A szerző részletesen ismerteti a mai kapitalizmus ökológiai határait, és egy olyan gondolkodásmód mellett száll síkra, amely a termelés-fogyasztás profitorinetált dualizmusa helyére ember és természet harmonikus együttélését helyezné. Ebből logikusan következik az igény, hogy a "jó élet" fogalmának a fogyasztás szintjéhez kötött értelmezését radikálisan felül kell vizsgálnunk.
Turbókapitalizmus1
Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam a korunkat meghatározó gazdasági modell öncélúságát. Ez az öncélúság abból fakad, hogy a gazdaság egyre inkább elszakad azoktól a meghatározó rendszerektől, melyek működését egyáltalán lehetővé teszik, amellett a kimeríthetetlen emberi mohóságra és önzésre épít. Nemcsak a természeti környezet semmibevétele jellemzi, hanem ezzel szoros összefüggésben a csak kevesek számára elérhető anyagi javak sokaságának kínálata oly módon, mintha azok mindenki számára elérhetők volnának. Mindezek mellett a világméretűvé terebélyesedő profitmaximálási kényszerben küzdő óriásvállalatok zöme nehezen tűri az etikai korlátokat, az állami (és nemzetközi jogi) fékeket sikeresen negligálja, és a földlakókra nem tud másként tekinteni, mint munkaerőre, illetve fogyasztóra. Ez a rendszer káprázatos sikereket ér ugyan el a technikai innováció, a hatékonyság növelése terén, de képtelen az erőforrások végességét és a Föld teherbíró képességét ténylegesen figyelembe venni.
Egy olyan világban, ahol a kevesek kényelmét nem kis részben a többség kiszolgáltatottsága alapozza meg, nehezen képzelhető el az önkéntes "újraelosztás". A változtatás igényének mégis éppen az erőforrások több mint 80%-át felhasználó legfelső egyötöd, azaz a fejlett nyugati országok és Japán felelős döntéshozóinak köreiben kell megfogalmazódnia. A változtatáshoz szükséges politikai és gazdasági hatalom ugyanis itt összpontosul. Az európai, észak-amerikai és japán akadémiai közösség jelentős személyiségei és a civil mozgalmak hatására ez a lehetőség talán nem teljesen utópisztikus. Tanulmányomban összefoglalom, hogy miért nem várhatjuk a környezet állapotának érdemi javulását kizárólag piaci elven működő korrekciós kísérletektől, majd a probléma szélesebb dimenzióira térek át. Az antropocentrikus és a biocentrikus etika elemzésén keresztül azt próbálom bemutatni, hogy a környezethez való viszonyunk alakulása mennyire meghatározó lehet a jövő szempontjából.
A környezet teherbíró képessége
A földi civilizáció fennmaradása szempontjából a megfelelő termőföld és a hozzá kapcsolódó produktív természetes erőforrások fennmaradása nélkülözhetetlen. Mivel a jelenlegi tendenciák a világnépesség drasztikus gyarapodását, valamint az átlagos összfogyasztás növekedését jelzik, kénytelenek vagyunk szembesülni a természeti erőforrások korlátozottságával, adott esetben apadásával.
A természetben a fajok meghatározott terület erőforrásainak felhasználásával biztosítják fennmaradásukat. Egy terület teherbíró képessége így azt jelenti, hogy az adott terület úgy tudja eltartani a maximális létszámú populációt, hogy az nem veszélyezteti az élőhely termőképességét, reprodukcióját. 2
Az ember különleges és kiváltságos pozícióra tett szert a fajok természetes versenyében. Képes az adott területen idegen erőforrásokat messze földről beszerezni, a technológia révén saját, egyre bővülő szükségletei kielégítése érdekében más élőlényeket tömegesen megsemmisíteni, tevékenységével átlépni a természet teherbíró képességének határait. A természeti környezet emberi tevékenység általi terhelésében a döntő szerep az egy főre jutó fogyasztásé, ami sokkalta jelentősebb növekedést mutat, mint a népesség számának gyarapodása, éppen a piac kiszélesedése és a technológia fejlődése miatt.
Az ember és más élőlények közötti fő materiális különbség az, hogy míg más élőlényekkel együtt biológiai anyagcserét folytatunk, az emberi tevékenységet az "ipari" anyagcsere is jellemzi. Az ember az ipari forradalom óta a Föld ökoszisztémáinak jelentős részében a környezet forrásainak legfőbb fogyasztójává vált. A termőtalaj, az édesvíz, a fa korábbi relatív bőségét napjainkra az egyre súlyosabb szűkösség váltotta fel. Az egyes környezeti problémák egymást is erősítő hatásai szorosan összefüggenek társadalmi eredetű kiváltó okokkal.
Jellemzően a civilizációs fejlődés gondolatát a technikai fejlődéssel kapcsoljuk össze, ami pedig az ipari és a szolgáltató szektorok erősödésével mérhető. Az európai civilizációs fejlődésben az ipari forradalom az a jelentős fordulópont, aminek következtében a világban fokozatosan az indusztriális típusú, nagy nyersanyag- és energiaigényű termelési mód lett a minta, és a feltételeket egyre inkább az új termelési módhoz alkalmazkodó hatalmak tudták diktálni. Az indusztrializáció forradalmasította a közlekedést, ami hihetetlen módon felgyorsította a javak és az emberek áramlását távoli pontok között. Az ipari társadalmak gyermekei újabb és újabb technikai újításokkal igyekeztek betölteni azt az űrt, amely a természet és a tőle egyre inkább eltávolodó ember között támadt. Az ember környezete a bölcsőtől a sírig egyre inkább az ember által létrehozott környezet lett. A posztmodern korban a fejlett országokban lakók életük nagy részét technicizált környezetben, ellenőrizhetetlen és felfoghatatlan mennyiségű információtömegben, zsúfolt köztereken, a többség által befolyásolhatatlan gazdasági folyamatok és hatalmi struktúrák sakkfigurájaként, sikerkényszerben élik, és eközben büszkék szabadságukra. Lehet, hogy a jövőben az emberiség egy része lassan elveszíti arra való képességét, hogy megkülönböztesse a szoláriumot a természetes napfénytől, a tévében látottat a saját élményétől, a málna ízét a mesterséges aromáétól. Mindez jó eséllyel fokozza a természet különleges titka iránti fogékonyság elsorvadását, hiszen a "legfejlettebb civilizációk" lakói mindinkább egy saját maguk által teremtett világ foglyai abban az értelemben, hogy az egyéni életük és a természet közé erőteljesen benyomul a művi, a mesterséges. A mesterséges szféra ma már szinte önmozgásban van, gyarapodása mögött egyre szűkülő kulturális választási lehetőségek, növekvő létbizonytalanság tapasztalható az egyik oldalon, hihetetlen hasznok és az alternatívák tagadása vagy elhallgattatása érhető tetten a másik oldalon.
