Minden generáció újraírja a történelmet. Szerencsétlenebb helyzetben lévő nemzedékek többször. Azokban a térségekben, ahová mi is tartozunk, esetleg háromszor, négyszer is. Ahányszor rendszerváltozás van. S mivel itt a rendszerváltozások, akár véresek, akár békések, nem az előzőből, hanem annak tagadásából nőnek ki, az átírás a 180 fokos fordulat határmezsgyéjén történik, a politika vagy legalábbis az adott politikai hangulat nyomása alatt. Ez pedig érthetően arra érzékeny, ami a letűnt rendszer legitimációja szempontjából fontos volt.
Mert legitimizálni lehet pozitív módon, egy örökség átvételével, vagy negatív módon, egy másik megtagadásával. Persze a kettő korántsem független egymástól, mintegy a dolog két oldalát jelenti. Azonban minél gyengébb történelmi érvként a pozitív, a követendő, továbbfejlesztendő, annál inkább erősíteni kell a negatívot, a megtagadást. Pregnáns esetekben a letűnt világ legitimációs alapját, annak történelmi – vagy annak vallott – előzményeit.
Ez a jelenség – sok más történelemtudományi változással együtt – természetszerűleg nyomon követhető az 1918-1919. évi magyar forradalmak értékváltozásain történelmi irodalmunkban, különösen iskolai történelemtankönyveinkben. Ezt vizsgálom a következőkben – közel sem a teljesség igényével.
E téren nem is lehet teljességre törekedni. Hiszen az elmúlt, több mint hat évtized során nemcsak legalább négy rendszerváltás, gyökeres fordulat volt (nevezzük ezeket akár forradalomnak, akár másnak), hanem több száz tankönyvet adtak ki. Ezek átvizsgálása és teljességre törekvő feldolgozása önálló könyvet vagy kandidátusi disszertációt igényelne.
Marad tehát a részleges vizsgálat lehetősége, a legelterjedtebbeké vagy a legjellemzőbbeké. A tendenciákat mutatóké.
Az egész érzékeltetése néhány jellemző részen, a csepp és a tenger viszonya szerint.
Annál könnyebben megtehetem ezt, mert a tankönyvek már csak terjedelmi lehetőségeik, s az iskolás korosztályok felfogóképességéhez való igazítás szempontjából is végletekig leegyszerűsítik a dolgokat. Amit a tudomány oldalak tucatjain mutathat be, abból a tankönyvbe egy mondatnyi sűrítés kerül. Elmarad minden árnyalat, a dolgok a fekete-fehér tömörítésre egyszerűsödnek. Marad a puszta csontváz, minden izom, ideg és hús nélkül. Az aktuálpolitika nyomása is ebbe az irányba hat, annál inkább, minél ideologikusabb s minél monolitikusabb egy rendszer. Már csak azért is, mert a tankönyveket hazai hagyományaink szerint a kultuszminiszter hagyja jóvá, engedélyezi, rendeli el használatba vételét (mikor hogy hívják ezt a minden rendszerváltozást túlélt állami kontrollt).
A tankönyvek tartalmi, felfogásbeli arculata tehát közel sem mentes a politikai adottságoktól. Ezek indukálják a nagy értékbeli fordulatokat s a merev, egyoldalú megítéléseket. De ezeken belül van néhány olyan tendencia, sztereotípia, amely minden rendszerben azonos, még ha más előjellel is. A következőkben néhány ilyen jelenségre is rá szeretnék mutatni – anélkül, hogy a tankönyvekkel együtt vizsgálnám a háttér másik oldalát, a történelemtudománnyal való összefüggés kérdéseit. Az okokról szólok, csupán az okozatok bemutatásával, az okok taglalása nélkül.
Az 1919-es őszi fordulat után eleinte nem annyira a tankönyvekben, mint inkább a tanárok és a tanulók számára kiadott módszertani levelekben, segédkönyvekben és segédanyagokban, brossurakban, eladásokban jelent meg a forradalmak értékelése. Az új éra nem szült azonnal új tankönyveket, az 1924. évi középiskolai és az 1926. évi népiskolai reformig jórészt a háború előttieket használtad. Az 1926-ban kiadott, az elemi iskolák V. osztályai számára szóló tankönyv már két teljes oldalt szentelt a két forradalomnak. Felet az őszirózsás forradalomnak, másfelet, ahogy a fejezetcím meghatározza: „A kommunista rémuralom"-nak. Koncepciója:
„Lelketlen izgatók a háború vége felé megosztották a nemzet erejét. A hazafiságból gúnyt űztek. Nemzetromboló eszméket hirdettek. Felizgatták koholt hírek terjesztésével a háborús nélkülözések miatt amúgy is elégedetlenkedő tömegeket."
Ehhez a meglehetősen primitív, egyoldalú képhez az őszirózsás forradalom esetében három tényszerű információt adtak.
Az első: Okt. 13-án kézbe ragadták a hatalmat. A második: megölték Tisza Istvánt.
A harmadik: kikiáltották a köztársaságot, amire a király elhagyta az országot. Egy szót sem szólnak a polgári forradalom törekvéseiről, tetteiről, nehézségeiről. És semmit, amiből a tanuló valamit az okokból is megérthetne.
Azután minden átmenet nélkül rátérnek a Tanácsköztársaság tárgyalására. Itt az információk a következők:
„Valóságos rémuralmat gyakoroltak. Megszüntették a magántulajdont, ami általános munkanélküliséget idézett elő. A hazafias érzést büntetendő cselekménynek minősítették. A Himnuszt, Szózatot nem volt szabad énekelni. A dicsőséges magyar színt (sic!) és nemzeti zászlókat megsemmisítették. … Az üzleteket kifosztották. A lakásokat és bútorokat a csőcselék lefoglalta. … Olyan nagy lett a nyomor, hogy zsír és kenyér nélkül, árpakásán éltek az emberek. Forradalmi törvényszéket állítottak fel, ahol tudatlan munkások ítélkeztek. Százakra ment azoknak a száma, akiket magyarságukért kivégeztek."
A szöveg egy részét szóról szóra idéztem, semmit el nem véve belőle és semmit hozzá nem téve. A szöveg többi része is hasonló. Végül is Horthy Miklós – akinek majdnem teljes oldalas arcképét közli a tankönyv – „szabadította meg ettől a gonosz uralomtól az országot".1
Ezt tudhatta meg tehát a kötelező alsófokú oktatásban a tizenkét éves gyermek a két forradalomról. Azt hiszem nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ez volt a tömegek számára szánt forradalomkép.
