Antonio Labriola, a római egyetem professzora, aki a múlt század végén a marxizmus egyik legkiválóbb művelője volt, 1895-ben azt írta a marxi elméletről, amelyet – elsekélyesítőitől és meghamisítóitól való elhatárolódás céljából – kritikai kommunizmusnak nevezett, hogy „megjelenésének első pil­lanatától kezdve magában foglalta az államszocializmus min­den formájának bírálatát, Louis Blanctól Lassalle-ig".

Ha akkor aktuális volt erre felhívni a figyelmet, ma száz­szorosan az. Hiszen Marx régi ellenfelei és újbátor kritikusai a marxi elmélet elleni támadásokra használják fel azokat a szocialistának nevezett rendszereket, melyek még az ál­lamszocializmusnak is a legrosszabb, despotikus-kor­rupt formáját valósították meg. A tudatlanságon vagy tuda­tos inszinuáción túlmenően, e csúsztatásnak oka lehet az a polgári liberális korlátoltság is, mely az ellene fellépő rendsze­reket csak saját felfogásának visszájaként tudja elképzelni. Ha ő a piaci viszonyok mindenhatóságára, a szabad ver­senyre esküszik, akkor ellenfele „nyilván" az állam mindenha­tóságát, a szükségletek diktatórikus vagy paternalista megter­vezését, irányítását képviseli.

A polgári liberális Marx-kritika nem vesz tudomást arról, hogy Marx főműve, A tőke, a termelőerők olyan fejlettségi szintjének létrehozásában jelöli meg a tőke társadalmi jelen­tőségét, amely reális bázisa lehet annak a „magasabb társa­dalmi formának", melynek alapelve éppen nem az állam min­denhatósága és a szükségletdiktatúra, hanem „minden egyén teljes és szabad fejlődése". (Mellesleg éppígy nem vesznek tudomást a liberális jóléti állam Marcuse által adott kritikájáról sem. Ez ugyanis éppen azt bizonyította be, hogy piaci manipulációval, a javakba beprogramozott szükségle­tekkel is lehet szükségletdiktatúrát gyakorolni, a fennálló vi­szonyok kritikájára képtelen „egydimenziós" embereket te­remteni.)

Kétségtelen azonban, hogy a munkásmozgalom törté­netében csakugyan jelentős szerepet játszottak azok az államszocialista irányzatok, amelyekre ráillik a polgári li­berális kritika. Franciaországban lépett fel először ez az irányzat Louis Blanc Organisation du travail (1840) c. művé­vel. Eszerint a végletes ellentétekhez vezető konkurenciaharc kiküszöbölésével, az államhatalom erejére támaszkodva kell megvalósítani a szabadságot és a szükségletek kielégítését. Ehhez az államnak kell megszerveznie a munkát, oly módon, hogy a legnagyobb vállalatok (a vasutak és a bányák) kisajátí­tásával finanszírozza az általa felállított és felszerelt társa­dalmi műhelyek létrehozását. Louis Blanc, népszerűsége kö­vetkeztében az 1848-as februári forradalomban tagja lett az ideiglenes kormánynak, ahol egy munkás (A. Martin) társasá­gában az általános fraternité szocializmusát kellett volna kép­viselnie. A kormány azonban a szocializmus karikatúrájaként olyan „nemzeti műhelyeket" hozott létre, amelyek a munka­nélkülieket foglalkoztató közmunkákat végeztek.

Mint Marx az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig c. művében írja, a párizsi burzsoázia szemében ez­zel a szocializmus a workhouse-okkal (dologházakkal) azonosult, a kispolgárok pedig dühödten morogták: „Ál­lami ellátás látszatmunkáért – ez a szocializmus!" (Sajnos egy évszázaddal később a karikatúra egy nemzedék szomo­rújátéka lett.) Blanc a polgári „rend" helyreállítása után emig­rációba kényszerült és többé nem került közvetlen kapcso­latba a munkásmozgalommal. 1871-ben a párizsi kommünnel szemben a versailles-iak oldalára állt. Az államszocializmus­tól elválaszthatatlan bonapartista tendenciákra világít rá az az anekdota, amely szerint Louis Bonaparte azt mondta Louis Blancnak: „Ha elnök leszek, megvalósítom az ön eszméit." Ezeknek az eszméknek a részletesebb kifejtését azonban célszerűbb lesz az államszocializmus jóval kiforrottabb, né­met képviselőinek ismertetésével folytatni.

