1976 volt az az év, amikor a magyar értelmiség fokozottabban kezdett felfigyelni Bibó személyére és munkásságára. A megelőző 1972–75. évek a kurzus megmerevedésének, az új gazdasági mechanizmus részleges “visszacsinálásának” évei voltak: a rendszer és az értelmiség között kötött láthatatlan kiegyezés lazulni kezdett (maga Aczél György, e kiegyezés fő “mestere” elvesztette KB-titkári funkcióját). Érdekessé kezdett válni az a gondolkodó, aki a börtönben sem tört meg, aki a “kiegyezés” bizonytalan játékszabályait nem fogadta el. Az a Bibó István tanúsította ezt a magatartást, aki 1945–48 között nagyon is aktívan kapcsolódott be a kezdődő, majd megtöretett magyar demokrácia közéletébe, támogatva annak valóban forradalmi jelenségeit. 1962-től a Kádár-rezsim olyan irányvonalként igyekezett magát feltüntetni, mely visszatért a Rákosiék által 1948 végén megszakított helyes útra. Ennek Bibó nem adott hitelt: egyáltalán nem hitte azt, hogy az egypártrendszert egy demokratikus korszak folytatásának lehetne tekinteni. De ezen túlmenően: ő az 1956-os felkelést tartotta az 1945-ös demokrácia folytatásának, az 1956-ot követő terrort és konszolidációt pedig a magyar társadalom ama “megmerevedési” folyamatai egyikének tekintette, melyeket ő a magyar történelem végzetes zsákutcáinak tekintett.

Három évnyi idő sem adatott meg Bibó Istvánnak a növekvő érdeklődés és az értelmiségi öntudat feltámadásának halvány előjelei közepette. Ezalatt néhány jegyzetet készített “Az 1956 utáni helyzetről” cím alatt. A magyar helyzet elemzése után felújítja bennük az európai társadalomfejlődésről szóló tanulmányának gondolatait. Nagyon különös: hol szakad meg a gondolatmenet, mely túlnyomó részben a “létező szocializmust” bírálja, ám az abbahagyott rész másról szól: “…jól tudjuk, hogy a nagytőke, vagy annak legalább egy része adott esetben a legsötétebb reakcióval vagy a fasizmussal is képes kooperálni…”.

Olyan szavak voltak ezek, melyek jelentősége akkor nem tűnt nagynak, hiszen – környezetükből kiemelve – szinte a kommunisták propagandaszólamaival tűntek egyneműnek. De bőségesen van mondanivalójuk az 1989 utáni korszak számára. Melynek reprezentánsai, lett légyenek liberálisok, vagy ami rosszabb, “keresztény nemzetiek”, bizony nem kívánnak Bibóról tudni. Nem kívánhatnak: Bibó szocialista volt és ezen semmiféle csűrés-csavarás nem segít. Az őszintébbek ki is mondták: Bibó nem kell. Az első Tamás Gáspár Miklós volt: a hírhedt “Búcsú a baloldaltól” című dolgozatában már 89 januárjában kimondta, hogy a “magyar ellenzék bibói korszaka véget ért”. Ebben a mondatban az volt a megdöbbentő, hogy a valóban kiváló filozófus–közíró a maga “gondolkodói fordulatát” mintegy kötelezően előírta az akkor még úgy-ahogy kompakt demokratikus ellenzék tagjainak. Távolról sem eredménytelenül: a két hónappal később elfogadott SZDSZ-program már a (demokratikus) szocializmus egyetlen elemét sem tartalmazta egy nehezen definiálható “szociális háló” prognosztizálásán kívül, melyből azóta sem lett szinte semmi – ahogy arra napjaink sivár társadalmi valósága ad tanúbizonyságot. A másik oldalon, a “nemzeti táborban” egyedül Pozsgay ragaszkodott egy darabig a Lakitelken meghirdetett demokratikus szocialista elvekhez, a többiek elég gyorsan feudális keresztény-nemzetiek vagy fasiszták lettek. Itt is gyorsan “meghalt” Bibó. Tőkéczki László, a felvilágosodásellenes hisztéria képviselője meg is kezdte Bibó szidalmazását, méltó helyen: az úri reakció szócsövévé züllesztett Magyar Nemzetben. Követte őt – valamivel civilizáltabb hangon – Zábori László is. Mindez természetes. A gondolkodónak, aki azt vallotta, hogy “1945–48 között élt”, 1948-tól haláláig nem volt helye hazájában, mely egy olyan diktatúra nyomása alá került, melytől éppen ő 3 éven keresztül óvta; de hontalan szellemének nincs helye azok között sem, akik mindent elátkoznak, ami 1945–48 között történt: a fasizmussal való leszámolást, a magyar feudalizmus megsemmisülését, a társadalom alá szorított rétegek felemelkedését.

