Sok szempontból örvendetes, hogy a fotográfia mint alkotótevékenység lassacskán nálunk is méltó helyére kerül. A műfaj nagyjainak munkáit a legtekintélyesebb múzeumok mutatják be díszes kiadványok kíséretében, mint legutóbb a magyar származású Robert Capáét is a budapesti Ludwig Múzeumban.* Ám ez a bizonyos szempontból örvendetes tendencia igen­csak ellentmondásos. Az eredeti kontextusából kiemelt, műalkotásként szemlélt sajtókép is érdekes, ám a lényeget illetően nem pontosan azt mutatja, amiért annak idején készült. S mivel a sajtó viszonyai az elmúlt fél évszázadban markánsan megváltoztak, a nagyközönség jó részének nincsen fogalma róla, hogy ezek a fotók annak idején korántsem a műértő keveseknek, hanem a tömegeknek készültek.

 

A nyáron nagy sikerű kiállításon láthatta a magyar közönség a buda­pesti Ludwig Múzeumban Robert Capa életművének jelentékeny részét. A magyar állam által megvásárolt több száz fotográfiából, eredeti újsá­gokból és néhány dokumentumból álló tárlatból, valamint a fotográfusról készült amerikai életrajzi dokumentumfilmből – ezt a kiállítás ideje alatt vetítették folyamatosan – a nagyközönség is benyomást szerezhetett a magyar származású fotográfus óriási jelentőségű és értékű munkás­ságáról. A kiállítás azóta vidéki városokban vándorol, s az év végéig megjelenik a tárlathoz kapcsolódó kötet is, a kurátor, Páldi Lívia szerkesz­tésében. Csak örülhetünk neki, hogy a fotográfia egyetemes történetét meghatározó magyarokra, köztük Capára, végre a közönség és a kutatás nálunk is kellő figyelmet fordít. Ha van értelme világszínvonalú magyar teljesítményekről beszélni, akkor a fotográfiában működő nagyszámú magyart kellene végre előre vennünk. Másutt már régóta vitathatatlanul a világ fotográfiájának legnagyobb haditudósítójaként tartják számon a budapesti születésű Friedmann Endre Ernőt, a későbbi Robert Capát. S Capa nincs egyedül a nagyok listáján, hiszen legalább ennyi joggal ünnepelhetjük az élvonalban Kertész Andort (ahogy a nagyvilágban isme­rik: André Kertészt), Halász Gyulát (vagyis Brassaït), Munkácsi Mártont (Martin Munkacsi), Elkán Lászlót (vagyis Lucien Hervét) és másokat.

Szó szerint ugyanannyi joggal: mind világhírűek és mindegyiküket nyílt vagy burkolt kényszerrel taszította el magától Horthy Miklós Magyar­országa. Távozásuk okai között a növekvő antiszemitizmus, a zsidók tanulásának korlátozása, a baloldali elkötelezettségűek diszkriminációja s a provinciális hazai kulturális és sajtóviszonyok egyaránt szerepet játszot­tak. A zömmel zsidó polgári családokból származó, apolitikus vagy inkább baloldali érzelmű, tehetséges fiatal és kevésbé fiatal magyarok számára az 1920-as évek Magyarországa egyre inkább fenyegető börtönné vált. A magyar konszolidáció reakciós, soviniszta és korlátolt szellemisége nem sok jóval kecsegtetett. Budapesttel szemben Berlin, Párizs és később New York legalább esélyt adott arra, hogy ki-ki megpróbálhassa magát a világ élvonalában. Nem ment könnyen és egyszerűen ott sem, de aki – gyakran csak szerencsés véletlen folytán – annak idején a sajtóban igyekezett helyet találni magának, volt kellő elszántsága és tehetsége, az befuthatott.

