Napjaink vitáiban három, jelenünket és jövőnket alapvetően meghatá­rozó kérdés osztja meg a szakembereket. Ezek a kérdések: mi gaz­dasági válságunk oka, ebből következően kit/kiket és milyen mértékben terhel felelősség, valamint, hogy mi a jelenlegi hely­zetből kivezető út.

E tanulmányban nem kívánom mindhárom kérdést kimerítően tárgyalni és saját álláspontomat bemutatni. Csupán a gazdasági vál­ság világgazdasági összefüggéseit és a kiútkeresés nemzetközi gaz­dasági feltételeit elemzem. Vagyis főleg, az úgynevezett külső okok, külső feltételek szerepére hívom fel a figyelmet. A témaválasztás tudatosan vállalt „lehatárolása" természetesen nem jelenti a válság­hoz vezető belső gazdaságpolitikai és irányításbeli hibák tagadását, vagy akár csak jelentőségük alábecsülését sem. Csupán annyit, hogy a világgazdasági feltételekbe nem beágyazott közgazdasági megközelítés, válságelemzés szükségszerűen egyoldalú. Gyors terjedését, „meggyőző erejét" elősegítette, hogy sikeresen építkezett a közgondolkodásunkat sajátos módon jellemző provincializmusra. Miközben a napi hírek szintjén gyakran hallunk az adósságválság más régióban is jelentkező kísérőjelenségeiről, úgymint az újabb hi­telfelvételek feltételei körüli tárgyalásokról, takarékossági programok­ról, az ezek okozta politikai feszültségekről, sőt zavargásokról, inflá­ciós spirálról, növekvő munkanélküliségről, a szakszervezeteknek az életszínvonal-csökkentő politika elleni fellépéséről stb., ugyanakkor még az elméleti szakemberek sem kapcsolják egybe pl. a latin-­amerikai és a magyar, vagy a lengyel, a jugoszláv fejleményeket.

Az adósságválság kapcsán a külföldi adós országok közül főleg Lengyelország és Jugoszlávia példája formálja a hazai politikai tuda­tot. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben a szocialista régió tűnik a világ egyedüli válságzónájának. Ez a jelenség szoro­san összefügg a tömegkommunikációnkat jellemző ellentmondással: miközben a glasznoszty korát éljük, korszakunk mégis tele van szá­mos elhallgatással. Pedig a demokrácia iránti hiteles elkötelezettség előfeltétele lenne, hogy az adósságkérdésben és az ennek nyomán kialakult gazdaságpolitikai függést illetően is állást foglaljon mindenki, aki a „nyilvános politikai okoskodás" színterére lép. Ez számunkra annál inkább megszívlelendő, mivel rávilágít hazai eszmecseréink fogyatékosságára: a gomba módon szaporodó reformjavaslatok, programtervezetek, platformok, kiáltványok szinte kivétel nélkül hallgatnak az adósságkérdésről, a válságkezelés nemzetközi gazdasági és politikai hátteréről. Ezért a gondolkodás korlátaitól megszabadulni képes, adekvát reformtudat kialakulása mindaddig váratni fog magá­ra, míg a szocializmus belső felhajtóerőinek kimerülését és a világ­gazdaság keretfeltételeinek hetvenes és nyolcvanas évekbeli alaku­lását nem elemezzük egymással összekapcsolva.

A társadalom fejlődése nemcsak hazánkban, hanem a szocia­lista világrendszer egészében is történelmi alternatíva előtt áll. Ennek oka egyrészt az, hogy e régió valamennyi országában tapasztalható válságjelenségek megkövetelik a szocialista társadalom egy fejlet­tebb szakaszához vezető reformok bevezetését. E fejlettebb forma megtalálását azonban nemcsak az nehezíti, hogy történelmileg ki nem taposott úton járunk, hanem emellett az is, hogy a szocializmus első általános válsága a világgazdasági rendszer félperifériájának és perifériájának általános válságával fonódik egybe. Pontosabban: a szocializmus sajátos belső ellentmondásainak a gazdasági növeke­dést visszafogó hatásai a centrum és a periféria, az Észak és Dél kiéleződő ellentmondásaival esnek egybe. E kettős válság pedig a felbomlás felé sodródás lehetőségét sokkal inkább magában hordoz­za, mint a megújulást.

A világgazdaság ma elsősorban nem a korszakváltáson, ha­nem a nemzetközi adósságválságon keresztül határozza meg az egyes országok gazdasági és társadalmi lehetőségeit.

A közepesen fejlett és a fejletlen régió 70-es években bekövetke­zett és drámai módon felgyorsuló eladósodását érzékeltetik az alábbi adatok.

A magyar adósságállománynak a 70-es és 80-as években vég­bement látványos növekedése e világgazdasági folyamatokba illesz­kedik.

A konvertibilis nettó adósságállomány 1972-ben 829 millió dollár, 1975-ben pedig már 1,8 milliárd dollár. Érdemes közelebbről meg­nézni az 1980-as éveket.

Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a sikeres „modernizá­ciót végrehajtott országok is" – mint pl. Dél-Korea és Tajvan – a világ legeladósodottabb országaihoz tartoznak. Kivételes helyzetüket nem az eladósodás elkerülésében, hanem az eladósodás gazdasági nö­vekedést ellehetetlenítő hatásainak elkerülésében kell keresnünk.

A nemzetközi adósságcsapda nemcsak a szocialista országok technológiai megújulását, gazdasági szerkezetváltását nehezíti meg, hanem azon közepesen fejlett (félperifériás) és fejletlen (perifériás) tőkés országokét is, melyek nem váltak az amerikai, a japán és rész­ben a nyugat-német tőkekivitel elsődleges központjaivá. Ezért a dél­kelet-ázsiai államok sikeres „modernizációjára", azaz a „négy kis tigrisre" (Dél-Korea, Tajvan, Malaysia, Szingapúr) való pozitív hivat­kozások nem mutathatnak példát más országok számára. E térségbe ugyanis nemcsak beáramlott, hanem gazdaságuk minden szektorát döntően meghatározta a külföldi működő tőke. E működő tőkekivitelt pedig alapvetően nem közép- vagy kisvállalatok, hanem a fejlett ipari államok technológiai gócát képező multinacionális vállalatok hajtották végre.

A szocialista országok esetében egy ilyen mértékű tőkeimport illúziónak bizonyul, főképp azért, mert a tőkés világgazdaság centrum országai politikai okokból tartózkodnak egy jelentősebb tö­megű tőkeáramlás támogatásától. Emellett azt sem hagyhatjuk figyel­men kívül, hogy az eladósodott országokba általában nem beáramlik, hanem kimenekül a külföldi tőke. Ennek oka az, hogy a súlyos fizetési problémák miatt a magánvállalatok a kormányzati garanciák ellenére is deviza kiviteli tilalomtól tartanak, melynek bevezetése egyébként nem politikai kérdés. Ilyen eszközzel ugyanis az államcsőd fenyege­tése esetén tőkés államok is élnek. (A tőkemenekítési hullám – miként azt Latin-Amerika esetében tapasztalhatjuk – a belföldi vállalkozókat is eléri. Ennek eredményeként a belföldi megtakarítások egyre inkább külföldi bankokba vándorolnak.) Mindezekből az következik, hogy az eladósodott szocialista országok külföldi tőkebeáramláson ke­resztüli kitörésre nem számíthatnak. Gazdasági függésük a nem­zetközi pénzügyi szervektől ugyanakkor egyre mélyül. Esetünk­ben például az ország további külső hitelek felvételétől való függése miatt rövid távú hitelképességünket 1982 óta csupán az IMF-fel és a Világbankkal kötött szerződések, megállapodások biztosították. A Hosszabb távon azonban e megállapodások csak az egyre mélyülő válságot növelik, a hitelképesség megőrzését sem garantálják.¹

Külső gazdasági függésünk jellegének megállapításához az el­adósodás egész folyamatát kell elemeznünk oly módon, hogy annak egyes szakaszait (az adósságcsapda kialakulása, az adósságválság, az IMF válságmenedzselése) világosan el kell határolnunk. Erre azért is szükség van, mivel a belső felelősség-megállapítás mellett a külső felelősséget is pontosan körül lehet határolnunk.

Ismeretes, hogy az eladósodott országok a hetvenes években főleg nem az IMF-től vagy a Világbanktól, hanem a kereskedelmi bankoktól vettek fel hiteleket. Az sem vitatható, hogy az adós orszá­gok külső gazdasági függése is bekövetkezett már jóval az IMF és a Világbank adósságmenedzselési szerepvállalása előtt. Amennyiben az adósok a már felvett hitelek kamatait csupán újabb és összegében egyre növekvő hitelekből tudják finanszírozni, kialakul az a jelenség, melyet a szakirodalom adósságcsapdának nevez. E helyzetben az adós ország gazdasági helyzete már nem saját teljesítményén múlik, hanem azon, hogy hozzájut-e további külső hitelekhez. Az adósság­csapda kialakulásához a hazárd külső finanszírozás² vezet, vagyis az, amikor egy ország gazdasági növekedését már csak a kamatfize­tési kötelezettségeket állandóan meghaladó újabb hitelfelvétel bizto­sítja. A magyar gazdaságban a növekedés e hazárd külső finanszíro­zása következett be a hetvenes években. Ezért a belső felelősség kétségkívül megállapítható. De a helyzet mégsem ilyen egyszerű.

Egyrészt azért, mert a hazárd finanszírozás nemcsak Magyaror­szágra vagy Lengyelországra, Jugoszláviára, Romániára jellemző, hanem a közepesen fejlett és a fejletlen régió szinte egészére. Más­részt azért, mert a hazárd hiteleket nemcsak kapják, hanem adják is. (A közgazdasági összefüggés részletesebb kifejtésére később még visszatérek, amikor a hetvenes években kialakult gazdasági válsá­gunk belső és külső felelősségét kívánom pontosítani.) Ezért a meg­oldás is csupán az adósok és a hitelezők kooperációján/megegyezé­sén nyugvó közös teherviselés lehet.

Ezért nem véletlen, hogy a világgazdasági korábbi, szinte szabá­lyos ciklikus időközökben jelentkező adósságválságainak egyike sem végződött a jelenlegihez hasonlóan, amikor is a hazárd finanszírozás következményei csak az adósok vállára nehezülnek. Nézzük a törté­nelmet: az 1823-25-ös, az 1875-76-os, majd az 1931-33-as adósság válságra a válasz kétirányú volt: egyrészt az, hogy az adósok a terhe­ket csupán részlegesen fizették vissza, másrészt az, hogy azonnal csökkentették az adósságállomány nagyságát és a kamatokat is ala­csonyabb kamatlábak és hosszabb futamidő mellett kezdték törlesz­teni. Ezeket az azonnali könnyítő feltételeket az adósok olyan gazda­sági helyzetben érték el, amikor adósságszolgálati rátájuk (fizetési kötelezettségeiknek az exportjukhoz mért aránya) még csak meg sem közelítette a jelenlegit. A világgazdaság történetében a korábbi adós­ságválságok idején a hazárd finanszírozás felpörgése még alacso­nyabb szinten megállt. Egyetlen példa: Peru adósságszolgálati rátája 1826-ban 20,8%, 1876-ban 25,3%, 1931-ben 15,6% és 1983-ban 57,1%.

A döntő különbség a jelenlegi és a korábbi adósságválságok között az adósok és a hitelezők pozíciójában ma megnyilvánuló aszimmetria áll. Az aszimmetria kialakulásában a nemzetközi pénz­ügyi szervek játsszák a kulcsszerepet. Ezért nem lehet az IMF és a Világbank felelősségét elhárítani azzal a manapság sokat emlegetett formulával, hogy nem ők okozták az eladósodást. Döntő szerepük volt és van ugyanis a világgazdaság hatalmi struktúrájának átrende­ződésében, abban, hogy korunkban a hitelezők oldalán egy monopolisztikus hatalmi piramis épült ki, mely az adósoknak diktátumokat fogalmaz meg. A nyugati közgazdász társadalomban sokan nem véletlenül beszélnek ma újgyarmatosításról, újimperializmusról – bár tudom, e terminológiát a magyar közgazdász közvéleménnyel itt és most nehéz elfogadtatni.

Napjaink világgazdasági válságának politikai súlyú feltételrend­szere azon alapszik, hogy míg az egyik oldalon a hitelezők kartellbe tömörültek, a másik oldalon épp e kartell megakadályozta, hogy az adósok fellépésében a legelemibb koordináció is létrejö­hessen. Amikor ma belső gazdaságunkban meghirdetjük a monopó­liumok felszámolását, külgazdaságunkban pedig a világgazdasági al­kalmazkodást – a hitelezők monopóliumát és kartelljét és ennek a belső gazdasági és politikai folyamatokra gyakorolt hatását nem hagyhatjuk ki elemzéseinkből.

