Minden generáció újraírja a történelmet. Szerencsétlenebb helyzetben lévő nemzedékek többször. Azokban a térségek­ben, ahová mi is tartozunk, esetleg háromszor, négyszer is. Ahányszor rendszerváltozás van. S mivel itt a rendszerválto­zások, akár véresek, akár békések, nem az előzőből, hanem annak tagadásából nőnek ki, az átírás a 180 fokos fordulat határmezsgyéjén történik, a politika vagy legalábbis az adott politikai hangulat nyomása alatt. Ez pedig érthetően arra ér­zékeny, ami a letűnt rendszer legitimációja szempontjából fon­tos volt.

Mert legitimizálni lehet pozitív módon, egy örökség átvéte­lével, vagy negatív módon, egy másik megtagadásával. Per­sze a kettő korántsem független egymástól, mintegy a dolog két oldalát jelenti. Azonban minél gyengébb történelmi érvként a pozitív, a követendő, továbbfejlesztendő, annál inkább erő­síteni kell a negatívot, a megtagadást. Pregnáns esetekben a letűnt világ legitimációs alapját, annak történelmi – vagy an­nak vallott – előzményeit.

Ez a jelenség – sok más történelemtudományi változással együtt – természetszerűleg nyomon követhető az 1918-1919. évi magyar forradalmak értékváltozásain történelmi irodal­munkban, különösen iskolai történelemtankönyveinkben. Ezt vizsgálom a következőkben – közel sem a teljesség igényé­vel.

E téren nem is lehet teljességre törekedni. Hiszen az elmúlt, több mint hat évtized során nemcsak legalább négy rend­szerváltás, gyökeres fordulat volt (nevezzük ezeket akár for­radalomnak, akár másnak), hanem több száz tankönyvet ad­tak ki. Ezek átvizsgálása és teljességre törekvő feldolgozása önálló könyvet vagy kandidátusi disszertációt igényelne.

Marad tehát a részleges vizsgálat lehetősége, a legelter­jedtebbeké vagy a legjellemzőbbeké. A tendenciákat mu­tatóké.

Az egész érzékeltetése néhány jellemző részen, a csepp és a tenger viszonya szerint.

Annál könnyebben megtehetem ezt, mert a tankönyvek már csak terjedelmi lehetőségeik, s az iskolás korosztályok felfo­góképességéhez való igazítás szempontjából is végletekig le­egyszerűsítik a dolgokat. Amit a tudomány oldalak tucatjain mutathat be, abból a tankönyvbe egy mondatnyi sűrítés kerül. Elmarad minden árnyalat, a dolgok a fekete-fehér tömörítésre egyszerűsödnek. Marad a puszta csontváz, minden izom, ideg és hús nélkül. Az aktuálpolitika nyomása is ebbe az irányba hat, annál inkább, minél ideologikusabb s minél monolitikusabb egy rendszer. Már csak azért is, mert a tankönyveket hazai hagyományaink szerint a kultuszminiszter hagyja jóvá, engedélyezi, rendeli el használatba vételét (mikor hogy hívják ezt a minden rendszerváltozást túlélt állami kontrollt).

A tankönyvek tartalmi, felfogásbeli arculata tehát közel sem mentes a politikai adottságoktól. Ezek indukálják a nagy ér­tékbeli fordulatokat s a merev, egyoldalú megítéléseket. De ezeken belül van néhány olyan tendencia, sztereotípia, amely minden rendszerben azonos, még ha más előjellel is. A kö­vetkezőkben néhány ilyen jelenségre is rá szeretnék mutatni – anélkül, hogy a tankönyvekkel együtt vizsgálnám a háttér másik oldalát, a történelemtudománnyal való összefüggés kér­déseit. Az okokról szólok, csupán az okozatok bemutatásával, az okok taglalása nélkül.

Az 1919-es őszi fordulat után eleinte nem annyira a tan­könyvekben, mint inkább a tanárok és a tanulók számára ki­adott módszertani levelekben, segédkönyvekben és segéd­anyagokban, brossurakban, eladásokban jelent meg a forra­dalmak értékelése. Az új éra nem szült azonnal új tan­könyveket, az 1924. évi középiskolai és az 1926. évi népis­kolai reformig jórészt a háború előttieket használtad. Az 1926-ban kiadott, az elemi iskolák V. osztályai számára szóló tan­könyv már két teljes oldalt szentelt a két forradalomnak. Felet az őszirózsás forradalomnak, másfelet, ahogy a fejezetcím meghatározza: „A kommunista rémuralom"-nak. Koncepciója:

„Lelketlen izgatók a háború vége felé megosztották a nemzet erejét. A hazafiságból gúnyt űztek. Nemzetromboló eszméket hirdettek. Fel­izgatták koholt hírek terjesztésével a háborús nélkülözések miatt amúgy is elégedetlenkedő tömegeket."

Ehhez a meglehetősen primitív, egyoldalú képhez az ősziró­zsás forradalom esetében három tényszerű információt adtak.

Az első: Okt. 13-án kézbe ragadták a hatalmat. A második: megölték Tisza Istvánt.

A harmadik: kikiáltották a köztársaságot, amire a király el­hagyta az országot. Egy szót sem szólnak a polgári forrada­lom törekvéseiről, tetteiről, nehézségeiről. És semmit, amiből a tanuló valamit az okokból is megérthetne.

Azután minden átmenet nélkül rátérnek a Tanácsköztársa­ság tárgyalására. Itt az információk a következők:

„Valóságos rémuralmat gyakoroltak. Megszüntették a magántulaj­dont, ami általános munkanélküliséget idézett elő. A hazafias érzést büntetendő cselekménynek minősítették. A Himnuszt, Szózatot nem volt szabad énekelni. A dicsőséges magyar színt (sic!) és nemzeti zászlókat megsemmisítették. … Az üzleteket kifosztották. A lakásokat és bútorokat a csőcselék lefoglalta. … Olyan nagy lett a nyomor, hogy zsír és kenyér nélkül, árpakásán éltek az emberek. Forradalmi tör­vényszéket állítottak fel, ahol tudatlan munkások ítélkeztek. Százakra ment azoknak a száma, akiket magyarságukért kivégeztek."

A szöveg egy részét szóról szóra idéztem, semmit el nem véve belőle és semmit hozzá nem téve. A szöveg többi része is hasonló. Végül is Horthy Miklós – akinek majdnem teljes oldalas arcképét közli a tankönyv – „szabadította meg ettől a gonosz uralomtól az országot".¹

Ezt tudhatta meg tehát a kötelező alsófokú oktatásban a tizenkét éves gyermek a két forradalomról. Azt hiszem nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ez volt a tömegek számára szánt forradalomkép.

