Az 1989-ben megszületett kurzus félgyarmati kapitalizmusokat termelt ki, amely gyorsan megtalálta a közös vonásokat a két háború közötti ellenforradalmi-tekintélyállami rendszerekkel. Így került sor Magyarországon a Horthy-rendszer rehabilitálására.

Kelet-Európa legtöbb államában 1989–90-ben ellenforradalmi kurzusok indultak el. Ezek céljai ellentétesek voltak az 1956 és 1981 közötti kelet-európai forradalmak céljaival. Míg emezek a munkástanácsokra kívánták építeni a szóbanforgó országok gazdasági rendszerét, s megtagadtak minden közösséget azokkal az ellenforradalmi tekintélyállamokkal, amelyek – Csehszlovákia kivételével – a két világháború között a térségben fennálltak, addig az 1989-es átalakulások – a nemzetközi tőke nyomása alatt – félgyarmati kapitalizmusokat termeltek ki, melyek gyorsan megtalálták a közös vonásokat a két háború közötti ellenforradalmi-tekintélyállami rendszerekkel.

Így került sor Magyarországon a Horthy-rendszer rehabilitálására. Az olyan szennylapokban, mint a Magyar Fórum vagy a Magyar Demokrata, ez különösen durva formák között történt s történik. E lapok hivatkozása Horthyra nemcsak aljas, de hazug is: mocskos hangú szövegeikből kiderül, hogy még Horthy is csak puszta ürügy számukra. Szemükben valójában nem a Horthy-rendszer a példakép, hanem az 1938–41-ben kialakult magyar fasizmus. “Szelidebb”, sőt kritikusabb Horthy-, illetve Horthy-rendszer-rehabilitációt figyelhetünk meg a nemrégen elhunyt Gosztonyi Péter és újabban Bencsik Gábor Horthy-életrajzaiban, vagy a korábban más húrokat pengető filmesztéta, ma magas kormányhivatalnok, Nemeskürty István “Búcsúpillantás” címû könyvében. Ezek – elsősorban a zsidókérdés vonatkozásában – elítélik a rendszer 1939 utáni “elfajulását”, az 1920–29 közötti állapotokat azonban nagyjában-egészében rendbenlévőknek tartják, mintha csak Magyarországon “normális parlamentarizmus” létezett volna. Közbülső helyet foglal el a puccsszerűen létrehozott XX. századi Intézet. Ennek vezetői, Schmidt Mária és Tőkéczki László múltba révedő tekintettel, reakcionárius “ideológiájukkal” eltelve dicsőítik a Horthy-rendszert. Az 1939-től 1944-ig tartó szakasz “negatívumait” a “kényszerű” náci függés rovására írják, de ezeket a “negatívumokat” is mindenképpen el akarják tüntetni, s csak az 1944. március 19. utáni időszakot ítélik el egyértelműen, amelyben, úgymond, Horthynak már semmiféle szerepe nem volt.

A szerecsenmosdatás, vagyis az “erősebb”, illetve “gyengébb” rehabilitálások állításai a következőkben foglalhatók össze:

1. Bár a Horthy-rendszer születésénél voltak “kilengések”, ez csupán az 1918–19-es forradalmak terrorjára adott reakció volt.
2. Ezekért Horthy amúgy sem volt felelős, amint lehetett, le is állította őket, és liberális-demokratikus (!) alapelveken nyugvó parlamentarizmust valósított meg.
3. A rendszer fő célja “az igazságtalan trianoni békeszerződés” revíziója volt. Minthogy a nyugati demokráciák erre nem voltak hajlandóak, a rezsim német orientációját bizonyos fokig meg lehet érteni.
4. A nyugati demokráciák maguk is a német érdekzónába sorolták Magyarországot. A zsidótörvényeket és az 1941. évi hadbalépést Németország kényszerítette ki az ország vezetőiből, akik ebbe vonakodva mentek csak bele. (Nem említik, hogy a harmadik, tisztán faji jellegű zsidótörvény preambulumát Teleki Pál írta sajátkezűleg, akinek éppen mostanában kívánnak szobrot emelni.)
5. Ami “negatívum”, mind 1944. március 19., Magyarország náci megszállása után történt, és már tényleg semmi köze nem volt Horthyékhoz: ez a hitleri Németország műve volt.
6. A kommunista történetírás 1945 és 1990 (!) között bepiszkolta Horthyékat: rendszerüket Horthy-fasizmusnak nevezte és minden tekintetben elmarasztalta, ma azonban már látjuk e – kiváló – korszak érdemeit. (Nem esik szó arról, hogy a hivatalos marxista történetírás Ránki György akadémikustól kezdve már a 70-es évek legelején is “konzervatív-tekintélyuralmi ellenforradalmi rendszernek” nevezte a Horthy-rezsimet, amely különbözött a fasiszta típusú berendezkedéstől.)