Az IMF gazdasági hatalma

A nemzetközi pénzügyi szervek hatalma valójában nem a rendelkezé­sükre álló hitelforrásokon nyugszik. Az eladósodott országoknak fo­lyósított hiteleik csupán töredékét teszik ki az adósságmenedzselés összes pénzszükségletének. Hatalmi pozíciójuk kulcsát az adós­ságválság kitörésének hatására a kereskedelmi bankok és az IMF között létrejött megállapodás képezi. Ennek értelmében 1982 után mind a magán-, mind a kormányzati hitelezők kötelezik magukat arra, hogy nem folyósítanak további pénzforrást az adósoknak addig, míg azok nem írnak alá egy megállapodást az IMF-fel. Ezzel a gazda­sági függés már egy új minőségű politikai függéssé válik: az IMF-fel és a Világbankkal kötött szerződésekben ugyanis az adósoknak köte­lezni kell magukat arra, hogy az IMF stabilizációs és a Világbank világpiaci alkalmazkodási programját végrehajtják. Egyben kilátásba helyezik azt is, hogy amennyiben e megállapodásoknak nem vetik magukat alá, akkor elzárják magukat a külső pénzügyi forrásoktól. Ezen a ponton tehát egy új minőségű politikai helyzet jön létre: az eladósodott országok gazdaságpolitikájának formálása valójában nem belső elhatározásokon múlik, hanem a nemzetközi pénzügyi szervek ún. ajánlásain.

Mindez az adósságválságok történelmének példa nélküli fejle­ménye. Bár az 1930-as válság idején a Kemmerer Misszió kísérletet tett arra, hogy az adósok gazdaságpolitikájába beleszóljon, e kezdemé­nyezése sikertelen maradt. Ennek oka részben abban található, hogy a vezető tőkés országok kormányai sem támogattak egy ilyen egyez­tetett, nemzetek feletti fellépést. Ma azonban, az 1982-es adósság­válság után mind a bankszféra, mind a tőkés centrum országok kor­mányai az IMF-et és a Világbankot felruházták azzal a hatalmi poten­ciállal, mely alapján az adósok gazdaságpolitikáját meghatározhat­ják.

A nemzetközi pénzügyi szervek felelőssége

Számos esetben elhangzik az IMF és a Világbank mellett az az érv, hogy programjaikat nagy tudású és világhírű közgazdászok dolgoz­zák ki, akik messzemenően figyelembe veszik, hogy az adós orszá­gok miképpen alkalmazkodhatnak a világgazdasági körülményekhez. Nézzük azonban a tényeket.

A rövid távú fizetőképesség fenntartása ellenében megsza­bott ún. stabilizációs és a struktúraváltás céljából bevezetett vi­lágpiaci alkalmazkodási modell a világon mindenütt megbukott. Ezen a ponton szinte közvetlenül összefüggnek pl. a latin-amerikai fejlemények a jugoszláv, a lengyel és a magyar gazdaság problémá­ival.

A stabilizációs és a világpiaci alkalmazkodási program életbelép­tetése után 1987-ig Latin-Amerikában az egy főre jutó nemzeti jöve­delem jelentősen csökkent. A munkanélküliség példátlanul megug­rott. Tízévi termelő és infrastrukturális beruházás pusztult el, és a régió gazdasági helyzetének további romlása sem tűnik megállíthatónak. S akkor még csak nem is említettük a szociális problémák gyors halmozódását, a szegénység, a gyermekhalandóság, az éhhalál drá­mai növekedését. Vagyis, hamisnak bizonyult az az ideológia, hogy az adósoknak az IMF-programok keserű piruláját le kell nyelniük későbbi fejlődésük, kibontakozásuk érdekében. Ma azt láthatjuk, hogy a keserű pirulát ugyan mindenütt lenyelték, de a kibontakozásnak még a távoli reménye is szertefoszlott.

Az IMF stabilizációs programjainak megítéléséhez azonban az is elegendő, ha szembesítjük „tervcéljait" a valósággal. Mexikóban például e program (mely 1982-ben jött létre az IMF és a kormány egyezményével) 1984-re a gazdasági növekedés 3%-os emelkedé­sét ígérte, 1985-re pedig a növekedés megduplázódását. A folyó fizetési mérleg alakulását illetően a program szintén látványos javu­lással számolt. A tények: a gazdasági növekedés 1983-ra 7%-kal, 1985-re újabb 5%-kal csökkent, 1988-ra az egy főre jutó GDP – vál­tozatlan áron számítva – 16%-kal volt kisebb, mint 1982-ben. Ugyan­ezen időszak alatt az iparban a reálbérek mintegy felére csökkentek. Ezzel párhuzamosan a fizetési mérleg sem alakult az előzetes elkép­zelések szerint.

A hazai közvélemény számára azonban hiányzik az az informá­ció, mely az ilyen típusú összehasonlítást jogossá teszi. Nincs ugyanis tudomása arról, hogy gazdaságpolitikai programjaink éppúgy, mint rövid távú fizetési képességünk fenntartása – La­tin-Amerikához hasonlóan – a nemzetközi pénzügyi szervekkel kötött, megállapodásokon nyugszanak. E tájékoztatás nemcsak Magyarországon, hanem Lengyelországban és Jugoszláviában is el­maradt. (Jugoszláviában csupán az utóbbi idők sztrájkhulláma hatá­sára jelent meg a sajtóban, hogy a reálbércsökkentés mértékének kisebb ütemű csökkentéséről megpróbálnak tárgyalásokat kezdemé­nyezni az IMF-fel.)

A tájékoztatás hiánya e világgazdasági háttérről a szocialista országokban az adósságcsapdát egy politikai csapda irányába tereli: az IMF és a Világbank stabilizációs és világpiaci alkalmaz­kodási programja nálunk a párt programjaként, é programok ku­darca pedig a párt gazdaságpolitikai kudarcaként jelenik meg, előkészítve ezzel a talajt egy olyan politikai közérzet kialakulásá­hoz, mely a szocializmus egész eddigi történelmét modernizá­ciós zsákutcaként fogja fel.

A történelemben egyszer már nagy árat kellett fizetnünk, amikor egy világmodell hazai átültetésén fáradoztunk. Ma ismét egy világmodellt kívánunk megvalósítani. A különbség csak annyi, hogy akkor azt Keletről kezdeményezték, most ezt Nyugatról „ajánlják". Állítják, hogy e mostani világséma megfelelő gazdaságpolitikai eszköz Afriká­ban és Latin-Amerikában, Közép-Kelet-Európában és Ázsiában, tértől és időtől függetlenül, mindenkor és mindenütt.

E program paneljeit összefoglaló elemek nemcsak az IMF és a Világbank kiadványaiban lelhetők fel, hanem ellepték a hazai közgaz­dasági szakirodalmat is. Kulcsszavai: liberalizáció, dereguláció és reprivatizáció. Elve: keress minél többet külföldön, költs minél keve­sebbet belföldön. Vagyis: a gazdaságot egyetlen célnak rendeli alá: az exportbevételek minden áron való fokozásának. E világsémában a belföldi fogyasztó teljesen elveszti jelentőségét, gazdaságpoli­tikai státusát. A gazdasági elidegenedés végsőkig vitt, „tiszta" formáját hozza létre: termelj minél többet – a külföld számára. Amikor ma a politikai élet demokratizálásáról, a pluralizmusról beszé­lünk, nem vesszük észre, hogy e gazdasági világséma a sztálini gazdaságmodellnél is könyörtelenebb elidegenedést rejt magá­ban: ott és akkor az állítólagos jövő érdekében kellett feláldozni a jelent: most azonban már a jelen mellett a jövő is eltűnik. A beruházások drámai hanyatlása, exportcéloknak való alárendelése ugyanis nem mást jelent, mint a társadalom magáért való céljainak elvesztését. E logika a termelőt megfosztja fogyasztói minőségétől, és a reformok eredményeként az állampolgárt az állam alattvalójá­ból a külföld alattvalójává teszi. Monolitikus célrendszere pedig csak autoritárius elveket tűr meg. Nem véletlen, hogy az exportcélokat mindenek felett erőltető gazdaságpolitika előbb-utóbb mindenütt a szakszervezetek szétverését, a gazdasági diktatúra bevezetését tűzte ki céljául.

A világ-recept, melyet minden eladósodott országnak felírtak, az alábbi elemekből áll: a költségvetési kiadások radikális csökken­tése, különös tekintettel az ún. nem termelő infrastruktúrára; a reálbé­rek csökkentése; a támogatások, főképp a fogyasztói ártámogatások csökkentése; az importhelyettesítés megszüntetése, azaz az import­liberalizálás; a belföldi valuta leértékelése, és a valutaleértékelés ré­vén az exportösztönzése. (E politika eredménye a lakossági fogyasz­tás és a beruházások szintjének radikális visszaesése, mely folyama­tok előbb-utóbb mindenütt szükségszerűen a nemzeti jövedelem csökkenéséhez vezetnek.)

Szellemesen jegyezte meg Prebish, a gazdasági fejlődés neves közgazdásza, hogy e gazdasági kúra az adósok számára egyenér­tékű a beteg ember véradásra kötelezésével. Prebish hasonlata szó szerint érvényes:)a stabilizációs programok eredményeként a fej­lett régió óriási jövedelmet szív el az adósoktól, vagyis a szegé­nyektől a gazdagokhoz. Az OECD adatai alapján az adósságválság után, azaz 1982 és 1987 között, az adósoktól mintegy 290 milliárd dollár forráskivonás történt. Gunder Frank, a harmadik világgal foglal­kozó neves közgazdász ennek összegét lényegesen magasabbra, mintegy 700 milliárdra becsüli.³ A jövedelem kivonás a szocialista or­szágokból is megindult. Ennek nagysága évente azonos a konvertibi­lis exporttöbbletünk összegével.

Az IMF és a Világbank is haszonélvezője a jövedelem lecsapolásnak. 1984 óta az IMF átlagban évi 3 milliárd dollárt, a Világbank pedig évi 1,9 milliárd dollárt szívott ki az adós országokból. Ez pedig ellen­tétes e nemzetközi pénzügyi szervek alapító okiratával, mely az intéz­mények funkcióját abban határozta meg, hogy segítsék a tőkeáram­lást a fejlett Északtól a fejletlen Délre.⁴

Az adósságválság eddigi megoldáskísérleteinek kudarca

Az eladósodott országokban – miként korábban már megállapítottuk – a nemzetközi pénzügyi szervek az ország további külső hitelekhez jutását az ún. stabilizációs és kibontakozási programok végrehajtásá­hoz kötik. Azt állítják, hogy az e gazdasági csomagtervre épülő gaz­daságpolitika nemcsak rövid-, hanem hosszú távon is megszünteti azokat az okokat, melyek az országok eladósodását eredményezték. E programok rövidtávon ugyan egy-két évre javították a külkereske­delmi és a fizetési mérleget, ezután azonban mindenütt az ország gazdasági helyzetének drasztikus romlása következett be. Az infláció üteme felgyorsult, esetenként kezelhetetlenné vált, a reálbérek az elképzeltnél is gyorsabb mértékben csökkentek, a beruházások szintje jelentősen visszaesett, a költségvetési kiadások drasztikusan csökkentek: e folyamatokat a GDP-nek többnyire csökkenése, kivéte­les esetekben stagnálása kísérte.⁵

Állításunk bizonyítására szolgáljanak az alábbi adatok:

1988-ra azonban pl. Mexikóban az árak minden három hónapban megduplázódtak, Brazíliában pedig az évi inflációs ráta elérte az 1.000%-ot.

A termelési kapacitások bővítésének leépülését még plasztiku­sabban láthatjuk, ha hosszabb időszak alapján vizsgáljuk a beruházá­sok alakulását.

A stabilizációs programok – miként az adatok bizonyítják – a gazdaságok teljesítőképességét mindenütt drámaian lerontották. Most már csak az a kérdés, érdemes volt-e lenyelni a keserű pirulát, vagyis alkalmas eszköz volt-e ez a politika a további eladósodás megállítására?

Az adósságállomány a stabilizációs és kibontakozási programok dacára is minden bemutatott latin-amerikai országban jelentősen nö­vekedett.

E folyamatban nem véletlenszerű okok játszottak közre. A stabi­lizáció és kibontakozási program ugyanis csak akkor lenne alkalmas az adósságcsapdából való kitörésre, ha az egyes országok egyszerre tudnák megvalósítani a fizetési mérleg javítását, vagyis az adósság­állomány csökkentését, valamint a gazdaság szerkezetének átalakí­tását. Az elmúlt időszak azonban mindenütt azt bizonyítja, hogy e kettős feladatnak egyetlen nemzetgazdaság sem tudott eleget tenni – mert nem is lehet. Azok az országok, melyek javították fizetési mérlegüket, egyre inkább konzerváltak egy elavult gazdaságstruk­túrát.

