Az eddigi legnagyobb szabású szocialista kísérlet megbukott, de az azt világra hívó kihívás nem vesztette el érvényességét. Sőt, ma, az újkapitalizmus korában a kihívást hordozó társadalmi problémák reflektálásának "kísértése" minden korábbinál erősebbé vált.
Szigeti Péter alapvetően fontos tanulmányt tett közzé. Írása a hazai baloldali teoretikusok körében az első komoly kísérlet az államszocializmus viszonyainak távlatos elemzésére. Kritikai írásomban először a tanulmány feltétlen erényeit emelném ki.
Az első és legfontosabb pozitív hozadék a sztálinizmussal, az államszocializmus diktatórikus hagyományával való kemény szembenézés és szembehelyezkedés. Szigeti igen fontos állítása, hogy az államszocializmus bukásának egyik legfontosabb tényezője az azt folyamatosan végigkísérő demokráciahiány volt. Ehhez kapcsolódóan a baloldali teoretikusok között elsőként fogalmazza meg: ha a társadalom magáénak érzi az államszocializmus rendszerét és ezen belül közösséginek az adott rendszer tulajdonviszonyait, akkor a rendszerváltozásnak nevezett folyamattal nyíltan szembeszegült volna – nem hagyta volna magántulajdonná alakítani azt a vagyont, amely fölött ő rendelkezik és amelynek hasznát ő élvezi. Ezzel szemben mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a nyugati fogyasztói társadalom bűvöletében (1987. november 7-én például Magyarország nyugati részének útjain komoly forgalmi akadályokat okozott, hogy az emberek az ünnepségek látogatása helyett tömegesen utaztak ki Bécsbe hűtőládákat vásárolni), a társadalom alapvetően pozitív várakozással tekintett a rendszerváltás elé, nem fogalmazott meg kételyeket a privatizációval szemben sem – az egész folyamatot a tévékészülékek előtt ülve kísérte nyomon.
További kiemelendő pozitívuma a tanulmánynak az államszocializmus különböző típusainak határozott elkülönítése, az egymástól eltérő modellek felvázolása.
Kritikai megjegyzéseimet jórészt saját álláspontom kifejtése során fogalmazom meg.
A félperiféria-szocializmus tulajdonviszonyai és hatalmi szerkezete
Tételem az, hogy az államszocializmusnak nevezett társadalmi formáció valójában nem volt más, mint az államkapitalizmus és az államszocializmus között elhelyezkedő társadalmi berendezkedés, amelyet valójában helyesebb, pontosabb lenne félperiféria-szocializmusnak nevezni. Tekintsük először ezen rendszer tulajdonviszonyait.
Szigeti Péter, ha nem is határozott egyértelműséggel, de több helyen azt a tételt fogalmazza meg, hogy a "demokratikus deficit" ellenére az adott rendszerben a tulajdon valójában mégis csak társadalmi, közösségi volt. Álláspontom ezzel szögesen ellentétes. Csaknem húsz éves (magyarországi, de a szovjet blokk egészére kitekintő) empirikus tapasztalataim, valamint az alapvetően baloldali indíttatású demokratikus ellenzék és a hozzá kapcsolódó reformközgazdászok elemzései ennek az ellenkezőjéről győztek meg. (Kár, hogy Szigeti tanulmányából e gazdag irodalom "nyomai" szinte teljesen hiányoznak.)
Már az 1970-es évek elejétől – tehát az államszocializmus klasszikus, posztszocialista korszakában vagyunk – azt tapasztalhattuk, hogy a társadalminak nevezett tulajdon felett rendelkezési jogot gyakorló pártállami-állampárti vezetők (a felső pártvezetésből összetevődő uralkodó rend és a technokrácia) a társadalométól határozottan elkülönülő érdekekkel bírnak – olyannyira, hogy a hozzájuk az 1960-as évek nagy vállalatösszevonási hulláma révén "csatlakozó" (és [bár] velük ellentmondásos, konfliktusos viszonyban lévő) nagyvállalati menedzserekkel karöltve nemcsak a rendelkezési jogokat, hanem az üzemeltetési jogokat is koncentrálják (egészen az apró, operatív döntésekig), sőt, a társadalminak nevezett tulajdon hasznából is az átlagosnál jóval nagyobb mértékben részesednek (Szalai, 1989). Már 1991-ben megfogalmaztam azt a tételemet, mely szerint az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezete Max Weber fogalomalkotása alapján osztályvonásokkal rendelkező rendnek tekinthető. Az államszocializmus hatalmi szerkezetéről kimutattam, hogy tagjait egyfelől közös ethosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, amit a párt ethosza és bürokráciája hoz létre és termel újra. Másfelől azonban e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági hatalmi centrumoknak – a nagyvállalatoknak, pontosabban azok vezetőinek – pozíciója a politikai mellett gazdasági tényezőkkel is magyarázható, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén működő piaci mechanizmus is visszajelzi és megerősíti. Eme hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelemben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévő rend – ahogyan a hatalmi szerkezetet elneveztem – kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. Ez a tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, amelynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelősség el-, illetve áthárítása (Szalai, 1989, 1991, 2001).
Mindazonáltal a tulajdonjogok adott koncentrálása, koncentrálódása kizsákmányolási viszony forrása (azon kritériumok alapján, melyek szerint magam a kizsákmányolást értelmezem [lásd Szalai 2001]). Már csak azért is, mert a hatalmon lévő renddel szemben – részben az informális, atomizált érdekérvényesítés dominanciájából következően, részben azért, mert nagyjából az 1970-es évek elejétől megkezdődik a "munka" oldalon helyet foglaló társadalmi szereplők erős differenciálódása – nem szerveződik meg más osztály vagy rend. Ezért van, ezért lehet az, hogy a "tőke" és a "munka" viszonyát a tőke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítetlenség, súlyos egyensúlyhiány jellemzi.
***
A hatalmi szerkezet vázolt vonásai egy államkapitalista, pontosabban állam- és nagyvállalat-kapitalista rendszert írnak le. (A létezett szocializmus államkapitalista rendszerként történő jellemzésének komoly irodalmi előzményei vannak [lásd elsősorban Cliff, 1974], a nagyvállalati vezetők kiemelt hatalmi szerepének tételezése azonban saját kutatásaim terméke.) Ugyanakkor a konkrét rendszer keretein belül több szocialisztikus folyamat is végbemegy. Az egyik a nagyjából az 1980-as évek elejéig tartó nagy arányú társadalmi mobilitás. A másik, ezzel összefüggésben, széles társadalmi rétegek jelentős kulturális felemelkedése. Végül e folyamatok eredményeként egy, legalábbis a magyar társadalomfejlődésben egyedülálló, felemás "középosztály" megszületése, kicsiny, de elérhető, bizton kalkulálható célokkal (házgyári lakás, kis faház a folyó partján, Trabant). Ezek azok a társadalmi fejlemények, amelyek szocialista színekkel árnyalják a vizsgált rendszert. (És amelyek miatt a létezett szocializmus komoly kihívást jelent az egész kapitalista világ számára. Enélkül a kihívás nélkül valószínűleg nem is születhettek volna meg a második világháború utáni európai jóléti államok – ez a hatás a létezett szocializmus talán legjelentősebb pozitív hozadéka.)
Fel kell hívni ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a vázolt szocialisztikus vonások döntően nem a hatalmon lévő rend nép iránti elkötelezettségéből, vagy kötelességteljesítéséből fakadnak. És nem fakadnak a nép demokratikusan kivívott szociális, pláne tulajdonjogaiból sem. Sokkal inkább arról van szó, hogy a hatalmon lévő rend hiányzó politikai legitimitását az életszínvonal folyamatos emelkedésével kompenzálja – ezzel kell kompenzálnia. (Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az életszínvonal folyamatos növelése – ameddig tart – nem más, mint az értéktöbblet egy részének a társadalom számára történő átengedése a politikai stabilitás fenntarthatóságának érdekében. Kissé sarkítva: a hallgatás ára.) A rendszer kifulladásának – amire nemsokára visszatérek – éppen az az egyik döntő tényezője, hogy nagyjából az 1970-es évek végére a folyamatos életszínvonal-emelkedés gazdasági lehetőségei az egész régióban elapadnak (Bauer, 1982).
