Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok

Vajon miért nincs Magyarországon – s voltaképpen az egész közép- és kelet-európai régióban – antikapitalista baloldal? Mik lehetnek azok az objektív és szubjektív tényezők, történeti-ideológiai, esetleg pszichológiai okok, amelyek idevezettek? Miképp lehetséges, hogy Németországban, Franciaországban, de másutt is, léteznek erős baloldali antikapitalista mozgalmak és szervezetek – nálunk viszont nem? Hogy Dél-Amerikában a populista (vagy annak nevezett) antikapitalista baloldal kormányzó erővé válhat – s nálunk jószerével még e mozgalmak neve is ismeretlen? Mi léphet a kommunista és szociáldemokrata mozgalom helyére? Netán ezek újjászületésében kell bíznunk? És addig mit tehetünk?

Agárdi Péter:

Sok területen nem érezvén magamat elég tájékozottnak, még a látszatát is el szeretném hárítani annak, hogy szakszerű, átfogó és magabiztos válaszom lenne erre a kérdésre. Adalékokkal, szempontokkal, mások számára akár élesen vitatható meggondolásokkal szolgálhatok csupán – olyan baloldali értelmiségiként, aki elsősorban a felső- és felnőttoktatás, a művelődés- és irodalomtörténet, valamint a jelenkori kultúra és média területén látja elsődleges hivatását. S aki évtizedek óta, sok tépelődéssel és nem kevés önkorrekcióval, de történetesen a baloldal kulturális tradícióit kutatja, rekonstruálja, ébresztgeti és törekszik megújítani.

A baloldal, történelmi léptékkel mérve, sohasem volt igazán erős Magyarországon. Amikor – önmagát is torzító-csonkító módon – "hatalmon volt", akkor sem elsősorban saját ereje révén, hanem a világháborúk utáni traumák és társadalmi kataklizmák kínálta remények, valamint a nemzetközi katonai egyensúly jóvoltából érte ezt el. Ugyanakkor tény: az államszocializmus borzalmakkal terhelt, diktatórikus, majd tekintélyelvű évtizedei valóságos társadalmi szükségletekből fakadó, korlátozott, de érzékelhető demokratizálódást és szociális igazságtételt, társadalmi-kulturális felemelkedést is hoztak, ezzel együtt felemás modernizációt és polgárosodást szintén. Mindez persze nem igazol semmiféle régi vagy újabb keletű "kádárista" nosztalgiát. Ám a periódus történelmietlen kiiktatása a nemzeti folytonosságból, mégoly ellentmondásos progresszív tendenciáinak totális tagadása szégyenlős "baloldali" tisztálkodásként szintúgy méltatlan, mint az egypártrendszer évtizedei jobboldali előjelű kriminalizálásaként: egyaránt szemérmetlen hamisítás és öncsaló historizálás, ami semmit nem old meg a mában, csak újabb tévutakra és zsákutcába vezet. A baloldal mai erőtlensége azonban nemcsak, nem elsősorban a szocialisták gyakran tetten érhető történelmi és kulturális amnéziáival, önérzettelenségével, túlhevült kényszeres kompenzációival és mazochista szégyenlősségével magyarázható – bár, pestiesen szólva, ez sem semmi. Többről, mélyebb okokról van szó, s természetesen nemzetközi dimenziók keretei között.

A világfolyamatok korszerű, marxi mélységű értelmezésének, elméleti és mozgalmi kritikájának ez idáig – minden tiszteletre méltó és intellektuálisan olykor felvillanyozó külföldi, illetve hazai kísérlet mellett is – erőtlen voltán túl az elsődleges ok szerintem a magyar helyzet feladattolulásos természetében érhető tetten. Illetve abban: hogy erre a napirendtorlódásra a baloldal nem találta meg a hatékony teoretikus és gyakorlati választ. Mintha analóg lenne a helyzet azzal a 100 évvel ezelőtti szituációval, amelyben Ady Endre is a "két meggyőződésű" embereket méltatta fanyar lírával. Ma egyszerre kellene

(1.) megállítani az ország pénzügyi romlását, helyreállítani a gazdasági egyensúlyt;

(2.) áttörést elérni az évtizedek óta, de legalább az elmúlt másfél évtizedben elodázott gazdasági, társadalmi, infrastrukturális és kulturális modernizáció terén (amit én nem tudok eleve burzsoá szlogennek, a multinacionális globalizációs tőke fedőszövegének tekinteni); végül

(3.) mindezeken a területeken s egyéb vonatkozásokban is megteremteni a szolidárisabb társadalom, a kiáltó esélyegyenlőtlenségeket legalább csökkentő magyar demokratikus modell stabil kereteit, garanciáit. Méghozzá egy olyan közegben, amelyben a

(4.) re- és újkapitalizmus megannyi ellentmondását, illetve a feladattolulás sokkját egyre agresszívebben használja ki a nemzetközi és a hazai jobboldali radikalizmus, a szélsőséges, vezérelvű "nemzeti" populizmus. Ha első látásra csak a "3. napirendi pont" tűnik is par excellence baloldalinak, a többit sem tudom elválasztani tőle, még kevésbé szembeállítani vele. Ugyanakkor látom e gubanc sűrűségét és kioldásának súlyos nehézségeit is – a zsákutcás magyar politikai kultúra rossz beidegződéseitől kezdve a társadalom egészének s főleg a leszakadó rétegeknek a tűrőképességén át a közszereplők többségének "tehetségéig".

Természetesen tudom, hogy a jobboldali radikalizmus sikere a történelemben gyakran a baloldal gyengeségének, a szociális és a jogállami konfliktusok kezelése erőtlenségének büntetése. Közvetve és részben a magyar liberális és a szocialista mozgalom, a baloldali-liberális kormányzatok nem egy tévedése is felelős lehet e veszély hazai terjedésért, sőt intézményesüléséért. De miközben a baloldal öntisztulásának szükségességéért, egy gyökeresebb és következetesebb esélyegyenlősítő stratégiáért, szociálisan érzékenyebb fejlesztéspolitikáért, markánsabb és konstruktívabb kapitalizmuskritikáért perelünk, ettől még nem "érthetjük meg" s nem "mentegethetjük" – hinaus mit uns – ezeket a veszélyeket, köztük a fiatal korosztályok soraiban terjedő szélsőséges és historizáló radikalizmus, a nemzetközi terrorizmus, az "egyetemes" fundamentalizmus, a nemzeti jelszavakkal visszaélő balos populizmus, egyáltalán, az erőszak tüneteit. Ez az Eszmélet hasábjain talán szokatlanul megengedő, "opportunistább" helyzettudat motiválja bennem azt a személyes hitvallást, hogy igenis: lehet demokrataként egyszerre aktív kiállással és belsőleg kritikusan kötődni a mégoly polgári baloldali arculatú, de sokszínű MSZP-hez.

Magam mind a modernizációt, mind a globalizációt, mind a nemzeti felemelkedést, mind az európaiságot belső alternatíváiban s nem predeterminációkban látom működni; s jelenleg – a demokratikus jogállam megvédése mellett – éppen eme alternatívák föltárásában és a baloldali "pólus" realizálásért való szívós küzdelemben látom a hazai szocialisták egyik legfontosabb teendőjét. Azzal együtt persze, hogy tisztelem, magasra értékelem a hosszabb távú jövő- és szocializmustervezetést, amellyel kapcsolatban e folyóirat oldalain és a hazai nyilvánosságban a legutóbb Ágh Attila, Bayer József, Dessewffy Tibor, Fejtő Ferenc, Földes György, Gyurcsány Ferenc, Hegyi Gyula, Kiss Viktor, Krausz Tamás, Mészáros István, Szalai Erzsébet, Szigeti Péter, Tamás Gáspár Miklós, Thoma László, Vitányi Iván és mások tollából is számos izgalmas fejtegetést olvashattunk. Tanulságos volt a Népszava hasábjain 2007 tavaszán lezajlott baloldaliság-vita is.

Igenis: a kiigazítási s főleg a modernizációs stratégiákon és fejlesztési projekteken belül valódi alternatíva az, hogy mit választ az ország, illetve a kormányzat. Például az egészségügy, jelesül a gyógyszerkassza elodázhatatlan rendbetétele kapcsán: a nemzetközi gyógyszeripari konszernek diktálnak-e, avagy – még ha nem iktathatók is ki az előbbiek érdekei – a társadalmi s ezen belül a szociális és a népegészségügyi szempontok dominálnak. Vagy hogy a kultúra övezetét, a közművelődést említsem: az elitművészet és a nagy nemzeti intézmények jogos támogatása mellett jut-e figyelem az elsősorban a legszegényebb rétegeket "elérő" közintézmények, a települési művelődési házak, könyvtárak, teleházak, a délutánra-estére is talán kinyitó iskolák valódi modernizációjára, digitalizációjára és szolgáltatásaik árának alacsonyan tartására. Van-e, lesz-e koncepció, akarat és pénz a népesség mind nagyobb része számára jelenleg szinte az egyetlen kulturális "fogyasztást" jelentő közszolgálati média értékközvetítő és társadalmi kiegyenlítő szerepének megújító védelmére – a digitális átállás periódusában is? S vajon merre megy a hazai felnőttoktatás és -képzés? Az alternatíva baloldali pólusa – szerintem – itt azt jelentené: az államnak az eddiginél sokkal célratörőbben és eredményesebben kellene támogatnia a munkaerőpiacról kiszorult vagy kiszoruló, a jórészt az általános iskolát sem elvégzettek, a félanalfabéták tanulását, a társadalmi trombózissal fenyegető szövegértési krízis enyhítését, másoknál pedig a szakmaváltásához, a beilleszkedéshez és alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen általános műveltségi szint emelését, egyáltalán a közkultúrát. Miközben természetesen bőséges tere van s legyen a konkrét munkaerőpiaci képzés, a vállalkozói szektor és a hobbi jellegű önképzés piacosításának. A gazdasági innovációs képesség mellett a magyar társadalom politikai mentalitása, konfliktuskezelő képessége, hiszterizálhatósága bizony nem kis mértékben szintén kulturális, jelesül felnőttoktatási és médiaszociológiai kérdés, ahogy ezt már a múlt században jól érzékelte Kunfi Zsigmond, Lukács György, Márai Sándor és Bibó István, s ahogy erre a 2006. őszi eseményeket elemző Gönczöl-bizottság jelentése is rámutatott.

Mindez talán apróságnak tűnik a globalizáció, a kapitalizmus, az ökológiai kockázatok és a szocializmus nagy világtörténeti kérdései felől. De miközben tisztelettel és nemegyszer azonosulással olvasom az újszocializmusra vonatkozó fejtegetéseket, sterilnek, sőt a baloldal pluralizmusa és hosszabb távon eredményes jövője szempontjából önveszejtőnek tartom a végletekig kiélezni azt a vitát, hogy vajon a kapitalizmus szociáldemokrata reformja, avagy az új szocialista rendszer osztályharcos megalapozása-e a baloldal elsődleges feladata és távlata. Szerintem belátható időn belül az utóbbihoz az előbbin át vezet az út, ha nem is automatikusan és kacskaringók nélkül, ha akár drámai kollíziók árán, arról nem is beszélve, hányféle kapitalizmus van ma a világban. A szocializmusfelfogások közötti viták termékenyek és jövőépítők, de csak addig a mértékig, ameddig nem kockáztatják, hogy – mégoly sebzett parlamenti demokráciánkat is veszélybe sodorva – a baloldali szociális és érzelmi szükségletekkel, illetve jelszavakkal visszaélő szélsőjobboldal legyen a nevető harmadik.

Amennyire hiba csak a szociáldemokráciát tekinteni ma a releváns és progresszív baloldalnak, annyira felelőtlen dolog az előbbire újra és eleve rásütni "a kapitalizmus szekértolójá"-nak bélyegét, s a (persze esetenként tévedő) baloldali politikusokat vulgáris osztálymeghatározással kompromittálni, illetéktelenné nyilvánítani. E tekintetben is van keserű tanulsága a fasizmusok egykori győzelmének és eszmei hagyatékuk új "népszerűségének", főleg a tízen- és huszonéves ifjúság körében, ahogy ezt a legújabb szociológiai fölmérések mutatják. Igaza van Krausz Tamásnak (Eszmélet 71. sz.), amikor egyként bírálja a globalizációkritikai mozgalmak romantikus nemzeti és romantikus kommunista változatát. Magam egy picit még tovább is lépnék: nem a globalizáció vagy éppen a modernizáció általános kritikájára van szükség, hanem a globalizáció többarcú, alternatív természete baloldali lehetőségeinek a fölerősítésére, érvényesítésére, ahogy ezt Manuel Castells is képviseli a hálózatosodás nemzetközi trendjének természetrajza kapcsán.

Attól még lehet valaki következetesen baloldali, hogy nem szidalmazza napjában legalább háromszor a globális kapitalizmust. S attól még korántsem, sőt végképp nem baloldali, hogy – nem kínálván ésszerű, reális és demokratikus válaszokat a nagy társadalmi kihívásokra – pusztán szitokszóként emlegeti a (neo)liberalizmust és valamiféle (bármiféle?) antikapitalizmust tűz a lobogójára. Ugyanakkor a következetes és távlatos baloldaliság, sőt maga a szociáldemokrácia sem érheti be a kapitalizmus (éppen regnáló, bár nagyon is sokféle arculatú) formációjával, illetve annak különböző jelzőkkel történő eufemizálásával. A szocializmus nemcsak emancipációs értékrend, nemcsak eleven történelmi és kulturális tradíció, nem is csupán rendszerkritikai mozgalom, hanem évszázados remény, távlat, jövőkép – még ha XX. századi inkarnációi sok vonatkozásban kompromittálták is. És még ha humánus-demokratikus realizálódása (ami vélhetőleg maga is elválaszthatatlan a globalizációtól) jelenleg nemis tűnik közelinek.

A közelmúltban volt ötven éve, hogy elhangzott Lukács György egykor veszélyesnek minősített 1956-os nyári előadása, A haladás és reakció a mai kultúrában. Azé a Lukács Györgyé, akit magam, sokaktól eltérően – minden tévedése, vétsége ellenére is – a demokratikus baloldal és a nemzeti progresszió nagy személyiségei közé számítok. Persze a tanulmánnyá érett előadás számos tétele mára megfakult, utópiának vagy éppen doktrinernek minősül, de lényegi mondanivalója – mutatis mutandis – ma is időszerű. Az leginkább, hogy az aggasztó világtrendek keretein belül, a szocializmus értékrendje és távlata mellett kiállva is, Lukács a demokratizmus és a humanizmus széles szövetségi táborában látja a valódi progressziót. Miként a lényegi irányvételt, a tertium datur igényét tekintve szintén újraolvasandóan aktuálisnak hiszem az 1968-as A demokratizálás jelene és jövője c. munkáját – ha megannyi passzusa elavultnak tűnik is. "Pillanatnyilag" mindenesetre az ebben a tanulmányban előre jelzett diszkontinuitások drámai, roppant ellentmondásos, feladattolulásos korszakát éljük.

Ha a szocializmus itt és most egyelőre "csupán" a kapitalizmus kritikai-korrekciós ellensúlya, a modernizációs reformok baloldali irányának "eszköze", a jövőre való kulturális-elméleti fölkészülés széleskörű és eleven mozgalma is, ez sem kevés. Elvtelenségeket és megalkuvásokat persze aligha igazol. De éppen elegendő kihívás arra, hogy – akár éles belső vitákban, de a fő frontot nem feledve – magához térjen és megújuljon a magyar baloldal.

Artner Annamária:

A kérdésre adott válaszom központi eleme a múlt rendszer értékelése. Ez véleményem szerint már létére is rányomta bélyegét, nagyban előkészítette bukását, azt követően pedig különösen hatékony fegyverré vált az emberiség ocsmányságainak történetében csúcsot döntő kapitalizmus, illetve annak urai és fizetett vagy önkéntes apologétái kezében.

A kiindulópont: a világhelyzet

A baloldal nyomorúságos helyzetének közvetlen oka a szocialistának nevezett rendszer összeomlása. A Szovjetunió szétesése s a nyomában fellépő elméleti zűrzavar és gazdasági válság a kapitalizmus látszólagos győzelmét hozta az emberiség számára lehetséges társadalmi formációk versenyében. Ezen a talajon a baloldal szerte a világon defenzívába került. Nyugaton sincs ütőképes, következetesen antikapitalista baloldal, amely alternatívát tudna kínálni. Amire jut: némi reformista követelés a kapitalizmus keretein belül.

Lásd például az európai ATTAC-ok 10 pontját, amely a polgári demokrácia intézményeibe követel nagyobb/következetesebb beleszólást a választópolgárok számára, átláthatóbb döntéshozatalt és a közelebbről meg nem határozott erők lobbizási lehetőségeinek visszaszorítását. (Még csak meg sem említve például a tevékenységét egyébként teljes nyíltsággal, intézményes keretek között végző, az EU neoliberális fejlődését meghatározó nagyvállalati lobbit, a "European Round Table"-t.) Gazdasági téren a jóléti állam intézményeit követeli vissza, esetleg bővített formában. Csupa "wishful thinking".

A történelmi múlt

Régiónkban formailag még rosszabb a helyzet, ami azonban nem jelent lényeges tartalmi különbséget a nyugati baloldal illúziókban fürdő szabadidős tevékenységéhez képest. Ennek a rosszabb helyzetnek az oka Kelet-Európa történelmileg kialakult félperifériás, függő helyzete, amely kapitalizmusát is csak félig engedte kiemelkedni a feudalizmusból: "dzsentri-kapitalizmus", klerikális talajon. A félperiféria kapitalizmusa nem rendelkezik nagytőkével, a nemzeti burzsoázia tehát kiszolgáltatott a külföldi nagyvállalatok versenyének. Ez táplálja idegenellenességét, nacionalizmusát.

Hasonló módon működik az antiszemitizmus is: ahogyan a külföldit gyűlölik a nagytőke helyett, úgy gyűlölik a "zsidót" az uzsorás helyett (lásd Marx: "A zsidókérdésről").

A rendszer függő jellegéből következik gyengesége is. A félperifériás fejlődés az osztályokat elmaradott helyzetükben rögzíti: az uralkodó osztály vagy feudális alávettsége, vagy komprádor jellege miatt függő, ezáltal ingatag, ami a pozícióját veszélyeztető legkisebb megnyilvánulással szemben is különösen ingerlékennyé teszi. Hasonlóképpen áll a dolog a dolgozó osztályokkal is: paraszti jelleg, a nagyüzemi munkásság hiányával. Ezek nem tudnak/mernek szembenézni a rendszerrel és a saját helyzetük javítását ígérő megoldás szükségszerű természetével. Szervilizmusuk ajándék uraik számára.

A jelen

Az 1945 utáni fejlődés ("kimozdítva" a történelmet addigi "rendes", darutollas, kutyabőrős, kardlapos menetéből) lerombolta a múlt hierarchiáit, és egy új típusú integráció révén felszámolta a nemzetek közti kizsákmányolást is.

Ebből különösen nagy teher hárult a természeti kincsekben bővelkedő Szovjetunióra, amelytől évtizedeken keresztül országok sora kapta megfizethető áron, a közvetlen termékcsere alapján a fűtőanyagot – még az olajárrobbanások után is csak "csúszó árbázison", tehát a világpiacinál évekig olcsóbban -, csökkentve ezzel a Szovjetunió saját termelőalapjainak fejlesztési ütemét.

1989 után azonban egy csapásra helyreállt a régi képlet, annyi módosítással, hogy a globalizáció korában (és mert a rendszerváltás külföldi tőke nélkül nem volt végrehajtható) a félperiférián kiéleződött a zombiként újraéledő komprádor és dzsentri uralkodó osztály ellentéte, miközben az alul lévőket nem képviseli senki.

