Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. Wien, Promedia Verlag 2003
Alig 15 évvel a Duna-Tisza menti rendszerváltás után a magyarországi választásra jogosult lakosság elsöprő kisebbsége1 mondott egyértelmű "igen"-t az Európai Unióba történő belépésre. Hét további közép-kelet-európai országgal együtt néhány hónapon belül Magyarország is felvonja hivatalosan az EU-s zászlót. A schengeni egyezmény értelmében biztosítandó szabad határforgalom majd két-három év múlva kerül napirendre, a munkaerő szabad áramlására hét-tíz évet kell várni.
Itt az ideje mérleget vonni – vallja a közelmúltban megjelent Keleti bővítés. A keletre törekvéstől a periferiális EU-integrációig című könyv. Éspedig – mint azt a szerző, Hannes Hofbauer már a címben is jelzi – másfajta mérleget, mint amilyen az európai csúcstalálkozók résztvevői hirdetnek, s a régi, valamint új EU-országok kormányainak és bürokratáinak a mediális és intellektuális sleppje szinte már imamalomszerűen ismétel. Hofbauer tudatosan elhatárolódik azoknak a harsány kórusától, akik a bővítést úgy ünneplik, mint Kelet-Európa véglegesnek vélt "hazatértét Európába" és a végső győzelmet a nacionalizmus, kommunizmus, antiszemitizmus és retrográd protekcionizmus felett. Az ehhez a vonalhoz tartozó eurokrata diskurzusoktól – amelyek piacelemzések, a joganyagok és intézményrendszerek vég nélküli összehangolása, az agrártermékek és a nemek kvótáinak megállapítása körül forognak – ugyanennyire idegenkedik a szerző. És végül távol állnak tőle azok az "Európa-pártiak", modernizációs irányultságú baloldaliak és balliberálisok is, akik az "összeurópai gazdasági térség" és a brüsszeli politika egyesítő és egyensúlyozó erejében bíznak. "Nagy-Európától" remélik nagy népességcsoportok munka- és életfeltételeinek javulását vagy legalább azt, hogy jobbak lesznek a szakszervezetek, politikai szervezetek és új társadalmi mozgalmak "szociális Európáért" ill. "a munkavállalók Európájáért" folytatott egységesülő harcának feltételei. Hofbauer tanulmánya az ezekből a táborokból hallható vitákat is egész egyszerűen a jobboldali partvonalon túlra teszi. Az ő szemében a "szociális Európa" víziója – eltekintve attól, hogy ez a vízió amúgy sem lenne az ő elképzelései szerint való – nemcsak nem reális, hanem egyenlő a valós fejlődési irányok és viszonyok többszörös fejreállításával.
Ennek az akadékoskodó könyvnek a szerzője – Bécsben élő történész és újságíró – több mint tizenöt éve rendszeresen beutazza Európa "másik felét", és kutatásait nem csak a hozzáférhető nyomtatott forrásokra és nyugati nyelveken írt háttérirodalomra, illetve a gazdasági és társadalmi fejlődés széleskörű adatanyagaira valamint statisztikai és más mutatókra alapozza, hanem ezen felül felhasználja a bal-kritikus és alternatív értelmiségiek szerteágazó, egyész Kelet-Európára kiterjedő hálózatával fenntartott szoros kapcsolatait is.