Másrészt a "középosztály" megnevezése során nem véletlenül használtam a "felemás" jelzőt. Bár Szigeti szerint az államszocializmus – legalábbis "foltokban" – közösségi társadalom, valójában azonban a közösségeknek csak igen korlátozott, "sajátos" funkciókat biztosít. A hatalom csakis azon közösségek létezését engedélyezi, amelyek engedelmes nyájként viselkednek: semmilyen szempontból és semmilyen szinten nem kérdőjelezik meg a fennálló rendszer – vagy akár csak a közvetlen felettesek – legitimitását, cserébe passzívan elfogadják a felülről adagolt juttatásokat. (Közösségiségünk így az akol közösségisége.) Emellett léteznek még a felülről létrehozott, egyéneiket erősen korlátozó, kontrolláló közösségek. Még gyakoribb, jellemzőbb azonban az, amire már utaltam: az egyéni, atomizált, informális alku, vagyis az a tömegesen tapasztalható társadalmi jelenség, hogy minden egyén elsősorban a saját közvetlen felettesével igyekszik megkötni a maga különegyezségét. Ebből a megközelítésből az "államszocializmus" szakaszváltása is levezethető. Az "államszocializmus" első, diktatórikus korszakát – Magyarországon az 1956-os forradalom után – azért válthatja fel a "puha diktatúra", mert megköttetnek a fent említett alkuk: a munkavállalók, állampolgárok lemondanak politikai szabadságjogaik gyakorlásáról, kezdetben azért, hogy a központ által kiutalt juttatásokból részesülhessenek, majd egyre inkább azért, hogy háboríthatatlanul visszavonulhassanak az országonként eltérő kiterjedésű második gazdaságba, második társadalomba.
Nem túl erős állítás, hogy az "államszocializmus" passzivitásra, szolgalelkűségre és sunyiságra szocializál – és mindennek mind a mai napig isszuk a levét. Egyetlen nyugati és keleti tranzitológus sem feltételezte az 1990-es évek elején azt, ami bekövetkezett: a posztszocialista társadalmak lakossága gyakorlatilag szó nélkül tűrte az "eredeti tőkeátcsoportosítás" jelentette hatalmas jövedelem-átcsoportosítást és az ezzel járó iszonyatos társadalmi terheket: az addig ismeretlen és szinte minden családot érintő munkanélküliséget, a halálozási ráta erős megugrását (Szamuely, 1995) és még sorolhatnánk.
A társadalmi integráció kérdése
Szigeti Péter tétele szerint a létezett szocializmusban nem a piac, hanem a párt integrálja a társadalmat. Ez az állítás túlzó leegyszerűsítés, emellett nem ad magyarázatot a rendszer válságba kerülésére sem.
Egyrészt az elvi integrátor szerepét a párt nem egyedül, hanem a rendszer kibontakozásának előrehaladtával egyre inkább szakértelmesedő technokráciával közösen tölti be. Az elvi integrátor a létezett szocializmus klasszikus, posztsztálini korszakában nem más, mint a hatalmi szereplők e két csoportjából összetevődő állampárt és pártállam. (Ezek együttese – a nagyvállalati menedzserekkel kiegészülve – alkotja azt a hatalmi szerkezetet, amelyet korábban hatalmon lévő rendnek neveztem.) Másrészt – legalábbis ami Magyarországot illeti – az integrátori funkció hatékony betöltésének a klasszikus korszakban komoly akadálya, hogy az állampárt és pártállam együttese nem (pontosabban nem tisztán) hierarchikus működésű. Az állampárton és pártállamon belül egymástól eltérő érdekekkel rendelkező, egymással harcot vívó és áttekinthetetlen – igen gyakran valójában horizontális – hatalmi viszonyban lévő szervezeti egységek és (vagy) informális szereplőcsoportok különülnek el. A lényeg: a hatalmi szerkezet viszonyai átláthatatlanok, változékonyak, központjuk valójában lokalizálhatatlan (Antal, 1985; Szalai, 1989; Csanádi, 1995).
A Szigetiéhez hasonló logika alapján az 1980-as évek közepén Hankiss Elemér (1984) és Bihari Mihály (1985) arra a következtetésre jutnak, hogy bár a létező szocializmusban a társadalmi részérdekek nyílt kifejeződésére nincs mód, a hatalom intézményei működésük során képesek ezen érdekek felismerésére és "bekalkulálására". Ezt látens pluralizmusnak és (vagy) érdekbeszámításos mechanizmusnak nevezték.
Mint arra már részben utaltam, empirikus kutatásaim eredményei alapján az érdekintegráció kérdését ennél jóval bonyolultabbnak látom. Az állampárt és pártállam működését konkrétan elemezve megfogalmazható az az állítás, mely szerint ezen intézmények csatornáin keresztül döntően rövid távú érdekek által vezérelt, a hatalmi és társadalmi szereplők – elsősorban a nagyvállalati menedzserek – által gazdasági és politikai eszközökkel kikényszerített, valamint szelektív (egyes hatalmi és társadalmi csoportokat tartósan előtérbe helyező) érdekbeszámítás történik. És ami témánk szempontjából a leglényegesebb: a kikényszerített érdekbeszámításnak nem is kell feltétlenül tudatosnak lennie. Vagyis tapasztalataim szerint számos esetben a részérdekek érvényre juttatása nem tudatos elhatározás eredménye, és utólag sem feltétlenül "ismerődik fel". Miután a különböző társadalmi csoportok, részben az állampárt-pártállam vázolt működésű intézményein belül, és atomizált, dekoncentrált össznyomások útján, részben az övékénél általánosabb érdekek álruháját öltve fejtik ki erejüket, hiányzik az elemi feltétele annak, hogy az állampárt-pártállam már viszonylag kis közvetlen kényszerítettség esetén képes legyen – sőt, sokszor egyáltalán képes legyen – az adott részérdek felismerésére és bekalkulálására valamint arra, hogy a gyengébben ható részérdekek előtérbe helyezésével kontrollálni tudja a túl erős nyomáscsoportokat.
Véleményem szerint ezért a létezett szocializmusban működő érdekintegrációs mechanizmus nem érdekbeszámításos, hanem alapvetően érdekbeszámítódásos mechanizmus, melyben az állampárt-pártállam csak egyes, illetve csak az egyes társadalmi csoportokhoz képes esetenként tudatosan viszonyulni, de a rendszer érdekviszonyainak egészéhez nem. Vagyis a rendszer nemcsak alulról kontrollálhatatlan, de felülről is átláthatatlan.
Nem közvetlenül, de áttételesen érinti az érdekintegráció kérdését a létezett szocialista gazdaságok szerkezetének az a fontos vonása, amelyet Jánossy Ferenc (1969) kvázi-autarknak, kvázi-fejlettnek nevez. Ennek lényege, hogy az 1950-es évek elejétől a szovjet vezetés és nyomában a "birodalom"-hoz tartozó országok uralkodó rendje a kelet-európai kicsi, alapvetően nyersanyagszegény országokban is autark, önellátást szolgáló gazdaságpolitikát erőltet. Ennek döntő motívuma a nehézipar minden országban történő fejlesztése, mégpedig a hadiipar gyorsított ütemű kiépítése céljából (hidegháború). Másik, szintén fontos tényezője a szovjet vezetés azon törekvése, hogy a kelet-európai térségben megakadályozza egy tőle legalábbis viszonylagos függetlenséget élvező, külön integrációs gyűrű kialakulását. A szovjet vezetésnek az a hatalmi érdeke, hogy Kelet-Európa országai egyoldalú függésben legyenek nyersanyagszállításaitól, és gazdaságszerkezetük kialakításánál lehetőségük se legyen, és ne is kényszerüljenek fejlesztési céljaikat egyfajta tudatos munkamegosztás jegyében összehangolni. Ennek következtében a kelet-európai országok gazdaságai – miközben az 1950-es évektől kezdődően makrostruktúrájukban egy-egy nagy, fejlett, nyersanyaggazdag, ezért önellátásra képes gazdaság szerkezetét írják le – egyrészt tökéletesen kiszolgáltatottá válnak a világgazdaságnak – kezdetben elsősorban a szovjet gazdaságnak, majd egyre inkább a nyugatinak is -, így alapvető nyitottságuk függőségként jelenik meg. Másrészt az extenzív iparosítás első, rövid korszakának lezárultával, az intenzív szakaszba lépve nyilvánvalóvá válik, hogy az adott, az érintett országok adottságaitól idegen gazdaságszerkezet nem biztosítja a tartós növekedéssel járó, hatékony újratermelést. Ez a kvázi-autarkia, kvázi-fejlettség lényege és következménye. (Ehhez teszi hozzá Berend T. Iván [2003] a gazdasági elzárkózás másik fontos következményének megfogalmazását: a nyugat technikai-technológiai innovációs folyamataitól való elszigeteltséget és ennek a tartós és hatékony növekedés feltételeire gyakorolt kedvezőtlen hatását.) Miként részbeni következménye még a már említett túlcentralizált nagyvállalati szerkezet is – a korszak óriásvállalatának mintáját a nehézipar adja.