*

Németországban az államkultusznak, a felülről megteremtett igazság és szabadság felfogásának, a klasszikus német filo­zófiáig visszanyúló előzményei vannak. Minthogy ez megle­hetősen közismert, elég ha Hegel Jogfilozófiájának 201. §-ára utalok: ,,… a magánszemélyek, jóllehet önzők, arra kénysze­rülnek, hogy mások után nézzenek. Itt van tehát a gyökér, amellyel az önzés az általánoshoz, az államhoz kapcsolódik. Az államnak kell gondoskodnia arról, hogy ez az összefüggés biztos és szilárd legyen." Fichte „zárt kereskedőállama" (Der geschlossene Handelsstaat) pedig – legalábbis az elmélet síkján – meg is valósítja azt az ellentmondást, hogy az „élni és élni hagyni" liberális jelszavának érvényesülését antiliberális gazdasági restrikciókkal, államilag irányított közvetlen szük­ségletekre termeléssel biztosítják. (A kortárs B. Constant sze­rint Fichte elgondolását az irányított, szabályozott gazdaság megteremtésének jakobinus kísérlete inspirálta.)

Minthogy az államszocializmus legnagyobb hatású kép­viselője, Ferdinánd Lassalle közvetlenül kapcsolódott a klasszikus német filozófiának ehhez a vonalához, különösen Fichtéhez (lásd mindenekelőtt a Fichte-centenárium alkalmából tartott, Fichte filozófiája és a német népszellem jelentősége c. előadását) korántsem pusztán történelmi előzményről van szó. Az államszocializmus első németországi képviselőjét, J. K. Rodbertus-Jagetzowot pedig személyes kapcsolat fűzte Lassalle-hoz.

Rodbertus pomerániai földbirtokos volt, akinek közgaz­dasági nézeteivel (földjáradék-elméletével) Marx részletesen foglalkozik az Értéktöbblet-elméletekben, s Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás c. műve is elemző bírálatnak veti alá. Mehring pedig Rodbertus államszocializmusa címmel, kü­lön alfejezetet szentel koncepciójának, Geschichte der Deutschen Sozialdemokratie c. művében. A maga idejében jól ismert teoretikus a múlt század harmincas éveinek végén – az Anglián kívüli világban bizonyára először – figyelt fel a chartista mozgalomra, és nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy foglalkozni kell a dolgozó osztályok követeléseivel. 1842-ben jelent meg Zur Erkenntnis unsrer Staatswirtschaftlichen Zustände c. műve, mely már tartalmazza alapvető el­gondolásait. Mehring találóan jellemzi a munkásokhoz való viszonyát, amikor azt írja: „Őszintén együtt érzett velük, de éppúgy őszintén félt tőlük." Közgazdasági koncepciójába ágyazott államszocializmusát úgynevezett szociális levelei­ben fejtette ki, melyek valójában terjedelmes tanulmányok voltak. Felfogása a következőkben foglalható össze:

A kapitalizmusra jellemző tőkés viszonyok és sajátossá­gok csak a magánszemélyek tulajdonosi viszonyainak optiká­jából léteznek. Az össztársadalom vagy a nemzet ugyanis már most is kommunista módon termel, mert az a tény, hogy jelenleg a nemzeti termék a termelés bizonyos szakaszaiban kisebb-nagyobb részben nem termelő személyek magántulaj­donában van és a tulajdonképpeni termelők az ő szolgálatuk­ban állítják elő a javakat, mit sem változtat a nemzeti termelés mozgásán és szerkezetén. „A vállalkozók lényegében nem mások, mint népgazdasági hivatalnokok, akik, ha a tulajdon intézménye által oszthatatlanul rájuk bízott nemzeti termelési eszközöket minden erejük megfeszítésével működtetik, ezzel csupán kötelességüket teszik. Mert a tőke, ismétlem, a terme­lés érdekében van."

