Helyzetfelmérés – Gondolatok az antikommunizmusról

A közelmúlt hazai politikai vitáinak egyik jellegzetes vonulata az antikommunizmus különböző válfajainak megjelenése. A szerző bírálja azokat az irányzatokat, amelyek az elmúlt évek szélsőjobboldali villongásai ellenére még mindig az államszocializmussal és a Kádárrendszerrel hadakoznak, utat nyitva a háború előtti jelenségek és intézmények visszahozatala előtt.

„Jobboldali körökben az a nézet", hogy itt a magyar népben 1990 és 1994 között valami érthetetlen változás ment végbe: ti. akkor a jobbközép pártokra (mindenekelőtt az MDF-re) sza­vazott, most viszont a balközép pártokra. Itt félreértésről van szó, ha ugyan nem amnéziáról. Végletes – korántsem ve­szélytelen! – leegyszerűsítésként tételezzük az 1989/90-es MSZP-t (és az MSZMP-t!) a magyar politikai spektrum szélső baloldalának. Ehhez képest az akkori MDF – melyen még raj­ta volt a „lakitelki tojáshéj" – „balközepes" pártnak számított. 1987-ben Lakitelken még arról volt szó – de tényleg! -, hogy az eltorzult szocializmust egy jobb szocializmussal kell felvál­tani, és a választások első fordulójáig az MDF zöme – hang­súlyozom: a csurkizmus elszabadulását leszámítva! – tartóz­kodott a vulgáris antikommunizmustól. Mindez – finoman szól­va – nem volt elmondható a liberális táborról, ahol a legvulgárisabb kommunistázás folyt, két dologgal „súlyozva". Az egyik az volt, hogy ez kifejezett pogrom- és csisztka-hangulattal kapcsolódott össze („agyagba kell döngölni", „a kommu­nista nem vész el, csak átalakul" stb.). A másik az, hogy a liberális táborban senki se titkolta már, hogy itt a kapitalizmus restaurálásáról van szó, méghozzá annak legbrutálisabb for­májában: a gyárak amolyan „aki bírja, marja" alapon magán­kézbe kerülnek, a dolgozók tömegei az utcára, szóval, minden úgy történik, ahogy a legvulgárisabb bolsevik nagykönyvben meg volt írva.

Ha most ehhez még hozzávesszük, hogy a liberális tábor erősebb csapata, az SZDSZ, mindenféle kölcsönös kommu­nistázás után még paktumot is kötött az MDF-el a nyilvános­ság háta mögött, akkor nehéz csodálni, hogy ez a tábor végül is nem került ki győztesen a választásokból. Nem csupán a volt MSZMP-tagok tekintették az MDF-et „kisebb rossznak", de a valamennyire szociális módon gondolkodó emberek is. Aki pedig erősen „antikommunista" volt, az – antikommunista frazeológia ide vagy oda – mégiscsak jobban bízott a „keresz­tény nemzeti" pártokban, mint az SZDSZ „zsidó volt-marxis­táiban". Ezek abban bíztak, hogy az MDF a választások után majd „kiteríti igazi lapjait" – és ebben nem is kellett csalódniuk. Elsősorban ez az alsóközéposztályi réteg az, mely most igen csalódott az 1994. májusi választások eredménye miatt. Azt ugyanis nem vette észre, hogy az MDF nem is elsősorban a szavazataikkal ugrott az élre: nagy szerepe volt ebben „ösz­tönös baloldali" szavazóknak, akik valamiféle szociális bizton­ságra vágytak és nem vonzódtak a gazdaság szétprivatizálásához (a sporadikus munkástanács-mozgalom is MDF-színekben indult, hogy aztán a párt „úri" szárnya teljesen felőrölje), másrészt nem vonzotta őket a vérgőzös „antikommunista" ter­minológia.

