A nemzetközi pénzügyi rendszer felépítőit, ha történetesen lakásépítésbe vagy felhőkarcolók tervezésébe fogtak volna, ma minden bizonnyal bíróság elé állítanák gondatlanság és súlyos hanyagság vádjával. Épületük minden fala rogyadozik, és mint más hasonló esetben, a lehulló téglák azokat az ártatlanokat zúzzák össze, akiknek egyetlen hibájuk, hogy történetesen alatta álltak.
Az 1994–1995 telén volt pénzügyi krach óta Mexikó lakosságának fele a szegénységi küszöb alatt tengeti életét. Indonéziában terjed az alultápláltság és az éhínség. Oroszországban az elmúlt tíz év liberális gazdaságpolitikájának sikerült mélyebbre süllyesztenie a kapitalizmus megbecsültségét, mint a “valódi szocializmus” propagandájának 70 év alatt. Továbbá a XX. században példa nélküli módon a férfiak születéskor várható élettartama 7 évvel csökkent. Koreában és Thaiföldön egyre elterjedtebb az úgynevezett IMF öngyilkosság: elegendő vagyonnal nem rendelkező, frissen elbocsátott férfiak magukkal rántják asszonyaikat és gyermekeiket a halálba, mivel nem tudják eltartani őket.
A nemzetközi pénzügyi életben nemhogy igazságot nem szolgáltatnak a veszteseknek, éppen ellenkezőleg, ezeket a tömeges bűntetteket jutalmazzák: a nagy spekulánsok és maffiózók az IMF-segélyprogramok elsőszámú haszonélvezői. A transznacionális vállalatok és a helyi elitek nem várt lehetőséget találnak arra, hogy alacsony áron visszavásárolják az elemi csapások által sújtott gazdaságban az érdekesnek ígérkező üzleteket. Az úgynevezett feltörekvő országok (“emerging markets”) gazdagságát “újraelosztják” felfelé és külföld felé. Azokat pedig, akik hosszú éveken át dolgoztak érte, egyszerűen kisemmizik. De ne felejtsük el, a fertőzés és a bizonytalanság azokat a gazdag országokat is elérheti, amelyek ma biztonságban érzik magukat.
A pénzügyi és tőzsdeválságok ismétlődése, akárcsak az OECD országok kezdeményezte Multilaterális Befektetésekről szóló Megállapodás (AMI) kudarca megrendítette a liberalizmus sikerességébe vetett hitet és lehetőséget teremtett arra, hogy végre elkezdődjenek a tárgyalások a helyzet megváltoztatásáról.1 Kibontakozni látszik egy olyan nemzetközi politikai helyzet, amelyben az állampolgárok javaslatokat formálhatnak és ezeket a javaslatokat meg is hallgatják. Az ilyen típusú állampolgári csoportosulásokhoz tartoznak az Attac2 (Szövetség a pénzügyi tranzakciók megadóztatására az állampolgárok megsegítésére), illetve a Szövetség (francia és nemzetközi) az AMI ellen.3
Alphonse Allais régi javaslata az volt azok számára, akik pénzt kívántak szerezni: “keressétek, ott ahol van, vagyis a szegényeknél”. Ezt az utasítást követik immár húsz esztendeje a globalizáció ügynökei, aminek következtében nagyarányú transzfer áramlik a szegényektől a gazdagok felé, a munkaerő tulajdonosoktól a tőke tulajdonosokhoz.4 A feladatunk az, hogy ezt a folyamatot megállítsuk és a pénzt ott találjuk meg, ahol valóban sok van belőle, vagyis a gazdagoknál, és valahogy másképpen oldjuk meg a redisztribúcióját. Howard M. Wachtel múlt év októberében három különböző megoldást javasolt a nemzetközi tőkeáramlások megadóztatására: a Tobin adót, a közvetlen külföldi beruházások megadóztatását és egy egységes profitadót, amelyet az egyes országokban realizált árbevételek arányában osztanának szét.