Visszatérve az érdekbeszámítódásos társadalmi-gazdasági mechanizmusra, az addig működik viszonylag zökkenőmentesen, viszonylag jól kalkulálható magatartási szabályok, alkumechanizmusok alapján, ameddig a gazdaság a viszonylagos expanzió állapotában – döntően az extenzív gazdaságfejlesztési szakaszban – van. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy a domináns pozícióban lévő, összességükben az átlagosnál kevésbé hatékony nagyvállalatok – és "keretük", a nehézipar – javára úgy történhessen erőforrás-átcsoportosítás, hogy azok létfeltételei se inogjanak meg alapjaiban, akiktől elvonnak – legyen honnan elvonni. Az újraelosztásnak ez a rendszere azonban szükségszerűen gyengíti a gazdaság működésének hatásfokát (Bauer, 1982; Szalai, 1989), ezért egy idő után csak úgy lehet mindenkinek eleget tenni, ha túlelosztás következik be. Ez viszont csak külső eladósodásból finanszírozható. (Azokban az országokban, amelyekben az uralkodó rend ezt elutasítja – látványosan Romániában -, vagy akár csak inkább kevesebb, mint több sikerrel hárítani igyekszik, szükségképpen erősödik a politikai represszió: az életszínvonal folyamatos emeléséhez kapcsolódó általános igényeket és az "alulreprezentált" részérdekeket csak a politikai diktatúra eszközeivel lehet elfojtani. Ugyanakkor például Lengyelországban a Szolidaritás mozgalom leverése után egyszerre "alkalmazzák" az eladósodás és a politikai represszió "módszerét". A Szovjetunió mint "birodalomközpont" és hatalmas, nyersanyaggazdag ország problémája részben más, egyedi természetű, bár a hatalom természete és mozgása [túlburjánzó és dezintegrált hatalmi központ/ok], nagyvállalati túlsúly és nem hatékony újraelosztás] szempontjából mutat a leírtakhoz hasonlóságot – erre később még visszatérek. Miként a jugoszláv problematikához is.) Az adott rendszerben az expanzió tehát szükségképpen külső eladósodásához, sőt, annak kumulálódásához, ezen keresztül előbb-utóbb a korábbi erőviszonyok és magatartási normák felborulásához vezet. E folyamat látványos kezdete Magyarországon az 1970-es évek végére tehető, konkrétan az 1978-as gazdaságpolitikai fordulathoz köthető.
Az adott rendszer válsága hazánkban az 1984-1985-ös gazdaságélénkítési kísérlet drámai kudarca után válik nyílttá, nyilvánvalóvá – az ezt követő két évben az ország adósságállománya megduplázódik. Az élénkítési kísérlet előzménye, hogy az 1978-as gazdaságpolitikai fordulat óta követett restrikciós gazdaságpolitika évei után ismét erősödik, majd teret nyer egyfelől a felső pártvezetés – az uralkodó rend – dinamizálási igénye (melyet a romló életszínvonal miatti társadalmi elégedetlenséget tükröző lakossági hangulatjelentések erősen inspirálnak), másfelől erősebbé válik a gazdálkodóegységek – elsősorban a nagyvállalatok – vezetőinek az állampártra-pártállamra gyakorolt nyomása is az expanzió ismételt beindításáért. Az 1980-as évek közepétől már akkora túlelosztás következik be, mely az általa keltett politikai-gazdasági feszültségeken keresztül – más, később ismertetendő tényezőkkel összefonódva – előbb a rendszert összetartó, eredendően sem erős integráló erők gyengüléséhez, majd a rendszer széteséséhez vezet.
A túlelosztás mennyiségi paramétereinél fontosabb azonban, hogy ekkorra a rendszer kimeríti változási, alkalmazkodási lehetőségeit. Kutatásaim szerint a hatalmon lévő rend korábban úgy reagált a gazdasági növekedés külső korlátjának jelentkezésére, hogy "átrendezte" az önmagán belüli erőviszonyokat, módosítva ezzel a gazdasági mechanizmus működési módját. Ilyen időszakokban elsősorban az állampárt-pártállam és a nagyvállalati szféra viszonya változott meg, mégpedig radikálisan. Míg a külső egyensúlyi helyzet 1978-as jelentős romlása – több áttételen keresztül – a nagyvállalati vezetők expanziós törekvéseinek az állampárt-pártállam részéről történő visszaszorítását, addig az 1982-es hitelválság éppen ellenkezőleg, a nagyvállalati érdekek ismételt előtérbe kerülését, sőt az állampárttal-pártállammal szembeni dominanciáját eredményezte. Ez a libikóka az 1985-öt követő válság időszakában már nem lendül át, inkább az 1983-1985-ös időszakban érvényesülő tendenciák erősödése, tehát a nagyvállalati érdekérvényesítési lehetőségek további növekedése tapasztalható. Ez pedig nem más, mint a hatalmon lévő renden és a gazdasági rendszeren belüli változási, változtatási lehetőségek kimerülésének, lezárulásának egyik fontos jele (Szalai, 1989, 1991).
Az állampárt-pártállam "integrálta" gazdasági-társadalmi rendszer – és vele a szovjet birodalom – tehát szükségképpen szétesik. Tömören megfogalmazva egyfelől azért, mert az állampárt-pártállam saját működőképességének javítása érdekében olyan marionettfigurákat hív életre, amelyek azután önálló érdekcentrumként kezdenek funkcionálni, és igényeikkel szétfeszítik a rendszer kereteit, lehetőségeit (nagyvállalatok), másfelől, ezzel összefüggésben – de általánosabban fogalmazva – azért, mert szinte már a kemény politikai diktatúra első kis lazításától és az árukategóriák első említésétől kezdve az "integrátor" képtelenné válik az erős és elkülönült gazdasági és hatalmi érdekek letörésére, vagy puszta kontrollálására, kordában tartására is. Számos korabeli társadalomkutatóval szemben (Szigeti Péter ezen a ponton bevallottan bizonytalan) úgy vélem (és hasonlóan gondolkodtam erről már az 1970-es évek elejétől), hogy egy társadalomban valószínűleg nem lehet árukategóriákat akár csak tervezési célokra is alkalmazni, felhasználni a piaci mechanizmus életre keltése nélkül. (Később még lesz róla szó, hogy ez nem is lenne kívánatos.) A létezett szocializmusban a piaci mechanizmus – legalábbis elemeiben – igenis jelen van (Szalai, 1989), de mivel létezését, működését a "fent lévők" jó ideig tagadják vagy legalábbis nem ismerik el teljes jelentőségében (és a "demokratikus deficit" következtében a társadalmi ellenőrzés intézményei sem működnek), végül is kontrollálatlan, ellenőrizhetetlen kerülőutakon tör utat magának. És a rendszer "hivatalos" logikájával együtt magát a rendszert is szétfeszíti. Hozzáteszem (de még később visszatérek rá), a fel és el nem ismert, s ezért kontrollálhatatlan piaci mechanizmus nagy valószínűség szerint bármilyen más rendszert is szétrobbantana.