Semmilyen társadalmi mozgás, semmilyen osztály érdekképviselete nem lehet meg saját értelmiség nélkül. A baloldali mozgalomban kiváltképpen kitüntetett szerepet játszik az értelmiség, lévén a mozgalom alapja a ráció. A félperifériás közép- és kelet-európai értelmiség azonban vagy az uralkodó osztályhoz dörgölődzik, vagy "népi", "nép-nemzeti" jelszóval a korlátolt paraszti érdekek szolgálatába szegődik; ezzel – paradoxnak tűnő módon – a dzsentri uralkodó osztály malmára hajtva a vizet. A globalizációs akolba megtérve csak annyiban változik a helyzet, hogy az értelmiség egy része a globális tőke szolgálatába áll, szaporítva a törésvonalakat az amúgy is szanaszéjjel szabdalt félperifériás társadalomban. Komprádor elit és neoliberális értelmiség, nemzeti tőke és "nép-nemzeti értelmiség" áll szemben egymással, miközben mindkettő szemben áll a történelmileg progresszív (de atomizált) dolgozók hadával és ezek forradalmi értelmiségével – amely, az előbbiek nagy szerencséjére, ma gyakorlatilag nem létezik, de szabad szemmel legalábbis nem látható. (Ha valahol egy-egy képviselője véletlenül mégis felüti a fejét, akkor önkéntesek hada jelentkezik, hogy lecsapja.)

A központi kérdés: a múlt rendszer jellege

A történelemnek ez a "normális" fejlődése azonban csak megnehezítené, de nem tenné teljesen lehetetlenné a progresszív antikapitalista baloldal létét. Ami lehetetlené teszi, az a múlt rendszer értékelése, ami már a rendszer működése során is mint "titkos féreg" rágta el a gyökereit, bizonytalanította el híveit, gyengítette vezető erejét – úgy a dolgozó tömegeket, mint a pártok legigazabb tagjait.

Ma a szocializmust széles körben azonosítják a letűnt rendszerrel, kiváltképpen annak fonákságaival, tévedéseivel és bűneivel, és tetteit egészben elutasítják. Államosítás, centralizálás, tervezés, tervezett külgazdasági kapcsolatok, szövetkezetesítés, a szólásszabadság szükségszerű korlátozása, az álinformációkat kiszűrő cenzúra, államilag irányított tömegoktatás, népművelés és kultúra, a tömegek kulturális-ideológiai felvilágosítása, a rendszerellenes erők bebörtönzése stb. összekeveredik a kiskirálykodással, a visszaélésekkel, a közösséggel szembeni lelkiismeretlenséggel, az ártatlanok bebörtönzésével, a jogos kritika elnyomásával stb. Ez utóbbiak óriási méretűre duzzasztásával az alternatíva bukásán ujjongó uralkodó osztályok és kiszolgálóik sikeresen kriminalizálják a kapitalizmus meghaladásának történelmi kísérletét.

Az elutasítás magán a kommunista mozgalmon belül sarjadt, és alapja a türelmetlenség: a kapitalizmus megdöntésétől sokan rögtön a szocializmust, sőt a kommunizmust várták és várják. Ezért nem fogadják el (anarchista és/vagy liberális indíttatásból) azt a rendszert sem, amelyet Marxék a proletáriátus diktatúrájának neveztek. Azt pedig, hogy ez egy egész (közelebbről meg nem határozott, de a történelmi tapasztalatok szerint igen hosszú) korszakon át tarthat, végképp elutasítják. Ez a gondolkodás különösen jellemző a köztes helyzetű értelmiségre, amely az új rendtől mindenekelőtt saját felemelkedését várta.

Átmeneti társadalom

A múlt rendszer csak akkor lehetett volna eltorzult szocializmus, ha előbb szocializmus lett volna. De nem volt. (Ezért nem tartom helyesnek az államszocializmus kifejezést, és ezért volt hibás az 1936-os szovjet alkotmányban rögzíteni a szocializmus tényét.) A legfontosabb, a termelés leválasztása a magántulajdonról (magánérdekről) megtörtént, a termelést nem a profitszempontok irányították, ezért kapitalizmus sem volt. A termelőeszközök azonban továbbra is elváltak a közvetlen termelőktől, és megmaradt a munkamegosztás is. A rendszer jellegét illetően osztom Rozsnyai Ervin álláspontját, aki szerint a kapitalizmus és a szocializmus közti átmenetről, formációelméleti értelemben átmeneti társadalomról volt szó.¹ Az átmenetben, amely tehát nem osztály nélküli és nem állam nélküli állapot, és nem is egyirányú utca, szükségszerűen egyszerre vannak jelen a szocialista és kapitalista jegyek (demokrácia és diktatúra, terv és piac, együttműködés és verseny, közösségiség és individualizmus stb.). Jó esetben az utóbbiak egyre kisebb arányban. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, szüntelenül küzdeni kell, és a tévedések, hibák lehetősége óriási.

Hiszen már az is milyen konfliktussal jár, hogy államosítani kell az ipart – előbb a legnagyobb vállalatokat, aztán a kisebbeket és tovább. Meddig és milyen ütemben? Az 5, 10 vagy 50 alkalmazottat foglalkoztató vállalatot mikor? Ha ezeket nem, mi lesz, ha növekedni kezdenek? És a sarki cipész, aki persze csak saját munkájából él, és csak annyit keres önállóan, amennyi megélhetéséhez szükséges? És a lángossütő? A butikos? Ők meddig élhetnek, mint hal a vízben? Ha örökké, akkor miből lesz a szocializmus? És meddig kell várni arra, hogy a parasztság önként szövetkezetbe tömörüljön? Stb., stb.

De még ennél is lényegesebb, mert a társadalom egyenlőségeszményének mond ellent, hogy a fizikai és szellemi munkák elválnak egymástól, privilegizált helyzetet biztosítva az utóbbit végzőknek. E kettéválás megszűnéséhez a technológiai fejlődésen át vezet az út. (Ezt a feladatot mára a globális kapitalizmus részben és technikai értelemben elvégezni látszik, a mögöttünk lévő történelmi jelentőségű kísérlet idején azonban még messze voltunk a fizikai munkák kiküszöbölésétől.) Az átmeneti társadalom technikai fejlődéséhez képzett és odaadó mérnökök kutató-fejlesztő munkájára van (volt) szükség – vagyis jórészt szellemi munkára, miközben a termelésnek lehetőleg napról napra magasabb szinten kell(ett) kielégíteni a szükségleteket, sok-sok fizikai munkával (is). A mérnöknek, tanárnak, kutatónak és művésznek önmaga privilegizált pozíciója megszűnéséért kellene fáradozni (amit a fizikai munka és ekképpen a "proli" iránt érzett megvetésük miatt a legkevésbé sem szeretnének), miként az átmenet államának saját elhalásáért. Mindez nem megy máról holnapra, s addig a társadalmi különbségek tovább élnek.

A döntő kérdés az átmenet egyes eseményeinek, korszakainak, intézkedéseinek, eszközeinek stb. megítélésben, hogy melyek mutattak a szocializmus felé, és melyek vissza. Tovább nehezíti az értékelést, hogy nem a közvetlen hatás, hanem a hosszú távú szempont a döntő.

Lehetséges, hogy a piaci viszonyok élesztésére van szükség az előrehaladáshoz, de az is, hogy ezzel éppen a visszautat egyengetjük. Az elsőre az oroszországi NEP, a másodikra a magyarországi 1968-as új gazdasági mechanizmus, vagy a vállalati gazdasági munkaközösségek 1980-as években történő bevezetése a példa.

Ez azt is jelenti, hogy az eszköz (lévén az csak egy forma) ellentétben állhat a céltársadalomban majdan alkalmazandó (alkalmazható) eszközökkel. Ha nem lenne ilyen eltérésre szükség, akkor az azt jelentené, hogy a céltársadalom már meg is valósult: már most olyan eszközöket alkalmazhatnak az emberek az egymás közti érintkezésben, a társadalmi újratermelési folyamat egészében, amelyeket egy osztály nélküli társadalom alkalmaz. Éppen abból tanulhatnánk a legtöbbet a jövőre nézve, ha meg tudnánk állapítani, mi volt szükségszerű a szocializmus (majdani) győzelme szempontjából, mi nem, és mi volt egyenesen káros – ahelyett, hogy arra keressük a választ: mi volt kellemes vagy kellemetlen, szép vagy rút a létező szocializmusban.

Az "új ember" születése

Az átmenetben nemcsak a gazdasági-társadalmi alapokat kell kiragadni a kapitalizmus kezéből, hanem a kapitalista viszonyok tudati elemeit is. A tudat (erkölcs, kultúra, értékrend) pedig még sokkal lassabban változtatható, mint a gazdasági, jogi formák.

A kapitalizmus tudati lenyomatai, az önzés, kapzsiság, hiúság, irigység, lustaság, kishitűség, rosszindulat, bizalmatlanság (a jóval, az önzetlenséggel szemben), hiszékenység (vonzódás a könnyű megoldások iránt), miszticizmus, intolerancia stb. és a már említett türelmetlenség dolgoznak az átalakulás ellen. Ezek a tudatos és ösztönös romboló erők ott élnek a rendszert fenntartó politikai, adminisztratív és értelmiségi rétegek soraiban, és szüntelen utánpótlásra lelnek a nagyon is kapitalista tudatú tömegekből, saját boldogulásukra használva fel a hatalmat, amit önmaguk hatalma ellen kellene fordítaniuk. Az ilyen rosszindulat, szabotázs vagy ostobaság előszeretettel támad a szocialista eszmék és megoldások legbecsületesebb hordozói ellen.

A rendszer ellenerőinek leszerelése végett korlátozni kell a szabadságjogokat, ami megint csak ellentmondásos dolog: a kapitalizmust nem lehet meghaladni az emberek cselekvő együttműködése nélkül, hiszen az új társadalom éppen az emberek felszabadított energiáira épül. Az új tudatosság, a közösségi gondolkodás és cselekvés azonban csak a gyakorlatban alakulhat ki: nem lehetnek "szabadok", mielőtt létrejönnének. Ráadásul a szabadságjogok korlátozása több társadalmi réteg ellenkezését vívja ki, kivált azokét, akik a legkevésbé képesek individuumukat alárendelni a közösség érdekének.

Igaz, a politikai szabadságjogok e korlátozásáért cserébe az átmeneti társadalom a legalapvetőbb emberi jogokat (lakhatás, egészség, oktatás, kultúra stb.) általánosan és egyetemlegesen, alanyi jogon biztosítani tudja, ami közvetlenül és szinte azonnal bizonyítja az emberek számára az új (bár még csak átmeneti) rendszer fölényét a régivel szemben. Ez ma is így van például Kuba esetében, amelyet a kelet-európai és magyar "baloldali" értelmiség nagy része minden alaposabb megfontolás nélkül, pusztán a politikai szabadságjogok – a szigetországgal szemben immár fél évszázada embargópolitikát folytató, hangsúlyozottan szocialistaellenes, sőt fasizálódó impérium, az USA (!) propagandája alapján vélt – korlátozása miatt elutasít.

Állandó harc ez tehát az átmenet két arca (szocializmus, kapitalizmus) között, ahol a kimenetelt semmi nem garantálja.

Az antikapitalista baloldal siralmas állapota a múlt rendszer bukásából adódik. Ez a baloldal csak akkor fog felébredni tetszhalott mivoltából, ha a múlt rendszer értékelése a helyére kerül. Amíg ez nem következik be, addig el van zárva az az egyébként is roppant göröngyös út, amely kifelé vezetne a kapitalizmusból. Ameddig a médiában gyakran szereplő vezető baloldali értelmiség a felmérések szerint napjainkban radikálisan (szélső)jobbra tolódó egyetemi ifjúság körében kijelenti, hogy tisztességes antikapitalista mozgalmak nem dumálni, hanem kapitalizmust dönteni szoktak, de abból ugyanaz lesz, mint lett '17 után "és tudjuk, hogy az tarthatatlan", addig nincs más lehetősége az ifjúságnak, mint vagy a magyarság szent ügyét sikerre vivő nemzeti államban hinni, vagy a "semmi hatalmat senkinek" anarchista frázisába fojtani ösztönös forradalmiságát – és mindkét esetben a tőke ámokfutását egyébként tényleg párját ritkító arroganciával vezénylő "szoclib" miniszterelnök lemondását követelni, utat nyitva a szélsőjobb felé…

A "mi a teendő?" kérdésére tehát csak azt a számomra is fájóan sovány választ tudom adni: minél többször, minél többekkel megismertetni egyfelől a kapitalizmus alapvető (marxi) törvényszerűségeit (leszámolandó a "lehetséges jó kapitalizmus" illúzióval), másfelől pedig a múlt rendszer átmeneti természetét, kettős jellegét. A múlt rendszerben dolgozó elkötelezett öregek tapasztalatait – amíg még lehet – begyűjteni arról, milyen kezdeményezések voltak, azok milyen sikerrel zárultak és miért. Mik, kik, hogyan voltak a kudarcok (szabotázsok, bűnök) okai, miben rejlett a siker? Mit kellett volna másként tenni?Mert a múlt rendszer a mi múltunk. Tanulságai és az általa kínált perspektíva nélkül a tőke elnyomásával szembeni lázadás csak a fasizmus veszélyét idézheti fel.

Jegyzet

¹ Lásd Rozsnyai Ervin: Szocializmus volt vagy valami más? Budapest, 2002, a szerző kiadása; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

Harsányi Iván

"Egyszer régen – írta Korolenko, a XX. század elejének nagy orosz elbeszélője -, sötét őszi estén, egy zord szibériai folyón vitt végig az utam. A folyó egyik kanyarulatánál, a sötét hegyek lábánál, hirtelen fény villant föl előttünk. – Hála Istennek! – mondtam örömmel -, közel már az éjszakai pihenő! Az evezős megfordult, vállán át rápillantott a fényre, és fásultan újból nekifeküdt az evezőnek. – Messze van az még!

Nem hittem neki: előttünk ragyogott a fény, élesen, kiválva az alaktalan sötétségből. De az evezősnek igaza volt: kiderült, hogy tényleg messze van.

Mostanában gyakran jut eszembe ez a sziklás hegyektől beárnyékolt sötét folyó és a lobogó fény. Azelőtt és később is sok fény csalogatott a közelségével, nem csupán engem egyedül. Az élet azonban mindig csak ugyanazon zord partok között folyik, a fények pedig messze vannak. És megint csak neki kell feküdni az evezőnek…

De mégis… mégis… előttünk – ott a fény!"

Objektív okok

A baloldal tétovaságának, gyengeségének legfőbb oka az, hogy ez a fény, ha egyáltalán, hát roppant messze lobog. A rendszerváltást követő évtizedben a tisztánlátást nagyon megnehezítette a világ és a térség helyzetének kaotikusnak látszó kavargása, az új nemzetközi hatalmi struktúra minőségének és ellentmondásainak időleges átláthatatlansága. Nem csak a baloldal szédült tőle. Súlyos perspektívazavarokkal küzdött a konzervatív jobboldal, amely évtizedekkel előbbi hagyatékát próbálta kiásni a föld alól, és a demokrácia felhőtlennek tetsző diadalától megszédült liberális világ is (lásd: "a történelem vége"). A beállott, megrázó erejű változás haszonélvezőinek interpretációs offenzívája csupán másodlagos szerepet játszott a baloldal tanácstalanságában. Jelentős dolgozó tömegek valóban azt várták, hogy a szociális emancipáció történelmi léptékű, de felébe-harmadába maradt projektumai után az új világ legalább gyors, kézzelfogható anyagi felemelkedést hoz nekik. Az első csalódások után az Európai Unióba való belépés távlata keltette új életre a várakozásokat. Ez a helyzet nem kedvezett a reális tájékozódásnak, a követelményeknek megfelelő baloldal kialakulásának.

Szubjektíve

A "szociológiai" baloldalt (vagyis a társadalomnak azt a jelentős hányadát, amely számára itt és most a kapitalizmus nem hozhatta meg életproblémáinak elviselhető rendeződését) az előző évtizedek ebben a térségben nem készítették föl az ellenálláshoz szükséges gyors, spontán megszerveződésre. Még kevésbé a megfelelő politikai reagálásra, legkevésbé a sémáktól mentes, mindezek kibontakozásához elengedhetetlen elemzésre. Az addigi baloldal új politikai formációkba csoportosuló, szükségképpen tarka, egymás között is torzsalkodó erői, nem kevésbé zavarodott ideológusaikkal, szintén kevéssé tudtak hozzájárulni a kellően rugalmas és hatékony fellépéshez. Egy részüket ebben akadályozta, hogy a megújulást a nyugati szociáldemokrácia más társadalmakban kialakított, korábbi évtizedek viszonyaihoz kötődő sémáiból akarták levezetni. Másokat a történelem "kratkij kursz"-szintű ismerete és szemlélete kötötte gúzsba. (Mindkettő napjainkban is él.)

Mára a nemzetközi és a térségbeli realitások is többé-kevésbé tisztázódtak; jóval átláthatóbbá vált a helyzet. A kezdetben létező vagy létezni látszó alternatív lehetőségek azonban régen lezárultak. A térség nem kereshetett adottságainak megfelelő sajátos megoldásokat, hanem integrálódott (nem csak mások integrálták; saját elitjeinek mozgékonyabb, a szituációt és lehetőségeit gyorsabban átlátó része is törekedett erre) a globálkapitalista nemzetközi gazdasági rendbe és intézményrendszerbe, ennek összes következményével.

Egyszersmind a világ más részein – különösen a legutóbbi évek során – olyan folyamatok indultak el viharos sebességgel, amelyekre ugyan a kelet-európai baloldal kevésbé figyel, de amelyek merőben új tendenciákat táplálnak. A centrumból kiáramló pénz- és működő tőke, amelyet (ki emlékszik még?) a profit utáni hajsza ismét "végigkergetett az egész földgolyón" (most elsősorban az 1990-ben tőkés irányban elindult államokon és térségeken), ezen is túllépett azóta. Bizonyos értelemben "visszaviszi" az elmaradottabb országokból kiszivattyúzott anyagi erőt, hogy ott helyben csinálja a profitot, előnyösebb feltételekkel, de immár hamisítatlan tőkés formákban. Ezáltal azonban, a történelemben első ízben, ott is létrejön (létrejött) a világpiacon is versenyképes korszerű ipari és pénzügyi nagytőke, amely máris az élvonalba tör (Kína, India). Ez az egyenlőtlen fejlődés (lám, egy másik elfelejtett fogalom) új hullámát gerjeszti, aminek az eredményei kiszámíthatatlanok. Európa – benne most már a mi szűkebb régiónk – és némileg Japán is nehéz versenyhelyzetbe kerül. A kelet- és közép-európai baloldalt ez annyiban érinti, hogy reménytelen minden olyan útkeresése, amely a szokatlan, országait nyomasztó feszültségek okát és megoldását saját nemzeti talaján vagy akár a szűkebb régióban keresi. A baloldal új stratégiái Kelet- és Közép-Európában is csak a legújabb fejleményeket is számításba vevő globális elemzés alapján születhetnek. Különösen áll ez a rendszerkritikus baloldalra.

A kapitalizmus a 19. századtól mindig is világrendszer volt, de korábban a különböző térségekben eltérő módon érvényesült. A centrum és részben a félperiféria területén jól strukturált társadalmi-gazdasági rendként volt jelen; a többi részt többé vagy kevésbé prekapitalista mivoltában tagolta be a tőkés világpiacba. Mészáros István professzor még néhány évvel ezelőtt (2004-ben) is arra figyelmeztetett, hogy "csaknem hárommilliárd ember ma sem az értéktöbblet kapitalista termelésének a szabályai szerint teremti meg életfeltételeit".¹ Ám, bár hiba volna akár egy erőteljes tendenciát is kész tényként regisztrálni, úgy tetszik, hogy ez a megosztottság napjainkban utolsó évtizedeit éli. A tőke vihara a kelet- és közép-európai félperifériát bekebelezve, olykor rajta csak átfutva, továbbhalad Kelet és Dél felé. Ennek a fejlődésnek a következő két-három évtizede döntő jelentőségű lesz annak az ellentmondáshálónak a kialakulása szempontjából, amely a mi országainkban is létrehozhatja a szociális emancipáció erőinek, netán a politikai baloldalnak valamilyen, a mostaninál sokkal egészségesebb, világosan rendszerkritikus, de a nosztalgiáktól megszabadult, szükségképpen globális erejét. Kína nem a tegnapi szocializmus sokak képzelte sikeresebb továbbélésével, hanem markáns, olykor brutális kapitalista fejlődésének konfliktuskeltő, kihívásokat támasztó erejével járulhat hozzá ehhez. A kelet-közép-európai baloldalnak ilyen erőtérben kell helytállnia, miközben erre alig van felkészülve.