Michael Zürn a globális kockázatok (globális) társadalmat alakító hatását elemezve különválasztja egymástól a "túlfogyasztás" által okozott károkat a szegénység által okozott károktól.3 Ezek jellegükben lényeges különbségeket mutatnak, de egymással szoros kölcsönhatásban vannak, ami a környezeti etika szempontjából korántsem elhanyagolható tényező. A "túlfogyasztás" által okozott károk ugyanis szétterjednek a világban, hatásuk éppen ezért nem csak a túlfogyasztókat érinti (ózonlyuk, üvegházhatás, víz, talaj, levegő szennyeződése stb.). A túlfogyasztás következtében egyetlen lokális jellegű környezeti terhelést az újra nem hasznosítható hulladék nagy tömege jelenti. A szegénység által okozott károk ugyanakkor az élelmiszerhiányból és a gazdasági kiszolgáltatottságból adódnak. A kényszerű urbanizáció, a monokulturális mezőgazdaság, az állati és növényi "nyersanyagokkal" folytatott kereskedelem, a veszélyes hulladékok segélyekért cserébe történő befogadása, a szűkös helyi vízkészlet ipari célú kiszolgáltatása (pl. a Coca-Cola Indiában) súlyos lokális szennyezést, fajok eltűnését, szűkös erőforrásokért folytatott sokszor véres küzdelmeket, elsivatagosodást, élelmiszerimport-függőséget (genetikailag módosított vetőmagok stb.)4 okozhat. A Föld országainak legalább kétharmada sorolható a "szegény ország" kategóriába, ahol a környezeti károk technológiai-ipari kockázatokkal együtt még vészjóslóbbá válnak. Ezek a szegénységre visszavezethető negatív környezeti hatások rövid távon viszonylag szűk területre korlátozódnak, lokálisabbak a túlfogyasztás által okozott hatásoknál, de középtávú hatásaik mindenképpen kiterjedtek. Sajátos paradoxon, hogy a "túlfogyasztók" fogyasztása nagymértékben függ az alulfogyasztók gazdasági kiszolgáltatottságától. A környezeti károkozás két fajtája így egymást erősíti.
A fenti elemzésből logikusan következik az igény, hogy a "jó élet" fogalmának a fogyasztás szintjéhez kötött értelmezését radikálisan felül kell vizsgálnunk. Ezzel együtt az emberi szükségletek egyetemes koncepcióit is revideálnunk kell oly módon, hogy meghatározzuk azokat a standardokat, melyeket minden ember a jelenben és a belátható jövőben szükségszerűen el kell, hogy érjen.
Cowboyok egy űrhajóban
Kenneth Boulding, a gazdasági etika egyik nagy klasszikusa dolgozta ki a modern tőkés gazdaság egyik alapvetőnek tekinthető kritikáját a "cowboyok egy űrhajóban" elnevezésű modelljében. A The Economics of the Coming Spaceship Earth (kb. "A közelgő Föld űrhajó közgazdaságtana") című művében amellett érvel, hogy a növekedésorientált, kizárólag a profitmaximálás érdekét követő tőkés gazdaság fenntarthatatlan.5 Ennek oka elsősorban az, hogy a gazdasági szempontból hasznosítható erőforrások mennyisége korlátozott. A növekedésre épülő gazdasági modell hiába fokozza a nyersanyagok és az energiaforrások felhasználásának hatékonyságát, végső soron a növekedés fenntartásához ezeknek egyre nagyobb bőségére van szükség. Hasonló ez ahhoz, amikor az amerikai prérin a cowboyok folyamatosan újabb és újabb területeket vontak be gazdálkodásukba, és abban bíztak, hogy a lelegeltetett területek után mindig lesz nyugatabbra egy újabb legeltetésre alkalmas terület. A cowboy gazdasági magatartásának lényege tehát a korlátlan erőforrások létébe vetett hit. Ennek ellentéte az űrhajós gazdasági megfontolása, aki kénytelen az űrben eltöltendő idejére tervezni az erőforrások felhasználását és a rendelkezésére álló készleteket beosztani. A huszadik század utolsó harmadára Boulding szerint a Föld egyértelműen "megtelt" a gazdasági ember magatartásának következtében, azaz űrhajóvá vált, ahol nyilvánvaló a rendelkezésre álló erőforrások és nyersanyagok mennyiségének korlátozottsága. A jelenlegi energiafelhasználás struktúrája, ami a szénalapú (fosszilis) anyagokra épül, tulajdonképpen egy véges készlet mohó, a jövő generációk érdekeit figyelmen kívül hagyó rendszert tükröz. Mindez vonatkozik a nyersanyagok jelentős részére is. A termelés és a szolgáltatások volumenének folyamatos növelése a gazdaság kimeneti oldalán ugyanakkor olyan externális hatásokat erősít, aminkek a (hosszú távú) kockázatai nem foglalhatók a hagyományos vagy neoklasszikus közgazdaságtan költség-haszon kalkulációiba. Ennek legjellemzőbb példája az indusztrializáció általában vett szennyező hatása, ti. a nagyipari ágazatok zöme már a termelés folyamatában környezeti tehertételt jelent (a hagyományos vaskohászattól a modern vegyiparig igen széles a skála), illetve számos termék egyszerű használata vagy elfogyasztása (pl. gépjárművek, gumiabroncsok, kozmetikumok, növényvédő szerek stb.) ugyanezzel a hatással jár. Mindezek mellett a folyamatos növekedés az újra nem hasznosítható anyagok elképesztő tömegével terheli a környezetet, ami azon a sehol nem igazolt feltételezésen alapul, hogy a környezet abszorpciós képessége korlátlan, azaz a Föld-anya képes eltüntetni mindazt, ami számunkra már fölösleges. Röviden az analógia tehát azt mutatja be, hogy a domináns gazdasági rendszer szereplői cowboyként viselkednek egy űrhajóvá lett világban. Ráadásául az űrhajóban rekedt cowboyok egyre erőszakosabban marakodnak a szűkülő erőforrásokért. A változáshoz szükséges első lépés mind az erőforrások, azaz a bemeneti oldal, mind az ökoszisztéma elnyelő képességének, azaz a kimeneti oldal korlátozottságának a tudatosodása volna, ami hosszú távon megalapozhatja a felelős gazdasági cselekvést.
