs nekik.

Az Amerikai Egyesült Államok egyre kevésbé hasonlít olyan működő demokráciára, amelyben ideológiailag különböző pártok és csoportok vitatják meg a felmerülő kérdéseket, és egyre jobban hasonlít egy egypártrendszerű berendezkedésre egymást váltogató tisztségviselőkkel. Van szólásszabadság, de egy formális joggal rendelkezni és azzal ténylegesen élni is két nagyon különböző dolog. A média olyan paranoid módon koncentrál a két párt közti konszenzusra vagy konfliktusra, hogy ezáltal mélyebb problémák megvitatására teljesen alkalmatlanná vált. Lehet, hogy Noam Chomsky nem mindenki számára szimpatikus, de az ő “9/11” című riportgyűjteménye (Seven Stories Press) az egyes számú bestseller volt a témában. Mikor láthattuk Chomskyt utoljára nyilatkozni a tévében? És ez ugyanígy van Barbara Ehrenreichhel, Frances Fox Pivennel vagy bármely más radikális vagy haladó közéleti személyiséggel. Persze néha megjelenik Cornel West az MSNBC-n, van néhány kritikus szerkesztői jegyzet, pl. Paul Krugman a The New York Timesban vagy Robert Scheer a The Los Angeles Timesban, és persze Sean Penn is vásárolhat egész oldalas hirdetést, hogy kifejtse kritikus álláspontját a háborúval kapcsolatban. Akad néhány demokrata, Barbara Lee (Kalifornia), Sherrod Brown (Ohio) és Lynn Woolsey (Kalifornia), akik hallatták a hangjukat, és most – talán meghallva a nép morajlását – még maga Al Gore is kétségbe vonta a Bush-kormányzat igazát némely kérdésben. Ám ezek a hangok nyilvánvalóan nem dominálnak a konzervatívok és a jobboldali bölcsek – akik mindig készek magukat az általuk irányított rendszer áldozatainak tekinteni – által “liberálisnak” nevezett médiában.

A helyzet egy olyan társadalom képét idézi föl, amelyben a Herbert Marcuse által “elnyomó türelemnek” nevezett erő dominál: egy olyan rendszer, amelyben a hatalmon lévők kipellengérezik a nagy ritkán feltűnő radikális kritikát, hogy ezáltal tovább élvezhessék a totális konfor­mitás uralmát. Bizonyítékokért nem kell messzire menni: a CNN csak egy kis játékos, ha az olyan televíziós hírműsorok együttes erejéhez hasonlítjuk, melyeket – Európában még viszonylag kevéssé ismert – megasztárok, mint Rush Limbaugh, Bill O’Reilly vagy Pat Robertson vezetnek. Az amerikai közvélemény reakciós voltában való hit egy önbeteljesítő jóslat: a közönség olyan műsort kap, amilyet szeretne, viszonzásképpen azok tovább erősítik eredeti előítéleteiket. Edward R. Murrownak – aki oly bátran ellenállt az ötvenes évek hisztériájának – szellemét gyakran idézi a “negyedik hatalmi ág”, de ez már csak üres szimbólum.

Alig esik szó már azon milliók szkepsziséről, akik az Amerikát megrázó tömegdemonstrációkon részt vettek, vagy arról, hogyan változtatta meg az angol politikát a média Tony Blair-bírálata. Egy demokrácia megítélésének egyik kritériuma a választóknak bemutatott nézetek sokszínűsége, hiszen a megfogalmazott nézetek száma általában a politikai választási lehetőségek számát tükrözik. Megdöbbentő felidézni, hogy milyen nagyszámú perspektívával szembesült a közvélemény a progresszivizmus korában, a New Deal idején vagy akár a hatvanas években. Mindazonáltal a személyes szabadságjogok korlátozására való törekvés az amerikai történelem válsághelyzeteiben általános trendnek tekinthető. Jelen összefüggésben ijesztő belegondolni, hogy egy szörnyű háború igazságosságáról folytatott vita egy elnöki beszéd tizenhat szavára szűkül, hogy a politikai lehetőségeket egyre hibásabban értékelik ki, és abba, hogy az amerikai közvélemény egyre kevésbé képes érzékelni, hogy kormányát milyen bizalmatlanság övezi külföldön.