Vagyis nem véletlen, hogy amikor pl. Magyarország külkereske­delmi mérlegében többlet keletkezett, exportszerkezete egyre inkább a korszerűtlen ágazatok/termékek felé tolódott el. Az 1988-as export­sikerek is főleg a kohászati termékek kivitelén alapultak. Az ered­ményben az is közrejátszott, hogy e termékek árai a világpiacon – a korábbi évvel ellentétben – emelkedtek. Kisebb mértékű – de még mindig jelentős – többletet textilipari termékeink exportjában értünk el. Ezek az ágazatok pedig közismerten nem a világ innovációs gócai, technológiai húzóágazatai. (A textiliparból például már a délkelet-­ázsiai térség is visszavonul.)

A stabilizációs programra már csak azért sem épülhet struktúra­váltás, mert a fizetési mérleg javítását kiemelt célként kezelő gazda­ságpolitika a beruházások szintjét mindenütt visszafogja. Az általános restrikció gazdaságleépítő hatása azonban nem merül ki a beruházá­sok mennyiségi csökkenésében, mivel ennél mélyebb okok is közre­játszanak a struktúrakorszerűsítés lehetetlenné válásában. Az ex­portbevételek mindenáron való erőltetése ugyanis rövid távú célrend­szernek rendeli alá a beruházáspolitikát, a szerkezetátalakítás azon­ban hosszú távú célrendszerrel rendelkező beruházáspolitikát köve­tel. Pontosabban fogalmazva: a két célrendszer ellentmondása ab­ban ragadható meg, hogy exportbevételeket azonnal fokozni csak a meglévő kapacitásokra építve lehet. Az exporterőltető gazdaságpoli­tika beruházási programja ezért szükségszerűen a már meglévő ka­pacitásokhoz idomul.

Mindehhez járul még egy harmadik ok is, mely a stabilizációs program fizetési mérlegjavító céljait és a kibontakozási program struktúraátalakításra irányuló szándékát egymással szembefordítja. A stabilizációs program restrikciós gazdaságpolitikája a kihasználat­lan kapacitások növekedését vonja maga után. E folyamat részben összefügg a közepesen fejlett és a fejletlen régióban kialakuló hibás vélekedéssel. Dominánssá vált ugyanis az a nézetrendszer, hogy a fejlett régió sikeres struktúraváltásának titka a gyors és radiká­lis ágazatleépítés. Empirikus adatok azonban azt bizonyítják, hogy a fejlett régió valójában nem leépített bizonyos ágazatokat, hanem csupán áttelepítette azokat a fejlődő országokba. A cent­rum országok gazdasági sikereit tehát nem lehet csupán saját nemzetgazdasági kereteik között értékelni, mivel e sikerek való­jában a gazdasági világrendszerben bekövetkezett új típusú munkamegosztás következményei. Az alkalmazkodóképességről szóló gazdasági szótár elrejti azt az összefüggést is, hogy a legfejlet­tebb tőkés országok alakítják a világpiaci viszonyokat, így nekik nem egyszer „önmagukhoz kell alkalmazkodni".

A kérdést tovább vizsgálva azonban az is kiderül, hogy a közepe­sen fejlett és a fejletlenebb régió számára a fizetési mérlegjavítás és a struktúraátalakítás együttes végrehajtása már csak azért is lehetet­len, mert a fejlettebb országok közül Japán és az NSZK (kisebb, bár szintén jelentős mértékben Kanada) óriási exporttöbbletet realizál.

Az adatok a fejlett régió két vezető országának exportexpanziós politikáját mutatják be, hiszen a második olajárrobbanás hatását ki­véve – mikor Japán exporttöbblete 25,6 milliárd dollárról 1979-ben 1,9 milliárd dollárra, 1980-ban 2,1 milliárd dollárra esett vissza, az NSZK aktívuma pedig csupán 1980-ban zuhant – az export dinami­zálta ezen országok gazdaságát.

A világpiacon tehát a magyar gazdaságnak velük kellene verse­nyeznie, őket kellene kiszorítania, vagy legalábbis lejjebb szorítania. Nem véletlen, hogy a velük való megmérettetés során könnyűnek találtattunk.

Ezért az sem véletlen, hogy a közepesen fejlett régió országainak szinte egyike sem rendelkezik pozitív fizetési mérleggel. A világkeres­kedelem ugyanis egy nulla összegű játék: amennyivel az NSZK és Japán többet exportál, annyival valakiknek többet kell importálniuk. Ha pedig a folyó fizetési mérleget vesszük figyelembe, akkor megál­lapíthatjuk, hogy a turistaforgalom, a vendégmunkások átutalásai stb. ezt az összefüggést alapvetően nem módosítják. Csak néhány példa: 1975 és 1983 között Spanyolország fizetési mérlegében – két év kivételével – minden évben több milliárd dolláros hiány keletkezett. Olaszországra ugyanez jellemző három év kivételével (1977, 1978, 1979), Ausztriára egy év kivételével (1982). Görögország, Törökor­szág és Portugália fizetési mérlege az időszak alatt végig negatív volt. így Magyarország három évi (1982-84) külkereskedelmi mérleg­többlete az eladósodott országok között szinte páratlan gazdasági teljesítmény!

A tőkés centrum országok a közepesén fejlett és a fejletlen régió külkereskedelmi lehetőségeit nemcsak azáltal korlátozzák, hogy kö­zülük két ország (az NSZK és Japán) exportexpanziós gazdaságpolitikát folytat. Az exportlehetőségeket ugyanis alapvetően meghatároz­za, hogy a világkereskedelem bővülése növekedő vagy csökkenő tendenciát mutat. Ismeretes, hogy a hetvenes évek végén és a nyolc­vanas években a világkereskedelem növekedési üteme jelentősen lelassult. E folyamat (a nemzetközi reálkamatlábak óriási emelkedé­sével párosulva) alapvetően meghatározta a nemzetközi adósságvál­ság nyolcvanas évek elején bekövetkezett kirobbanását.

A nemzetközi adósságcsapda tehát az eladósodott országok gazdaságában sajátos ciklikus mozgást hoz létre, mely sokkal erőtel­jesebben befolyásolja ezen országok helyzetét, mint saját gazdaság­politikájuk. E ciklus a világkereskedelem bővülésének ütemétől és a nemzetközi reálkamatláb alakulásától függ. A reálkamatlábaknak a nyolcvanas években bekövetkezett rendkívül magas szintje – a világ­kereskedelem bővülésének lelassulásával párosulva – már eleve, az adósok beruházáspolitikájának alakulásától teljesen függetlenül le­hetetlenné teszi, hogy az eladósodott államok a hitelek visszafizeté­sével kijussanak az adósságcsapdából.

Saját kutatásainktól – melynek eddigi termékei Nagy Sándor: „Nemzetközi adósságcsapda"⁶ és Szegő Andrea-Wiener György: „Makroprofitelmélet és külgazdaság"⁷ – teljesen függetlenül, Kardos Tamás: „Tőkefelhalmozás és világpiac"⁸ című írásában a mieinkhez rokon megállapításokra jut. A világpiac növekedését és összehúzó­dását a szerző is kapcsolatba hozza az eladósodás kérdésével. (Kö­vetkező táblázatunk az ő írásából származik:)

Az általunk vizsgált időszakról Kardos Tamás megállapítja: „A legkülönösebb fejleményt a következő periódusban (1966-73) ta­pasztaljuk: a világgazdaság centrumát alkotó legfejlettebb országcso­port termelésének lassulásával párhuzamosan a világkereskedelem bővülése nem lanyhult, hanem ellenkezőleg: fokozódott. Az 1973 és 1979 közötti időszakban (a megelőzőhöz képest) még csaknem azonos mértékben esik a világpiac kitágulásának és a termelés bővü­lésének az üteme. 1979 óta viszont a világkereskedelem lanyhulása nagyobb, mint a termelésé. (Ebben a periódusban a termelés évi átlagos növekedése mintegy a fele, a világkereskedelem bővülése azonban alig a harmada az 1950 és 1985 közötti átlagos értéknek." (Kiemelés tőlem – Sz. A.)

„A nemzetközi kereskedelem 1966 és 1973 közötti fellendü­lése hátterében a fejlett tőkés országok hitelexpanziója áll. Közismert tények tanúskodnak erről, így mindenekelőtt a folyamat másik oldala: az 1970-es évek végére tömegessé vált az eladósodás."⁹

A világkereskedelem bővülésének lelassulását a nemzetközi re­álkamatlábak (azaz az infláció mértékével csökkentett nominálkamat-lábak) jelentős növekedése kísérte, mely pl. 1982-ben 19,4%-ot, 1983-ban 20,4%-ot tett ki.

Ezért a 80-as években többnyire gazdaságpolitikai kudarcként átélt folyamatok éppúgy a világgazdaság korábban kifejtett jellegzetes­ségeire vezethetők vissza, mint az átmeneti sikerek. (Így pl. 1984-ben nemcsak Magyarország, hanem Lengyelország, Jugoszlávia és az eladósodott latin-amerikai országok fizetési mérlege is javult valame­lyest. 1985-86-ban viszont az adósságállomány növekedési üteme szinte mindenütt felgyorsult. A világ adósságállománya ekkor újabb 150 milliárd dollárral nőtt.)

Az eladósodott országok gazdasági stabilizációs és kibontako­zási programjának sorsa így elsődlegesen nem a gazdasági struktú­raváltástól, hanem a világgazdasági folyamatoktól függ. A magyar politikai vezetés ezért hibát követett el akkor, amikor az 1985 utáni kudarcot csupán a nem kielégítő mértékű reformokkal, a magyar gaz­daság teljesítőképességének és jövedelemtermelő-képességének elégtelenségével, a „kritikus tömeget elérő reformlépések" hiányával magyarázta, és teljesen mellőzte a nemzetközi összefüggések bemu­tatását.

Ha a közepesen fejlett és a fejletlen régió fejlődését meghatározó tényezőket együttesen vizsgáljuk, akkor az eddigi fejtegetésekből egyértelműen megállapíthatjuk egyrészt azt, hogy nemcsak a szocia­lizmus, hanem a félperiféria és a periféria egésze is válságban van. Ebből következik megújulási szándékaink egyik legnagyobb teherté­tele: a szocializmus első általános válsága, a periféria (félperiféria) általános válságával esik egybe.

Második megállapításunkat ehhez kapcsolhatjuk: sikertelen ma­rad minden reformtörekvésünk, ha nem találunk választ, hathatós gazdaságpolitikai reagálást e világgazdasági problémára. Vagyis: még abban az esetben is, ha megtalálnánk a szocializmus válságá­nak belső okait és azok megszüntetésének, egy új gazdasági-társa­dalmi struktúra létrehozásának elméleti és gyakorlati alapjait (mely­nek még a körvonalai sem tisztázódtak egyetlen szocialista ország­ban sem), akkor is fennmarad a kérdés, hogy milyen megoldást találunk a félperiféria és periféria általános válságára. E válasszal nemcsak a szocialista országok, hanem az egész nemzet­közi baloldali mozgalom is adós, mind a mai napig. E világgazda­sági folyamatok pedig nemcsak a szocialista országok gazdaságának egyre felgyorsuló erózióját indították el, hanem az egész nemzetközi baloldalét is. A hetvenes évek közepén kezdődött „monetarista ellen­forradalom" nemzetközi gazdasági hátterét ezek az összefüggések képezik: nem csupán a szocializmus gazdaságának gyakorlati és közgazdaságtanának elméleti megújulását teszi lehetetlenné a cent­rum országok jelenlegi gazdaságpolitikája, hanem a keynesizmus sem nyújt ma mozgósító erejű eszmerendszert az adósságválság nemzetközi szintű elhárításához-egyszerűen annál az oknál fogva, hogy a hatékony kereslet elméletének nemzetközi aspektusai kimunkálatlanok maradtak.¹⁰

Mint korábban már érintettük, a félperiféria és a periféria általá­nos válságát csak azok az országok képesek elkerülni, melyek az eladósodást óriási tömegű tőkeimporttal tudják ellensúlyozni. A köze­pesen fejlett és a fejletlen régió kitörésének így egyetlen útja marad: a centrum országok működő tőkéjének behozatala. A délkelet-ázsiai térség „négy kis tigrise" (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Malaysia) nem abban különbözik Latin-Amerikától, vagy a szocialista régióban Magyarországtól, Jugoszláviától és Lengyelországtól, hogy ők elke­rülték az eladósodást, hanem abban, hogy az eladósodás következ­tében létrejövő fizetési mérlegproblémáknak elébe vágtak a külföldi tőke behozatalával.