A szabad piac ökológiai vaksága
A hagyományosan a piac korlátlan szabadságának előnyössége mellett érvelő elméletek a környezet alapjavait (levegő, víz, földkéreg) általában korlátlanul hozzáférhető, nemritkán korlátlan elnyelő képességű elemekként tételezik.6 Mivel a levegő és a víz olyan esszenciális feltételei az emberi létezésnek, amelyek "fogyasztását" nem vagy csak alig lehet területi korlátok között szabályozni, a klasszikus haszonelvű gazdaságfilozófiák költség-haszon analízise ezen javak fogyasztásakor és szennyezésekor megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Költség-haszon kalkulációban ugyanis csak viszonylag pontosan körülhatárolt szereplők mint gazdasági szereplők, illetve mint a tevékenység által "érintettek" jeleníthetők meg. A nemkívánatos mellékhatások, mint a költségoldalon megjelenítendő tényezők legalább ennyire bizonytalanok, a területi és az időbeli hatásuk vonatkozásában egyaránt.
A fenti javakat az ökoetika szempontjai szerint indokolt az emberiség közös tulajdonaként számításba venni, különös tekintettel a jövő generációk életminőségének a feltételeire. A jövő generációk érdekeit nem lehet a hagyományos értelemben vett költség-haszon kalkulációban latolgatni. A napjainkban divatos neoklasszikus közgazdaságtan szerint a környezet javaira egyszerűen ki kell terjeszteni az elidegeníthető tulajdonjogokat, vagy meg kell becsülni azt az árat, amit az egyének a piacon értük megfizetnének, és minden egyes "fogyasztóra" ezt költségként rá kell terhelni, ezzel elindulhatnánk a környezeti problémák enyhítésének útján. Ez a megközelítés jól mutatja azt, hogy a szabad piaci rendszer nemcsak földrajzi expanziót hajt végre, hanem piaci normák, ideológiák és mechanizmusok nyomulnak be az ezektől korábban védett területekre. A fenti javaslat ugyanis nem abban látja a környezet állapotának romlását, hogy a szabad piac túlságosan expanzív minden értelemben, hanem abban, hogy még nem eléggé terjesztettük ki a szabad piac elveit a környezetvédelemre. A piac etikai elveket sérthet azzal, hogy olyan termékeket tesz áruvá, amelyeknek nem kellene azzá lenniük; szexuális szolgáltatásokat, emberi testrészeket, szavazatokat, politikai tisztségeket stb. Másrészt etikai szempontból kétes lehet a hozadéka annak, ha a piac értékelésének módszerével, jellegzetes viszonyaival teret hódít a társadalom más szféráiban, pl. a családban vagy az oktatásban. Nagy a kockázata annak, ha a férj és feleség, szülő és gyermek, oktató és hallgató viszonyai a szolgáltatók és a fogyasztók viszonyaivá alakulnak át, ahol mindennek ára van.7 A neoklasszikus közgazdaságtan javaslatai a környezet vonatkozásában láthatóan mindkét etikai vétséget elkövetik. Ha a tulajdonjogokat kiterjesztjük a környezet javaira, akkor olyan terméket teszünk áruvá, amit nem volna szabad, ha a fent leírt árbecslést alkalmazzuk, akkor a piac logikáját visszük az ember és a természet sajátos kapcsolatrendszerébe, ami súlyos veszélyeket rejt magában.8 Vannak cselekvések, amikor a "mennyit volnának hajlandók fizetni érte" kezdetű kérdések etikailag egyszerűen nem igazolhatók, nem beszélve azokról a természet iránti spirituális, esztétikai viszonyulásokról, amelyek semmiképpen sem mérhetők, nem számszerűsíthetők.
A környezet értékeinek védelme a szabad piac viszonyai között számtalan ellentmondásba ütközik. A leggyakoribb összeütközés a környezet védelme, illetve a tulajdon és a vállalkozás szabadsága között adódik. A profitorientált vállalkozó külső (jogi) korlátozások hiányában abban érdekelt, hogy rövid távú haszna érdekében előnyben részesítse a környezeti szempontokat figyelmen kívül hagyó eljárásokat. Ezzel ellentétes magatartásra csak jelentős piaci erőfölény esetén van lehetősége. Jól példázza ezt a Procter and Gamble környezetpolitikája, amit gyakran a felelős gazdasági magatartás mintájaként szoktak emlegetni.9 A globális gazdaság ökológiai szempontból jogi vákuumban manőverezik, amit a hatásos küldetésnyilatkozatok nem pótolhatnak. Az ezzel kapcsolatos egyik alapvető dilemma az, hogy a fejlett országok (és társulásaik, különösen az EU) általában szigorúbb környezetvédelmi jogrendje biztosítja, hogy ezekben az országokban enyhülnek az akut lokális és regionális környezeti problémák, a szigorúbb szabályok betartásának ugyanakkor nyilvánvalóan jelentős költségvonzata van. A fejlődő országok természetesen nem terhelhetők ilyen környezetvédelmi költségekkel, ebből adódik a paradox helyzet: nemzetközi fórumokon a fejletlen országokon számon lehet kérni a laza vagy nem létező környezetvédelmi normákat, miközben a fejlett országok vállalatbirodalmai óriási nyereségre tesznek szert éppen ennek révén, ami nemritkán tragikus következményekkel jár az érintett természeti és társadalmi környezetre.10
A szabad piac "zöldbe csomagolása" jó üzletté vált, és amennyiben itt a "jót tenni kifizetődő" elv működik, etikai szempontból nem is emelhetnénk kifogást. Csakhogy ez a tendencia olyan, mint az orrcseppek influenza esetén, a problémákat éppen kiváltó okaik gyökerénél hagyja érintetlenül, pusztán tüneti kezelésre alkalmas. Jellemző, hogy a marketing egyre gyakrabban hivatkozik a termék vagy a szolgáltatás "környezetbarát" jellegére, de az ilyen áru vagy szolgáltatás gyakran olyan, mint az indiai vízkészletek szennyezésével és kiapasztásával gyártott Coca-Cola, amit egyébként visszaváltható palackba (!) csomagolnak. A környezeti érdekek védelme és a klasszikus demokrácia viszonya is számos problémát rejt magában. Nézzük meg részletesebben, a piacgazdaságra épülő demokráciák polgárainak négyféle, a környezetre vonatkozó döntéstípusán keresztül ezeket a dilemmákat.