Az ilyen alapokon nyugvó tanulmány a keleti bővítéshez vezető útnak és az ezzel öszefüggő folyamatok eddigi eredményeinek a mérlegét nem a szokásos, hanem teljesen más megközelítésen keresztül vonja meg. A keleti bővítés folyamatát a történelmileg változó gazdasági és politikai viszonyok történeteként írja meg. Ezek a viszonyok a keleti bővítés útjának adekvát elemzésében három, egymáshoz komplex módon kapcsolódó szinten játszanak kulcsszerepet: vizsgálat alá veszi a) az Európa nyugati és keleti fele közötti kapcsolatokat, b) külön-külön a földrész keleti felén és nyugati felén belüli kapcsolatokat, és végül c) az egyes országokon belül a társadalmi-gazdasági rendszerek és az ott élő lakosság jóléte között fennálló kapcsolatokat. (Az utóbbi összefüggést a szerző – egyébként jogosan – csak a közép-kelet-európai országok körében vizsgálja, még ha ezzel a kelet-európai olvasók körében ismét egyszer, akaratlanul is, a nyugati népek jólétéről elterjedt illúziót kelti.) Miként következett és következik – kérdezi Hofbauer – a keleti bővítés az Európán belüli Kelet-Nyugat viszonyból? Milyen gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális változásokkal járt és jár együtt a kapcsolatoknak ez a fejlődése itt és ott, úgy az egyes országokon, mint az európai kontinens két felén belül? Milyen szerepet játszik ma az EU az Európán belüli gazdasági kapcsolatokban és politikai struktúrákban? És milyen változások várnak (még) a belépés után Közép-kelet-Európára?
Hofbauer érvelésének egyik központi magja, amelyre támaszkodva választ ad ezekre a kérdésekre, hogy a "béke, stabilitás és jólét" látszólagos univerziáliáit szembeállítja az EU bővítéspolitikájának három sarokkövével. Az argumentáció abból nyeri erejét, hogy a bővítési folyamattal kapcsolatos központi EU-s határozatokat azok keletkezési időpontja szerint és politikailag összefüggésbe hozza a kelet-európai rendszerváltás során igen gyors változásnak induló kelet-nyugati kapcsolatokkal. Demokrácia, piacgazdaság és az EU-s jogi és intézményi szabályrendszerek átvétele – így foglalható össze az 1990-es évek bővítés-politikájának három valós sarokköve, amelyekről 1993 nyarán határoztak Koppenhágában. Ez a határozat csak néhány hónappal azelőtt született, hogy beérkeztek az első belépési kérelmek Közép-kelet-Európából (nevezetesen Magyarországról és Lengyelországból 1994 márciusában és áprilisában), s alig egy évvel a "maastrichti kritériumok" lefektetése után (ezeket egyébként végleg csak 1993 májusában ratifikálták), amelyek megnyitották az utat, hogy az EU belülről gazdaságilag, valutapolitikailag és (részterületeken – szorul kiegészítésre Hofbauer megfogalmazása) külpolitikailag egységes képződménnyé alakuljon. Miután "az új szuperhatalom struktúráját legalábbis gazdaságilag meghatározták, a[z Európai] Bizottságban hozzáláthattak, hogy ajánlatot tegyenek Kelet-Európa új elitjeinek" (70-71. old.).
Mi ennek az ajánlatnak a lényegét képező három valós felvételi kritérium tartalma? A demokráciáról az 1993-as koppenhágai konferencia ezt mondja: "intézményi stabilitás mint a demokratikus […] rend garanciája". A szerző nézőpontjából ez a felhalmozás kapitalista rendszere mellett elkötelezett, a legerősebb európai tőkés csoportok által szilárdan kézben tartott média- és pártrendszert jelenti. Az 1990-es évek közepe óta egyre nagyobb hatalommal rendelkező brüsszeli intézmények alig vannak alávetve demokratikus legitimációs folyamatoknak.
A piac mint "működő piacgazdaság" – amelynek képesnek kell lennie arra, hogy "megállja a helyét az Unión belüli verseny nyomásával és a piaci erőkkel szemben" – kritériumának hivatalos meghatározása nem jelent semmi mást, mint egy olyan politikát, amely legjobb esetben is csak biztosítja a piaci erők működését, abba beavatkoznia azonban nem szabad. A fenti "demokrácia"-értelmezésnek megfelelően azokat a kelet-európai kormányfőket, akik többé-kevésbé bátran vagy bátortalanul megpróbálták akadályozni a piaci erők mindenek fölötti elsőbbségét, Brüsszelből erős nyomás érte. Mindenekelőtt azt vetették a szemükre, hogy nem követik a demokratikus alapelveket.
