Napjaink vitáiban három, jelenünket és jövőnket alapvetően meghatározó kérdés osztja meg a szakembereket. Ezek a kérdések: mi gazdasági válságunk oka, ebből következően kit/kiket és milyen mértékben terhel felelősség, valamint, hogy mi a jelenlegi helyzetből kivezető út.
E tanulmányban nem kívánom mindhárom kérdést kimerítően tárgyalni és saját álláspontomat bemutatni. Csupán a gazdasági válság világgazdasági összefüggéseit és a kiútkeresés nemzetközi gazdasági feltételeit elemzem. Vagyis főleg, az úgynevezett külső okok, külső feltételek szerepére hívom fel a figyelmet. A témaválasztás tudatosan vállalt „lehatárolása" természetesen nem jelenti a válsághoz vezető belső gazdaságpolitikai és irányításbeli hibák tagadását, vagy akár csak jelentőségük alábecsülését sem. Csupán annyit, hogy a világgazdasági feltételekbe nem beágyazott közgazdasági megközelítés, válságelemzés szükségszerűen egyoldalú. Gyors terjedését, „meggyőző erejét" elősegítette, hogy sikeresen építkezett a közgondolkodásunkat sajátos módon jellemző provincializmusra. Miközben a napi hírek szintjén gyakran hallunk az adósságválság más régióban is jelentkező kísérőjelenségeiről, úgymint az újabb hitelfelvételek feltételei körüli tárgyalásokról, takarékossági programokról, az ezek okozta politikai feszültségekről, sőt zavargásokról, inflációs spirálról, növekvő munkanélküliségről, a szakszervezeteknek az életszínvonal-csökkentő politika elleni fellépéséről stb., ugyanakkor még az elméleti szakemberek sem kapcsolják egybe pl. a latin-amerikai és a magyar, vagy a lengyel, a jugoszláv fejleményeket.
Az adósságválság kapcsán a külföldi adós országok közül főleg Lengyelország és Jugoszlávia példája formálja a hazai politikai tudatot. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben a szocialista régió tűnik a világ egyedüli válságzónájának. Ez a jelenség szorosan összefügg a tömegkommunikációnkat jellemző ellentmondással: miközben a glasznoszty korát éljük, korszakunk mégis tele van számos elhallgatással. Pedig a demokrácia iránti hiteles elkötelezettség előfeltétele lenne, hogy az adósságkérdésben és az ennek nyomán kialakult gazdaságpolitikai függést illetően is állást foglaljon mindenki, aki a „nyilvános politikai okoskodás" színterére lép. Ez számunkra annál inkább megszívlelendő, mivel rávilágít hazai eszmecseréink fogyatékosságára: a gomba módon szaporodó reformjavaslatok, programtervezetek, platformok, kiáltványok szinte kivétel nélkül hallgatnak az adósságkérdésről, a válságkezelés nemzetközi gazdasági és politikai hátteréről. Ezért a gondolkodás korlátaitól megszabadulni képes, adekvát reformtudat kialakulása mindaddig váratni fog magára, míg a szocializmus belső felhajtóerőinek kimerülését és a világgazdaság keretfeltételeinek hetvenes és nyolcvanas évekbeli alakulását nem elemezzük egymással összekapcsolva.
A társadalom fejlődése nemcsak hazánkban, hanem a szocialista világrendszer egészében is történelmi alternatíva előtt áll. Ennek oka egyrészt az, hogy e régió valamennyi országában tapasztalható válságjelenségek megkövetelik a szocialista társadalom egy fejlettebb szakaszához vezető reformok bevezetését. E fejlettebb forma megtalálását azonban nemcsak az nehezíti, hogy történelmileg ki nem taposott úton járunk, hanem emellett az is, hogy a szocializmus első általános válsága a világgazdasági rendszer félperifériájának és perifériájának általános válságával fonódik egybe. Pontosabban: a szocializmus sajátos belső ellentmondásainak a gazdasági növekedést visszafogó hatásai a centrum és a periféria, az Észak és Dél kiéleződő ellentmondásaival esnek egybe. E kettős válság pedig a felbomlás felé sodródás lehetőségét sokkal inkább magában hordozza, mint a megújulást.