Térjünk vissza a körkérdésben érintett térségbe.

A baloldal cselekvőképtelenségének a legfontosabb politikai oka itt az, hogy a kormányrúd a régió minden országában a tarka összetételű, új birtokon belüli rétegek kezébe került, és a széles értelemben vett baloldal ezek két szárnya közé szorult. Egyikük az összeoml(aszt)ott kommunista vezetésű állammal olyan retorikát, víziót állított szembe, amely konzervatív-konfesszionális-etnocentrikus eszméivel, az 1920-1945 közötti korszak tapasztalatai miatt baloldali gyomor számára befogadhatatlan. Támogatói között a térségben nemcsak az uralkodó elit egy része található, hanem olyan milliók, akik nem tudnak lépést tartani a globalizálódó világ tőlük megkövetelt igényeivel. Ettől lesznek antiglobalisták, euroszkeptikusok, múltba fordulók. Ennek a szárnynak a hívei az újkapitalizmussal (amelynek létrejöttét pedig sokféleképp elősegítették, és tudtukon kívül fenntartásához most is hozzájárulnak) régi családi, társadalmi életmodelleket állítanak szembe, vallási, nemzeti alapon. Szemléletükben ennek megfelelően (és nem pusztán valakik propagandájának a hatására) megtalálhatók a rasszizmus alig álcázott elemei. Ez a szárny a világgazdaság mai tendenciáit figyelembe véve az ár ellen úszik, hosszabb távon kudarcra van ítélve, de ennek a kifutását évtizedekkel mérhetjük. Tömegeinek megőrzése végett gyakran éles, demagóg, szelektív antikapitalista szólamokkal áll elő. Nem véletlen, hogy megnyilvánulásaiból a baloldal egyes szektorai az övékkel rokon hangokat vélnek kihallani, akcióik ezért keverednek olykor azokéival; íratlan szövetségre lépnek velük. Ezt a betegséget nehéz kinőni, mert a kétféle tiltakozás gazdasági alapja szinte ugyanaz, csak a tiltakozástól várt kibontakozás távlata tér el.

A kelet- és közép-európai jobboldal fontos, súlyos következményekkel terhes törekvése, hogy fölülvizsgálja a 20. század döntő mozzanatának, a második világháborúnak a tanulságait, kimozdítsa sarkukból a Hitler-ellenes koalíció győzelmével előállt történelmi helyzet eszmei és politikai alappilléreit. Ennek felel meg a két háború közti radikálkonzervatív és szélsőjobb államalakulatok és eltérő arculatú vezetőik (Piłsudski, Horthy, Antonescu, Tiso, mostanság már Szálasi, Pavelić) rehabilitálása, nemkülönben kisebb-nagyobb sarzsit viselő csicskásaik rehabilitálása, piedesztálra emelése. Ennek a jelentősége nem csupán a történelemoktatást, egyes, annak idején általuk különösen sújtott rétegek közérzetét érinti, hanem a baloldalnak az antifasiszta ellenállásban kikovácsolódott világlátását, végső soron az emberi emancipáció alapértékeit kezdi ki. A baloldal bénultsága azonban nehezíti, hogy ezzel szemben hatékonyan lépjen föl.

A baloldal egyes osztagai és a szélsőjobb közötti érintkezésnek – a most említett törekvéseken túl – határt szab, hogy az elit jobbszárnya az antikommunizmus olyan durva formáját képviseli, amely a baloldal legtöbb komponensét, az egykori kommunista kormányzatokhoz való viszonyuktól függetlenül, taszítja, félelemmel tölti el. Erősíti ezt a hatást, hogy a jobboldal a KP-k egykori tagjainak (több országban ez azonos a néhány évtizeddel ezelőtti társadalom közéleti aktivitást tanúsító részének többségével) a politikai életből való kiszorítását, életfeltételeinek a korlátozását, szervezeteinek a betiltását tűzte napirendre. A tehetetlenséget fokozza a kommunista vezetésű rendszerek torz hatalomgyakorlási módszereinek (a sublótfiókban bomladozó valódi és imaginárius csontvázaknak) az emléke. Valódi alapja azonban az alternatíva hiánya. Az uralkodó elit másik szárnya ugyanis, a baloldallal való találkozási pontjai dacára, nem kínál megnyugtató alternatívát a rendszer elháríthatatlan bajaival szemben.

Ez a másik szárny, amely önmagát modernizálónak tekinti, átlátja, hogy a bajokból a kiutat nem lehet "hátrafelé", avas régi létformák újraépítgetésével és a nekik megfelelő eszmetöredékek fölélesztésével keresni. Hajlandó feltétel nélkül vállalni a világpiac és urai által diktált irány- és szerkezetváltást. Reménye és állítása, hogy ezen az úton "előremenekülve" társadalmaink fölkapaszkodhatnak a centrum szekerére. Ezzel egy-két évtized leforgása alatt haszonélvezőivé válhatunk a világgazdasági centrum által biztosított komparatív előnyöknek. (Mint láttuk, ezek néhány évtizedes távlatban jelentősen megcsappanhatnak.) Szemléletének fontos – nem teljesen alaptalan – eleme, hogy "tulajdonképpen nem nagyon van választási lehetőség": ha előre akarunk jutni, az árral egy irányban kell mozogni, vállalva ennek összes, olykor fájdalmas szociális következményeit. Ez belesimulást feltételez a nem összeesküvők, hanem a viszonyok által diktált neoliberális világrendbe.

A modernizáló szárny vezető erejévé bizonyos időszakokban térségünkben is a szociáldemokrácia válik. Ez összefügg viszonylagos nemzetközi szervezettségével, világhálózatának kohéziós erejével, bizonyos, nem is keskeny rétegekben máig megőrzött rokonszenv-potenciáljával. Befolyását annak is köszönheti, hogy a Willy Brandt – Bruno Kreisky – Olof Palme-trió az 1970-es években (történelmileg az utolsó lehetséges pillanatban) kiterjesztette a világmozgalom hatókörét a "harmadik világra". Kelet- és Közép-Európában, ahol a korábbi, kommunista vezetésű rendszerek bizonyos szintű létbiztonságot garantáltak a nép nagy rétegeinek, a szociáldemokraták objektív, illetve vállalt feladata néha az, hogy megpróbálják elviselhetőbbé tenni a globalizáció okozta, e téren mutatkozó legkirívóbb visszaeséseket. Ez nem is mindig jelentéktelen enyhítéseket hoz. Végül azonban szinte minden esetben "falnak ütköznek" velük. A modernista szárny főszereplői ugyanis, választói befolyásuk mértékétől függetlenül, a liberálisok, illetve a szociáldemokratáknak hozzájuk legközelebb álló része. Nem vitás: az ő fejlesztési vízióik illeszkednek leginkább a jelenlegi világtendenciákba. A tőkefelhalmozás gyorsítását gátló szociálisintézkedés-csomagokkal a gazdaság külső és belső egyensúly-követelményeit szegezik szembe, amiben a nagy világgazdasági centrumok támogatják őket. Az eredmény rendszerint a meakulpázó önbírálat és a fő sodorba való visszaigazodás. Ennek azonban az a következménye, hogy a szocializmus, amely érett formájában úgy jelent meg a történelemben, mint az egész emberiség teljes emancipációját hozó eszme és mozgalom, ebben a mai, többek közt kelet-közép-európai formájában igencsak korlátozott értelemben tudja ellátni emancipáló hivatását. Ez is fokozza a potenciális baloldali bázis zavarodottságát.

Az uralkodó rétegek modernizáló szárnya mégis fontos történelmi szerepet tölt be: nagyjából azt, amelyet Marx a Kommunista Kiáltványban a felemelkedő burzsoáziának tulajdonított. Tevékenységével megérleli, kiélezi, világossá teszi a fennálló világrendnek és helyi változatainak az ellentmondásait. Ezalatt új generációk nőnek föl, amelyeket már nem nyomaszt a 20. századi társadalmi kísérletek nyomasztó terhe. A modern technika segíti majd őket a szervezkedésben, kiváltképp pedig az információk gyűjtésében, amely feltétele jó tájékozódásuknak. (Igaz: eszközül szolgálhat manipulálásukhoz, féken tartásukhoz is.) Ki tudja, mikor, milyen események hozzák majd meg talpra állásukat? És ki tudhatja, milyen társadalmi erők vállalják majd magukra ennek a végső konzekvenciákig vitelét?

Minden további, erre vonatkozó találgatás üres spekuláció lenne.

Jegyzet

¹ Magyarul lásd Mészáros István: Kortársunk, Marx és globalizáció-értelmezése. In: Yearbook 2006. International Labour Movement. Évkönyv 2006. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. XXXII. évf. Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 2006. 110.

Kállai R. Gábor

Baloldali hipochondria

A feltett kérdés, még ha megfogalmazásában részt vettem is, megválaszolhatatlan, mert – mint tudjuk – az orvos a teljes és tudományosan is igazolt diagnózisra akkor tesz szert, ha a beteg már békésen hűl a boncasztalon. Magyarországon viszont, de a régióban másutt is, az a furcsa helyzet állt elő, hogy nagy vonalakban minden rendelkezésre állna, ami egy aktív, tetterős, kritikai, antikapitalista baloldali baloldalhoz szükséges, még sincs sehol ilyen, valóban komolyan vehető társadalmi-politikai erő.

Baloldal – baloldalak? – természetesen van(nak), már csak azért is, mert lenniük kell, az itthon és globálisan felhalmozódott társadalmi, gazdasági, politikai, ökológiai problémák megoldása – felmutatása, minimalizálása, leírása, visszaszorítása, a további bajok mérséklése, az összeomlás elhalasztása (nem kívánt rész törlendő) – mástól nem várható.

Kiindulópontként tegyük fel, hogy ha fragmentáltan is, de többé-kevésbé ismerjük a mai kapitalizmus természetét, folyamatait, továbbá megfelelő ismereteink vannak a társadalom szellemi és szociális állapotáról. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy ismerősek azok a technikák is, amelyek alkalmatosak a társadalmi cselekvés érdemi befolyásolására. Nincs ezekben a feltételekben semmi utópizmus; Kelet-Közép-Európában jószerével minden elképzelhető elmélet, politikai gyakorlat, spontán tömegmozgalom megjelent az elmúlt másfél évtizedben – különösebb tömeghatás és társadalmi következmény nélkül. Mindazonáltal az is tapasztalat, hogy ha valahol megjelenik egy baloldalinak látszó kormány, mögötte s némiképp ellenére megjelenik az érzelmi baloldaliság, egyfajta baloldali szubkultúra is.

A baloldal betegsége egyfelől politikai hipochondria, amely – mint tudjuk, esetleg tapasztaljuk is – az önbeteljesítő jóslat egyik fajtája: ha más betegség éppen nincs, akkor önálló depresszióvá fejlődik; a képzett hipochonder éppen annyira tehetetlen, mint a valódi beteg. Maradva a betegség-metaforánál, a baloldal másik nyavalyája a frusztráció, ami abból fakad, hogy – leszámítva néhány esetet – nem válik baloldali tömegmozgalommá.

Elgondolkodtató, hogy ha egyszer a kapitalizmus ellentmondásai – hagyományos kifejezés – evidens módon tapinthatóak, s ha másként nem is, de adekvát elméletek szintjén létezik a baloldal minden szokásos és új elmélete, továbbá annak sincs akadálya, hogy akár naponta alakuljanak megfelelő habitusú pártok, mozgalmak, önszerveződések, újságok, egyetemek és szakszervezetek stb. (olykor létre is jönnek effélék), hatásuk, befolyásuk azonban csekély, ha van egyáltalán. Lehet azzal védekezni, meg is tesszük, hogy a tudás és a szervezet nehezen jut el az érintettekhez, ám ha mégis eljut – azért van erre is precedens -, akkor sem ragadja meg a tömegeket, hogy finoman fogalmazzunk.

Az antikapitalista és kritikai baloldal, ennyiben a történelmi tapasztalat feltétlenül irányadó, akkor szokott tömegmozgalomként is megjelenni, ha a tömegek számára a kapitalizmus ocsmány valósága közvetlenül is megjelenik a mindennapi életben.

A baloldal – a baloldali árnyalatok között szándékosan nem szelektálok -, kivált az antikapitalista, azaz kritikai baloldal nem l'art pour l'art létező, elméletileg végtelenül kicsiszolt, olykor akademice is akkreditált, magasztosan nagyvonalú társadalomformáló programjai rövid vagy középtávon a mindennapi jólét – beleértve az anyagi, szellemi és politikai javakat – megteremtésére irányultak. A baloldal sikeres korszakaiban, s ahol manapság sikeres, általában ott kereste/keresi a problémák megoldását, s az ehhez nélkülözhetetlen tömegtámogatást, ahol volt/van, s arra, amire éppen múlhatatlan szükség volt/van. Dél-Amerika radikális baloldali "populizmusa" (tényleg, miért is populizmus?) azért sikeres, feltehetően ideig-óráig, mert aktivista programja maga mellé állítja a favellák lakóit és a tradicionális falusi és/vagy indián közösségeket azzal az egyszerű eszközzel (már ha ez egyszerű), hogy biztosítja a munkát, a mindennapi kenyeret s valami vázlatos társadalmi gondoskodást. A Távol-Kelet államszocializmusainak lakói évezredes éhezés és évszázados háborúk után békén jóllakhatnak, anyagi javak tömegéhez jutnak hozzá, utazhatnak, kereskedhetnek, tanulhatnak, egyszóval emberi életet kezdhetnek élni, noha munkakörülményeik, olykor politikai rendszereik embertelenek. Nem volt ez másként Kelet-Közép-Európában sem.

Mintegy mellékesen a történelmi baloldal leginkább a romeltakarításban, a soros háborúk és szélsőjobbos-konzervatív rezsimek felszámolása után serénykedett sikeresen, vagy – ma inkább ez a jellemző – a polgári jogállam védelmében mutat fel eredményeket.

Mindenesetre a kérdést úgy kell adekvátan feltenni, hogy miért nem talál az elvben létező kritikai baloldal befogadó közeget.

Kelet-Közép-Európa lakossága az új – vagy régi, de jócskán felújított – kapitalizmus újjászületését egyfajta győzelemként élte meg; az általános jog- és kifosztást nem akadályozta meg, de nem is követte, nem követi ma sem spontán tömegmozgalom. Nem valami logikus a dolog, elvégre a rendszerváltozás az elemi érdekeket, a mindennapi megélhetést, a biztonságot sértette, de a tény ettől még tény marad. Különösebb utóvédharcok nélkül adta fel a régió lakossága azokat a pozíciókat, amelyekért a mai baloldal küzdeni szokott, a bértarifa-rendszert, a bölcsődéket, az általános foglalkoztatottságot, a beleszólási jogot, az ingyenes közoktatást és egészségügyet, a biztos és korai nyugdíjat, az olcsón hozzáférhető, államilag támogatott kultúrát – a sor jócskán folytatható. Lehet, ezen jogosítványok bornírtan és korlátozottan működtek az államszocializmusban – de működtek. Bizonnyal megkönnyítette a kapitulációs folyamatot az államszocializmus depolitizáló mechanizmusa, esetleg a manipuláció, a polgári szabadságok megteremtése, az is igaz viszont, hogy a jól érzékelhető egyéni és csoportérdekeket nem olyan egyszerű elhazudni.De nem lehetetlen.
Az elmúlt másfél évtizedben mindvégig lehetséges volt – vagy annak látszott – az élethelyzet egyéni javítása. Mindig volt/van olyan kitörési pont, amely lehetővé tette/teszi az emberek jelentős hányada számára, hogy megtalálják azt a módszert, amely átmenetileg vagy tartósan javít az élethelyzeten, vagy legalábbis elviselhetővé teszi. Történelmi analógiaként adódik a 19. század végi, Amerikába irányuló kivándorlás, amikor az itthon lehetetlen helyzetben vergődő emberek az óceánon túl belevágtak valamiféle új életbe – olykor sikerrel, többnyire természetesen nem. Az, hogy a lakosság mintegy fele-kétharmada formálisan kimarad a legális gazdaságból, s valahogy mégis megél, többek között erre utal. Az önfoglalkoztatás trükkjei, a szürkegazdaság, a kis kényszervállalkozások, a munkavállalás különféle formái, a segély- és nyugdíjzsonglőrködés, a pályázati értelmiség megélhetési szlalomozása, a fogyasztás minimalizálásán alapuló robinzonád és még egynéhány forma afféle Óperencián túli emigráció.
A régióban a rendszerváltozást követően, nagyjából 1995-97 táján lezajlott "az olcsó bugyi" forradalma. 1989 után, az alatt a néhány év alatt, amíg a családi tartalékok kimerültek, olcsó, ócska, de még éppen használható, elsősorban távol-keleti tömegárukkal telt meg a piac, különösen a ruházati, de voltaképpen szinte minden fogyasztási cikk proli változatához hozzá lehet férni – legfeljebb a minőség csapnivaló. Ezzel egy időben persze tönkrement a hazai textilipar, és sok minden más is, a kieső fogyasztási cikkekhez azonban hozzá lehet jutni. Így a bérek – nyugdíjak, segélyek stb. – reálértékének csökkenését nem lineárisan követte a mindennapi fogyasztási cikkekre vetített vásárlóerő csökkenése. Bizonyos értelemben ezzel párhuzamosan s ehhez hasonlóan csökkent vagy szűnt meg a régióban a világháború óta tartó elemi lakásínség – a fenntartási költségek emelkedése más kérdés. A lakhatás lehetősége, a lakáshoz jutás kényszerű szabadsága létező dolog, még ha sokan ki is esnek a rostán, s hamar eljutnak a végállomást jelentő aluljáróig vagy a temető szóróparcellájáig.
A szintén ugyanebben az időszakban lezajló technológiai forradalomról sem árt tudomást venni, különösen azért, mert az új eszközök elterjedése egyúttal a mindennapi élet átrendeződését is jelzi. Ma úgyszólván minden háztartásban van egy vagy több mobiltelefon, sokcsatornás tévé, Magyarországon van hárommillió személyautó, s közel egymillió internetre csatlakozó computer – ehhez hasonló adatok állnak rendelkezésre a régió többi országából is. Az is feltűnő, hogy bármennyire is nyomorog egy személy vagy család, utoljára ezeket a különleges tárgyakat és a hozzájuk kötődő fogyasztási szokásokat adja fel. E mellékesen aránylag olcsón hozzáférhető eszközök nyújtotta lehetőségek még jószerével kihasználatlanok, a mindennapi élet szintjén jó ideig azok is maradnak, ugyanakkor már elemi szintű használatuk is olyan életmód-forradalmat jelent, amelynek perspektívái beláthatatlanok. Nem a tudásalapú társadalomról vizionálok, megteszi majd más, hanem a közvetlen kapcsolattartásról, elektronikus fényképezésről, levelezésről, informálódásról, az utazás, közlekedés megváltozott lehetőségeiről és így tovább. A mobiltelefon és társai a mindennapi élet szintjén; ha mást nem is, de annyit biztosan jelentenek, hogy egy éppen csak elviselhető munkahelyet (ha van), nehéz anyagi helyzetet, magányt, betegséget, öregséget, tartalmatlan fiatalkort áthidalhatóvá tesznek. Ez akkor is civilizációs áttörés, ha – nagy valószínűséggel – megszületett már az utolsó olyan nemzedék, amelyik még tömött könyvespolcokat láthat maga körül.
A 20. században lezajlott két nagy antikapitalista forradalmi hullám nem kevés doktriner hezitálás után rátalált az adott korszakok politikai ugrópontjára, arra az instrumentumra tudniillik, amely nem csupán az adott korszak társadalmi kríziseinek politikai megoldási eszköze volt, hanem akár a forradalom másnapján, esetleg már előtte úgyszólván mindenki számára érthető, követhető volt, mi több, tömeges és reális aktivitásra adott keretet. Súlyos, de nem megalapozatlan leegyszerűsítéssel 1905-1923 között a tanácsok (önigazgató közösségek) a tevékeny tömegemberek (Gramsci) természetes szerveződési és valódi részvételi centrumai voltak. 1945 után a forradalmi és a szociáldemokrata tömegpártok s egyéb szervezetek (kivált a szakszervezetek, ifjúsági szervezetek stb.), illetve az általuk megragadott állami-politikai hatalomban való – akár csak illuzórikus – részvétel bírt kellő vonzerővel. Már csak azért is, mert abban a szűk időintervallumban, amikor az új államalakulat eredeti funkcióját betöltötte, az államosítás, az állami ellenőrzés, az államgépezet kisajátítása, az állami oktatás és egészségügy megszervezése valóban progresszív volt – persze mihez képest. Az is igaz, hogy mindkét forma meglehetősen hamar kiüresedett és elbürokratizálódott, az antikapitalista célokat pedig vagy részben, vagy sehogyan sem teljesítette be, ám mindez semmit sem von le abból, hogy az antikapitalista baloldal szerveződési centrumai voltak. A tömegpártok és a tanácsok rekrutációs bázisa – mutatis mutandis – egyaránt a szervezett, öntudatos, tanult nagyüzemi munkásság volt, az az osztály, amelynek maradványai manapság segélyből vagy nyugdíjból élnek, s szórakozásképpen olykor megnézik a régi munkahely telkén épült plázát.
A baloldali mozgalmak úgy nagy általánosságban egyfajta együttműködést, szolidaritást, altruista beállítódást tételeztek fel, illetve alakítottak ki az emberek között. Ugyanakkor Marx már ezelőtt jó százötven évvel írt arról, hogy a kapitalizmusra jellemző általános konkurenciaharc amúgy magától értetődően a bérmunkások között is megjelenik, melynek gyógyszere a közös érdekek felismerésén vagy felismertetésén, esetleg a humánus megfontolásokon alapuló szolidaritás. Bár tudható, hogy a mainstream által meghirdetett egyetemes nagy gazdasági verseny világméretekben pusztító, a mindennapi életben embertelen és halálos (ettől még realitás), a jelen társadalomban az élet szerves része. Egymás legyőzésének olykor igen nagy a tétje, a cél, mondhatni, az életben maradás – kenyérharc, pozícióharc és egyebek formájában; az együttműködés, a kölcsönös bizalom, a segítségnyújtás, azaz a Morál néne dohogására való odafigyelés fölösleges és ártalmas luxus.
Időben fel kell ismerni: Kelet-Közép-Európa, talán a volt Szovjetunió egyes utódállamai kivételével, a modern kapitalizmus győztes oldalára csöppent, azaz nem elszenvedője, hanem aktív résztvevője a harmadik (negyedik, ötödik) világ kirablásának, a környezet tönkretételének, a neoimperializmusnak, a végképp leszakadtak féken tartásának. Ahogy lenni szokott, ebből a pozícióból következik, hogy valami mindenkinek, tehát az Ózd mögötti (a Zsil-völgyi, a Bielsko Biała környéki) lepukkadt bányászfalu romáinak és téesznyugdíjasainak is csurran-cseppen, ha más nem, az elemi létezéshez minimálisan szükséges fogyasztási javak formájában. A baloldaliság ön(át-/újra)értékelése, a baloldaliság önkritikája a történelmi tapasztalatok feldolgozására, a realitások analízisére szokott épülni, a tömegek megragadása, aktivizálása, a spontán mozgalmak meg- és önszerveződése, hogy úgy mondjuk, ezzel jár együtt. Amennyire ismerjük baloldali eleink sikereinek titkát, az, úgy tűnik fel, részben abból állt, hogy kellő rezignációval felmérték: ha kilépnek az íróasztal mögül, kikkel, milyen emberekkel kell együttműködni az ismert – na jó, megismerhető – korproblémák megoldásában.