A Budapestre került Capa-kollekció egyébként – kicsinyes személyes és politikai érdekektől vezérelt – vitákat generált, s visszatetsző volt, ahogyan az aktuális hatalom „magáévá" tette ezt a magyar sikert. Ám ennek ellenére ez a kulturális befektetés és a kiállítássorozat hosszú távon mindenképpen meg fog térülni. Remélhetőleg az identitásunk, a valóságos értékekre alapozott nemzeti büszkeségünk is erősödhet általa. Történeti ismereteink is gyarapodhatnak, ha vesszük a fáradságot, hogy tényleg megértsük az életmű igazi jelenőségét. Így az is kiderülhet, hogy a nemzetközi sajtó történetében voltak olyan fejezetek, amelyekben a tömegtájékoztatás a ma uralkodónál jóval mélyebb, igényesebb volt, és a mindenkori szenvedők iránt világosabb elkötelezettséget tanúsított – Capának és társainak is köszönhetően.

Capa és a fotóművészet

Bár manapság Robert Capa műveivel múzeumok és galériák falain s drága fotóalbumok lapjain találkozhatunk, valóságos értékükből és jelentőségükből nem sokat értünk meg, ha a szokásos értelemben vett műtárgyakként szemléljük e fotográfiákat. S egyáltalában: a fotográfiát. Ez még akkor is így van, ha a műkereskedelem sajátos piaci érdekei azt diktálják, hogy az (általában) korlátlan számban sokszorosítható fény­képet limitált szériában, festményekre emlékeztető körülmények között adják és vegyék egyre elképesztőbb összegekért. Capa eredeti fényké­peit manapság elegáns galériák kínálják a vastag bukszájú gyűjtőknek, s a nyári budapesti tárlaton is kínos gonddal – fagyosra klimatizált, őrzött termekben, szép paszpartuban és keretben – tárták a nagyközönség elé az ízig-vérig újságfotókat. Néhány tárlóban látható volt némelyik kép az eredeti módon is, vagyis nyomtatott formájában, egy-két olyan korabeli lappal együtt, amelyik szintén foglalkozott az adott eseménnyel, csak más fotókat, illetve szöveget közölt.

A nagyszerű magyar haditudósító megértésének kulcsa itt keresendő. Életműve nem ragadható ki puszta esztétikumként sem korának történé­seiből, sem sajtóviszonyaiból. Szó sincs róla, persze, hogy ne volnának akár műalkotásként elemezhetők ezek a kiváló fotográfiák. Külön-külön és együtt is. Capa a szűken vett fotográfiai szakma szempontjából is páratlanul nagy mesterként tisztelhető. Szinte lecsupaszítottan egyszerű formai eszköztára meghökkentően erős hatások keltésére volt alkalmas. Szinte hihetetlen, hogyan volt képes a legnehezebb körülmények között is odafigyelni a kompozícióra, a nézőpont megfelelő megválasztására, a tónusok, a fény és árnyék ellentétében rejlő drámaiság alkalmazására, és sok más szempontra. Kétségtelen, Robert Capa műveinek zöme túl­mutat önmagán és a puszta dokumentáción. A fotográfia mint művészi alkotótevékenység történetébe is joggal beletartoznak, és mint ilyenek szinte mindent elárulnak az alkotójukról magáról is. Ami azért is fontos, mert a sármos, bohém „Bandi" világcsavargóként „mediatizált" tetszetős, bizonyos elemeiben tán igaznak is látszó alakja mintha egyre jobban eltakarná a fegyelmezett, elkötelezett és mélyen gondolkodó riporterét és szervezőét, aki Robert Capa valójában volt.