A szocializmus eszerint megőrzi a tőkés termelés alap­struktúráját, csak valódi „népgazdasági hivatalnokokkal" váltja fel a nemzeti szempontból eddig is ennek megfelelően funkcionáló vállalkozókat. „Egy egységes társadalmi ható­ság" irányításának szükségessége – ahogy Rodbertus írja – itt maguknak a dolgoknak a természetéből következik, hiszen e nélkül elképzelhetetlen lenne az egymásról nem is tudó, tá­voli piacokra termelő vállalatok tájékoztatása arról, hogy „mi­kor is lesz elég?" S a piaci viszonyok által eleve biztosított har­mónia apologétáival szemben még igaza is van, amikor rámu­tat: e viszonyok egyetlen érzékelője, az ár, „nem úgy működik, mint a barométer, amely a piac hőmérsékletét előre jelzi, ha­nem mint a hőmérő, amely csak méri azt. Ha esik az ár, akkor máris túllépték a határt, és máris megtörtént a baj." Rodber­tus a maga junker logikájával fel sem tételezte, hogy a nemzeti termelés állami hivatalnokok általi irányítása még az árak „hő­mérő" szerepére épülő utólagos korrekció hatásfokát sem fogja elérni.

A vázolt érvelés világossá teszi az államszocializmus lényegét mint olyan elgondolást, mely a kapitalista termelés szocialista átalakítását a tőkések helyébe ültetett állami hivatalnokokkal véli megoldani. Ebből következik e felfo­gásban az elosztási viszonyok szocializálása is, hiszen itt a termelők egyaránt állami alkalmazottá válnak, fizetést kap­nak, melyet már a jelen viszonyok között is „szabad szabá­lyozni, sőt csökkenteni, ha túl sokat vesznek el a bérből". Javaslata szerint egyébként az elkövetkező ötszáz évben – ennyi kell szerinte a szocializmus megvalósításához – 200%-os szinten kellene rögzíteni a kizsákmányolás rátáját, amellyel meg lehetne akadályozni a munkások elnyomorodását, s egyben – mint egyik öregkori levelében írja – „Marx rátörését a társadalomra" (der Einbruch von Marx in die Gesellschaft).

Rodbertus „teljes 1842-es szociálreformját az akkori po­rosz állam testére szabta, az egész dolgot ráhagyta a bürokrá­cia tetszésére, amely a munkásnak a saját termékében való részesedését felülről határozza meg és kegyként juttatja neki" – írja Engels A filozófia nyomorúsága 1885-ös előszavában, melyben rámutat a törtetők seregére, akik „Rodbertus nevére hivatkozva a porosz államszocializmus kiaknázására" ké­szülnek.

Ez a porosz államszocializmus ugyanis Bismarcknak a német egység megteremtése érdekében végrehajtott „felülről való forradalma" (Engels) idején komoly ösztönzést kapott. A rendkívül dinamikus német ipari fejlődés talaján megerősö­dött polgárság és a hatalom sáncain belüli junkerek egyaránt a munkásokat akarták kijátszani vetélytársuk ellen. Bismarck pedig bonapartista módszerekkel használta ki a maga javára ezeket az ellentéteket. Miközben egy 1854-es törvény megtil­totta a munkások politikai szervezkedését, konzervatív veze­tés alatt álló kézműves- és legényegyleteket hoztak létre. A polgárságot képviselő Haladáspárt pedig munkásművelő­dési egyleteket alapított, majd Schulze-Delitzsch, az egyik legismertebb haladáspárti vezető, önsegélyező és fogyasz­tási szövetkezeteket szervezett a kispolgárok és a munkások számára.