Már itt feltűnik néhány olyan sztereotípia, amely azután végighúzódik a változó rendszerek változó értékelésein. Az egyik maga az alap: az egyik oldalon minden fekete, a másikon minden fehér. A végletekig való egyszerűsítés. Nem a dolgok logikája vezetett el az eseményekhez, hanem lélektelen izgatók, akik a hazafiságból gúnyt űztek stb. Ebben a szubjektív tényezőket abszolutizáló képben már benne van minden restaurációs hatalom érve, az ún. tőrdöfés legendája. A lélektelen izgatók osztották meg a nemzet erejét. A nemzet tehát meg tudta volna védeni az országot – a győztes nagyhatalmakkal, a mohó szomszédokkal és az elszakadni kívánó nemzetiségekkel szemben -, ha lélektelen izgatók nem osztják meg a nemzet erejét, nem döfnek tőrt a nemzeti egység hátába. íme a szubjektív tényezőnek a végletekig való túlértékelése, mint ahogy „Horthy Miklós szabadította meg ettől a gonosz lidérctől az országot".
Kétségtelenül árnyaltabb volt a középiskola forradalomképe, ahol elsősorban a középrétegek fiatalsága nevelődött.
A tankönyvek itt elég változatosak voltak, a világiak és egyháziak egyaránt. A legelterjedtebb, a Szent István Társulat kiadásában évenként megjelenő MiskoIczy-Szolomayer-féle középiskolák VIII. osztálya számára szóló tankönyv összesen fél oldalt foglalkozott a két forradalommal. Ez a könyv már a háborút követő nemzetközi helyzetből indult ki,
„… A Pragmatica Sanctión és a 67-es kiegyezésen alapuló államközösség Ausztria és Magyarország között megszakadt, mindkét állam külön-külön köztársasággá alakult. A magyar népköztársaságot Károlyi Mihály kormányozta ideiglenes elnöki minőségben, de uralmát csak arra használta, hogy kardcsapás nélkül engedje át szomszédainknak az ország kétharmad részét, a megalázott, megcsonkított kis országot pedig teljes anarchiába züllessze. Szocialisták és radikálisok lettek úrrá a politikai életen, s az elernyedt polgárság egyszer csak azon vette magát észre, hogy Károlyi a szocialistákkal együtt a kommunisták kezére játszotta az országot. Négy hónapig dühöngött a proletárdiktatúra gonosz rémuralma, míg végre a nemzeti társadalom, főképp a falu ellenállására megingatta, a románoktól Szolnoknál elszenvedett vereség pedig végleg megdöntötte hatalmát".2
Ennyi, és semmi több! Sajátos jelenség a magyar tankönyvírásoknak az a máig is élő hagyománya, hogy az alsó-és középfokú tankönyvek szerzői nemigen törődnek azzal, hogy a másik ugyanazon történelmi folyamatról mit írt. Ez esetben, amíg az alsófok számára a forradalom a lelketlen izgatók manipulációja, a középfokon a nemzetközi helyzet természetes következménye. Lényeges különbség. [Mindkét fokon azonban maga az ördög – mert nem volt sem célja, sem értelme a romboláson kívül.] A belpolitikai, szociális okokat és törekvéseket nagyon is konzekvensen a homályban hagyják. Mint ahogy a vereség és az ország megcsonkítása is nem a nemzetközi helyzet következménye, hanem a belső manipulációé. Mindig kellett bűnbak. Most a két forradalom tölti be a korlátlan bűnbak szerepét. A Tanácsköztársaság az ördögét, Károlyi az ördög szálláscsinálójáét.
Mintegy a népiskolák és a gimnázium között helyezkedik el a polgári iskolák tankönyve. A polgáriba járó alsó-középosztálybeli gyerekek számára az őszirózsás forradalomról elégnek tartják csak annyit mondani, hogy
„gróf Károlyi Mihály a radikálisokkal és a szocialistákkal szövetkezve nemzetietlen politikát kezdett. Elhitették a közvéleménnyel, hogy az entente csak velük áll szóba, hogy csak ők köthetnek kedvező békét. Forradalmat szítottak, rávették a tapasztalatlan uralkodót, hogy a trónról lemondjon és az országból eltávozzék.
Azután rettenetes napok következtek. A csőcselék meggyilkolta a hazáját forrón szerető és a bajokban legtisztábban látó államférfiút: gróf Tisza Istvánt. A hadsereg szétzüllött, minden rend felbomlott. Szerbek, csehek, oláhok törtek be az országba. Megszűnt az élet- és vagyonbiztonság.
A hazaáruló és felforgató elemekkel szemben a kormány tehetetlen volt. Csak a hős székely hadosztály katonái siettek a határok védelmére Kratochvill vezérőrnagy és Nagy Pál ezredes vezérlete alatt. Azonban megfelelő támogatást ezek sem kaptak az erélytelen gyenge kormánytól, amely a hatalmat szégyenletesen a kommunista vezéreknek adta át."
A fehér-fekete kép mellett ismét a tőrdöfés legendája. Meg a másik vád, ti. hogy mindig a vesztes fél a hazafiatlan. (íme a hazafiasság azóta is ismert kisajátítása).
Ezek után a Tanácsköztársaságról megelégednek két elítélő mondattal:
„Ezek kihirdették a proletárdiktatúrát, de a rendet nem tudták helyreállítani, sem az oláhok előnyomulását megakadályozni. Végre is e kommunista vezetők sok becsületes hazafi legyilkolása után kiszökdöstek az országból."3
Ez a kilúgozott, végletekig egyszerűsített, a történelem belső rugóit figyelembe nem vevő iskolai forradalomkép az ellenforradalmi rendszer 25 évében lényegében változatlan maradt. Az 1940-es tankönyvek ugyanezt a képet rajzolták tovább. A Marczinkó-Pálfi-Várady-féle 1940-től bevezetett új gimnáziumi tankönyv szerint:
„A bolsevisták 1919. márc. 21-én orosz mintára kikiáltották a proletárdiktatúrát és megalakították a Tanácsköztársaságot. Uralmuk hihetetlen nyomort és szenvedést zúdított az országra. A közszabadság, személy és vagyonbiztonság teljesen megszűnt. A börtönökből a gonosztevőket szabadon bocsátották, és helyükre becsületes magyar embereket zártak túszul… A rémuralom egyetlen sikere az volt, hogy a cseheket visszaszorította az ország északi részére és a Felvidék egy részét visszaszerezte."4
Először fordul elő az a ritka jelenség, hogy egy két világháború közötti tankönyv valami pozitívumot is tud mondani a rémuralomnak titulált Tanácsköztársaságról. Annak ellenére, hogy most már a másik sztereotípia is feltűnik (a mi híveink és csak a mi híveink a becsületes magyar emberek).