Egy, a világ negyvennégy országában végzett közelmúltbéli felmérés – melyet a korábbi külügyminiszter, Madeleine Albright rendezett – azt mutatja, hogy az Amerikával szembeni bizalmatlanság szokatlanul drámai módon nőtt ezen országok mindegyikében. Ebbe beletartoznak olyan érzékeny nemzetek, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Törökország és Indonézia, amelyekben az Egyesült Államok kedvezőtlen megítélése 2002 nyarán regisztrált 36 százalékról 2003 májusára 83 százalékra szökött fel. Az európai és ami még fontosabb, az arab közvélemény bizalma is elveszett. Ez később talán visszaszerezhető, de a felmérés számai azt mutatják, hogy jelenleg a harag dominál. A megelőző csapásokon alapuló új stratégiával, melyet olyan négyszázmilliárd dolláros költségvetés támogat, amely nagyobb, mint a következő tizennyolc nemzeté együttvéve, az Egyesült Államok szertefoszlatta egy “többpólusú világ” illúzióját. Egyeduralkodóvá vált alárendelt államok világában, akinek már nem kell azokra hallgatnia, azokkal vitatkoznia. Az igazság és a hazugság közötti különbség már nem számít. Már csak a győzelem ténye számít, Szaddám Huszein bukása és a J. William Fulbright szenátor – a vietnami háború nagy kritikusa – által a “hatalom arroganciájának” nevezett hozzáállásból adódó öntelt önigazolás.

Az amerikai nép hagyományosan felsorakozik elnöke mögé háborús időkben, de ennek a háborúnak az elnök szerint még nem látható a vége. Belbiztonsági Minisztérium felállítását fontolgatják, és a polgárok szabadságjogai kerülnek veszélybe. Igazolásképpen manipulatív és öncélú “nemzetbiztonsági riadók” szolgálnak, melyek szintje anélkül változik sárgáról narancsra, vörösre, majd ismét vissza, hogy a veszélyre utaló bármiféle konkrét bizonyítékot nyilvánosságra hoznának. Az elnök “uszító emelvénye” – ahogy Theodore Roosevelt hívta – nagyban meghatározhatja a nemzeti eszmecsere stílusát és azt, hogy mi elfogadható a polgárai számára és mi nem. Itt kap szerepet a vezetői képesség. És e képesség dolgában – amiért pedig oly sokat magasztalták – a leggyengébb Bush elnök.

Minden társadalompolitikai megfontoláson, bizonyos külpolitikai kérdésekkel kapcsolatos nézetkülönbségen túl az elnök elsősorban egy újonnan feltűnő kultúra felett elnököl, melyben az igazság alárendeltje a hatalomnak, az érvelés az akadémikusok akadékoskodása, a paranoia a király, és az üresfejű nacionalizmust ünneplik. Az eredeti demokratikus szövetségesek építő kritikáját sem kell már komolyan venni: jobb egy korrupt “elszántak koalíciójára” támaszkodni, melyek kormányait megvesztegették, gazdaságait megfenyegették és katonáit felmentették a terror ellen vívott, véget nem érő háború alól. Kevés nyoma van a kritikus önvizsgálatnak, és még annyi sem a háború kitörése előtti hetekben tanúsított viselkedéssel kapcsolatos megbánásnak. Veszélyes alábecsülni azt az erkölcsi fölényt, amit Amerika szeptember 11. óta elvesztegetett. A kérdés a többi nemzet számára jelenleg a következő: hogyan bízzunk abban a hazugban, aki oly mértékben arrogáns, hogy nem tartja szükségesnek leplezni hazugságait?

A demokrácia távolinak tűnik Irakban, Afganisztán nyomorba bágyad, mindeközben folyik az Egyesült Államok biztonságát veszélyeztető újabb fenyegetések kreálása. Irán reszket, Szíria is. És persze mindig ott van Kuba vagy Észak-Korea. Az ellenség szempillantás alatt változhat. A korlátlan hatalom lényege ugye, hogy korlátlan. Mi történik, ha Amerika újra blöfföl, majd újra hazardíroz? Talán érdemes visszaemlékezni hatalmas nemzetekre, amelyek vezetői szintén szívesen blöfföltek és hazardíroztak – és nyertek és nyertek és nyertek, amíg végül bedőltek saját hazugságaiknak, és rajtavesztettek.

 

(Fordította: Pesti Csaba)