Holott már a választások előtt, 1989 végén lejátszódott egy figyelemre méltó esemény. A romániai forradalom magyaror­szági hatására gondolok. Ha Magyarország jobboldali beállí­tottságú ország lett volna, akkor a forradalom nyilván a „fog­laljuk vissza Erdélyt" jelszót korbácsolta volna fel. Szó se volt erről. Mi több: a magyar nép úgy segített Romániának, hogy a ruhákból, élelmiszerekből, gyógyszerekből, vérkészítmé­nyekből egyaránt jusson románnak és magyarnak. Úgy tűnik: nem voltak teljesen alaptalanok a szélsőjobboldal nyavalygásai, melyek szerint „az internacionalista nevelés megfertőzte népünket": „a magyar" ma egyáltalán nem abban szeret je­leskedni, hogy más népek fiainak pofáját szétverje. 1990 őszén következett be az ún. taxisblokád, a rendszerváltozás utáni idők legkülönösebb népmozgalma, mely néhány napra csakugyan forradalmasította Budapestet. Úgy tűnt: a buda­pesti nép, miközben – maga sem tudta pontosan: miért – a taxisokkal szolidarizált, az ellen tiltakozott, hogy a Kádár­rezsim úri középosztályi uralma szintén fehérre mázolva folytatódjék. Nem csoda, hogy a jobboldal és a szélsőjobb­oldal ezt az eseményt azóta is csak a legnagyobb szitkozódások közepette képes emlegetni.

1992 szeptemberében – válaszul a Csurkáék randalírozásaira – óriási tömeg vonult fel Budapesten a Demokratikus Charta hívására. Figyelembe véve e szervezet későbbi, igen határozott és méltóságteljes megmozdulásait is, nem egészen értem: miért az a nagy ellenszenv, mellyel a FIDESZ köreiből ezt a mozgalmat elborítják, és mely – fájdalom – Gyurgyák Jánosnak a 2000-ben publikált írásában (1994. szeptember) is megjelenik. Azt aligha akarhatja, hogy egy maroknyi szél­sőjobboldali csirkefogó ezt a szerencsétlen országot „antikom­munizmus" és „antikozmopolitizmus" címén agyonterrorizálja. 1990-92 között éppen ez történt, és ha nincs Charta és nincs Tom Lantos, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy ma egy szélsőjobb diktatúra rendszerében „élünk".

Gyurgyák János mindezt „a nómenklatúrával való kiegye­zés" fogalmába kívánja belegyömöszölni, és megtetézni azzal, hogy 1994 májusa óta egy „demokratizált Kádár-rezsimben" élünk. Talán meg fogja engedni, hogy az utóbbi szóösszetételt ne értsem. A Kádár-rezsim diktatúra volt, ha azt demokrati­zálják, akkor az már nem Kádár-rezsim. Nem tudom máskép­pen értelmezni a dolgot: rendszerváltozáson ugyanazt érti, amit Csurka, azaz „az elit" lecserélését. Ami ortodox liberális demokratától elég különös, hiszen a liberális demokrata rend­szeren struktúrát szokott érteni. Azt pedig Gyurgyák sem ta­gadja, hogy jelenlegi parlamentünket, kormányunkat a nép szabadon választotta, az nem egy a Szovjetunióból kijelölt Politbüro. Ezen a ponton kell visszatérnünk a „nómenklatúra" és a „nómenklatúrával kötött kiegyezés" problémájához. Na­gyon csábító jelszó, hogy a nómenklatúrát le kellett volna váltani", azonban, fájdalom, 1989-94 között senki sem tud­ta, hogy tulajdonképpen kikből állt a nómenklatúra.

Becsületesen el kellett volna ismerni, hogy 1959-61 között a magyar nép – és benne a magyar értelmiség – a Kádár-re­zsimmel kiegyezett, ez a kiegyezés az esetek többségében meglehetősen korrupt volt, és 1979-ig itt egyetlen politizáló em­ber maradt tiszta: Bibó. (Háy Gyula is, de 1965-ben – joggal – emigrált.) Nagyon keserves volna most például megint emlé­keztetni a magyar írók többségének korruptságára. Nagyon ke­serves volna felidézni a nyugati hírügynökségeknek és kulturális szerveknek adott nyilatkozatok áradatát, melyek mind-azt bi­zonygatták, hogy a Kádár-rezsim a magyar történelem csúcs­pontja. Nehéz volna letagadni azt is, hogy mindez a nép több­ségének helyeslésétől kísérve folyt. (Hogy minden félreértést eloszlassak: nem arról volt szó, amiről még lehetett is volna, ti. hogy a Kádár-rezsim a „szovjet" civilizáció elviselhető variánsa. Nem: olyan rendszernek állították be, mely nemzetünk szinte valamennyi problémáját megoldotta, és majdnem minden tekin­tetben a polgári demokráciák fölött állt.) Egy ilyen állapot meg­szűntével valamiféle „szelekcionálást" nagyon nehéz lett volna elvégezni. Nem is lehetett, azonban újra és újra megpróbáltak belevágni, aminek általános zűrzavar, egymásra mutogatás, sőt: denunciálás lett az eredménye, valamint az a felfogás, hogy „az én kommunistám jó, a te kommunistád rossz".