Még rövidebben foglalkozik a Tanácsköztársasággal a Marczinkó-Pálfi-Váradi-féle tankönyvvel egy időben megjelent és párhuzamosan használt Jánossy-Varga-féle tankönyv is. Itt fordulnak elő először nevek. Garbai Sándoré, mint a hatalom névleges és Kun Béláé, mint valóságos gyakorlójáé. Itt már elmarad a Tanácsköztársaság északi hadjáratának pozitív értékelése, s csupán annyit ír a tankönyv, hogy:
„Az előrenyomuló cseh és román csapatokkal szemben a vörös hadsereg nem tudott kellő ellenállást tanúsítani. S mikor Szolnoknál az oláhok győzelmet arattak a vörös hadsereg fölött, aug. 1-jén a kommunista kormányzat összeomlott."5
Nem a külső tényezőkben látja viszont a Tanácsköztársaság összeomlásának az okát az ugyancsak 1940-től bevezetett Marczell-Szegedi-féle középiskolai tankönyv. Szerinte:
„…a kommunista kísérlet csúfos kudarccal végződött, mert a józan magyar nép, mint egy ember szállt vele szembe."6
Ugyancsak a belső társadalmi erőknek tulajdonítja a proletárdiktatúra bukásának okát az 1940-41-ben bevezetett új középiskolai tankönyv-sorozat szakmailag legjobb kötete, a Farkas-Molnár-féle Történelem a gazdasági középiskolák számára című könyv, amely összesen ennyit ír a Tanácsköztársaságról:
„Ezek után egyesültek az orosz fogságból hazatérő, orosz forradalmi gondolatokat hirdető elemekkel és 1919 tavaszán kikiáltották a proletárdiktatúrát. Ez teljessé tette az összeomlást. Végül az értelmiség, a parasztság, de a munkásság nagy része is ellene fordult a csőcselékből összeverődött terrorcsapatok uralmának. Négy hónapi dicstelen uralom után a proletárdiktatúra vezetői kiszöktek az országból."7
Ez a forradalomkép volt 1945-ben az ország közoktatásának az öröksége. Egy negyedszázad elteltével már jórészt olyan tanárgenerációk voltak az iskolákban, akiknek nem, vagy csak csekély személyes élményük volt a két forradalomról. Azt tudták és jórészt azt hitték, amit az iskolában, az egyetemen vagy főiskolán tanultak és tankönyvekben olvastak. Az a fordulat, amely alapvetően meg kívánta változtatni az iskolai történelemoktatás forradalomképét, meglehetősen felkészületlenül érte a tanárokat. 1945-ben a tankönyvkiadásban azóta sem utolérhető gyorsasággal – s szeretném gyorsan hozzátenni, nem lebecsülendő színvonalon – új, demokratikus tankönyvek jelentek meg. A Szikra Kiadó már az 1945-ös tanév elejére kiadta Csapodi Csaba és Berlász Jenő Világtörténet a gimnáziumok, líceumok és gazdasági középiskolák számára c. tankönyvét. (A történelemtanítás számára ettől kezdve már külön egyetemes és külön magyar történeti köteteket adtak ki egészen 1962-ig.)
Az egyetemes történeti feldolgozásban érthetően csak néhány sor jutott a két magyarországi forradalomra. Néhány tény objektív közlése, egyetemes vonatkozásában.
„A háborúvesztés és a békeszerződés Magyarországot is igen nehéz helyzetbe hozta. Ausztriát csak egy, Magyarországot három forradalom rázkódtatta meg. 1918 őszén az összeomlás a polgárság és a munkásság együttes forradalmába torkollott. A királyságot demokratikus népköztársaság váltotta fel, a németbarát habsburgista-feudális kormányzatot nyugati tájékozódású, Kossuthista-szocialista minisztérium követte. Társadalmi és politikai kibontakozásra azonban nem kerülhetett sor, mert az antant cseh, román és szerb csapatokkal megszállta az ország kétharmad részét és gr. Károlyi Mihály kormányzatát és rendszerét lehetetlenné tette. Erre 1919 tavaszán a proletariátus ragadta magához az uralmat, s diktatórikus úton tanácsköztársasággá próbálta átszervezni a még ki sem alakult népköztársaságot. Négy hónap múltán azonban a franciák által irányított román-cseh hadjárat ezt a rendszert is elsodorta. Következett a visszahatás (reakció)."8
Ez a tankönyv hűvös objektivitásra törekedett. Semmi jelző, semmi mocskolódás, egyoldalú értékelés helyett a puszta tények.
Az ezzel az egyetemes történelmi kötettel együtt használt Kosáry Domokos-Mérei Gyula szerzőpáros által írt Magyarország története már közel hat oldalt szentel a két forradalomnak. E szerint
„a forradalom kitörésekor az eddigi vezetőréteg és szövetségesei ijedten visszavonultak a politikai élettől. Féltek, hogy az orosz forradalom példájára ők is az orosz középosztály sorsára jutnak. így azután magára maradt a szociáldemokrata párt, az egyetlen, amely mögött a forradalmat helyeslő tömegek álltak." … „A szociáldemokrata párt nem tört forradalmi úton reformokra. A Népszava többször figyelmeztette a dolgozókat, hogy: nem kell túlmenni a polgári kereteken. Garami Ernő és társai felszólították a munkásságot, hogy legyen szerény és támogassa a burzsoáziát. Kunfi Zsigmond hat hétre felfüggesztette, majd végleg megszüntette az osztályharcot."
Tehát a könyv szerint a Nemzeti Tanács legradikálisabb pártja is ennyire tartózkodó volt. A Károlyi-kormány csupán három célt tűzött maga elé; a pacifizmust, amit az antantbarátság hangoztatásával támasztott alá, a nemzetiségi kérdés megoldását, végül a közintézmények demokratizálását „és a nagybirtoknak egészséges parasztbirtokokra való felosztását".
A tankönyv értékelése szerint azonban mindhárom kísérlet teljesen eredménytelen maradt. Logikusan jönnie kellett tehát a proletárdiktatúrának. „Ez nem előzmény és gyökér nélküli volt Magyarországon." Mégis az orosz forradalom adta a példát, a mintát és a kezdő lökést. Ezt hozták az Oroszországból hazatérők, „a munkásmozgalom régi harcosai, Kun Béla, Szamuely Tibor és társaik". S amikor kiderült, hogy a szociáldemokrata párt csak a kommunistákkal együtt „veheti át a hatalmat", egyesült a két párt. A tankönyv szerint Kun Béla itt követte el a döntő hibát.
„Az új Magyar Szocialista Pártban többségben voltak a régi felfogású szociáldemokraták, akik féltek a gyökeres átalakulástól. Kun Béla tehát voltaképpen a saját mozgalmának kudarcát mozdította elő az egyesüléssel."9
Ez a könyv már magába rejti a később sztereotipizált forradalomkép több elemét – a szociáldemokraták egyoldalú értékelésétől a hátba döfés legendájáig -, mégis még autonómnak tűnő történészi felfogás érzetét kelti. A sztereotipizálás folyamatát az 1948-as évvel induló tankönyvsorozat tette kerek egésszé. Ezek voltak az első, egyértelműen marxista igénnyel fellépő munkák. A vezető politikai körökben olyan megelégedést váltottak ki, hogy a Zsigmond-Feuer-Hecke-nast-Karácsonyi szerzőkvartett által írott, 1949-ben megjelent tankönyvvel az a soha meg nem ismétlődött eset történt, hogy Kossuth-díjjal jutalmazták.