Elképzelhetünk továbbá egy univerzális adót mindenfajta nemzetközi pénzügyi tranzakcióra, nem csak azokra a pénzáramlásokra, amelyekre a Tobin adó vonatkozik. A részvények, kötvények, opciók és egyéb derivatív pénzügyi eszközök adásvételének jelenlegi költsége nevetségesen alacsony, különösen az Egyesült államokban, ugyanakkor a kereskedők is érdekeltek lennének ezen tranzakciók költségeinek emelésében, mivel ők ezáltal minden tranzakcióra magasabb jutalékot számolhatnának fel. Keynes azt javasolta, hogy egy értékpapír-vásárlás legyen “állandó és felbonthatatlan, mint a házasság”, ami persze meglehetősen homályosan értelmezhető mind az értékpapírt, mind a házasságot illetően, mindazonáltal nagyon meggyőzően hangzik. Egy szignifikánsan nagy tranzakciós adó, különösen a rövid távú tranzakciókra, nagy hasznára válna az államoknak és egyaránt lehetővé tenné a reálértéket nem termelő operációk volumenének és sebességének korlátozását.5
Az intézményi befektetők szeszélyességéről
A transznacionális vállalatok (TNC-k) a pénzügyi kibúvók keresésének mestereivé váltak. Washingtonban a FED számításai alapján az Egyesült államok területén működő külföldi vállalatok háromnegyede semmiféle adót nem fizet. Az amerikai TNC-ket illetően a Kincstár számítása szerint kb. 12 és 50 milliárd dollár lehet az az összeg, amit a transzferátutalásokat követően a mesterséges számviteli manőverek által a vállalatok szereznek meg úgy, hogy a bevételeket azon országokban vallják be, ahol az adó alacsony, a veszteségeket pedig ott, ahol az adók magasabbak6. A kormányzatoknak meg kellene adóztatniuk a TNC-ket és a nemzetközi befektetőket egyaránt. Ehhez arra lenne szükség, hogy a kormányzatok ne azoknak az érdekeit szolgálják, akik szerint minden adó rossz, (kivéve azokat, amelyeket a fogyasztókra és a háztartásokra vetnek ki), és akik azt hirdetik, hogy a gondoskodó állam pazarló, kivéve persze ha talpra állítja a súlyos nehézségekbe került nagyvállalatokat (Credit Lyonnais, Chrysler, etc…)
A nyugdíjalapok és a biztosítási társaságok, valamint a többi intézményi befektető által ellenőrzött 21 000 milliárd dolláros összeg meghaladja az összes ipari ország együttes jövedelmét (GDP), vagy körülbelül annyit tesz ki, mintha a föld minden egyes lakója 20 000 francia frankkal járult volna ehhez az összeghez.7. Az amerikaiak ennek az összegnek kb. a felét ellenőrzik. Ha ennek az összegnek az 1%-át vesszük, akkor az összes “feltörekvő” ázsiai ország vállalati tőzsdeértéke egy negyedét kapjuk, vagy a latin-amerikai országok tőzsdeértékének kétharmadát.
Ekkora magántőke szabad, a traderek kénye-kedve szerinti áramlását megengedve az ipari országok sorban számíthatnak a pénzügyi destabilizációra. Kizárólag egy nemzetközi szabályozó szervezet – akár a Világbank, ha megvolnának a kellő jogosítványai – segítségével lehetne a nemzetközi intézményi befektetők viselkedését szabályozni.
Henry Kaufman pénzügyi szakíró már régóta elővigyázatosságra inti a Wall Streeten tevékenykedőket.8 Javaslata egy olyan felügyelőbizottság felállítását tartalmazza, amelynek jogában állna a intézményi befektetőkre működési szabályzatot kényszeríteni, számukra egységes nyilvánossági előírásokat előírni, ellenőrizni tevékenységüket és megszabni a kockázatvállalásuk mértékét. Impozáns javaslat, mindazonáltal semmi forradalmian újat nem tartalmaz, mivel ez a bizottság még mindig nem kontrollálná a tőkeáramlást. A kormányzatoknak kell eldönteniük, hogy akarnak-e vagy sem orosz rulettet játszani az intézményi befektetők szeszélyességétől függően. Akár igen, akár nem az állás, “nemzeti” vállalataik – saját tőzsdéiken jegyzett – magán, kiváltképpen amerikai pénzügyi intézmények befolyása alá kerülnek.
Itt az ideje az átváltások szabályozásának fogalmát újratárgyalni, amely mára majdhogynem teljesen kikerült a köztudatból. Ez a politika tette lehetővé Japán, Korea – és az Egyesült államok – gyors fejlődését. Az exportőrök, akik deviza-bevételhez jutnak, a nemzeti banknak előre meghatározott áron adták el devizájukat. Hasonlóképpen, a devizát azonos áron adták el a külföldi számlák kiegyenlítésére, ami az importot és a hiteltörlesztéseket jelentette. Malajzia erősen fontolgatja ennek a pénzügyi politikának a bevezetését, és Paul Krugman, híres amerikai közgazdász nagyon dicséri ezt a megoldást, mivel úgy gondolja, elég radikális ázsia számára legalábbis időlegesen9. Kevésbé radikális megoldás lehet az, amelyet Chile választott, vagyis szabadon beengedni a tőkét, ugyanakkor kötelezni arra, hogy egy meghatározott időre az országban maradjon, ellenkező esetben súlyosan megadóztatni.
