Ma világszerte a nemzeti gondolat újjáéledését, a nemzetek öntudatosodásának egy újabb hullámát éljük. Magyarországon is hosszú idő után egyfajta feltámadása van ennek a gondolatnak. Olyan emberek véleményét kérdeztük – mintegy a lapszám témájának felvezetőjéül, exponálásául – ennek okairól, s általában a nemzeti kérdés természeté­ről, akik saját területükön valamennyien általános tekintélyt szereztek maguknak az erről való gondolkodásban. Mindhárman parlamenti képviselők, különböző pártok tagjai. De most nem egy-egy párt állás­pontjának kifejtését várjuk Für Lajostól, Kása Ferenctől és Szabó Miklóstól, hanem a maguk tudósi, művészi álláspontjának rövid be­mutatását.

*

Az első kérdés az lenne, hogy melyikük miben látja a nem­zeti gondolat mai virágzásának legfőbb okait és összetevőit?

Für Lajos: Úgy szokták mondani, a nemzeti gondolat rene­szánsza van ma, és ez valóban így van. Számos oka van en­nek, ahogy ezt a történészek szociológusok, politológusok próbálják felderíteni. Az egyik talán az, hogy világszerte ez a modern civilizációs, sematizáló világ meglehetősen elfojtja a természetes emberi közösségeket. Szétzilálja, és valójában az ezzel szemben való védekezésnek is egyik módja az, hogy közösségek teremtődnek, születnek újjá, közösségi gondola­tok. És a nemzeti gondolat is, amely nyelvi vagy pedig valami­lyen etnikai jegyek alapján próbál ezzel az elidegenítő civilizá­ciós világgal szemben egyfajta közösséget teremteni.

Van azonban egy másik nagyon fontos ok is, ez az úgy­nevezett neokolonializmus, az imperialista, nagyhatalmi, vi­láguralmi törekvések, amelyek jól láthatóan a második világ­háború után újra kétpólusú rendszerben próbálták a világot maguk alá gyűrni. Ez a kétpólusú nagyhatalmi uralmi rend­szer önmagában véve is kifejlesztette, gerjesztette a nemzeti érzéseket, a nemzeti indulatokat, éppen a velük szemben való védekezés gyanánt. És azt hiszem, hogy azon a második vi­lágháború utáni sokkon, amit éppen a túlfeszített fasiszta, na­cionalista indulat váltott ki (s amelynek következtében feled­tetni gondolták, megszüntetni vélték az eddigi gondolatot), ezen is túljutott az emberiség. És itt szokták még külön emle­getni a harmadik világból kiinduló, minden népnek a saját maga identitását kereső, megtalálni akaró szándékait, ame­lyek ugyancsak hozzájárultak világszerte ahhoz, hogy ma a nemzeti gondolat reneszánszáról beszélhetünk.

Szabó Miklós: Magyarországon a nemzeti gondolatot két do­log állítja középpontba. Az egyik a magyar nemzet még mind a mai napig sem egészen megoldott külpolitikai függetlensé­gének kérdése. Ez a magyar nemzet alapvető problémája, nagyon-nagyon hosszú idő óta, újratermelődve különböző formák között. Másrészt középpontba állítja a nemzeti problé­mát az, hogy a határon túl, a szomszédos országokban több millió magyar él, sokszor méltatlan helyzetben, és ez proble­matikus az egész össznemzet számára. Amit Für Lajos mon­dott a neokolonializmusról, kicsit idegen a számomra. Nem egyszerűen azért, mert az egy elhasznált kifejezés, hanem mert én a nyugati fejlettebb civilizáció hatását minden tekin­tetben kívánatosnak tartom. Kívánatosnak tartom akkor is, ha olyasféle elmaradottságot rombol, ami ebben a pillanatban nemzeti sajátosság. A nemzeti sajátosság történeti és törté­netileg változó jelenség. Változik. És ma a magyarság nem egyszerűen azáltal van egy korforduló határán, hogy most egy politikai rendszerváltás történt, hanem annak a határán van, hogy fel tud-e zárkózni a fejlett országokhoz, vagy leszakad tőlük a harmadik világba, az elmaradott országok körébe. Én úgy gondolom, hogy a fejlett civilizáció hatásaival szemben nyitottnak kell lenni a magyarságnak, és nem szabad romantizálni és poetizálni az elmaradottsággal azonos nemzeti sajá­tosságokat.