Bibó szocialista volt. 1948–88 között Magyarországon egy államszocialista diktatúra kisajátította a szocializmus fogalmát, 1990 óta ugyanott a szocializmus fogalma bárgyú átkozódás és köpködés tárgya. Bibó 1945-ben a földosztást tartotta az egyetlen valóban forradalmi (bár még nem szocialisztikus) lépésnek, mert megingatta a kevesek magántulajdonának “szentségét”, és ezt a folyamatot tovább akarta vinni. 1956-ban egy újfajta demokratikus szocializmus lehetőségét pillantotta meg. Ámde ehhez – ugyebár – bizonyára jobban értenek a FIDESZ és a Magyar Polgári Demokraták Társasága “ideológusai”. Szerintük 1956 nem volt szocialista. Tőkéczki úr ki is mondta, hogy “értékkonzervatív” ellenforradalom volt és ez volt benne a jó. 1945-re pedig most már csak átkokat illik szórni (megint csak Tőkéczkié az elévülhetetlen érdem, hogy most már az egyházi nagybirtokokat is vissza meri követelni). Tehát Bibó nem kell a FIDESZ-től a MIÉP-ig húzódó jobboldali frontnak. De mint szocialista, nem kell a “szociálliberális” koalíciónak sem.

De nemcsak a szocialista Bibó nem kell az 1989 utáni Magyarországnak. Bibó egyfajta politikai kultúrát képviselt, mely a mai Magyarországon ismeretlen. Ebben a tekintetben a “kommunizmus” 1962 utáni szakaszának – távolról sem magas – színvonala alá süllyedtünk. A Kádár-rezsim politikai köznyelve vulgáris, primitív és zavaros volt. De értelmiségi szinten a marxizmus – még a “marxizmus–leninizmus” is – kb. 1962-től kezdve mégiscsak tágítható volt, és lehetővé tett értelmes vitákat is (igaz, hogy ezek 1968. VIII. 21. után gyakorlatilag értelmetlenekké váltak). Később nem-marxista nézetek is nyilvánosságot kaptak (nem utolsósorban Bibó nézetei is). Az 1989 utáni Magyarországot a vitakultúra teljes hiánya jellemzi. A jobboldal olyan hangot használ, mely XX. századi történelmünk legsötétebb pontjain, 1939–44-ben és 1949–53-ban volt használatos. Viták Magyarországon gyakorlatilag nem folynak.

Ha valaki tudott vitatkozni, az Bibó volt. Megértve az ellenfél álláspontját, határozottan képviselve a magáét, minden fogalmat és fogalmi összefüggést a végsőkig elemezett. Mármost: fel kell tennünk a kérdést: van-e összefüggés a bibói szocializmuskép teljes elvetése, másrészt a magyarországi vitakultúra teljes szétzüllése között.

Álláspontom szerint van: a szocialista perspektíva elvetése demoralizálja a társadalmat. A szabadság a társadalom életének csupán egyik, bár legfontosabb aspektusa. A társadalmi szolidaritás, a társadalmi igazságosságra való törekvés a társadalom életének nélkülözhetetlen eleme. Ha a gazdaságot odadobjuk a gátlástalan szabad verseny fétisének, a társadalomban a legnagyobb igazságtalanságok jönnek létre. Ha ezeknek baloldali, a társadalmi igazságosságot megcélzó bírálata elől elzárják az utat, megjelenik a jobboldali bírálat: a szocializmus és a liberalizmus elleni támadás a nemzet és az intézményes vallásosság “értékei” nevében. Ezek azonban nem valós értékek: nem a társadalom valóságos reformjára irányulnak, hanem csupán valami ködös és agresszív “életérzés” elterjesztésére. Ez kizárja a tisztességes vitát.