Ily módon maguk az uralkodó osztályok kezdték meg a munkásosztály megszervezését, melynek egyébként „alul­ról" is megvoltak a hagyományai. (Az 1848-as forradalom so­rán a német városokban munkásegyletek alakultak, sőt S. Bornnak, a Kommunisták Szövetsége tagjának, sikerült egy össznémet munkáskongresszust összehívnia.) Az ipari fejlő­dés – melyről Hobsbawm A tőke kora c. művében azt írja, hogy bármily rendkívüli volt is az amerikai ipar növekedése 1850 és 1870 között, „kevésbé volt megdöbbentő, mint Né­metországé" – annyira megerősítette a munkásosztályt, hogy hamarosan elfogadhatatlanná váltak számára a felülről létre­hozott szervezetek. Egy Lipcsében működő, össznémet mun­káskongresszus összehívására létrejött bizottság három tag­ja, 1862 végén levélben fordult Ferdinánd Lassalle-hoz, s hi­vatkozva az 1862-ben megjelent, s később Munkásprogram címen közismertté vált előadására, felszólította, hogy „álljon a mozgalom élére, s vegye át annak vezetését". Ez lett a kiin­dulópontja az 1863-ban megalakult Általános Német Munkás­egyletnek, s vele az önálló német munkáspárt újjászüle­tésének.

Bármily nagyra becsülte Marx és Engels e párt megalakí­tásában Lassalle szerepét, mindvégig a legélesebben bírálta államszocialista nézeteit és főleg ennek a német szociálde­mokráciában Lassalle korai halála után is továbbélő tradíció­ját. Marx egyik levelében „porosz királyi szocializmusnak" ne­vezte e koncepciót. Egy másikban azt írja, hogy Lassalle „a proletariátus Posa márkijának" szerepét akarta eljátszani. Schiller drámájának hőse ugyanis a zsarnok spanyol királlyal próbálta elfogadtatni a felvilágosodás szabadságeszményeit, mint ahogy Lassalle Bismarck segítségét szerette volna el­nyerni a proletariátus ügye számára. Hogy milyen „egyezsé­get" kínált ehhez, azt jól mutatja Bismarckhoz írt 1863. június 8-án kelt levele, melyhez az Általános Német Munkásegylet statútumait is mellékelte. (A kapcsolat ténye már Lassalle életében is nyílt titok volt, W. Liebknecht meg is próbálta lebe­szélni róla, de Lassalle a rá jellemző túlzott magabiztossággal így reagált erre: „Eh, én egy tálból cseresznyézem Bismarck úrral, de neki csak a magot hagyom." 1928-ban azután a po­rosz államminisztérium irattárából maguk a levelek is előke­rültek.)

„Excellenciád – írja Lassalle -, legutóbbi megbeszélé­sünknek mintegy tréfás folytatásaként megküldöm az én biro­dalmam alkotmányát, amelyért Ön talán irigyelhet engem! De ezen miniatűr képből Ön feltétlenül arra a meggyőződésre fog jutni, hogy – amiként valójában van is -, a munkásrend ösztö­nösen a diktatúrához érez hajlamot, amennyiben előbb jogo­san meggyőzhetik arról, hogy ezt az ő érdekében fogják gya­korolni, és hogy éppen ezért mennyire hajlamos lenne arra is, amiként azt Önnek legutóbb mondtam, hogy minden köztár­sasági érzelme ellenére – vagy még inkább ennek alapján – a koronában lássa a szociális diktatúra természetes hordozóját, ellentétben a polgári társadalom egoizmusával, ha ugyan a korona a maga részéről valaha is elszánja magát arra a – na­gyon valószínűtlen – lépésre, hogy egy valóban forradalmi és nemzeti irányzat útjára lépjen, s magát a privilegizált rendek királyságából egy szociális és forradalmi népi királysággá vál­toztassa át!"

Látható, hogy Marx egyáltalán nem túlzott, amikor mint „porosz királyi szocializmust" jellemezte Lassalle elgondolá­sát. Bismarck a maga részéről, a Reichstagban tartott 1878. szeptember 17-i beszédében, Bebel felszólalására reflek­tálva úgy emlékezett vissza Lassa//e-lal való találkozásaira, hogy azok nagyon élvezetesek voltak számára, mert volt kö­zöttük közös nevező. Ugyanis – mondta maliciózusan – Las­salle is monarchikus érzelmű volt, csak úgy tűnik, az nem volt még világos számára, hogy a Hohenzollern- vagy a Lassalle-dinasztia valósítsa-e meg a német császárságot?