2. Mint állampolgárok: Az állampolgári döntéseket válasszuk el a fogyasztói döntésektől. A rousseau-i értelemben vett citoyen ugyanis képes arra, hogy rövid távú önös érdekei mellett a közösség vélt, hosszú távú javát is mérlegelje döntéseinél.12 Ehhez azonban kellő információval, adott esetben szaktudással kell rendelkeznie az eldöntendő kérdés vonatkozásában. A környezeti kockázatok tudatosítása több mint nehéz feladat, ha az ellenérdekű oldalon a kényelem, munkahelyek megóvása, a jelen áll szemben a beláthatatlan jövővel. Nem beszélve az átlagember számára olyan bonyolult fogalmak értelmezéséről, mint a biodiverzitás vagy a fenntartható fejlődés. Ugyanezek következménye másfelől az, hogy a közvélemény, ha saját közvetlen környezetéről van szó, könnyen hiszterizálható olyan politikai közegben, ahol jellemző a bizalmatlanság a döntéshozókkal és a lakossági tájékoztatókkal szemben. A környezeti igazságosság még meglehetősen súlytalan érték a politikum világában, ezért a "jót tenni kifizetődő" elv politikai értelemben hamis.
Az állampolgárként hozott döntések jelentősége a fenti ellentmondások dacára korántsem elhanyagolható. A zöld politikai filozófiában régóta szemben áll egymással az ökoautoritárius és az ökoradikális felfogás. Az autoritárius megoldásokat szorgalmazó szerzők kizárólag konzekvencionalista etikai alapokon egymást kizáró választási lehetőségekként tételezik a következőt: vagy megelőzzük a környezeti katasztrófát tekintélyelvű kényszerítő intézkedésekkel, vagy elszenvedjük azt. Itt a "jót tenni igazságtalan eszközökkel" paradox logikája érvényesülne. Az elmélet hívei a felsőbb szinteken (nemzeti, szupranacionális) a demokráciát ökológiai korlátok közé szorítanák, például a szűkülő erőforrások elosztásáért egy "kompetens elit" lenne felelős.13 Ez azt jelenti, hogy egy zömében tudósokból álló testület felhatalmazást kapna arra, hogy jogszabályokat alkosson egyes erőforrások felhasználásáról. Helyi szinteken ugyanakkor a lehető legközvetlenebb bázisdemokrácia volna kívánatos, ami azt jelenti, hogy az erőforrások felhasználásának a fenti keretek közötti módját minden kisebb közösség közvetlen részvételen alapuló döntésekkel határozhatná meg. Az elmélet fontos dologra hívja fel a figyelmet, csak nem veszi kellően figyelembe a demokratikus döntéshozatal problémaérzékenységét, és a piac rugalmasságával szemben tulajdonképpen egy globális tervgazdaságot javasol. A tudós testület által meghatározott erőforrás-elosztás tipikus technokrata uralom képét vetíti elénk. Az autoriter intézkedések talán kiválthatók volnának adekvát információk széles körű ismertetésével és az ezt követő demokratikusabb eljárásokkal. Valószínű, hogy éppen ezt ismeri fel az ökoradikalizmus, amely nem ismer kompromisszumot a közvetlen részvételen alapuló döntéshozatal megvalósítása vonatkozásában, amit a politikai centrumok következetes decentralizációjával kíván megvalósítani. Az ökoradikálisok átfogó víziója a jó életről ugyanakkor aligha lehet szinkronban a valószínűsíthető többség konzumerizmusával. Az ökoradikalizmus így könnyen az alternatív értelmiség "hóbortja" maradhat. Ha el akarja kerülni ezt a csapdát, akkor valószínűsíthetően alkalmaznia kell a tömegek meggyőzésének általa is kritizált eszközeit és módszereit. Enélkül a demokratikus értékekhez való ragaszkodás inkonzisztenssé válik a radikális zöld értékrenddel. A zöld filozófia, ami holisztikus szemlélete alapján nem ismeri el az ember kitüntetett helyzetét az ökoszisztémában, egy életfilozófia a sok közül. A demokratikus társadalmak alapja a pluralizmus: a radikális zöldek mégsem elégednének meg azzal, hogy tolerálja egy plurális rendszer a nézeteiket, hanem azok széles körű elterjesztését a környezet megmentésének feltételeként látják. Innen nézve nem is olyan nagy a távolság az autoritárius és a radikális zöld politikai filozófiák között.
A környezet és az életminőség javításában az állampolgári döntések jelentős szerepet játszhatnak, de a környezeti problémák összetettsége, a cél távolisága, a jó életről alkotott eltérő koncepciók miatt a nagyobb környezeti érzékenységet csak egy széles körben felvilágosult, következetes és a posztmaterialista értékekre fogékony démosz közegében remélhetjük. Úgy tűnik, hogy a környezeti igazságosság és az igazságosság mint pártatlanság értékei nem harmonizálnak.