Már itt feltűnik néhány olyan sztereotípia, amely azután vé­gighúzódik a változó rendszerek változó értékelésein. Az egyik maga az alap: az egyik oldalon minden fekete, a má­sikon minden fehér. A végletekig való egyszerűsítés. Nem a dolgok logikája vezetett el az eseményekhez, hanem lélekte­len izgatók, akik a hazafiságból gúnyt űztek stb. Ebben a szubjektív tényezőket abszolutizáló képben már benne van minden restaurációs hatalom érve, az ún. tőrdöfés legendája. A lélektelen izgatók osztották meg a nemzet erejét. A nemzet tehát meg tudta volna védeni az országot – a győztes nagy­hatalmakkal, a mohó szomszédokkal és az elszakadni kívánó nemzetiségekkel szemben -, ha lélektelen izgatók nem oszt­ják meg a nemzet erejét, nem döfnek tőrt a nemzeti egység hátába. íme a szubjektív tényezőnek a végletekig való túlér­tékelése, mint ahogy „Horthy Miklós szabadította meg ettől a gonosz lidérctől az országot".

Kétségtelenül árnyaltabb volt a középiskola forradalomképe, ahol elsősorban a középrétegek fiatalsága nevelődött.

A tankönyvek itt elég változatosak voltak, a világiak és egy­háziak egyaránt. A legelterjedtebb, a Szent István Társulat kiadásában évenként megjelenő MiskoIczy-Szolomayer-féle középiskolák VIII. osztálya számára szóló tankönyv összesen fél oldalt foglalkozott a két forradalommal. Ez a könyv már a háborút követő nemzetközi helyzetből indult ki,

„… A Pragmatica Sanctión és a 67-es kiegyezésen alapuló állam­közösség Ausztria és Magyarország között megszakadt, mindkét állam külön-külön köztársasággá alakult. A magyar népköztársaságot Károlyi Mihály kormányozta ideiglenes elnöki minőségben, de uralmát csak arra használta, hogy kardcsapás nélkül engedje át szomszédainknak az ország kétharmad részét, a megalázott, megcsonkított kis országot pedig teljes anarchiába züllessze. Szocialisták és radikálisok lettek úr­rá a politikai életen, s az elernyedt polgárság egyszer csak azon vette magát észre, hogy Károlyi a szocialistákkal együtt a kommunisták ke­zére játszotta az országot. Négy hónapig dühöngött a proletárdiktatúra gonosz rémuralma, míg végre a nemzeti társadalom, főképp a falu ellenállására megingatta, a románoktól Szolnoknál elszenvedett vere­ség pedig végleg megdöntötte hatalmát".²

Ennyi, és semmi több! Sajátos jelenség a magyar tan­könyvírásoknak az a máig is élő hagyománya, hogy az alsó-és középfokú tankönyvek szerzői nemigen törődnek azzal, hogy a másik ugyanazon történelmi folyamatról mit írt. Ez esetben, amíg az alsófok számára a forradalom a lelketlen izgatók manipulációja, a középfokon a nemzetközi helyzet ter­mészetes következménye. Lényeges különbség. [Mindkét fo­kon azonban maga az ördög – mert nem volt sem célja, sem értelme a romboláson kívül.] A belpolitikai, szociális okokat és törekvéseket nagyon is konzekvensen a homályban hagyják. Mint ahogy a vereség és az ország megcsonkítása is nem a nemzetközi helyzet következménye, hanem a belső manipu­lációé. Mindig kellett bűnbak. Most a két forradalom tölti be a korlátlan bűnbak szerepét. A Tanácsköztársaság az ördögét, Károlyi az ördög szálláscsinálójáét.

Mintegy a népiskolák és a gimnázium között helyezkedik el a polgári iskolák tankönyve. A polgáriba járó alsó-középosz­tálybeli gyerekek számára az őszirózsás forradalomról elég­nek tartják csak annyit mondani, hogy

„gróf Károlyi Mihály a radikálisokkal és a szocialistákkal szövetkezve nemzetietlen politikát kezdett. Elhitették a közvéleménnyel, hogy az entente csak velük áll szóba, hogy csak ők köthetnek kedvező békét. Forradalmat szítottak, rávették a tapasztalatlan uralkodót, hogy a trón­ról lemondjon és az országból eltávozzék.

Azután rettenetes napok következtek. A csőcselék meggyilkolta a hazáját forrón szerető és a bajokban legtisztábban látó államférfiút: gróf Tisza Istvánt. A hadsereg szétzüllött, minden rend felbomlott. Szerbek, csehek, oláhok törtek be az országba. Megszűnt az élet- és vagyonbiztonság.

A hazaáruló és felforgató elemekkel szemben a kormány tehetetlen volt. Csak a hős székely hadosztály katonái siettek a határok védel­mére Kratochvill vezérőrnagy és Nagy Pál ezredes vezérlete alatt. Azonban megfelelő támogatást ezek sem kaptak az erélytelen gyenge kormánytól, amely a hatalmat szégyenletesen a kommunista vezérek­nek adta át."

A fehér-fekete kép mellett ismét a tőrdöfés legendája. Meg a másik vád, ti. hogy mindig a vesztes fél a hazafiatlan. (íme a hazafiasság azóta is ismert kisajátítása).

Ezek után a Tanácsköztársaságról megelégednek két el­ítélő mondattal:

„Ezek kihirdették a proletárdiktatúrát, de a rendet nem tudták hely­reállítani, sem az oláhok előnyomulását megakadályozni. Végre is e kommunista vezetők sok becsületes hazafi legyilkolása után kiszök­döstek az országból."³

Ez a kilúgozott, végletekig egyszerűsített, a történelem bel­ső rugóit figyelembe nem vevő iskolai forradalomkép az el­lenforradalmi rendszer 25 évében lényegében változatlan ma­radt. Az 1940-es tankönyvek ugyanezt a képet rajzolták to­vább. A Marczinkó-Pálfi-Várady-féle 1940-től bevezetett új gimnáziumi tankönyv szerint:

„A bolsevisták 1919. márc. 21-én orosz mintára kikiáltották a prole­tárdiktatúrát és megalakították a Tanácsköztársaságot. Uralmuk hihe­tetlen nyomort és szenvedést zúdított az országra. A közszabadság, személy és vagyonbiztonság teljesen megszűnt. A börtönökből a go­nosztevőket szabadon bocsátották, és helyükre becsületes magyar embereket zártak túszul… A rémuralom egyetlen sikere az volt, hogy a cseheket visszaszorította az ország északi részére és a Felvidék egy részét visszaszerezte."⁴

Először fordul elő az a ritka jelenség, hogy egy két világ­háború közötti tankönyv valami pozitívumot is tud mondani a rémuralomnak titulált Tanácsköztársaságról. Annak ellenére, hogy most már a másik sztereotípia is feltűnik (a mi híveink és csak a mi híveink a becsületes magyar emberek).