Kósa Ferenc: Talán még az első körhöz én is elmondanám, mit gondolok. Szeretném előre bocsátani, hogy a hivatásom­ból, de a személyes meggyőződésemből eredően is, én va­lamiféle tágabb emberképben gondolkodom. A nemzet-fo­galom egy igen fontos közbülső kategória számomra. Soha nem jut eszembe például, ha dolgozom, arra gondolni, hogy én a magyar nemzet része vagyok – noha annak a része va­gyok, és természetesen arra jár az agyam, az idegrendszerem stb. -, de sohasem gondolnám, hogy ez valamilyen olyan kü­lönleges érték, amely alá kellene rendelni például az embert, az emberi értéket, az emberiség különféle értékeit. Ezért te­hát részben tágabban, részben szűkebben gondolkozom a „nemzet" kategóriánál. De ha valaki például elmarasztalna azért, mert nem vagyok eléggé nemzeti jellegű gondolkodó, akkor azt sértésnek venném. A nemzeti gondolat reneszán­szára vonatkozóan azt mondanám, hogy éltünk mi itt az elmúlt évtizedekben egy adott nagyhatalmi függőségben, alávetett­ségben. Amelyiknek nemcsak az volt a jellemzője, hogy el­vonta tőlünk a levegőt, a szabadságjogokat, az emberi jogo­kat és így tovább. Hanem az is jellemzője volt, hogy elvonta tőlünk a nemzeti létezésünk feltételeit és öntudatát. Amikor ez ellen a függőség ellen függetlenségi harcba bocsátkoztunk, vagy pedig egyszerűen csak a belső életünkben vívtuk a ma­gunk hétköznapi szabadságharcát, akkor szinte minden lépé­sünkben benne volt a nemzeti gondolat jogosultságáért folyta­tott becsületes harc, amelyik nem irányult senki ellen, de mint­egy önmagunk védelmére, önmagunk közösségének az ugyanolyan jogosultságára vonatkozott, mint amilyen jo­gosultsága bármelyik közösségnek megvan a világon. Ez a harc tehát lendületet adott a nemzeti gondolatnak. Másik ve­tület, amiről Miklós beszélt, hogy ha már minden harmadik magyar, a magyar nemzet minden harmadik tagja valamilyen más országban él, ráadásul többségükben olyan országok­ban élnek, ahol meg vannak fosztva az emberi és a nemzeti jogaiktól, erkölcsi kötelességünk is volt valamennyiünknek, hogy ezeket a nemzeti gondokat felvállaljuk. Mármost ami az esetleges nyugati alávetettséget illeti, énbennem van ilyen fé­lelem. Én magam sem idegenkedem a gyarmatosítás fogal­mától. És nem politikai értelemben és nem csupán nemzeti ér­telemben. Noha híve lennék az egyetemes emberi értékek terjedésének, arányos terjedésének és kiterjedésének, kitel­jesedésének a világban. Annak már kevésbé, hogyha ez a ki­terjedés nem az értékek mentén, hanem esetleg egy kontra­szelekció jegyében jön létre. Igazságtalanok lennénk, akár hogyha, mondjuk, az egész orosz birodalmat azonosítanánk a gyarmatosítással, hiszen kulturálisan azért nagyon sokat kap­tunk onnan, és ugyanígy a Nyugattól is nagyon sokat kaptunk és kapunk is. Azonban kétarcú ez a dolog. Értékhordozó és valamilyen értéket szétoldó, szétmaszatoló, kioltó jellege is van. És ez az, amitől az ember fél és berzenkedik.

Für Lajos: Miklóssal én abban valóban egyetértek, hogy ne használjuk ezt a „csúnya" neokolonialista szót, mert egy kicsit valóban lejáratott kifejezés. Én nem is a gyarmatosítás értel­mében használtam, hanem körülbelül olyan értelemben, ahogy itt Kósa Feri megpróbálta ezt árnyaltabbá tenni. Hogy van egy ilyen értéktelen, tömegárut hordozó hatalmi kisugár­zása ennek a mostani hatásnak… mint ahogy volt a történe­lem során mindig az ilyen külső hatásoknak. Olyan hagyomá­nyokat, értéktelen, negatív, megcsontosodott, konzervatív, hogy ne használjak csúnyább fogalmakat… merevségeket romboló hatása is, amire valóban szükség van. Mert azzal is egyetértek, hogy a nemzeti ügy, a nemzeti gondolat, a nem­zeti érzület is egy folytonosan változó, átalakuló valami. De azokra az értéktelenségekre gondoltam, amelyek beáramol­hatnak, és amelyek a fejlettebb szint jelszavának ürügye alatt olyan haszontalan limlomot hoznak, amely nem értéktelen dol­gokat, nem rossz értelmű hagyományokat, hanem nagyon is megtartó, együtt tartó erőket is roncsolhat.