A könyv logikai menete: „A kormány még a háború elvesztése után is ragaszkodott a hatalomhoz." A nép azonban ezt nem tűrte. 1918. okt. 25-én a Szociáldemokrata Párt és az ellenzéki pártok képviselőiből megalakult a Nemzeti Tanács. „A Károlyi-kormány törvénybe iktatta a polgári szabadságjogokat. Sok mindent megvalósított a nép érdekében, dg,, a legtöbb kérdést nem tudta megoldani." Elsősorban azért, mert többségben megalkuvó vezetők voltak, „akik együttműködtek a burzsoáziával". „Ugyanakkor napról napra tapasztalhatták a dolgozók, hogy a KP az érdekeikért száll síkra. A párt hirdette a szomszédos kis népekkel való együttműködést, a SZU-val való szövetséget a közös ellenség, az imperializmus és annak hazai ügynökei ellen."
Az imperializmus és hazai ügynökei ettől az időtől kezdve állandó, később különböző pejoratív jelzőkkel cifrázott frazeológiája a tankönyveknek. Ezek az árulók, sőt egyenest ügynökök elsősorban a szociáldemokraták, előbb csak a jobboldaliak, majd mindannyian. Hallgassuk csak a tankönyv szövegét: „Az 1914-18-as világháború folyamatában nyilvánvaló lett, hogy a II. Internacionálé megalkuvó jobboldali vezetői elárulták a munkásosztály ügyét. így azután kialakult a belső és külső ellenségtől körülvettség, az „egyedül vagyunk" legendája. „A dolgozók államát belső és külső ellenség egyaránt fenyegette." S miután a sokféle árulást, burkolt és nyílt támadást részletezi, végkövetkeztetésként ezt vonja le:
„A munkásosztály tűrt, nélkülözött, harcolt, tudta, hogy a jobb jövőjéért küzd. Az ellenforradalmi erők azonban a legnehezebb harcok közepette hátba támadták a tanácshatalmat."
(íme a hátba döfés legendája, új köntösbe öltöztetve).
Erre a magárahagyatottságra, hátbatámadottságra a proletárhatalom csak terrorral válaszolhatott. A tankönyv szerint ott követte el a hibát, hogy ezt a terrort nem elég következetesen és kérlelhetetlenül gyakorolta. Így azután nem csoda, ha az ellenforradalom vérszemet kapott. Hallgassuk csak újra a tankönyvet:
„Június 4-én az ellenforradalmárok által szervezett dunántúli vasutassztrájk a szállítást és az éhező fővárost végromlással fenyegette. A Tanácshatalom leverte ugyan a sztrájkot, de nem alkalmazott kérlelhetetlen szigort. Az antant támogatásával a háta mögött a belső ellenforradalom mind merészebb lett. Közben a háború tovább folyt. A vezérkari főnök, aki titokban ellenforradalmár volt, elárulta a Vörös Hadsereg felvonulási tervét cinkosainak. Ezek továbbították az angoloknak és a románoknak."
A szociáldemokraták és a régi rend urai, meg az antant imperialisták titkos szövetsége – az a kép, amely szinte előrevetíti a koncepciós perek aktualizált vádjainak logikáját, érvrendszerét. Amikor a múltban nem volt a megtorlás következetes, akkor elbukott a jó ügy; tanulság: most következetesnek kell lenni.
„Nem számoltak le elég következetességgel a régi rend híveivel. Minden alkalommal, amikor a proletárdiktatúra népbíróságai lesújtottak az ellenforradalom ügynökeire, a jobboldali szociáldemokrata vezetők, az imperialista hatalmak Budapesten tartózkodó képviselőivel együttműködve mindent elkövettek, hogy az ellenforradalmárok elkerüljék méltó büntetésüket."
Már az 1949. évi Kossuth-díjas tankönyvben kialakult az a másik, az egész korszakban végighúzódó tétel, amit a tankönyv egy Rákosi-idézetbe sűrít:
„A Magyar Tanácsköztársaság, a magyar kommün szerves része és folytatása volt a magyar szabadságharcnak. S hiába szórt rá a fekete reakció 25 éven keresztül minden rágalmat és gyalázatot, mint a felszabadító forradalmak egyik láncszeme foglal helyet a magyar történelemben."10
Ettől kezdve tűnnek fel a tankönyvekben a Rákosi-idézetek, mint a történelem vitathatatlanul autentikus ítéletei, s személytelenedik el a történelem: a haladó hagyomány egyetlen forrásává maga Rákosi válik. Ismét tévedhetetlen személyhez kötött szubjektivizálás. Az idézett Kossuth-díjas tankönyvben a Tanácsköztársasággal kapcsolatban csupán két név, Szamuely és Rákosi szerepel. Most már az imperializmus tölti be a koromfekete ördög és a szocializmus a hófehér angyal szerepét. Ugyanaz a jelenség, mint a Horthy-rendszerben, csak ellenkező előjellel. így alakult ki a magyar történelemtankönyv-írásban a forradalomnak az a sztereotípiája, amely többé-kevésbé átvészelte az idők viharait és változásait, szinte a legutóbbi időkig. S ha ez a Kossuth-díjjal jutalmazott tankönyv a kezdet, s azt hihetnénk, hogy ez a forradalmi rituálé már itt is teljes – tévedünk. Teljes pompájában az 1952-ben megjelent Kovács-Simon-Bellér: Történelem a szakiskolák számára című tankönyvben bontakozott ki. Ez a tankönyv 23 oldalon foglalkozik a két forradalommal, benne 14 oldalon a Tanácsköztársasággal. Pontosan leképezi a két forradalomra Mód Aladárnak a 400 év küzdelem… című könyvben11 továbbfejlesztett és Rákosi által sokat hangoztatott koncepcióját.
„Magyarországon az 1848-49-es befejezetlen polgári forradalom még megoldásra váró kérdései összefonódva jelentkeztek mindazokkal az égető problémákkal, amit az imperializmus korszaka vetett fel… Legsürgősebben a következők vártak megoldásra: A béke kivívása, Magyarország függetlenségének a kivívása, a nagybirtok felosztása. Rendezni kellett viszonyunkat az eddig elnyomott nemzetiségekkel. Végül fel kellett készülni az ország függetlenségének a védelmére, az imperialista hatalmakkal szemben."
1918-nak kellett volna mindezt megoldania.