Még rövidebben foglalkozik a Tanácsköztársasággal a Marczinkó-Pálfi-Váradi-féle tankönyvvel egy időben megje­lent és párhuzamosan használt Jánossy-Varga-féle tankönyv is. Itt fordulnak elő először nevek. Garbai Sándoré, mint a hatalom névleges és Kun Béláé, mint valóságos gyakorlójáé. Itt már elmarad a Tanácsköztársaság északi hadjáratának po­zitív értékelése, s csupán annyit ír a tankönyv, hogy:

„Az előrenyomuló cseh és román csapatokkal szemben a vörös had­sereg nem tudott kellő ellenállást tanúsítani. S mikor Szolnoknál az oláhok győzelmet arattak a vörös hadsereg fölött, aug. 1-jén a kom­munista kormányzat összeomlott."⁵

Nem a külső tényezőkben látja viszont a Tanácsköztársaság összeomlásának az okát az ugyancsak 1940-től bevezetett Marczell-Szegedi-féle középiskolai tankönyv. Szerinte:

„…a kommunista kísérlet csúfos kudarccal végződött, mert a józan magyar nép, mint egy ember szállt vele szembe."⁶

Ugyancsak a belső társadalmi erőknek tulajdonítja a prole­tárdiktatúra bukásának okát az 1940-41-ben bevezetett új kö­zépiskolai tankönyv-sorozat szakmailag legjobb kötete, a Farkas-Molnár-féle Történelem a gazdasági középiskolák számá­ra című könyv, amely összesen ennyit ír a Tanácsköztársa­ságról:

„Ezek után egyesültek az orosz fogságból hazatérő, orosz forradalmi gondolatokat hirdető elemekkel és 1919 tavaszán kikiáltották a prole­tárdiktatúrát. Ez teljessé tette az összeomlást. Végül az értelmiség, a parasztság, de a munkásság nagy része is ellene fordult a csőcse­lékből összeverődött terrorcsapatok uralmának. Négy hónapi dicstelen uralom után a proletárdiktatúra vezetői kiszöktek az országból."⁷

Ez a forradalomkép volt 1945-ben az ország közoktatásá­nak az öröksége. Egy negyedszázad elteltével már jórészt olyan tanárgenerációk voltak az iskolákban, akiknek nem, vagy csak csekély személyes élményük volt a két forrada­lomról. Azt tudták és jórészt azt hitték, amit az iskolában, az egyetemen vagy főiskolán tanultak és tankönyvekben olvas­tak. Az a fordulat, amely alapvetően meg kívánta változtatni az iskolai történelemoktatás forradalomképét, meglehetősen felkészületlenül érte a tanárokat. 1945-ben a tankönyv­kiadásban azóta sem utolérhető gyorsasággal – s szeretném gyorsan hozzátenni, nem lebecsülendő színvonalon – új, de­mokratikus tankönyvek jelentek meg. A Szikra Kiadó már az 1945-ös tanév elejére kiadta Csapodi Csaba és Berlász Jenő Világtörténet a gimnáziumok, líceumok és gazdasági közép­iskolák számára c. tankönyvét. (A történelemtanítás számára ettől kezdve már külön egyetemes és külön magyar történeti köteteket adtak ki egészen 1962-ig.)

Az egyetemes történeti feldolgozásban érthetően csak né­hány sor jutott a két magyarországi forradalomra. Néhány tény objektív közlése, egyetemes vonatkozásában.

„A háborúvesztés és a békeszerződés Magyarországot is igen nehéz helyzetbe hozta. Ausztriát csak egy, Magyarországot három forradalom rázkódtatta meg. 1918 őszén az összeomlás a polgárság és a mun­kásság együttes forradalmába torkollott. A királyságot demokratikus népköztársaság váltotta fel, a németbarát habsburgista-feudális kor­mányzatot nyugati tájékozódású, Kossuthista-szocialista minisztérium követte. Társadalmi és politikai kibontakozásra azonban nem kerül­hetett sor, mert az antant cseh, román és szerb csapatokkal megszáll­ta az ország kétharmad részét és gr. Károlyi Mihály kormányzatát és rendszerét lehetetlenné tette. Erre 1919 tavaszán a proletariátus ra­gadta magához az uralmat, s diktatórikus úton tanácsköztársasággá próbálta átszervezni a még ki sem alakult népköztársaságot. Négy hónap múltán azonban a franciák által irányított román-cseh hadjárat ezt a rendszert is elsodorta. Következett a visszahatás (reakció)."⁸

Ez a tankönyv hűvös objektivitásra törekedett. Semmi jelző, semmi mocskolódás, egyoldalú értékelés helyett a puszta té­nyek.

Az ezzel az egyetemes történelmi kötettel együtt használt Kosáry Domokos-Mérei Gyula szerzőpáros által írt Magyaror­szág története már közel hat oldalt szentel a két forrada­lomnak. E szerint

„a forradalom kitörésekor az eddigi vezetőréteg és szövetségesei ijedten visszavonultak a politikai élettől. Féltek, hogy az orosz forra­dalom példájára ők is az orosz középosztály sorsára jutnak. így azután magára maradt a szociáldemokrata párt, az egyetlen, amely mögött a forradalmat helyeslő tömegek álltak." … „A szociáldemokrata párt nem tört forradalmi úton reformokra. A Népszava többször figyelmez­tette a dolgozókat, hogy: nem kell túlmenni a polgári kereteken. Ga­rami Ernő és társai felszólították a munkásságot, hogy legyen szerény és támogassa a burzsoáziát. Kunfi Zsigmond hat hétre felfüggesztette, majd végleg megszüntette az osztályharcot."

Tehát a könyv szerint a Nemzeti Tanács legradikálisabb pártja is ennyire tartózkodó volt. A Károlyi-kormány csupán három célt tűzött maga elé; a pacifizmust, amit az antantba­rátság hangoztatásával támasztott alá, a nemzetiségi kérdés megoldását, végül a közintézmények demokratizálását „és a nagybirtoknak egészséges parasztbirtokokra való felosztását".

A tankönyv értékelése szerint azonban mindhárom kísérlet teljesen eredménytelen maradt. Logikusan jönnie kellett tehát a proletárdiktatúrának. „Ez nem előzmény és gyökér nélküli volt Magyarországon." Mégis az orosz forradalom adta a pél­dát, a mintát és a kezdő lökést. Ezt hozták az Oroszországból hazatérők, „a munkásmozgalom régi harcosai, Kun Béla, Sza­muely Tibor és társaik". S amikor kiderült, hogy a szociálde­mokrata párt csak a kommunistákkal együtt „veheti át a ha­talmat", egyesült a két párt. A tankönyv szerint Kun Béla itt követte el a döntő hibát.

„Az új Magyar Szocialista Pártban többségben voltak a régi felfo­gású szociáldemokraták, akik féltek a gyökeres átalakulástól. Kun Béla tehát voltaképpen a saját mozgalmának kudarcát mozdította elő az egyesüléssel."⁹

Ez a könyv már magába rejti a később sztereotipizált for­radalomkép több elemét – a szociáldemokraták egyoldalú ér­tékelésétől a hátba döfés legendájáig -, mégis még autonóm­nak tűnő történészi felfogás érzetét kelti. A sztereotipizálás folyamatát az 1948-as évvel induló tankönyvsorozat tette ke­rek egésszé. Ezek voltak az első, egyértelműen marxista igénnyel fellépő munkák. A vezető politikai körökben olyan megelégedést váltottak ki, hogy a Zsigmond-Feuer-Hecke-nast-Karácsonyi szerzőkvartett által írott, 1949-ben megje­lent tankönyvvel az a soha meg nem ismétlődött eset történt, hogy Kossuth-díjjal jutalmazták.