Szabó Miklós: Igen, hát az nagyon fontos kérdés, hogy mit tar­tunk egy nemzet sajátos értékeinek, sajátosságának. Az olasz például mint nép, mint karakter a neorealista filmekben úgy jelent meg, mint a hadonászó, gesztikuláló, a külföldi néző számára komikus, hangos olasz. A nemzeti sajátosság ebben az esetben, de a mindennapi tapasztalatok által is visszaiga­zoltan az életvidámság volt. Amely akkor is hatott, amikor na­gyon rossz politikai körülmények ültek rá arra az országra, és túlélésre képes közösséggé tették. Valami ilyesmit kell hogy keressünk a magyarság nemzeti sajátosságai között. Ha a ci­vilizációs hatás odajön a gőzhengerével, hogy ezt is rombolja, akkor ezt nem szabad rombolni. Az ilyet nem szabad rombol­ni. Ezzel szemben azokat az állítólagos olasz nemzeti tulaj­donságokat, amelyeket az olasz jobboldali mozgalmak és a fasizmus akartak a nemzeti karakter jellemzőiként elfogadtat­ni: az állítólagos olasz katonai képességeket, fegyelmezett­séget és egyebeket, azon kívül, hogy ezek természetesen maszlagok voltak, és semmi közük nem volt az olasz nép való­ságos tulajdonságaihoz, hát ezeket csak rombolja is le a gőz­henger.

Kósa Ferenc: Én otthon nagyanyámtól régi pentaton népdalo­kat tanultam, az iskolában pedig valami szovjet silányságot, mű-tömegdalt. És azt kellett nekünk énekelni. Ma a gyereke­ink megint valami másféle benyomást kapnak, és megint nem a legjobbat. Most én csak a kultúráról beszélek. Nem beszélek a politikai vonatkozásokról. De azt hiszem, hogy ami érték a nemzet arculatában vagy lelkületében, azt érdemes védel­mezni. Mert a többi nemzethez való viszonylatunkban jó szív­vel és jó szándékkal akkor állhatunk, ha értékkel állunk oda. Akkor tudjuk megtisztelni más nemzet értékeit, ha a ma­gunkét is megtiszteljük. És akkor ez egy kölcsönös folya­mat, gondolom. Ha mi behódolunk bármiféle silányságnak, akkor elveszítjük az erkölcsi jogosultságunkat, hogy érték­szempontokat védelmezzünk. Tehát én az értékek különbö­zőségében, és mégis valamilyen nagyon magas szintű, titok­zatos egymásrautaltságában próbálok gondolkodni. Nemzeti értékekben és egyszersmind a nemzetek fölötti értékegyesü­lésben is.

Mármost ha egy népnek fontos a maga népként való fennmaradása, te­hát nem csak egyszerűen az, hogy életben maradjon, hanem hogy a maga mivoltában maradjon életben, akkor mivel magyarázható az, hogy azért vannak népek a történelemben, amelyek beolvadtak?

Szabó Miklós: Miért tudott Franciaország minden népet asszi­milálni? Mert franciának lenni nagy dolog! A francia nagyon előkelő státus. Az elzászi németséget mindig Németország­ból emlegették, az elzászi németek franciák akartak lenni. Nem németek. Jobb volt franciának lenni. Nem azért, mert ott magasabb volt az életszínvonal. Nem volt magasabb az élet­színvonal. De franciának lenni, az nagyon magas rangú dolog volt. Ugyanezt Anglia a maga magasabb fejlettségével nem tudta elérni. El tudta viszont érni a maga nagyon nagy fejlett­ségével Amerika. Amelyik azonnal beolvasztotta a népeket. Soha fel sem merült, hogy aki odament, az nem jenki akar len­ni. Aki nem akart, az oda sem ment. És ezért Amerika nem kel­lett hogy ingerlékeny legyen amiatt, hogy privát körökben akármilyen nyelvű iskolákat, akármilyen nyelvű egyházakat, akármilyen nyelvű helyi közigazgatást tartsanak fenn, mert Amerika nem félt attól, hogy ez számára problémát jelent. Hát magyarnak lenni bizony, mondjuk egy román számára, a szá­zadfordulón nem volt olyan rettenetesen előkelő dolog, mint franciának lenni az elzászi németek vagy provence-i olaszok számára.