Persze, nehéz ellenállni a mítoszoknak, s ezek terjesztésében maga a szerző is aktív szerepet vállalt, hiszen tényleg jóképű volt, és népszerű társasági ember is. Csakhogy a kivételes figuraként bemutatott csinos fickóval éppen az a legfőbb gond, hogy nem abban látszik kivételesnek, amiben tényleg az volt. A mítoszgyártók szokásos nyárspolgári menta­litással közelednek hősükhöz. A különc, könnyed, félelmet nem ismerő mitikus hős figuráját megrajzolók a tehetséget és erkölcsi bátorságot afféle utánozhatatlan kuriózumnak, sőt szinte devianciának akarják lát­tatni. Holott Capa korántsem volt vakmerő, magányos bolyongó, akinek megfejthetetlen volna a titka: hogyan volt képes ennyi jó fotót csinálni. Szó sincs róla! Egy volt – bár a legnagyobb – azok közül, akik a sajtó és fényképezés történetének egyik izgalmas fejezetét a maguk módján megírták. Capa a maga feje szerint, de soha sem magának fényképezett. Olvasók milliói várták a riportjait, hogy segítségével jobban megérthessék a világot. Nekik akarta elvinni a híreket, és őket akarta meggyőzni az emberségével.

Ha nem vagy elég közel…

Nem véletlen, hogy Capa híres mondását: „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához", sokan úgy értelmezik, hogy a közelség csakis szó szerint értendő, s akkor születnek a jó fotók, ha a fényképész akár az életét is kockáztatja, a veszélyes helyzetekhez egyre közelebb nyomulva. (Márpedig a mítosz szerint ilyesmire csak az extravagáns őrül­tek képesek.) Kétségtelen, néha ez is szükséges. Capával is megesett ilyen, például a D-napon, a francia partoknál 1944-ben. A szövetségesek partraszállását másképpen nem lehetett megörökíteni, csakis a partra­szállók egyikeként. Későbbi őszinte vallomása szerint a mészárszékké váló normandiai partszakaszon a híres riporter annyira félt, hogy remegő kezével nem tudta gépében kicserélni a filmet. S ahogy módja volt rá, az első sebesülteket szállító hajóval visszamenekült az angol oldalra. Közismert, hogy a tényleg életveszélyes körülmények között készült filmtekercset a nagy izgalom közepette a laboráns túlhevítette szárítás közben, s a megolvadt emulzió miatt a kockák némelyikén az alakok mintha bemozdultak volna. Mai szemmel az egykori technikai malőr ered­ménye egészen merész formai megoldásnak látszik. Hiába, a sikerhez jó adag szerencse is kell.

Vagyis, az éles helyzetekben dolgozó riporternek, ha nincs más vá­lasztása, a szó szoros értelmében is közel kell mennie a témájához, de a közelség átvitt értelemben is nélkülözhetetlen. Sőt, úgy talán még fontosabb. Capa életművét tanulmányozva rájövünk, hogy ő elsősorban a téma alapos megismerését és az iránta való elkötelezettséget értette „közelségen". S ezzel sem állt egyedül kollégái között. Az 1930-as évektől nagyjából a 60-es évek végéig ez az emberi és szakmai mentalitás jelle­mezte a fényképezés élvonalát. Capának komoly szerepe volt abban is, hogy a későbbi, egyre nehezebb viszonyok között a sajtófotó, dokumen­tumfényképezés, a tudósítás terén az elődök elkötelezett humanizmusa és szakmai igényessége fennmaradjon. Capa nemcsak a műveivel, de az általa alapított alkotói műhellyel, a Magnummal is segített abban, még jóval a halála után is, hogy máig megmaradhasson valami abból a sajátos, emberközpontú megközelítésből, ami a valóságra irányuló fotográfia legszebb hagyománya.