Válság és felbomlás a világkapitalizmus szorításában
A létezett szocializmus felbomlást eredményező belső feszültségeit, ellentmondásait azonban nem magyarázhatjuk pusztán e rendszer önmagában vett, immanens sajátosságaival. Kudarcának döntő oka, hogy ez a magát szocialistának valló rendszer alapvető működési módjában nem tér el – és nem is térhet el – a világkapitalizmus logikájától. (A létező szocializmus országainak kereskedniük kell a "világkapitalizmus" országaival, sőt, az első, diktatórikus, sztálini korszak felszámolása többek között éppen kulturális nyitást is jelent – kell jelentenie – a "táboron" kívüli országok irányába.)Mi több, amiben eltér attól, az – néhány korábban említett progresszív mozzanatot kivéve – súlyos torzulásokhoz vezet. Árnyaltabb megfogalmazásban: mivel a szocialista kísérletre a világkapitalizmus félperifériáján és (ezért) gyenge demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban kerül sor, az így "megvalósult" rendszer csak jóval gyengébb társadalmi teljesítményt nyújthat, mint a kihívására született jóléti kapitalizmusok. Alapvetően ez az összefüggés az, amely miatt a létezett szocializmust korábban félperiféria-szocializmusnak neveztem.
Az előző részben felsorakoztatott belső okok mellett (pontosabban, részben e belső okokban "megjelenve"), a félperifériás jellegből származó kiszolgáltatottság az alapvető oka annak, hogy a létezett szocializmus sztálini időszakát követő klasszikus korszak szinte már kezdetétől nem más, mint a rendszer felbomlásának időszaka.
A konkrét mechanizmusokat, ezen belül a társadalmi szereplők mozgását illetően ez az alábbiakat jelenti – most még elsősorban a magyar "esetre" koncentrálva.
Az országnak az 1970-es évek közepétől erősödő eladósodása, adósságspirálba kerülése a reformgondolkodásban a piacközpontú, monetarista ág megszületését és térnyerését katalizálja, annak ellenére, hogy – mint erre egy az 1980-as évek második felében született tanulmányomban felhívtam a figyelmet – ugyanezen időszaktól kezdve nemcsak a gazdasági, hanem az általános társadalmi válság jelei is egyre érzékelhetőbbek. Ezt a felemás autonómia válságaként definiáltam, amelynek lényege: a lassú, evolutív úton gyarapodó szabadságjogok nem érvényesíthetőek egyenletesen az egyének különböző életszféráiban, és ez a körülmény súlyos identitási zavarokhoz vezet. "A társadalmi válság jelenségeinek felszaporodása azonban nem ütközik a gazdasági válságéhoz hasonló külső korlátba. A válság olyan jelei, mint az alkoholizmus, az öngyilkosság terjedése, a válások számának szaporodása, a munkaképes korú meghaltak arányának növekedése stb., egy esetleges fizetésképtelenséggel és annak következményeivel szemben nem vagy legalábbis nem közvetlenül legitimációs tényezők" (Szalai,1988).
További fontos tendencia, hogy az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől – miként arra Kis János 1982-ben felhívja a figyelmet – a Szovjetunió gazdasági ereje – ezen belül fegyverkezési "képessége" – folyamatosan gyengül, mely körülmény erősíti egyfelől a Szovjetunión belüli piachívő reformerek alkupozícióját, másfelől bővíti a "birodalom" részét képező kelet-európai országok gazdasági és politikai mozgásterét (Kis, 1982). Mindezzel párhuzamosan a rendszeren belüli lassú reformok, ezek révén a külpiaci nyitás és nyomukban a felemás autonómia magatartásmintáinak terjedése következtében a társadalom széles rétegei körében egyre növekszik a nyugati fogyasztói modell vonzereje. Mindennek pedig az a következménye, hogy a gazdasági egyensúlyteremtés követelményét reprezentáló, a további piaci és külgazdasági nyitást szorgalmazó, valamint a nyugati fogyasztói modell elérését célként meghirdető hazai ellenelitcsoportok – elsősorban a késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül felnövekvő új, nyugatos nemzedék) – erősödhetnek meg.
Ugyanakkor az adott ellenelitek megszületése és tevékenysége – mint arra már erősen utaltam – korántsem autonóm, vagyis pusztán nemzetállami kereteken belül értelmezhető folyamat, hanem – különösen az 1980-as évek elejétől – döntően az ún. nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra elvárásainak és nyomásának a következménye. (A nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra a gazdasági hatalom világrészeken és nemzetállamokon átnyúló terjeszkedésének – a globalizációnak – szülötte, alanyai a világ legnagyobb pénzügyi centrumai, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a rendiesen is egymáshoz kapcsolódó nagy, multinacionális világcégek.)
E "szuperstruktúra" szerepe a világban az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől erősödik. (Mert ekkortól a jóléti kapitalizmus béklyóit önmagáról levetni kívánó nemzetközi nagytőke nyomására átfogó neoliberális fordulat veszi kezdetét. "A nemzetközi osztályharc fokozódik.") A "szuperstruktúra" erősödése (melynek korabeli magyarországi hatásait Andor László [2003] mutatja be igen árnyaltan) – az előbb felsorolt tényezőkkel szorosan összefonódva – igen nagy szerepet játszik abban, hogy Magyarországon az 1980-as évek elejétől éppen a késő-kádári technokrácia és szövetségesei, a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség képes társadalmi ellenelitként megszerveződni. Hatásmechanizmusa ennek az, hogy a rendszer számos válságjele közül nem véletlenül éppen az adósságválságot kellett korábban külső korlátnak neveznünk: a felsorolt válságjelek körében döntően az adósságválság az a betegséggóc, amely a "szuperstruktúra" figyelmét (annak természetéből adódóan) felkelti – eme adósságválságot pedig elsősorban a késő-kádári technokrácia tematizálja. Bár a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség számára nem az adósságválság kezelése, hanem a politikai viszonyok demokratizálása jelenti a fő célt, abban az 1980-as évek közepére döntőnek bizonyuló tételben, hogy az adósságválság leküzdésének alapvető feltétele a teljes nyugati nyitás és a piaci viszonyok korlátlan kiterjesztése, a késő-kádári technokráciákhoz csatlakoznak.
Mint arra Földes György (é. n.) és Krausz Tamás (2003) is felhívja a figyelmet, az 1980-as évek válságának időszakában a szellemi életben jelen vannak a szocializmus demokratikus megreformálásának igényével fellépő értelmiségiek és társadalompolitikusok is. (Ezen az irányzaton belül fogalmazzák meg téziseiket a neokeynesianus-kaleckiánus közgazdászok – Hock Róbert, Radnóti Éva, Szegő Andrea, Wiener György, Lóránt Károly -, akik a gazdasági kihívásra adott válaszként a belső piac felé fordulást szorgalmazzák és elvégzik az "adósságcsapda" elemzését – világrendszeri szinten. [Emellett az Észak-Dél problémát belefoglalják a centrum-periféria viszonyba, és a világgazdasági erőviszonyok oldaláról közelítve, a fejlett országok és a nemzetközi-pénzügyi szervezetek válságsúlyosító-generáló szerepére hívják fel a figyelmet.] Elemzésük üzenete: nem érdemes a centrum felé igyekezni, mert az nem fogadja be a jelentkezőt; nem szabad a piaci mechanizmust és főleg nem a magántulajdon válságkezelő képességét fetisizálni, hiszen az államot nem lehet kiiktatni a szerkezetváltásból, a modernizációból.)
Hogy a demokratikus szocializmus értelmiségi hívei nem tudnak hatékony társadalmi erők katalizátora lenni, annak alapvetően két oka van. Egyrészt a "szuperstruktúra" – és a hatalmi szerkezeten belüli hazai "kiválasztottja", a késő-kádári technokrácia – természetszerűen nem támogatja, nem támogathatja törekvéseiket. Másrészt ezen értelmiségiek – szemben a demokratikus ellenzékkel – nem válnak le a hatalmon lévő rendről, nem vállalják nyíltan az e renddel való konfrontációt. Ezért nem (ezért sem) tudnak maguk mögé széles társadalmi erőket felsorakoztatni.