Kósa Ferenc: Az asszimilációnak az a szép oldala, amit Mik­lós elmondott. De a világban nagyon sok kultúrát fenyeget az erősebb, agresszívebb hatások általi elpusztíttatás veszélye. Az ajnuknál jártam például Hokkaido szigetén, néhány kicsi faluban, Tanimoto professzorral. Ajnu népdalokat gyűjtött ő, és én mentem vele, mert érdekelt ez a régi ajnu kultúra. Ott ta­lálkoztunk egy ajnuval, aki félrehívott engem és nagyon meg­hitten azt mondta, hogy tudom-e, hogy a japánok őket elnyom­ják nemzeti mivoltukban. És hát ő látja, hogy én európai va­gyok. Hátha énnekem módomban áll a világban elmondani az ő panaszukat, hogy a japánok meg akarják szüntetni ott az ajnu vidéken a középfokú oktatást, amelyet pedig az ajnuk a saját pénzükön hoztak létre, és ez aljasság; az ajnuk nem po­litikai tényezők, és miért akar Japán mindenáron egységes nemzetállamot? De nyilván mindannyiótoknak vannak élmé­nyei az örményekről, a grúzokról, a lettekről és így tovább. Nem is kell sorolnom. Nagyon különös és rejtelmes és érde­kes dolog tehát a nemzeti érzékenység. És azt gondolom, hogy el fog jönni az idő, amikor a különféle nemzetekhez tartozók egymás értékeiben nem riválist fognak látni. Ha­nem valamiféle magasabb rendű emberi kíváncsiság, a más­ság iránti készség fogja uralni a kapcsolatainkat. Egy nyomo­rúságos egy vagy két vagy néhány évezred után. De gondol­juk el, hogy Európában a X. századtól hány kis nép tűnt el, és nem is olyan kicsik, tehát jelentős kultúrák tűntek el, birodalmi, hatalmi, hódítási érdekek miatt. Tehát abban a pillanatban, amikor a bírás ösztöne háborúkhoz vezetett, hódításokhoz vezetett, a történelem velejárója lett nemcsak a jószándékú asszimiláció, hanem a vérbefojtott és megalázott nemzeti ér­zés. Számomra az egész emberiség történelmének egyik nagy jelképe az, amikor a spanyolok Mexikóba behatoltak an­nak idején, és összehívták a különféle indián törzsfőnököket. Egy nagy, közös megbeszélésre. A törzsfőnökök elmentek. És mindegyik törzsfőnöknek, állítólag több száz embernek, térdben levágták a lábát. Hogy vigyék hírül, hason csúszva, hogy az indián nemzet elveszett. Hát nem tudom, szabad-e nemzetnek nevezni európai értelemben az indiánokat. De mégiscsak egy sajátos kultúra, és én annak nevezem, ebben az értelemben. Vagyis létezik az emberi életet, az emberi mél­tóságot mélységesen sértő asszimiláció, és létezik egy másik is, a magas kultúra vonzásával ható. Abban a Miklós gondo­latmenetével és Németh László ismert gondolatmenetével is egyetértek, hogy a kárpát-medencei magyarság megtartásá­hoz az első feltétel az, hogy mi itt, az anyaországban, egy magnetikus magyarság-központot tudjunk létrehozni. Ame­lyiknek kulturálisan, gazdaságilag, politikailag, az emberi léte­zés szempontjából vonzereje van. Megtartó ereje. Ilyen érte­lemben van dolgunk a világban, és azt hiszem, hogy most itt, a változások sűrűjében erre nagyon, nagyon oda kell figyelni. Hogy ezt a vonzerőt, ezt az erkölcsi erőt ki tudjuk építeni.

Azt hiszem, hogy most rákanyarodhatnánk a kisebbségi magyar sors kérdésére. A kelet-európai nemzetek az elmúlt évben egyértelmű fel­szabadulás érzést éltek meg. Nem csak mi, hanem mondjuk a románok is, csehek is, szlovákok is. És aztán ez a felszabadulás érzés együtt járt olyan dolgokkal, ami előrevetíti azt, hogy megint olyan korszakok jö­hetnek, amelyek nem lesznek olyan nagyon felszabadítóak…