Próbáljuk ezt szociológialilag konkretizálni. A kapitalizmus restaurációja – ez az állítólagos gyógyír bajainkra – felveti a kérdést: kik legyenek a tulajdonosok? Két tábor alakul ki. Az egyik oldalon a külföldi tőke reprezentásai állnak, szövetségben a múlt rendszer állami tulajdonának “féltulajdonosi”–menedzseri rétegével. A másik oldalon az a középosztály, mely “kinevezéses” alapon kíván magából tulajdonosi osztályt “gyártani”. A két réteg között tisztességes vita aligha folyhat. A “külföldiek” és “posztkommunista menedzserek” rétege viszonylag előnyösebb helyzetben van, így civilizáltabb stílust engedhet meg magának (és gyökereiben is toleránsabb: a 60-as, 70-es évek “enyhülés”-légköréből származtatja magát); az új, “helyet foglalni” kivánó réteg pedig a legocsmányabb, már-már 1944-re emlékeztető hangon a felülkerekedő réteget támadja. E hangvételt még visszataszítóbbá teszi az a képmutatás, hogy képviselői azt állítják: a kereszténység nevében beszélnek.

Sokan látják ebben a helyzetben a népi–urbánus vita továbbélését, de valójában egészen másról van szó. Az a vita a demokratikus szocializmus felé vezető utakról szólt: a kapitalizmust megkerülve, a paraszti életforma megőrzésével valósítsuk-e meg, vagy pedig a kapitalizmuson keresztül. Minderről persze ma szó sincs. Sokkal inkább a hagyományos, 1514 utáni Magyarország feltámadását csodálhatjuk meg: “köznemesi” és “főnemesi” pártjával. Mindkét párt gyökeresen népidegen, legfeljebb “kikacsintgat” a népre. A “főnemesi párt” előnye abban van, hogy legalább valahogy kapcsolódik az európai kultúrához (még az európai politikai kultúrához is), míg a “köznemesi párt” tökéletesen kulturálatlan, sőt: kultúraellenes. A “főnemesi pártnak” nincsenek eszményei a gazdasági egyensúlyon túl, a “köznemesi párt” eszményei tökéletesen reakciósak és a felvilágosodás “elé” próbálnak visszaráncigálni. Népies és humanista mozgalomnak nincs nyoma Magyarországon.

Mármost Bibó módszereit azért nehéz erre a helyzetre alkalmazni, mert ő ezzel egyáltalán nem számolt. Mind az 1956-ban készült tervezetekben, mind az “Európai társadalomfejlődés”-ben azt a véleményt fejti ki, hogy az ún. “szocialista” országokban lehetséges és kívánatos a diktatúra felszámolása, a kapitalizmus – vagy különösen a prekapitalista formációk – visszaállítása viszont nemcsak nem kívánatos, de lehetetlen is. Századunk új hisztériája (hanyadik már?), a privatizáció, körülbelül akkor indult el világméretekben, amikor Bibó meghalt. A “kommunizmus” bukását végső soron ez a reakciós antiegalitariánus irányzat, és a vele szembenálló, nem kevésbé reakciós, sőt: reakciósabb vallási–nemzeti fundamentalizmusok vívták ki. Korunk újra elsötétült, mert elvetette a szocialista perspektívát. Erre Bibó nem számíthatott, bár a veszélyt – mint idéztem – megérezte (alighanem az 1973. szeptemberi chilei államcsíny hatására).

Bibó ugyanis az általános emberi emancipáció egy mozzanataként fogta fel a szocializmust: olyan mozgalomként, melynek célja, hogy a társadalomban ne csak az erőszakhatalmi, de a vagyoni központokat is felszámolja. Tehát a szocializmusba való átmenetek útját keresi, és kerüli azt, hogy a liberalizmust a szocializmussal szembeállítsa, vagy akár csak elválassza őket egymástól. Ilyen elválasztást nála a történelem sem indokol: a liberális forradalmakat sokszor nagyon rövid idő alatt követik a szocialista forradalmak. Itt 1917 Oroszországára utal, amit én vitatok, mert 17 novemberében – megítélésem szerint – csak politikai fordulat történt. Viszont sokkal inkább megáll a lábán az 1870–71-es Franciaországra való utalás, ahol az 1870. IX. 4-i liberális–demokratikus forradalmat alig több mint fél év múlva követte a Párisi Kommün. Egyáltalán: Bibónál nyitva marad a kérdés: forradalom eredménye legyen-e a szocializmus? Az “Európai társadalomfejlődés”-ben a szocialista gondolkodók szemére veti, hogy inkább a szocializmushoz vezető utakkal foglalkoznak, mintsem azzal: milyen is legyen a szocialista társadalom. Mintha azonban ez valamennyire az ő fejtegetéseire is állna. Itt erősen jelentkezik az az – egyébként általam is osztott – ambivalencia, melyet Bibó a forradalom jelenségével kapcsolatban táplál. 1971/72-ben a bizonyos esetben kikerülhetetlen rossz dolgok közé sorolja, és óv a forradalom misztikus túldicsérésétől (ez ebben az időben elsősorban az “újbaloldalon” dívott).