A milliószám kinyomtatott képek

Ahhoz, hogy megértsük, miért és hogyan fényképezett Robert Capa, tudnunk kell, hogy a maitól gyökeresen különböző sajtóvilágban kezdte el a pályáját. A korábban felsorolt magyar emigránsok sikeres csoportjának – köztük a tizenéves fiatal pesti Friedmann Bandinak – szerencséje volt a sajtó első világháború utáni hallatlan felfutásával és megváltozásával. A múlt század elején a nyomdatechnika fejlődésének köszönhetően vég­re sikerült jó minőségben fotográfiát kinyomtatni. S az 1920-as évektől kezdve Európában, Észak-Amerikában, majd a világ szinte minden táján gombamód kezdett szaporodni egy új sajtótermék: a képeslap. Zömmel képes hetilap. Először a napilapok jelentettek meg képes hétvégi mel­lékleteket, s ezeknek akkora sikerük lett, hogy a kiadók rögtön belátták, a műfaj önállóan is megél. Ma már javarészt legendaként szerepelnek a sajtótörténeti monográfiák lapjain az egykori tömeglapok: a francia Vu, az angol Picture Post, az amerikai Life vagy a magyar Színházi Élet. Bár mindegyik másmilyen volt, egy valamiben megegyeztek: a kép a szöveggel egyenrangúan fontos eleme lett ezeknek az újságoknak. Sőt, gyakran a kép uralta, „szerkesztette" a magazinokat. A másik dolog, ami­ben hasonlítottak egymásra: a ma már elképzelhetetlen népszerűségük. A Picture Postot, amelyiknek történetesen szintén egy magyar emigráns volt a szerkesztője, Stephan Lorant – akit a képriport kitalálójának is tartanak -, fénykorában minden második brit állampolgár rendszeresen olvasta, szó szerint milliók. A Life-ot negyven millióan forgatták hétről hétre, amikor a legsikeresebb volt. A rádión kívül ezek voltak a legfonto­sabb hírforrások, valamint a művelődés és szórakozás tán legkedveltebb eszközei az egyre gyarapodó olvasóközönség számára.

A mai laputódok, az inkább havi képes magazinok kevéssé hasonlí­tanak azokra az egykori képes hetilapokra, amelyek a valóságos világ eleven életéről adtak képes-írott tájékoztatást. Mára a témák, a cikkek és a képek is tagadhatatlanul uniformizálódtak. Az amerikai Life az öt­venes években nagy, exkluzív, egyéni hangú írott és képes anyagokat közölt arról, hogyan élnek az emberek világszerte; ma a világban szinte ugyanazokat az anyagokat közlik a különféle lapokban arról, hogyan élnek az amerikai sztárok. A fiatal, egészséges, mosolygós, gondtalan világ fényképi univerzuma – amelyik a magyar újságos standokról is visszaköszön – nem új találmány, hiszen a huszadik századdal megszü­lető reklámfotózás lényegéhez tartozik, hogy nem a valóságot, hanem a vágyak terrénumát kell képpé formálnia. Az újdonság manapság talán csak annyi, hogy a reklámvilág meséi lassanként teljesen kiszorították a valóságot a magazinok zöméből. Egy kicsit durván azt mondhatnánk, olyasmi ez, mintha a tévéhíradó helyett és címén is valamelyik szappan­opera egyik epizódját adnák.

Nos, az 1920-30-as években, amikor a nagy riporteri nemzedék elindult a pályáján, a közönség és a lapkiadók is inkább a valóságra voltak kíváncsiak. A fényképezés nem olyan régen jutott technikailag olyan szintre, hogy a spontán életpillanatokat viszonylag könnyen meg lehetett örökíteni, s a fotográfusok fölfedezték a világot maguknak és a közönségnek. Igazából ekkor mutatkozott meg a fénykép, az állókép különlegessége. Az a képessége, hogy a gyorsan és folyton változó világból olyan pillanatokat képes kimetszeni, amelyekbe hirtelenjében minden fontos és mély emberi tartalom belesűrűsödhet. S kiderült, hogy bizonyos emberek úgy tudják látni és láttatni a világot, ahogyan az a többség előtt – hiába nézi – rejtve marad. Ők lettek a nagy fotográfu­sok. Ráadásul a világ egyre inkább kitágult, s a növekvő népesség, a növekvő olvasóközönség hamar úgy érezhette, hogy személyes köze kezd lenni a világ egészen más tájain élőkhöz is. A fotográfusok min­denhová elmentek, mindent lefényképeztek, ami csak érdekes lehetett. A legjobbak pedig minden látszólag banálisat érdekesen voltak képesek megmutatni.