Für Lajos: Igen. Hát nehéz ügy ez. Mert egyfelől azt látjuk éppen a diktatúrák összeomlása után, hogy hogyan születnek újjá magyar kisebbségi politikai egyesületek, szervezetek. Pártok keletkeznek. Olyasmi történik, ami ezelőtt két évvel el­képzelhetetlen volt, bármelyik országban is. És Romániában az RMDSZ, a romániai magyarok demokratikus szövetsége. Kulturális szövetség Kárpátalján. Szlovákiában három pártja is van már a magyaroknak, egy keresztény párt, egy Együtt­élés Pártja és egy Független Magyar Közösség. De ugyanígy létrejött már egy ellenzéki párt a Vajdaságban is. És születtek kis pártok Horvátországban is, Szlovéniában is. Tehát mindez azt jelenti egyfelől, hogy a demokratizálódás ott is életre hívja azokat a politikai egyesületi kereteket, szervezeteket, ame­lyek képesek kifejezni a magyar kisebbség baját, gondolatát, hordozni ezeket. De másfelől ugyanolyan mértékben felsza­badítja áz ellenünk irányuló indulatokat is. Felszabadítja a so­vén, az alattomos, a gyűlölködő, a nemzetek közötti gyűlölkö­dést szító indulatokat is. Én azt hiszem, hogy ez a demokrácia születésének az első szakaszában lehet, hogy természetes is, s bizonyos mértékig a megelőző időszak folyományaként jön létre, amennyiben a demokratikus erők és intézmények, a gondolkodás demokratizmusa nem járja annyira át az egész ottani és itteni népnek a gondolkodását, hogy le tudná gyűrni az előző diktatúrák alatti leszorítottságban felhalmozott indulatokat, és sokszor éppen a diktatúrák által szított, finoman szított indulatokat. Válságövezetnek nyil­vánítja nagyon sok nyugati elemző ezt a térséget, éppen ezek miatt a felfakadó sebek miatt. És ha ezeket nem tudjuk lokali­zálni, nem tudjuk kezelni, nem tudjuk a demokratikus gondol­kodással, politikával, politikai intézményekkel átalakítani, le­vezetni és átvezetni egy normális európai gondolkodásba, ak­kor itt nagy baj lehet rövid időn belül.

Mitől csap át az egészséges nemzeti identitás-őrzés nacionalizmusba és mások letiprásába?

Szabó Miklós: A nemzeti kisebbségeket azért és azon az alapon akarja mindenáron beolvasztani, megsemmisíteni a türelmetlen többségi hatalom, mert nemzeti identitását abból a fajta közösségi élményből, abból a fajta közösségi otthonos­ságból meríti, ami a 70-es években előtérbe került ún. etnikai reneszánsznak is alapja volt, csak itt politikát csináltak belőle, erőszakos és agresszív állami politikát, amely mint politikai rendszer, szemben áll a politikai demokráciával. A közösségi élmény egy pluralisztikusán felépített demokratikus tár­sadalomnak természetes része, nem épülhet rá politikai autokratizmus, amelyik saját hatalmának igazolását látja ab­ban, hogy akkor ő mondja meg, hogy mi a szlovák, mi a ro­mán, mi a bolgár (egyébként szintén nagyon vad nacionaliz­mus, csak minket nem érint), mi a szerb. Ez a fajta nacionaliz­mus nem fér bele egy demokratikus politikai átalakulásba. De itt valóban veszedelmesen felélednek azok az áramlatok, amelyek a 30-as évek megfelelő politikai kultúrájából építik fel a maguk politikai kultúráját.