Mindenekelőtt az utolsó ponttal kívánok foglalkozni. Nem vitás, hogy a már a koalíciós korszakban is alkalmazott “Horthy-fasizmus” kifejezés egyoldalú volt. Hiszen a fasizmus elsődlegesen kispolgári-lumpen, tönkremenő és munkájukat veszített emberek tömegmozgalma, amely eltorzított szociális jelszavakkal jelentkezik, és olyan diktatúrát valósít meg, amely képzetes egységbe fogja össze a nemzet különböző osztályait és rétegeit. A fasizmus a társadalmi forradalom aberrációja, az elvetélt baloldali forradalmakra adott reakció vagy éppen az ilyen forradalmak megelőzésére szolgáló preventív hatalomátmentés.

A Horthy-rendszer ezzel szemben nem gyökerezett tömegmozgalomban, és kezdeti szakaszában egyáltalán nem támaszkodott az “alsóbb” osztályok támogatására. Ezek közül a parasztság inkább Károlyi Mihály, a munkásság pedig jobbára a szociáldemokrácia híve volt. 1921–41 között a Horthy-rendszer nem volt diktatúra, hanem olyan tekintélyállam, amely ugyan végső soron az erőszakra épült, de ezt egy korlátozott – bár korántsem szabályosan korlátozott – parlamentarizmussal elegyítette. A radikális szélsőjobboldal és a fasizálódó csoportok fokozatosan beépültek a rendszer hatalmi struktúráiba. Ál-“forradalmi” a rendszer annyiban volt, hogy a köznemességből lezüllött “keresztény” középosztályból próbált vezető osztályt kreálni, s bizonyos fokig háttérbe szorította a nagytőke, kevésbé a nagybirtok képviselőit. A rendszert a fasizmussal a katonai “erények” bárgyú dicsőítése is rokonította.

A Horthy-rendszer tehát az 1918–19-es forradalom (forradalmak) reakciója volt. Elevenítsük fel, mik is voltak az 1918. október 23–31. között kitört magyar forradalom fő célkitűzései: 1. általános választójog; 2. földosztás; 3. szociális reformok; 4. függetlenedés Német-Közép-Európától; 5. egyenjogúság a nemzetiségek számára; 6. békés külpolitika. Ami a két utolsó pontot illeti, e tekintetben azok a mélyen tisztességes és humanista államférfiak, akik 1918-ban kormányra kerültek, teljes kudarcot vallottak. A nemzetiségiek ugyanis nem elégedtek meg többé valamilyen autonómiával a “Szent István-i” Magyarországon belül, teljesen el kívántak szakadni Magyarországtól. A győztes antanthatalmak pedig nem tartották magukat többé a wilsoni 14 pont szelleméhez, és – enyhén szólva – a Károlyi-kormány mély humanizmusa sem hatotta meg őket. Franciaországban egyértelműen a nacionalista-katonai szellem kerekedett felül. Nem kívántak népszavazásokat tartani az egyes területek hovatartozására vonatkozóan, s a teljesen magyar területek elszakításához is hozzájárultak. Azonban éppen a helyzet elleni tiltakozás demonstrálására a kormány választásokat sem rendezett, a földosztást pedig későn, csupán 1919 februárjában indította meg. Az októberi kormányok tehát nem tudták elképzeléseiket megvalósítani. A Tanácsköztársaság viszont diktatúrát vezetett be, a választások gondolatát elvetette, miként elutasította a földosztást is. Ugyanakkor számos szociális reform mellett jelentékeny kísérletet tett az ország integritásának helyreállítására egy szövetséges tanácsköztársaság keretei között. Megfelelő bázis hiányában azután ez a kísérlet is elbukott, s a hatalmat a nyílt ellenforradalom vette át.