Ami végül a harmadik kritériumot, az EU-s jogrendszer átvételét illeti, Hofbauer szerint ebben rejlik "az egyetlen reális ajánlat a kelet-európai helybeli elitek számára. […] Itt a tőkegyenge adminisztrátorok, ezek fiai és lányai is szóba kerülnek, itt az »európaizáció« egyéni gyümölcsöket arathat. Minisztériumok, bizottságok, segélyszervezetek […] iskolázások, szemináriumok és tudományos tanácskozások": ezek mind kenyéradóvá válhatnak (72. old.).
Nem volt olyan pillanat – s ezt éppen az eurokrácia businessében résztvevő kelet-európai kicsik és nagyok tudják nagyon jól -, mikor a belépést előkészítő, tudatosan bilaterális keretek között tartott megbeszélések során valóban tárgyalásokról lett volna szó, helyette folyton csak a három nevezett kritérium teljesítéséről. Az EU képviselőinek dolga minden esetben csak annak felügyelete volt, hogy az egyes belépésre várók hol tartanak a cél felé vezető úton. A korlátozás nélküli tőkefelhalmozás elve alapján végrehajtott EU-integráció eszményképe és végcélja a "négy alapszabadság": az áru, a tőke, a szolgáltatás és a személyek szabad áramlása. Mégis – hangzik a könyv központi tétele -, az EU-integráció valójában egy olyan gazdasági nagytérséget hoz létre, amelyben két folyamat van elválaszthatatlanul összekötve: "a gazdasági és társadalmi lecsúszása egy fél földrésznek, […] amely éppen abban az évtizedben dezintegrálódik, amikor kontinentális testvére – Nyugat-Európa – a nagy integrációs ugrásra szánja el magát" (36. old.). Az integráció és az EU-bővítés folyamatában több mint egyértelműen tapasztalható dezintegráció tehát csak látszólag ellentmondás. Nem magyarázható a különböző fejlődési fokok elérésének időbeli eltolódásával – mintha egyfajta integrációért fojtatott "evezősversenyről" lenne szó -, és azzal sem, ha a kommunisták vagy nacionalisták fejlődést gátoló (korábbi vagy mai) politikai beavatkozásaira mutatunk. Felismerhető viszont két alapvető összefüggés, amelyek – amint magunkévá teszünk egy történelmi és globális (itt: összeurópai) nézőpontot – (egyebek mellett) ebben az esetben is magyarázatot adnak integráció és dezintegráció egységére. Ez a két elem az "egyidejűtlenség" és az "egyenlőtlen hatalmiság". Az első a fent említett "szabadságok" bevezetésének ill. valósággá válásának lépcsőzetes megvalósítását jelenti, a második pedig azt, hogy a politikailag és gazdaságilag erősebbeknek módjukban áll saját előnyükre valósággá váltani ezt a négy "szabadságot", miközben másokat meg (időlegesen) meggátolnak. Ha a nagy EU-termelők szabadsága, hogy termékeiket Kelet-Európába szállítsák, a bővítés előtt 15 éven át nagyobb, mint a közép-kelet-európai üzemeké az ellenkező irányba, akkor ez a gazdasági egyenlőtlenséget és a hatalmi lépcsőt erősíti. Ha a munkaerő szabad áramlása csak hét évvel az áru szabad áramlása után kerül bevezetésre, akkor eközben még inkább megszilárdulnak az egyenlőtlen munkafeltételek és jövedelmi viszonyok, és az egyenlőtlenség még hosszabb időre válik meghatározottá. Ezek és más, részben fundamentálisan antiliberális elemek – amelyekre az EU-nak a Közép-kelet-Európával kialakított gazdasági és társadalmi viszonya épült és alapul – az alapvető tartozékai magának a liberalizmus vezércsillaga alatt véghezvitt bővítési és integrációs politikának. Hogy miként alakultak ki az előfeltételek ehhez, tehát hogy miként honosodhatott meg a nyugat-keleti viszony egyenlőtlenségének számos hasonló mechanizmusa magában Közép-kelet-Európában, azt Hofbauer két külön fejezetben tárgyalja. A tények, amelyeket ezekben elénk tár, nagyrészt ismeretek a kritikusan gondolkodó, figyelmes közép-európai szellemek számára. Elemzi az KGST jellegét és széthullásának következményeit, a "sokkterápia" érvényre jutását, a szociális szféra privatizációját és a munkának piacosítandó áruvá történő átváltozását, valamint az újkapitalista elosztást és az újkapitalista gazdasági kiárusítást.