Most realista módon abból kell kiindulni, hogy a potenciálisan tevékeny tömegember keze ügyében a mobillal, kínai joggingban a tévé és a számítógép előtt ül. Megélhetése bizonytalan, munkahelyén kiszolgáltatott, kollégáit, főnökeit, beosztottjait utálja, mert fél tőlük, munkája valamely szellemi vagy fizikai részfeladat mechanikus ismételgetése, emberi kapcsolatai beszűkültek, az államban és intézményeiben, továbbá a politikai szervezetekben nem bízik, egyre mélyebbre keveredik a hitelfüggőségbe, s erőtlenül gyűjtöget betegségeire és nyugdíjára. Az órákon keresztül nézett tévéműsor hűen, tehát kellően zagyván és manipuláltan elé tárja a politikai látványt, a neten vázlatos ismeretekre tesz szert a globalizációról és a globális problémákról, valamit megsejdít, persze torzan, a kapitalizmus természetéről, a hazai és a világproblémákról.

Elvtársak: hic Rhodus, hic salta.

Krausz Tamás

Miért beteg a baloldal a kelet-európai régióban? Visszatérünk-e a 19. századba?

Érdekes, hogy 1908 elején az akkor még Lenin által is csodált Kautsky Marx Károly történelmi jelentősége című brosúrájában ¹ a munkásmozgalom és a szocializmus egyesítésének kérdését a marxi tradíciónak megfelelően úgy vetette föl, mint az "elmélet és a gyakorlat egységének" valaminő létrehozását (ami a proletárság számára előfeltétel, ha a kapitalizmus forradalmi megdöntését, vagyis önmaga mint osztály felszámolását meg akarja valósítani). Már Kautsky utalt arra, hogy Marx előtt is tűztek ki szocialista célokat, "azonban csak szektákat hoztak létre, széttagolták a proletárságot, mert a szocialisták mindegyike a szociális kérdés megoldásának arra a különös módjára helyezte a fősúlyt, amelyet ő fedezett föl. Ahány megoldás, annyi szekta."²

A mai "betegség" diagnosztizálása nyilvánvalóan nem lehetséges történeti szemlélet nélkül, hiszen a nem történeti jellegű oknyomozás szükségképpen félrevisz a szubjektivista, a politikai-ideológiai magyarázatok irányába. Ennek megfelelően a diagnózis és gyógyítás folyamatait sem lehet összekeverni, noha nyilván nem választhatók el egymástól. A magyar és kelet-európai antikapitalista ³ (nem-kapitalista) baloldal "betegségének" diagnosztizálása ma már nem bonyolult feladat, hogy mást ne mondjak, végül is több mint 20 éve ezzel foglalkozunk az Eszmélet szerkesztőségében (az első néhány évben még a folyóirat konkrét létezése nélkül).⁴ Nehezebb a "mi a teendő?" kérdésére választ adni, hiszen nincsenek jelen egy kapitalista összeomlás és a közösségi értékekre alapozó új munkásmozgalom felemelkedésének társadalmi-politikai és pszichológiai feltételei sem a centrumországokban, még kevésbé az olyan szatellitállamokban, mint Magyarország és általában a kelet-európai régió. Ami munkásmozgalmi önvédelem megmaradt Európában, az gyakorlatilag mind a régi szakszervezetekhez megy vissza; más kérdés, hogy Kelet-Európában a régi szakszervezetek erkölcsi kopása erőteljesebb volt, mint Nyugaton.

Sokan gondolták azt 1989 tájékán, főként a "naiv" nyugati baloldalon, hogy az államszocializmus összeomlása egy új, baloldali, szocialista fellendülés kiindulópontja lesz. A valóságban éppen az ellenkezője történt. Az egész baloldali kultúra került le – látszólag legalábbis – a történelem süllyesztőjébe. De az nem világos, hogy milyen mélyre. Az viszont világos, hogy az államszocialista kultúra elhalálozása, amely még mélyen a Kádár-rendszerben kezdődött, és amit szimbolikusan is kifejezett Aczél György híres-hírhedt megfogalmazása: "a kultúra is áru", jelentős mértékben aláásta a rendszerkritikai (antikapitalista) baloldal anyagi és erkölcsi pozícióit, társadalmi-szellemi befolyását egyaránt. Az autonóm közösségi kultúrának még olyan csúcsai, mint Ady és József Attila, vagy Tolsztoj és Solohov, Iszaak Babel és az egész későbbi szovjet irodalom, vagy Illyés és a háború utáni egész magyar szocialista irodalom is "átadta" a helyét a giccsnek, az üzleti irodalomnak az értelmiség közvetlen támogatásával. A jelenség ismert. Tehát a baloldali (autonóm közösségi) kultúra "kimúlása" az újkapitalizmus, a "szabadpiac" világában szükségképpen magával vitte mindazokat az életképesnek látszó elemeket, értékeket, elméleteket, tradíciókat stb., amelyek mindenfajta elnyomás tagadásából és egy szabad közösségi társadalom lehetőségéből indultak ki.⁵ Mivel ilyen antikapitalista kulturális értékrendben – elvben – érdekelt társadalmi csoportok, mindenekelőtt a nagyipari munkásság és a belőle kinőtt értelmiségi rétegek szociológiai és kulturális értelemben megszűntek létezni, vagy legalábbis oly mértékben átalakultak a rendszerváltás nyomán, hogy e kultúra hordozására alkalmatlanná váltak, a rendszerkritikai értelmiség kis csoportjának szerepe e téren kétségtelenül megnövekedett.

Tehát az antikapitalista (közösségi) értékrend, törekvések és célkitűzések (társadalmi önigazgatás, társadalmi önvédelem, hatalomtól és piactól független szükségletek kielégíthetősége stb.) fenntartására, szellemi "újratermelésére" a rendszerváltás folyamatában megszerveződött struktúrák, mint az Eszmélet vagy a Baloldali Alternatíva Egyesülés (miként a hasonló szervezetek az egykori Szovjetunió területein és más, korábban államszocialista országokban) nem rendelkeztek sem társadalmi, sem anyagi forrásokkal. E tradíció alapján jelentős antikapitalista mozgalmak nem jöhettek létre. Ismétlem, a régi hagyomány elsüllyedt a piaci és reklámkultúra förtelmes tengerében.⁶ Ráadásul a fiatalok irtózatos agymosáson mennek keresztül; egy olyan liberális agymosáson, hogy az új, represszív demokrácia a szabadság megtestesülése. És mint tudjuk, kényelmetlen és kockázatos a mainstreammel szembemenni…

Nem meglepő, hogy a társadalmi önszerveződés és önvédelem szervezeti és eszmei mozzanatai csak kis körökben eresztettek gyökeret. (Magyarország még a kedvezőbb feltételekkel bíró országok közé tartozik a balti államokkal, Horvátországgal vagy Romániával összehasonlítva.) A jelen helyzetben ebből következik elsőrendű feladatunk: a nagy szavak és forradalmi frázisok helyett ezeket a gyökereket kell elsősorban ápolni, életben tartani. Tehát azt mondani, hogy az államszocializmus "államkapitalizmus" volt (kinevezni egy nem profittermelésre épülő rendszert kapitalizmusnak, ahogyan mondani szokták, "nem semmi"!), s mint ilyen, nem tartalmaz számunkra semmiféle progresszív hagyományt, vagy hogy "a baloldal ma szigorúan antileninista alapra épülhet" (mintha az orosz forradalom és benne Lenin semmiféle progresszív antikapitalista hagyományt nem hozott volna létre!), tárgyilag téves, elméletileg helytelen, politikailag pedig örök időkre szektára ítélné az antikapitalista baloldalt.

Ez a helyzet azt mutatja, hogy alkalmazkodni kellene a történelmi múlt valóságos és nem steril folyamataihoz, a fennálló viszonyokhoz, ha nem akarunk a vallási kisközösségek, szekták sorsára jutni, ha nem akarunk csupán kisebbségi, emberjogi harcosok furcsa gyülekezetévé válni.

A rendszerkritikai baloldal számára a feladat alapjában továbbra is a szerény szervezeti és kulturális eredmények megőrzése és népszerűsítése, a létező szervezetek, intellektuális csoportosulások kifinomult, intelligens összetartása, egyesítése a tevékenységi specifikumok megőrzése mellett. Az ilyen együttműködés alapját a szociális-gazdasági, politikai-szellemi és erkölcsi elnyomás konkrét formáival, a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a rasszista, szociális vagy szexuális alapú kirekesztéssel, a közszféra és közfogyasztás pozícióinak további szétzúzásával, a rendszerből kisarjadó neofasizmussal, az erőszak világméretű kiterjedésével (Bush – Bin Laden) szembeni ellenállás képezheti. A rendszerkritikai csoportosulások Moszkvától Budapestig az elmúlt csaknem két évtizedben – s ennyiben a kép a jövőre vonatkozóan nem teljesen reménytelen – nemcsak szervezeteket, eszméket, hanem az együttműködés közös tapasztalatait is felhalmozták (egészen az antiglobalista vagy alterglobalista mozgalmakban való aktív részvételig). Eme relatíve új fejlemények életben tartása nemcsak az előbb említett egységesüléstől függ, hanem attól is, hogy e hagyomány alapján a rendszerkritikai erők képesek lesznek-e megőrizni cselekvési önállóságukat.

Ám mindenütt a régióban két alapvető veszély bukkan fel. Az egyik a hivatalos szociálliberalizmusban (pl. Magyarország) vagy szociálnacionalizmusban (pl. Oroszország, Szlovákia, Románia) való politikai feloldódás veszélye, vagyis fennáll a nemzeti burzsoázia vagy/és a multinacionális tőke vonzásában való elhalálozásunk veszélye.⁷ A parlamenti baloldal neoliberális eltorzulása, korrumpálódása (vannak, akik ezt szociáldemokráciának hívják!) fontos oka annak, hogy az új, antikapitalista baloldal olyan követeléseit is a jobboldal-szélsőjobboldal tűzi a zászlajára – felhasználva a szociális demagógia hitlerista hagyományát -, mint a társadalmi önvédelem, az "ellenhatalom kiépítése", a privatizáció leleplezése és meggátolása, a közfogyasztás védelme a magánfogyasztás totális uralmával, a luxusfogyasztással szemben stb. Az értelmiség jelentős tömegeinek prostituálódását nem erkölcsi, hanem anyagi-hatalmi mozzanatok alapozzák meg, ezért a moralizáló beállítódások, amelyek oly jellemzők, teljesen terméketlenek, puszta siránkozások.

A másik veszély belső eredetű, az előbbinek egyfajta ellenpólusa, "az elvi tisztaságra", a "tiszta antikapitalizmusra" stb. hivatkozó új szektásság, új dogmatizmus megjelenése, a munkásmozgalom korábban letűnt tévútjainak életre keltése,⁸ amely persze egész Európában megjelenik az antikapitalista társadalmi kezdeményezésekben (a "nemzeti romantika" és a "romantikus kommunizmus" irányzatai). A parcialitás, a részlegesség empirizmusa és az absztrakt univerzalizmus egymás rossz kiegészítései.

Ezektől a politikai és módszertani vonulatoktól nemigen lehet elválasztani egy, a szervezeti és szellemi aprómunkát elutasító, elméletileg rendkívül labilis pozíciót – egy újfajta megváltás-ígéretet, amely hol "generációs érdekellentétekre", hol a "tekintélyek uralmára" hivatkozva követeli a rendszerkritikai irányzat "teljes és végleges kiszakadását" a liberális-kapitalista szervezetiségből.⁹ A "tanársegédek forradalma", a pusztán érdekracionalizáló ideológiák, magatartásmódok megnyilvánulásai többnyire az értelmiség narcisztikus, magamutogató jellegzetességeivel állnak kapcsolatban, de saját személyes ambícióikon kívül nemigen kínálnak semmilyen reális megoldást a jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Könnyebb senkit sem mozgósító, hangzatos álforradalmi jelszavakat megfogalmazni és hirdetni, mint "beállni a sorba", vállalni a felkészülést az eljövendő nagy harcokra, ami sziszifuszi szervezeti, politikai és elméleti munka nélkül persze továbbra is elképzelhetetlen. Büntetés ez a hagyományos baloldal neoliberalizmusban (vagy nacionalizmusban) való feloldódásáért; tulajdonképpen magával a rendszerrel szembeni ellenállásnak a további leépülését idézi elő.¹⁰ Így válik mindkét "veszély" egyszerűen rendszerfenntartóvá. (Mindig a konkrét elemzés dönti el, nem pedig az absztrakt elvekre való hivatkozás, hogy mely cselekedet a helyes és miért egy adott, konkrét feltételrendszerben!)

A rendszerkritikai csoportosulások szervezkedése két évtizede több síkon is zajlik egyidejűleg, ugyanis mindegyik területen másféle feladatok láthatók el. A probléma akkor merül föl, amikor összekeverednek az egyes síkok, például amikor egy civil szervezet (Védegylet) – képletesen és példaképpen szólva – politikai jó szándékból egy jobboldali köztársasági elnökkel ajándékozza meg Magyarországot, vagy ha az antikapitalista mozgalmak tevékenységi irányát a benne lévő tagok pártpolitikai elkötelezettsége határozza meg, feladva az alapvető rendszerkritikai értékeket és törekvéseket.

A pártokban való politikai jelenlét számunkra természetesen mindig csak taktikai jelenlét, aminek alapfunkciója a rendszerkritikai mozgalmak "működésének" és propagandalehetőségeinek infrastrukturális és anyagi hátterét szolgálja; ennek a szerepvállalásnak a mai helyzetben reális, hasznos és hatékony ellenalternatívája nemigen van.

Még egy szót a "civil sík" autonómiájáról. A rendszert egészében támadó, egyfajta kulturális "ellenhatalomban" gondolkodó civil szervezetekbe tömörült csoportok lehetőségei jóval tágabbak, mint a pártpolitikai síkon adódó lehetőségek. Itt nyílik mód arra, hogy a társadalom szélesebb csoportjai előtt megmutassák, hogy nem egyes parciális kérdések (zöldek, szociális szerveződések, békeaktivisták stb.) különálló megoldásairól lehet szó, hanem a rendszer egészének átalakításáról. Az ún. civil mozgalmak, amelyek nem adták el lelküket a kapitalista ördögnek, azzal a legnagyobb problémával küzdenek, hogy miképpen lehet a rendszer alapproblémáit úgy megfogni, hogy ők maguk ne oldódjanak föl a rendszer által felkínált hamis alternatívákban, az ismert parcializálódásban. E "szétesettséget" jól példázó akció a NATO-radar mecseki áthelyezésének követelése. Az ügy persze fontos, de nagyon korlátozott hatékonyságú, mert hiszen ha máshová helyezik, akkor az a másutt lakó embereket fogja zavarni. Így az emberek nem értik meg, hogy a probléma maga a NATO, maga a rendszer. Ismét példaként említem a Védegylet nevű szervezetet, amelyben jó szándékú és jól szituált, de létbiztonságukban veszélyeztetett "középosztálybeli" fiatalok felvetik a rendszer számos alapproblémáját a környezetpusztítástól a háborús politikáig, de azt a – mi szempontunkból naiv – benyomást keltik, mintha ezek a problémák a kapitalista rendszer keretein belül megoldhatók volnának. De ebben van az erejük is. Ugyanis a rendszerkritikai baloldal úgy vélekedik, hogy magának a rendszernek a lényegét, a gazdasági-civilizációs alapjait kell kétségbe vonni és a társadalmi önigazgatás, a közösségi társadalom irányába túllépni, ám ezzel a távlatossággal kevés vonzalmat kelt a közeljövőben megoldásra számító, illetve a problémákat itt és most "megoldani képes" alternatívát követelő emberek körében. Ezért a velük való együttműködés minden konkrét kérdésben, amely a rendszer fonákságait leleplezi, fontos és hasznos. A politikai jobboldalhoz való viszony kérdése persze egy önálló problematika, amely befolyásolja az együttműködés kereteit, lehetőségeit és színvonalát.