Kósa Ferenc: Egyetértek Für Lajossal abban, hogy ez ka­tasztrófaövezet. Nemcsak válságövezet, de ilyen szempont­ból valóban katasztrófaövezetnek nevezhető. Mert olyan fej­lemények lehetségesek, amelyek senki javát, senki érdekeit nem szolgálhatják. Mert bármiféle pogrom jön létre akár a Bal­kánon, akár Erdélyben, bárhol, az rossz a pogromot elszenve­dőknek és a pogromot csinálóknak is mindenféle szempont­ból, nemcsak az európai értékek szempontjából, hanem a jövő szempontjából is. Hogy az utánunk következő nemzedé­kek még tudjanak itt egymás mellett élni. Tehát, vak, végzetes katasztrófa fenyeget. Én is ismerem az ezzel kapcsolatos elemzéseket és megnyilatkozásokat, és a legnagyobb aggo­dalommal figyelem. Egyébként azt is, ami Oroszországban van, mert ne szépítsük meg a dolgot, ott sem kevesebb. És nemcsak arról van szó, hogy a birodalom perifériáján élő népek és az oroszok között, hanem egymás között is. Gondol­jatok az örményekre, és az azerbajdzsánokra és így tovább. Magyarországot e tekintetben sokkal nyugodtabb és reáli­sabb országnak érzékelem. Nekünk nincs erre időnk, ezt mi nem játszhatjuk el még egyszer. Magyarország ilyen szem­pontból túl érzékeny emberek közössége is. Akármelyik etni­kai csoportot nézem, túlérzékeny, és – úgy mondták az én gyerekkoromban, hogy nem fázunk annyira, amennyire resz­ketünk – ez jól fejezi ki azt, hogy ha valahol felvillan az efféle katasztrófának az esélye, akkor azért egy-egy közösség, egy-egy személyiség azonnal reszket és szól, és szót emel, és azért úgy érzi, hogy ezt erkölcsileg el kell hárítani, szóval nem jön létre talán az a vakság, ami a Balkánon, vagy ami sajnos Romániában megtörténik. De mikor láttuk a magyar televízió­ban például azt az ominózus jelenetet Marosvásárhelyen, hogy azt a magyar férfit ütötték egy deszkával, és ott volt már félholtan, ezt a román televízió a román lakosság számára az­zal a kommentárral sugározta, hogy lám, ezt teszik a magya­rok a románokkal. Ugyanahhoz a képhez pontosan fordított kommentárt fűztek. Az igazi veszedelem az, hogy továbbra sem az igazsághoz való közelítésről van szó, mert hiszen ha ők ezt reálisan közlik, nincs pogrom, és folytatódik a temesvári hangulat, magyarok és románok együtt, a forradalom termé­szetes hangulata, az együttérzés és az együttélés normális igénye. De mivel egyetlen információs effektussal az egészet visszájára fordították, ez jól mutatja, hogy milyen mértékben manipulálható ez a térség. És a mi térségünk is ki van téve az ilyen jellegű manipulációknak. A megoldást ilyen szempontból abban látom, hogy a normális és természetes igazság men­tén bontakozzon ki az egész információs rendszer. Ne adjunk terepet se a dolgok kifordítására, se az elferdítésre, a bűnbak­keresésre, és így tovább, és így tovább. Tehát erkölcsileg az információ szilárdságát meghatározónak vélem. Nekünk, ma­gyaroknak az egyetlen esélyünk, hogy az igazság mentén csi­náljuk meg a demokráciát, és lássuk be, hogy miben voltunk mi vétkesek, bűnösök, milyen, miféle rosszat csináltunk, de többet már ne rakjanak ránk, senkire sem, egyik pártra, vagy politikai szervezetre, vagy akármire, de magára a magyarság­ra, mint nemzetre, mint közösségre sem. Mert ha itt arányt té­vesztünk és az igazságtól eltávolodunk, látszólag csak morá­lis vétséget, de szerintem történelmi vétséget követünk el, és nem mások ellen, hanem önmagunk ellen.

Erdélyben a magyarság a domináns románsághoz képest kisebbségben van. Nálunk is vannak nemzetiségi kisebbségek, de a két neuralgikus pont, amellyel kapcsolatban hasonló szélsőséges indulatok mozgósulhatnak még mindig: a zsidókérdés, és – ennél nagyobb tömegeket érintve – a cigánykérdés. Hogyan látják e két kisebbséghez való vi­szony összefüggését a nemzeti kérdéssel?

Für Lajos: Rövid leszek. A zsidókérdés mint etnikai, vagy faji, vagy bármilyen kérdés, szerintem ma Magyarországon abban a formájában, ahogy gyakran emlegetik – nincs. Ez eltúlzott, ez felnagyított, eltorzított. Vannak kérdések, amelyek a zsidó­ság és a magyarság ügyét érintik, ennek egy sereg történelmi vetülete van, amit valóban tisztába kéne tenni, de nem az új­ságírás szintjén, hanem szakembereknek, hozzáértő, a kér­déskörben járatos szakembereknek. Ami a cigánykérdést ille­ti, az viszont súlyos kérdés, és összetetten súlyos. Etnikai és társadalmi kérdés egyszerre, és ezt a kérdést így kell kezelni, ilyen összetetten, nem úgy, ahogy az elmúlt korszakban a to­tális diktatúra kezelte. Nem szociálpolitikai gesztusokkal kell ezt rendezni, ahogy a Kádár-korszak ezt megpróbálta (mert ezzel inkább csak elmélyítette, továbbnövelte a problémát), hanem biztosítani kell olyan jogokat és esélyeket a számukra, amelyek segítségével meg tudják szervezni önmagukat mint etnikai csoportot, és fel tudnak emelkedni, önmaguk erejével, munkájával.