3. Mint gazdasági szereplők (termelők, szolgáltatók): A gazdasági etika egyik alapvető problémája a személyiség erkölcsi integritásának kérdése. A homo oeconomicus (gazdasági ember) könnyen összeütközésbe kerül a versenyre épülő gazdaságban a homo ethicusszal (erkölcsi eszményeket követő ember). A gazdaság szereplői mint menedzserek, üzletemberek, cégek lojális alkalmazottai a (gazdasági, egzisztenciális) siker érdekében gyakran döntenek és cselekednek oly módon, hogy ezeket a cselekedeteiket és döntéseiket "magánemberként", állampolgárként nem vállalnák. Ezzel a következetlenséggel végső soron a személyiség erkölcsi integritása (egysége) válik kétségessé. Az egoizmust favorizáló gazdasági és társadalmi környezet nehezen békíthető össze a környezettel való harmóniára tanító ökoetikával. Hoffman kitűnő tanulmányában például két olyan tipikus helyzetet mutat be, ahol a cégvezetők "moralizálása" önmagában nem hoz jelentős javulást a környezet állapotában.14 Az első példában egy erősen szennyező papírgyár tulajdonosa úgy dönt, hogy radikálisan csökkenti a környezetre káros anyagok kibocsátásának mennyiségét. Természetesen konkurensei a rájuk is vonatkozó jogi kötelezettségek hiányában kiszorítják a piacról, hiszen hősünk saját heroikus vállalása miatt kénytelen megfizetni a környezet megóvásának költségeit, míg riválisai nem. Ha valaki a versenyben morális elkötelezettségéből fakadóan többletterhet vesz magára, és ezt a többletterhet nem tudja valahol máshol megspórolni, akkor alulmarad, erkölcsi Don Quijotévé válik, és a "jót tenni kifizetődő" elvben csalódnia kell. A második példában szintén egy súlyos szennyezésért felelős gyáros a főszereplő. Ő azonban úgy nyilatkozik, hogy állampolgárként egyetértene a szigorúbb környezetvédelmi jogszabályok megalkotásával, de gazdasági szereplőként befolyását is latba vetve fog küzdeni ezek létrejötte ellen. Utóbbi esetben tehát a döntés kettős mérce alapján történik, ami megbontja a személyiség erkölcsi integritását.
A gazdasági szereplők természetesen az adott gazdasági rendszer kényszerítő normái alapján cselekszenek, ez jelöli ki mozgásterüket. Ha a környezeti értékek nem jelennek meg kellő súllyal a költség-haszon kalkulációkban, akkor a minimális környezeti érzékenység mellett a káros környezeti hatások minél távolabbra "küldésében" lesznek érdekeltek. Jól példázza ezt a környezetvédelmi jogban ismert gyakorlat, a szennyezési kvóták adásvétele. A vállalkozások, gazdasági szereplők környezeti szempontból felelős működése alapvetően csak egy új (világ-) gazdasági modell keretei között lehet realitás, a környezeti és szociális szempontokat a piac automatizmusaira bízó ma meghatározó rendszer viszonyai között aligha. A profitorientált piaci rendszer ma egy turbómotoros autó sebességével robog, és minden fékezőerőtől igyekszik megszabadulni. Fékek híján viszont öncélúvá válik, és könnyen okoz nehezen jóvátehető károkat.
Az 1987-es Brundtland-jelentés részletesen foglalkozik a fenntarthatóság kérdésével (elsőként), aminek igen fontos része egy újfajta, holisztikus szemlélet. Ez szűkebb értelemben azt jelenti, hogy a gazdasági rendszert hangsúlyozottan egy nagyobb egész részeként vizsgálja, aminek célja "az emberi életminőség javítása az alapul szolgáló ökoszféra terhelési határain belül. Ennek során minden cselekvési forma a kultúrával, szociális dimenzióval, a gazdasággal és a technikával együtt értett társadalomszerkezet keretébe vonandó."15 A gazdaság tehát a maga szervezeti felépítésével beágyazódik a koncentrikus körökként hozzá kapcsolódó társadalomba, kultúrába és a teljes ökoszférába. A holisztikus szemlélet lényege a "minden mindennel összefügg" elve, miszerint az élőlények, az élőlények közösségei (állati populációk, társadalmak) a természeti körforgásba és a helyi együttélési rendszerekbe ágyazva léteznek. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság egy pillanatra sem függetlenítheti magát azoktól a beágyazottságaitól, amelyekben működik.
4. Mint jogalkotók: A polgári demokráciák felelőssége óriási. A polgári demokráciák rugalmassága teheti lehetővé azt, hogy a populizmus és a technokratizmus párbajából egy harmadik erő, az ökologizmus kerüljön ki győztesen. Egy parlamenti választás, egy népszavazás vagy egy polgári engedetlenségi akció lehetőséget nyújt a jogszabályok módosításához. Az eddig leírtakból következik, hogy egy egységes globális környezetvédelmi jog megalkotása nélkülözhetetlennek tűnik. Ez alulról induló kezdeményezések sokaságával sürgethető, különösen ha intellektuális tekintélyek, sőt pop- és rocksztárok, sportcsillagok (!) állnak az ügy mellé. Különösen fontos a szűkös természeti erőforrások és a természeti tőke felhasználásának méltányos szabályozása, a veszélyeztetett fajok és területek fokozottabb védelme. Mindezek mellett a versengő gazdasági szereplőkre egyaránt kötelező, szigorú, a termelés/szolgáltatás környezeti terheléséhez igazodó szabályok kidolgozása elkerülhetetlen. Az ilyen jogi szabályozás mindenképpen a piac korlátozásának tűnik, de ha jobban megvizsgáljuk, csupán a verseny környezeti szempontból méltányosabb feltételeinek garantálásáról van szó. A piac teljes szabadsága csupán azoknak a törekvéseknek ad korlátlan kibontakozási lehetőséget, amelyek az erősebbnek a gyengébb feletti dominanciáját valósítják meg az emberi élet legkülönbözőbb szintjein; a technika uralma a természet felett, a gazdagok uralma a szegények felett, az agresszió uralma a harmóniára törekvés felett.