Sikeres „modernizációt" tehát csak azok az országok tudtak/ tudnak végrehajtani, amelyekbe óriási mennyiségű külföldi tőke áramlott/áramlik be.

Itt a mennyiség döntő jelentőségű: a délkelet-ázsiai térség pél­dája ugyanis azt bizonyítja, hogy sikereik nyitja a gazdaság minden szektorát döntően meghatározó külföldi működő tőke. Az elmúlt idő­szak azt az összefüggést igazolja, hogy az egyes országok exportké­pessége/exporttöbblet-képessége – mely elengedhetetlen adóssá­guk finanszírozásához – alapvetően a külföldi érdekeltségű vállalatok jelenlétén és részarányán múlik. A nyolcvanas években a tőkés világ­ban egyetlen ország hazai tulajdonban lévő vállalati szektora sem tudta exportbevételét jelentősen növelni. (Különösen nem adósság­szolgálati kötelezettségeik arányában.) Külföldi érdekeltségű vállala­taik ugyanakkor ugrásszerűen fokozták exportjövedelmüket. Ebben az esetben azonban kétséges, hogy valójában jogos-e itt exportról beszélnünk, az ország gazdasági sikereit pedig a helyesen kialakított gazdaságpolitikai irányvonalnak tulajdonítanunk. Dél-Korea exportsi­kere ugyanis valójában nem Dél-Koreáé, hanem a beáramló, főleg japán tőkéé. így nem Dél-Korea helyes világgazdasági alkalmazko­dási politikája a magyarázat, hanem az, hogy Dél-Koreában a japán (és részben az amerikai) tőke sikeresen alkalmazkodik – önmagához.

 A belföldi tulajdonú vállalatok és a külföldi részesedéssel rendelkező vállalatok exportja Mexikóban

A külföldi és a hazai vállalatok alapvetően különböző exportbevé­telét az alábbi ábrán kívánjuk bemutatni. Példánk ugyan nem Dél-Ko­reára, hanem Mexikóra vonatkozik, a korábban említett alapvető ten­denciát azonban pontosan érzékelteti.

Az ún. transznacionális export (a külföldi részesedéssel rendel­kező vállalatok exportja) 1982-87 között tehát megötszöröződött és az összes exportnövekmény 75%-a valójában tőlük származik. En­nek oka főleg az, hogy a közepesen fejlett régió egészének eladóso­dása miatt mindannyian exporttöbbletre törekednek: export aktívumot tehát a fejlett régióval folytatott kereskedelmükben próbálnak elérni. Az NSZK és Japán exportexpanziós politikája mellett egyetlen lehető­ségük marad: megkísérelni ráépülni az USA jelentős költségvetési deficitjének hatására kialakuló importigényre. (Melynek jelentős ré­szét ugyanakkor az NSZK és Japán exporttöbbletével már lekötötte.)

Itt vethetjük fel: mi lenne, ha a világ ma legeladósodottabb orszá­gának – azaz az USÁ-nak – is követnie kellene a kormánya által támogatott, a költségvetési deficitet leépítő IMF- gazdaságpolitikát? E kérdés azonban egyenértékű azzal: lehetséges-e a kört négyszögesíteni? Hiszen ehelyütt válik nyilvánvalóvá, hogy a legfejlettebb tőkés régió országainak gazdaságpolitikája nemcsak egymásra épül – az NSZK és Japán exporttöbbletének fő felszívója az USA óriási költség­vetési deficitje -, hanem egymással egyeztetett is. A vezető tőkés országok egymásra épülő növekedési pályája az USA óriási folyó fizetési mérleghiányában csapódik le: ugyanakkor ezen óriási defici­tet sem a kereskedelmi bankok, sem a nemzetközi pénzügyi szervek nem tartják a „rossz gazdasági teljesítmény" tünetének. Vagyis az IMF gazdasági mércéje éppen az IMF gazdaságpolitikáját döntően megszabó országra nem érvényes. A gazdasági jog tehát nem mér egyenlő mértékkel.

A kiútról

Eddigi fejtegetésünkkel azt kívántuk bizonyítani, hogy sem a stabili­zációs és kibontakozási programra, sem a működő tőke behozatalára nem alapozható a válságból történő kitörésünk. Ebből viszont az kö­vetkezik, hogy az adósságprobléma új típusú kezelése nélkül nem lehetséges gazdasági kibontakozás. Ennek döntő oka az, hogy a tőkebehozatal adósságterheket ellensúlyozó nagysága irreális vára­kozás, a stabilizációs program pedig óriási gazdasági terhek mel­lett sem állíthatja meg a további eladósodást, és a struktúravál­tás feltételeit is felmorzsolja.

Ezt adatokkal lehet bizonyítani. 1988-ban például kb. 500 millió dollárra szorítottuk le a fizetési mérleg hiányát. (Ennek hátterében a több mint 500 millió dollárt kitevő export aktívumunk állt.) Ez az ered­mény az eladósodott országok között jelenleg szinte páratlan. A jelen­tős export aktívum mellett azért lett folyó fizetési mérlegünk mégis negatív, mivel kamatfizetési terheink több mint egymilliárd dollárra rúgtak. Vagyis az eladósodás folyamatát tavaly sem állítottuk meg. Mint ahogy nem állították meg gyakorlatilag más országok sem. Ezt a gazdasági teljesítményt az alábbi áron értük el: 1987-hez képest 8%-kal csökkentek a reálbérek, 4%-kal mérséklődött a fogyasztás. Felmerül a kérdés: hány százalékos reálbércsökkenés és fogyasztási csökkenés szükséges az eladósodás megállításához?

Ismeretes, hogy 1992-ben 2 milliárd dollár fölött lesz kamatköte­lezettségünk. A tőke törlesztésével kapcsolatos terhek még ehhez adódnak. E feltételek teljesítése már a gazdasági és a politikai lehe­tetlenségek szférájába vezetik el a számolással kísérletezőket.

Lehetetlen tehát az adósságok visszafizetése. Lehetetlen, nem­csak nekünk, hanem a többi eladósodott országnak is. Ebből követke­zik, hogy az adósságterhek csökkentéséről átütemezéséről addig kell megkezdenünk a tárgyalásokat, míg a pontos és időben történő visszafizetés nem morzsolja fel teljesen a politikai stabilitást.

Ez az álláspont nyilvánvalóan ütközik a hazai pénzügyi szakem­berek véleményével. Álláspontjuk az, hogy Magyarországnak nincs más alternatívája, mint az, hogy jó adós legyen. Ennek az érvelésnek véleményem szerint az a hibája, hogy előbb-utóbb úgyis elkerülhetet­len a fizetésképtelenség. A kérdés csak az, hogy a gazdasági és a politikai válság milyen mélységére jutva vetjük fel az adósságprob­léma új típusú kezelését. Ha ennek jegyében gondolkodunk ma, ak­kor még a felkészülésre is van időnk. A pénzügyi szakemberek a „jó adós" fenntartásának védelmében az egyoldalú moratórium életszín­vonal-csökkentő következményeire is hivatkoznak. Állításuk szerint

a visszafizetés felfüggesztéséről és lényegi módosításáról nem lehet­séges tárgyalásokat kezdeményezni, mert az 20-30%-os azonnali életszínvonal-romlást eredményezne. Ez az érvelés a nyolcvanas évek legelején született. Azóta a 20-30%-os romlás már bekövetke­zett – és közben még az adósságállomány is növekedett.

Az adósságkérdés új típusú kezelése mellett még egyéb érvek is szólnak. A felvett hiteleket ugyanis már régen visszafizettük. Miként az összes többi adós is. Sőt! Jelenleg már harmadszor kezdjük azokat törleszteni. Vagyis a világban már régóta az adósok az igazi hitelezők.

Kik az igazi adósok?

Az adósok és a hitelezők szerepcseréjének lényege az adósság­csapda kialakulásának és működésének megértéséhez vezet. Fejte­getéseink ismét közvetlenül érintik azt a kérdést, hogy mi a szerepe a belső és mi a külső okoknak gazdasági válságunk kialakulásában.

A korábbi fejtegetésekből kiderül, hogy az 1980-as években egyértelműen a külső tényezőké a vezető szerep – még akkor is, ha figyelembe vesszük az 1985-ös dinamizálási program rendkívül sú­lyos következményeit. Az 1980-as években a gazdaság már teljesen a külső feltételek függvényében mozgott. Térjünk azonban az adós­ságcsapda kialakulásának kérdésére. Az adósságcsapda kialakulá­sához belső és külső okok egyaránt hozzájárultak. Előbb azonban vizsgáljuk meg a folyamat világgazdasági hátterét.

Az adósságcsapda kialakulásának külső okai között találhatunk általános, valamint speciális, csak az 1970-es évek adósságválsá­gára jellemző jegyeket. Az általános ok a kapitalista világrendszer működéséből következik, mely az Észak-Dél problémával, pontosab­ban a tőkés világrendszer egyenlőtlen és ciklikus fejlődésével függ össze. A speciális okokat az jelenti, ahogyan az olajárrobbanás az egyenlőtlen fejlődésből következő Észak-Dél problémába „beleját­szott".

A tőkés világrendszer egyenlőtlen és ciklikus fejlődésének meg­értéséhez induljunk ki csupán a 70-es évek fejleményeiből: a vezető tőkés országokban 1970-től egy recessziós szakasz kezdődött, mely a csökkenő beruházási szándékokban, a profitráta alacsony szintjé­ben és ezzel összefüggésben a pénz- és hitelkínálat jelentős növeke­désében mutatkozott meg.¹¹

A felhasználatlan pénz- és hitelfeleslegeket az olajárrobbanásból keletkezett petro-dollárok is megnövelték. A kereskedelmi bankok érdeke természetesen az volt, hogy e pénzek befektetésére lehetősé­get találjanak. A nyugati világ azonban éppen a recesszió miatt elzár­kózott a hitelfelvételtől, befektetési területként így egyedül a fejlődő világ és a közepesen fejlett tőkés és szocialista régió maradt.

Nyugati bankkörökben és az azokhoz közelálló szakmai fórumo­kon nem véletlenül született meg ebben az időben a „hitelek vezérelte növekedési pálya" elmélete, mely a világrendszer perem országaiban és félperifériáján „sikeresen" ráépülhetett a gyors utolérés mindig is meglévő törekvéseire. Az utolérés és felzárkózás nosztalgiáját fokoz­ta, hogy a hitelek nemcsak könnyen megszerezhetők, hanem rendkí­vül olcsók is voltak. (Az infláció üteme a világgazdaságban ekkor meghaladta a kamatszintet.) így a kereskedelmi bankoknak a pénz­eszközök kihelyezésére irányuló érdeke felerősítette a közepesen fejlett és fejletlen országok utolérési ambícióit.

A hetvenes évek végére és a nyolcvanas évekre azonban a világ­gazdasági feltételek drámaian megváltoztak. A kamatlábak ugrássze­rűen megemelkedtek (a reálkamatlábak 15-20% körül ingadoztak), ezzel párhuzamosan a világkereskedelem növekedési üteme is lelas­sult. (Vö. erről korábbi táblázatainkat!)

A reálkamatlábak jelentős emelkedése irreális mértékben meg­növelte az adósok kamatfizetési kötelezettségeit, és ezzel export­többlet-igényüket is, a világkereskedelem bővülésének lassulása pe­dig – ezzel párhuzamosan – lényegesen korlátozta exportnövelési lehetőségeiket. (Ehelyütt az NSZK és Japán exportexpanziós politiká­jának hatását még csak nem is említettük.) Az egyenlőtlen és ciklikus válsággazdasági fejlődés klasszikus esete következett be: a világ­gazdasági környezet alakulását (kamatlábak nagysága, a világke­reskedelem élénkülése vagy hanyatlása stb.) döntően meghatározó tőkés centrum országok az egykori adósokat beláthatatlan ideig tartó és egyre növekvő kényszermegtakarításra szorítják, melyből a fejlett régió megfinanszírozza gazdasági fellendülését és technológiai megújulását.