Szabó Miklós: Két olyan kérdésről van szó, ami közül a zsidó­kérdés semmiképpen nem etnikai kérdés, a cigánykérdés pe­dig újkeletűen lett az, tulajdonképpen nem az lett volna. A múlt században a magyar zsidóság teremtette meg egyszerűen ki­fejezve a magyar kapitalizmust. Ez tehát a magyar kapitaliz­mus kérdése, annak a kérdése, hogy a mai magyarság, a maga magyarsága részének akarja-e, tudja-e érezni ezt a ka­pitalizmust? A másik: a cigányságból nemzetiség lett. A ci­gányságnak van egy bizonyos valahai vallási hiedelemrend­szeren felépülő etnikai tudata, és van, ha nem is magaskul­túra-képes, de saját nyelve is, tehát tudhat kisebbség lenni. Nem akart volna. Ahogy a zsidók is magyarok akartak volna lenni, a cigányok is magyarok akartak volna lenni. A magyar társadalom nem akarta, nem akarta őket semmiképpen befo­gadni, most a cigány nemzetiség lesz. Nem nagy öröm egy ekkora országnak, hogy lesz egy ilyen nagy létszámú nemze­tisége, és ezzel járó nemzetiségi problémája, de ez most már így lesz. Ami pedig a cigányok etnikai sajátosságait illeti, ez egy archaikus kultúra, és ennek a megőrzése magyar nemzeti feladat, mert az a világkultúrának elég fontos része. A cigány a maga érvényesülési, érdekérvényesítési stratégiájával va­lami olyasmi, mint mondjuk a székely. A cigány rafináltság az nagyon jól összehasonlítható a székely emberek körülmé­nyeiből következő góbésággal. Hát kérem, ha a góbéságot szeretjük, szeressük ezt a cigány rafináltságot is… ez is egy népi kultúra. Marad a cigány bűnözés, ami ugye: van. Hát ké­rem, a korábbi kommunista baloldal ezt úgy hívta – persze másra vonatkoztatva -, hogy ösztönös osztályharc. Akiket a víz alá nyomnak, akiket alulprivilegizált helyzetbe kényszerít a társadalom, azok ilyen módon védik a maguk érdekeit. Ezt így kell felfogni. Egyes esetekben jogilag és államigazgatásilag ezt nem lehet tekintetbe venni, de politikai gondolkodá­sunkban igen. És hozzátartozik az egész kérdéshez az is, hogy itt van a nyakunkon a mérhetetlenül elmaradott magyar ipar, amelynek elmaradottsága következtében nagy segéd­munkás- és tanulatlanmunkás-igényei voltak mostanáig, és a magyar társadalom hallgatólagosan, államigazgatási és poli­tikai döntésekkel, de körülbelül a cigányokat szemelte ki arra, hogy ők legyenek ezeknek az elmaradott és segédmunkás munkaköröknek a betöltői. Tehát vendégmunkások. Én le is írtam már egy írásomban: olyan vendégmunkások, akik nem fognak „hazamenni". Ez a cigányok helyzete. Ha elkezdődik az ipar korszerűsítése, akkor persze őket fogják leírni. De számolni kell azzal is, hogy ezeknek összetartása van, ezek­nek egyfajta szervezettsége van, ezek nemzetiségként véde­kezni fognak. Tudomásul kell venni, hogy ez így fog történni. Nem lehet egy mérhetetlenül átfogó komplexus következmé­nyeinek áldozatait egyszerűen leírni és beledobni a sodrásba.