Egy új értékrend lehetséges körvonalai
A fogyasztói társadalom számos filozófiai bírálatában fogalmazódott meg az a sokak szerint utópisztikus igény, amely szerint egy komoly és átfogó, elsősorban az általános értékrendet érintő változás elindíthatja az ökológiai szempontból pazarló és felelőtlen, emberi szempontból pedig elidegenítő korállapot megváltoztatását. Az ökoetika holisztikus szemléletéből levezethető értékek alapja a harmóniára törekvés. A harmónia elérésének az első számú feltétele az egyén többdimenziós beágyazottságának tudomásul vétele, az ennek fényében megújított tudati és mentális energiáink mozgósítása.16 Az ökoetika teljességgel szemben áll az izolált individuumokból álló közösség hobbesi felfogásával. Az egyén része több mikroközösségnek, kulturális közösségeknek, az emberiség közösségének, a Föld teljes ökológiai rendszerének, az élővilágnak. Mindezek mellett a holisztikus szemlélet jelenti az ember hármas meghatározottságának, a test (ösztönök), lélek, tudat hármasságának egészséges egységére törekvést is, éppen a fenti beágyazottságok ápolásán keresztül.17
Vizsgáljuk meg részletesebben, mit jelent a posztmaterialista értékrend, amire a zöld filozófiák épülnek.
Az első és legfontosabb tétel a természet ontológiai elsőbbségének elve, miszerint a természet létezhet ember nélkül, de az ember nem létezhet természet nélkül. A természet tehát számunkra gondoskodó erőként, létfeltételeinket meghatározó közegként jelenik meg. Az európai gondolkodás történetében sokan a kozmoszt mint Istentől átlelkesült organikus egészet látták, és ez maga után vonta annak fokozott tiszteletét is. Az antik filozófiák némelyikében (különösen a sztoikusoknál és az epikureizmusban) meghatározó volt a "természetnek megfelelő" élet hirdetése. Később Assisi Szent Ferenc tanításaiban és életvitelében, Giordano Brunónál, Rousseau-nál, a német romantikusoknál, Husserlnél, a hatvanas évek kritikai filozófiájában, az anarchizmusban és a feminizmusban találunk többek között olyan elemeket, amelyeket a zöld filozófiák integrálnak. Mindemellett igen jelentős hatást gyakorolnak az ökológiai gondolkodásra a keleti filozófiák (vallások), leginkább a buddhizmus.18
Az ökofilozófia le akar számolni a külvilág elemeihez való tárgyias, mechanisztikus viszonyulással. Az alá-fölé rendeltségi viszonyok, a hatalmi logika helyett az életvitel, a közösségszervezés és a politika szintjein egyaránt a mellérendeltség elvét igyekszik érvényesíteni, amiből következik az erőszakmentesség normája.
Az ökológiai értékrend második alapelve a szükségletekkel kapcsolatos. Az ember anyagi és spirituális szükségletei egymáshoz szorosan kapcsolódnak; a munka nemcsak az anyagi szükségleteket kielégítő javak előállítására redukált, anyagi ellenszolgáltatásért végzett rutinszerű tevékenység, hanem annál sokkal több. Munka a természet ápolása, ami nem egyenlő annak kiaknázásával. Munka mindaz, amit önzetlenül, szolidaritásból vagy szeretetből végzünk (szülőkért, gyerekekért, a közösség javáért), és nem utolsósorban a saját személyiségünk alakítása is (önnevelés, elmélkedés stb.) Az ökoetika ellenpólusa a pénz fetisizmusát szolgáló konzumerista szemlélet, amely szerint az egyéni élet hiányzó teljességét anyagi javak birtoklásával, fogyasztásával pótolhatjuk.19 Ezt sugallják a reklámok és az egész atomizáló, versenyre (nagyobb fizetésért, presztízsért, státusszimbólumokért) buzdító posztmodern társadalmi közeg. A sikerért folyó harcban konkurenssé válik a másik ember; a tanulás, a munka, a magánélet viszonyaira is árnyékként vetül a hasznosság elvének kizárólagossága. Mivel ebben a közegben alapvető spirituális szükségleteink maradnak kielégítetlenül, a neurotikusok, depressziósok, pszichésen zavart embertársaink száma nyomasztóan magas. Elfelejtünk valamit, amit a gyermekek még tudnak: örülni, feloldódni, használni a fantáziánkat és az érzékeinket. A spontán gyönyör elvét kiszorította a teljesítmény elve.20 Az egyéniség kultuszát hirdetjük, miközben sztárokat és kirakatfigurákat másolunk. Mindez pénzbe kerül, így időnk nagy részét pénzkereső tevékenységgel töltjük. Az örökös hiány érzését az ökológiai értékrend szerint csak a közösséghez és a környezethez való cselekvő odafordulással enyhíthetjük. A közösség mint szükséglet levezethető az evolúciós fejlődésből, a fejlettebb állati populációk szigorú csoportkohéziós elveiből éppúgy, mint a szülő-gyermek kapcsolatból. A felnőtt ember szükséglete volna, hogy legalább 20 emberrel ápoljon napi szinten kapcsolatot, amely laza közösségi hálóként adná meg számára az orientációs pontokat. Ezeknek a kapcsolatoknak legalább a felét az együttműködés és a kölcsönös tisztelet kell, hogy jellemezze.21 Emellett az egészséges psziché nem nélkülözheti az intimitást, ami a megfelelő anya-gyermek kapcsolat felnőttkori tovább élése, testi-lelki vonatkozásaiban egyaránt. Lehet, hogy különösen hangzik, de az egyén éppen így tudja kialakítani saját függetlenségét, és ez biztosítja az önépítés ideális feltételeit. A harmóniára törekvő egyén alig függ az általa birtokolt, elfogyasztott javaktól, és nem érzi magát elveszettnek az erdő sűrűjében magányosan bolyongva. A természet iránti alázat és érzékenység rendkívüli erőket képes megmozgatni az emberben, és ez a mozgásba lendült energia segít bennünket az embertársainkhoz és általában a külvilághoz való cselekvő odafordulásban.22
Az ökoetika értékeit érdemes ellenpontozni a fogyasztói-bürokratikus civilizáció meghatározó elveivel:23
A természettel harmóniára törekvő ember | a fogyasztó-bürokrata típus |
mellérendeltség erőszakmentesség alázat/tisztelet mértékletesség tudatosság felelős részvétel örömelv érzékenység szolidaritás (titkokta) nyitottság kreativitás a sokszínűség tisztelet a test és lélek harmóniája önépítés spontán örömök, meditáció |
uralom, hierarchia erő, dominancia gőg mohóság könnyelműség célracionális döntések teljesítményelv számító gondolkodás versengés vagy közöny használati érték (ember, természet) produktivitás, rutin idehgenkedés a sokszínűségtől komfort és kényelem (test) megfelelni vágyás, "siker" izgató és nyugtatószerek |
Mindezek alapján jól látható, hogy a tudati változás és a jövő generációknak az ökológiai értékrend szerint történő nevelése a környezeti válság enyhítésének a kulcsa. A fentiekben tárgyalt kettősség tükröződik az antropocentrikus és a biocentrikus etikai irányzatok közötti vitában.