E folyamat szelepeinek és emelőinek lényege: adj kölcsön egy ernyőt, amikor süt a nap, és kérd vissza, amikor esik az eső. Mert az adósok kétszer járulnak hozzá a centrum országok növekedésé­hez. Egyszer, amikor a kapott hiteleket elköltik, vagyis a centrum országok termékeit megvásárolják. így a hetvenes évek­ben a hitelek perifériára való kihelyezése és azok elköltése nélkül a fejlett világ recessziós szakasza nem alakulhatott volna át gazdasági élénkülésbe. Másodszor pedig a hiteltörlesztés szakaszában já­rulnak hozzá az adósok a hitelezők gazdasági növekedéséhez: az élénkülést ekkor óriási tőkeáramlással is megtetézik. Így a „hitelek vezérelte növekedési pálya" valójában tartalmaz egy igaz­ságmagot: csakhogy nem a Dél, hanem az Észak számára. A kihelye­zett hitelek nélkül a centrum országok növekedése lehetetlenné válna. A „hitelek vezérelte növekedési pálya" ezért nem véletlenül a centru­m országok gazdaságideológiája.

A hitelek visszafizetési feltételeinek újratárgyalásakor tehát hi­vatkozni lehet arra, hogy az eladósodás terheit sokkal inkább meg­szabják a világgazdaság korábban bemutatott törvényszerűségei, mint az adósok gazdaságpolitikája. Ismeretes, hogy Magyarország tőketartozása pl. 1983-1984 között nem növekedett, kamatterhei azonban megduplázódtak. Felelőssé tenni pedig csak saját vétségért lehet: az eladósodásban viszont sokszálú és sokirányú közös felelős­ség áll fenn. így az adós országok valójában megalapozottan léphet­nének fel a terhek jelentős könnyítésének, sőt, még az adósságok törlésének igényével is.

Válságunk külső okainak bemutatása után az eladósodás belső okait is érintenünk kell.

A magyar gazdaságpolitika ós közgazdaságtudomány tévedett, amikor elfogadta, hogy a hitelek visszafizetése tisztán a „helyes" gazdaságpolitikán, vagyis a „jó" beruházásokon múlik. (A bírálatban támaszkodom Nagy Sándor: Nemzetközi adósságcsapda c. tanul­mányára.) így még ma is, amikor az eladósodásért viselendő felelős­ség kérdése felmerül, mindenki csak a hibás beruházási döntéseket/ döntéshozókat említi meg. Közgazdaságilag azonban egyértelműen bizonyítható, hogy az adósságcsapda elkerüléséhez nem elegendő biztosíték a hitelek „helyes" felhasználása sem. Az adósságot ugyanis nem hazai pénzben, hanem külföldi valutában kell visszafi­zetni: a tőkeexport-bevételek lehetőségeit a világkereskedelem ala­kulása szabja meg, az adósságmenedzseléshez szükséges export­bevétel nagyságát pedig a nemzetközi kamatlábak. Ezekre a ténye­zőkre a hazai gazdaságpolitikának semmilyen befolyása nincs.

A hazai gazdaságpolitika felelőssége így kettős: a hitelfelhasz­nálást illetően kétségtelen, hogy voltak pazarló beruházások. De: már a hitelfelvételnél is legalább két hiba kimutatható. Az egyik az, amit a „hitelek vezérelte növekedési pálya" elméletének bírálataként kifej­tettünk, hangsúlyozva, hogy az adósságcsapda elkerülése nemcsak a beruházások hatékonyságán múlik. A hitelfelvételnél azonban egy másik gazdaságpolitikai hibát is láthatunk: Magyarország a hitelfelvé­telek idején már külkereskedelmi hiánnyal rendelkezett.

Az adósság kérdés elmélyültebb vizsgálata ugyanis azt bizonyít­ja, hogy Magyarország még csak nem is előre elhatározott beruhá­zási célokra vett fel hiteleket, hanem a fizetési mérleg problémáinak eltüntetésére. Amennyiben pedig krónikus külkereskedelmi mérleghi­ánnyal rendelkező ország adósodik el, úgy szinte lehetetlen az adós­ságcsapda elkerülése. A fizetési mérleg problémái miatt az adósság­kérdés – 1968 után – 1970 óta jellemzi gazdaságunkat. Nagy Sándor számításai szerint az adósságcsapdát 1971-ben a GDP-nek közel 10%-át elérő exporttöbblettel, 1978-ban a GDP 50%-át kitevő export­többlettel, 1980-81-ben pedig 100-110%-át elérő exporttöbblettel le­hetett volna elkerülni. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a nyolcva­nas évekre az egész kérdés akadémikussá vált.

Összegzésképpen megállapítható: a gazdasági válságfolyamat minden eladósodott országot érintő elmélyülése azt bizonyítja, hogy az eladósodás új típusú kezelése nélkül nem lehetséges kibontako­zás. Sem Kelet-Európában, sem Latin-Amerikában. Mind a struktúra­váltás, mind a politikai stabilitás megőrzésének előfeltétele az adós­ságterhek radikális csökkentése. Az adósságkérdés új típusú kezelé­sében egy nemzetközileg egyeztetett fellépésre is lehetőség nyílhat. Egyrészt azért, mert a latin-amerikai országokban is érlelődik, hogy az adósok minőségileg új kezdeményezéssel álljanak elő a válság megoldását illetően. Az adósságléggömb ugyanis előbb vagy utóbb valahol szükségszerűen kipukkan. A nemzetközileg egyeztetett fellé­pésre a másik lehetőséget az teremti meg, hogy a kelet-európai szo­cialista országok destabilizációja a tőkés országok számos csoportjá­nak nem érdeke. Éppen ezért a kelet-európai országok adósságstra­tégiájának megváltozása nem eredményezné a nyugati országoktól való elzárkózást – erre ugyanis lehetőségünk sincs, de az ésszerűség keretei között mozgó szándékok egyébként sem léphetnek fel a be­felé fordulás követelésével.

E folyamatokkal párhuzamosan a vezető tőkés országokban is érlelődik egy olyan új politikai erő, amely radikális fordulatot követel az adósságprobléma kezelésében. A Nyugat-Berlinben 1987 szep­temberében tartott Nemzetközi Népbíróságon, mely az IMF gazda­ságpolitikájának elemzését tűzte céljául, az IMF védelmét vállaló nagytekintélyű pénzügyi közgazdász, Róbert Triffin így kezdte védő­beszédét: „A nemzetközi pénzügyi rendszer valójában nem is rend­szer, hanem skandalum."¹² Az IMF védelmében pedig csak annyit mondott, hogy e skandalumért nem ők az egyedüli felelősök. Itt emlí­tette meg a legnagyobb kereskedelmi bankokat, a három vezető tőkés ország (az USA, Japán, az NSZK) kormányzatát, a hozzájuk közel álló tőkés erőcsoportokat, valamint a multinacionális vállalatokat.

Itt jegyzem meg: Róbert Triffin nem baloldali közgazdász, hisz vállalta az IMF nevében és védelmében történő fellépést. Egyszerűen csak ismeri a világgazdaság működésének mechanizmusait. Ezért védőbeszédében – miként először 1974-ben – a nemzetközi pénzügyi rendszer átfogó reformjának követeléséhez toborzott magának híve­ket. Remélhetjük: e kérdésben Triffin hívei nálunk is szaporodni fog­nak. Annak függvényében, ahogyan belátjuk az adósságkezelés ed­digi formáinak abszurditását.

Latin-Amerika adósságtörténetének tanulságai

„Kormányaink miért nem lépik meg a nyilvánvalót?"

(Guillermo O' Donnell)

Érdemes külön pillantást vetni a latin-amerikai tanulságokra. Az 1980-as adósságválságot és az egyes országok erre adott reakcióit több szempontból lehet megvizsgálni. Az egyik lehetséges aspektus sze­rint egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat keretében az egyes or­szágok konkrét gazdaságpolitikáját elemeznénk oly módon, hogy a közöttük lévő különbségekre helyeznénk a hangsúlyt. Így a konkrét gazdaságpolitikák rendkívül széles spektrumát kapnánk meg, mely Garcia Perujától Pinochet Chiléjéig terjedne. Ismeretes, hogy Chile követte leginkább az orthodox-monetarista gazdaságpolitikát, mely­nek jegyében rendkívül alkalmazkodó-alárendelődő viszonyt létesí­tett a kereskedelmi bankokkal és a nemzetközi pénzügyi szervekkel. Peru – ezzel ellentétben – egészen 1988szeptemberéig megpróbálta a függetlenebb és önállóbb gazdaságpolitika útját járni, ennek jegyé­ben visszautasította az időben és az esedékes tartozások teljes összegében történő fizetést, és átmenetileg az IMF-fel is megszakí­totta kapcsolatait.

Mindezek ellenére a Garcia-kormány mégsem fordított teljes mértékben hátat a nemzetközi pénzügyi rendszernek. Folyamatosan részt vett a bankok és a tőkésállamok kormányainak találkozóin, valamint továbbra is részesedett a Világbank hiteleiből. (Az ún. Ame­rikaközi fejlesztési hitelekből is!) Peru és Chile a két véglet a latin­-amerikai országok gazdaságpolitikai reagálását ábrázoló politikai tér­képen, közöttük helyezkednek el a többiek: Mexikó pl. közelebb Chi­léhez, Brazília pedig közelebb Peruhoz.

Lehetséges azonban egy másik aspektusból is vizsgálnunk az egyes országok gazdaságpolitikáját. Ebben az esetben nem azt ele­mezzük, hogy milyenek valójában az adósságválságra adott vála­szok, valamint milyen különbségeket fedezhetünk fel közöttük, ha­nem azt, hogy egyáltalán milyen tartományon belül mozgott gazda­ságstratégiájuk, és milyen nemzetközi hatalmi viszonyok határolták be döntési lehetőségeiket. A nyolcvanas évek adósságválságára adott ország válaszok tüzetesebb vizsgálata ugyanis nemcsak azt mutatja, hogy Pinochet politikája különbözik Peru kormányának gaz­daságpolitikájától, hanem azt is, hogy valójában mindegyik gazda­ságstratégiai válasz rendkívül konzervatív gazdaságfilozófiai el­veken nyugszik.

Az eladósodott szocialista országok gazdaságpolitikája szintén megerősíti ezen általános szabályt: mind a dominánssá vált elméleti, mind a gyakorlati gondolkodás a konzervatív gazdaságelméleti felfo­gást követi. Eközben ilyen kérdések is felmerülnek: a nyolcvanas évek adósságválságában miért nem következett be egyetlen át­fogó és hosszabb távra szóló moratórium sem, valamint miért nem találkozhatunk egy ennél drasztikusabb formával, vagyis a végleges fizetés megtagadásával? Miért ragaszkodnak az adós országok a nemzetközi pénzügyi rendszerrel fennálló kapcsolatukhoz még azután is, hogy a jövedelemelszívás országukból végérvénye­sen megindult?

E kérdések megválaszolása az eladósodás történelmének vázla­tos áttekintésére irányítja a figyelmünket, Latin-Amerika és Kelet-Eu­rópa sorsa ugyanis nemcsak az 1980-as adósságválság idején mutat hasonlóságot.

A múlt adósságválságai

Mint már korábban megállapítottuk, Latin-Amerika a XIX. században bekövetkezett függetlenné válása után szinte minden ötvenedik év­ben az adósságválság áldozatává vált.

Ha most nem az eladósodás okaira, hanem sokkal inkább kime­netelére koncentrálunk, akkor megállapíthatjuk, hogy az 1820-as, 1870-es és az 1930-as évek adósságválsága hosszú távú mora­tóriumban végződött: ez azt jelenti, hogy korábban mind az adósok, mind a hitelezők együttesen viselték az eladósodás terheit. Csak az 1980-as évek fejleményei helyezték a terheket egyoldalúan az adó­sok vállára azáltal, hogy a fizetés megtagadása helyett inkább vállal­ják a takarékossági, restrikciós politika gazdaságleépítő és politikai zavargásokhoz vezető útját.

De nézzük előbb a történelmet. Latin-Amerika 1823-25 között – becslések szerint – több mint 7,5 milliárd angol font kölcsönt vett fel. Ezt kisebb részben katonai kiadásokra, nagyobb részben azonban a kitermelő iparágak beruházásaira (főleg bányászat) fordította. Az adósságfinanszírozás nehézségei hamar kiderültek, és 1820 végére Brazília kivételével az összes hitelfelvevő dél-amerikai ország fizetés­képtelenséget jelentett be. A pénzügyi zavarok több évtizeden át fennmaradtak, a régió csupán az évszázad közepére rendezte adós­ságait és kezdett – bár mérsékelten – újra külföldi forrásokat bevonni gazdaságába.¹³

A latin-amerikai kormányok következő kölcsönfelvételi hulláma az 1860-as évek kezdetétől az 1870-es évek végéig tartott. E kölcsö­nöket vasútépítésre, kikötők létesítésére, és egyéb közlekedéssel, szállítással kapcsolatos beruházásokra fordították, tehát az ipari for­radalom ún. második szakaszának¹⁴ finanszírozására. Az 1870-es évek elejére kiderült, hogy képtelenek időben visszafizetni a kölcsö­nöket, és 1870-75 között időről-időre mindig felfüggesztették törlesz­tésüket. E hiteleket ugyanis – miként az első adósságválság folyamán – csak kezdetben tudták beruházásokra fordítani, hamarosan azon­ban a korábban felvett hitelek törlesztésére kellett azokat irányítani, vagyis előállt a tipikus adósságcsapda-helyzet. A felvett 109 millió an­gol fontból csak 65 milliót tett ki a „második ipari forradalom" beruhá­zási ágainak finanszírozása.