„Az 1918-as forradalom, bár győzelmét a munkásosztály vívta ki, polgári demokratikus forradalom volt… A polgárság azonban a forradalmat a köztársaság kikiáltásával befejezettnek tekintette. Hallani sem akart a dolgozóknak a hatalomban való részvételéről. Az állam legfontosabb feladata továbbra is a polgári tulajdon védelme maradt."
„A Magyar Kommunista Párt megalakulása nemcsak a munkásmozgalom, de az egész magyar nép történetének fordulópontja.'A párt megalakulásának első pillanatától kezdve kérlelhetetlen harcot folytatott a megalkuvás szociáldemokrata politikája ellen. A kommunisták vállalták mindazoknak a polgári demokratikus feladatoknak a megoldását, amelyek 1848 óta megoldásra vártak, s melyek az imperialista világháború nyomán új formában vetődtek fel."
A proletárdiktatúra tehát szükségszerű következménye volt a magyar nép évszázados harcának. Ezért „A proletariátus diktatúrája a legteljesebb demokrácia a dolgozó nép számára".12
Ennek a tankönyvnek a Béliéi Béla által írott részében nem lehet nem észrevenni a hátba döfés ideológiáját, a fekete-fehérre festett kép kiteljesedését, a közvetett, analógiás aktualizálásra való törekvéssel összekötő értékelést,
„A kulákok befolyása a falvakban rendkívül megnőtt. A zsírosparasztok a közélelmezés zűrzavarában alaposan megszedték magukat és a városi lakossággal szemben a kiéheztetés fegyveréhez nyúltak. Bojkott mozgalmukba a középparasztságot, sőt a szegényparasztság egy részét is bevonták. A szocialista nagybirtokon nem egy helyen meghagyták a volt jószágkormányzót, gazdatisztet, kasznárt. Ezek egy húron pendültek a kulákokkal, az ellenforradalom legfőbb erősségei lettek falun… A Tanácsköztársaság halálos veszélybe került. Az áruló szociáldemokrata vezetők – [itt már nem csupán a jobboldaliak, Sz. O.] – elérkezettnek látták az időt a forradalom hátba támadására. A hadsereg szociáldemokrata főparancsnoka kiadta a parancsot a harc beszüntetésére."
Szép krimiszöveg… vagy ami még szomorúbb, lehetne akár részlet is egy korabeli koncepciós per vádiratából.
Az 1956-os események világosan megmutatták, hogy a történelem torzító dogmatizálásának a kialakult útja nem járható tovább. A tankönyvírást azonban tovább vitte a dolgok tehetetlenségi ereje vagy az a mindenáron való politikai legitimációs nyomás, amely Magyarországon már rendszereken átívelő tradícióvá vált. Sok jel mutatott arra, hogy a történelemtanítás keresi új útjait (a Magyar Történelmi Társulat 1959-ben Szombathelyen tartott vándorgyűlésének a felszólalásai, a tankönyvírásnál a pályázatos rendszerre való áttérés kimondása, a tudományban lassan induló részleges oldódás). A történelemtankönyv-írást azonban ez egyelőre nem tudta letéríteni az ötvenes évek első felében kialakult útjáról. Az 1959-ben megjelent tankönyvek a két forradalom megítélésében alig különböztek elődjeiktől. Legfeljebb Károlyi és kormánya értékelése vált kissé reálisabbá, amikor pl. a gimnáziumi tankönyv rámutatott, hogy az antant döntése
„súlyos csapást mért a Károlyi-kormány politikájára, amely az ország régi területi egységét akarta megőrizni… A kormánynak tehát az antant-barátságra alapozott külpolitikája kudarccal járt".
A Tanácsköztársaságot pedig már ebben a szövegezésben a külső intervenció és saját hibái buktatták meg. Még nem történt változás a szociáldemokraták megítélésében, legfeljebb létrejön az a cezúra, amely ettől kezdve következetesen a „jobboldali szociáldemokraták" jelzőt használja.13
Más, az idézettel egykorú tankönyvek megpróbáltak tárgyszerűbb képet festeni a két forradalomról. Pl. a Filla-Bellér-féle, ugyancsak 1957-ben megjelent könyv a Tanácsköztársaság harcait és bel- és külpolitikai kudarcát is igyekszik tényszerűen – bár nem minden patetizmustól mentesen – ábrázolni. A bukás okát így foglalja össze:
„Megbuktatta elsősorban az imperialista túlerő, a pártegyesülésnél a jobboldali szociáldemokraták átvételével elkövetett hiba, a földosztás elmulasztása, az ellenforradalmi aknamunka."14
Ekkor – úgy tűnik – már kezdett csorbulni a tankönyvek dogmatikus egysége. Az idézett (a mezőgazdasági ipari tanulók számára kiadott) tankönyvvel egy időben készült és használt iparitanuló-iskolai és technikumi tankönyvek még jobban tapadtak az ötvenes évek első felének sztereotípiáihoz. Az iparitanuló intézetek III. osztálya számára készített tankönyv arról ír, hogy
„Az ellenforradalmárok a lázadások kudarca után ismét a külső támadások fegyveréhez folyamodtak. A Vörös Hadsereg vezetésébe befurakodott árulók – Julier Ferenc és társai segítségével – kierőszakolták a románok elleni támadást, s hogy a kudarc elkerülhetetlen legyen, a Vörös Hadsereg haditervét, Bethlen és Horthy közreműködésével átjátszották az ellenségnek…"15
Könnyű lenne most ítéletet mondani e tankönyvek szerzőinek történeti elemzőkészsége felett. Azonban egyetlen tankönyvszerző sem tudja átlépni sem a tudomány, sem a politika árnyékát. Nem újíthatja meg a tudomány helyett a történelmet, s nem ugorhatja át a politika gátjait. Ezek az 1950-es évek végén, a hatvanas évek első felében keletkezett tankönyvek az akkori Magyarország elterjedt, s megengedett történelemszemléletét tükrözik. Az azonban nyilvánvaló, hogy minden dogmatizmusuk ellenére – a két világháború közötti tan-könyvekkel szemben – magukban hordozták az elemzés igényét. Ezekben az írásokban ugyanis szinte mindenütt keresték a mi? miért? hogyan? kérdéseire a választ. A válaszok bár kétségtelenül egyoldalúak és gyakran épp ezért torzak voltak, mégiscsak felkeltették a tanárban és tanulóban egyaránt a dolgokra való rákérdezés, az elemzés igényét. És mivel a leíró részek és a kész értékelések mellett egyre több elemzésre szánt dokumentumot hoztak, lehetőséget adtak már önálló vélemény kialakítására is. Aki ismeri a kor történelemtanításának a mindennapjait, az tudja, hogy a legjobb tanárok már többé-kevésbé éltek ezzel a csekélykének látszó lehetőséggel.