Van aztán a dolognak egy még csúnyább aspektusa. Én nem mondom, hogy 1945-48 között még minden rendben volt. De azt mondom, hogy 1945-ben összeomlott nemcsak a „magyar" (és a magyar) fasizmus, de a magyar feudalizmus is; és éppen ezért ez az év a magyarság megmenekülésének és széles társadalmi csoportok felemelkedési lehetősége megnyílásának éve is volt. Ha volt a Kommunista Pártnak bű­ne, akkor az csakugyan az volt, hogy az 1947-49 évi hata­lomátvételével megtörte amaz időszak pozitív tendenciáit. Tu­dom, hogy a FIDESZ nem szeret történelmi kérdésekkel fog­lalkozni, de a magyar történelem úgy alakult, hogy nem lehet nem foglalkozni velük. 1945-tel kapcsolatban nem lehet nem kialakítani valamiféle álláspontot, és ha az 56-os felkelés győ­zött volna, igen valószínű, hogy utána „1945 mentén" alakult volna ki egy – bizony: talán polgárháborús – törésvonal. 1990-ben Magyarországon azok kerekedtek felül, akik már az 1945-ös fordulatot is teljes egészében rossznak szerették volna lát­ni és láttatni, és bekövetkezhetett az a botrány, hogy a Zétényi-féle csoport olyan igazságtételi törvényjavaslatot terjesz­tett a parlament elé, mely már az 1944. december 21-i Ide­iglenes Nemzetgyűlést, sőt, az 1944. december 2-i szegedi Függetlenségi Frontot is „hazaárulásnak" kívánta nyilvánítani. Tették ezt olyan személyek, akik a Kádár-rezsimben funkció­kat töltöttek be, és 1989/90-ben is közelebb álltak az MSZMP-hez a liberális tábornál. Nyilvánvaló, hogy itt teljes jogi és erkölcsi zűrzavar áll fent, és a „nomenklatúrával" kapcsolatos elmélkedéseknek kevés értelme van, hiszen senki sem tudja meghatározni, ki tartozott a „nómenklatúrához" és ki nem.

Amúgy sem értem: miért sorolja Gyurgyák a „nómenklatúrához" az MSZP tagjait, és miért nem sorolja oda azokat a személyeket, akik az MSZMP-ből más pártokba léptek át. Is­ten látja lelkem: a kádárista „kiegyezés" légkörétől nagyon so­kat kínlódtam. Csak azt nem látom: honnan fog Gyurgyák Já­nos egy réteget előszedni, mely politizáláson kívül valami máshoz is ért, és ugyanakkor nincs kompromittálva ebben a „kiegyezésben"? Csurkának ez nem probléma: a gazdaság és politika vezető pozícióiba olyan „embereket" ültetne, akik jól tudnak zsidózni és „kommunistázni". Neki aztán igazán mindegy: hogyan fogják ezek az országot tönkretenni. Azon­ban Gyurgyák János elképzelései nyilván alapvetően külön­böznek ettől. Én azt kétségbe nem vonom, hogy a FIDESZ az egyetlen párt, melynek soraiban – életkori okokból – nin­csenek „nomenklatúrások". Azonban: hogy akarna egy kicsire összezsugorodott párt tagjaiból egy (akárcsak politikai) vezető garnitúrát „kiállítani"?