Minderről azért érdemes említést tenni, mert szerves kö­vetkezménye Lassalle államszocializmusának. Ezt megelőző eszmei-politikai munkásságával e cikk keretében nincs mó­dunk foglalkozni. Engels Kautskynak írt 1891. február 23-i le­velében személyes ambíciókra vezette vissza, hogy Lassalle, „aki 1862-ig a gyakorlatban erősen bonapartista hajlandósá­gú, jellegzetesen porosz vulgáris demokrata volt", a mun­kások között kezdett agitálni, majd alig két év múlva azt köve­telte, hogy „a munkások a burzsoáziával szemben a király­ságnak fogják pártját, és a vele rokon jellemű Bismarckkal szűrte össze a levet, olyan módon, amely okvetlenül a mozga­lom tényleges elárulásához vezetett volna, ha szerencséjére, idejekorán agyon nem lövik". (Lassalle-t 1864-ben egy sze­relmi ügy miatt általa provokált párbajban lőtték le.)

A bennünket itt közvetlenül érdeklő nézeteit a Munkás­program, valamint a Nyílt válasz egy általános német mun­káskongresszus összehívására alakult lipcsei központi bi­zottsághoz című programadó írásaiban fejtette ki. A polgári társadalom bírálatában abból indult ki, hogy a „harmadik rend", mely az egész társadalom nevében lépett fel és az egyetemes szabadságot biztosító emberi jogok képviseletére tartott igényt, most a korábbi uralkodó osztályokhoz hasonló politikai kiváltságokat akar teremteni magának, a vagyont éppúgy a politikai uralom jogi feltételévé akarja tenni, ahogy a középkorban a nemesek a földbirtokot.

Kétségtelen, hogy tapasztalhatók ilyen törekvések, külö­nösen a polgári fejlődés kezdeteinél tartó országokban. Lassalle-nak azonban, aki Marx tanítványának vallotta magát és jól ismerte (sőt, nemegyszer saját nézeteiként adta elő) Marx vonatkozó műveinek alapgondolatait, tudnia kellett, hogy a polgári fejlődésre éppen az ellenkező tendencia jellemző. Az ugyanis, hogy a burzsoázia nem jogilag akar elkülö­nülni a munkásosztálytól, sőt burzsoá osztály kiváltságai, a minden mást maguk alá rendelő vagyoni különbségek éppen akkor érvényesülhetnek tiszta formájukban, ha a jog semmiféle különbséget nem ismer el ember és ember között, s formálisan mindenki előtt nyitva áll az út az érvé­nyesülés felé. A maga korában, III. Napóleon Franciaorszá­gában, Lassalle még annak is tanúja lehetett, hogy a burzsoá­zia az államgépezet kézben tartásáról, parlamentális politikai hatalmáról is lemond annak érdekében, hogy az „élete fona­lát" jelentő gazdasági pozíciókat kivonhassa a politikai élet hullámveréseinek hatása alól. Így a politikai ellentétek nem vehették fel „azt a veszélyes fordulatot, amely az államhata­lom ellen irányuló minden harcot a tőke elleni harccá változ­tat" – írja Marx a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában.

E felismerések azonban Lassalle alaptörekvésével ellen­tétes irányba mutattak, így nem vett tudomást róluk, jóllehet – mutatis mutandis – Bismarck politikáját is hasonló feltételek határozták meg, annyira, hogy később Engels mint „modern bonapartizmust" jellemezte. Lassalle azért értelmezte át jogi kiváltsággá a burzsoázia gazdasági hatalmából következő befolyását az államügyekre és ebből adódó politikai előnyeit, mert Munkásprogramja a burzsoázia gazdasági hatalmának, „sérthetetlen és jogos" tulajdonának érintetlenül hagyásával, csupán e politikai kiváltságok megszüntetését tűzte ki célul.