1945-ben viszont hangsúlyozta – és ezt a véleményét, úgy tudom, nem változtatta meg – hogy a demokratikus társadalmak kiindulópontjánál mindig egy forradalom áll, melynek során valamely közösség megszabadul az “Istentől elrendelt” vagy “természeti” hatalmasságok uralma alól és megtapasztalja saját erejét: ez az emberi méltóság forradalma. A liberális társadalmakon belül már végbement: a szocializmus itt e társadadalmak bizonyos értékeinek továbbépítése lenne. Természetesnek látja viszont, hogy a tekintélyelvű–feudális országokban végbemenő liberális–demokratikus változások szocialista értékeket hordoznak, sőt: tulajdonképpen itt mennek végbe szocialista forradalmak. A probléma éppen az, hogy az így létrejövő szocializmus ne hasonlítson az abszolutista, tekintélyelvű feudális elődre. Ennek azonban éppen nem az az útja, hogy a forradalmat liberális korlátok között tartjuk. Mert éppen ezekben az országokban legalábbis a gazdasági liberalizmus fokozottan alkalmazhatatlan. Ugyanis az igazságtalan egyenlőtlenségeket, melyeket a klasszikusan liberális társadalmak is megtermelnek, itt a gazdaságilag érintetlenül hagyott feudális–tekintélyelvű egyenlőtlenségek meghatványozzák. Az a nagyon szűk ösvény, azonban, amely így megmarad számunkra, nagyon termékeny lehet: talán éppen itt és így jöhet létre a demokratikus szocializmus ideáltípusa. Lényegében ezt a programot állította Bibó 1945-ben a magyar demokrácia elé, bízva még abban is, hogy az ország így a liberális és a totalitariánus módon “szocialista” világ kiegyenlítődési terepévé válhat.

Bibó középponti ideológusa volt a totalitariánus “szocializmussal” szemben kirobbant reformmozgalmaknak és forradalmaknak, mert ezek nemcsak a totalitariánus módon “szocialista”, de a kapitalista restaurációtól is elzárkóztak. Dokumentumok tömege bizonyítja ezt 1956-tal kapcsolatban is, de ez 1968 és 1980/81 vonatkozásában is egészen nyilvánvaló. Mármost: 1956-ban Bibó – Németh László nyomán – egy politikai modellt is kidolgozott: legyen többpártrendszer, de a szocialista alapok megváltoztathatatlanságát, a kizsákmányolás tilalmát foglalják az alkotmányba, és a pártok csak ezek között a keretek között működhessenek.

Ezen a ponton nehéz problémához érkeztünk, mert itt az derül ki, hogy Bibó nemcsak a gazdaság területén volt “harmadik utas”, de a politikum területén is. Természetesen több szabadságot kívánt, mint amennyi a totalitariánus “szocializmusban” volt, de – ne tagadjuk le – kevesebbet a liberális demokráciák szabadsági fokánál, hiszen ott minden párt – a fasisztáktól a kommunistákig – szabadon működhet. Bibó leszögezte (és személyesen nekem is elmondta), hogy ezt a platformot nem szükségmegoldásnak, hanem egy új társadalmi rend megalapozásának tekintette. Nincs új ebben a szabadságkorlátozásban – mondta –, hiszen a polgári forradalmak is kizárták a politikai életből a királyi abszolutizmus híveit.