Volt valamikor egy „aranykor", ugyebár, amikor az volt a nóta, hogy itt a rendszer bukása után nem lesz jobb- és nem lesz baloldal. A szolidaritás korszaka volt ez: a Szolidaritásról csakugyan nehéz volt megállapítani, hogy jobb- vagy balol­dali-e? Adam Michnik azt mondta: „mi nem jövünk se jobbról, se balról, mi a koncentrációs táborhoz jövünk". Aztán meg­bukott a rendszer, és gyorsan kiderült, hogy van jobb- és bal­oldal, pontosabban, hogy csak jobboldal van, mert a kommu­nista pártok utódpártjaiból mindenki jobbra akar állni (de a szó hagyományos értelmében!), azok a pártok viszont, ame­lyekben szinte kizárólag volt „káderek" vannak, nehezen te­kinthetők a hagyományos baloldal utódjának. Az, hogy a „jobb-bal" dichotómia végül mégiscsak felállt, éspedig nem éppen a jobboldal előnyére, egyáltalán nem annak volt köszönhető, hogy a nagy identitásválsággal küszködő baloldal valamiféle programot tudott volna kidolgozni, hanem elsősor­ban annak, hogy a jobboldal ripőksége és agresszivitása min­den tisztességes embert eltaszított és felbőszített.

Bevallom: én nem „forradalmárságból" nem vagyok konzer­vatív, hanem azért, mert a politikai konzervativizmus fogalmá­val egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Végül is: minden azon múlik, mit akar a konzervatív konzerválni? Azt ugyanis legfel­jebb futóbolondok képzelik, hogy a világon ötpercenként min­dent fel kell forgatni. (Hasonló, de ellenkező okokból utasítom el a „modernizáció" Magyarországon ma oly divatos fogalmát.) Nem látom azt sem: miért kellene a kereszténydemokrata pár­tokat a konzervativizmussal azonosítani. A kereszténység for­radalomként indult. És amikor 1945-ben az európai keresz­ténydemokrata pártok a politikai színtérre léptek, a libe­ralizmusnál haladóbb álláspontot kívántak képviselni.

Azonban még sokkal érthetetlenebb számomra az a – nem tudom másnak nevezni – handabandázás, mely a „konzerva­tivizmus" fogalmával kapcsolatban ma Magyarországon folyik. Az ugyanis, hogy konzervatívjaink mit akarnak konzerválni, végképpen nem világos. Itt 40 éven át ún. „kommunista" dik­tatúra volt. Ezzel ők „ideológiai" síkon nagyon élesen szembeállnak. Talán ez csak arra jó, hogy eltereljék a figyelmet arról: a diktatúra által kialakított merev társadalmi viszonyokat kívánják konzerválni?

De nem tudok messzire jutni az új magyar liberalizmussal sem. A liberalizmus az egyén szabadságára helyezi a súlyt, gyakorlati megvalósulása a konzervatív rendszereknél szaba­dabb, nyitottabb, mozgékonyabb viszonyokat teremt. Ahogyan többször kifejtettem, nekem éppen nem a szabadságelvvel van problémám, hanem a liberális alapelveknek a gazdaságra való kiterjesztésével. Ez ugyanis a társadalmat deszolidarizálja, egy tulajdonnal bíró és egy tulajdonnal nem bíró részre szakítja. Fájdalom, öt éve mást sem hallok, mint hogy a magyar gazdaság „csak így indítható el a fejlődés útján". Gyurgyák Jánosnak nem teszem fel a kérdést, hogy tulajdon­képpen miért most derül ez ki, miért mondta a magyar értel­miség évtizedeken át ennek az ellenkezőjét. A FIDESZ-generáció ugyanis nem tette ezt. Viszont makacsul felteszem a kérdést úgy a volt „tervgazdászoknak", mint a volt „újbalosoknak". Sajnos semmiféle értelmes választ nem kapok rá. Gyurgyák Jánosnak csupán azt a kérdést teszem fel: ugyan miért kellene a „gazdasági fejlődés" oltárán a legnagyobb tár­sadalmi igazságtalanságokat kitenyészteni, egy ilyen „fejlődés" rákényszerítése a társadalomra mennyiben „li­berális" és mennyiben „modernizáló"? (Az utóbbi kifeje­zéssel kapcsolatos ellenérzéseimet már kifejtettem. Vajon nem ugyanolyan üres szólammal állunk itt szemben, mint a „szocializmus építése" volt, melyért szintén „áldozatokat kellett hozni"?)