***
Figyelmünket immár a szovjet birodalom összeomlására és ennek tényezőire – ezen belül a "szuperstruktúra" szerepére – koncentrálva, az alábbiakat állapíthatjuk meg.
Az 1980-as évek elejétől két párhuzamos, de egymással összefonódó folyamatnak lehetünk tanúi. Egyfelől a szovjet vezetés számára nyilvánvalóvá válik, hogy képtelen egyszerre, egyidőben három – döntően a "szuperstruktúra" által kihívásként megfogalmazott – "feladatnak" eleget tenni: egyrészt mentőövet nyújtani a részben az adósságválság miatt egyre mélyebb válságba került kelet-közép-európai országoknak, és ezzel elkerülni ezek politikai "erózióját", másrészt helytállni az erősödő fegyverkezési versenyben, harmadrészt fenntartani a belső életszínvonalat, politikai stabilitást és az ország invesztíciós képességét.
A kelet-közép-európai országok "oldaláról" nézve Köves András (2003) megfogalmazásában ez a következőképpen "érzékelődik": "A Szovjetunióval való kereskedés csökkenő statikus előnyeivel fokozódó dinamikus hátrányok párosultak, s minél inkább igyekezett a hazai gazdaságpolitika és a szovjet piacra orientált nagy számú vállalat vezetése a statikus előnyök érdekében fenntartani vagy erősíteni a kialakult struktúrát, annál szorítóbbak lettek a gondok, súlyosabbak a dinamikus hátrányok. A szovjet gazdaság válsága már nyilvánvalóvá vált, a szovjet szállító- és fizetőképesség hanyatlott."
Emellett – pontosabban ezzel szoros összefüggésben – a kelet-közép-európai országok közül elsősorban Lengyelországban (ahol a munkásosztály fellázad a saját hatalma ellen), másodsorban Magyarországon (ahol erősen aktivizálódnak a társadalmi ellenelitek [Szalai, 1991]) igen éles társadalmi-politikai feszültségek bontakoznak ki.
Másfelől (de már részben érintve) szintén a "szuperstruktúra" magatartásmintájának kihívására, ső,t esetenként közvetlen nyomásának hatására nemcsak a korábban tárgyalt Magyarországon, de a régió összes többi országában – főként pedig a Szovjetunióban is – megkezdődik – elsősorban a hatalom sáncain belül – egy nyugat- és piacorientált, új – átfogóan késő államszocialistának nevezhető – technokrácia és gazdasági elit megformálódása és aktivizálódása. (Országonként jelentősen eltérő intenzitással.) (Krausz, 2003; Hanley-Matìjù-Vlachová-Krejèi, 1998).
A felsorolt tényezők egymásba fonódó összhatására az 1980-as évek közepétől kezdődően "a szovjet vezetés a lovak közé dobja a gyeplőt" (Tardos Márton kifejezése), és az 1980-as évek végére a térség egészében – beleértve a "birodalomközpontot" is – földcsuszamlásszerű politikai változások indulnak be: a helyi ellenelitek fellépésének "közvetítésével" megkezdődnek a politikai rendszerváltások, melyeket nem sokkal később gazdasági rendszerváltások megindulása követ. E nagyjából tíz évig tartó folyamat elsődleges haszonélvezői pedig – az adott társadalmakon belül – alapvetően nem mások, mint a késő-államszocialista technokrácia és gazdasági elit (Granville, 2000; Krausz, 2003; Hanley-Matìjù-Vlachová-Krejèi, 1998).
Itt és most csupán röviden tudok utalni a jugoszláv "esetre": bár Jugoszlávia nem volt közvetlenül a szovjet birodalom része és az ottani önigazgatói kísérlet a szocializmus egy sajátos, erősen demokratikus ihletésű alternatíváját mutatja fel, a keretei között megvalósuló "modell" válsága és nyílt bukása időben nagyjából egybeesik a szovjet birodalom válságával és szétesésével. (Már csak a "szocialista táboron" belüli általános térvesztés, válsághangulat következtében is.) Az önigazgatói kísérlet – mely sok éven át, többek között a magyar reformerek pozitív reményeinek egyik fő bázisa, forrása volt – válságba kerülésének döntő oka – a világkapitalista keretek "hatása" és a "szuperstruktúra" adósságválság teremtette nyomása mellett – Juhász József (2001) kutatásai szerint az egypártrendszer teremtette bürokratikus béklyókban és ezzel összefüggésben a dolgozók valódi tulajdonosi érdekeltsége megteremtésének "elmulasztásában" rejlik.
Mindazonáltal Kína, Kuba, Észak-Korea és Vietnam mind a mai napig "tartja magát". Ennek döntő tényezői megítélésem szerint ezen országok korábbi sajátos történelmi fejlődésében, "induló" gazdasági adottságaiban, legelsősorban pedig "egypártjuk" uralkodó rendjének igen kemény politikai diktatúrájában rejlik. (E tényezők taglalásába és e még létező "szocializmusok" jellemzésébe azonban most nem tudok belemenni.)
A szociokulturális örökség – és szerkezeti hatásai
Annak a ténynek, hogy a létezett szocializmus nem volt, nem lehetett sem "közösségi társadalom", sem "demokratikus szocializmus", és ezzel összefüggésben már igen korán érzékennyé vált a "szuperstruktúra" elvárásaira, a szerkezetiek mellett történelmileg adott, szociokulturális tényezőkben megragadható okai is vannak.
Egyrészt a közösségi, demokratikus magatartásnak a térségben – így Magyarországon – nincsenek számottevő történelmi hagyományai, sőt, az adott történelmi hagyományok pontosan ellentétes szociokulturális hatásokban közvetítődnek. Mint arra Tamás Gáspár Miklós (2001) a magyar társadalom hagyományait elemezve rámutat, országunk népének közösségi, demokratikus nekibuzdulásait, forradalmait mindig leverték, kollektíven képviselt autonómiatörekvéseinek sikeres érvényesítésére soha nem nyílott lehetősége. Ennek következményeként az esetenként mégis csak létrejövő közösségei – mint arról már szó volt – csupán korlátozott funkciójú "akol-közösségek" vagy felülről az egyénekre erőltetett, azokat gúzsba kötő kényszer-közösségek lehetnek. Legfőbb szociokulturális örökségünk mindazonáltal az egyéni, informális, atomizált érdekérvényesítés magatartásmintáinak dominanciája – és az azzal összefüggő szervilizmus.
Mely szervilizmus másrészt a társadalmat vezető elitek folyamatosan átöröklődő magatartásmintájának leglényegibb vonása is. Bibó István (1948) ezt jellemezve a következőképpen ír az elitek személyiségtípusain belüli, történelmileg folyamatos és végzetes szakadásról: "Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus és a feladatok belső törvényeit jól ismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségesen gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenek felett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben »realisták« lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-odatologatásában merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, vagy mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják."
A Bibó által hamisnak, hazugnak nevezett konstrukció lényege: az autonómia látszatának fenntartási kényszere a tökéletes kiszolgáltatottság körülményei között. Ez vezet a társadalmat "irányító" elitek szerepeinek (és [de] általában is a társadalmi szerepek) töréséhez, hasadásához. Ami korántsem csupán magyar jelenség. Térségünkben legárnyaltabban, legplasztikusabban az irodalom – Dosztojevszkij, Csehov, Turgenyev, Kafka, Musil, Kundera, Kertész, Grotonski művei – ábrázolja.