A horthysta ellenforradalom sikeres ellenforradalom volt – ezt érdemes hangsúlyozni. Mert például az 1814-es Bourbon-restauráció nem volt képes helyreállítani a francia forradalom által felszámolt nagybirtokrendszert. Magyarországon a földreform valójában már 1919 tavaszán elakadt: a Horthy-rendszernek ezért a nagybirtokrendszert még csak restaurálnia sem kellett. Hasonlóképpen problémamentes volt magánkézbe visszaadni az energiaforrásokat és a termelőüzemeket: a Tanácsköztársaság idején a munkástanácsoknak jórészt csak hatalmi eszköz szerepük volt, alá voltak rendelve a már kialakulóban lévő pártbürokráciának, s így ellenállást a reprivatizációval szemben nem fejthettek ki.

Az az ideológia, amelyet az ellenforradalom felépített a maga számára, mindenekelőtt fajvédő, nacionalista, antihumanista nézetrendszer volt. Az 1918-as tapasztalatokból azt a következtetést vonta le, hogy mind a társadalom belső problémáinak humanista megoldási kísérletei (demokrácia, szocializmus), mind a nemzetközi kérdések rendezésének demokratikus szellemű próbálkozásai (a népek önrendelkezése és szövetsége) katasztrófához vezetnek. Hiszen az elsőből diktatúra következett, a másodikból pedig Magyarország megcsonkítása. Hogy e két tapasztalat egymással ellentétben áll, ez az ideológia összekotyvasztóit, Szekfüt, Hómant, Milotayt, Lendvay-Lehnert egyáltalán nem zavarta… A “megoldás” tehát szerintük az volt, hogy egyrészt “befelé” valamiféle reakciós – bár némi szociális mázzal bekent – tekintélyállamot kell kialakítani, “kifelé” pedig a nemzetközi ellenforradalom, méghozzá lehetőleg a német ellenforradalom erőihez kell csatlakozni, hiszen a gyűlölt 1918 a német-közép-európai élettérből való kiszakadás kísérletét is jelentette. Midez a “bolsevizmus elleni szent háború” jelszava alatt foglalódott össze.

Az ekként összerakott ellenforradalmi ideológia rendkívül hazug és képmutató volt, három okból is.

1. A kereszténységre hivatkozott, miközben annak minden elemét nélkülözte, csupán az egyházak intézményességét őrizte a “három millió koldus országában”.

2. Magát nemzetinek, sőt sovénnek tartotta, ami a környező népekkel szembeni bárgyú gyűlölködés szüntelen felkorbácsolása tekintetében igaz is volt. A rendszer azonban külső segítséggel jött létre, méghozzá olyan államok közreműködésével, amelyek e segítség feltételéül éppenséggel Magyarország érdekeivel ellentétes döntéseket szabtak, olyan döntéseket, amelyek következményei ellen azután a rendszer állandóan kapálódzott és lármázott.

3. Jóllehet a rendszer antiszociális volt, s intézkedéseivel elsősorban a munkásságot, a parasztságot és az értelmiség alsó és középső rétegeit sújtotta, egyszersmind a középosztály lázadását is megtestesítette: korlátozni kívánta a nagybirtok és az azzal összefonódott nagytőke hatalmát is, kínosan ügyelve persze arra, hogy ez a korlátozás ne csapjon át valóságos társadalmi reformba, az 1918-ban megkezdett demokratikus-szocialista kísérlet megismétlésébe.

E három szempont – a rezsim pszeudovallásos, pszeudonemzeti és pszeudoszociális jellegének – keveréke tette az antiszemitizmust a rendszer középponti problémájává. Az állami kereszténység hiposztazálása involválta a zsidóság elleni harcot: olyan “kereszténység” volt ez, amely gyökereiről tudni nem akart, s előszeretettel kezelte a zsidóságot úgy, mint “ősi ellenségét” (aminek egyébként a történeti kereszténységben jelentős és igen rossz hagyományai voltak). A nemzeti szempont olyan “túlhiposztazálása”, amely közben hajlandó volt bármely erőszakhatalomtól való függőségre, levezethető volt a zsidóság mint “nemzetietlen” elem elleni gyűlölködéssel. Az a fajta hatalmi szemlélet pedig, amely a valóságos társadalmi reform ellen tűzzel-vassal harcolt, miközben a középosztály erősítése céljából mégis valamiféle “szociális reformot” kívánt végrehajtani, nos, ez nagyon jól forgatható volt a zsidóság ellen, amelynek konzervatív részét kapitalistaként, haladó csoportjait pedig leplezett vagy nyílt kommunistaként bélyegezte meg (tudvalévő, hogy a kommunista párt törvényen kívül volt helyezve), s egyszersmind feltételezte, hogy a két “szárny” között “összjáték” áll fenn.