Amíg az 1950-60-as évek tankönyveit általában történészkutatók, az 1965 utáni tankönyveket általában általános- és középiskolai tanárok írták. A pályázatokat nyert tankönyvíró tanárok pedig távolabb voltak a tudományos műhelymunka napra kész eredményeitől, mint a profi kutatók. Nagyobbra nyílt tehát az „agrárolló" a naprakész tudomány és az oktatók szellemisége között.
Az 1962-ben megjelent, minden iskolatípusra kötelező, a korszerűsítés igényével kiadott, ismét csak monolitikus jellegű tanterveket új tankönyvek voltak hivatva megvalósítani. Szellemük azonban nem változott az előző időszakhoz képest. Az új általános iskolai tankönyv szerint a tanácsállam belső és külső ellenségei „látták ugyanis, hogy a proletárhatalmat csak fegyveres erővel tudják megdönteni", ezért szabadították rá a nyugati hatalmak
„a román és cseh burzsoázia 150 ezer főnyi haderejét… a magára maradt Tanácsköztársaság a fegyverkezés terén nem tudta felvenni a versenyt az imperialisták növekvő túlerejével…" „Az új vezérkari főnök azonban árulónak bizonyult, s eljuttatta a Vörös Hadsereg haditervét Bethlen Istvánhoz Bécsbe. Bethlenek átadták az angoloknak, az angolok pedig a szegedi ellenforradalmároknak: Horthyéknak, ezek pedig a franciáknak és a románoknak. Ennél nyíltabb hazaárulást még nem követett el magyar uralkodó osztály."
Újra a krimi, súlyos ítélettel. A könyv ezután a bukást a 13-14 évesek számára romantizálva adja elő:
„A fáradt, elárult vörös katonák elkeseredetten vonultak vissza a Duna-Tisza közén. Nem akarták elhinni, hogy megszűnt a proletárhatalom. Ragaszkodtak fegyverükhöz és a forradalom zászlójához."16
Az egyidejűleg használt gimnáziumi tankönyv tömörebben s lényegesen racionálisabb hangnemben foglalkozik a két forradalom történetével. Reálisan és sokoldalúan mutatja be az őszirózsás forradalomhoz vezető kül- és belpolitikai okokat, a háborúvesztés, a megélhetési gondok, nélkülözés okozta kiábrándulást, forradalmasodást, a későbbi kormány tömegbázisát s a vele kapcsolatos sokfajta elvárásokat. Ezután már a polgári forradalom bukásának okait is reálisabban elemzi „a két tűz közé szorult Berinkey-kormány" kibontakozási kísérletét, a Vix-jegyzék hatását. A Tanácsköztársaság bukása okaiként pedig felsorolja, hogy
„a nemzetközi helyzet nem megfelelően alakult a belső helyzet is kedvezőtlenné vált, az ipari termelés csökkent…, a tanácsköztársaság vezetésében sem volt egység… ez a tömegbázisának a csökkenéséhez vezetett." „S mikor bekövetkezett a Tisztántúlon a katonai vereség… a pártvezetőség és a Kormányzótanács együttes ülése a tanácskormány lemondása mellett döntött."17
A két forradalomról szóló 16 oldalnyi szöveg egészében még mindig a múlt évtized kialakított forradalomképét tükrözi, ugyanakkor mintha kezdene közeledni a realitások felé. Ezt a szellemet viszi tovább az 1978-as újabb tantervi reform után készült tankönyvcsalád. Itt az őszirózsás forradalom az első világháború utáni kül- és belpolitikai szituációból nő ki, és megkísérli megoldani a tőle elvártakat, ha nem is sikerrel. Ez vitte tovább az eseményeket. „A tömegek elégedetlenek voltak a kormány politikájával. Az október-novemberi napok lelkesedését kétség és türelmetlenség váltotta fel." Most már ehhez csak a Vix-jegyzék kellett, s elvesztette a polgári forradalom a fennmaradási lehetőségét. Mint ahogy négy hónappal később egy újabb antant-jegyzék pecsételte meg a Tanácsköztársaság sorsát. Most már alig tűnik fel a tőrdöfés legendája, meg az áruló szociáldemokraták, a tisztántúli hadjárat kudarca is szelídebb hangszerelésben jelenik meg.
„A fáradt vörös csapatokkal a túlerőben lévő, jól felfegyverzett román hadsereg állt szemben. Julier (Zsülié) Ferenc, az új vezérkari főnök – a reménytelen helyzetet látva – visszavonulást rendelt el. … A hadsereg összeomlása, a külpolitikai elszigetelődés és a munkások elkeseredettsége következtében a vereség elkerülhetetlen volt."18
Az idézett általános iskolai tankönyvhöz hasonló hangszerelésben írta le a két forradalom történetét a vele nagyjából egy időben keletkezett gimnáziumi tankönyv is. Az őszirózsás forradalom itt is a kül- és belpolitikai helyzet következménye, bukásának okait pedig a gazdasági és politikai nehézségek alakították, melynek sorsát a Vix-jegyzék pecsételte meg.19
Ezek az 1963-64-ben készült tankönyvek – noha a két forradalom egyoldalúan pozitív értékelésében nem tértek el elődjeiktől -, az egyes események leírásának nemcsak hangnemével, hanem árnyaltságával is valami új szellem előretörését sejtették a történelemtudományban és „puhulást" a politika elvárásaiban.
Az 1989-ben bekövetkezett politikai fordulat csillantotta fel azt a reményt, hogy több mint hét évtized után megszűnhet a magyar történelemtankönyvek szemléleti monolitizmusa.
Hogy különböző eszmeiségű tankönyvek jelenhetnek meg, s ebből ki-ki, tanárok, tanulók választhatnak saját meggyőződésük szerint, hasonlóan, mint a nyugati demokráciákban. A világnézeti hatalmi uniformizmus helyére az oly sokszor emlegetett európai norma, a pluralizmus léphet.
Már 1991-ben megjelent az új, egyelőre általános iskolai tankönyv. Fekete Pál munkája az őszirózsás forradalmat a más módon megoldhatatlannak tűnő válság következményeként mutatja be (mint ahogy bukását is). A kormány „lemondott, azzal, hogy alakuljon tiszta szociáldemokrata kormány… a szociáldemokrata vezetők azonban… nem vállalták a kormányzás egyedüli felelősségét". Ezért azután egyesültek a kommunistákkal „s átvették a hatalmat". A tankönyv az októberi változásokról mint forradalomról, a márciusiról mint hatalomátvételről beszél. (Ettől kezdve az új tankönyvek kényesen kerülik a „forradalom" terminológia használatát.)
