Hartyányi Norbert is azok közé az elszánt fiatal alkotók közé tartozik, akik nem adták föl álmaikat, s a humanista dokumentumfotográfiát művelik, annak dacára, hogy szinte már semmilyen feltétel sincs adva hozzá.

Leginkább nyomtatott sajtó nincsen. Igazi képes lapok, amelyek ha megbízásokat nem is, de legalább felületet adnának a fotográfusoknak. Az internet – esetlegessége és nivelláló természete, na meg a technikai nehézségek miatt – gyönge pótszer csupán az ilyenféle anyagok pre­zentálására. A szűkös kiállítási és ösztöndíj-lehetőségek legföljebb arra jók, hogy ébren tartsák a reményt. Igaz, hogy az internet megkönnyíti a nemzetközi kínálat megismerését, de ahhoz először is meg kell tanulni elég jól angolul, amihez bizony (mondjuk, egy átlagos, tehát jól szituáltnak nem nevezhető magyar család gyerekének) nemcsak szorgalom, de pénz is kell. Ahogyan a megfelelő számítógépes háttér kialakításához is. Igaz, a fényképezés soha sem volt olcsó szórakozás. Ma sem az. Amit manapság a digitális technika miatt a filmen megtakarítanak a fényképé­szek, annak többszörösét el kell költeniük komputer-"kütyükre".

Ráadásul ebben a szakmában vidékről szinte lehetetlen érvényesülni, vagyis a ceglédi Hartyányi Norbert fotóesszéit nézve jó, ha tudjuk: nem­csak a kamerája előtt állók, de a keresőbe betekintő alkotó sem a nyertes kedvezményezettek között van. Még akkor sem, ha persze a hátrányok nem mérendők és mérhetők is össze. Hartyányi, akár többen mások nemzedéktársai közül, a szívének kedves fotográfiát jórészben saját kedvtelésre és saját zsebre készíti. Mondhatjuk erre, hogy így legalább élhet a teljes szabadsággal. De inkább olyasféle szabadság ez, amit egy idősebb pályatársa, egyébként a magyar fotóművészet egyik legeredetibb művésze talált mondani – kicsavarva a közkeletűen képmutató kifejezést a munkanélkülire -: ő szabadon fuldokló művész.

Mindez érdekes, de mit sem számítana, ha Hartyányi Norbert nem volna tehetséges. Ha a képei nem hökkentenének meg minket. Soro­zataira a visszafogottság és valamiféle rezignált szomorúság jellemző. Készített esszét a vidéki fiatalok szórakozásairól, arról a sivár ürességről, ami az élményt jelenti a hétvégeken a mai fiatalság jó részének életében. Megmutatta a Margitszigetet, egyre gyorsabban pusztuló fővárosunk csüggesztő „zöld ékkövét", s el merte vállalni, hogy fölkeresi az elfelejtett embereket, az elme-szociális otthonokban tengődő fogyatékos ember­társainkat. Megnézni mindennapjaikat, megérteni a másságuk mikéntjét. S ami a legnehezebb, rávenni a világ nagyobbik felét, hogy legalább egyszer nézzen bele ezekbe az arcokba.

Fogyatékosok, szegények, betegek, öregek – legföljebb mint a többség karitatív gesztusainak elszenvedői jelennek meg a modern médiában, ha megjelennek egyáltalán. Hartyányi a maguk nyers létezésében állítja elénk őket. Képi esszéje kísérőszövegében azt írja, hogy szerinte a csaknem 60 ezer fogyatékos és autista ember helye nem elzárt szociá­lis rezervátumokban, hanem a „normális" világban volna. „Sérült lehet a felfogóképességük, az érzékelésük, a gondolkodásuk, a beszédjük, a memóriájuk. Másképp nyilvánítják ki az akaratukat, érzéseiket és a fantáziájuk is nagyon sajátos. De éreznek, gondolkodnak, és kommuni­kálnak!" – írja. Fogadj el című fotóesszéje, amelyikből lapunk képanyagát válogattuk, a 2000-es évek közepén készült.