A hitelfelvétel formája mindkét esetben az állami kötvénykibocsá­tás volt, vagyis a latin-amerikai országok kormányai kötvényekkel jelentek meg a londoni kötvénypiacon. A második hitelválság kirobba­nása és az e tárgykörben lefolytatott parlamenti vizsgálat (1875) után angol kezdeményezésre megalapították a Külföldi Kötvénytulajdono­sok Társaságát, mely az adósok és a hitelezők közötti tárgyalásokat bonyolította. E tárgyalások végkimenetele az volt, hogy teljes vissza­fizetésre végül is nem került sor, és a tárgyalások is rendkívül hosszú ideig elhúzódtak.¹⁵

A harmadik hitelfelvételi hullám Latin-Amerikában a XX. század elején indul meg. Ekkor már nemcsak az angol bankok a hitelezők, mivel az I. világháború után a New York-i kötvénypiac is színre lép. E kölcsönöket főleg az infrastruktúra kiépítésére fordították: előbb-utóbb azonban ismét kialakult az adósságcsapda, vagyis az újonnan felvett hitelekből a korábbi időszak kölcsönfelvételének adósságterheit finanszírozták. Az 1930-as évek elején, azaz a Nagy Depresszió idejére azonban a bankok felhagytak újabb kölcsönök nyújtásával, ami azonnali pénzügyi válságba sodorta az egész régiót. Az egyol­dalú moratóriumot gyors ütemben egymás után jelentették be Latin-Amerika országai. Elsőként Bolívia 1931-ben, de 1932-re mindenki fizetésképtelenné vált. 1933-ban – angol mintára – az USA létrehozta a Külföldi Kötvénytulajdonosok Védelmi Tanácsát, melynek feladata szintén az adósok és a hitelezők érdekeinek egyeztetése volt.

A tárgyalások eredményeként három megoldási javaslat szüle­tett:

a)     azoknak a kormányoknak, melyek folyamatosan fenntartották a legalább részbeni visszafizetést, a hitelezők fokozatosan leírták adósságukat,

b)     azoknak az országoknak, melyek felfüggesztették adósságtörlesz­tésüket, csökkentették a kamatrátát és meghosszabbították a fu­tamidőt, de nem csökkentették a tőkerészt,

c)     Brazília és Mexikó azonban felvetette mind a kamatráta, mind a tőkerész azonnali csökkentését, és kezdeményezésük sikerrel járt.¹⁶

A negyedik széles körűen kiterjedt adósságválság a centrum or­szágok 1970-82 közötti hitelkihelyezésének eredményeként jött létre. Ebben az esetben az eladósodás formája módosult: míg a korábbi három adósság-hullámban az adós országok kormányai kötvényeket bocsátottak ki és azokat a centrum országokban felvásárolták, addig most a kereskedelmi bankok letéteiket bocsátották a latin-ame­rikai kormányok rendelkezésére.

Tizenhárom év alatt e régió több mint 200 milliárd dollárt kölcsön­zött. A pénzeszközöket azonban már a hetvenes évek második felétől egyre fokozódóan az adósságterhek továbbgörgetésére fordították: e jelenség az adósságcsapda ismételt kialakulását jelezte.

A negyedik nyílt adósságválság 1982. augusztus 13-ával veszi kezdetét, amikor Mexikó pénzügyminisztere bejelenti, hogy országa nem tud időben és pontosan eleget tenni fizetési kötelezettségének. A kereskedelmi bankok 1982-ben bekövetkezett hitelmegszorító po­litikája miatt azonban az egész eladósodott régió (Dél-Amerika, Kö­zép-Amerika, Afrika, valamint az eladósodott szocialista országok) adósságmenedzselési problémák elé nézett. Az adósságválság ki­menetele azonban semmiben sem hasonlít a korábbiakéhoz: morató­rium bejelentése helyett mindenki fizet, és éppen ezért minden adós ország óriási exporttöbblet elérésére törekszik kereskedelmi mérle­gében. 1982 után a jövedelem-kiáramlás évi átlagos nagysága a fej­letlen Délről a fejlett Északra a 30 milliárd dollárt is meghaladja. Ennek egyenes következménye a félperiféria és periféria Nagy Dep­resszió (1930) utáni legmélyebb gazdasági válsága, mely mind a beruházások, mind a fogyasztás drámai hanyatlásában ölt testet.

E gazdasági válság folyományaként az egész térség politikai válságba is zuhan: állandó kormányválságokról, vezetőváltásokról és a politikai instabilitás összes lehetséges formáiról szóló hírek áraszt­ják el szinte naponta e térség országaiból az újságokat.

Itt érkeztünk vissza kiinduló kérdésünkhöz: miközben minden eladósodott ország tüzetesebb elemzője és politikusa számára nyil­vánvaló a lefelé menő spirál pályája, miért nem tesz egyetlen ország egyetlen lépést sem az ördögi körből való kijutás érdekében?

Ismeretes, hogy Fidel Castro 1985-ben, azaz a havannai adós­ságértekezleten javasolta, hogy az eladósodott országok együttesen szüntessék be az adósságok visszafizetését. E megnyilvánulás azon­ban sokkal inkább általános politikai jellegű volt, mint a saját gazda­ságpolitika irányát megszabó elvek tisztázása. Hiszen Kuba sem lé­pett az adósságtörlesztés egyoldalú felfüggesztésének útjára. Brazí­lia átmeneti, három hónapra szóló moratóriuma – 1987 – e képet alapvetően nem módosítja.

A legmesszebbre A. Garcia perui elnök ment el, aki 1985-ben bejelentette, hogy adósságszolgálatra maximum évi exportbevételé­nek 10%-át hajlandó fordítani. Döntése hátterében többek között az állt, hogy 1980-85 között exportbevételei 25%-kal csökkentek, ami adósságszolgálata fizetését alapvetően megnehezítette. A perui kez­deményezéshez 1986 januárjában csatlakozott Nigéria, bár önma­gára nézve lényegesen kedvezőtlenebb feltételekkel: évi exportbevé­telének 30%-át ajánlotta fel adósságtörlesztésre.

A perui válságmenedzselési stratégia azonban nem bizonyult hosszútávra szóló megoldásnak, mivel e fizetési mérleg javítását célzó intézkedés valójában az ellenkezőjére fordult: e bejelentés után a fizetési mérleg még jobban romlott. Ennek oka: amennyiben egyet­len ország a többi adós országtól elszigetelten kezdeményezi a fize­tési kötelezettségek csökkentését, a nemzetközi pénzvilág erre a tőkebeáramlás minden formájának (finánchitelek, működő tőke) azonnali csökkentésével válaszol. Ezzel párhuzamosan a hazai tőke kimenekítésének folyamata is megindul, akár illegális tranzakció árán is.

Ezt felismerve jelentkezett Peru egy újabb javaslattal: adósságait áruszállítással fogja törleszteni. Néhány angol pénzintézet erre vonat­kozóan megállapodást is kötött Peruval. E javaslat átfogó megol­dássá válása felől kétségeink lehetnek: nemcsak azért, mert a bankok alapvetően financiális jellegével szemben a világkereskedelem áru­forgalmában való közvetlen részvételük valójában rendszeridegen elemként épülne tevékenységükbe. Kétségeink alapja sokkal inkább a következő. Az adósságcsapda kialakulásának lényege abban áll, hogy a világkereskedelem bővülésének csökkenéséből (az a keresleti korlátokból) adódó terheket a centrum országok a külföldi hitelezés mechanizmusa révén a periféria és félperiféria gazdaságára hárítják át. A nemzetközi hitelek a centrum országok számára pontosan azt biztosítják, hogy a kereslet világméretű csökkenése nem a fejlett régió gazdaságának hanyatlását eredményezi. A hitelek közvetlen áruszállításra való átváltása pedig éppen e törekvésükkel ellentétes. Ebben az esetben ugyanis az ő veszteségüket jelentené a kereslet­nek a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években bekövetkezett világméretű összehúzódása.

Magától értetődően vetődik fel azonban a következő kérdés: ha az adós országok egymás után nem jelentettek be fizetésképtelensé­get, miért nem jelentenek be egyszerre? Miért maradt el az adósok összefogása?

A válasz a világgazdasági rendszer és a gazdasági hatalomme­gosztás alapvető egyenlőtlenségében rejlik. Az ugyanis inkább for­mai, mint tartalmi különbség, hogy mind a kölcsönvétel, mind a kölcsönadás szervezeti rendje átalakult. Az adósságválság idején a kül­földi tőke fő forrása a kötvénykibocsátás volt, melyeket a pénzügyi központ szerepét betöltő országok bankjai forgalmaztak és melyeket többnyire gazdag egyének vásároltak fel. A bankok tehát kívül kerül­tek a folyamatból, mihelyt a kötvényeket eladták. Az elszigetelt köt­vényfelvásárlók érdekeinek gazdasági szerveződése pedig maxi­mum a korábban már említett Kötvénytulajdonosok Tanácsának lét­rehozásáig terjedt.

Az 1980-as adósságválságban, vagyis a korporatív kapitalizmus idején a hitelezők a világ legnagyobb kereskedelmi bankjai, melyek a hitelek jelentős részét saját portfoliójuk keretében birtokolják – így az adósok fizetésképtelensége esetén ők lennének a vesztesek. A világ legnagyobb kereskedelmi bankjai érdekeinek gazdasági „összeszerveződése" már lényegesen egyszerűbb feladattá vált.

Egységes fellépésüket és érdekeik világgazdasági szintű megszerveződését elősegítette, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek rendszere ekkorra már kialakult: intézményei egyrészt jelentős ha­talmi potenciállal rendelkeztek, másrészt már korábban is részt vettek a második és a harmadik világ hitelezésében. Ezért a kereskedelmi bankok a Nemzetközi Valuta Alappal megállapodást kötöttek, mely­nek értelmében a bankok addig nem nyújtanak további hiteleket az adós országoknak, amíg azok nem írnak alá egy szerződést a nem­zetközi pénzügyi szervvel. így ruházták fel az IMF-et azzal a joggal, hogy az adós országok gazdaságpolitikáját is megszabhassák. Ez az oka annak, hogy az adós országok gazdasági stabilizációs programja „egy kaptafára megy", tartalmilag pedig mindegyik a konzervatív-monetarista gazdaságelméletet követi.

Az 1980-as adósságválság sajátossága tehát nem abban áll, hogy a világgazdasági függési rendszer létrejött. A meghatározó elem e függési rendszer sajátos szerveződésében, azaz annak alapvető egyenlőtlenségében rejlik. Az egyenlőtlenség kialakulásában pedig az USA kormányzati szervei is közrejátszanak. Az első két adósság­válság idején az akkori pénzügyi központ, azaz Nagy-Britannia kor­mányzati szervei ugyanis tartózkodtak attól, hogy beavatkozzanak az adósok és a hitelezők tárgyalásaiba.

Az 1930-as adóssághullám idején Nagy-Britannia már nem, az USA pedig még nem rendelkezett olyan világhatalmi potenciállal, mely alapján a tárgyalások kimenetelét döntően befolyásolni tudták volna. Az 1980-as adósságválság tárgyalásain azonban az Egye­sült Államok kormányzata már jelenlévő és aktív hatalmi ténye­ző, bár politikáját egyeztetnie kell Japán és Nyugat-Európa leg­fontosabb kormányzati köreivel. (Mindez azért is figyelemre érde­mes összefüggés, mert nálunk e folyamatok teljesen kimaradnak a gondolkodási horizontból, amikor a modernizáció jegyében elválasz­tanánk az államot a gazdaságtól.)

A nyolcvanas évek adósságválságának menedzselésében tehát mind Nyugat-Európa, mind Japán az USÁ-t ruházta fel a döntő gazda­sági-politikai szereppel. Ennek oka egyrészt abban található, hogy az USA hátországához tartozó Latin-Amerika rendelkezik a világ legna­gyobb adósságállományával. Másrészt abban, hogy az Egyesült Álla­mok kereskedelmi bankjai helyezték el a legtöbb hitelt az adós orszá­gokban. (Japán hitelnyújtása e térségben 1982 után élénkül meg.)