A vázolt szociokulturális örökség volt az, amelyben egyfelől kifejezésre jutott, másfelől történelmileg folyamatosan megerősítést nyert a magyar társadalom – és a térség többi félperifériája – szerkezeti fejlődésének döntő sajátossága: e társadalmak számára soha nem nyílott lehetőség és nem volt idő arra, hogy domináns gazdasági és társadalomszervezési formáikat egy szerves fejlődés nyomán, a társadalom méhéből elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat – ezen országok kényszeresen alkalmazkodó, hamis realista elitjeinek közreműködésével – döntően mindig felülről és kívülről ható hatalmi hatások hozták létre (lásd elsősorban Erdei [1976] és Szűcs [1983]). Paradox módon azonban ez is sajátos szervesség: a szervetlen fejlődés "szervessége". És pontosan ez a szervetlen szervesség jellemzi a létezett szocializmusok kialakulását, szerkezetét – Magyarországon sem az 1945 után létrejött üzemi tanácsok, sem az 1956-os forradalomban megszülető munkástanácsok nem tudnak tartósan fennmaradni, gyökeret ereszteni (vagy a hatalmi struktúrába integrálódnak, vagy erőszakkal felszámolják őket), az ezekben megjelenő spontán demokratikus törekvésekkel szemben a gazdaság és a társadalom szerkezete a centrum uralkodó modelljéhez (és a szovjet modellhez) hasonlóan nehézipari és nagyvállalati jellegű -, s ez játszik majd döntő szerepet bukásában. Nem véletlen, hogy az "államszocializmusból" az újkapitalizmusba az érintett társadalmakat döntően nem spontán, alulról jövő társadalmi mozgások, hanem alapvetően a jelentős személyi folytonosságot mutató elitek "lendítik át", amelyek e folyamat során és eredményeként korábbi államszocialista kötöttségeiket (az "esetek" nagyobbik részében és [vagy] előbb-utóbb) a nemzetközi nagytőkétől – a "szuperstruktúrától" – való függéssel váltják fel.
A létezett szocializmus viszonyait formáló szociokulturális örökség fontos része a félfeudális attitűdök és magatartásminták egészen sajátos továbbélése is, erős összefüggésben az előbb vázolt gondolatmenettel. Ennek taglalásába azonban itt és most nem tudok belemenni.
Egypártrendszer – és átmeneti társadalom?
Szigeti Péter szerint "minden átmeneti társadalomban a köztulajdon dominanciájú rendszer túlsúlya csak akkor volt biztosítható, ha de facto egypártrendszerű hatalomgyakorlás állt fenn… Az egypártrendszer volt a köztulajdon biztosítéka." (14. o.)
A tanulmány korábbi részében bizonyítani igyekeztem, hogy a létezett szocializmus tulajdonviszonyait nem a köztulajdon jellemzi. Az azonban megfelel a valóságnak, hogy a félperiféria-szocializmust – a felsorakoztatott okok miatt – csak egypártrendszerrel lehet – amíg lehet – fenntartani. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az egypártrendszer természetéből adódóan csakis diktatorikus és (vagy) autoriter hatalmi viszony kifejezője és megerősítése lehet – ahogyan azt a létezett szocializmus története egyértelműen bizonyítja. Ezért nem hiszem, hogy a Szigeti által javasolt "dialektikus demokrácia" – vagyis egy megreformált egypártrendszer – a demokratikusan működtetett köztulajdon problematikájának releváns megoldása lehetne. Ha a társadalomnak csak egy többlépcsős, bonyolult és csupán az egy hatalmi csúccsal rendelkező döntési mechanizmus közvetítésével van lehetősége érdekeinek és akaratának érvényesítésére, akkor – bármilyen szerteágazó biztosítékokat építenek is be a rendszerbe – a diktatorikus és (vagy) autoriter hatalmi berendezkedés előre "borítékolható". Mert szükségszerű, hogy a csúcs (csúcsok) előbb-utóbb önálló "érdekcentrumként" kezd(enek) funkcionálni – ezért van szükség arra, hogy a társadalom "alternatív csúcsok" között választhasson, vagyis a csúcsok közvetlenül is "cserélhetőek" legyenek. Ez pedig már a többpártrendszer. (Amit például az 1956-os munkástanácsok kiválóan összeegyeztethetőnek tartottak üzemeik önigazgatásával.)
Ismerem persze a többpártrendszerű parlamenti demokrácia súlyos belső problémáit, és – mint írásaimból is kitűnik (elsősorban Szalai, 2003) – nagyon is tudatában vagyok annak, hogy eme szisztéma a jelen globalizálódó világában súlyos válságba került, súlyos "demokratikus deficittel" küszködik. De csak mint a nemzetállamhoz kapcsolt rendszer. Meggyőződésem, hogy a nemzetközi globalizációkritikai mozgalmak egyik fő jelszavát – a globális kihívásra globális választ kell adni, ezen belül a nemzetközi nagytőkét és logikáját globális intézményeken keresztül kell (lehet csak) kontrollálni és (vagy) visszaszorítani – döntően a többpártrendszerű parlamenti demokrácia szisztémája szerint felépülő nemzetközi intézmények életre hívásával és működtetésével lehet csak megvalósítani. (Ami egyáltalán nem csökkenti a lokalitás és a közvetlen demokrácia intézményeinek fontosságát.)
Ami a létezett szocializmus átmeneti társadalomként történő aposztrofálását illeti, abban megint csak sajátos módon értek egyet Szigeti Péterrel. A létezett szocializmus valóban átmeneti társadalom – de nem a "fejlett szocializmus" vagy a kommunizmus, hanem az újkapitalizmus irányába. Történelmi funkciója, hogy szétrombolja a talált félfeudális alapviszonyokat (amire a történelmi adottságok miatt a polgári-demokratikus viszonyok valószínűleg nem lettek volna alkalmasak) és létrehozza a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériás bekapcsolódás – pontosabban újraintegrálódás – társadalomszerkezeti és kulturális feltételeit. (Megszülje egyfelől az ipari munkásságot, másfelől a betagozódást levezénylő, végrehajtó elitcsoportokat, és ezzel párhuzamosan atomizálja, depolitizálja a társadalmat.) Az út a következő: félfeudális, félperiférikus kapitalizmus ŕ félperiféria-szocializmus ŕ félperiférikus újkapitalizmus. Vagyis a létezett szocializmus tulajdonképpen annak feltételeit hozta, hozhatta csak létre, hogy – a két világháború közötti időszakhoz viszonyítva – induló pozícióinkat megőrizhessük.
Bár a létező szocializmusnak több fajta modellje létezett, azok összrendszerének "fejlődésén" belül – mint egész eddigi gondolatmenetemből is kitűnik -, utólag visszatekintve sem igen látok a megvalósulttól jelentősen eltérő utakat, lehetőségeket. Az e szocializmusból kialakuló újkapitalizmusnak ezzel szemben megítélésem szerint már voltak valódi alternatívái. Sietek hozzátenni: csakis a kapitalizmus "világlogikáján" belül. Egy az utóbbitól gyökeresen eltérő felépítésű rendszert – hasonlóképpen a létezett szocializmus hajnalához – csak kemény politikai diktatúrával (és egy tökéletes bezárkózást biztosító külpolitikával) lehetett volna létrehozni és működtetni.
Ám lehetett volna más kapitalizmust is "csinálni". Egyfelől a térségben – így hazánkban is -, ha csak nyomokban is, de voltak alulról induló kezdeményezések, törekvések arra vonatkozóan, hogy a privatizáció során a munkavállalók legalább egy része részesedhessen a lebontásra ítélt államinak nevezett tulajdonból. Ami által megvalósulhattak volna – legalább az angolszász országokban létező szinten – a dolgozói önigazgatás elemi formái (Szalai, 1994). Már csak azért is, mert – szemben a neoliberális közgazdászok előzetes feltevéseivel – a szórványosan mégiscsak megvalósuló és működő dolgozói tulajdon – legalábbis Magyarországon – semmivel sem kevésbé működik hatékonyan, mint a klasszikus magántulajdon vagy állami tulajdon. (Boda-Neumann, 2002). Ezek az "önigazgatói csírák", kezdemények a kapitalista dominanciájú környezetben is nap mint nap bizonyítják életképességüket. Másfelől elkerülhető és elkerülendő lett volna az a mai helyzet, hogy a létezett szocializmus országaiban a magas "globalizációs szint" és a magas feldolgozóipari arányok valójában a világpiacon bármikor, bárhol máshol előállítható, összeszerelő jellegű tevékenységet takarnak (Pitti, 2002; Szalai, 2003). Elveszni hagyva ezzel a térség igen képzett és kulturált, ugyanakkor viszonylag olcsó munkaerőbázisához kapcsolódó komparatív előnyét. (Ma már ez a komparatív előnyünk nagyjából a múlté.)