A könyv logikai menete: „A kormány még a háború elvesz­tése után is ragaszkodott a hatalomhoz." A nép azonban ezt nem tűrte. 1918. okt. 25-én a Szociáldemokrata Párt és az ellenzéki pártok képviselőiből megalakult a Nemzeti Tanács. „A Károlyi-kormány törvénybe iktatta a polgári szabadságjogokat. Sok mindent megvalósított a nép érdekében, dg,, a legtöbb kérdést nem tudta megoldani." Elsősorban azért, mert több­ségben megalkuvó vezetők voltak, „akik együttműködtek a burzsoáziával". „Ugyanakkor napról napra tapasztalhatták a dolgozók, hogy a KP az érdekeikért száll síkra. A párt hirdette a szomszédos kis népekkel való együttműködést, a SZU-val való szövetséget a közös ellenség, az imperializmus és annak hazai ügynökei ellen."

Az imperializmus és hazai ügynökei ettől az időtől kezdve állandó, később különböző pejoratív jelzőkkel cifrázott frazeo­lógiája a tankönyveknek. Ezek az árulók, sőt egyenest ügy­nökök elsősorban a szociáldemokraták, előbb csak a jobbol­daliak, majd mindannyian. Hallgassuk csak a tankönyv szö­vegét: „Az 1914-18-as világháború folyamatában nyilvánvaló lett, hogy a II. Internacionálé megalkuvó jobboldali vezetői el­árulták a munkásosztály ügyét. így azután kialakult a belső és külső ellenségtől körülvettség, az „egyedül vagyunk" legen­dája. „A dolgozók államát belső és külső ellenség egyaránt fenyegette." S miután a sokféle árulást, burkolt és nyílt táma­dást részletezi, végkövetkeztetésként ezt vonja le:

„A munkásosztály tűrt, nélkülözött, harcolt, tudta, hogy a jobb jövő­jéért küzd. Az ellenforradalmi erők azonban a legnehezebb harcok közepette hátba támadták a tanácshatalmat."

(íme a hátba döfés legendája, új köntösbe öltöztetve).

Erre a magárahagyatottságra, hátbatámadottságra a prole­tárhatalom csak terrorral válaszolhatott. A tankönyv szerint ott követte el a hibát, hogy ezt a terrort nem elég következetesen és kérlelhetetlenül gyakorolta. Így azután nem csoda, ha az ellenforradalom vérszemet kapott. Hallgassuk csak újra a tan­könyvet:

„Június 4-én az ellenforradalmárok által szervezett dunántúli vas­utassztrájk a szállítást és az éhező fővárost végromlással fenyegette. A Tanácshatalom leverte ugyan a sztrájkot, de nem alkalmazott kér­lelhetetlen szigort. Az antant támogatásával a háta mögött a belső ellenforradalom mind merészebb lett. Közben a háború tovább folyt. A vezérkari főnök, aki titokban ellenforradalmár volt, elárulta a Vörös Hadsereg felvonulási tervét cinkosainak. Ezek továbbították az ango­loknak és a románoknak."

A szociáldemokraták és a régi rend urai, meg az antant imperialisták titkos szövetsége – az a kép, amely szinte elő­revetíti a koncepciós perek aktualizált vádjainak logikáját, érv­rendszerét. Amikor a múltban nem volt a megtorlás követke­zetes, akkor elbukott a jó ügy; tanulság: most következetes­nek kell lenni.

„Nem számoltak le elég következetességgel a régi rend híveivel. Min­den alkalommal, amikor a proletárdiktatúra népbíróságai lesújtottak az ellenforradalom ügynökeire, a jobboldali szociáldemokrata vezetők, az imperialista hatalmak Budapesten tartózkodó képviselőivel együttmű­ködve mindent elkövettek, hogy az ellenforradalmárok elkerüljék mél­tó büntetésüket."

Már az 1949. évi Kossuth-díjas tankönyvben kialakult az a másik, az egész korszakban végighúzódó tétel, amit a tan­könyv egy Rákosi-idézetbe sűrít:

„A Magyar Tanácsköztársaság, a magyar kommün szerves része és folytatása volt a magyar szabadságharcnak. S hiába szórt rá a fekete reakció 25 éven keresztül minden rágalmat és gyalázatot, mint a fel­szabadító forradalmak egyik láncszeme foglal helyet a magyar törté­nelemben."¹⁰

Ettől kezdve tűnnek fel a tankönyvekben a Rákosi-idézetek, mint a történelem vitathatatlanul autentikus ítéletei, s személytelenedik el a történelem: a haladó hagyomány egyetlen for­rásává maga Rákosi válik. Ismét tévedhetetlen személyhez kötött szubjektivizálás. Az idézett Kossuth-díjas tankönyvben a Tanácsköztársasággal kapcsolatban csupán két név, Sza­muely és Rákosi szerepel. Most már az imperializmus tölti be a koromfekete ördög és a szocializmus a hófehér angyal sze­repét. Ugyanaz a jelenség, mint a Horthy-rendszerben, csak ellenkező előjellel. így alakult ki a magyar történelemtan­könyv-írásban a forradalomnak az a sztereotípiája, amely töb­bé-kevésbé átvészelte az idők viharait és változásait, szinte a legutóbbi időkig. S ha ez a Kossuth-díjjal jutalmazott tan­könyv a kezdet, s azt hihetnénk, hogy ez a forradalmi rituálé már itt is teljes – tévedünk. Teljes pompájában az 1952-ben megjelent Kovács-Simon-Bellér: Történelem a szakiskolák számára című tankönyvben bontakozott ki. Ez a tankönyv 23 oldalon foglalkozik a két forradalommal, benne 14 oldalon a Tanácsköztársasággal. Pontosan leképezi a két forradalomra Mód Aladárnak a 400 év küzdelem… című könyvben¹¹ tovább­fejlesztett és Rákosi által sokat hangoztatott koncepcióját.

„Magyarországon az 1848-49-es befejezetlen polgári forradalom még megoldásra váró kérdései összefonódva jelentkeztek mindazok­kal az égető problémákkal, amit az imperializmus korszaka vetett fel… Legsürgősebben a következők vártak megoldásra: A béke kivívása, Magyarország függetlenségének a kivívása, a nagybirtok felosztása. Rendezni kellett viszonyunkat az eddig elnyomott nemzetiségekkel. Végül fel kellett készülni az ország függetlenségének a védelmére, az imperialista hatalmakkal szemben."

1918-nak kellett volna mindezt megoldania.

„Az 1918-as forradalom, bár győzelmét a munkásosztály vívta ki, polgári demokratikus forradalom volt… A polgárság azonban a forra­dalmat a köztársaság kikiáltásával befejezettnek tekintette. Hallani sem akart a dolgozóknak a hatalomban való részvételéről. Az állam legfontosabb feladata továbbra is a polgári tulajdon védelme maradt."