Az antropocentrikus etikák a Descartes óta meghatározó duális világszemléleten alapulnak, amelynek fő jellegzetessége az objektum és a szubjektum, a dolgok és a személyek merev kettéválasztása.24 A modern ipari társadalmak uralkodó filozófiái sokáig kitartottak ama tétel mellett, hogy a technológia és annak fejlődése érintetlenül hagyja az ember lényegi tulajdonságait. Az antropocentrikus etikák alapelve a következő: az ember létezik önmaga végett, minden más az ember végett. A természet addig és annyiban értékes, ameddig és amennyiben az ember számára hasznos.25 Ennek a felfogásnak szembeötlő jellegzetessége a jelenidejűség elve. Az elv premisszája szerint az emberi cselekvés hatóköre térben és időben kicsi, belátható, átfogható. Cselekvéseink hosszú távú következményei nem "emberléptékűek", azok a gondviselés, a sors, a véletlenek emberek által fel nem tárható rendszerébe ágyazódnak. Minden etikai norma a közös jelenre vonatkozik, az aranyszabálytól kezdve a kategorikus imperatívuszig. Az antropocentrikus etikák gyakran hangsúlyozzák az ember kitüntetett helyzetét az élők közt, de nem társítanak ehhez a többi élő irányában elvárható, ezzel arányos felelősséget. Csak a tudatos lények bírnak morális státussal, aminek következtében felelősségük megállapítható a természet irányában, de az mindig az ember rövid távon kalkulálható érdekeiből levezetett felelősség csupán. A természetet alárendelni törekvő, gazdaságba ágyazott ember korának adekvát etikai kifejeződése ez a szemlélet.
A biocentrikus etikák a felelősség szélesebb dimenzióin alapulnak. Az emberi cselekvés megváltozott természetéből kell kiindulnunk.26 A környezetbe beavatkozó, azt átalakító ember irreverzibilis folyamatokat indít el, amelyeknek a hatásai összeadódnak. A természettel való törődés mint a tudatos ember kötelessége átformálja a felelősség alapelvét: "Cselekedj úgy, hogy cselekvésed hatásai ne veszélyeztessék az élet jövőbeni fennmaradását."27 A felelősség kiterjesztésével kapcsolatban felmerül a viszonosság kérdése. Nyilvánvaló, hogy számos erkölcsi kötelezettségünk – így a természet iránti is – nélkülözi a viszonosság elvét. Ennek ellenére egyes szerzők biocentrikus etikai alapokon az emberen kívüli élőlények és a jövő generációk jogairól írnak.28 Jürgen Moltmann szerint például koherens rendszerbe foglalhatók a klasszikus szabadságjogok, a szociális-kulturális jogok és az élő környezet jogai. A biocentrikus etikák lényege, hogy a környezetet nem az emberért, hanem magáért a környezetért kell megóvni. A környezet önmagában való érték, egy olyan rendszer, ahol a változások nem öncélúak, hanem az egyensúly állapota felé haladnak. A természeti rendszerek alakulását az önszerveződés és az önszabályozás kiinduló állapotát fenntartva a kooperáció és az élőlények együttélésének elveivel mindig az egyensúly helyreállítása jellemzi. A biocentrikus etika az emberi előrelátás hatása és a cselekvés hatalma közötti szakadék felismerésén alapul, ebből következően jövőorientált. Az erkölcsi státus kérdésében különbséget tesz a fájdalomérzés képessége és a tudatosság között. A tudatos lények felismerik, hogy az élet formáinak sokszínűsége önmagában értékes, és az ember nélkül is létező bioszféra harmonikus egységén az emberi beavatkozás sebet ejt.29 A fájdalomérzés képessége önmagában megalapozza a morális státust, és az ökoszisztéma harmonikus egységének megóvása jelenti minden cselekvésünk legszélesebb etikai dimenzióját.
Az antropocentrikus és biocentrikus etikák különbségét jól szemlélteti az "utolsó ember" víziója.30 Az utolsó ember az atomcsapás után magára marad, és tudja, már nem sokáig él. Egyetlen élőlény maradt rajta kívül a Földön, egy fa. Ha antropocentrikus módon tekint a fára, akkor számára annak további sorsa közömbös, akár ki is vághatja, hiszen nem lesz már ember, akinek ez a fa bármilyen haszonnal kecsegtetne. Ellenben biocentrikus elvek szerint az utolsó embernek nem lehet közömbös az egyetlen élő fa, hiszen az életet mentheti meg és viheti tovább az atomcsapással sújtott Földön.
Hangsúlyoznunk kell, hogy antropocentrikus elvekre is lehet környezetvédelmi stratégiát építeni, és az még a jelenlegi gazdasági rendszer kereteit sem feszítené szét. A biocentrikus etika azonban éppen azt a tudati változást mutatja, ami alapján a természetet alárendelő, gazdaságba ágyazott ember korát fokozatosan felválthatja a természetben élő ember és a társadalomba ágyazott gazdaság kora. A fajok természetes versenyében elért kiváltságos pozíciónk, amelyet jórészt a technológiának köszönhetünk, a tevékenységünk beágyazottságának tudomásul vételével és az ember mindenhatóságának gőgös hitéről való lemondással illeszthető vissza abba a harmonikus rendbe, amely nélkül saját hatalmunk áldozataivá válhatunk.
Jegyzetek
1 A turbókapitalizmus kifejezést Zágoni Miklóstól vettem át, aki több tanulmányában is használja ezt a szellemes fordulatot. Egyébként a globalizációkritikus irodalomban is felbukkan, immár magyar nyelven is, pl. Martin, H. P.-Schumann H.: A globalizáció csapdája. Perfekt, Budapest, 1998, 249. o.