Kósa Ferenc: Röviden mondanám, mert ezek olyan kérdések, hogy vagy nagyon hosszan és nagyon alaposan lenne szabad róluk beszélni, vagy pedig csak röviden és jelképesen. Talán egy másik alkalommal kifejezetten csak például a magyaror­szági zsidókérdés pontosításáról, történeti, eseti pontosításá­ról is szót ejthetünk. Miközben hallgattalak benneteket, eszembe jutott az az egyszerű tény, hogy én egy különös há­zasságban élek, mivel a feleségem japán, én magyar vagyok. Úgy is mondhatnám ő erősen japán, és én erősen magyar ér­zelmű nagyok. Született egy gyermekünk. Amikor tízéves lett, akkor már járt magyar iskolába is, japán iskolába is itt, Buda­pesten, és a Kodály-iskolába ellátogatott a televízió, és a gye­rekeknek a nemzethez való kapcsolat, a hazaszeretet kérdé­sét vetették fel a televíziósok. Es azt kérdezték az én kisfiám­tól, hogy Bálint, hát a te édesanyád japán, az édesapád ma­gyar, akkor te félig japán vagy, félig magyar vagy, hát akkor te hogyan gondolkozol erről? Es akkor ő tízévesen maga elé né­zett és azt mondta, igaz, hogy az édesanyám japán, az apám pedig magyar, de én nem félig vagyok japán és félig magyar, hanem egészen vagyok japán és egészen vagyok magyar. A tévések azt mondták, hogy nahát, akkor veled nem beszé­lünk, mert ez egy különleges eset. A tévések butaságot csinál­tak, mert ez lenne az igazi. Én viszont nagyon büszke vagyok erre, mert soha nem neveltük, és soha nem mondtuk ezt neki. De azt gondolnám, visszautalva a magyarországi zsidókér­désre meg cigánykérdésre és bármilyen kisebbség kérdésé­re, hogy a mi családunk egy sokkal távolabbi etnikummal is tudja bizonyítani, hogy lehet valaki kötődésben, lelkületben teljes ember japánként és magyarként anélkül, hogy az egyi­ket a másik ellen ki kellene játszania. Ezáltal merem remélni, hogy emberi szempontból nézve, de akár nemzeti szempont­ból nézve is, nem lesz kevesebb azáltal, hogy egészen japán­nak és egészen magyarnak vallja magát. Én ezt látnám a megoldásnak. De nem látnám megoldásnak, ha ezt mi rápa­rancsolnánk. Ez az ő dolga, ő döntse el. Ha egyszer úgy dönt, hogy mégis inkább japán, ahhoz is joga legyen, ha úgy dönt, hogy mégis inkább magyar, ahhoz is joga legyen, de ha ő úgy érzi, hogy most egyforma e kötődése, és az identitása a japán kultúrához és a japán nemzetfogalomhoz ugyanolyan erejű, mint a magyarhoz, akkor ez lehet számomra példamutató, mondjuk, egy Magyarországon élő zsidó vagy szerb vagy szlovák, német vagy román vagy cigány vagy bármilyen nem­zetiség számára. Tehát azt gondolnám, hogy szabaddá, ön­kéntessé kell tennünk azt, hogy ki mivel azonosítja ma­gát. Ezért számomra ez nem faji kérdés, nem felekezeti kér­dés, és nem is egyszerűen politikai kérdés. A teljes embersé­gével valaki döntse el a kötődését, a vállalását. Miklós arról beszélt, hogy a magyar társadalom nem akarta elfogadni ma­gyarnak a zsidókat vagy cigányokat. Ez nagyon bonyolult kér­dés, de én úgy gondolom, van egy olyan oldala is, hogy ma­gyarnak lenni elsősorban vállalás kérdése. Az a lényeges, hogy ő vállalja-e. Legfeljebb nem kap érte külön elismerést. De én sem kaptam soha külön elismerést azért, hogy magyar vagyok. A másik az, hogy én vállalom, hogy magyar vagyok, de soha eszembe nem jut a gyerekemnek azt mondani, hogy aztán te felejtsd el a japánságod. Természetesen tisztelem benne, hogy ugyanúgy beszél japánul, mint magyarul, és jobban ismeri a japán történelmet és a japán kultúrát, és ír, fa­rigcsál verseket japánul, de a magyar iskolában is elindul a szavalóversenyen, és szépen beszél magyarul. A kulcsszó a szabadság, a szabad választás, a szabad kötődés esélye, akár többszörös kötődésé, és ebben nincs semmiféle huncut­ság, semmiféle kaméleonkodás. Miért is lenne egy olyan tör­ténelemben, ahol mondjuk, volt egy Radnóti Miklós magyar költő, akinek természetes és normális zsidó közösségi kötő­dései is voltak. És sok barátunk van ilyen. Ez a világ legtermé­szetesebb dolga, és hogyha a magyar nemzetre jellemző sok­féleséget nézzük, akkor én azt gondolom, hogy ha ezt nem egymás ellenében műveljük, és a többség jogán sem akarjuk elnyomni, alávalóvá, alattvalóvá degradálni a kisebbségeket – de bármelyik kisebbség sem akarja a többséget vagy más kisebbséget sérteni az emberi és a szabadságjogaiban -, ak­kor természetesen és normálisan, egymást gazdagítva tu­dunk élni. A történelem bűne, hogy erről ilyen felnőtt és nor­mális hangon ahogy egymás közt mindig is beszéltünk, nem lehetett beszélni a nyilvánosság előtt. Ezáltal lefojtottság, ho­mályok keletkeztek, mesterséges homályok, amelyekben a találgatások és a rosszhiszeműségek televénye alakult ki. En­nek a világos megoldása az egyenes beszéd. Feláll valaki, és azt mondja: barátaim, én ilyen és ilyen kötődésekkel rendelke­zem, és így tovább, és így tovább. És ha ehhez a társadalom­hoz eljutunk, akkor eljuthatunk ahhoz a vonzáshoz is, amiről beszéltünk. Példaértékű társadalmat kell nekünk itt csinálni, és ehhez nagy önuralom és igazi arányérzék kell minden ol­dalról.