„A Magyar Kommunista Párt megalakulása nemcsak a munkásmoz­galom, de az egész magyar nép történetének fordulópontja.'A párt megalakulásának első pillanatától kezdve kérlelhetetlen harcot folyta­tott a megalkuvás szociáldemokrata politikája ellen. A kommunisták vállalták mindazoknak a polgári demokratikus feladatoknak a megol­dását, amelyek 1848 óta megoldásra vártak, s melyek az imperialista világháború nyomán új formában vetődtek fel."

A proletárdiktatúra tehát szükségszerű következménye volt a magyar nép évszázados harcának. Ezért „A proletariátus diktatúrája a legteljesebb demokrácia a dolgozó nép számá­ra".¹²

Ennek a tankönyvnek a Béliéi Béla által írott részében nem lehet nem észrevenni a hátba döfés ideológiáját, a fekete-fe­hérre festett kép kiteljesedését, a közvetett, analógiás aktua­lizálásra való törekvéssel összekötő értékelést,

„A kulákok befolyása a falvakban rendkívül megnőtt. A zsírosparasz­tok a közélelmezés zűrzavarában alaposan megszedték magukat és a városi lakossággal szemben a kiéheztetés fegyveréhez nyúltak. Boj­kott mozgalmukba a középparasztságot, sőt a szegényparasztság egy részét is bevonták. A szocialista nagybirtokon nem egy helyen meg­hagyták a volt jószágkormányzót, gazdatisztet, kasznárt. Ezek egy hú­ron pendültek a kulákokkal, az ellenforradalom legfőbb erősségei let­tek falun… A Tanácsköztársaság halálos veszélybe került. Az áruló szociáldemokrata vezetők – [itt már nem csupán a jobboldaliak, Sz. O.] – elérkezettnek látták az időt a forradalom hátba támadására. A hadsereg szociáldemokrata főparancsnoka kiadta a parancsot a harc beszüntetésére."

Szép krimiszöveg… vagy ami még szomorúbb, lehetne akár részlet is egy korabeli koncepciós per vádiratából.

Az 1956-os események világosan megmutatták, hogy a tör­ténelem torzító dogmatizálásának a kialakult útja nem járható tovább. A tankönyvírást azonban tovább vitte a dolgok tehe­tetlenségi ereje vagy az a mindenáron való politikai legitimá­ciós nyomás, amely Magyarországon már rendszereken át­ívelő tradícióvá vált. Sok jel mutatott arra, hogy a történe­lemtanítás keresi új útjait (a Magyar Történelmi Társulat 1959-ben Szombathelyen tartott vándorgyűlésének a felszólalásai, a tankönyvírásnál a pályázatos rendszerre való áttérés kimon­dása, a tudományban lassan induló részleges oldódás). A tör­ténelemtankönyv-írást azonban ez egyelőre nem tudta letérí­teni az ötvenes évek első felében kialakult útjáról. Az 1959-ben megjelent tankönyvek a két forradalom megítélésében alig különböztek elődjeiktől. Legfeljebb Károlyi és kormánya értékelése vált kissé reálisabbá, amikor pl. a gimnáziumi tan­könyv rámutatott, hogy az antant döntése

„súlyos csapást mért a Károlyi-kormány politikájára, amely az ország régi területi egységét akarta megőrizni… A kormánynak tehát az an­tant-barátságra alapozott külpolitikája kudarccal járt".

A Tanácsköztársaságot pedig már ebben a szövegezésben a külső intervenció és saját hibái buktatták meg. Még nem történt változás a szociáldemokraták megítélésében, legfel­jebb létrejön az a cezúra, amely ettől kezdve következetesen a „jobboldali szociáldemokraták" jelzőt használja.¹³

Más, az idézettel egykorú tankönyvek megpróbáltak tárgy­szerűbb képet festeni a két forradalomról. Pl. a Filla-Bellér-féle, ugyancsak 1957-ben megjelent könyv a Tanácsköztársa­ság harcait és bel- és külpolitikai kudarcát is igyekszik tény­szerűen – bár nem minden patetizmustól mentesen – ábrá­zolni. A bukás okát így foglalja össze:

„Megbuktatta elsősorban az imperialista túlerő, a pártegyesülésnél a jobboldali szociáldemokraták átvételével elkövetett hiba, a földosz­tás elmulasztása, az ellenforradalmi aknamunka."¹⁴

Ekkor – úgy tűnik – már kezdett csorbulni a tankönyvek dogmatikus egysége. Az idézett (a mezőgazdasági ipari tanu­lók számára kiadott) tankönyvvel egy időben készült és hasz­nált iparitanuló-iskolai és technikumi tankönyvek még jobban tapadtak az ötvenes évek első felének sztereotípiáihoz. Az iparitanuló intézetek III. osztálya számára készített tankönyv arról ír, hogy

„Az ellenforradalmárok a lázadások kudarca után ismét a külső tá­madások fegyveréhez folyamodtak. A Vörös Hadsereg vezetésébe be­furakodott árulók – Julier Ferenc és társai segítségével – kierőszakol­ták a románok elleni támadást, s hogy a kudarc elkerülhetetlen legyen, a Vörös Hadsereg haditervét, Bethlen és Horthy közreműködésével átjátszották az ellenségnek…"¹⁵

Könnyű lenne most ítéletet mondani e tankönyvek szerzői­nek történeti elemzőkészsége felett. Azonban egyetlen tan­könyvszerző sem tudja átlépni sem a tudomány, sem a politika árnyékát. Nem újíthatja meg a tudomány helyett a történelmet, s nem ugorhatja át a politika gátjait. Ezek az 1950-es évek végén, a hatvanas évek első felében keletkezett tankönyvek az akkori Magyarország elterjedt, s megengedett történelem­szemléletét tükrözik. Az azonban nyilvánvaló, hogy minden dogmatizmusuk ellenére – a két világháború közötti tan-könyvekkel szemben – magukban hordozták az elemzés igé­nyét. Ezekben az írásokban ugyanis szinte mindenütt keresték a mi? miért? hogyan? kérdéseire a választ. A válaszok bár kétségtelenül egyoldalúak és gyakran épp ezért torzak vol­tak, mégiscsak felkeltették a tanárban és tanulóban egyaránt a dolgokra való rákérdezés, az elemzés igényét. És mivel a leíró részek és a kész értékelések mellett egyre több elem­zésre szánt dokumentumot hoztak, lehetőséget adtak már önálló vélemény kialakítására is. Aki ismeri a kor történelem­tanításának a mindennapjait, az tudja, hogy a legjobb tanárok már többé-kevésbé éltek ezzel a csekélykének látszó lehető­séggel.

Amíg az 1950-60-as évek tankönyveit általában történész­kutatók, az 1965 utáni tankönyveket általában általános- és középiskolai tanárok írták. A pályázatokat nyert tankönyvíró tanárok pedig távolabb voltak a tudományos műhelymunka napra kész eredményeitől, mint a profi kutatók. Nagyobbra nyílt tehát az „agrárolló" a naprakész tudomány és az oktatók szellemisége között.