Ha a kormányzatok úgy gondolják, hogy nem támogatják nyíltan a “piszkos pénzek” áramlását (melyek különféle kereskedelmi tevékenységből származnak), akkor mindezidáig jól eltitkolták ezen elkötelezettségüket, mivel azok a szabályozási lépések rendre elmaradtak, amelyek a kriminalitásból származó összegek területükön működő legális vállalatokba való befektetését megakadályozták volna. Ennek a harcnak az eszközei rendelkezésre állnak és az államoknak minél előbb be kellene vetniük őket. A megoldást a Genfi Felhívás tartalmazza: “A hatástalanná vált rendőrségi és jogi eljárásokat meg kell szüntetni és helyettük hatékony európai szabályozási rendszert kell kialakítani, amelynek keretében a hatóságok kereshetnének egymás adattáraiban és információt cserélhetnének az adott üggyel kapcsolatban. Továbbá szükség van olyan határozatok meghozatalára, amelyek csökkentenék a banktitok mindenhatóságát, nemzetek között kölcsönösségi alapon.”10
Egy további akadályt jelenthetne a kábítószer-kereskedelemből, prostitúcióból, terrorizmusból, szektáktól és korrupcióból származó piszkos jövedelmek felhalmozásában a pénzügyi paradicsomok szigorú szabályozása. Abban az esetben, ha a G7 tagországok nemzeti bankjai elrendelnék, hogy az országukban működő kereskedelmi bankok ne fogadhassanak el transzferátutalásokat off-shore cégektől (Bermudák, Kajmán szigetek, stb.), azonnal nehezebbé válna a piszkos pénzek áramoltatása, illetve tisztára mosása. Még ebben az esetben is fennmaradnának az európai illetőségű off-shore központok, mint például Luxemburg, Svájc, Lichtenstein, Gibraltár, San Marino, Jersey szigetek stb. Következésképpen be kellene tiltani minden országon belüli vámmentes területet, mivel ezek csupán kis mini-pénzügyi paradicsomok, és szükség lenne a Bázeli Egyezmény alaposabb betartatására is. A feltételeket nem teljesítő bankoktól pedig haladéktalanul meg kellene vonni a működési engedélyt.
Az emberiség leggazdagabb 20%-a birtokolja a jóléti javak 86%-át, a legszegényebb 20% pedig ezen javak 1,3%-át. Ezeket az adatokat mindannyian jól ismerjük, sokszor elismételtük már, ám az adatok évről évre nagyobb különbséget mutatnak, továbbá a fejlődő világnak juttatott segélyek csökkennek. A déli országok jövőjét elsősorban eladósodottságuk veszélyezteti, különösen a kevéssé fejlett országok jövője bizonytalan, egy olyan adósság miatt, amelyet nem tudnak visszafizetni jelenleg és soha nem is lesznek rá képesek. Ezek az országok exportbevételeik több mint 20%-át adósságaik visszafizetésére fordítják. Ha ezt az arányt leszállítanánk 1-2%-ra – ahogy ez Németország esetében történt a világháború után –, megtakarításaikat ezek az országok az egészségügybe, oktatásba, környzetvédelembe fektethetnék. Bekerülhetnének egy egészséges fejlődési körbe: egy ország minél inkább fejlesztené humántőkéjét, minél inkább tartós növekedési pályára állna, annál kisebb adósságteherrel nézne szembe, míg végül adóssága teljesen el nem tűnne.
Néhány G7 országban a Jubilee 2000 program keretében komolyan foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és különösen az egyház támogatta ezt a kezdeményezést. A dolgok jelenlegi állása alapján csak annyi biztos, hogy az IMF vagy a Világbank egyetlen irányelve sem tartalmaz hasonló állítást: szabályozási rendszerük alapján (állítólag a HIPC javaslatára) hat év strukturális átalakítási időszak után veszik figyelembe az adósságkönnyítési kérelmüket.11 Ami valójában teljesíthetetlen. Vagy lemondunk ezáltal kb. 40 ország részvételéről a világkereskedelemben, mivel lakosaikat lassú halálra ítéljük, vagy végre megoldjuk ezt a problémát.
A “szabályozatlanság” egy olyan kifejezéssé vált, amelyet azért vezettek be, hogy eltakarja azt a szabályozott világrendszert, amely a transznacionális társaságok által és érdekeik szerint irányított, az IMF, a Világbank és az OECD bűnrészességével. Ezek az intézmények mindezidáig a demokráciával szemben helyezkedtek el, és képtelenségüket a problémák megoldására– mint például a legutóbbi esetben is – csak ezek előrejelzésére való képtelenségük haladja meg.