A fent leírt mulasztások, csapdák elkerülésének alapvetően három, egymással összefüggő feltétele lett volna. Egyfelől a létezett szocializmusokon belül megszületett fontos társadalmi ellenelit-csoportoknak, a demokratikus ellenzékeknek az 1980-as évek második felében – de legkésőbb a politikai rendszerváltozások idején – jól körülhatárolt víziókat kellett volna tudniuk felvázolni arról, hogy valójában milyen típusú, milyen társadalmi és gazdasági szerkezetű "szociális piacgazdaság" felé is kell kormányozni az országok szekerét. (És nem csak általában beszélni a "szociális piacgazdaságról".) Ez akkor lett volna lehetséges, ha a volt demokratikus ellenzékiek – legkésőbb a politikai rendszerváltások kritikus egy-két évében – (híven korábbi eszmei hagyományaikhoz) egy alapvetően szociáldemokrata identitás "kidolgozása", kialakítása irányába fejlődnek tovább. Nem így történt. A demokratikus ellenzékiek többsége igen rövid idő alatt kibújt a baloldali köpenyből – ezen belül tökéletesen feladta önigazgatói elképzeléseit is – és a liberalizmus felé indulván sokan közülük egyenesen a neoliberalizmusnál, konzervatív liberalizmusnál kötöttek ki (Szalai, 1995).
Másfelől a demokratikus szocializmus korábban említett értelmiségi híveinek – már legalább az 1980-as évek közepétől, de legkésőbb a politikai rendszerváltás idején – nyíltan vállalniuk kellett volna a hatalmon lévő renddel való konfrontációt, és az arról való nyílt, egyértelmű leválást. Ekkor morális lehetőségük lett volna (és csak ekkor lett volna) a politikai rendszerváltás idején a "munkásosztály" mozgósítására. Nem a létezett szocializmus "vívmányait" kellett volna görcsösen védelmezniük (bár ezek közül többnek pozitív jelentőségét korábban magam is elismertem), hanem nyilvános stratégiát kellett volna kidolgozniuk arra vonatkozóan, hogy az új, kapitalista rendszerben a "munkásosztály" miként lesz képes nemcsak megvédeni önmagát, de határozottan érvényesíteni is érdekeit.
Ez sem így történt. Pedig a volt demokratikus ellenzékiek és demokratikus szocializmus hívők együttesen már elég erős ellensúlyt képezhettek volna a késő-államszocialista technokráciákkal (és más, régi-új gazdasági elitekkel) szemben. Bár minden körülmény amellett szól, hogy e hatalmi szereplők tökéletes semlegesítése reménytelen (és szükségtelen) vállalkozás lett volna, kontrollálásuk, kordában tartásuk lehetősége nem volt eleve kizárt. A kontrollhiány a késő államszocialista technokráciák erős hatalmi túlsúlyát eredményezte, ezek az elitek pedig (a gazdasági elit más csoportjaival együtt) nem csupán a dolgozói tulajdon legalább valamivel szélesebb kiterjedését akadályozták meg, de neoliberális áhítatukban tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak bármiféle társadalom- és gazdaságszerkezetre vonatkozó koherens jövőkép és ahhoz kapcsolódó gazdaságpolitikai koncepció kidolgozására is. Mi több, minden komoly társadalmi erőt korlátozni igyekeztek, amely erre törekedett (utóbb előállítva ezzel a szélsőjobboldal tematizálási előnyét, és ezen keresztül kiváltva térnyerését is).
Végül, de nem utolsósorban: a szovjet birodalomról leszakadó kelet-közép-európai országoknak korlátozniuk kellett volna az egymással folytatott versengést (amely a politikai rendszerváltások első pillanatától kezdve igen élesen jelentkezett), és valóban egyeztetniük kellett volna a "Nyugattal" folytatott alkuk stratégiáit és taktikáit. Nem felel meg a valóságnak, hogy a "rendszerváltó" országok nem rendelkeztek alkupozícióval. Egyfelől – mint arról szó volt – kimagasló minőségű, olcsó munkaerővel bírtak, másfelől együttesen jelentős felvevőpiacot jelentettek, nem utolsósorban pedig rendelkeztek – legalábbis részlegesen – értékes termelővagyonnal is.
A felsorolt tényezőknek az adottól eltérő alakulása esetén a térségünkben "létező kapitalizmusnak" – mely a kapitalizmusok összes hátrányát egyesíti azok valóban létező előnyei nélkül (Szalai, 2001, 2003) – tehát lett volna alternatívája. Egy szervesebb, az egyének és csoportok alkalmazkodási és megújulási készségéhez jobban igazodó (valószínűleg a megvalósultnál hosszabb) átalakulási folyamat is végbemehetett volna – ennek révén egy talán kiegyensúlyozottabb, kevesebb egyenlőtlenséget és igazságtalanságot hordozó társadalmi szerkezetet hozva létre, vajúdva ki.
Az üzenet
Bár az eddigi legnagyobb szabású szocialista kísérlet megbukott – a belőle végül is kiágazó utak tekintetében is -, az azt világra hívó kihívás nem vesztette el érvényességét. Sőt, ma, az újkapitalizmus korában a kihívást hordozó társadalmi problémák reflektálásának "kísértése" minden korábbinál erősebbé vált. A kihívás lényege, hogy vajon biztosítható-e a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek belsőleg harmonikus megvalósulása, megvalósítása a termelési eszközök és más javak adott – és erősödő tendenciájú – koncentrációja mellett.
A kihívásra adott válasz megfogalmazásának akár csak kísérlete sem lehetséges ma már a létezett szocializmus és az azt megalapozó, mozgató ideológiák, attitűdök és magatartások belső problémáinak, tévedéseinek, sőt bűneinek összegzése és kimondása nélkül.
A tanulságokat (talán szubjektivitástól sem mentesen) a következőkben összegezném: Nincsenek különleges emberek ("mi kommunisták különös emberek vagyunk"), akiknek joguk lenne valamely íróasztal mellett kitalált társadalmi modellt ráerőltetni más emberekre – senkit sem lehet akarata ellenére boldogítani. Nincsenek különleges emberek, akiket nem kell másoknak ellenőrizniük, (mert) az ellenőrizetlen hatalom szükségképpen túlburjánzik és "visszaél". A tökéletes társadalom eszméje illúzió, mégpedig veszélyes illúzió: a tökéletes társadalom gondolata az a rántotta, amelyért akárhány tojást érdemes feltörni (Berlin, 1996). Az egy elvre, egy értékre épülő társadalmak szükségképpen diktatúrákhoz vezetnek, mert a többi elv, érték érvényesülését csak erőszakkal lehet korlátozni. Ezek azonban utat törnek maguknak, és előbb-utóbb szétfeszítik a társadalmat. Ez vonatkozik a piacra, a piaci értékekre is – mindig lesznek szűkösen rendelkezésre álló javak, amelyeket csak a piac tud hatékonyan elosztani. A piac tökéletes kiiktathatósága – bármely jövőbeni igazságosabb társadalomban is – így szintén csupán illúzió. Ezért (is) szintén illúzió a konfliktusmentes társadalom eszméje is – a különböző társadalmi erők és értékek között állandó küzdelem folyik (kell folynia), mert azok csak így kerülhetnek hosszabb távon egyensúlyba. Végleges "megoldások" nincsenek, és nem is lenne jó, ha lennének. A tökéletes egyenlőség és szolidaritás állapota soha nem érhető el, mert az ember csupán "mérsékelten altruista lény" (Rawls, 1997; Kis, 1998) – az egyenlőség és szolidaritás értékei (is) csak közelíthetőek. Szabad egyéneket tömörítő, önként létrehozott és vállalt mikroközösségek láncolata nélkül a közösségit akár csak megközelítő társadalom gondolata örök illúzió marad. Csakis az alulról táplálkozó, szerves fejlődés eredményei maradandóak, (mert) a társadalmi körülmények radikális megváltozása esetén is kötik az embereket az öröklött szociokulturális minták, amelyek csak igen lassan változnak, változtathatók.