Analízisével, amely egy többdimenziós viszonyrendszer központi szálát állítja középpontba, a szerző nem csak a keleti bővítés útjának konkrét történelmi és integratív elemzését nyújtja. Elméletileg is sikerül tisztáznia, hogy csak egy ilyen elemzés képes kihámozni a négy "szabadság" látszólag univerzális és történelmietlen dogmáiból a keleti bővítés valódi jellegét. Ezt a gondolatot először a kelet-európai "államszocializmus" összeomlásával és a nyugati expanzióval kapcsolatosan húzza meg, majd a figyelmet a közép-kelet-európai térségre összpontosítva sok részlet és összefüggés felmutatásával bontakoztatja ki. Egy átfogó fejezet külön "országjelentésekben" mutatja egyenként be, hogy milyen szerkezeti felépítések és mozgatóerők jellemzik a belépésért folyamodók mai helyzetét (ezek közé veszi Romániát és Bulgáriát is). Itt alapvetően – és áll ez az egyes országok egymás közötti összehasonlítására és az európai összehasonlításra is – nagyon is lényegi dolgokról kapunk tájékoztatást a térség társadalmi-gazdasági és politikai fejlődésének legfontosabb tendenciáiról. Itt-ott azonban, főleg ami a közvetlen társadalmi mutatók válogatását és interpretációját illeti – finoman szólva – hiányosságokat kell tapasztalnunk. Így a szerző például a kelet-európai országok (valóban) ijesztően magas magzatelhajtási mutatóit minden további nélkül és kizárólag arra vezeti vissza, hogy csökkent "Kelet-Európa népeinek bizalma önnön életerejé"-ben (57. old.). Ezzel nem csak a történelmi folyamatosságot hagyja figyelmen kívül, amelyben ezeket a rendkívüli számokat el kell helyezni, hanem azt is, ami még lényegbevágóbb, hogy ezek a számok nagymértékben összefüggenek a fogamzásgátlásért való közös felelősséget alig ismerő szexuális élettel, amelynek következményeit egyszerűen a nők nyakába varrják.
Az egyes országokról írt beszámolókhoz az átfogó és összefoglaló Kelet-Európa periférikus irányultsága című rész csatlakozik. A szerző itt a korábban bemutatott, különböző országokat jellemző uralkodó fejlődési irányok és viszonyok közül sokat meggyőző módon "egymáshoz illeszt gondolatilag", mint az egyenlőtlen európai integráció építőköveit és konzekvenciáit. Esetenként itt is szembenéz az EU-euforikusok ill. -pártolók (ellen)érveivel, mégpedig a liberálisoktól a baloldaliakig. Ha több ilyenfajta "virtuális vitára" került volna sor, bizonyára jót tett volna a könyvnek. Ezáltal ugyanis el lehetne kerülni, hogy a könyv érvelését egyszerűen azzal utasítsák el, hogy másféle "hitvallást" hirdet. Emellett az ilyen "virtuális vita" segít intellektuálisan eligazodni a különböző érvrendszerekben azoknak az olvasóknak, akik számára az ezt a könyvet jellemző történelmi-integratív látásmód egyszerűen idegen vagy ismeretlen.
Az első és az utolsó fejezet keretbe fogja az EU-s keleti bővítés útjának önmagában meggyőző és "kerek" leírását. A bevezetőben Hofbauer az Európa-képek történetével foglalkozik, valamint azoknak a diskurzusoknak az ideológiai-politikai szerepével, amelyek életre hívták ezeket az Európa-képeket és a változó történelmi kontextusokhoz és nyelvhasználatokhoz idomították őket. A könyvet a "hadi tényező" – vagyis az EU-határok kormányainak, az EU beavatkozási egységeinek, a közép-kelet-európai EU- és a NATO-integráció viszonyának – tömör leírása zárja.