Ráadásul a rendszerkritikai baloldal mai gyengeségét erősíti az a tény is, hogy míg a tőke megtalálta a globális szándékainak megfelelő gazdasági, kulturális és nyelvi együttműködés szervezetét és általában strukturális formáit, a munka, a munkásosztály jelentős mértékben megmaradt egy sajátos nemzeti izolációban, legfeljebb a rendszerkritikai, alterglobalista értelmiségi csoportok szervezkednek a nemzeti munkásosztályok fölött. Ez az ellentmondás a fejlődés mai szintjén nem megoldott.

Végül van egy harmadik sík, az elméleti-intellektuális felkészülésé, amely a rendszerkritikai értelmiség számára a mai korszakban a legfontosabb területnek tűnik, de erről fentebb és másutt már sok szó esett. Mindenesetre fontosnak látszik, hogy az elméleti felvilágosítás egyelőre nem képes eredményesen felhasználni az informatika új eszközrendszerét. Önálló honlapok hiányában sok rendszerkritikus sajnos olyan fórumokon képviseli antikapitalista nézeteit, amelyeken szélsőjobboldali demagógok is fejtegetik – és most tisztán intellektuális értelemben mondom – agyalágyult nézeteiket liberális üzleti (vagy nem üzleti, vagy ami még rosszabb, amatőr) vállalkozások keretében. Mindez a problémakör szintén egyfajta egységesülés elkerülhetetlenségének irányába mutat.

Végezetül a rendszerkritikus-antikapitalista irányzatok közül a "pártépítők" szándékairól szólva tennék egy utolsó megjegyzést. Egy valóban közösségi társadalom célkitűzését komolyan vevő politikai párt létrehozásához a következő dolgok minimálisan szükségesek: a) fellendülő munkásmozgalom; b) megfelelő infrastruktúra; c) milliárdos pénzügyi háttér, vagyis kapitalista támogatás (amelynek következményeit ismerjük, "feloldódás a rendszerben"). Arról nem is szólva, hogy a hagyományos pártelképzeléssel szemben a bérmunka politikai szerveződését nem a polgári politikacsinálás síkján, hanem a társadalmi-kulturális ellenhatalom eszközeként kell létrehozni olyképpen, ahogyan Marx annak idején elvileg felvázolta a Kommunista Kiáltványban. Ebben az értelemben e "párt", mint a "társadalmi ellenhatalom" intézménye, talán már a létrejövés folyamatában van. Minden szervezeti sietség csak a szektarianizálódás tendenciáit erősíti, miközben az ilyen pártot létrehozni igyekvők éppen az ellenkező céllal kívánják a szervezeti egyesítést végrehajtani. Kellő türelemmel és főleg a fiatal generációk támogatásával talán még mi is megérhetjük e régióban a közösségi mozgalmak reneszánszát.

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Marx Károly történelmi jelentősége. Budapest, 1919. (Ford.: Garami Ernő.)

² Kautsky: i. m. 45-46.

³ Az antikapitalista baloldal fogalma lényegében azt jelenti, hogy elméletileg a marxi tudományos örökségből indulunk ki, vállalva a kapitalizmus meghaladásának minden olyan hagyományát, amely a közösségi társadalom, azaz a közvetlen demokrácia, a társadalmi önkormányzás felé mutat. Politikailag-gyakorlatilag pedig egy olyan utat próbálunk egyengetni, amely mindenfajta elnyomás meghaladásának minél kedvezőbb lehetőségét bontakoztatja ki. Az a baloldal, amely nem törődik azzal a kérdéssel, hogy vajon egyik vagy másik cél megvalósítható-e, amely nem keresi a célokhoz vezető különböző gyakorlati utakat-módokat, az "átmeneteket az átmenetekben", az nem illeszkedik a marxi tradícióba.

⁴ Nemrégen egy egész kötetet publikáltunk az "előtörténet" témakörében: Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések, viták, tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 2007.

⁵ Ha volt és van a magyar baloldalnak "fenntartható" jeles hagyománya, az éppen az elméleti kifinomultság (utalok itt Szabó Ervinre, Lukács Györgyre, Kunfi Zsigmondra, nem is említve az 1945 utáni nemzedékeket). Ebből is következik, hogy nem adható föl az 1960-as évek "marxista reneszánsza" sem a maga autentikus szocializmusfelfogásával (Tőkei, Heller, Márkus, Mészáros István és mások), noha tudni kell, hogy követőik száma egyelőre csak arra lesz elegendő, hogy ne pusztuljon ki teljesen e hagyomány. (Tipikus jelenség, hogy azóta már Heller Ágnes is – sokezredmagával – köntörfalazás nélkül átállt a polgári osztály oldalára.)

⁶ A baloldali kultúra eltűnésének jellegzetes vonása, hogy a baloldali hagyományhoz kapcsolódó emberek jelentős tömegeikben már "komoly dolgokat nem olvasnak", az elméleti és tudományos irodalom jelentőségét veszítette, amiről nem régen érdekesen számolt be egy, a jobboldalhoz kapcsolódó könyvkiadó vezetője a Népszabadságban. A jobboldal viszont "rászokott" az olvasásra, de ismert módon persze főképpen a szélsőjobboldali szennyirodalomra vevő.

⁷ E kérdésről több összefüggésben írtam már, legutóbb az Eszmélet 71. számában: Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai "civil mozgalmak" jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében (5-12.).

⁸ A politika beleette magát a civil ellenállás szöveteibe is. Előkerültek a politikai küzdelmek réges-régi kelléktáraiból ismert kifejezések, miszerint csak "osztályharcos antifasizmusról" lehet szó, amely arra a "tartalmas" gondolatra megy vissza, hogy "a demokrácia és a fasizmus rokonságban állnak egymással", csupán a kapitalista állam különféle megjelenési formái – innen azután már csak egy lépés az ismert szektás tézis, amely a szociáldemokrácia vagy a kommunizmus "fasiszta természetéről" értekezik nagyon radikális hangnemben. Az ilyen gondolkodásban az elmélet és gyakorlat különbsége teljes egészében eltűnik, a jelenhez való bármilyen artikulált viszony gyakorlatilag lehetetlenné válik. A másik oldal azt nem akarja látni, hogy a neoliberális politikai és szociális programok maguk teremtik meg a szélsőjobboldal felemelkedésének feltételeit, közegét, noha ettől persze ok és okozat még nem lesz azonos egymással…

⁹ Ez a pozíció gyakran fogadtatja el magát olyan erkölcsi hittételekkel, hogy nem piszkolja be a kezét a liberális, szociálliberális polgári szervezetekből eredő alapítványi pénzekkel – kvázi, piszkolják be mások! Ők csak felhasználják ezeket a pénzügyi forrásokat. A moralizálás így válik erkölcstelen képmutatássá: élősködjünk, de tagadjuk a felszínen a polgári intézményekkel való kapcsolatunkat.

¹⁰ Gyakran elfelejtjük Kautsky régi megfigyelését a szervezeti konfliktusok jelentőségéről (amely egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a politikai-gyakorlati és az elméleti összefüggések összekutyulása, a dilettantizmus és az amatörizmus, a szakadások és szakítások szervezeti ügyekben magának a kapitalista rendszernek a kezére játszanak): "De aligha volt valaha is olyan marxista vagy olyan marxista csoport, amely pusztán elméleti eltérések kedvéért szakadást idézett volna elő. Ahol szakadások következtek be, ott mindig gyakorlati és elméleti, mindig taktikai vagy szervezeti ellentétek okozták azokat, és az elmélet csak bűnbak volt, amelyre ráhárították az összes elkövetett bűnöket." (Kautsky: i. m. 51.)

Kunfi Frigyes

I. A történelemben nincsenek csodák. Magyarország közepesen fejlett ország volt 1989 előtt, s ma is az. Aki ismeri a világrendszer-elméletet, az ennek okait és feltételeit is érti. Mégis sok minden megváltozott: az új rendszer a jó évtizedes visszaesés után, 1998-tól, immáron a multikkal együtt számolva elérte korábbi kibocsátási szintjét, de azt sokkal differenciáltabban, polarizáltabban, a tulajdonosi és hatalmi pozíciók függvényében, tehát igazságtalanabbul osztja el, mint a régi. Innen a hárommillió szegény és a csekély számú nagyon gazdag ember. A politikai passzátszelet azonban nem Magyarországon kezdik fújni. A politikai tagoltság alakulása egy országban egyfajta visszatükröződése a fennálló társadalmi erőviszonyoknak. Nem mechanikus tükröződése, mert minőségileg is más, mint az alapjukul fekvő viszonyok, de a kor uralkodó politikai nézetei, észjárásai, gondolkodásmódjai a létviszonyok egyfajta lenyomata. A polgári, magántulajdonosi berendezkedésre épülő társadalom kifejeződése politikai társadalmunk szerkezete. Sokaknak, mindenekelőtt magántulajdonosoknak, felső menedzsereknek és technokratáknak, a politikai osztálynak és a vezető értelmiségi, média- és kulturális elitcsoportoknak megvan a konszenzusuk abban, hogy nem akarnak posztkapitalista ideológiákat terjeszteni. Ebben liberálkonzervatív, tehát polgári konszenzus van közöttük. Az állami-politikai felépítmény, az ideológiai államapparátusok, de maga a parlamentarizmus sem kedvez annak, hogy a rendszeren belüli ellenzékiségen túl a politikai életvilágban és intézményeiben az ellentársadalom igencsak szunnyadó, embrionális erőit támogassa. A munkatársadalom szervezettsége és öntudata pedig – szemben a győztes, osztálytudatos polgársággal – magánvaló, kifejletlen (Klasse an sich) állapotában van.

II. Látni kell: a centrum országaiban sem sokkal jobb a helyzet, ha nem Magyarországhoz, hanem korábbi önmagukhoz viszonyítjuk őket. Immár majdnem negyven éve nem volt rendszert megrázó felfordulás, sehol, 1968 óta. Hatalmi befagyás jellemzi ezeket az országokat. Élvezik, és népességüket nagymértékben pacifikálja is, hogy rendszeresen pótlólagos erőforrásokhoz jutnak a világgazdasági és geopolitikai függési viszonyok következtében a félperifériákról s perifériákról. Ez összetartja az euroatlanti integrációt, amelyhez Magyarország a NATO-ba és az EU-ba való belépéssel csatlakozott – anélkül, hogy a népesség 9/10-nek életlehetőségeiben a centrum ún. középosztályának nívóján állna. De sokan erről álmodnak, s úgy veszik, mintha az álmok nem hazudnának. Mások: multik jól megfizetett, napi 13-15 órás feszített munkát és állandó készenlétet produkáló menedzserei pedig (egyelőre) elfogadják kizsákmányoltságukért cserébe a fogyasztói és a presztízsjavakból való részesedés kissé elidegenedett életmódját. "Életem a cégem" – importált minta, de bevett. A munkanélküliség és elszegényedés árnyékában hatásosak a fegyelmező társadalom formális-demokratikus facade mögötti fegyelmező mechanizmusai. Ezek is hazai realitások.

III. Nem az államszocializmus, hanem a kapitalizmus győzelme takarította el Magyarországon a közélet és a politikai nyilvánosság mértékadó fórumairól a kapitalizmus-kritikus és antikapitalista erőket. Nehéz tudomásul venni ezt azoknak, akik nem ilyen lovat akartak, de ilyen vagy olyan módon támogatták a rendszerváltást – mert több-kevesebb törvényszerűséggel mégiscsak azt kapták, amit kaphattak. A la guerre comme à la guerre – tartja a francia mondás, itt és most: a kapitalizmust a kapitalizmus törvényei szerint játsszák. Marginalizálódott az antikapitalista baloldal, mert bár szellemileg, tudományosan és kulturálisan létezik, de ténykérdés: nem vagy nem jelentős politikai tényező. Szervezeti befolyásra és médiatámogatásra nem tudott szert tenni, a hatalom pedig – jellege következtében – ebben nem fogja segíti.

IV. Autonóm munkáskultúra és a társadalmi csoportokhoz tartozás tudata helyett mindenütt elszigetelt, korlátoltan önző egyéneket, izoláltságot látunk, ahol nem természetes és szerves érintkezési formák, hanem egy közéjük iktatódott közeg, a média kapcsolja össze s formálja meg az alapvető mondanivalókat. Ennek a társadalmi munkaszervezeti és üzemszervezési formák átalakulásán túl információs, ideológiai és intézményes összetevői is vannak. A munkahelyekről népszavazással kitiltott politika eleve outra tette a munkásmozgalom szervezési lehetőségeit. Messze attól népességünk, hogy át- és túlláthasson a hazai politikai tagoltságon és a kissé irányított politikai nyilvánosságon. Azon, ahol a jobboldal szociális téren plebejus felhangokat hallatva balról akarja előzni a baloldalt, míg a parlamenti baloldal gazdasági téren – és némelykor ideológiailag is – jobbról akar túltenni a jobboldalon, új baloldali blairizmusával. Liberalizálódó szociáldemokrata párt és nacionalista, konzervatív jobboldali radikalizmus a fő kínálat és törésvonal, amit két kisebb párt, az SZDSZ és az MDF egészít ki (nem számítva a KDNP-t, amely a FIDESZ-MPSZ hátán, taktikai okokból került csak be az országgyűlésbe). Csoda, bár a kiélezett küzdelem vonzása sok mindent magyaráz, hogy kettejük éles küzdelmét átvéve olyan magas a választásokon a részvételi hajlandóság, mint 2002-ben (70,5 és 73,5% az első és a második fordulóban) és 2006-ban (67,8 és 64,4%) volt. Mutatja, hogy a kormányzati hatalomért folyó harc milyen jól "eladható", milyen jelentős befolyást gyakorol a közvéleményre. Tehát Magyarországon még egyáltalán nem fáradt meg a pártok parlamenti politizálása. Sajnos, TGM – feltehetően – csak kevesekkel együtt gondolja úgy, hogy "A pártrendszernek annyi. Vágod?" (Élet és Irodalom, 2007. január 18.). A parlamentarizmus pedig egy olyan politikai szerkezet és működésmód, amely alapvetően a fennálló újratermelésére való, s a rendszer konfliktusainak a rend keretein belül történő kompromisszumos kezelésében erős. Nem pedig nagy társadalmi változások politikai intézményesülése. Ilyen módon az aktuális és legális politikai küzdelmek tétje a polgári demokrácia védelme az "Autorität nicht Majorität" jobboldali és szélsőjobboldali törekvésekkel szemben, amely könnyen nemzetietlennek nyilvánítaná s politikai kutyaólba zárná a csak mégoly szórványos rendszerkritikus erőket.

V. Némi kulturális avangarde a marginális csoportoknál szerencsére jelen van – távol attól, hogy az osztály és politikai szerveződés iskoláját végigjárnák. Inkább csak a negatív, kvázi gépromboló fokán állnak. Az anarchista érzületekben rejlő kritikai potenciálnak pedig csak akkor van pozitív hatása, ha nem idegenkedik a tanulástól, s a tudással akar leleplezni. Az egykor önszerveződő munkásmozgalomban az volt a legnagyszerűbb, hogy – találkozva szerves értelmiségével – képes volt erre. A gazdasági, a politikai és az ideológiai harc együttes felvállalásához messze nem jutottak el az ebben érdekelt tömegek, s félő, hogy a manipulatív tömegdemokrácia tanulópénzét még sokáig fizethetik – és fizetik. Múltba forduló, sérelmi nacionalizmus, idegengyűlölet, "Extra hungariam non est vita" szupremácia-gondolat és vallásosság ad retrográd tartalmakat annak a jobboldali populizmusnak, amelynek helyét egykor jórészt plebejus demokratizmus, szocializmus és humanizmus foglalta el. Nem mindegy. Amikor a "világszellem" jobbra tart, a hazai harmadikutasok is keresztény-nemzeti befolyás alá kerülnek. Ha balra tartana, akkor a plebejus-demokratikus, szocialisztikus tendenciák erősödnének fel soraikban.

VI. A szociáldemokrácia 1989/91 után objektíve esett ki a polgári liberalizmus és a politikai kommunizmus közötti harmadik erő helyzetéből, miáltal történelmileg nagyrészt funkciótlanná vált. Itteni néppárttá válásával nálunk mára elvesztette szociális bázisát, plebejus arculatát (ami 1998 előtt mégiscsak megvolt). Szocialista világnézetet, társadalom- és történelemfelfogást nem lehet helyettesíteni a "Szabadság, Egyenlőség, Szolidaritás" értékkánonjával és a szociálliberalizmussal; az törvényszerűen kiüresedik. Politikai identitásának súlyos tehertételei kerültek elő, s lassan csak annyiban baloldali, hogy a jobboldal ellenfele a kormányzati hatalomért folytatott küzdelmében. Ez erőteljesen formális viszonymeghatározottság: a szélsőjobbhoz képest a mérsékelt jobboldal balra van, akárcsak utóbbihoz képest a centrum. Komoly identitásválság állt elő, mert a polgári radikalizmus nyugatosságát előtérbe állító, felzárkózást ígérő MSZP iránytűjéről a tapasztalat mutatja meg, hogy téves: EU-tagokká úgy váltunk, hogy ettől nem leszünk a centrum tagjai (kivéve a népesség kb. 10%-át, amely anyagi helyzetében, életmódjában, szokásaiban ott van). Komoly politikai innovációra volna szükség az identitásválság meghaladásához. Ennek lehetősége csekély, mivel a hazai nehézségek mellett az EU-ban is háttérbe szorult a szociális Európa vonulata. Továbbá már valaminő csökkentértékűségi pszichózis teljesítményrontó hatása is érződik a hazai baloldalon.

VII. Új fellendülés csak felhalmozódó tapasztalatok és új válságok nyomán lesz lehetséges, mert még a rendszerváltozás utáni tanulópénzt fizeti a magyar társadalom vert seregeinek zöme. (Szemben a polgári osztály réteg- és elitszervezeteivel, tulajdonosaitól függő médiaértelmiségével, korporációival és pártjaival, melyek igencsak osztálytudatosak, kifejlettek.) Előbb a társadalmi önvédelem magasabb szintjére, jobb szakszervezetekre, egyáltalán: a versenyszférában szakszervezetekre s baloldali mozgalmakra kellene szert tenni ahhoz, hogy a szellemi baloldal hatni tudjon a politikai tagoltság alakulására. Legyen anyagi szubsztrátuma. Az új társadalmi mozgalmak (ATTAC, Magyar Szociális Fórum, békemozgalom, feminizmus, s némely nem jobboldali zöldszervezet) helyes törekvései sem váltanak ki komolyabb visszhangot – miközben, ne feledjük, a jobboldal, a polgári körök permanens offenzívában tarthatók. Ez mutatja a jelenlegi elégedetlenség irányának artikulációját. Egyelőre nem lehet látni a kitörési pontot. Ez azonban nem jelenti, hogy ne kellene készülni rá. Teljesen elhanyagolt az egyetemeken, felsőoktatásban végzett felvilágosító és szervezőmunka – pedig a jövő értelmiségének tudata a tét. A kritika fegyverével bátrabban kellene élni ahhoz, hogy megerősödjön a tőkés világrendszerrel és a hazai félperifériás állapotokkal szembeni másként gondolkodás szabadsága.