A világgazdaság ma elsősorban nem a korszakváltáson, hanem a nemzetközi adósságválságon keresztül határozza meg az egyes országok gazdasági és társadalmi lehetőségeit.
A közepesen fejlett és a fejletlen régió 70-es években bekövetkezett és drámai módon felgyorsuló eladósodását érzékeltetik az alábbi adatok.
A világ teljes adósságállománya (Milliárd US-dollár) |
||||||||||
|
1970 |
1975 |
1980 |
1981 |
1982 |
1983 |
1984 |
1985 |
1986 |
1987 |
|
66,2 |
162 |
579,7 |
673,7 |
752,2 |
815,6 |
851,6 |
962,4 |
1053,4 |
1169,5 |
Ebből Latin-Amerika |
27,8 |
68,0 |
242,6 |
296,3 |
333,2 |
360,3 |
377,4 |
388,6 |
406,0 |
442,5 |
Forrás: World Debt Tables 1988-89 |
A magyar adósságállománynak a 70-es és 80-as években végbement látványos növekedése e világgazdasági folyamatokba illeszkedik.
A konvertibilis nettó adósságállomány 1972-ben 829 millió dollár, 1975-ben pedig már 1,8 milliárd dollár. Érdemes közelebbről megnézni az 1980-as éveket.
Magyarország bruttó adósságállománya (Milliárd US-dollár) |
|||||||
1980 |
1981 |
1982 |
1983 |
1984 |
1985 |
1986 |
1987 |
10,3 |
10,0 |
9,0 |
9,6 |
10,1 |
13,0 |
16,3 |
19,0 |
Forrás: World Debt Tables 1988-89. |
Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a sikeres „modernizációt végrehajtott országok is" – mint pl. Dél-Korea és Tajvan – a világ legeladósodottabb országaihoz tartoznak. Kivételes helyzetüket nem az eladósodás elkerülésében, hanem az eladósodás gazdasági növekedést ellehetetlenítő hatásainak elkerülésében kell keresnünk.
A nemzetközi adósságcsapda nemcsak a szocialista országok technológiai megújulását, gazdasági szerkezetváltását nehezíti meg, hanem azon közepesen fejlett (félperifériás) és fejletlen (perifériás) tőkés országokét is, melyek nem váltak az amerikai, a japán és részben a nyugat-német tőkekivitel elsődleges központjaivá. Ezért a délkelet-ázsiai államok sikeres „modernizációjára", azaz a „négy kis tigrisre" (Dél-Korea, Tajvan, Malaysia, Szingapúr) való pozitív hivatkozások nem mutathatnak példát más országok számára. E térségbe ugyanis nemcsak beáramlott, hanem gazdaságuk minden szektorát döntően meghatározta a külföldi működő tőke. E működő tőkekivitelt pedig alapvetően nem közép- vagy kisvállalatok, hanem a fejlett ipari államok technológiai gócát képező multinacionális vállalatok hajtották végre.
A szocialista országok esetében egy ilyen mértékű tőkeimport illúziónak bizonyul, főképp azért, mert a tőkés világgazdaság centrum országai politikai okokból tartózkodnak egy jelentősebb tömegű tőkeáramlás támogatásától. Emellett azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az eladósodott országokba általában nem beáramlik, hanem kimenekül a külföldi tőke. Ennek oka az, hogy a súlyos fizetési problémák miatt a magánvállalatok a kormányzati garanciák ellenére is deviza kiviteli tilalomtól tartanak, melynek bevezetése egyébként nem politikai kérdés. Ilyen eszközzel ugyanis az államcsőd fenyegetése esetén tőkés államok is élnek. (A tőkemenekítési hullám – miként azt Latin-Amerika esetében tapasztalhatjuk – a belföldi vállalkozókat is eléri. Ennek eredményeként a belföldi megtakarítások egyre inkább külföldi bankokba vándorolnak.) Mindezekből az következik, hogy az eladósodott szocialista országok külföldi tőkebeáramláson keresztüli kitörésre nem számíthatnak. Gazdasági függésük a nemzetközi pénzügyi szervektől ugyanakkor egyre mélyül. Esetünkben például az ország további külső hitelek felvételétől való függése miatt rövid távú hitelképességünket 1982 óta csupán az IMF-fel és a Világbankkal kötött szerződések, megállapodások biztosították. A Hosszabb távon azonban e megállapodások csak az egyre mélyülő válságot növelik, a hitelképesség megőrzését sem garantálják.1
Külső gazdasági függésünk jellegének megállapításához az eladósodás egész folyamatát kell elemeznünk oly módon, hogy annak egyes szakaszait (az adósságcsapda kialakulása, az adósságválság, az IMF válságmenedzselése) világosan el kell határolnunk. Erre azért is szükség van, mivel a belső felelősség-megállapítás mellett a külső felelősséget is pontosan körül lehet határolnunk.