A tankönyv további gondolatmenete: „Magyarország – április végére – ellenséges szomszédai harapófogójába került". Ebből még katonailag ki tudta verekedni magát, de
„július közepén – Julier javaslatára – a Kormányzótanács elhatározta a románok elleni támadást. A nagyszabású tiszai hadművelet a bizonytalanság jegyében kezdődött. … Ennek ellenére az átkelés mindenütt sikerrel járt. Az előnyomuló magyar hadseregeket azonban az ellenség túlereje megállította. A román ellentámadás megindulásakor Julier sietve elrendelte a visszavonulást… A Magyar Tanácsköztársaság sorsa megpecsételődött. Augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács lemondott."20
Fekete Pál a dolgok leírásának kis áthangszerelése ellenére nem tud mást mondani, mint az előző tankönyvek.
1993-ban követte Fekete Pál könyvét egy másik, vele párhuzamosan, választhatóan használható általános iskolai tankönyv, Dürr Béla munkája. Ez már pedagógiailag körszerű módon, tankönyv és vele egy időben megjelentetett forrásgyűjtemény, iskolai olvasókönyv együttes használata lehetőségének megteremtésével kívánja szemléletesebbé, teljesebbé, elemzőbbé tenni a történelemtanítást. Megjelenítő erővel, tényszerűen mutatja be az őszirózsás forradalmakhoz vezető utat, s Károlyiék őszinte próbálkozását. De „a Károlyi-kormány minden jószándékú igyekezete ellenére képtelen volt úrrá lenni a feltornyosult nehézségeken. Ehhez sem katonai erő, sem elegendő idő és anyagi eszköz nem állt rendelkezésére." Ezért átadta a hatalmat a szociáldemokratáknak, akik nem merték egyedül vállalni a kormányzás felelősségét.
„Nagy vita után a mérsékelt szárny vezetői visszavonultak, és teret engedtek a komunistákkal együttműködni hajlandó radikálisoknak… Úgy tűntették fel, hogy Károlyi hallgatólagosan a KMP programját fogadta el, és nem kizárólagosan csakis szociáldemokrata kormánynak adta át a hatalmat. A csalárdság ellenére a hatalomátvétel ellenállás nélkül, békésen zajlott le."21
A Tanácsköztársaság fegyveres küzdelmei a rendszerváltás utáni minden általunk vizsgált tankönyvben hasonlóan vannak leírva. A bukás katonai okaiban is inkább csak hangszerelés-beli különbség van.
A középiskolák számára 1994 őszéig nem született igazi, ún. didaktikus tankönyv. Több tankönyvpótló kézikönyv vagy leíró jellegű iskolai összefoglaló verseng egymással. Időben talán Bihari Péter A 20. század története fiataloknak című munkája volt az első, amelynek iskolai használatát a miniszter csak két év elteltével engedélyezte. Ez a könyv 28 oldalon foglalkozik az őszirózsás forradalommal és a Tanácsköztársasággal. Nagy tényanyagon mutatja be az októberi forradalom győzelmét, majd csődjének bel- és külpolitikai okait és örlődését a szélsőjobb és a szélsőbal között. Majd
„Március 21-én Károlyi átadta a hatalmat a magyar munkásságnak – hite szerint a szociáldemokratáknak. … Kun Béla és elvtársai kilépve a börtönből az új rendszer élére álltak. A demokratikus köztársaság 140 nap után megbukott."
Ez a könyv elkerüli a Tanácsköztársaság jellegének minősítését, a megbukott demokráciát a leírásból is kiderülően, s bevallottan is diktatúra követte. A tanulóknak adott számos kérdés között találjuk: „Mivel magyarázod, hogy a. rendszerváltozás békésen ment végbe"? (Most már a tankönyvekben három minősítő jelzővel találkoztunk; szocialista forradalom, hatalomátvétel és rendszerváltozás.) A könyv leírja a proletárdiktatúra szociális politikáját, honvéd háborúját, belső és külső nehézségeit, s az erre való diktatórikus válaszlépéseket. S ezek megoldási kísérleteit.
„Július közepén – a kormányzótanács kétségbeesett lépésre szánta el magát; Szolnoknál támadást indította román hadsereg ellen. A románok visszaverték a támadást, majd átkeltek a Tiszán, és előrenyomultak a főváros felé. A Vörös Hadsereg felbomlott, a katonák szétszéledtek. A katonai összeomlás következtében a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-jén lemondott."22
1992-ben jelent meg Bertényi Iván és Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Ez a kézikönyv pótolta – és sok iskolában ma is pótolja – a tankönyvet. Összefoglaló munka. Az 1918-19-es eseményeket tárgyaló 13 oldalas fejezet címe: „A forradalmak kora". Világosan, logikusan és tényszerűen mutatja be a két forradalmat. 1918-ban forradalmi helyzet következett be, és „a Nemzeti Tanács létrejöttével Magyarországon is kialakult egy olyan politikai tömörülés, amely forradalmi változás magjává válhatott." A megoldandó feladatok előtt azonban „A Károlyi kormány tehetetlenül állt, illetve törekvései illuzórikusak, sőt katasztrofálisak voltak". Sem bel-, sem külpolitikailag nem tudott megnyugtató eredményeket elérni. „Az őszirózsás forradalom nem tudott megbirkózni az eléje tornyosuló feladatokkal. Az a feltételezés, hogy a háború elvesztése ellenére az ország területi integritása fenntartható, tévesnek bizonyult. Az ország ismét válaszút elé került; vagy belenyugszik a területi megcsonkításba, vagy vállalja a harcot területe védelmére, illetve visszaszerzésére." Ezek után logikus a Tanácsköztársaság próbálkozása, bár
„az új köztársaság külpolitikai helyzete reménytelen volt. … A diplomáciai eredménytelenség miatt a kormány katonai lépésre szánta el magát… Kezdeti sikerek után azonban [július] 24-én a románok ellentámadásba kezdtek, ugyanakkor a párizsi békekonferencia úgy döntött, hogy a Magyarország elleni blokád feloldásénak és a békekötésnek a tanácskormány elmozdítása a feltétele… A valamivel több, mint négy hónapig tartó forradalmi kísérlet ezzel véget is ért."23
A másik tankönyvpótlóként ajánlott átfogó könyv (Nagy László: Magyarország Európában) tulajdonképpen egy nagy esszé. Az 1918-19. évi eseményeket mint a vezetők naivitásának sorozatait tárgyalja a feltételezett lehetőségek tükre-ben.24
Tankönyvként jelentkezett a Magyar Lajos Alapítvány által felkért munkaközösség Történelem IV. (1914-1990) c. munkája. Előbb 1992-ben két kötetben, majd újabb képekkel és dokumentumokkal kiegészítve és egybefűzve 1993-ban. Ez a könyv 8 oldalt szán a két forradalomnak. Igen gazdag tényszerű leírásában a politika- és hadtörténetre koncentrál. így is kiderülnek a polgári forradalom leküzdhetetlen nehézségei:
„amikor pedig a Vyx-jegyzéket megkapta, a kormány lemondott… Károlyi elnök a megoldást az esetleges ellenállást is vállaló szociáldemokrata kabinetben látta. Az MSZDP vezetése, mérlegelve a főváros munkásságának és helyőrségének a hangulatát meg kívánt állapodni az MKP fogságban lévő vezetőivel. … így nem a polgári demokrácia újabb kormánya, hanem a Tanácsköztársaság született meg az egyezmény alapján…"
A könyv a Tanácsköztársaság eseményei körül szinte kizárólag a katonaiakkal foglalkozik. Végül megállapítja:
„1919 júliusában, amikor kitűnt, hogy az antant ígéretei ellenére a románok nem ürítik ki a Tiszántúlt, a tanácskormány kétségbeesett lépésre szánta el magát. 1919. július 20-án a Tiszán átlépve offenzívát indított a román erők ellen. E lépést az élelmiszertartalékok kritikus helyzete is indokolta. A hadművelet kezdeti sikerek után összeomlott, sőt a visszaözönlő csapatokat követve a románok átlépték a Tiszát. A Budapesten állomásozó tartalékosokat a Forradalmi Kormányzótanács többsége értelmetlennek látta harcba vetni, ezért augusztus 1-jén lemondott, átadva a hatalmat a Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormánynak."25
A könyv nem foglal állást a forradalom vagy nem forradalom kérdésében, a proletárdiktatúrát ténygazdagon, de szinte szenvtelen tárgyilagossággal mutatja be.