Ehhez ily módon a munkásosztálynak mindenekelőtt az általános és közvetlen választójogot kell kiharcolnia – hang­súlyozta. Ez a feltétele annak, hogy az állam ne csupán az egyén személyes szabadságát és tulajdonát védje – mint azt a burzsoázia „bakterfelfogása" hirdeti -, hanem „a munkás­rend állameszméjét" valósítsa meg. A burzsoázia politikai ki­váltságainak megszüntetésén túl, ennek az állameszmének a pozitív tartalmát a klasszikus német filozófiából jól ismert ideálok alkotják. Lassalle a műveltség, kultúra soha nem látott fokát, „az emberi lény pozitív kibontakoztatását, folyamatos fejlődését" várja ettől az államtól, melynek célja „az emberi­ségnek szabadságra való nevelése és fejlesztése." Ezzel alapozta meg a „szabad népállam" fából vaskarikáját, mely évtizedek múlva is makacsul kísértett a német szociáldemok­rácia elméleti dokumentumaiban, és amelyet Marx A gothai program kritikájában, valamint a német mozgalom vezetőihez intézett leveleiben bírált, pellengérre állítva „a Lassalle-szektának az államba vetett alattvalói hitét". Korunkban különösen aktuális a szabadság és az állam viszonyáról írt klasszikus marxi passzus, mindennemű felülről boldogító államszocializ­mus tökéletes tagadása:

„A munkásoknak, akik már kiláboltak a korlátolt alattvalói értelemből, egyáltalán nem céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék. A német birodalomban az »állam« majdnem olyan »szabad«, mint Oroszországban. A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társa­dalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék, s ma is az államformák olyan mértékben szabadabbak vagy ke­vésbé szabadok, amennyire az »állam szabadságát« kor­látozzák."

Lassalle a Nyílt válasz…-ban teszi teljessé államszo­cialista koncepcióját. Miután a hírhedt „vasbértörvénnyel" alátámasztja, hogy a bérharcok nem vezethetnek a munkások anyagi helyzetének tartós javulásához, s kifejti, hogy a Schulze-Delitzsch-féle fogyasztási szövetkezetek sem segít­hetnek, a következőkben jelöli meg a követendő utat:

„A munkásrendet tenni önnön vállalkozójává: ez az az eszköz, amely által… kiküszöbölhető lenne az a vaserejű és kegyetlen törvény, amely a munkabért meghatározza! Ha a munkásrend saját vállalkozójává lesz, akkor megszűnik a munkabér és vállalkozói nyereség ama elkülönítése, és ezzel maga a munkabér is általában, és helyére a munka díjazása­ként a munka hozadéka lép!… ez az egyedüli igaz, a jogos igényeknek egyedül megfelelő, az egyedüli nem illúziókon alapuló megjavítása a munkásrend helyzetének."

Lassalle elgondolása ezúttal valóban rendkívül fontos felismerést tartalmaz, mely egyedülálló az államszocializmus történetében. Csakhogy a munkásszövetkezetek mozgalma, melyben a munkásság – mint Lassalle írja – „önkéntes társu­lások formájában saját vállalkozójaként" szervezkedik, ebben az időben Angliában már gyakorlatilag is létezett. Ezt tehát nem kellett kitalálni. Amit viszont Lassalle „talált ki", az a mun­kásszövetkezetek állami gyámkodással létrehozott formája volt. Az államszocializmus doktrínájának megfelelően, sze­rinte „az állam dolga és feladata" a szövetkezetek ügyének előmozdítása és kibontakoztatása, ha nem is abban a direkt formában, ahogy ezt Louis Blanc gondolta. Lassalle szerint ugyanis az államnak csak annyi a dolga, hogy a munkások rendelkezésére bocsássa „az önkéntes szervezkedéshez és önkéntes társuláshoz szükséges eszközöket és lehetősé­get", konkrétabban „a társulásukhoz szükséges tőkét, illetve a szükséges hitelt". S azt bizonyítandó, hogy ez nem illúzió, kifejti, hogy az állam már jelenleg is a társadalom túlnyomó többségét alkotó szegényebb osztályok „nagy társulása", „a dolgozó osztályok szervezete", ezért ha az általános és köz­vetlen választójog révén ez a „nagy társulás" rábírható lesz a kisebb társulások támogatására, ezzel csak „kötelességének teljesítésére" késztetik.