Az egyre gazdagodó kiadók a múlt század első felében tömegével adták az igények és lehetőségek miatt százszámra fölbukkanó tehet­séges fotóriportereknek a megbízásokat a nagy riportokra. Akkoriban téma lehetett az, hogyan élnek a nők a világ minden táján – az amerikai női magazin, a Ladies Home Journal hetekig hozta az általa megbízott tucatnyi fotográfus képeit erről -, vagy az, hogyan él és dolgozik a tipikus amerikai körzeti orvos: ezt a remek képösszeállítást, Eugene Smith mun­káját a Life közölte le hosszú oldalakon keresztül, több tucatnyi fotóval. A magyar származású Lorant a Picture Post harmincnégy oldalán hozta Brassaí legendás képesszéjét a párizsi éjszakai életről.

A magazinok fizettek annyit a fotográfusoknak, hogy azok ne törődje­nek mással, csakis a feladattal. Legyen rá idejük, ne takarékoskodjanak a géppel és nyersanyaggal, utazással és miegyébbel. Amikor John Steinbeck és Robert Capa nem sokkal a második világháború után kita­lálta, hogy az amerikai közönségnek bemutatják az egykori szövetséges, majd egyre inkább ellenségnek tekintett Szovjetunió mindennapi életét, a Life jóval nagyobb megbízási összeget fizetett a fotósnak, mint jó nevű írótársának. Capa addigra már olyan fényképező sztárriporter lett, amilyen manapság – valóságos képes magazinok híján – elképzelhetet­len. (Könyvalakban lásd John Steinbeck: Orosz napló, Robert Capa 70 fotójával. A Ludwig Múzeum Capa-kiállításának alkalmából megjelentette magyarul a Park Könyvkiadó, 2009.)

A nagy lapok fotóriporterei előtt könnyen nyíltak meg az ajtók, s amelyik mégis csukva maradt, azt a sajtó mint (akkor még) nagyhatalom, kinyit­tatta, ha érdekében állt. A riporterek bizonyos határig diktálhatták a felté­teleket még megbízóiknak is, és közvetelenül nem engedtek beleszólást a munkájukba. Igaz, amikor átadták a lapoknak a kész negatívokat, attól fogva a szerkesztők és tördelők jóindulatára voltak bízva, de az egyre erősödő riporteri „lobby" – élén a legnagyobbal, Capával – megtalálta a módját, hogyan képes az anyag elkészülte után is védeni a szerzői jogait. Ennek érdekében alapította meg 1947-ben Capa a Magnum fotóügynök­séget. Ám mielőtt még a Magnumról ejtenénk szót, lássuk, hogyan találta meg a helyét a 17 éves Friedmann Endre Berlinben, majd Párizsban egy új szakma, a fotóriporteri művelőjeként.

A szuverén riporter és a Magnum

A Németországban alapított Dephot fotóügynökség (ott is az említett Lorant lett először a főszerkesztő) a gyorsan szaporodó képeslapok fotóigényét elégítette ki. Szinte szívta magához a tehetséges és mozgékony fényképészeket. Nem egy magyar jutott megbízáshoz a Dephotnál, Munkácsi Mártontól az ifjú Capáig. A magyarok egyébként mindenütt segítették egymást, Friedmann Bandinak például Kepes György adta kölcsön a fényképezőgépét, hogy megbízást vállalhasson. Hitler hatalomátvétele aztán a magyarok jó részét is Párizsba űzte, ahol hamarosan nemcsak képzőművészek, de fotográfusok is szép számmal összegyűltek. A Döme kávéház lett az egyik nem hivatalos fotográfiai központ. Capa itt is sok segítőre talált, többek között André Kertészre is. Nyelvtudás híján kézenfekvő volt, hogy Friedmannak a kamerával kellene megpróbálkoznia, ha a sajtóban akarja megtalálni a számításait.