Legalábbis számomra ezeket az üzeneteket tartalmazza a palackposta. De e tanulmányból egy sort sem tudtam volna leírni, ha nem hinnék egy a jelenleginél igazságosabb, kevesebb egyenlőtlenséget hordozó, szolidárisabb és (mindezekért) szabadabb társadalomban – a szocializmusban. Itt és most nincs módom ehhez kapcsolódó gondolataimat a maguk teljességében kifejteni – sokat írtam erről máshol (elsősorban Szalai, 2003). Röviden csak az alábbi kérdéseket vetném fel.
Az ökológiai válság miatt (is) a már alapvetőnek (és egyben követendőnek) tekinthető változás útját abban látom – gondolataim fő vonalát tekintve egyetértésben Kapitány Ágnessel és Kapitány Gáborral (1995) -, hogy a társadalmak életében egy szerves fejlődés folyamán előtérbe kerülnek a szellemi és érzelmi értékek. Erre már vannak biztató jelek – többek között erről szólnak a globalizációkritikai mozgalmak, pontosabban azok fiatalságának indítékai, motivációi. A tudás és az érzelem ugyanis olyan "áruk", amelyek hosszabb távon nem kisajátíthatóak és piacosíthatóak – átadás közben nem kopnak, hanem gyarapszanak, pontosabban éppen hogy kisajátításuk és piacosításuk az a mechanizmus, az a folyamat, amely koptatja, elhamvasztja őket. A tudás és az érzelem-"áru" előtérbe kerülése ezért reményeim szerint a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának és/vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.
Ehhez kapcsolódóan két kérdés merül fel. Egyrészt e szerves folyamatok elég erősek lesznek-e, és az "uralkodó elitek" – szokásuknak megfelelően – nem fogják-e azok hozadékát az általuk "kínált" fogyasztói "kultúra" részévé "varázsolni". Másrészt a tudás és az érzelem "emberei" hosszabb távon fel fogják-e vállalni azok érdekeinek, szempontjainak a megszólaltatását, képviseletét, akik ezekkel a "javakkal" nem, vagy csak korlátozottan rendelkeznek, ezért (is) gyengék érdekérvényesítő képességeik.
Számomra ezek a jövő – és hangsúlyozottan a jövő – nagy kérdései. Amelyeket mindazonáltal folyamatosan napirenden kell tartani. A rövidebb, belátható távot tekintve azonban figyelmünket a kapitalizmus két modellje, az angolszász-neoliberális és az európai-jóléti modellek küzdelme felé kell fordítanunk. (Érdemes olvasni ezzel kapcsolatosan Howard [2002], Maull [2002] és Owen [2003] írásait.) Már csak azért is, mert ha az európai jóléti rendszer e harcban tartós vereséget szenved – vagy feladja vívmányait a neoliberális "logikával" folytatott versenyben -, akkor az nem csupán rövid távon fogja tovább erősíteni az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat (a világban, térségünkben és így hazánkban is), de távolabbi kilátásainkat, a szocializmus ügyét is kedvezőtlenül befolyásolhatja. Az már egy következő tanulmány tárgya lenne, hogy milyen feladatai vannak ehhez kapcsolódóan a baloldali mozgalmaknak.
Irodalomjegyzék
Andor László (2003): A láthatatlan kéz, avagy: miért kevésbé rossz Magyarországon az IMF reputációja, mint külföldön? In: Egyenlítő, I. évfolyam, 2. szám, 2003. június 50-54.
Antal László (1985): Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Bauer Tamás (1982): A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok. In: Mozgó Világ 9. sz. 3-25.
Berend T. Iván (2003): Kompország az EU-kikötő előtt. In: Népszabadság, április 5. 21.
Berlin, Isaiah (1996): Az emberiség göcsörtös fája. Fejezetek az eszmék történetéből. (Szerk.: Henry Hardy). Európa Könyvkiadó, Budapest.
Bibó István (1948): Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó István Válogatott Tanulmányok, 1945-1949. Magvető könyvkiadó, Budapest, 1986. 569-620.
Bihari Mihály (1985): Politikai rendszer és szocialista demokrácia. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék.
Boda Dorottya-Neumann László (2002): A munkavállalói tulajdon visszaszorulása Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 2. sz. 143-157.
Cliff, Tony (1974): State Capitalism in Russia. London
Csanádi Mária (1995): Honnan tovább? A pártállam és az átalakulás. T-Twins Kiadó, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest.
Erdei Ferenc (1976): A magyar társadalom a két világháború között. I-II. In: Valóság 4-5. sz., 23-53., és 36-58.
Földes György (é. n.): Az eladósodás politikatörténete (1957-1986). Politikatörténeti Intézet, Budapest.
Granville, Johanna (2000): The Metamorphosis of the Russian "kleptocracy" and the Global Exension of Russian Organized Crime. In: Contemporary Politics, Vol. 8. No. 4. 343-349.
Hankiss Elemér (1984): Második társadalom? In: Valóság 11. sz., 29-45.
Hanley, Eric-Matìjù, Petr-Vlachová, Klára – Krejèi, Jindřich (1998): The Making of Post-Communist Elites in Eastern-Europe. Working Paper of Research Project "Social Trends" 4/1988. In: http://archiv.soc.cas.cz/stwp/98-4.doc
Howard, Dick (2002): The Last Agenda After September 11. An American Wiev. 4. 68-83.
Jánossy Ferenc (1969): Gazdaságunk mai ellentmondásainak eredete és felszámolásuk útja. In: Közgazdasági Szemle, 7-8. sz. 115-132.
Juhász József (2001): A jugoszláv önigazgatási modell. In: Múltunk, 2-3 sz. (Tanulmányok a szocializmus történetéről c. tematikus szám.) 276-293.
Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor (1995): A szellemi termelési módról. In: Eszmélet, 28. sz., 147-161.
Kis János (1982): Gondolatok a közeljövőről. In: Beszélő 3. sz. Összkiadás, Budapest, 115-124.
Kis János (1998): Az igazságosság elmélete: John Rawls magyarul. In: Világosság, 39. évf. 8-9. sz. 36-66.
Köves András (2003): A KGST-kereskedelemtől az uniós csatlakozásig. (A kereskedelmi reorientáció néhány főbb kérdése a rendszerváltó országokban, különös tekintettel Magyarországra). Közgazdasági Szemle, megjelenés alatt.
Krausz Tamás (2003): Lenintől Putyinig. La Ventana Kiadó, Budapest.
Maull, Hanns W. (2002): Containing Entropy Rebuilding the State: Challenges to International Order in Age of Globalization. In: Internationale Politik und Gesellschaft. International Politics and Society, 2. 9-28.
Owen, John M. (2003): Why American Hegemony is Here to Stay. In: Internationale Politik und Gesellschaft. International Politics and Society, 1. 71-86.
Pitti Zoltán (2002): Európai felzárkózás és/vagy versenyképességünk javítása. (Előadás az MKT 2002. november 19-i rendezvényén.)
Rawls, John (1997): Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest.
Szalai Erzsébet (1988): Gazdasági és társadalmi válság. Azonosságok, eltérések, alternatívák. In: Szereppróba. Századvég Kiadó, Budapest, 35-65.
Szalai Erzsébet (1989): Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Szalai Erzsébet (1991): A hatalom metamorfózisa? In: Szereppróba, Századvég Kiadó, 166-198.
Szalai Erzsébet (1994): A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok, 1989–1993. T-Twins Kiadó, Budapest.
Szalai Erzsébet (1995): Feljegyzések a cethal gyomrából. In: Az elitek átváltozása. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1996; Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998, 76-91. 89-113.
Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest.
Szalai Erzsébet (2003): Baloldal – új kihívások előtt. Aula Kiadó, Budapest.
Szamuely László (1995): A közép- és kelet-európai átalakulás társadalmi költségei. KOPINT-DATORG, Budapest.
Szűcs Jenő (1983): Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest.
Tamás Gáspár Miklós (2001): Új kelet-európai baloldal. Eszmélet, 50. sz. 30-53.