A munkásszövetkezetek spontán mozgalmából Marx – gazdasági és politikai értelemben egyaránt-ellentétes követ­keztetésekre jutott. A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenetében a Lassalle-féle államszocializmus elleni éllel emeli ki, hogy a szövetkezeti üzemek néhány merész munkás „senkitől sem támogatott erőfeszítése folytán jöttek létre", s mint ilyenek bizonyítják, hogy tőkés nélkül is lehet modern ter­melést folytatni; a bérmunka – elődeihez, a rabszolga- és jobbágymunkához hasonlóan – el fog tűnni, hogy átadja he­lyét a „társult munkának". Lényegében ezzel egy időben írta A tőke III. kötetének kéziratában, hogy az angliai munkásszö­vetkezetek a termelési viszonyokat tekintve „a régi formán be­lül, az első áttörései a régi formának", s előremutató jellegüket azzal is bizonyították, hogy közzétett számadásaikból kitűnt: az állandó tőke gazdaságosabb felhasználása folytán ezek­ben az üzemekben a profit nagyobb volt az átlagprofitnál, noha helyenként magasabb kamatot kellett fizetniök, mint a magángyárosoknak. A munkások szövetkezeti gyárai – írja Marx-, megmutatják, hogy „az anyagi termelőerők és a nekik megfelelő társadalmi termelési formák bizonyos fejlettségi fo­kán hogyan alakul ki és fejlődik egy termelési módból termé­szetszerűen egy új termelési mód." A sztálinisták éppen azért hallgattak Marxnak a munkásszövetkezetekkel kap­csolatos gondolatairól, mert ezek ellentmondtak annak a sztálini dogmának, hogy a szocialista termelési viszo­nyoknak a csírái sem jöhetnek létre a tőkés termelési mód talaján.

Marx az Internacionálé 1866-os genfi kongresszusának küldöttei számára készített Instrukciókban is foglalkozott a munkásszövetkezetekkel. Ebben mindenekelőtt általános elvként szögezi le, hogy az Internacionálénak „az a feladata, hogy egyesítse és általánosítsa a munkásosztály spontán mozgalmait, de nem az, hogy reá diktáljon vagy erőszakoljon bármiféle doktriner rendszert". (Nota bene, aligha véletlen, hogy a Komintern kongresszusain ezt az elvet sem idézték.) Ezért Marx azt javasolja, hogy a szövetkezetekkel kapcsolat­ban is csak „néhány általános elv" kijelentésére szorítkozza­nak, és ne hirdessék meg a szövetkezés valamely speciális rendszerét. A felsorolt elvek közül itt is azt emeli ki elsőként, hogy a szövetkezeti mozgalom gyakorlatilag mutatta meg: „a munka alárendelését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának köztársasági és jótevő rend­szerével."¹

A szabad, egyenlő, öntevékeny munkások kezdeménye­zéseire épülő szocialista elvek hatalmas megerősítést kaptak a párizsi kommünben. Ugyanis a kommün határozata szerint a tőkések által elhagyott vagy nem működtetett üzemek, álla­mosítás helyett valóban az illető üzem dolgozóiból alakult munkásszövetkezetek tulajdonába kerültek, nem pedig a rod-bertusi vagy sztálini „népgazdasági hivatalnokok" irányítása alá. Mint Marx A polgárháború Franciaországban c. művé­ben kiemeli; a kommün célja az volt, hogy „az egyesült szövet­kezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellenőrzésük alá vegyék." Azért nevezte a kommünt „a végre felfedezett" politikai formának, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált", mert a kommün nemcsak a tulajdon feletti rendelkezésnek, hanem a hagyományos állami funkcióknak is „valódi munkásfunkciók­ká" változtatására törekedett. Míg Lassalle a fennálló államtól a nép iránti kötelességének teljesítését kérte számon, addig Marx éppen azt emelte ki, hogy a kommün nem az állam alkot­mányos vagy császári, ilyen vagy olyan formája ellen irányult: „Forradalom volt az állam maga, a társadalom e természetfe­letti torzszülötte ellen, a nép saját életének a nép által a nép számára történő újrakezdése volt." Azzal vetett véget minden „állammisztériumnak és állampretenziónak", hogy bebizonyí­totta: munkásmunkabérrel fizetett egyszerű munkások is meg tudják szervezni Párizs élelmiszer-ellátását és védelmét, a legbonyolultabb körülmények között is képesek betölteni a ka­tonai, közigazgatási és politikai közfunkciókat.