Az 1962-ben megjelent, minden iskolatípusra kötelező, a korszerűsítés igényével kiadott, ismét csak monolitikus jellegű tanterveket új tankönyvek voltak hivatva megvalósítani. Szel­lemük azonban nem változott az előző időszakhoz képest. Az új általános iskolai tankönyv szerint a tanácsállam belső és külső ellenségei „látták ugyanis, hogy a proletárhatalmat csak fegyveres erővel tudják megdönteni", ezért szabadították rá a nyugati hatalmak

„a román és cseh burzsoázia 150 ezer főnyi haderejét… a magára maradt Tanácsköztársaság a fegyverkezés terén nem tudta felvenni a versenyt az imperialisták növekvő túlerejével…" „Az új vezérkari főnök azonban árulónak bizonyult, s eljuttatta a Vörös Hadsereg haditervét Bethlen Istvánhoz Bécsbe. Bethlenek átadták az angoloknak, az an­golok pedig a szegedi ellenforradalmároknak: Horthyéknak, ezek pe­dig a franciáknak és a románoknak. Ennél nyíltabb hazaárulást még nem követett el magyar uralkodó osztály."

Újra a krimi, súlyos ítélettel. A könyv ezután a bukást a 13-14 évesek számára romantizálva adja elő:

„A fáradt, elárult vörös katonák elkeseredetten vonultak vissza a Duna-Tisza közén. Nem akarták elhinni, hogy megszűnt a prole­tárhatalom. Ragaszkodtak fegyverükhöz és a forradalom zászlójához."¹⁶

Az egyidejűleg használt gimnáziumi tankönyv tömörebben s lényegesen racionálisabb hangnemben foglalkozik a két for­radalom történetével. Reálisan és sokoldalúan mutatja be az őszirózsás forradalomhoz vezető kül- és belpolitikai okokat, a háborúvesztés, a megélhetési gondok, nélkülözés okozta ki­ábrándulást, forradalmasodást, a későbbi kormány tömegbá­zisát s a vele kapcsolatos sokfajta elvárásokat. Ezután már a polgári forradalom bukásának okait is reálisabban elemzi „a két tűz közé szorult Berinkey-kormány" kibontakozási kísérle­tét, a Vix-jegyzék hatását. A Tanácsköztársaság bukása oka­iként pedig felsorolja, hogy

„a nemzetközi helyzet nem megfelelően alakult a belső helyzet is kedvezőtlenné vált, az ipari termelés csökkent…, a tanácsköztársa­ság vezetésében sem volt egység… ez a tömegbázisának a csökke­néséhez vezetett." „S mikor bekövetkezett a Tisztántúlon a katonai vereség… a pártvezetőség és a Kormányzótanács együttes ülése a tanácskormány lemondása mellett döntött."¹⁷

A két forradalomról szóló 16 oldalnyi szöveg egészében még mindig a múlt évtized kialakított forradalomképét tükrözi, ugyanakkor mintha kezdene közeledni a realitások felé. Ezt a szellemet viszi tovább az 1978-as újabb tantervi reform után készült tankönyvcsalád. Itt az őszirózsás forradalom az első világháború utáni kül- és belpolitikai szituációból nő ki, és megkísérli megoldani a tőle elvártakat, ha nem is sikerrel. Ez vitte tovább az eseményeket. „A tömegek elégedetlenek voltak a kormány politikájával. Az október-novemberi napok lelkese­dését kétség és türelmetlenség váltotta fel." Most már ehhez csak a Vix-jegyzék kellett, s elvesztette a polgári forradalom a fennmaradási lehetőségét. Mint ahogy négy hónappal ké­sőbb egy újabb antant-jegyzék pecsételte meg a Tanácsköz­társaság sorsát. Most már alig tűnik fel a tőrdöfés legendája, meg az áruló szociáldemokraták, a tisztántúli hadjárat kudarca is szelídebb hangszerelésben jelenik meg.

„A fáradt vörös csapatokkal a túlerőben lévő, jól felfegyverzett román hadsereg állt szemben. Julier (Zsülié) Ferenc, az új vezérkari főnök – a reménytelen helyzetet látva – visszavonulást rendelt el. … A had­sereg összeomlása, a külpolitikai elszigetelődés és a munkások elke­seredettsége következtében a vereség elkerülhetetlen volt."¹⁸

Az idézett általános iskolai tankönyvhöz hasonló hangsze­relésben írta le a két forradalom történetét a vele nagyjából egy időben keletkezett gimnáziumi tankönyv is. Az őszirózsás forradalom itt is a kül- és belpolitikai helyzet következménye, bukásának okait pedig a gazdasági és politikai nehézségek alakították, melynek sorsát a Vix-jegyzék pecsételte meg.¹⁹

Ezek az 1963-64-ben készült tankönyvek – noha a két for­radalom egyoldalúan pozitív értékelésében nem tértek el elődjeiktől -, az egyes események leírásának nemcsak hang­nemével, hanem árnyaltságával is valami új szellem előretö­rését sejtették a történelemtudományban és „puhulást" a po­litika elvárásaiban.

Az 1989-ben bekövetkezett politikai fordulat csillantotta fel azt a reményt, hogy több mint hét évtized után megszűnhet a magyar történelemtankönyvek szemléleti monolitizmusa.

Hogy különböző eszmeiségű tankönyvek jelenhetnek meg, s ebből ki-ki, tanárok, tanulók választhatnak saját meggyőződé­sük szerint, hasonlóan, mint a nyugati demokráciákban. A vi­lágnézeti hatalmi uniformizmus helyére az oly sokszor emle­getett európai norma, a pluralizmus léphet.

Már 1991-ben megjelent az új, egyelőre általános iskolai tankönyv. Fekete Pál munkája az őszirózsás forradalmat a más módon megoldhatatlannak tűnő válság következménye­ként mutatja be (mint ahogy bukását is). A kormány „lemon­dott, azzal, hogy alakuljon tiszta szociáldemokrata kormány… a szociáldemokrata vezetők azonban… nem vállalták a kor­mányzás egyedüli felelősségét". Ezért azután egyesültek a kommunistákkal „s átvették a hatalmat". A tankönyv az októ­beri változásokról mint forradalomról, a márciusiról mint hata­lomátvételről beszél. (Ettől kezdve az új tankönyvek kényesen kerülik a „forradalom" terminológia használatát.)

A tankönyv további gondolatmenete: „Magyarország – ápri­lis végére – ellenséges szomszédai harapófogójába került". Ebből még katonailag ki tudta verekedni magát, de

„július közepén – Julier javaslatára – a Kormányzótanács elhatá­rozta a románok elleni támadást. A nagyszabású tiszai hadművelet a bizonytalanság jegyében kezdődött. … Ennek ellenére az átkelés min­denütt sikerrel járt. Az előnyomuló magyar hadseregeket azonban az ellenség túlereje megállította. A román ellentámadás megindulásakor Julier sietve elrendelte a visszavonulást… A Magyar Tanácsköztársa­ság sorsa megpecsételődött. Augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács lemondott."²⁰

Fekete Pál a dolgok leírásának kis áthangszerelése ellenére nem tud mást mondani, mint az előző tankönyvek.