Mindezekből az előfeltételezésekből a náci Németországgal kötött csatlósi szövetség majdnem egyértelműen következett. Németh László híres Szekfü-tanulmányában kimutatja: a Horthy-rendszer konzervatív elitje is a német “élettérbe” kívánta visszavinni az országot, és az 1933 utáni Németországtól csak a nermzeti szocialista “forradalom” katolikusellenes jellege tántorította el. (Németh ugyanakkor nem egészen vette észre – vagy nem akarta észrevenni – a “forradalom” alapvetően keresztényellenes és antihumanista jellegét.) E csoport vezére Bethlen István, fő ideológusa pedig Szekfü Gyula volt; ők egyébként antiszemitizmusuktól is fokozatosan elszakadtak. A “keresztény” középosztály zöme azonban nem követte a konzervatív elitet: számukra az antiszemitizmusban megnyilvánuló “forradalmi ellenforradalom” volt a legfontosabb, s a német nemzeti veszélyt nem érzékelték. Úgy vélték, a “nemzeti szocializmus” keresztényellenességét majd valahogy “meg lehet úszni”, hiszen ők a kereszténységben amúgy is annak merő hatalmi vonásait becsülték. A Bethlen-vonal körül végül “elfogyott a levegő”, és – fájdalom – bukása nem volt tragikus. Más kérdés, hogy a különben cinikus Bethlen István végül tragikus áldozattá vált.

1921-ben a Bethlen-konszolidáció a demokratikus-szocialista kísérlet megtörésére, az ország legjobb szellemi erőinek (Jászi, Lukács, Mannheim) kiűzésére alapozta uralmát. Tulajdonképpen az 1930. szeptember 1-jei, már-már forradalmi jellegű munkástüntetésektől számíthatjuk a Bethlen-konszolidáció bukását.

A rendszer a kirobbant válságra két eszközzel válaszolt. Az egyik a hatalom erőszakos természetének erősítése volt. A szociáldemokrata párt “törzséhez” nem tartozó, a rendszerrel – vagy legalábbis annak következményeivel – szemben álló magyar progresszió már az 1920-as évek végén kettészakadt. Mindkét szárnya középponti feladatnak tekintette a parasztkérdés megoldását, a magyarországi feudalizmus és az azzal összenőtt nagytőke túlhatalmának leépítését. Ám két, többé-kevésbé markáns álláspont alakult ki. Az egyik az emberi jogok teljes körű helyreállítását tűzte ki elsődleges célként, s e tekintetben különleges figyelmet szentelt a numerus clausus-törvény által korlátozott hazai zsidóság jogainak helyreállítására, s némileg ambivalens, nem teljesen elutasító viszonyban állt a kapitalizmussal. A másik álláspont a parasztkérdésnek rendelt alá minden egyéb szempontot, s a magyarországi feudálkapitalizmus egész rendszerét le kívánta bontani. A zsidóság egyenjogúsítását csupán e társadalomalakító művelettel párhuzamosan vagy éppenséggel annak befejezése után kívánta végrehajtani, mivel az volt az álláspontja, hogy az adott társadalmi struktúra fenntartása mellett a zsidóság egyenjogúsítása a túlnyomórészt “zsidó” kapitalizmus pozícióit erősítené.

Mármost az erősödő erőszakhatalom a progressziónak éppen ezt a szárnyát kívánta “elcsábítani”, képviselőit “megtűrt ellenzékként” a maga szekerébe fogni, gondosan ügyelve eközben arra, hogy törekvéseik azért ne vezessenek valóságos társadalmi átalakuláshoz. Mivel ez a “népies” szárny távolról sem volt annyira érzékeny az emberi jogi problémákra, mint az urbánus csoport, az erőszakhatalom kiépítésének sem állhatott annyira az útjában. A hatalom önmagát bizonyos fokig “antikapitalistává” igyekezett maszkírozni, s ezt megkönnyítette, hogy – antiszemita lévén – a “zsidó nagytőkét” támadta (bár korántsem annyira, mint a “kis” zsidóságot), és elterjesztette magáról azt az illúziót (is), hogy a “zsidó nagytőke” elleni fellépés az egész magyar feudálkapitalizmus összeomlásához fog vezetni. Persze az ideológiai vonatkozások mögött mindig látni kell, hogy a keresztény-nemzeti középosztály széles tömegei számos területen (főleg értelmiségi, kereskedelmi és hivatalnoki pályákon) konkurenciában álltak zsidó származású polgártársaikkal.