*

Franciaország és Németország után, az államszocializmus­nak Angliában is akadt egy kései képviselője, H. M. Hyndman személyében. Nála a torykhoz fűződő kapcsolata töltötte be azt a szerepet, amit Lassalle esetében Bismarck játszott.

1881-ben egy Demokrata Föderáció nevű társaságot hozott létre, mely hamarosan Szociáldemokrata Föderációvá alakult át. Marxszal is kapcsolatot keresett, aki azonban kétszínű vi­selkedését, intrikáit kiismerve, megszakította vele az érint­kezést.

1884-ben jelent meg Hyndman (W. Morris-szal közösen írt) programadó brosúrája A Summary of the Principles of Socialism címmel, melyben az állam gazdasági hatalmának nö­vekedésén keresztül képzelte el a szocializmus megvalósítá­sát. Utal arra, hogy az állam, noha jelenleg az elnyomó osz­tályok ellenőrzik, már most is rákényszerül a munkát konfiskáló osztályok zabolátlan mohóságának megfékezésére, egyben pedig a királyság legnagyobb munkaadója, hiszen a postától az állami bankon keresztül a hadseregig terjed a ha­tóköre. Bár többször rámutat a polgári állam osztálytermésze­tére, leszögezi, hogy mégis „ezen az irányításon alapszik a legjobb kilátás a vérontás nélküli reform és újjászervezés szá­mára". A vasutak, hajózási társaságok, a nagy gyárak „már most is készen állnak" arra, hogy a termelő osztálynak az egész közösséget magában foglaló közvetlen ellenőrzése alatt a jelenlegi tisztviselők által állami kezelésbe vegyék őket anélkül, hogy ez – mint jelenleg – együtt járna az alkalmazot­tak túlmunkájával, a profittermeléssel. Ehhez ő is az általános szavazati jog bevezetését, no meg a munka tudományos megszervezését tekinti előfeltételnek. Az utat tehát a tőkés vi­szonyok között működő állami vállalatok mutatják, ezek ter­melési viszonyait kell uralkodóvá tenni és demokratikus ellen­őrzés alá vonni, s máris kész van a szocializmus, mint a leg­magasabb társadalmi forma, „a legjobb és legigazabb bol­dogság minden egyén és minden osztály (sic!) számára", ahol senki sem kényszerül mások profitjáért dolgozni.

Engels 1885 végén, Bernsteinhez írt levelében, politikai kalandornak nevezte Hyndmani, aki valóságos karikatúrája Lassalle-nak, mert „minden rossz oldala a hatványon, egyet­len jó oldala nélkül". Marx halála után Engels kettőzött erővel szállt szembe az államszocialista torzításokkal. A bismarcki államosításokhoz fűződő illúziókkal kapcsolatban már koráb­ban is leszögezte: „Gyárfelügyelők helyett állami feljebb­valók utasítására szavazni – szép kis szocializmus! De ide jut, aki elhiszi a burzsoának, amit az maga sem hisz, hanem csak állít: állam = szocializmus." Kautskynak írt 1884. február 16-i levelében pedig még arra is felhívja a figyelmet, hogy kommunisztikus alapzaton is létrejöhet egy kizsák­mányoló és zsarnoki jellegű államszocializmus! Engelsnek komoly része volt abban, hogy az 1891-es erfurti program ter­vezete, mely a Vorwärtsben is megjelent, leszögezte:

„A Szociáldemokrata Párt semmi közösséget nem vállal az ún. államszocializmussal…, amely az államot teszi a magánvállalkozó helyére, és ezzel egy kézben egyesíti a munkás gazdasági kizsákmányolásának és po­litikai elnyomásának hatalmát."

Kérjük az olvasót, tekintse ezt száz év elteltével is az autentikus marxizmus nyilatkozatának.

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Marx természetesen az Internacionálé idézett dokumentumaiban is hangsúlyozta, hogy a társadalmi termelésnek „a szabad és szövetke­zett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé" változtatása csak akkor lehetséges, „ha a társadalom szervezett erői, azaz az ál­lamhatalom a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelők­höz kerül".