Marc Pittaway

Miért "beteg" a magyar baloldal? Első pillantásra különösnek tűnik a kérdésben rejlő feltételezés. Szélesebb perspektívából nézve a magyar baloldal nem betegebb, mint az egész európai baloldal, sőt, némi okkal azt gondolhatjuk, hogy jobb állapotban van, mint az utóbbi. Hiszen a 2002-es és a 2006-os parlamenti választások azt mutatják, hogy az MSZP a maga 42, illetve 43%-os eredményével – legalábbis nemzeti szinten – a legsikeresebb poszt-szociáldemokrata párt az Európai Unióban, noha igaz, hogy nincs magyar megfelelője azoknak a baloldali zöldpártoknak, amelyek számos szabadelvű, baloldali érzelmű választót "hódítottak el" a szociáldemokrata pártoktól a nyugat-európai államokban. A szocialista szélsőbalnak nincsen számottevő támogatottsága a választók körében; ez azonban Nyugat-Európa nagy részére igaz, gondolok itt az eurokommunizmus csaknem teljes eltűnésére Franciaországban és Spanyolországban, vagy a brit szélsőbaloldal kudarcára, hogy profitáljon a kormány iraki háborús politikájának hazai népszerűtlenségéből. A magyarországi szakszervezetek helyzete meglehetősen siralmas; ez azonban megint csak nincs nagyon távol a nyugati országok tapasztalatától – elég itt megemlíteni, hogy Franciaországban a foglalkoztatottak kevesebb mint 10%-a szervezett, amit a magas munkanélküliség és a rugalmas munkaerőpiac terjedése is magyaráz.

Ez a felszínes kép azonban nagyon is félrevezető lehet. Először és legnyilvánvalóbban, miközben a magyar példa nem tér el az európai trendektől, a baloldal helyzete kontinensszerte nem megnyugtató. Nicolas Sarkozy győzelme a francia elnökválasztáson 2007 májusában aláhúzza, milyen mértékben vesztették el a baloldali politikai mozgalmak a kezdeményezőkészséget, hogy hiteles válaszokat adjanak az európai társadalmak szociális problémáira, egyúttal pedig megmutatja, milyen sikeresen töltötték be az elmúlt évtized vége óta a "mainstream" által elhagyott űrt a posztmodern jobboldali populisták, akik a neoliberalizmust ultranacionalizmussal és tekintélyelvűséggel vegyítették, hogy hatalomra kerülhessenek. Ahol poszt-szociáldemokrata pártok maradtak kormányon, mint Britanniában, engedményeket tettek ennek az agendának, úgy, hogy sokszor "meghaladják" a hazai jobboldalt a bűnözés, a bevándorlás és természetesen a külpolitika egyes kérdéseiben. Az "új" szociáldemokrácia kontinensszerte feladja a társadalmi egyenlőség gyakorlata iránti elkötelezettségét, még akkor is, ha retorikájában rábólint erre a politikára. Miközben a zöldpártok felszívták a szociáldemokrata protest-szavazókat, kormányzati teljesítményük – a la gauche plurielle részeként Franciaországban 1997 és 2002 között, vagy Németország vörös-zöld koalíciójában 1998 és 2005 között – nem azt mutatja, hogy gyakorlati, hiteles és radikális megoldásokat tudnának adni azokra a problémákra, amelyeket a posztfordista kapitalizmus vet fel a mai Európában.¹

Másodszor, Magyarország szocialista pártja maga is küszködik ennek az "új" poszt-szociáldemokráciának számos problémájával. Jó okunk van rá, hogy azt gondoljuk, választási sikerét nagyban köszönheti egy vezérelvű jobboldaltól való általános félelemnek, amely sok baloldali vagy liberális érzelmű, nem feltétlenül MSZP-szimpatizáns választópolgárt hajtott a fő, nevében legalábbis baloldali párt táborába. A 2002 óta hatalomban levő kormányok teljesítményét leginkább egy kifeszített kötélen való egyensúlyozáshoz hasonlíthatjuk. Egyfelől megpróbálták biztosítani a gazdasági fejlődést Magyarország európai piaci integrációjával, alkalmazkodva az Európai Unió követelményeihez, abban a reményben, hogy a nyugat-európaihoz képest relatíve olcsó munkaerő révén elérhető a gazdasági növekedés. Másfelől, miután felismerték, hogy a társadalom és számos támogatójuk nem tartja elfogadhatónak a fenti stratégia társadalmi költségeit, megpróbálták az állam segítségével feltornászni a jövedelmeket. Ez a "flastrom-politika" 2006 tavaszára riasztóan növekvő államadósságot és érezhető nyugtalanságot eredményezett a pénzpiacokon és az Európai Unióban, ami kikényszerítette a megszorító politikára való áttérést. Ez azonban azzal járt, hogy az elmúlt évben jócskán megcsappant a szocialista párt politikai támogatottsága. Miközben a jobboldaltól való félelem a 2010-es választásokon is megmentheti a szocialistákat, ez egyszerűen elkendőzi egy életképes, balközép politikai stratégia kialakításának kudarcát. Azok, akik a baloldalon "rendszerkritikus" pozíciókat támogatnak, szintén adósok maradtak egy vonzó alternatíva felvázolásával. Ez a szélesebb európai minta magyar változata; a szocialista rendszerek összeomlása, a globalizáció hatása a pénzpiacokra, valamint a társadalmi és gazdasági privatizáció, amely atomizálta az európai társadalmakat, kevés teret ad az alternatíváknak, annak ellenére, hogy a posztfordista kapitalizmus Európa-szerte gyenge teljesítményt produkált az elmúlt két évtizedben. Érdemes azonban alaposabban megvizsgálni ezt a magyar változatot, mivel az elemzéssel számos olyan kérdésre is rámutathatunk, amelyet bármely baloldali alternatívának végig kell gondolnia, ha meg akarja haladni jelenlegi helyzetét.

A baloldal hitelességének központi problémája, hogy nem tud járható alternatívát felmutatni azzal a gazdaságpolitikával szemben, amelyet 1989 után folytattak a különféle kormányok, annak ellenére, hogy bebizonyosodott: Magyarország világgazdasági integrációjának számos olyan következménye van, amely sokak szemében illegitimmé teszi a jelenlegi helyzetet. Ezt részben Magyarországnak a nyugati szomszédjaihoz fűződő viszonya is magyarázza. Miközben Magyarország mind földrajzilag, mind pedig kulturálisan egy közép-európai térben helyezkedik el, hasonlóképpen Ausztriához, Észak-Olaszországhoz, Dél-Németországhoz és Svájchoz, életszínvonal tekintetében messze lemarad ezektől az országoktól; az óriási gazdasági szakadék áthidalása tehát talán a legfontosabb kérdés a lakosság szemében. Ha ezt a különbséget sikerül annyira lecsökkenteni, hogy a magyarok úgy érzik, életszínvonaluk nagyjából megfelel nyugati szomszédjaik életnívójának, akkor a rendszerváltozás és az uniós tagság hosszú távon sikeresnek fog számítani; ha azonban a különbség megmarad, kudarcként fogják értékelni az elmúlt két évtized politikai változásait.

Sok "rendszerkritikus" baloldali kevéssé optimista a magyar siker esélyeit illetően. Azt gondolják, hogy mivel az ország perifériásan integrálódott az európai gazdaságba, ez örökös perifériás szerepre kárhoztatja az európai és a globális gazdaságban. Ez először is problematikus, mert nem sokkal több, mint reménytelenségbe való menekülés; másodszor, megkerüli a baloldal hitelességi válságának egyik fő okát – nevezetesen az államszocializmus szerepét a magyar és a nyugat-európai életszínvonal közötti szakadék kiszélesítésében. A legújabb összehasonlító gazdaságtörténeti elemzések fényében el kell vetnünk azt a tézist, hogy az államszocializmus elősegítette a felzárkózást. Igaz, hogy 1910-ben Magyarország az európai gazdaság félperifériáján helyezkedett el, az egy főre eső GDP nagyjából megfelelt Olaszország vagy Spanyolország GDP-jének, és lényegesen felülmúlta Portugáliáét és Görögországét. 1950-ben, miközben Olaszország lehagyta a többieket, Magyarország GDP-je egy szinten volt Spanyolországéval, Portugáliáéval és Görögországéval. 1973-ban Magyarország lemaradt az utóbbi három ország mögött – és 1989-re még nagyobbra nőtt a szakadék.² Miközben a majdnem teljes foglalkoztatottságon és tömegfogyasztáson alapuló "irányított kapitalizmus" fénykorában az ibériai államok és Görögország profitált a fordista gazdasági növekedésből, az államszocializmus intézményei és gyakorlata lényegesen lassabb gazdasági növekedést produkált. Noha az államszocializmus – különösen annak kádárista változata – létrehozott egy modern, relatíve egyenlő, jóléti társadalmat, ez nemcsak a politikai legitimáció deficitjén, hanem olyan gyenge gazdasági bázison nyugodott, amely évről évre szélesítette a szakadékot Magyarország és Nyugat-Európa saját perifériája között. Így aligha meglepő, hogy a magyar lakosság az 1980-as évek végén a bukott rendszerek lomtárába száműzte az államszocializmus gazdasági intézményeit és velük együtt a szocializmus koncepcióját mint gazdasági alternatívát, és azóta sem mutatkozott érdeklődés ezek feltámasztása iránt.

Hogy ezt a hitelességi krízist megoldja, a baloldalnak pontos elemzést kell adnia arról, hogy mi történik Magyarországon és közvetlen európai szomszédjainál. Rámutathat arra: az a hit, hogy az államszocializmus bukása után a szabadpiaci gazdaságpolitika a megváltás útja, veszedelmes illúzió lehet. 1950 és 1973 között az államszocializmus gyenge gazdasági teljesítménye a nyugat-európai kapitalizmushoz képest nem viszonyítható a mai posztfordista kapitalizmushoz. A háborút követő nyugat-európai növekedés – amelyből az olyan perifériális államok, mint Spanyolország, Portugália és Görögország profitáltak – a tömegtermelés és -fogyasztás elterjedésén alapult, amelyet megerősített az európai centrumországokban a jóléti állam kiépülése és a központosított béralku. A kapitalizmusnak ehhez a változatához – amelyet gyakran fordizmusként is emlegetnek – például Franciaországban is a gazdasági tervezés kapitalista formái társultak, és nem a piacalapú modellek, amelyeket annyira szeretnek a mai neoliberális közgazdászok.

A fordista növekedés feltételei, amelyek lehetővé tették az olyan országoknak, mint például Ausztria, hogy felzárkózzanak az európai kapitalista gazdaság hagyományos északnyugati centrumához, az 1970-es évek közepe óta hiányoznak. A pénzügy és kereskedelem globalizációja és az európai gazdasági integráció folyamata kevesebb lehetőséget hagy a nemzetállamoknak arra, hogy szabályozzák a hazai gazdasági keresletet. A termelés jelentős részének kihelyezése Közép- és Kelet-Európába az 1990-es években, illetve egyre inkább Dél- és Kelet-Ázsiába, strukturális munkanélküliséget hoz létre a nyugat-európai centrumban, és párhuzamosan növekszik a munkahely elvesztésétől való félelem. A nemzetközi versenyképesség mantrája jegyében ezen államok is megnyirbálják a jóléti kiadásokat. Még Nyugat-Európa leggazdagabb centrumországaiban is relatív szegénységben él a lakosság egyharmada.

Magyarország és persze közép- és kelet-európai szomszédjainak a kapitalista piacba történő integrációja alapvető szerepet játszott a szélesebb európai gazdaság átalakításában. Az olyan államok, mint Magyarország, egyszerre voltak haszonélvezői és áldozatai ennek a folyamatnak. Az európai gazdaság átrendeződésével a szakképzett munkát igénylő ipar az alacsonyabb munkaerőköltség vonzásában kelet felé vándorolt; miközben krónikus munkanélküliség sújtja a Ruhr-vidéket, a volt keletnémet régiókat versenyképtelenné tette a német újraegyesítési szerződés, vagy említhetjük itt a francia Nord-Pas-de-Calais-t, több száz kilométerrel keletebbre új ipari régiók épülnek ki. A Cseh Köztársaság, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia profitált a termelés kihelyezésén alapuló beáramló befektetésekből – több magyar régió és ipari központ, például Győr gazdaságát nagymértékben átalakította ez a folyamat. Másoknak azonban, elsősorban a keleti megyék agrárgazdaságának, reménye sincs arra, hogy bekapcsolódjon a folyamatba – a munkaerő túl "drága" a szakképzettséghez és a földrajzi fekvéshez viszonyítva. A munkáltatók így inkább még keletebbre, Romániába viszik a munkát, vagy teljesen elhagyják az európai kontinenst. Számos ok miatt azonban még az ésszerű növekedés is óriási egyenlőtlenségeket takar. Az egyedüli csoportok, akik problémamentesen hasznot húznak ebből a folyamatból, az európai felső- és középosztályok, akik a kihelyezett termelés miatt olcsóbban vehetik meg a luxuscikkeket, illetve a financiális szolgáltatásokon nyugvó gazdaságok és régiók – mint például London -, ahol hasznosul a folyamatból származó profit.

Ez a folyamat, amelyben a felzárkózás címkéjével látják el a dömpingexportot, további veszélyeket rejt magában. A külföldi tőke kegyeiért vívott versenyben az államok egyre reakciósabb gazdaságpolitikát részesítenek előnyben – jó példa erre a jóléti állam feladása, a bérszinteket ért kritika, a regresszív adópolitika 2002 és 2006 között Szlovákiában, amelyet nemcsak Nyugat-Európában ajánlottak "receptként", mint tette azt a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung a Bundestag-választásokon 2005 szeptemberében, hanem megakasztotta a magyar államnak azon kísérleteit, hogy néminemű szociális védelmet biztosítson a saját állampolgárai számára. Ironikusan azt mondhatjuk, hogy Magyarország "utoléri" majd Nyugat-Európát, de nem azért, mert követi az európai szociális modellt, hanem mert – hasonlóan Nyugat-Európához – nagyon egyenlőtlen társadalom lesz, ahol a lakosságnak talán a fele élvezi majd a "nyugat-európai" életszínvonalat, miközben a másik fele menthetetlenül kirekesztődik a "jóléti" társadalomból. A baloldal lényegi feladata, hogy felismerje, artikulálja és megakadályozza ezt a veszélyt. Ennek elengedhetetlen feltétele egy valóban európai politika kialakítása, amely annak felismerésén és elismerésén alapul, hogy az európai szociális modell előnyeit a kelet-európaiak éppúgy élvezhetik, mint a nyugatiak, vagy pedig nagy biztonsággal megjósolható, hogy az előnyökből mind a két fél kimarad.

Jegyzetek

¹ Gerassimos Moschonas: In the Name of Social Democracy: the Great Transformation: 1945 to the Present. London – New York: Verso, 2002, 73-212.

² David F. Good – Tonghsu Ma: The economic growth of Central and Eastern Europe in comparative perspective, 1870-1989. European Review of Economic History, 2 (1999), 111.

(Fordította: Bartha Eszter)

Szalai Erzsébet

A rendszerkritikai baloldal jelenéről és jövőjéről

Írásomban csak a kapitalizmusra mint a fennálló társadalmi összrendszer teljességére kritikailag reflektáló baloldallal foglalkozom – tehát a hatalmon lévő politikai baloldallal nem vagy csak érintőlegesen. Másrészt, mivel a kelet-európai kritikai baloldal helyzetét és perspektíváit nemrég megjelent könyvemben már taglaltam, itt és most csupán annak magyarországi jelenével és jövőjével foglalkozom.

Egyetértve a körkérdésben rejlő helyzetértékeléssel, a magyar kritikai baloldal gyenge és megosztott – számos ok miatt.

Legelsősorban azért, mert nem áll mögötte munkásmozgalom. A magyarországi munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején szerveződött osztállyá, ezt követően azonban a Kádár-rendszer informális, egyéni különalkukra épülő szisztémája tökéletesen blokkolta a mozgalmi energiákat. A kétségkívül jelentős anyagi gyarapodást hozó felemás polgárosodási folyamat pacifikálta a munkásságot (is) – ezért volt lehetséges, hogy az (a még nagyobb anyagi gyarapodás reményében) gyakorlatilag szó nélkül tűrte a politikai rendszerváltást követő radikális piacosítási folyamat beindítását (a piacosítás enyhébb formában már az 1968-as gazdasági reformmal megkezdődött), ezen belül pedig azt, hogy a létezett szocializmusban az övének nevezett, de valójában általa sohasem birtokolt "társadalmi" tulajdont a késő kádári technokrácia gyakorlatilag egy évtized alatt magánkezekbe juttassa.

Az ennek nyomán kiépülő újkapitalizmus rendszerében a munkásság atomizálódása tovább folytatódott – ennek döntő tényezője az, hogy bár már szinte a teljes társadalom piacosodott, a béreket egységesítő munkaerőpiac (a gazdasági elit érdekeinek megfelelően) nem jött létre -, passzivitása pedig jórészt fennmaradt. (Bővebben lásd "Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság" című tanulmányomat – Kritika, 2004. szeptember.)

De nem áll a kritikai baloldal mögött magát baloldaliként meghatározó diákmozgalom sem. Az egyetemi diákság nagyobbik része jobboldaliként határozza meg politikai identitását, és ennek mentén szerveződik. Ennek legfőbb oka, hogy az eme diákság helyzetét is megingató neoliberális reformokat döntően magukat baloldalinak nevező kormányok hajtották és hajtják végre, így szinte természetes, hogy ezektől a fiatalság a politikai és eszmei jobboldal felé való orientálódással határolódik el. A rendszerkritikai baloldal azon üzenetei, hogy ő egy "másik" baloldalt képvisel, csak szórványosan jutnak el az egyetemi ifjúsághoz.

A baloldaliság, az átfogó rendszerkritika iránt fogékony társadalmi bázis hiányában a kritikai baloldal tagjainak indulatai nem hasznosulhatnak progresszív társadalmi célok megvalósításában, ezért azokat tudattalanul is többnyire egymás ellen fordítjuk. Ez az oka annak, hogy ma a baloldali civil szervezetek vagy elhalnak, vagy osztódás útján szaporodnak. És ez a fő oka annak is, hogy a kritikai baloldalon belüli nézetkülönbségek az érzelmi és morális szembenállás formáját öltik, mely körülmények között a tárgyszerű vitákat nem tudjuk lefolytatni.

De melyek ezek a nézetkülönbségek? Csak a három legfontosabbat fogom most érinteni.

Az első a létezett szocializmushoz való viszonyulás. A kritikai baloldal nagyobbik része "hibáival" együtt etalonnak tekinti az elmúlt társadalmi berendezkedést, elsősorban azért, mert egzisztenciális biztonságot és a jelenleginél mindenképpen magasabb színvonalú anyagi jólétet biztosított a társadalom nagyobbik részének. Tamás Gáspár Miklós és jómagam viszont – a létezett szocializmus pozitív hozadékának (hozadékainak) elismerése mellett – úgy véljük, hogy az elmúlt rendszer a szabadságjogok korlátozása és az általa felhalmozott demokratikus deficit miatt védhetetlen. Továbbmenve: legalábbis magam úgy vélem, hogy amennyiben a jelenlegit meghaladó rendszer körvonalain gondolkodunk, akkor egy olyan rendszert kell elképzelnünk, melynek váza semmiben sem hasonlít a létezett szocializmus alapvonalaira. (Bővebben lásd Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… című könyvemet – Új Mandátum, Budapest, 2006.)

A második vízválasztó az MSZP-hez való viszony. Érdekes módon – bár nem véletlenül – a kritikai baloldalon belül többnyire éppen azok pártolják a neoliberális irányítás alá került MSZP-vel való – legalábbis látens – szolidaritást és/vagy együttműködést, akik a létezett szocializmusra mint alapvonásaiban rekonstruálandó társadalmi rendszerre tekintenek. Megint csak TGM és magam viszont azon az állásponton vagyunk, hogy a jelenlegi MSZP-vel való "együtt mutatkozás" nemkívánatos, többek között azért, mert ez hiteltelenné tehet és tesz bennünket a neoliberalizmussal szembeforduló fiatalság előtt.