Így alakulhatott ki az adósságmenedzselés egységes és közös fellépést tartalmazó stratégiája: legfőbb célja annak mindenáron való megakadályozása, hogy az adósok egyoldalú moratóriumot jelent­hessenek be. E stratégia gazdaságpolitikai lépései:

1982 augusztusában Mexikót a FED (az USA központi bankja) és az IMF együttesen egy gyors és rövid lejáratú fizetésképtelenséget megakadályozó hitelben részesítette. Ezt követően az IMF támogatá­sával átütemezték Mexikónak a kereskedelmi bankokkal szemben fennálló fizetési kötelezettségeit. Egyidejűleg azonban a kereske­delmi bankok felfüggesztették a többi dél-amerikai országba irányuló hitelfolyósítást, amivel felgyorsították az egész térség adósságválsá­gát, annak érdekében, hogy azokat az átütemezés kérésére kénysze­rítsék, így az egész régió szinte azonos időben kényszerült az IMF válságmenedzselési politikájának elfogadására. ( E tekintetben Latin-Amerika és Kelet-Európa szintén hasonlóságot mutat.) Mindez azt szolgálta, hogy a kereskedelmi bankok gyorsan átadják az IMF-nek az adósságkérdésben a kezdeményező szerepet.

1983 közepére – Kolumbia kivételével – már az összes eladóso­dott latin-amerikai ország kénytelen volt átütemezésért folyamodni. 1982-85 között a tárgyalások több fordulója zajlott le. Ennek eredmé­nyeként a kereskedelmi bankok megalapították az ún. Hitelezők Bi­zottságait. Minden adós országot hozzárendeltek egy-egy bizottság­hoz. A bizottságok tagsága csupán körülbelül tíz-tizenöt bankra korlá­tozódott, melyeket felruháztak az összes hitelező képviseletével. A latin-amerikai Hitelezők Bizottságaiban természetesen az USA bank­jai jutottak képviseleti szerephez, de kb. három-négy mandátummal Nyugat-Európa, Japán és Kanada is rendelkezett.

A Hitelezők Bizottságának megalakulása döntően hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi kamatlábak ugrásszerűen megnőttek. Va­gyis: az átütemezésekkel valójában a bankok óriási profitot vág­tak zsebre, miközben azt a látszatot keltették, hogy tárgyalókész­séget és megértést tanúsítanak az adósok iránt.

1985 közepére világméretekben is nyilvánvalóvá vált, hogy e válságmenedzselési stratégia nem megoldotta, hanem tovább mélyí­tette az adósságválságot. Az adós országok külkereskedelmi mérleg­többlete a belső gazdasági növekedés forrásait élte fel, így minden eladósodott ország elindult az egyre súlyosabb recesszió útján. Az exporttöbbletet a világkereskedelem bővülésének lelassulása miatt mindannyian csupán az import visszafogásával érték el, ami előbb-utóbb a termelés hanyatlását eredményezi. Másrészt: ha az adósság­szolgálat miatti jövedelemkiáramlást nem ellensúlyozza a működő tőke beáramlása, akkor a gazdasági válság további mélyülése elke­rülhetetlenné válik. A fizetési mérleg javítását egyedüli célnak nyilvá­nító gazdaságpolitika így alapvető ellentmondásba került a gazda­sági növekedés lehetőségeit megteremtő gazdasági elképzelé­sekkel.

Az ún. Baker-terv, melyet 1985 októberében Szöulban James A. Baker, az Egyesült Államok pénzügyminisztere hozott nyilvánosságra az IMF és a Világbank évi közgyűlésén, a növekedési feltételek primá­tusát fogalmazta meg. (Itt jegyezzük meg, hogy a magyar gazdaság­politikusok dinamizálási programjára lehetséges, hogy a Baker-terv elgondolásai is hatottak.)

A terv tehát a takarékossági programokat gazdaságélénkítő stra­tégiával kívánta helyettesíteni. Ennek jegyében három év alatt össze­sen 29 milliárd dollárt ajánlott fel a világ 15 legeladósodottabb orszá­gának. Közben a magánbankokat is arra serkentette, hogy jelentősen növeljék hitelnyújtási aktivitásukat, valamint segíteni kívánta, hogy az adósok kedvezőbb feltételek mellett kaphassanak kölcsönöket.

(A fejlett tőkés országok részéről) azonban a Baker-terv nem élvezett igazi támogatást. A terv egyetlen haszonélvezője Mexikó volt, mivel 1986 folyamán az adósságválság utáni legkedvezőbb fel­tételek mellett jutott hitelekhez. A mexikói példán felbuzdulva Argen­tína és Venezuela is megkísérelt a mexikóihoz hasonló feltételekkel hitelekhez jutni. Kérésüket azonban a bankok csak akkor teljesítették, amikor 1987 februárjában Brazília időleges moratóriumot jelentett be. Tehát annak érdekében, hogy elkerüljék a moratórium-bejelentések továbbgyűrűzését, mind Argentína, mind Venezuela a mexikóihoz hasonlóan kedvező hitelekhez jutott. Összesen ennyi volt a Baker-­terv hatása. A várt gazdasági élénkülést nem hozta meg, mivel az adós régiótól elszívott jövedelem továbbra is nagyságrendekkel felül­múlta azt a csekély ellentételezést, mely a néhány ország számára nyújtott valamivel kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségekben merült ki.

Az eddigiek összegzéseképpen: a hitelezők részéről mutatkozó kezdeményezések egyike sem vezetett a válság megoldásához. Ugyanakkor gazdasági hatalmuk mindeddig megakadályozta, hogy a másik fél, azaz az adósok kezdeményezésére elfogadható megoldást találjon a világ. A hitelezők gazdasági hatalma azon alapul, hogy a nemzetközi pénzügyi szervek és a vezető tőkés kormányok támogatásával kartellbe tömörültek. A fejlett Észak szilárd és egységes fronttá szerveződött. Ez jelentősen csökkentette az adósok kartellbe tömörülésének esélyeit, vagyis azt, hogy fellá­zadjanak a rájuk kényszerített gazdasági játékszabályok ellen, és gazdasági összefogással vagy együttes fizetésképtelenséget jelentsenek be, vagy minimális programként kedvezőbb elbá­nást követeljenek.

Eddig főleg a hitelezők oldaláról vizsgáltuk a kérdést: milyen tényezők hozták létre a hitelezők kartelljét, egyszersmind lehetetle­nné téve az adósok kartelljének kialakulását. E két folyamat ugyanis egy­más tükörképe. Vizsgálódásunk azonban csak akkor teljes, ha ugyan­ezt a kérdést az adósok oldaláról is felvetjük. Érdekeik megszervezé­sére, egyeztetésére ugyanis 1983 és 1987 között számtalan, bár si­kert nem eredményező kísérletet tettek, (melyet az adósok gyakori tárgyalásai is bizonyítanak).

Röviden tekintsük át e tárgyalássorozat kimenetelét. Az adósok egyik legkorábbi tanácskozására 1983 márciusában került sor az Amerikaközi Fejlesztési Bank évi közgyűlése keretében. Az ecuadori pénzügyminiszter egyik vezető gazdasági tanácsadója átfogó javas­lattal kívánt előállni: egyéves moratórium minden adós országnak, ezt követően hatéves átütemezés, a kamatlábak csökkentése, új hite­lek a bankoktól. Javaslata azonban a nagy adós latin-amerikai orszá­gok ellenállása miatt megbukott. A később Quitóban tartott tanácskozás záródokumentuma is csupán az adósok fellépésének koordinálá­sáról, és nem egy közös és egyeztetett stratégiáról beszélt.

A leginkább ismert, és a legnagyobb várakozást kiváltó tanácsko­zás 1984 júliusában volt Cartagénában. A tizenegy legbefolyásosabb latin-amerikai ország elnökének és pénzügyminiszterének tárgyalása az ún. Cartagénai Egyezségben összegződött. E tanácskozás sem eredményezte azonban az adósok kartelljét, amit szintén a legna­gyobb adósok ellenállása akadályozott meg. Argentína elnökének álláspontja plasztikusan kifejezte a nagy adósok visszautasító maga­tartását az adósok kartelljének létrehozását illetően. „Csak azok be­szélnek manapság az adósok kartelljéről, akik nem értik az egész problémát. Mert mi is az adósok kartellje? Az, hogy minden adós országot egy kalap alá vegyünk? Az, hogy mindegyikük ugyanolyan kamatráta mellett jusson hitelekhez? Az, hogy a visszafizetés időin­tervallumát mindenki számára hasonlóan állapítsák meg? De hiszen ez lehetetlen: az adósságok nagysága, azok összetétele, a fizetési feltételek országról országra különböznek. De maguk az országok is különböző jellegűek. Az ugyan lehetséges, hogy az adósságkérdés megközelítésének kritériumait egységesítsük és a problémakezelés politikai elveit közösen rögzítsük: de a hitelezőkkel a tárgyalásokat az egyes országoknak külön-külön, önállóan kell lefolytatniuk." (Forrás: Latin American Weekly Report 1984. június 29.)

A legradikálisabb tanácskozásokon, azaz a két, Havannában tar­tott megbeszélésen (1985. július és augusztus) nem is vettek részt magas rangú kormányzati tisztségviselők. Castro egyoldalú moratóri­umjavaslatát egyetlen latin-amerikai kormány sem támogatta, és Kuba is tovább folytatta adósságszolgálata fizetését. A kubai tanács­kozás után egyértelműen kiderült, hogy az adósok egységes fellé­pése egyelőre váratni fog magára.

Magyarország számára figyelemre méltó az acapulcói értekez­let. A nyolc legnagyobb latin-amerikai ország itt arról folytatott eszme­cserét, hogy az IMF stabilizációs programjának végrehajtása teljesen ellentétes a demokrácia intézményrendszerével, és szembefordul minden olyan törekvéssel, mely a demokrácia fokozását célozza e térségben. Politikai reformunk sorsát ugyanis nálunk is alapvetően eldöntheti, hogy a jövőben azonosítjuk-e gazdasági reformtörekvése­inket az IMF gazdaságpolitikai ajánlásaival. A magyar politológia szá­mára így igazi kihívást jelentene az acapulcói tanácskozás tüzetes feldolgozása.

Melyek a főbb okai annak, hogy az adósok kitartottak a külön-kü­lön tárgyalások stratégiája mellett, és ezzel a maguk részéről is hoz­zájárultak a hitelezők „oszd meg és uralkodj" elvének érvényesülésé­hez?

Az első ok valószínűleg abban található, hogy egyetlen ország sem akart lemondani a többi adóssal szemben meglévő pozicionális előnyéről a hitelezőkkel kialakított kapcsolataikat illetően. Másrészt, egy kartell kialakítása olyan pontos és megbízható információáram­lást feltételez a döntéshozók között, melynek politikai és technikai infrastruktúrája még napjainkra sem alakult ki az adós államok egy­más közötti kapcsolataiban. Továbbá, az adósok kartellba szervező­dése feltételezte volna azt is, hogy közös védelmi hálót alakítsanak ki a hitelezők esetleges szankciói ellen. E közös védelmi rendszer pedig csak gazdaságpolitikájuk átfogó összehangolására épülhet, melynek még a csírái sem alakultak ki e régióban. A hitelezők kartellje is csupán azért jöhetett létre, mert a fejlett régió országai gazdaságpo­litikájának összehangolása már megtörtént.

Miközben a vezető tőkés országok ideológiájukban diszkreditál­ják a tervezés gazdaságfilozófiáját, valójában sokkal több tervezés­elemet valósítottak meg, mint ideológiai ellenfeleik. A világgazdaság­ban e folyamat szerves részét képezi egységes globális stratégiájuk kialakítása.

Ezekből az okokból következik, hogy közös egységes fellépés helyett az adósok egyre inkább a hitelezők kegyeiért kezdtek el egymással versengeni. Ennek hátterében az is meghúzódik, hogy a külön-külön kezelés stratégiájának keretei között azt, aki megpró­bált a hitelezők ellen fellépni, azonnal megbüntették. Aki pedig a hitelezőket barátságáról győzte meg, azt megjutalmazták. így szület­tek meg az eladósodás díszletei között a „sikeres modernizáció" kira­katországai: a délkelet-ázsiai térség államai, Latin-Amerikában pedig Chile.

Az eladósodás politikai dimenziói

E feltételek mellett mire számíthat a világ az adósság kérdést illetően? Mi hozhat az adósságkérdés kezelésében fordulatot? Latin-Amerika oldaláról nézve az, ha a stabilizációs és kibontakozási programok okozta egyre mélyülő válság néhány országban nemcsak kormány­zati változáshoz, hanem a politikai rendszer egészét érintő változá­sokhoz vezetne. Az IMF-program ellen tiltakozó szakszervezetek tá­mogatásával hatalomra jutó új vezetés előbb-utóbb talán nem kívánja kitenni magát annak a politikai és gazdasági eróziónak, mely az IMF-programok végrehajtása esetén szükségszerűen hatni kezd.