Ismeretes, hogy az eladósodott országok a hetvenes években főleg nem az IMF-től vagy a Világbanktól, hanem a kereskedelmi bankoktól vettek fel hiteleket. Az sem vitatható, hogy az adós országok külső gazdasági függése is bekövetkezett már jóval az IMF és a Világbank adósságmenedzselési szerepvállalása előtt. Amennyiben az adósok a már felvett hitelek kamatait csupán újabb és összegében egyre növekvő hitelekből tudják finanszírozni, kialakul az a jelenség, melyet a szakirodalom adósságcsapdának nevez. E helyzetben az adós ország gazdasági helyzete már nem saját teljesítményén múlik, hanem azon, hogy hozzájut-e további külső hitelekhez. Az adósságcsapda kialakulásához a hazárd külső finanszírozás2 vezet, vagyis az, amikor egy ország gazdasági növekedését már csak a kamatfizetési kötelezettségeket állandóan meghaladó újabb hitelfelvétel biztosítja. A magyar gazdaságban a növekedés e hazárd külső finanszírozása következett be a hetvenes években. Ezért a belső felelősség kétségkívül megállapítható. De a helyzet mégsem ilyen egyszerű.
Egyrészt azért, mert a hazárd finanszírozás nemcsak Magyarországra vagy Lengyelországra, Jugoszláviára, Romániára jellemző, hanem a közepesen fejlett és a fejletlen régió szinte egészére. Másrészt azért, mert a hazárd hiteleket nemcsak kapják, hanem adják is. (A közgazdasági összefüggés részletesebb kifejtésére később még visszatérek, amikor a hetvenes években kialakult gazdasági válságunk belső és külső felelősségét kívánom pontosítani.) Ezért a megoldás is csupán az adósok és a hitelezők kooperációján/megegyezésén nyugvó közös teherviselés lehet.
Ezért nem véletlen, hogy a világgazdasági korábbi, szinte szabályos ciklikus időközökben jelentkező adósságválságainak egyike sem végződött a jelenlegihez hasonlóan, amikor is a hazárd finanszírozás következményei csak az adósok vállára nehezülnek. Nézzük a történelmet: az 1823-25-ös, az 1875-76-os, majd az 1931-33-as adósság válságra a válasz kétirányú volt: egyrészt az, hogy az adósok a terheket csupán részlegesen fizették vissza, másrészt az, hogy azonnal csökkentették az adósságállomány nagyságát és a kamatokat is alacsonyabb kamatlábak és hosszabb futamidő mellett kezdték törleszteni. Ezeket az azonnali könnyítő feltételeket az adósok olyan gazdasági helyzetben érték el, amikor adósságszolgálati rátájuk (fizetési kötelezettségeiknek az exportjukhoz mért aránya) még csak meg sem közelítette a jelenlegit. A világgazdaság történetében a korábbi adósságválságok idején a hazárd finanszírozás felpörgése még alacsonyabb szinten megállt. Egyetlen példa: Peru adósságszolgálati rátája 1826-ban 20,8%, 1876-ban 25,3%, 1931-ben 15,6% és 1983-ban 57,1%.