S amikor Gerda Taróval összehozta a szerencse – akivel minden módon összeillettek -, már biztos volt, hogy Friedmann Endrének van érzéke, tehetsége és kellő merészsége ehhez az új szakmához. Fiatalok voltak, és úgy érezték, övék a világ. S érezhették is, hiszen egy-egy bátor, szel­lemes megoldás (mondjuk, titkon lefotózni a Párizsban szónokoló Trockijt a bőrdzseki alá rejtett kis kamerával) hamar fölkeltette a munkatársakat kereső szerkesztők figyelmét.

A nagyobb háború főpróbájának tartott spanyol polgárháborúról a friss képes magazinok exkluzív fotóanyagokat akartak hozni. Gerda és Bandi vállalták az első nagy megbízást: tudósítsanak a frontvonalból. Addig­ra már közösen kitalálták a nagymenő amerikai riporter, Robert Capa figuráját, aki extra munkákért extra honoráriumokat remélt. S hamaro­san kidolgozták – szó szerint menet közben – a modern haditudósítás módszertanát. Nagyon egyszerűnek látszott: alapos, szinte mindenre kiterjedő, de a lényeget kiemelő hűséges dokumentáció, a történéseket mindig az előtérbe helyező, nem elfogult, de nem is szenvtelen, s ha a téma megengedi, akkor akár személyes hangú tudósítás. Ahhoz, hogy az újságolvasó szinte úgy érezze, részese a történéseknek, a valóságosan zajló eseményeket kellett megörökíteni, vagy híven rekonstruálni. Ehhez nemcsak a korszerű, könnyű filmes fényképezőgépek kellettek, hanem terepismeret s mindenekelőtt remek kapcsolatteremtő képesség. Ha va­lamiben Capa varázsosan különleges lehetett, hát ebben. Nehezen volt elképzelhető, hogy bármikor bárhova ne jutott volna be, ahová akart. Az erős megbízói háttérnek, a példányszámaikat megsokszorozó hetilapok­nak köszönhetően a tudósító szuverén módon, a saját lelkiismerete és az olvasók vélt igényei szerint fényképezhetett. A hadviselő felek kitilthatták ugyan a helyszínről, de a nyers erőszak alkalmazása megfontolandó volt, mert az újság azt is szétkürtölte.

Capa spanyol anyaga nemcsak minőségben, de mennyiségben is lenyűgöző, s a magazinokban megjelent képriportjai egy csapásra hí­ressé tették. Onnantól fogva már tényleg nagymenő lett Friedmannék még mindig csak 23 éves középső fia. Fantasztikus pályája közismert: két évtizeden át töltötték meg remek riportjai a világ vezető lapjait. Egyre tudatosabban fényképezett, egyre határozottabban próbálta a fotóival humanista elkötelezettségét is megmutatni. Számára a haditudósítói munka nem kaland volt már, sokkal inkább szűnni nem akaró tiltakozás a gyengébbek és védtelenebbek bántalmazása ellen. A politika szen­tesítette gyilkolás, a háború elleni permanens protestálásként is végig-nézhetők művei. S nem is elsősorban a különféle tárlatokon, hanem az eredeti publikációkban. Ő is, ahogyan szakmája legjobbjai, hatni akart az olvasókra. Egyszerűen szólva, jobbá akarta tenni a világot a saját eszközeivel. S úgy három évtizeden át milliókhoz jutott el képekké fo­galmazott mondandója.

Capa már a háború alatt foglalkozott a gondolattal, hogy az egyre inkább profitéhes sajtó megrendelői kényétől valamelyest függetlened­hessen. Nem akarta elveszíteni a szuverenitását, s nem akart bele­nyugodni abba, hogy a szerkesztők egy része önkényesen használja a riporterek fotóit. Komolyan vette a képet és a hivatását. Pontosan tudta, hogy a fényképnek mekkora ereje és értéke van. Joggal kívánta, hogy a maguk teremtette anyagi és erkölcsi hasznot ne mások fölözzék le a fotóriporterek helyett. S azt remélte, közösen megmenthetik a műfajt, a valóságot elemző képriportot. Ugyanis, már a negyvenes években voltak jelei a kedvezőtlen változásnak.