Az adós országok adósságpolitikájában a kormányzati változá­sok azonban csak akkor hoznak döntő fordulatot, ha a szakszerveze­tek támogatására építő plebejus-demokratikus oppozíció közel egyidőben jut kormányzati hatalomhoz több latin-amerikai országban. Az igazi kérdés: az új vezetők mennyire lesznek képesek a többi adóst egységes fellépésre ösztönözni.

A hitelező országok oldaláról Japán és az NSZK magatartása mutat a holtpontról való kimozdulás irányába: az utóbbi időben érde­keiket az adósok gazdasági növekedésének előmozdításában fogal­mazták meg: ebből az IMF takarékossági-restrikciós politikájának in­direkt bírálatát olvashatjuk ki. Érlelődik az a felismerés, hogy a taka­rékossági programok az adós országok hagyományait és már meg­lévő intézményeit is lehetetlenítik, nemcsak azért, mert a hatékony gazdálkodás kritériumát az abszolút elnyomorodás fokozásában lát­ják, hanem azért is, mivel a restrikciós politika következtében előálló gazdasági leépülést a társadalom egyes rétegei közötti fokozódó jövedelmi különbségekkel párosítják. A plebejus-demokratikus hata­lomátvételben a szakszervezeteknek általában kulcsfontosságú sze­repük van.

A világ adósságállományának legnagyobb hányadával rendel­kező térségben – tehát Latin Amerikában – a baloldal előretörését magával hozó politikai fordulat a szocialista országok helyzetét is megváltoztatná. Kedvező hatást e változások a szocialista orszá­gokra azonban csak akkor gyakorolnának, ha a latin-amerikai régió adósságkezelési stratégiájában a politikai fordulat még azelőtt bekö­vetkezne, mielőtt térségünkben a politikai erózió nyílt politikai vál­sággá válna.

Kelet-Európa ugyanis fordított Latin-Amerika. Míg náluk az IMF válságmenedzselési politikájának kudarca e programok ellenzőinek, azaz a baloldalnak a politikai erejét fokozza, addig nálunk ugyanez a baloldal erejét őrli fel. Ennek oka az, hogy nálunk a programokat a párt nemcsak felvállalta, hanem a közvéleménynek mint a párt meg­újulási politikáját mutatta be. Az MSZMP ezzel egy konzervatív gaz­daságpolitika ideológiáját tűzte zászlajára. E gazdaságpolitika pedig nemcsak a gazdasági válságot mélyítette, hanem ennél súlyosabb következménnyel is járt: a marxizmus díszletei között a hivatalos gazdaságfilozófia rangjára emelkedő monetarizmus a baloldal eszmei megújulásának kísérleteit morzsolta szét.

A párt tehát hibát követett el, amikor a közvéleményt nem tájé­koztatta az eladósodásról és az ennek nyomán kialakult gazdasági és politikai függési viszonyokról. Népszavazást sokkal inkább kel­lene tartanunk az adósságprobléma menedzselési módját illető­en, mint azokban a kérdésekben, melyet a válság folyamán a különböző politikai erők a közvélemény elé vetnek. Amikor az ország 1988-ban több mint egymilliárd dollárt fizetett ki csak kamat­törlesztésre, s mindezt akkor, amikor az adósságkérdés megoldásá­nak semmilyen esélye nincsen – elképzelhetünk-e ennél nagyobb pazarlást, veszteséget ma gazdálkodásunkban? Más régióban e folyamatot – jogosan – az ország kivéreztetésének nevezik.

E folyamatok pontos bemutatásának elmaradása miatt a közvé­lemény tehát az IMF és a Világbank által követelt stabilizációs és kibontakozási programot a párt programjaként, a gazdasági kibonta­kozás elmaradását, a válság további elmélyítését a szocializmus ku­darcaként éli meg. A politikai eróziót tovább mélyíti, hogy mindezt a párt a reform-csomagterv címszavával ruházta fel – s így ezen intéz­kedések sikertelensége a közvéleményben ma már a szocializ­mus = modernizációs zsákutca képzetét erősíti.

E folyamatok hátterében a szellemi élet torzulásai is meghúzód­nak; nemcsak a gyakorlati gazdaságpolitika, hanem az elméleti köz­gazdaságtan domináns áramlatai is egyre inkább az IMF gazdaságfi­lozófiájának alapjaira építették a szocialista gazdaság reformjának eszmei tartalmát. Ezt az összefüggést a közvélemény azonban nem ismeri, mert a napjainkat jellemző félnyilvánosság a közvéleményt formáló tömegkommunikációs csatornákból az e kérdésekről „más­ként gondolkodókat" kizárta.

E folyamat a hetvenes évek végétől gyorsult fel: a reformeszmét nemcsak egyoldalúan kisajátította a konzervatív gazdaságfilozófia, hanem ezzel párhuzamosan minden egyéb szellemi kísérletet is azonnal diszkreditált azáltal, hogy a reformellenesség címkéjét ra­gasztotta rájuk. A sztálinizmus meghaladása a vitamódszer végleges felszámolását is előfeltételezi: a sztálinizmus ellen ugyanis nem lehet sztálinista módszerekkel harcolni.

*

Felgyorsult politikai életünkben a politikai elemzéseket is tartalmazó fejtegeté­sek megírásának ideje maga is később politikai jelentőségűvé válhat. Ezért tartom szükségesnek jelezni: ez az írás 1989 februárjában keletkezett.

Jegyzetek

1 . Szegő Andrea-Wiener György: Gazdasági helyzet, társadalmi mozgásirány, 1988. október 16. Kézirat 1-10. old.

2 . A nemzetközi pénzügyi irodalomban a hazárd finanszírozás szino­nimájaként a Ponzi-finanszírozást is használják. Charles Ponzi bostoni „pénzügyi varázsló" volt, aki felfedezte, hogy amennyiben letétekre magas hozadékot ígér, nagy mennyiségű letétet (pénztő­két) tud szerezni. Az eladósodást finanszírozni tudja az eladóso­dás növelésével egészen addig, ameddig a kölcsöntőke gyorsabb rátával növekszik, mint az általa felajánlott kamatok. Amikor azon­ban a letétéi lassabban növekszenek, mint a kamatfizetési kötele­zettsége, a kamatok törlesztéséhek már nem tud eleget tenni. Amennyiben tehát a letétek kamatokat meghaladó gyorsuló növe­kedése megszűnik, és az újabb hiteleket arra használja fel, hogy a kamatokat fizesse, az egész Ponzi-finanszírozás előbb-utóbb gyakorlatilag összeomlik. Vö. Hyman P. Minsky: Can „it" happen again? Essays on Instability and Finance. New York 1982. 70. p.

3 . Szegő Andrea: Ki a felelős az eladósodásért. Világgazdaság, 1988. december 16.. André Gunder Frank: Causes and Consequ­ences of the World Debt Crisis. 1988. Sept. 13. Kézirat. Az eladóso­dást a világgazdaság ciklikus és egyenlőtlen fejlődésével számos nyugati szerző is egybekapcsolja. Többek között: Harry Magdoff – Paul Sweezy: Nation and the Financial Explosion. Monthly Re­view Press, New York 1987, vagy Cheryl Payer: The debt trap. Monthly Review Press, New York 1974.

4 . Vö.: A Népbíróságnak az IMF gazdaságpolitikáját elítélő ítélete, melyre az IMF és a Világbank évi közgyűlésével egyidőben került sor Nyugat-Berlinben. A Nemzetközi Népbíróság az IMF tevé­kenységét nemcsak az emberi jogokat, hanem az országok önren­delkezését, szuverenitását sértőnek minősítette. Permanent Peoples' Tribunal: Tribunal about the policies of the International Monetary Fund and the policies of the International Monetary Fund and the World Bank. September 26 to 29. 1988. West Berlin.

5 . Sok esetben hallani azt az érvet, hogy a költségvetési kiadásokat a nagy adós latin-amerikai országokban nem csökkentették a taka­rékossági programok hatására sem. E nézetek az infláció felgyor­sulását is erre vezetik vissza. Valójában az okozati lánc éppen fordított: az infláció miatt tűnnek magasnak a költségvetési kiadá­sok. A kiadások között veszik ugyanis számba a költségvetés hitel­felvételének kamatterheit is: a belföldi kamatlábak emelkedése miatt (mely az infláció egyenes következménye) a költségvetés kamatkifizetése például 1988-ban Mexikóban az összes állami ki­adásoknak több mint felét tette ki. Az infláció mértékével korrigált költségvetési egyenleg alakulása: 1982-ben a deficit a GDP 5%-át tette ki, mindez 1987-re 1 %-os szufficitté fordult. Forrás: The Eco­nomist, 1989. Február 11-17. 86. old.

6 . Nagy Sándor: Nemzetközi adósságcsapda. Külgazdaság, 1988/ 2-3. sz. 104-120. old.

7 . Szegő Andrea-Wiener György: A makroprofit-elmélet és a külgaz­daság. Külgazdaság, 1988/2-3. sz. 373-384. old.) A tanulmány megírásakor felhasználtam: Szegő Andrea-Wiener György: Gaz­dasági helyzet, társadalmi mozgásirány. Kézirat. 1988. október 16. 1-10. old.

8 . Kardos Tamás: A tőkefelhalmozás és a világpiac kapcsolatának tendenciái. Közgazdasági Szemle, 1988/11. sz. 1293-1306. old.

9 . Kardos Tamás: lm. 1302. old.

10 . E megjegyzéssel nem azt állítjuk, hogy a hetvenes évek második felének „monetarista ellenforradalma" megdöntötte volna az el­méletben a keynesizmust. Igaz ugyan, hogy a gazdaságelmé­letben a neoklasszikus iskola vált domináns irányzattá, a gyakor­lati gazdaságpolitikában azonban még a legkonzervatívabb kor­mányzatok sem követték/követik a neoklasszikus iskola ajánlá­sait. A gazdaságpolitikában azonban egy markáns irányváltás mégis végbement: ennek hátterében azonban nem a monetariz­mus kontra keynesizmus ellentéte áll, hanem a keynesizmus két formájának különbsége. Az empirikus elemzések azt bizonyítják, hogy az állami költségvetés szerepe sem Thatcher, sem Reagan alatt nem csökkent. Sőt: Reagan idején a korábbi időszakhoz képest ugrásszerűen nőtt az állami költségvetésen keresztüli deficitfinanszírozás jelentősége. A különbség a keyne­sizmus korábbi formájához képest a költségvetési kiadások irányának megváltozásában van: a szociálpolitikai ágakból a ha­diiparba áramlanak a kiadások. A keynesizmus nagyjai közül Michael Kalecki és Joan Robinson megjövendölte a keynesiz­mus e lehetséges fordulatát. Azt ugyanis, hogy a deficitfinanszí­rozáson keresztüli konjunktúraszabályozást, és ezzel a klasszi­kus típusú válságok elkerülésére hozott keynesiánus receptet nemcsak a jóléti állam megalapozására, azaz demokratikus cé­lok érdekében lehet felhasználni, hanem egy konzervatív-anti­szociális gazdaságpolitika érdekében is. E formát Joan Robinson elfajzott keynesizmusnak nevezte. A keynesizmus e máso­dik típusának sajátos kifutási lehetőségét mutatja, amikor a haté­kony kereslet növelését nem a belső piacra építik, hanem a kül­föld vásárlására. Japán, a délkelet-ázsiai térség, valamint az NSZK exportvezérelt növekedési pályája ezen a gazdaságpoliti­kai koncepción alapul. Ezért nem véletlen, hogy amikor az NSZK a keynesizmusank nem a belső, hanem a külső piacra építő gazdaságstratégiáját kezdte követni, a szociáldemokrácia el is vesztette kormányzati hatalmát. A gazdaságelméletek politikai dimenziójának elemzése azonban önálló tanulmányt igényel.

11 . Kardos Tamás: Im. 1303. old.

12 . Robert Triffin: A Brief for the Defence of the International Mone­tary Fund. 1-5. old.

13 . Vö.: Leland Jenks: The Migration of British Capital to 1875. Knopf. 1927. 47. old.

14 . Az ipari forradalmak szakaszolása többek között Eric Hobsbawm munkásságához kapcsolódik. Az első szakasz a textiliparon ala­pul, a második a szén, a vas és a vasút korszaka.

15 . Michael Edelstein: Overseas Investment in the Age of High Impe­rialism: The United Kingdom 1850-1914. Columbia University Press, 1982.

16 . A harmadik adósságválságról vö. Rosemary Thorp: Latin Ame­rica in the 1930s. Macmillan, 1984.