2 Rees, W. E.: Revisiting Carrying Capacity: Area-Based Indicators of Sustainability. http://dieoff.org/page110.htm
3 Részletesen lásd: Zürn, M.: "Globale Gefahrdungen und internationale Kooperation" In: Der Bürger im Staat, 45, 1995, 51. o. A globáliskockázat-társadalom fogalma Ulrich Beck nemrég magyarul is megjelent könyvében kifejtett gondolatra utal. Beck, U.: A kockázat-társadalom, Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Budapest, 2003.
4 Lásd pl.: Thrupp, Lori Ann: Political Ecology of Sustainable Rural Development. In: Allen, P.: Food for the Future. John Wiley &Sons INC. Singapore, 1993, 47-75. o.
5 Boulding, K.: The Economics of the Coming Spaceship Earth. In: Environmental Quality in a Growing Economy; Essays from the Sixth FRR Forum, Jarrett, H. (ed.), John Hopkins Press for Resources for the Future Inc. Baltimore, 1966.
6 Pl.: Friedman, M.: Capitalism and Freedom. Ch.1 The University of Chicago Press, Chicago, 1962.
7 Michael Walzer fejti ki részletesen, hogy az igazságosság egyik feltétele, hogy a modern társadalmakban az eltérő elvek szerint működő szférák ne lépjék át egymás határait. Különösen hangsúlyozza ennek szükségességét a piac esetében. Lásd Walzer, M.: Spheres of Justice. A defence of pluralism and equality. Blackwell, London, 1985, illetve erről a műről Szabó G.: Az igazságosság szférái. In: Tanulmányok az igazságosság elméletéről. Szerk. Weiss J. JPTE KTK kiadó, Pécs, 1997.
8 Vö. O'Neill: King Darius and the environmental economist. In. Hayward-O'Neill (eds.): Justice, Property and the Environment. Social and Legal Perspectives. Ashgate, Aldershot, 1999.
9 Lásd: Boda Zs.: A multinacionális vállalatok etikai problémáiról. In: Andrássy Gy.-Szabó G.: Üzleti etika és közéleti etika. PTE KTK Kiadó, Pécs, 1999.
10 A legismertebb eset az indiai bophali tragédia, ahol az üzemi baleset miatt a légtérbe jutott szennyező anyag több ezer ember halálát okozta.
11 Az egyik leggyakoribb piackonform javaslatról van szó, ami megint abból az elterjedt nézetből fakad, hogy minden környezettel kapcsolatos kár és előny mérhető, ebből következően számszerűsíthető, így része lehet az árképzési folyamatnak.
12 Ennek részleteit lásd: Sagoff, M.: A piacon a kockázatért (ford. Szabó G.) In: Andrássy Gy.-Szabó G.(szerk.): Üzleti etika és közéleti etika.. PTE KTK Kiadó, Pécs, 1999.
13 Mike Mills fejti ki, elsősorban Ophuls műveire utalva. Mills, M.: Green Democracy; The search for an ethical solution. In: Democracy and Green Political Thought; Sustainability, rights and citizenship. Doherty-de Geus (eds.) Routledge, London, 1996.
14 Részletesen lásd: Hoffman, W. M.: Gazdasági és környezeti etika. In: Andrássy Gy.-Szabó G. (szerk.): i. m.
15 Idézi Moser, In: Riegler, J.-Moser, A.: Ökoszociális piacgazdság. Agroinfo Kiadó, Budapest, 2001, 80. o.
16 Ennek igen hatásos összefoglalását lásd: László Ervin: Meg tudod változtatni a világot. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002.
17 Ennek részletes kifejtését lásd pl. Hayward, T.: Interspecies solidarity: care operated upon by justice. In: Hayward-O'Neill (eds.): Justice Property and the Environment, i. m., 67-85. o.
18 A zöld közgazdaságtan alapműve: Schumacher, E. F.: A kicsi szép, illetve uő.: A Guide for the Perplexed. Vintage, London, 1977, buddhista alapokon értelmezi újra a gazdaság szerepét.
19 Lásd Fromm, E.: Birtokolni vagy létezni? Akadémiai K., Budapest, 1994.
20 Lásd Marcuse, H.: Az egydimenziós ember. Kossuth, Budapest, 1990.
21 Lásd: Csányi V.: Az emberi természet. Vince Kiadó, Budapest, 1999, 158-160. o.
22 Ezt a gondolatot többféle irányból is meg lehet alapozni. Az ember tudattalan szférájának erejéből indul ki pl. Midgley, M.: Duties Concerning Islands. In: Elliot, R. (eds.): Environmental Ethics. Oxford University Press, New York, 1995; vagy Kidner D. W.: Kultúra és tudattalan az ökológiai elméletekben. In: Lányi, A.: Természet és szabadság. Osiris, Budapest, 2000.
23 Lásd talán az egyik első, átfogó és empirikusan alátámasztott elemzést a nyugati ökológiai mozgalomról: Galtung, J.: The Green Movement. In: International Sociology. 1986, vol. 1., 75-90. o.
24 Ezzel kapcsolatos jellegzetes ökofilozófiai alapvetés Theodore Roszak tollából származik. Roszak, T.: Az objektív tudat mítosza (részlet) In: Szabó M. (szerk.): Politikai ökológia. Bölcsész Index centrál könyvek, Budapest, 1989.
25 Pl. Hoffman, W. M.: Gazdasági és környzeti etika. In: Andrássy-Szabó (szerk.): i. m.
26 Jonas, Hans: Az emberi cselekvés megváltozott természete. In: Etika a gazdaságban. Kindler-Zsolnai (szerk.) Keraban Kiadó, Budapest, 1994.
27 Hans Jonast idézi Zsolnai László, In: Zsolnai L.: Ökológia, gazdaság, etika. Helikon, Budapest, 2001.
28 Pl. Moltmann, J.: Az ember, az emberiség és a Föld joga. In: Világosság, 1989, 8-9, illetve uő.: A nemzedéki szerződés, avagy a jövő generációk jogai. In: Kindler-Zsolnai: i. m.
29 Részletesebben pl.: Cooper, D. E.: Justice, consistency and "non-human" ethics. In: Hayward-O'Neill (eds.): i. m., 77-83. o.
30 Hoffman, W. M.: Gazdasági és környezeti etika. In: Andrássy-Szabó (szerk.): i. m.