Sok más, helyi vagy periférikusabb helyzetben lévő tankönyv, jegyzet jelent meg Budapesten és vidéken. Ezeket bizonyos körben, rendszerint egy iskolában és vonzókörzetében használják is. Legutóbb látott napvilágot Salamon Konrád új, a középiskolák 4. osztálya számára készült tankönyve, amely nem forradalomként, hanem államcsínyként tárgyalja a Tanácsköztársaság hatalomra kerülését. Érdekes – és érdemes – lenne a sok tankönyvi próbálkozást teljességében és többoldalúan elemezni. Ez azonban nagyobb terjedelmet igényelne, semmiképp sem volt szorítható e tanulmány keretei közé. Arra azonban ez az egyre bővülő könyvtermés reményt ad, hogy ha a hatalom nem gátolja meg, Magyarországon is elterjed a tankönyvi pluralizmus, s vele a lelkiismereti szabadságon alapuló választhatóság.
Jegyzetek
1 Bagdy Károly-Berkényi Károly-Berwaldszky Kálmán-Sugár Vilmos: A Magyar nemzet története. Alkotmánytörténeti és honpolgári ismeretekkel. Az elemi népiskolák V-VI. osztálya számára. Kalász könyvek. Kalász Könyvkiadó Részvénytársaság. Bp. 1926. 113-116. o.
2 Dr. Miskolczy István és Szolomayer Tasziló: Magyarország története a középsikolák VIII. osztálya számára. (Az új tanterv szerint) Bp. Szent István Társulat kiadása. 1931. 184-185. o.
3 Dr. Závodszky Levente közreműködésével írták Gál Árpád és Szerdahelyi László polgáriskolai tanárok: A magyar nemzet története a Mohácsi vésztől napjainkig. A polgári fiúiskolák IV. osztálya számára. At-heneum Irodalmi és Nyomdai RT. Bp. 1929. 117. o.
4 Marczinkó Ferenc dr.-vitéz Pálfi János dr.-Várady Erzsébet dr: A legújabb kor története – francia forradalomtól napjainkig. A gimnázium és leánygimnázim IV. osztálya számára. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Bp. 1940. 133. o.
5 Dr. Jánosi István-Dr. Varga Zoltán: A legújabb kor története. A középiskolák IV. osztálya számára. Kiadja az Országos Református Tanáregyesület és az Országos Evangélikus Tanáregyesület megbízásából a Tisztántúli Református Egyházkerület Könyvnyomda-vállalata. 1940. 170. o.
6 Marczell-Szegedi: A legújabb kor története a francia forradalomtól napjainkig. A gimnázium és leánygimnázium VI. osztálya számára. Szent István Társulat Kiadása, Bp. 1940. 104. o.
7 Dr. Farkas László és Molnár Béla: Történelem a gazdasági középiskolák számára. Királyi Egyetemi Nyomda, Bp. 1941. 125. o.
8 Dr. Csapodi Csaba és Dr. Berlász Jenő: Világtörténelem a francia forradalomtól napjainkig. Szikra kiadása. Bp, 1945. II. kiadás, 211212. o.
9 Dr. Kosáry Domokos-Dr. Mérei Gyula: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. A gimnáziumok VIII., a liceumok, gazdasági középiskolák és tanító(nő)képző intézetek IV. osztálya számára. Szikra kiadása. Bp. 1945. 157. o.
10 L. Zsigmond László-Feuer Klára-Heckenast Gusztáv-Karácsonyi Béla: Történelem az általános iskolák számára. Tankönyvkiadó Nemzeti Vállalat Bp., 1949.
11 Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Először 1941-ben jelent meg. 1945 után 8 új kiadást ért meg.
12 Korán-Simon-Bellér: Történelem a szakiskolák 3. osztálya számára. Tankönyvkiadó Vállalat, 1952.
13 Történelem az általános gimnáziumok IV. osztálya számára. Az egyetemes történeti fejezeteket dr. Szamuely Tibor, a magyar történeti fejezeteket dr. Ránki György és dr. Pamlényi Ervin írta.
14 A mezőgazdasági tanulóképzés tankönyvei. Történelem. írta Filla István és Bellér Béla. Mezőgazdasági Kiadó. Bp. 1962. Ötödik kiadás. 186-187. o.
15 Almási János: Történelem az ipari tanuló intézete_k»l!l. osztálya számára. Munkaügyi Minisztérium kiadása. Bp. é.n. negyedik, átdolgozott kiadás. 22. o.
16 Csiszár Béla és Sári Gusztáv: Történelem az általános iskolák 8. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. negyedik kiadás. 81. o. Ez a tankönyv 15 kiadást ért meg.
17 Balogh Endre: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. 12. kiadás 90-92. o.
18 Bíró Ferencné: Történelem és állampolgári ismeretek az általános iskola 8. osztálya számára. I. kötet Második kiadás. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. 41. o.
19 Jóvérné Szirtes Ágota: Történelem a gimnázium IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. 4. kiadás 48-49. o.
20 Fekete Pál: Történelem az általános iskola 8. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. 1991. 28-29. o.
21 Dürr Béla: Történelem az általános iskola 8. osztálya számára. Korona Kiadó, 1993. 12. o.
22 Bihari Péter: A 20. század története fiataloknak. Holnap Kiadó, 1991. 117. o.
23 Bertényi Iván-Gyapai Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Kiadó, Bp. 1992. 501. o.
24 Nagy László: Magyarország Európában. Honffy Kiadó, 1993. 258263. o.
25 Történelem IV. 1914-1990. Cégér Kiadó, 1993. 25. o.