Kétségeim támadtak: a királyi abszolutizmus hívei a szabadságot korlátozni akarták. Rájuk a szabadság csakugyan nem vonatkozhatott. Ma sem kell (kellene) a szabadságot kiterjeszteni fasisztákra és orthodox sztálinistákra, hiszen ezek diktatúrát akarnak. De az antiszocialista liberálisokra? Nem szeretem őket, de hogy ne is szólalhassanak meg? Különben is, hol a határ? A kapitalizmus melletti propaganda is legyen tiltva?

Sokat töprengtem a Bibó-terven, és ma sem tudom megnyugtatóan tisztázni az álláspontomat (később majd megpróbálom mégis kifejteni). De: nem igazolja-e vissza mégis a terv korlátozásait mindaz, ami Kelet–Európában 1989 óta történik? Vajh’ miféle toleranciát láttunk és látunk itt a kapitalizmus vagy a jobboldali tekintélyállam hívei részéről? Nem dolgoztak és dolgoznak-e tudatosan ezek mindenfajta autentikus szocializmus elpusztításán? Igaz: nem vetettek be tankokat, géppisztolyokat (mint ahogy Közép- és Dél-Amerikában bizony többször is megtették). De tisztességes vitatkozást hol láttunk részükről? Nem áldoztak rá minden pénzt és propagandát, hogy ebben az országban gyarmati típusú, szakszervezetmentes kapitalizmus legyen? Létezhet akár egyetlen szocialista tv-csatorna? Most a “jobbközép” (mi benne a “közép”, én bizony nem látom) gátlástalanul követeli magának a koncot, de vajon hol voltak 1989-ben a liberálisok gátlásai? Nem ők kezdték felkorbácsolni azokat a beteges indulatokat, melyekről minden higgadtan gondolkodó ember tudhatta, hogy rövidesen ellenük fordulnak majd?

Ami 1989 óta Kelet-Európában folyik, az nagyon sokban alkalmas arra, hogy a tisztességes, humanista embereknek a szabadságba vetett hitét megingassa. A kommunisták állítása, mely szerint a polgári szabadságjogok nem szabadítanak meg a pénzhatalmasságok diktátumaitól – bevált; és az is bevált, hogy ugyanakkor szabaddá válik a reakció és a fasizmus legalpáribb, legembertelenebb formáinak megjelenése. Mint “kritikai elmélet”, a “marxizmus–leninizmus” sok tekintetben igazolódni látszik – mint konstruktív elmélet azonban nem sok jót hozott. Az utóbbit nem szabad kiverni a fejünkből. Amiatt, hogy a polgári szabadságjogok világa felett gyakorolt államszocialista bírálat sok tekintetben igazolódni látszik, nem szabad újra szabadságellenes elméletekbe és gyakorlatokba menekülnünk. Hiszen a szabadság mindenfajta korlátozásának fel kell vetnie a kérdést: ki korlátozza a szabadságot, milyen jogon és milyen céllal? Azok az emberek, akik valaminő magasabb célok jegyében korlátozzák a szabadságot, mennyiben letéteményesei magasabb céloknak, és milyen garanciát tudnak nyújtani arra, hogy csakugyan azokat képviselik?

Nem: nem tudunk jobbat kitalálni a polgári szabadságjogok rendszerénél, és lehetséges, hogy ebbe a legalantasabb ocsmányságok kimondásának lehetősége is beletartozik. hiszen utólag beperelhetik ezek kimondóit, ha viszont előzetes cenzúrát alkalmazunk, akkor ugyan hol lesznek a határok? Az ocsmányság, alantasság, antihumanizmus morális kategóriák, melyek jogi kategóriákká nem emelhetők. Csak azt nem szabad képzelnünk; valami jó van abban, hogy a Tőkéczki Lászlók, Lovas Istvánok és Schmidt Máriák szabadon hirdethetik antihumanista frázisaikat. Lehet, hogy ez kikerülhetetlen: a rossz lehetőségét is biztosítani kell; inkább, mintsem a jót el lehessen fojtani. És hát mi a rossz és mi a jó? Ez szubjektív… Teljesen? Hm… Talán azért teljesen mégsem. És attól, hogy a rosszat megengedjük, még nem vált emberivé: a gonoszságára állandóan rá kell mutatni.