És itt jön a harmadik nézetkülönbség: eltérő a viszonyunk a fiatalság alternatív civil szervezeteihez. Ezen szervezetek többsége – nem függetlenül a politikai baloldal és jobboldal öncélú, a társadalom valóságos dilemmáitól többnyire elszakadó acsarkodásától – nem kívánja magát elhelyezni a hagyományos baloldal-jobboldal tengelyen. Abban egyetértés van a kritikai baloldalon, hogy a baloldali tradíció döntő része igenis vállalható, abban viszont nem, hogy mennyire lehetünk elfogadóak azokkal szemben, akik ezt az örökséget elvetik (vagy legalábbis nem kívánják meghatározni a hozzá való viszonyukat), és egészen új dimenziók mentén törekszenek meghatározni politikai identitásukat. Többen közülünk súlytalannak vagy legalábbis látens jobboldalinak tekintik ezeket a szerveződéseket, jómagam azonban úgy látom, hogy ez a stigma elsietett, sőt egyenesen káros: nyilvános használata valóban a jobboldalra – sőt, a szélsőjobboldalra – lökheti az ebben a kérdésben egyelőre bizonytalan fiatalokat. A fiatalság gombamód szaporodó civil szervezeteit, amellett hogy azok fontos társadalmi feladatokat töltenek be, és égető társadalmi feszültségekre, problémákra hívják fel (sok esetben a politikai és rendszerkritikai baloldal helyett) a figyelmet (az ökológiai krízistől a hajléktalanságig), magam olyan tanulópályának tekintem, ahol az erősebb és határozottabb rendszerkritikai magatartás és gondolkodás a gyakorlati tapasztalatok útján sajátítható el.

A civil szervezetekhez való viszony kérdéséhez kapcsolódik egy, a nézetkülönbségeknél mélyebb – valójában azok alapját jelentő – problematika: a társadalomjobbító attitűdök autoriter vagy demokratikus jellegének kérdése. A kelet-európai értelmiségi hagyományoknak megfelelően többen közülünk döntően a mindenkori hatalom közvetlen befolyásolásával – sőt, esetenként a hatalomgyakorlásban való tényleges részvétellel – kívántak és kívánnak társadalmi hatást kifejteni, társadalmi folyamatokat generálni. De egyben ők azok is, akik önmagukat valamiféle élcsapatnak gondolják, akiknek kívülről, de főként felülről kell bevinniük az eszmét az éretlen társadalomba. Eme hatalomorientált beállítódáshoz többnyire szervesen kapcsolódik a kívánatos társadalmi folyamatok beindulásának, beindításának cezúraszerű változásként, változtatásként való elképzelése.

Ezzel szemben magam úgy vélem, hogy feladatunk ennél jóval szerényebb – de egyben több is. Ez pedig nem más, mint azoknak az újkapitalizmus méhében megszülető szerves folyamatoknak, ellentendenciáknak a katalizálása és támogatása, melyek hosszabb távon egy újszocialista alternatíva felé mutathatnak.

Vannak azonban rövidebb távú feladataink is – és a felsorolt nézetkülönbségek ellenére nevezőink ebben biztosan közösek. Ezek közül kiemelkedik a neoliberalizmus és az általa kitermelt szélsőjobboldal elleni küzdelem.

Ehhez kapcsolódóan megfontolására ajánlom azt a már többször bizonyított tételemet, hogy a globális és hazai tőke túlhatalma következtében a szuverén társadalom- és gazdaságpolitika hazai mozgástere rendkívül szűk, gyakorlatilag a zéróhoz közelít. Ezért itt és most ismét papírra vetem azt a gondolatomat, hogy legalábbis a kelet-európai országoknak együttesen kellene fellépniük a nemzetközi és helyi tőkés csoportok diktátumaival szemben – ennek gazdasági alapja a kelet-európai országok egymáshoz való gazdasági közeledésével már kezd kiépülni. Az együttes fellépésnek, érdekképviseletnek már ma el lehetne indítani a baloldali értelmiségi előkészítését – vagyis a kelet-európai baloldali értelmiségnek a jelenleginél jóval intenzívebb párbeszédét, majd összefogását szorgalmaznám.

És van még valami, ami talán szintén rövid távon is megvalósítható: az egymás iránt tanúsított, eddigieknél erősebb politikai és emberi szolidaritás. Bibó István azt írta Marxról, hogy életműve erkölcsi üzenetének súlya meghaladja a tudományos tartalom jelentőségét – függetlenül attól, hogy Marxnak ez szándékában állt-e vagy sem. (Bibó megállapítja, hogy nem állt szándékában.) Ez az üzenet pedig nem más, mint az esendőkkel, a gyengékkel való együttérzés erkölcsi normaként való felmutatása. Vagyis műveinknek, cselekedeteinknek mindig van erkölcsi tartalma, jelentése is, akár akarjuk ezt, akár nem. Így csakis akkor leszünk képesek a társadalmi szolidaritás éledésének katalizálására, ha – szakítva egy rossz baloldali beidegződéssel, hagyománnyal – az egymás iránti szolidaritást is folyamatosan gyakoroljuk és magatartásmintaként felmutatjuk.

Szerdahelyi István

A magyar baloldal tevékenysége mint "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi"

Az Eszmélet szerkesztősége által feltett kérdésre adandó válasz megértésének előfeltétele, hogy az ember jelezze, mit ért baloldaliságon. Nos, szerintem ennek minimuma egyrészt az a meggyőződés, hogy az európai kultúrkör mai történelmi helyzetében tűrhetetlen minden olyan társadalmi berendezkedés, amelyik nem hajlandó az alávetett osztályok számára legalább akkora létbiztonságot nyújtani, amekkorát a legfejlettebb kommunista pártállamok és a közepesen fejlett kapitalista jóléti államok már az 1970-es és 80-as évtizedekben nyújtottak. Másrészt pedig az a meggyőződés is, hogy az effajta társadalmi állapotok csak kiindulópontjai egy olyan fejlődésnek, amely – hosszabb történelmi távon – az osztálykülönbségek, valamint a centrum, félperiféria és periféria régiói közötti különbségek fokozatos csökkenése felé vezet.

A közép- és kelet-európai posztkommunista országokról bizonyára beszámolnak majd e nézetcserében nálam illetékesebbek. A magyarországi baloldal helyzetére vonatkozó téziseim az alábbiak.

1. A magyar nemzet túlnyomó többsége baloldali

A magyar nemzet 1989-90-ben csak azért ment bele a rendszerváltásba, mert az állampártot, amely az addigi felmérések szerint a választáson a szavazatok relatív többségére számíthatott volna, vezetői 1989 októberében feloszlatták. Az új politikai elitek továbbá azzal ámították az ország lakosságát, hogy az átalakulás célja egyrészt a fejlett jóléti rendszerek életszínvonalának utolérése, másrészt pedig – miként erre Wiener György mutatott rá akkoriban – egy olyan vegyes gazdaság kialakítása, melyben a közösségi tulajdon szerepe lesz a meghatározó. S ha jobban meggondoljuk, az állami tulajdon ilyen társadalmasítása baloldalibb lett volna a korábbi viszonyoknál.

Azóta a választásokat minden párt hangzatosan baloldali jelszavakkal nyerte meg. Fontos tényt hangsúlyoz Szalai Erzsébet, mondván, hogy a baloldali társadalompolitikai programokat a "jobboldali", "keresztény nemzeti" pártok – 1990-ben az MDF, majd 1998-ban a Fidesz – még sokkal erőteljesebben fogalmazták meg, mint az MSZP. Amikor pedig kiderült, hogy kormányra jutva egytől egyig radikális jobboldali politikát folytatnak, a következő választásokon a választók mindegyiket meg is buktatták. A "büntető szavazások" e rendszere 2006-ig tartott. Akkor az MSZP-nek sikerült egy újabb ciklusra megkaparintani a hatalmat, de a "Gyurcsány-csomag" olyan országos felháborodást keltett, hogy csak rendőrterrorral aládúcolt legalitása tartja fenn a legitimitás hiányának mélysége fölött. E felháborodás ösztönzői egyértelműen baloldali indulatok, s ha valaki az árpádsávos zászlók és a Szent Korona-tanról való süketelések alapján akar ítélkezni fölöttük, vegye észbe Andor László 1992-es figyelmeztetését: "Teljesen elhibázottnak tartom, ha a jobboldaliságot csak a politikai díszletek szintjén vesszük észre. […] Véleményem szerint a jobboldaliság lényege a gazdaságban van, egyrészt az IMF-program feltétel nélküli végrehajtása, másrészt a […] szabad rablás, harmadrészt pedig a tulajdonnak a politikai alapon való osztogatása."

2. A nemzet többségének nincs politikai képviselete

Ilyesformán viszont a magyar politikai életben egyetlen baloldali, a nemzet többségét képviselő párt sincsen, mert – ismét Szalai Erzsébetet idézve – "a baloldal szerepkörét betöltő" (én inkább úgy mondanám, hogy az újságírói és politológus szubkultúrákban baloldalinak titulált-hazudott) szocialista és liberális párt egyaránt "zsigereiben jobboldali". A többpártrendszer tehát elszakadt a társadalomtól, talajtalanná vált, és azóta különböző emblémákkal díszített léggömbjei csak a közvélemény-kutatások adataiban himbálóznak felfelé vagy lefelé a politikai felhőrégióban. Valójában az összes parlamenti párt tagsága nem sokkal haladja meg a lakosság 1%-át, ami azt jelenti, hogy 29-szer kevesebben vannak, mint a 2005-ben Magyarországon tartózkodó külföldi turisták. Hazánk – Bayer József szavaival – "néptelen demokráciává" változott.

Ami azt jelenti, hogy – Kállai R. Gábor remek esszéregényének, az Elvtársalgónak a terminológiáját használva – a "valóban elkötelezetten baloldali baloldalnak" a magyar történelemben soha nem volt még akkora esélye, hogy a nemzet messze túlnyomó többségének akaratát képviselve lépjen a politika porondjára, mint ma. Kizárólag rajta múlik hát, hogy változtasson azon a helyzeten, amelyben tevékenységének eredménye – ugyancsak Kállai szavaival – "a tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi".

3. A baloldali baloldal mint óriási kupac

E "valóban elkötelezetten baloldali baloldal" semmiségének legfőbb oka az, hogy elképesztően sok. Bizonyosra veszem, hogy az iskolai önképzőkörök száma meg se közelíti a baloldali baloldal szervezeteiét. Csak én magam annyinak vagyok az elnöke, elnökségi tagja, főtitkára, kuratóriumi tagja, hatóság előtti képviselője, hogy számon se tudom tartani, hánynak. Mindegyikük derekas munkát végez, de a legjobb esetben sose hallottak egymásról. Ezt felismerve alakultak is a baloldali baloldal tevékenységének összefogására, együttműködésének megszervezésére törekvő egyletek is. Csak az a baj, hogy ezek száma – némi jogos rosszindulattal mondva – meghaladja az általuk összefogandó egyletek számát.

A rosszabbik eset az, ha hallottak egymásról, mert akkor gyűlölködnek. Egyszer részt vettem egy tanácskozáson, ahol izzó hőfokú vita folyt arról, hogy melyek is a baloldaliság átfogó jellemvonásai. A végén abban foglaltam össze tapasztalataimat, hogy a baloldaliság egyetlen ismérve: mindenki, aki baloldali meggyőződésű, szívből utál mindenkit, aki szintén baloldalinak vallja magát. Szavaim nagy derültséget és tetszést arattak, mintha nem egy halálos betegség diagnózisát jelentettem volna be.

Végzetesen szenvedélyes indulatok csapnak össze köreinkben 1956 értékelése körül, mintha nem fél évszázaddal ezelőtti eseményről lenne szó, melynek elemzése immáron ugyanúgy a történettudományi szakma belügye, ahogyan a tatárjárásé. Le tudjuk árulózni egymást Nagy Imre vagy Kádár János szerepének megítélése kapcsán, s ezzel ugyanolyan eszeveszettségről teszünk tanúbizonyságot, mintha egy süllyedő hajó tisztjei azon marakodnának, hogy a tavalyelőtti vagy a tavalyi hajóskapitány volt-e tiszteletreméltóbb. Minden alkalmat felhasználunk az egymás elleni gáncsoskodásra: ha más nem akad, éles bírálatra adhat (adhatott már) okot az is, hogy egy szerző Marx és Engels szövegeit miért a Válogatott Művekből, s nem az Összes Művekből idézi.

Mindannyiunk számára magától értetődőnek kellene lennie, hogy ezt a gittegylet-kupacot egyetlen, egységes politikai párttá kellene szervezni. Megkeresni azokat az elveket és gyakorlati elképzeléseket, amelyek összekapcsolnak bennünket, s ezekből ütőképes programot alkotni. Vitácskáink jelentőségét személyes nézetkülönbségekké vagy legfeljebb platformeltérésekké lefokozni és az érvek józan mérlegelésével rendezni.

4. A baloldali orgánumok sokasága mint a hatástalanság dömpingje

A posztkommunista kapitalizmusok szellemi életének alapvető ellentmondása, hogy a parlamenti képviseleti arányát tekintve törpe radikális jobboldali liberalizmus eszméinek képviselői foglalják el benne a kulcspozíciókat. Ennek közismert oka, hogy a pénzpiaci-transznacionális tőke mindjárt a rendszerváltás kezdetén felvásárolta kulturális intézményeinket. Harsányi Iván már 1992-ben figyelmeztetett arra, hogy "a tőkét Magyarországon ma elsősorban a tömegkommunikációs szférába ajtóstul berontó rablómonopóliumok, főként pedig a nemzetközi pénzügyi szervezetek fizikailag jelen nem levő hatalma képviseli. Ezzel az utóbbi hatalommal nem tudunk mit csinálni."

Így állt elő a helyzet, hogy a baloldal nemcsak a rádióból és a televízióból szorult ki, hanem még lapja sincsen. Olyan lapja tudniillik, amelyik kellő terjedelemben, legalább heti rendszerességgel jelennék meg, hogy számottevő közönségformáló szerepet tudjon betölteni. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan komolyabb sajtóorgánum sincs, ahová egy baloldali tollforgató beadhatná az írásait, anélkül hogy attól kellene tartania: sorait szemétkosárba dobják, mert baloldali. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan sajtóorgánum sincs, amelyet egy baloldali gondolkodású ember úgy olvashatna, hogy amit olvas, az a baloldal véleménye a világ dolgairól. A baloldalnak nincsen lapja, ahonnan a baloldali gondolkodású ember kielégítő tájékoztatást kaphatna arról, milyen vitaálláspontok találhatók a baloldaliak táboraiban, s mi választja el őket a jobboldali táboroktól. A baloldalnak nincsen lapja, mert az újságosstandokon egyetlen baloldali sajtóorgánum sem található.

Abszurddá akkor válik ez a helyzet, ha azt is tudjuk, hogy a baloldalnak rengeteg lapja van; fel sem lehet becsülni, milyen sok. A tájékozottak harminc-negyvenre taksálják a számukat. Ezek – a havi megjelenésű Ezredvég és a negyedéves Eszmélet mellett – néhány lapos, rendszertelenül kiadott kis kiadványok; postán szokás őket ingyen eljuttatni egyes emberekhez. Havi vagy pláne negyedéves folyóiratokban lehet örökzöld témákat ragyogóan elemezni, de ezek csak akkor képesek tudósítani például arról, hogy az országban forradalmi helyzet készül, amikor a kirobbant forradalmat már régen le is verték. A néhány lapos kis kiadványok olyanok, mint a hajótöröttek füstjelei a lakatlan szigeten.

A baloldalnak nincsen lapja, mert egy komolyabb hetilap kiadásához rengeteg pénz kell. Csakhogy havi, negyedévi folyóirataink és töméntelen komolytalan lapocskáink is rengeteg pénzt emésztenek fel. Ha ezeket az anyagi forrásokat mind egyesítenénk, meg lehetne jelentetni azt a hetilapot is, amelyik betörhetne az újságosstandokra, és jelentősebb előfizetői-vásárlói táborra, támogatókra tehetne szert. Nem szólván arról, hogy az egységes politikai párttá szervezett baloldal orgánumaként milyen jelentősége lehetne.

Egy ilyen orgánum hozzásegíthetne, hogy a baloldal hangja teret hódítson még a rádió- és tévéműsorokban is. A tőkés média legfőbb célja a minél nagyobb profit. Ezért szenzációhajhásznak kell lennie; nem teheti meg, hogy nagy hírértékű információkat elhallgasson, hiszen ezzel elveszítené autómárka- és intimbetét-reklámjainak közönségét. Ha léteznék az egységes politikai párttá szervezett baloldal és annak profi módon szerkesztett hetilapja, könnyen el tudná érni, hogy a tévéműsorokban se csak az árpádsávos zászlók lengetésének sűrű premier plánjai jelezzék, hogy az országban nem mindenki a radikális jobboldali liberalizmus híve.

Lehet persze továbbra is a "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi" eredményeinek bűvöletében élni. Üldögélhetünk az íróasztalaink mellett, és átérezhetjük, milyen nagyon okosak vagyunk, meg műveltek. A világ minden gondjára-bajára kész válaszaink vannak. Ezeket időnként papírra is vetjük és kinyomtattatjuk ritkán megjelenő, kis példányszámú lapokban, melyeknek létezéséről még a hivatásos lapárusok se hallottak soha. Amikor írásainkból egy kötetre való összegyűlik, addig törjük magunkat, míg valahogyan azt is sikerül publikálni. Terjeszteni nem – de a példányokat szétküldözgethetjük barátainknak és ismerőseinknek, s lesz egy újabb katalóguscédula is a nevünk és a születési évszámunk alatt az Országos Széchényi Könyvtárban. Mindaddig, amíg a könyvtárosok rájuk nem írják a halálozásunk évszámát is.

Tamás Pál

Szektatudat vagy eklektika: létezik-e ma más magyar baloldali elméleti lehetőség?

Az elmélet és a politikai cselekvés ciklusainak paraméterei közismerten eltérnek. De csúcspontjaik véletlenül akár össze is eshetnek. Persze, az ilyesmi ritka. Az 1989 utáni Közép-Európában nem is fordult eddig elő. Színen van, sokszor választásokat is nyer egy mérsékelt politikai baloldal. De sikerei baloldali elméletektől rendszerint függetlenek. E teóriák még mindig – vagy ismét – társadalomkritikai irányultságúak, konkrét intézményépítési technológiákkal lényegében nem rendelkeznek. Az, amire ilyenként mégis hivatkoznak, vagy nem volt autentikusan baloldali, vagy része volt az államszocializmus bukásához vezető útnak. Így, szerencsére, megismételhetetlen.

A baloldali kormányok, bár elvben nem lennének feltétlenül ellenségei valamilyen baloldalibb elvi politizálásnak, igazán ennek újabb mibenlétére vonatkozó használható ötleteket, tanácsokat általában a teóriától nem kapnak. Amit azután végül csinálnak, az valamilyen keveréke felpuhított neoliberális világbanki ajánlásoknak, gazdaságpolitikai pragmatizmusnak és erőfeszítéseknek, hogy országaik legalább jelenlegi pozíciókban a davosi nemzetközi versenyképességi listákon megragadhassanak. E politikuscsoportok általában némi malíciával érzékelik (ha az egyáltalán percepciós küszöbük fölé került) saját baloldali kritikájukat. De kezdeni avval általában semmit sem kezdenek. Nagyon nincs is mit. A nem operacionalizált tanácsokkal, ajánlásokkal, óhajokkal mit is lehetne a minisztériumokban csinálni?

Mindeközben a magyarországi jobboldali, konzervatív-nemzeti értelmiségi szöveggyártás terjedelme az utolsó évtizedben folyamatosan nő. Legalább 5-6 nagy terjedelmű budapesti értelmiségi folyóirat működik e térfélen, közöttük újak is. A Heti Válasz nyomott és eladott példányszáma elhagyta az Élet és Irodalomét (az előbbit 35 ezerben nyomják, és 25 ezerben adják el, az ÉS-t külsők nem auditálják, de saját bevallásuk szerint 20 ezer körül nyomják és 16-17 ezer körül adják el mostanában). A profilok részben különböznek, de a trend azért itt is látható. Még a Magyar Nemzet publicisztikáinak hosszából és kevésbé tördelt, egybeszabott szedéséből is látszik, hogy azokat inkább értelmiségi olvasónak szánták, mint a szerzőiket állandóan rövidebb, "olvashatóbb" nyelvű írások előállítására biztató baloldali lapokat.