Hangsúlyozni kell, hogy a népi mozgalom “elcsábítása” a fasizálódó jobboldal részéről sohasem sikerült teljesen. 1937–38-ban, amikor Magyarország egyre egyértelműbben a hitleri terjeszkedés vonzásába került, a népiek, a “népfrontos” kommunisták segítségével, létrehozták a Márciusi Frontot, amely az ország demokratikus-szocialista átalakulásának olyan programjával állt elő (földosztás, szövetkezeti gazdálkodás, a kapitalizmus korlátozása, emberi-politikai jogok stb.), amilyen 1918 óta nem került napirendre.

Ámde a hitlerizmus erősödése az ellenforradalmi Magyarország számára területi előnyökkel kecsegtetett: a trianoni határok részleges revízióját ígérte, s ezt a szempontot nagyon nehéz volt kivédeni. Mint említettem, a rendszer egy ellenforradalmi német fordulatra épített, s ez most reálpolitikának látszott. A “hagyományos” magyar németellenesség szólamai itt már keveset értek: azok a Habsburg-uralom ellen fogalmazódtak meg, nem pedig a vilmosi vagy az annál is sokkal rosszabb hitleri birodalom ellen; itt már kicsorbult az élük. A hitlerizmus antiszemitizmusa pedig nem volt ellenszenves az uralkodó középosztály számára, amely legfeljebb annak “túlzásait” vetette el, ha elvetette egyáltalán.

Mindehhez azonban a magyar progressziót fel kellett bomlasztani, s 1938 végére ez sikerült is. Számos “népi” ideológus ugyanis fogékony volt az antiszemitizmusra, azt hívén, hogy így a zsidó kapitalizmus ellen harcol. Igaz, egyúttal németellenesek is voltak, ám paradox módon jobban szemben álltak a német veszéllyel általában, mint magával a nácizmussal. Egyáltalán nem voltak vérgőzös irredenták, a szomszédos népekkel való megértés szükségességét hangsúlyozták, de ők is kívánták a “magyar revíziót” – mint ahogyan kívánta minden irányzat a nyilasoktól bizonyos értelemben egészen az illegális kommunisták egyes csoportjaiig.

Az 1938–41 közötti esztendők hitleri segítséggel végrehajtott területvisszacsatolásai az országot most már teljesen megrontották. A két zsidótörvény megszavazása, de ami a legbotrányosabb: a harmadik előkészítése, sőt, a Szovjetunió megtámadása is minden német nyomás nélkül történt. 1939-ben nagy létszámú nyilas tábor került be a parlamentbe, a liberalizmus és a szociáldemokrácia pedig marginalizálódott. A Müncheni egyezmény, illetve a Hitler-Sztálin-paktum éveiben úgy tűnt: Európa véglegesen az embertelenség földjévé vált.

1941. június 27-én Magyarország átlépte a Rubicont. A hadbalépés elfogadásával a parlament lényegében kiküszöbölte önmagát. A harmadik zsidótörvény az országot a mocsokba taszította. 1942–43-ban Horthy és Kállay már egy fasizálódott országot próbált megmenteni a teljes lezülléstől és a megérdemelt katonai vereségtől. Az 1944. március 19. és augusztus 29. közötti időszak fejleményei – német megszállás szinte minden ellenállás nélkül, a náciellenes politikusok elhurcolása, aktív magyar részvétel 600 ezer magyar állampolgár elpusztításában – a Horthy-rendszer lényegét tárta fel, annak inherens logikáját vitte a végsőkig. Csupán egy tette volt Horthynak, amely elismerést érdemel: saját jól felfogott érdekében is a budapesti zsidóság valóban bátor megmentése.

Miután még a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) sem igen találkozott komoly ellenállással, világossá vált: a Horthy-rendszer ténylegesen és morálisan egyaránt összeomlott, a hozzákapcsolódott politikai pártok és erők diszkreditálódtak. Az új Magyarországot teljesen más alapokról kellett felépíteni: a népi önkormányzat, az állampolgári jogegyenlőség és a társadalmi igazságosság alapjáról, s mindehhez mindenekelőtt a fasiszta fertőzést kellett kipusztítani – tudjuk, mely politikai erők játszottak ebben vezető szerepet.

1944 decemberében úgy tűnt: a debreceni honalapítás, az ott létrehozott koalíció alkalmas lehet e feladat végrehajtására.