Egy bizonyos: Bibó korlátozottabb szabadságfogalommal operált, és tervezetét a liberális demokráciákban nem lehetne alkalmazni még egy demokratikus szocialista átalakulás esetében sem. Az ő élménye egyfajta “megegyezés” volt, melynek (akkori cikkei adják a tanúbizonyságot rá) már 1945-ben létre kellett volna jönnie, és szerinte 1956-ban létre is jött. Ez az állapot bizonyosan demokrácia, de nem a pártoknak a hatalomért folytatott éles küzdelme jellemzi, hanem inkább olyan megegyezésük, mely lehetővé teszi a mindennapok konkrétabb problémáinak – pl. az önkormányzatok és a központ viszonyának – szinte permanens megvitatását. Vita és mozgás, de a társadalom harmóniájának légkörében. Különböző irányok, de nem az “elitek” gátlástalan hatalmi harca: tehát valami egészen más, mint a mai Magyarország. A társadalmi harmóniát megalapozó gondolat Bibónál a szocializmus.

Ez a szocializmus távolról sem a totális állami gazdálkodás rendszere, melyet a klasszikus szociáldemokrácia a demokrácia keretei között, a kommunista mozgalom (következetesebben, de pusztítóan) a diktatúra viszonyai között hiposztazált; sem a kissé sivár, bár nem egészen eredménytelen harc, melyet a “modern” szociáldemokrácia folytatott (folytat?) a munkavállalói rétegeknek a nemzeti jövedelmekből való nagyobb részesedéséért. E harc eredményeit igyekszik most a thatcherista–friedmannista ellenforradalom minél nagyobb “hatékonysággal” visszavenni. Bibónál a szocializmus a munkástanácsok és a munkásrészvények rendszerével azonos. A kapitalista polgári demokráciákban lehetségesnek látja a gyárak tulajdonjogának munkástulajdonba való fokozatos átadását (kártérítés mellett). Kelet-Európában “egyszerűbb” a helyzet: a kommunisták tabula rasát: állami, álközösségi tulajdont teremtettek, ezt kell valóságos közösségi tulajdonná átalakítani. Bár Bibó nem használja ezt a hasonlatot, de ebben az értelemben az államszocializmus olyasfajta átmenet volna a kapitalizmusból (vagy prekapitalizmusból) a valóságos szocializmus felé, mint amilyen az abszolút monarchia volt a feudalizmusból a polgári demokratikus társadalom felé. Így a kelet-európai forradalmak és reformmozgalmak a polgári demokratikus forradalmakkal volnának analógok, hiszen azok megdöntötték az abszolutizmust, de éppen nem a feudális anarchia helyreállítása céljából.

A mai neokapitalizmus-apológiák azonban nem elsősorban a munkásoknak a vállalatok vezetésében való részvételét támadják (bár azt sem kedvelik), hanem a tervgazdaságot. Ezek szerint a tapasztalatok egyértelműen a piaci módszerek mellett döntöttek, mindenfajta gazdasági tervezést el kell vetni. Két ok szólna emellett: egyrészt a piacgazdaság a hatékonyabb, másrészt – állítólag – kizárólag a piacgazdaság biztosítja a demokratikus politikai megoldásokat.

Az érvelés második felével kapcsolatban mi, szocialisták azt mondjuk: a piacgazdaság éppen nem biztosítja a demokratikus megoldásokat. Mert az öntörvényűvé vált gazdaság, kikerülvén mindenfajta – demokratikus vagy nem-demokratikus – ellenőrzés alól, óriási egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat hoz létre. Ezek az “1 ember – 1 szavazat” demokratikus világát meglehetősen illuzórikussá teszik. Ki hihetné, hogy a nagyobb pénzösszegek birtokában lévő csoportok ne tudnának a közvéleményre nyomást gyakorolni a maguk javára? Hogy más csoportok is szerezzenek nagyobb pénzösszegeket? Honnan? Hogy képviseljék a tulajdonnal nem bíró munkavállalók érdekeit? Azoknak nincs pénzük! Így például a mai Magyarországon egyáltalán nincs munkavállalói párt. Igaz: a fejlett liberális–kapitalista országokban végül is a szociáldemokrata pártok ki tudtak fejlődni, és bizonyos eredményeket ki tudtak harcolni a munkavállalók számára. De egy alternatív gazdaságot, mely a kooperáción alapulna, mégsem tudtak kialakítani (legfeljebb szigetszerűen). És tulajdonképpen nem volt-e már az első világháború is a szociáldemokrácia erkölcsi bukása? Nem volt-e érthető (ha nem is helyeselhető) egy ilyen katasztrófa után a bolsevizmus kifejlődése: a bolsevizmus végül is békét ígért és ezt egy ideig be is tartotta, még saját területi veszteségei árán is.