Egy további tény, amellyel Gyurgyák Jánosnak is számolnia kell: az új tőkések javarészt a volt „káderekből" fognak ver­buválódni. Ezt az SZDSZ cinikusan felvállalja, a MIÉP állan­dóan „felháborodik" rajta. Hogy mit csinál ezzel a FIDESZ – nem tudom. Az azonban valószínű, hogy ha már a „nómen­klatúráról" van szó – attól megszabadulni sem „liberális", sem „konzervatív" úton nem nagyon lehet. Ez két módon mehetett volna: fasiszta vagy demokratikus-szocialista módon. Az első variánst elemeztük: az a nómenklatúra leváltása egy sokkal kegyetlenebb és civilizálatlanabb „új" nómenklatúrával (mely persze bőségesen fogja tartalmazni a régi nómenklatúra leg­rosszabb elemeit). A másik: a munkásokra bízni, hogy a gyá­rak sorsáról döntsenek és annak vezetőit megválasszák – úgy, ahogyan azt 1956-ban akarták.

1989 óta Kelet-Európában a politokrácia energiáinak legna­gyobb részét az kötötte le, hogy ezt az utóbbi variánst meg­akadályozza. A „demokratikus szocializmus" kifejezést a Köz­társaság 1989. X. 23-i alaptörvénye még használta, fél év múlva aztán – az „új elit" politikai moráljának nagyobb dicső­ségére – törölték. Miközben állandóan 56-ról beszéltek, 56 legpozitívabb örökségét üldözőbe vették. A paradoxonokat növelte, hogy éppen a jobboldal „karolta fel" a sporadikus munkástanács-mozgalmat. Természetesen azért, hogy úrrá le­hessen felette és a gazdaság vezető pozícióiba a maga em­bereit juttassa be. Másra ez a mozgalom nemigen kellett neki: példa erre Palkovics Imre esete.

Mármost egészen természetes, hogy erre liberális vonalról – de mit! minden komolyabb magyarországi politizáló erő vo­naláról – azt fogják mondani, hogy az úgy nem működött vol­na, hogy a munkások nem képesek gyárakat „önigazgatni", de arra sem képesek, hogy a gyárak további sorsáról dönt­senek, de még arra sem, hogy a gyárak vezetőit megvá­lasszák, hogy a gazdaság nem politika (közügy) stb. Rendben, de akkor legyen az uraknak annyi bátorságuk, hogy hozzáte­gyék: szerintük 1956-89 között valamennyi kelet-európai de­mokratikus mozgalom tévúton járt, hogy Bibó István buta em­ber volt és nem kellett volna a műveit kiadni stb. Csak ne hazudjanak! Nagyon keserves kimondani, de Magyar Bálint barátom – sajnos – éppen ezt csinálja, amikor azt mondta, hogy a demokratikus ellenzék elvette a munkástanács-gondo­latot, mint „forradalmi utópiát". Ennél azért óvatosabbnak kel­lene lenni, mert hátha felüti valaki a Beszélő díszkiadását, benne az 1987-es „Társadalmi Szerződésesei.

Tetszik vagy nem valakinek: 1956-ban, 1968-ban, 1980/81-ben Kelet-Európa népei a kommunista párt politikai diktatúrá­ját elvették, a magántulajdon megszüntetését (kivéve a kis, személyi magántulajdonét) azonban elfogadták: nem kívántak visszalépni a magántulajdonon (kevesek magántulajdonán) alapuló gazdasági rendszerbe, hanem előre, a valódi társa­dalmi tulajdonlás felé. (Gondoljunk csak arra a konsternációra, mely Mindszenty 1956. november 3-i beszédét fogadta, noha a prímás csak korlátozott magántulajdonról beszélt.) Nem áll, hogy ha Kelet-Európa felszabadulása ilyen elvek alapján ment volna végbe, akkor ez Európába valami „Európa-idegen" té­nyezőt vitt volna be, mert a valódi társadalmi tulajdonlás gon­dolata lassan, de szívósan Európában, sőt: Amerikában is utat tör magának, természetesen: nem erőszakos, brutális formák között. Éppen ellenkezőleg: úgy látom, hogy a kapitalizmus betörése Kelet-Európába a legbrutálisabb formák között tör­ténik, és ez a másik póluson vagy egy civilizált ellenállást vált ki (a munkások megveszik a gyárakat, hogy ne kerüljenek az utcára), vagy egy civilizálatlan, az európai normák ellen irá­nyuló ellenállást: ez utóbbi megy végbe különböző „populista", fasiszta vagy bolsevik-fasiszta mozgalmak formájában.