Az IMF egyrészt a veszteségek államosítására specializálta magát, az északi adófizetők kárára, másrészt a nyereség szétosztására a spekulánsok között, akik szabadon kivonhatják bevételeiket krízis idején, és ezáltal kolosszális vagyonokat halmozhatnak fel. Egy következő válság esetén a Valutaalap, miután kifizette Brazíliának a 42 milliárd dolláros kölcsönt, aligha lesz képes 25-30 milliárd dollárnál nagyobb összeg mobilizálására. Az IMF helyébe kellene állítani egy intézményt, amelyik képes keynesiánus értelemben a likviditás fenntartása érdekében fizetőeszközt injektálni a rendszerbe, hogy elkerülhetővé váljon egyrészt a gazdasági termelékenység brutális visszaesése, a hitelek elapadása (credit crunch), másrészt hogy az IMF gazdaságpolitikája nyomán kialakuló válságok megszűnjenek.
A Világbank, amelynek munkatársait általában kompetensnek tekinthetjük, hasznos szerepet játszhatna az adósságterhek könnyítésének felügyeletében és segítségére lehetne ezeknek az országoknak oktatási-, egészségügyi-, és környezetvédelmi rendszereik megreformálásában. Fel kellene vállalnia a munkahelyteremtő kis- és középvállalatok biztosítását, a kockázati-tőkekezelést és a mikrohitelezést. Feltételezhetjük, hogy ha ezen intézmények – a Világbank – működési költsége, valamint alkalmazottaik viszonylag kellemes munkabére a transznacionálisan áramló tőkére kivetett adóból származna, nagyon hamar elfogadhatónak tartanák javaslatunkat…
Az ENSZ és a nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, WTO stb.) vezetősége és szakértői egyre nyitottabbak a transznacionális magántőke felé. Ez az új Szent Szövetség újabb és újabb találkozókon keresztül bizonyosfajta legitimitást teremt magának, ugyanakkor ezek a találkozók a nemzetközi lobbyzás és a propaganda színterei: a Davos-i gazdasági világtalálkozó, a TABD12 (transznacionális üzleti párbeszéd), a Genfi Business Dialogue, amely megkapta a hivatalos jóváhagyást az ENSZ főtitkárától, akit ekkortól a rossznyelvek NesKofi Annan-nak hívnak.13
Ezen intézmények, illetve a transznacionális vállalatok politikai delegitimációja az egészséges közélet szempontjából elengedhetetlenül fontos. Senki sem szavazott a vállalatigazgatókra, a Genfi Business Dialogue támogatóira, az IMF közgazdászaira, a WTO intézkedéseire, a nyugdíjalapok kezelőire és a hozzájuk hasonlókra. Meddig hozzák még az új trónbitorlók a törvényeinket?
(Fordította: Piroska Dóra)
Jegyzetek
1 További olvasmányként Christian de Brie, Hogyan esett szét az AMI darabokra, Le Monde Diplomatique, december 1998
2 Attac, 9 bis rue de Valence 75007 Párizs. Tel: 01-43-36-30-54, E-mail attac@attac.org, Honlap: http://attac.org
3 Előzetes vitára bocsátott dokumentumok: A polgárok és a népek egyezsége a befektetésekről és a gazdagságról (Acpir) megtalálható: Ecoropa@magic.fr
4 Az észak-dél egyenlőtlenségről további olvasmány PNUD, Jelentés a világ emberi fejlődésről, Economica, Paris, 1998; az országokon belüli egyenlőtlenségek növekedéséről, Cnuced, Jelentés a kereskedelemről és a fejlődésről, Genf, 1997.
5 Ez az ötlet Doug Henwood-nál található, Wall Street, Verso, London és New York, 1998
6 Janice Shields, Institute for Business Research and Tax Watch, Tengereken átnyúló befektetések adóztatása, Foreign Policy in Focus, vol. III, no. 3, Washington DC, 1998 január
7 Nemzetközi Elszámolások Bankja, 68. éves jelentés, Bale, 1998 június
8 Henry Kaufman, Reform now to prevent the next global financial crisis, International Herald Tribune, 1998. január 29.
9 Paul Krugman, Saving Asia: It’s time to get radical, Fortune, New York, 1998. szeptember 7.
10 Ezt a felhívást eddig Európában több mint 1000 hivatalos személy írta alá.
11 Highly Indebted Poor Countries részére (szegény, súlyosan eladósodott országok)
12 A TABD harmadik kongresszusát Charlottban, Észak-Karolinában tartotta, 1998 november elején, a meghívottak listája, ami valójában az óceán mindkét oldaláról származó vezérigazgatók Ki Kicsodája, tartalmazza Renato Ruggiero nevét is, aki a WTO ügyvezető igazgatója, illetve az amerikai alelnök Al Gore-t is.
13 Ezt a megbeszélést Helmut Macher szervezte, a Nestlé vezérigazgatója.