A ma is létező Magnum fotóügynökséget maguk a fotóriporterek ala­pították meg a háború után. Az ötlet Capáé, s ő lett az első vezetője is. Az ügynökség alapelve az volt – és ez az elv általánossá vált a világon -, hogy a negatív, vagyis a megalkotott kép(sorozat) örökösen a riporter tulajdona marad. Az ügynökségnek az a feladata, hogy a közlési jogot forgalmazza. Emellett, persze, az sem ártott, ha megbízást tudott sze­rezni a tagjainak, vagy megbízást kapott valamilyen munkára, amit az ügynökséggel leszerződött fotósok valamelyike végzett el. A Magnum legalább annyira szakmai műhely is volt, mint üzleti vállalkozás. S talán a világ legdemokratikusabb sajtószervezete.

Amikor Capa elindult utolsó riportútjára Indokínába, 1954-ben, még mindig milliós példányszámokat értek el a képeslapok, még mindig ko­moly megbízásokat adtak a jó nevű fotográfusoknak hosszú és alapos munkákra. Ők pedig főként az emberiség mint nagy család színes életét igyekeztek megörökíteni a békésebb vidékeken, a háborúban pedig a tűrhetetlen szenvedést. Ám a nagy lapkiadóknak már az okozott fejtörést, hogy az Amerikában gyorsan terjedő új családi szórakozás, a televízió milyen hihetetlen sebességgel csábítja magához a reklámpiacot. Pár évvel azután, hogy Capa aknára lépett és meghalt Vietnamban, olyasmi történt a sajtópiacon, amit addig senki elképzelni sem tudott: a Life le­húzta a rolót. A tévék elszipkázták a hirdetőit. A hidegháború világában egyre kevesebben hitték azt, hogy az emberiség egyetlen nagy család volna. A magazinokat lapozgató milliók egy része a 60-as években már a tévé elé ült a fotelbe, s a média irányítóit a „kisember" egyre kevésbé mint téma, sokkal inkább csak mint potenciális fogyasztó érdekelte. Csökkent az igény a gondolkodó és állást is foglaló szuverén riporter iránt, aki felfedezi nekünk a világot. Ami kell: gyors híradás, értelmezés és ítélet nélkül, kuriózumok és különlegességek, s főként minden, ami fogyasztásra ösztönöz. S amikor elegáns múzeumok és galériák meg­becsült kincseiként ma áhítattal nézzük Capa és társai hatásos képeit a fotóriport aranykorából, az egykor diadalmas nyomtatott sajtó éppen a végnapjait éli.

Friedmannék fia manapság nem könnyen találna munkát, s nemigen jutna komoly megbízáshoz a sajtótól. Ha valahogyan mégis képes vol­na rá – mint mai legjobb kollégái -, hogy elmélyült, elemző és kritikus képriportokat készítsen, legföljebb egy-egy galériának adhatná el, vagy pályázatokon indulhatna velük. Az internetes konzumvilágon és a ke­reskedelmi tévéken felnövő új nagyközönséghez már bajosan jutnának el üzenetei.

 

Jegyzet

* A magyar kulturális kormányzat 2008-ban lehetővé tette, hogy a Magyar Nem­zeti Múzeum megvásárolja Robert Capa 985 fényképét a New York-i International Center of Photography (ICP) gyűjteményéből. A 985 darabból 48 egykorú eredeti „Robert Capa papír pozitív", 937 pedig a „Robert Capa Master Selection III". E sorozat válogatásában Cornell Capa (Robert Capa öccse), az ICP alapítója és sokáig vezetője vett részt. Mesterkópiának azokat a másolatokat nevezik, amelyek ugyan az eredeti negatívról készülnek, jogutódok felügyeletével, de már jóval később. Ebben az esetben több évtizeddel a képek készítőjének halála után. Az ICP ajándékaként került még a múzeum gyűjteményébe a mestersorozatot kiegészítő húsz nagyobb méretű, a megvásárolt sorozatban is meglevő fénykép Robert Capától, valamint a fotográfust ábrázoló öt portré.