A baloldali értelmiség is egyre inkább – a szocialista kormányzástól egyébként talán függetlenül – az ezeken a helyeken (is) összerakott jobboldali agendával találja szemben magát. Az állami reformok előkészítése mind ez idáig egyébként zárt ajtók mögött folyt, s oda a baloldali teoretizálástól kapható száraz anyagra a döntéshozók – valljuk be – különben sem számítottak. Persze, aki akarta, ebből a körből is a nyilvánosság előtt védhette Molnár Lajos egészségügyi reformjait. De hát azokban – bár elvi szükségszerűségükkel nehéz vitatkozni – teóriát és baloldali érzékenységet önmagukban sokat nem lehetett felmutatni. A baloldali kormány reformretorikája így azután furcsa módon a potenciális baloldali teoretizálást még jobban elhallgattatta.

Közben azért a magyar közéletben most nyelvvita folyik. Ideológiákról, persze, említés történik. De igazán arról van szó, hogy aki a nyilvánosság nyelvét ma (nagyobb arányban) ellenőrzi, az képes lesz arra, hogy a magyar történelem egy fontos "elágazási" (bifurkációs) pontján, az EU rendjébe tagozódás pillanatában valamilyen mértékben ellenőrizze sokak személyes életstratégiáját, világképét is. A tét nagy, a küzdelem identitásokat is érint – innen az egyelőre nem csituló csatazaj. Aki az elágazási pontok szellemiségeire hat, egy következő hosszabb szakaszt is majd nagyobb gond nélkül befolyásolhat.

Itt a baloldali ideológiák marketingjével kapcsolatban legalább három alapproblémát érdemes megemlíteni.

Először, el kellene készíteni, politikailag is kezelhető módon, a rendszerváltás egyenlőtlenséggeneráló vagy -tompító hatásainak mérlegét. A rendszerváltásról kanonizált beszédmódunk a "nem volt és lett szabadság és demokrácia" tétel lett. Ez természetesen érthető, indokolható, védhető. De ismerjük fel, hogy egyrészt a rendszerváltásnak létezhetnek hasonlóan kiemelt dimenziójú szembeállításokra épülő olvasatai (több vagy kevesebb szuverenitás vagy erkölcs, több vagy kevesebb igazságosság, egyenlőtlenség, biztonság). Másrészt, ne lepődjünk meg vagy háborodjunk fel, ha egyes társadalmi csoportok ezeket máris használják. Ösztönösen, más kulturális minták hatásai alatt – de a baloldali ideológiák ezekre való esetleges rácsodálkozásaitól teljesen függetlenül. S alkotnak erről ítéleteket, vélekednek ezekből következően múltbeli vagy mai politikákról. Ha a bal teória ma is megmarad a történet részben az 1989 előtti liberális ellenzéki és részben a 80-90-es évek fordulójának "még nem nagyon poszt"-hidegháborús nemzetközi importból származó – egyébként az idő tájt teljesen érthető -, dichotomikus értelmezéseinél, és nem kísérli meg, e metszet mellett, a többit is a képbe emelni, rossz szolgálatot tesz a mai magyar társadalomnak. S rossz szolgálatot tesz – nem utolsósorban gyávaságból? – a mai baloldali kormányzati elitnek is. Mulatságos lenne, ha miközben büszkék lennénk a magyar értelmiség detabuizáló képességére, épp a rendszerváltás 1986-92-es ideológiai lenyomataiból csinálnánk ma tabut. Miközben a nem értelmiségi mininyilvánosságok – barátok, szomszédok, kollegák között – azt már régen detabuizálták.

Másodszor: elméleti választ kellene valamiként adni a társadalomban épp az utolsó másfél évtizeddel kapcsolatban megfogalmazódó – újabban robbanásszerűen jelentkező – elégedetlenségnek. Sőt, ne féljünk kimondani, dühnek is. Végül is mi más lehet a baloldali elméletek aktuális feladata, mint a mindenkori indulatok értelmezési, sőt esetleg későbbi cselekvési keretekké szublimálása. Nem értjük, s nem is akarjuk érteni, amikor sokan – adekvát ajánlott és elfogadható magyarázó sémák hiányából következően – azokat és úgy vádolják sorsuk pillanatnyi állapota miatt, akiket és ahogy korábban is meg szoktak vádolni. Hiszen az újabb kori magyar történelemben, amikor az emberek magukat áldozatnak érezték – s néhány pillanattól eltekintve majdnem mindig annak hitték -, két sémát kínáltak. Az első a "vádold az urakat" (tőkéseket, ispánokat, szolgabírókat), a második a "vádold az idegeneket" (zsidókat, romákat, románokat) volt. Az elsőnek volt egy 1945 előtt plauzibilis – fontos pontokon Marxra hivatkozó – változata, amelyet ma még megnevezni is csak három bocsánatkérés után szabad. Aktualizálására, átszitálására, újragondolására itt igazán senki sem vállalkozott. A legközelebbi, mégis ilyesmivel legalább teoretikusan foglalkozó, figyelemre méltó címek egyébként most sem moszkvaiak, hanem berliniek, német és észak-olasz egyetemi városokból valók. Így azután marad a második, a korábbi ideológiai-retorikai piacokról ismert csomag. A radikális, esetenként extrém jobboldali. Amin mi meg felháborodunk. Rosszabb esetekben, ha érzékenyebbek vagy idősebbek-tapasztaltabbak vagyunk, még rettegünk is. De hát a "társadalmi drive" adott, azt használja, amit kínálnak neki. Azt persze nem hiszem, hogy aki láthatóan jól érzi magát az árpádsávos lobogóval a kezében, azt most rávehetjük arra – hiszen elmagyaráztuk neki, mi is történt itt másfél évtized alatt -, hogy kisebb morgással összetekerje a zászlóját, és beiratkozzon egy szakmai átképző tanfolyamra. Mert akkor majd ő is jobban boldogul. És később esetleg balra szavazzon. De a mozgalmak tömegessé válását talán így is meg lehet azért akadályozni (senki se bízza el magát, mert március 15-én este az extremisták kevesen voltak).

Harmadszor, újra kellene gondolni a forgalmazott ideológiai csomagok szélességét. Némileg leegyszerűsítve, a jobboldal középszintű vagy mezo-fogalomkészletekkel operál (nemzet, hagyomány, értékválság, kollektív erkölcs). Itt az alaphangszerelés ma is 19. századi, de ez nem baj, mert a magyar politikai kultúra legfontosabb hívó szavai is ugyanebből az időből származnak. A baloldali csomagok ezzel szemben, egyébként mai nemzetközi divatokkal konform módon, vagy makrofogalmakkal operálnak (neoliberalizmus-kritika), vagy szubkultúrákat érintő, parciális fogalmakkal (feminizmus, tolerancia, multikulti a kisebbségeknek stb.) dolgoznak. A fogalmak mögötti tartalmaktól teljesen függetlenül azonban látható, hogy e szubkultúrák Közép-Európában még gyengék, nem lehetnek igazán hordozói fontos ideológiáknak. A "neoliberalizmus"-problematika, amely ma igazán az aktuális, átfogó kapitalizmuskritikát jelentené, pedig bár jól kiszerelhető, alaposan kidolgozott csomagjai importálhatóak a világból egy olyan önmagára fókuszált, periferikus kultúrában, mint a magyar, igazán nem fog meg tömegeket. Közben a másik oldal nem azért tűnik sokaknak ideológiailag elfogadhatónak, mert a "nemzetfogalom mindig is az övé volt", vagy hogy a baloldal "89 előtt évtizedekre elveszítette a kezdeményezőkészségét", hanem mert mezo-ideológiai szinteken operál, ellenfele pedig nem. S a magyar miliőben ez az, ami igazán fogyasztható. Érdekes módon az egyetlen mezoszinten is kezelhető s a jobboldal által nem használt, láthatóan már itthon is rezonanciaképes világképi elem az ökológiai lenne. A baloldal azonban ezt igazán nem használja. Sőt, bizonyos értelemben a kormányzásban – az aktuális ultrarövid távú versenyképességi megméretés hálójában – stratégiai szinten kifejezetten idegenkedik is tőle.

Természetesen nem hinném, hogy a különböző kritikákkal szemben az MSZP-ben a generációváltást így is valamilyen viszonylagos jobboldali vagy pőrén technokrata fordulatként lehetne értelmezni. De mivel az országos politika is – fogalmaink szerint – a mezoszinten operál, a kormányzáshoz a baloldal, amely 89 után teóriagyártásnál, -behozatalnál ezt az absztrakciós szintet elkerüli, túl kevés ideológiát szolgáltat. De az itteni baloldali elméleteknek a kormányzáshoz kellene iránytűvel szolgálniuk. Arra rövid távon (s ez a táv most Magyarországon mindent felülír) lehet használni skandináv vagy talán – ha nem is a főfogásoknál – kelet-ázsiai szakácskönyveket. A rendelkezésre álló helyi piacon elérhető nyersanyagok valamit lehetővé tesznek, más konyhai fogásokat kizárnak. De a közép-európai baloldali gondolkodásban ma amúgy sincsenek gourmand-ok. Hiszen ami készen van, s könnyen levehető a piacról, az vagy szektás, vagy eklektikus. Ha a kizárólagos fejlesztési doktrínaként már a 90-es évek orosz és argentin államcsődjeinél megbukott neoliberalizmussal küzd sárkányként itthon is valaki, bizony nekem szektásnak tűnik. Ha a különböző fejlesztő államok kifestőkönyveiből válogat (másokkal együtt, bevallom, én is), akkor pedig igencsak eklektikus. S ami akkor születik, sem teória igazán.

Egy "felhasználóbarátabb" baloldali teóriának ma Közép-Európában valószínűleg valamilyen periferikus állammodellel lehetne foglalkoznia. "Az elmélet majd visszatér, mint minden, és akkor fedezzük fel újra kérdéseit, amikor a tudatlanság ama fokára hág, ahol már csak unalom árad belőle" – írta 1968-ban Philippe Sollers egy befolyásos párizsi szöveggyűjtemény előszavában. E vonatkozásban ma az unalom már meghatározó Budapesten.

Z. Karvalics László

1. Én se Németországban, se Franciaországban, se Latin-Amerikában nem látok "erős" baloldali mozgalmakat, amihez képest Magyarországon "gyengébb" volna valami. A parlamenti demokrácia játékszabályaira machiavellizálódott európai szociáldemokrata pártok elitjéhez és tagságához nemigen tudjuk a "mozgalom" attribútumait kapcsolni a szellemi közösség, az éthosz, a szolidaritás vagy az akcióközösség értelmében, és nehezen értelmezhető az esetükben az antikapitalizmus is. Ha találnánk is hasonlót, az nem fundamentális elvi pozíció volna, hanem praktikus kormányzástechnikai részkérdésekben elfoglalt álláspontkülönbség. Az alternatív mozgalmak baloldalisága és antikapitalista mivolta közvetett és vitatható: az, hogy bizonyos összefüggésben kiindulópontjaik és tevékenységük interpretálható így is, attól ez még akcidentális marad a létüket szervező "alapproblémák", a környezet, a nemek stb. kérdéseiben elfoglalt álláspontjukhoz képest. Ennél már csak a Chavezre vagy Fidelre emelt tekintet lehet megtévesztőbb: arrafelé nem a Jövőt, hanem a Múltat látjuk, és erről most legyen elég ennyi. Hosszú évek óta autentikus baloldali kormányzást látok viszont a legszegényebb spanyol tartományban, Extremadurában, ahol a közpolitikai eszközöket a társadalmi tőke gyarapítása érdekében használják, és szisztematikusan próbálják a valódi esélyteremtésre helyezni a hangsúlyt. Ideje volna kicsit Szingapúrra is figyelni, ahol az exfabiánusból diktátorrá lett Lee Kuan Yew árnyékában a gazdagság bázisán most éppen a világszínvonalú, ingyenes egészségügyi ellátásnál és oktatási rendszernél tartanak, egy mind képzettebb, kulturálisan emelkedő népességgel, amely lassan, de fokozatosan veti le magáról az autokrácia béklyóit. Ha a baloldal jövőképet keres, akkor Finnországra és Tajvanra is pillanthat, amelyek egyfajta társadalmi laboratóriummá lettek: a finnek már egy évtizede eljutottak oda, hogy ha kell, a makro- és középszintű politikai döntésekben a gazdasági érdekeket felülírják a társadalmival, elsősorban akkor, ha kultúráról vagy oktatásról van szó. Tajvanon "akademokrácia" van, ahol alig értelmezhetőek már a hagyományos "osztályok": 90% körüli felsőoktatási végzettséggel, homogén, időnként felfelé nivelláló társadalommal. Az állampolgár "életideje" mint érték és mint mérőeszköz is itt tört be először a politikai programalakítás szintjére.

2. Ha van Ősbűn, akkor a baloldaliságnak az antikapitalizmusra való redukálása az. Nem azért, mert létezik nem baloldali antikapitalizmus is, hanem azért, mert a mind komplexebb és globálisabb jelenségvilág megértésének és leírásának alkalmatlan és korlátozott eszköze és kiindulópontja a "globális tőke" anatómiája. Pláne akkor, ha a valódi anatómiát kézrátétel helyettesíti. Az "elutasítás" reflexszerű, morális kiindulópont, amely minél doktrinerebb, annál inkább távolodik a tudományos standardoktól is. A kritikai pozíciónak az idők végezetéig helye van ott, ahol a tőkeviszonyok működése dehumanizál, értéket rombol, fenntarthatatlanná tesz, de csak annak a tudatában, hogy magyarázó elvként szükséges, de nem elégséges feltétele a komplex rendszer megértésének. És nem elsősorban azért, mert a tőkeviszonyok dominálta világrendszer egyidejűleg a megismerésnek, az értékteremtésnek, a humanizálódásnak és a fenntarthatóságnak is kapukat nyit. Könnyűszerrel létezhetnek egymás mellett, egyidejűleg, egymással szögesen ellentétes igaságok. Hanem főleg azért, mert a civilizációs alapkérdések, a mindennapi élet, a társadalmi viszonyok teljességének csak egyik komponense a gazdaság és a tulajdon történeti-szerkezeti meghatározottsága. Reménytelen és múltba révedő várakozás a radikális "lecserélés" eszkatológiája. Nagyon távol is van attól, ahogyan erről mondjuk Marx gondolkodott. Az ő alapkérdése az volt, hogyan "szüli meg", "hordja ki" a kapitalista alapviszonyokat meghaladó új formációt a tőke. És azt találta mondani, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok forradalmasításán keresztül, ráadásul "felhalmozási" kontextusban (értsd: a posztkapitalista világ anyagi "alapjait" a kapitalizmusnak kell létrehoznia).

Amit igazán keresnünk kellene tehát, elméletben és gyakorlatban is, az az, hogy magának a kapitalista szerkezetnek az inherens mozgástörvényeiből és érdekviszonyaiból miként következtethetünk e majdani átmenet dinamikájára, formagazdagságára. Ha például az Internetre a globális tőke újabb offenzívájaként tekintünk, akkor nem fogjuk sokra tartani Yochai Benkler 2006. májusi The Wealth of Networkjét sem, amelyben kimutatja, mennyivel hatékonyabb tud lenni individuumok és csoportok társadalmi szoftverre épülő társadalmi termelése a profithajszoló vállalatokénál, és hogy miként formálódik éppen ki a nem-piaci innováció sok új formája az online közösségekben. Az emberi össztudás termelésének és elosztásának "új topológiáját" sem fogjuk érteni, ha Rosa Luxemburg-filológiával időzünk.

A baloldaliságot az ideológia makroszintje helyett egyre inkább az emberkép értelmezi. Ennek kiindulópontja számomra a marxi "mindenoldalúan fejlett ember". Ha a (politikai) cselekvést is abból vezetjük le, hogy miként lehet maradéktalanul bevezetni mindenkit a tudás társadalmába, hogyan lehet elérni azt, hogy a (politikai) közösség tagjai minél nagyobb arányban kultúra-, tudomány-, sport- és egészségorientáltak legyenek és lehessenek. Ahhoz, hogy a kiélezett nemzetközi gazdasági erőtérben sikeresen navigáljuk az országot, "pusztán" professzionális teljesítményre van (volna) szükség. Hogy a társadalompolitikában megnyíló választási, döntési, prioritási térben milyen folyamatok elindítására "esküszik" fel egy kormány, egy párt, az már elvi kérdés lesz. Minden, ami a vállalt emberkép irányába mozdít, progresszív lehet. Emiatt nincs válaszom arra a kérdésre, hogy mi minden tartozna bele a jövő átfogó és autentikus baloldali programjába. Ahová "zöldmezősen" hatol be a politikai cselekvés, ott nagyon sokféle módon lehet tenni ugyanazt – akár ugyanazt a "jót".

Amit nagyon éles kontúrokkal látok kirajzolódni, az az "elmaradt hasznok" és az elmulasztott "házi feladatok" világa. A sertés- és baromfiágazat vagy a hatósági árszabályozás fontos szakpolitikai parcellák, de az mégiscsak furcsa, hogy nagyságrendekkel több figyelem és erőfeszítés irányul ezekre a területekre, mint az életminőséget meghatározó alapvető kérdésekre. Egy elvi politika nem teheti meg azt, hogy a családon belüli erőszak sors- és értékpusztító ásatag mintázatait igazgatási és rendőrszakmai kérdésként kezelje, és néhány tucat elkötelezett civiltől várja a helyzet javítását, hanem konokul és következetesen azon kellene dolgoznia, hogy az összes létező beavatkozási eszközével elérje a tömeges kultúraváltást (ahogy, igen, a jobboldali német kormányok tették például ezt a hatvanas években, a tőkének ezek az elvtelen szálláscsinálói). Baloldali politikus nem hajthatná nyugodtan álomra a fejét, tudván, hogy a maradványelvbe és kontraszelekcióba fagyott állami gondozotti rendszerből csak kivételesen vezet út a társadalmi reintegrációhoz. Az információs korszak több nyelven beszélő, digitális kultúrán és átfogó műveltségen edzett pretoriánusai helyett egy cinikus és bűnös politika a kilátástalanságba, lélekvesztésbe süllyedők "tartalékcsapatait" termeli csak újra. A magyar társadalom 25%-a reménytelennek tűnő helyzeténél akutabb társadalompolitikai problémát nem ismerek, de a szegénység újratermelődése ellen ható folyamatok politikai menedzsmentje hol tárcafeladattá, hol annál alacsonyabb szintre csúszik. A nagy optikai csalódás, közkeletű vélekedés és bornírt hazugság pedig az, hogy mindez erőforráskérdés, és az ide allokált figyelem és pénz a 75% elől "szívná el" az energiát. Eközben nagyjából tudható, hogy egy offenzív és minden ízében megújult oktatáspolitika, illetve a tudásvagyonnal való gazdálkodás új minősége vihetne közelebb össztársadalmi szinten a megoldáshoz, a baloldal mégis csak asszisztál ahhoz a fiskális rendhez, amely pontosan a jövőnek ezeket a kulcsterületeit értékeli le.

Nem egy nagy, hanem sok kicsi és helyes lépés hitelesítheti az elvi politikát. És akkor, afféle "bónuszként", hirtelen sok, mozgalomszerű elem is újjászülethet, messze a politikacsinálás kiüresedett kulisszáin túl. A nevelőotthonokba, iskolákba való, "társadalmi munkában" történő betanítástól a hátrányos helyzetű gyerekek számára kitalált önfenntartó táborok szervezésén át a szolidaritás, az értékközvetítés, az egymásra figyelés új felületeinek és kultúrájának keresésével és megteremtésével.

Kapcsolódó cikkek

Társadalomkritikai és kulturális folyóirat // A quarterly journal for social critique and culture