1993-ban követte Fekete Pál könyvét egy másik, vele pár­huzamosan, választhatóan használható általános iskolai tan­könyv, Dürr Béla munkája. Ez már pedagógiailag körszerű mó­don, tankönyv és vele egy időben megjelentetett forrásgyűjte­mény, iskolai olvasókönyv együttes használata lehetőségének megteremtésével kívánja szemléletesebbé, teljesebbé, elem­zőbbé tenni a történelemtanítást. Megjelenítő erővel, ténysze­rűen mutatja be az őszirózsás forradalmakhoz vezető utat, s Károlyiék őszinte próbálkozását. De „a Károlyi-kormány min­den jószándékú igyekezete ellenére képtelen volt úrrá lenni a feltornyosult nehézségeken. Ehhez sem katonai erő, sem ele­gendő idő és anyagi eszköz nem állt rendelkezésére." Ezért átadta a hatalmat a szociáldemokratáknak, akik nem merték egyedül vállalni a kormányzás felelősségét.

„Nagy vita után a mérsékelt szárny vezetői visszavonultak, és teret engedtek a komunistákkal együttműködni hajlandó radikálisoknak… Úgy tűntették fel, hogy Károlyi hallgatólagosan a KMP programját fo­gadta el, és nem kizárólagosan csakis szociáldemokrata kormánynak adta át a hatalmat. A csalárdság ellenére a hatalomátvétel ellenállás nélkül, békésen zajlott le."²¹

A Tanácsköztársaság fegyveres küzdelmei a rendszerváltás utáni minden általunk vizsgált tankönyvben hasonlóan vannak leírva. A bukás katonai okaiban is inkább csak hangszerelés-beli különbség van.

A középiskolák számára 1994 őszéig nem született igazi, ún. didaktikus tankönyv. Több tankönyvpótló kézikönyv vagy leíró jellegű iskolai összefoglaló verseng egymással. Időben talán Bihari Péter A 20. század története fiataloknak című munkája volt az első, amelynek iskolai használatát a miniszter csak két év elteltével engedélyezte. Ez a könyv 28 oldalon foglalkozik az őszirózsás forradalommal és a Tanácsköztársa­sággal. Nagy tényanyagon mutatja be az októberi forradalom győzelmét, majd csődjének bel- és külpolitikai okait és örlődését a szélsőjobb és a szélsőbal között. Majd

„Március 21-én Károlyi átadta a hatalmat a magyar munkásságnak – hite szerint a szociáldemokratáknak. … Kun Béla és elvtársai kilépve a börtönből az új rendszer élére álltak. A demokratikus köztársaság 140 nap után megbukott."

Ez a könyv elkerüli a Tanácsköztársaság jellegének minő­sítését, a megbukott demokráciát a leírásból is kiderülően, s bevallottan is diktatúra követte. A tanulóknak adott számos kérdés között találjuk: „Mivel magyarázod, hogy a. rend­szerváltozás békésen ment végbe"? (Most már a tan­könyvekben három minősítő jelzővel találkoztunk; szocialista forradalom, hatalomátvétel és rendszerváltozás.) A könyv le­írja a proletárdiktatúra szociális politikáját, honvéd háborúját, belső és külső nehézségeit, s az erre való diktatórikus vá­laszlépéseket. S ezek megoldási kísérleteit.

„Július közepén – a kormányzótanács kétségbeesett lépésre szánta el magát; Szolnoknál támadást indította román hadsereg ellen. A ro­mánok visszaverték a támadást, majd átkeltek a Tiszán, és előrenyo­multak a főváros felé. A Vörös Hadsereg felbomlott, a katonák szét­széledtek. A katonai összeomlás következtében a Forradalmi Kor­mányzótanács augusztus 1-jén lemondott."²²

1992-ben jelent meg Bertényi Iván és Gyapay Gábor: Ma­gyarország rövid története. Ez a kézikönyv pótolta – és sok iskolában ma is pótolja – a tankönyvet. Összefoglaló munka. Az 1918-19-es eseményeket tárgyaló 13 oldalas fejezet címe: „A forradalmak kora". Világosan, logikusan és tényszerűen mutatja be a két forradalmat. 1918-ban forradalmi helyzet kö­vetkezett be, és „a Nemzeti Tanács létrejöttével Magyarorszá­gon is kialakult egy olyan politikai tömörülés, amely forradalmi változás magjává válhatott." A megoldandó feladatok előtt azonban „A Károlyi kormány tehetetlenül állt, illetve törekvései illuzórikusak, sőt katasztrofálisak voltak". Sem bel-, sem kül­politikailag nem tudott megnyugtató eredményeket elérni. „Az őszirózsás forradalom nem tudott megbirkózni az eléje tor­nyosuló feladatokkal. Az a feltételezés, hogy a háború elvesz­tése ellenére az ország területi integritása fenntartható, téves­nek bizonyult. Az ország ismét válaszút elé került; vagy be­lenyugszik a területi megcsonkításba, vagy vállalja a harcot területe védelmére, illetve visszaszerzésére." Ezek után lo­gikus a Tanácsköztársaság próbálkozása, bár

„az új köztársaság külpolitikai helyzete reménytelen volt. … A diplo­máciai eredménytelenség miatt a kormány katonai lépésre szánta el magát… Kezdeti sikerek után azonban [július] 24-én a románok ellen­támadásba kezdtek, ugyanakkor a párizsi békekonferencia úgy dön­tött, hogy a Magyarország elleni blokád feloldásénak és a békekötés­nek a tanácskormány elmozdítása a feltétele… A valamivel több, mint négy hónapig tartó forradalmi kísérlet ezzel véget is ért."²³

A másik tankönyvpótlóként ajánlott átfogó könyv (Nagy László: Magyarország Európában) tulajdonképpen egy nagy esszé. Az 1918-19. évi eseményeket mint a vezetők naivitá­sának sorozatait tárgyalja a feltételezett lehetőségek tükre-ben.²⁴

Tankönyvként jelentkezett a Magyar Lajos Alapítvány által felkért munkaközösség Történelem IV. (1914-1990) c. mun­kája. Előbb 1992-ben két kötetben, majd újabb képekkel és dokumentumokkal kiegészítve és egybefűzve 1993-ban. Ez a könyv 8 oldalt szán a két forradalomnak. Igen gazdag tény­szerű leírásában a politika- és hadtörténetre koncentrál. így is kiderülnek a polgári forradalom leküzdhetetlen nehézségei:

„amikor pedig a Vyx-jegyzéket megkapta, a kormány lemondott… Károlyi elnök a megoldást az esetleges ellenállást is vállaló szociál­demokrata kabinetben látta. Az MSZDP vezetése, mérlegelve a fővá­ros munkásságának és helyőrségének a hangulatát meg kívánt álla­podni az MKP fogságban lévő vezetőivel. … így nem a polgári de­mokrácia újabb kormánya, hanem a Tanácsköztársaság született meg az egyezmény alapján…"

A könyv a Tanácsköztársaság eseményei körül szinte kizá­rólag a katonaiakkal foglalkozik. Végül megállapítja:

„1919 júliusában, amikor kitűnt, hogy az antant ígéretei ellenére a románok nem ürítik ki a Tiszántúlt, a tanácskormány kétségbeesett lépésre szánta el magát. 1919. július 20-án a Tiszán átlépve offenzívát indított a román erők ellen. E lépést az élelmiszertartalékok kritikus helyzete is indokolta. A hadművelet kezdeti sikerek után összeomlott, sőt a visszaözönlő csapatokat követve a románok átlépték a Tiszát. A Budapesten állomásozó tartalékosokat a Forradalmi Kormányzóta­nács többsége értelmetlennek látta harcba vetni, ezért augusztus 1-jén lemondott, átadva a hatalmat a Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormánynak."²⁵

A könyv nem foglal állást a forradalom vagy nem forradalom kérdésében, a proletárdiktatúrát ténygazdagon, de szinte szenvtelen tárgyilagossággal mutatja be.

Sok más, helyi vagy periférikusabb helyzetben lévő tan­könyv, jegyzet jelent meg Budapesten és vidéken. Ezeket bi­zonyos körben, rendszerint egy iskolában és vonzókörzetében használják is. Legutóbb látott napvilágot Salamon Konrád új, a középiskolák 4. osztálya számára készült tankönyve, amely nem forradalomként, hanem államcsínyként tárgyalja a Ta­nácsköztársaság hatalomra kerülését. Érdekes – és érdemes – lenne a sok tankönyvi próbálkozást teljességében és töb­boldalúan elemezni. Ez azonban nagyobb terjedelmet igényel­ne, semmiképp sem volt szorítható e tanulmány keretei közé. Arra azonban ez az egyre bővülő könyvtermés reményt ad, hogy ha a hatalom nem gátolja meg, Magyarországon is el­terjed a tankönyvi pluralizmus, s vele a lelkiismereti szabad­ságon alapuló választhatóság.

Jegyzetek

1 Bagdy Károly-Berkényi Károly-Berwaldszky Kálmán-Sugár Vilmos: A Magyar nemzet története. Alkotmánytörténeti és honpolgári ismere­tekkel. Az elemi népiskolák V-VI. osztálya számára. Kalász könyvek. Kalász Könyvkiadó Részvénytársaság. Bp. 1926. 113-116. o.

2 Dr. Miskolczy István és Szolomayer Tasziló: Magyarország törté­nete a középsikolák VIII. osztálya számára. (Az új tanterv szerint) Bp. Szent István Társulat kiadása.  1931. 184-185. o.

3 Dr. Závodszky Levente közreműködésével írták Gál Árpád és Szer­dahelyi László polgáriskolai tanárok: A magyar nemzet története a Mo­hácsi vésztől napjainkig. A polgári fiúiskolák IV. osztálya számára. At-heneum Irodalmi és Nyomdai RT. Bp. 1929. 117. o.

4 Marczinkó Ferenc dr.-vitéz Pálfi János dr.-Várady Erzsébet dr: A legújabb kor története – francia forradalomtól napjainkig. A gimnázium és leánygimnázim IV. osztálya számára. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Bp. 1940. 133. o.

5 Dr. Jánosi István-Dr. Varga Zoltán: A legújabb kor története. A kö­zépiskolák IV. osztálya számára. Kiadja az Országos Református Ta­náregyesület és az Országos Evangélikus Tanáregyesület megbízásá­ból a Tisztántúli Református Egyházkerület Könyvnyomda-vállalata. 1940. 170. o.

6 Marczell-Szegedi: A legújabb kor története a francia forradalomtól napjainkig. A gimnázium és leánygimnázium VI. osztálya számára. Szent István Társulat Kiadása, Bp. 1940. 104. o.

7 Dr. Farkas László és Molnár Béla: Történelem a gazdasági közép­iskolák számára. Királyi Egyetemi Nyomda, Bp. 1941. 125. o.

8 Dr. Csapodi Csaba és Dr. Berlász Jenő: Világtörténelem a francia forradalomtól napjainkig. Szikra kiadása. Bp, 1945. II. kiadás, 211­212. o.

9 Dr. Kosáry Domokos-Dr. Mérei Gyula: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. A gimnáziumok VIII., a liceumok, gazda­sági középiskolák és tanító(nő)képző intézetek IV. osztálya számára. Szikra kiadása. Bp. 1945. 157. o.

10 L. Zsigmond László-Feuer Klára-Heckenast Gusztáv-Karácsonyi Béla: Történelem az általános iskolák számára. Tankönyvkiadó Nem­zeti Vállalat Bp., 1949.

11 Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Először 1941-ben jelent meg. 1945 után 8 új kiadást ért meg.

12 Korán-Simon-Bellér: Történelem a szakiskolák 3. osztálya számá­ra. Tankönyvkiadó Vállalat, 1952.

13 Történelem az általános gimnáziumok IV. osztálya számára. Az egyetemes történeti fejezeteket dr. Szamuely Tibor, a magyar történeti fejezeteket dr. Ránki György és dr. Pamlényi Ervin írta.

14 A mezőgazdasági tanulóképzés tankönyvei. Történelem. írta Filla István és Bellér Béla. Mezőgazdasági Kiadó. Bp. 1962. Ötödik kiadás. 186-187. o.

15 Almási János: Történelem az ipari tanuló intézete_k»l!l. osztálya számára. Munkaügyi Minisztérium kiadása. Bp. é.n. negyedik, átdol­gozott kiadás. 22. o.

16 Csiszár Béla és Sári Gusztáv: Történelem az általános iskolák 8. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. negyedik kiadás. 81. o. Ez a tankönyv 15 kiadást ért meg.

17 Balogh Endre: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. 12. kiadás 90-92. o.

18 Bíró Ferencné: Történelem és állampolgári ismeretek az általános iskola 8. osztálya számára. I. kötet Második kiadás. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. 41. o.

19 Jóvérné Szirtes Ágota: Történelem a gimnázium IV. osztálya szá­mára. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. 4. kiadás 48-49. o.

20 Fekete Pál: Történelem az általános iskola 8. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. 1991. 28-29. o.

21 Dürr Béla: Történelem az általános iskola 8. osztálya számára. Korona Kiadó, 1993. 12. o.

22 Bihari Péter: A 20. század története fiataloknak. Holnap Kiadó, 1991. 117. o.

23 Bertényi Iván-Gyapai Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Kiadó, Bp. 1992. 501. o.

24 Nagy László: Magyarország Európában. Honffy Kiadó, 1993. 258­263. o.

25 Történelem IV. 1914-1990. Cégér Kiadó, 1993. 25. o.