Kisebb pontatlanságok és egyoldalúságok mellett ennek a kerek szövegnek az érvelése egy igen lényeges pontban hibádzik. Az egész könyvön egy alapvető analitikus kihívás húzódik végig, amelyet érvelése során a szerző maga "termelt ki", mégsem néz szembe vele sehol. Pedig a kihívás mögött is, illetve éppen amögött rejlik az összefüggés, tehát az, amelynek megmutatása és porblémaként való megnevezése különben a tanulmány központi törekvése: nevezetesen, hogy milyen összefüggés áll fenn egyik oldalon a gazdasági folyamatoknak és kapcsolatoknak a regionális vagy nemzeti szinten történő "protekcionista" színezetű szabályozása illetve irányítása és meghatározása, a másik oldalon pedig az ezekben a régiókban vagy országokban élő embereknek a gazdasági és politikai önrendelkezése között. Belátható, hogy Hofbauer – aki számára vitán felül áll, hogy szükség van politikai beavatkozásra a (piac)gazdaság által meghatározott folyamatokba – először is a létező politika művelőiből és politikai entitásokból, így például államokból és kormányokból indul ki, ha valós lehetőségekre és valós tapasztalatokra kérdez. És a szerző bizonyára nem látná hiányát találó érveknek akkor sem, ha azt kellene kimutatni, miért fontos vagy elengedhetetlen a gazdasági cserefolyamatok helyi, nemzeti és regionális politikai kontrollja ahhoz, hogy lépésről lépésre kialakuljon egy olyan politikai és gazdasági gyakorlat, amely alternatívát kínál a tőkés felhalmozással és a kapitalizmus dezintegráló integrációjával szemben. De Hofbauer elemzése vakon elmegy amellett az éppannyira történelmi, mint elméleti és gyakorlati kérdés mellett, hogy milyen lehet a viszony egyrészről egy ilyen nemzeti vagy regionális kontroll, másrészről pedig az ellenőrzést végzők alulról történő ellenőrzése között, vagyis, hogy milyen befolyást gyakorolhatnak az érintett emberek az ellenőrző feladatot ellátó hatóságokra. Igaz, a szerző nem csak a mai nyugat- és kelet-európaiaknak a gazdasági folyamatok következtében történő "önjogúságtól" való megfosztásáról és a korlátok közé szorított illetve gyámkodó EU-s demokrácia-modellről szól, hanem a korábbi keleti "fejlődésnek indult diktatúrák" "politikailag szótlan" (37. old.) lakosságáról is, valamint arról, hogy az EU-s oldalról és a keleti bővítés liberális szószólói részéről "nacionalista" és "nem demokrata" címszó alatt politikai partvonalra kényszerített kelet-európai kormányokat nagyon is és többször is demokratikus módon választotta meg és tartotta hivatalában országuk lakossága. De sem az elemzés szintjén, sem történelmileg nem jár sehol utána annak az összetett problémának, hogy milyen – lehetséges?, kikerülhetetlen?, mi módon feltárható vagy körüljárható? – összefüggés áll fenn regionálisan mikro- és makroszint között: tehát a társadalmon, családon stb. belüli hatalmi viszonyok ki- vagy leépítése és a piaci erők végső soron földrajzilag, területi határok meghúzásával biztosított korlátozása között.
A kapitalizmus valamennyi gyakorlati kritikájának a kényes kérdése éppen az ebben az összefüggésben fellelhető konfliktusokkal és ellentmondásokkal való szembenézés, illetve ennek az összefüggésnek az újrafogalmazása. Az, hogy kikiáltjuk az (akár kádári, akár iliescui vagy bármilyen más színezetű) regionális protekcionizmus elsődlegességét a termelők önrendelkezése fölött, bizonnyal nem jelentheti a jövőt a kapitalizmussal szemben kritikus baloldal számára. Ezzel ennek a szellemileg igen serkentő hatású könyvnek a szerzője ugyebár bizonnyal egyetért!?
Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. (Keleti bővítés. A keletre törekvéstől a periferiális EU-integrációig) Wien, Promedia Verlag 2003
(Fordította: Kerényi Gábor)
Jegyzet
1 Ez a címe Gerő András a Habsburg-monarchiabeli békeidők magyar parlamentarizmusáról írott alapművének.