Másrészről azonban a tervezés demokratikus módszerekkel – legalábbis részletezően – szinte megvalósíthatatlan. Még az információs eszközök rohamos fejlődése mellett sem tudnak az egyes személyek annyi információt elraktározni, hogy a gazdaság fejlődéséhez termékenyen hozzá tudjanak szólni. Honnan is tájékozódnának részletesen mások szükségleteiről, hogyan is lehetne ezek sorrendjét szavazásra bocsátani? A tervezés szinte elkerülhetetlenül egy tervező bürokrácia kialakulásához vezet, mely maga akarja megszabni a szükségleteket – és ennek léte nehezen fér össze a demokráciával. Hiszen a bürokráciát nem befolyásolhatja az, hogy melyik párt van többségben a parlamentben – nem változtathatja össze-vissza a terveket. E bürokrácia léte szinte kikerülhetetlenül uralommá válik. És akkor nemcsak a szabadság vész el, de az egyenlőség sem valósulhat meg.

Láthatjuk tehát a “totális piac” és a “totális tervezés” bajait, és nehezen találunk kiutat. Sokak szerint a baj mélyebben van: a gazdasági növekedés, mint elv, vált totálissá, és ezt kellene valahogy meghaladni. Bizonyos, hogy a gazdaságot az ember szolgálatába kellene állítani, de nem tudjuk: hogyan történjen ez. Ami a divatos környezetvédő mozgalmakat illeti, némi aggodalommal látom bennük új hisztériák kialakulását. Tartok új diktatúráktól, melyek a környezet tisztántartása ürügyén rendeznek koncepciós pereket, neveznek bizonyos népcsoportokat “piszkosnak” stb. Ez nem az a pont, ahol a korszak problematikáját tevékenyen meg lehetne fogni.

Lehet a modern társadalmat – mindenekelőtt annak gazdaságközpontúságát – valamely vallás (elsősorban a kereszténység) nézőpontjából bírálni. Azonban a vallást másnak, mint magánügynek, nem tekinthetjük, hiszen ki tudna hitvitákat racionálisan eldönteni? Ez minden vallásos “modernitás-bírálat” gyenge pontja.

Bizonyos, hogy a liberális gazdaságpolitika a gazdasági spontaneitás területének túl nagy szabadságot ad, a totalitariánus “szocializmus” túl keveset: a kettő között kell megtalálnunk az optimumot, mely biztosítja az emberek (termelők és fogyasztók) beleszólását a gazdasági folyamatokba, ugyanakkor a gazdaság hatékonyságát is biztosítja.

Bibó a magántulajdon méreteit kívánta alkotmányjogilag korlátozni. Én nem a méretekre helyezném a súlyt, hanem arra, hogy alkotmányjogilag írják elő: minden termelő üzemben legyen munkástanács. E munkástanácsok jogköre aztán változhasson üzemről-üzemre, legyen “helyi alkotmányozás” tárgya. A pártokon felépülő parlament “mellé” pedig válasszanak az egyes szakmák képviselőiből második házat, mely elsősorban a gazdaság problémáival foglalkozik. Bizonyos termelési ágak (fegyvergyártás, környezetveszélyes anyagok gyártása, energiatermelés) pedig igenis maradjanak az állam kezében, és legyenek ellenőrizhetők.

Mindettől ma nagyon messzire vagyunk. Egy embertelen vadliberalizmus és egy, a fasizmusig elnyúló “keresztény-nemzeti” gengszterizmus küzdelmének vagyunk tanúi. Ez a Magyarország száműzte a szocialista perspektívát, szellemileg száműzte Bibót, és ne adja Isten, hogy megint csak valami súlyos megrázkódtatás tudja a züllésből kirángatni. De lehetséges, sőt: valószínű, hogy az Egyesült Európa fog szembekerülni a szocializmus problematikájával. Szembe kell kerülnie, hiszen az egyes európai államok közötti fejlettségi szintet ki kell egyenlíteni. Bízom benne, hogy Bibó szelíd, határozott és mértéktartó szelleme vissza fog térni.