A kapitalizmus „rádöntése" Kelet-Európára oda vezetett és vezet, hogy itt annak igen ellenszenves, Nyugat-Európában – hosszú kínlódások után – már úgy-ahogy meghaladott formája bontakozik ki: súlyos társadalmi igazságtalanságokkal, szűk és amorális rétegek meggazdagodásával, óriási tömegek ki­szolgáltatottságával. Az Egyesült Európa ezen az úton nem jöhet létre, hacsak egyik felét a barbárság és gyarmati kiszolgáltatottság állapotában tartani nem akarjuk.

Ilyen körülmények között nem sok értelme van számon kér­ni a magyar politikai élettől mindenféle két- vagy hárompólusú pártstruktúrákat, melyek Nyugat-Európában évszázadokon át jöttek létre. Tudomásul kell venni, hogy itt nem ingamozgás van, itt az ország közvéleményének politizáló része tökéle­tesen kettészakadt, egyfajta polgárháborús légkörben él, és nem tudunk semmi okosabbat csinálni, mint azt, hogy ezt a polgárháborús légkört próbáljuk tompítani. 1945-ben Bibó Ist­ván egy hasonló feladatot kívánt a magyar társadalom elé állítani, meghaladni akarván „kommunizmus" és „antikommu­nizmus" terméketlen alternatíváját. Most egy másik rossz al­ternatívával állunk szemben: az egyik oldalon az országra egy gyarmati típusú kapitalizmust kívánnak erőltetni, a másik ol­dalon különféle zavarosságok nevében ki akarják szakítani Európából. Ezzel szemben ez a nép csak olyan körülmények között élhet emberi módon, ha szigorúan ragaszkodik az eu­rópai civilizáció alapértékeihez, de onnan annyi szocializmust is átvesz, amennyit csak lehet, és csupán annyi kapitalizmust, amennyi kikerülhetetlen. A jelenlegi „kék-rózsaszín" koalíció talán megfelelő keret lehet egy ilyen politizáláshoz, feltéve, ha reprezentánsainak megfelelő önreflexiója van annak vé­giggondolásához: egyáltalán miért jött létre ez a koalíció, és felismerik: milyen magasfokú érettségről tett tanúbizonyságot ez a nép, mikor őket juttatta kormányra. A tét azért nem kicsi, mert a magam részéről a koalíción kívül egyáltalán nem látok olyan erőket, melyek jelenleg civilizált magatartásra képesek lennének. Ha viszont ez a végiggondolás megtörténik, akkor Magyarország is részt vehet az európai politikai kultúra kiala­kításában, mert Európának a chicagói stílusú neokapitalista-növekedéscentrikus „modell" és a környezetvédő-újmisztikus hisztériák közötti „harmadik úton" kell továbbhaladnia.

***

Írásomban elsősorban Gyurgyák János szkeptikus, sőt: némi­leg megkeseredett hangvételű cikkére kívántam reagálni. A „Barátaim! Vissza a könyvtárba!" jelszó számomra nem okoz különösebb nehézségeket, mivel ki sem jöttem onnan. Ennek egyik oka kevéssé gyakorlatias beállítottságom volt. A másik az, hogy az általa említett kiábránduláson én már 1989 tava­szán átestem. Hogy mikor? Különöset fogok mondani: akkor, amikor az első koronás „címert" megláttam, és világossá vált számomra, hogy itt bizonyos csoportok „antikommunizmus" cí­mén 1945 előttre kívánják visszaállítani az órát. Ettől a ponttól kezdve minden törekvésem arra irányult, hogy azok ellen har­coljak, akik Magyarországon egy új úri-középosztályi társa­dalmat kívánnak teremteni. így találtam vissza gyermekkorom természetes baloldaliságához, melynek a „kommunizmusnak" csúfolt valami annyit ártott, amennyit csak tudott: üldözte, ugyanakkor lejáratta számos jelszavát.

Ebben a harcban – mely, tartok tőle, korántsem lesz „a vég­ső" – én a magyar politizáló rétegben nagyon kevés szövet­ségesre találtam. Ámde a magyar népben?