A döntő különbség a jelenlegi és a korábbi adósságválságok között az adósok és a hitelezők pozíciójában ma megnyilvánuló aszimmetria áll. Az aszimmetria kialakulásában a nemzetközi pénzügyi szervek játsszák a kulcsszerepet. Ezért nem lehet az IMF és a Világbank felelősségét elhárítani azzal a manapság sokat emlegetett formulával, hogy nem ők okozták az eladósodást. Döntő szerepük volt és van ugyanis a világgazdaság hatalmi struktúrájának átrendeződésében, abban, hogy korunkban a hitelezők oldalán egy monopolisztikus hatalmi piramis épült ki, mely az adósoknak diktátumokat fogalmaz meg. A nyugati közgazdász társadalomban sokan nem véletlenül beszélnek ma újgyarmatosításról, újimperializmusról – bár tudom, e terminológiát a magyar közgazdász közvéleménnyel itt és most nehéz elfogadtatni.
Napjaink világgazdasági válságának politikai súlyú feltételrendszere azon alapszik, hogy míg az egyik oldalon a hitelezők kartellbe tömörültek, a másik oldalon épp e kartell megakadályozta, hogy az adósok fellépésében a legelemibb koordináció is létrejöhessen. Amikor ma belső gazdaságunkban meghirdetjük a monopóliumok felszámolását, külgazdaságunkban pedig a világgazdasági alkalmazkodást – a hitelezők monopóliumát és kartelljét és ennek a belső gazdasági és politikai folyamatokra gyakorolt hatását nem hagyhatjuk ki elemzéseinkből.
Az IMF gazdasági hatalma
A nemzetközi pénzügyi szervek hatalma valójában nem a rendelkezésükre álló hitelforrásokon nyugszik. Az eladósodott országoknak folyósított hiteleik csupán töredékét teszik ki az adósságmenedzselés összes pénzszükségletének. Hatalmi pozíciójuk kulcsát az adósságválság kitörésének hatására a kereskedelmi bankok és az IMF között létrejött megállapodás képezi. Ennek értelmében 1982 után mind a magán-, mind a kormányzati hitelezők kötelezik magukat arra, hogy nem folyósítanak további pénzforrást az adósoknak addig, míg azok nem írnak alá egy megállapodást az IMF-fel. Ezzel a gazdasági függés már egy új minőségű politikai függéssé válik: az IMF-fel és a Világbankkal kötött szerződésekben ugyanis az adósoknak kötelezni kell magukat arra, hogy az IMF stabilizációs és a Világbank világpiaci alkalmazkodási programját végrehajtják. Egyben kilátásba helyezik azt is, hogy amennyiben e megállapodásoknak nem vetik magukat alá, akkor elzárják magukat a külső pénzügyi forrásoktól. Ezen a ponton tehát egy új minőségű politikai helyzet jön létre: az eladósodott országok gazdaságpolitikájának formálása valójában nem belső elhatározásokon múlik, hanem a nemzetközi pénzügyi szervek ún. ajánlásain.
Mindez az adósságválságok történelmének példa nélküli fejleménye. Bár az 1930-as válság idején a Kemmerer Misszió kísérletet tett arra, hogy az adósok gazdaságpolitikájába beleszóljon, e kezdeményezése sikertelen maradt. Ennek oka részben abban található, hogy a vezető tőkés országok kormányai sem támogattak egy ilyen egyeztetett, nemzetek feletti fellépést. Ma azonban, az 1982-es adósságválság után mind a bankszféra, mind a tőkés centrum országok kormányai az IMF-et és a Világbankot felruházták azzal a hatalmi potenciállal, mely alapján az adósok gazdaságpolitikáját meghatározhatják.
A nemzetközi pénzügyi szervek felelőssége
Számos esetben elhangzik az IMF és a Világbank mellett az az érv, hogy programjaikat nagy tudású és világhírű közgazdászok dolgozzák ki, akik messzemenően figyelembe veszik, hogy az adós országok miképpen alkalmazkodhatnak a világgazdasági körülményekhez. Nézzük azonban a tényeket.
A rövid távú fizetőképesség fenntartása ellenében megszabott ún. stabilizációs és a struktúraváltás céljából bevezetett világpiaci alkalmazkodási modell a világon mindenütt megbukott. Ezen a ponton szinte közvetlenül összefüggnek pl. a latin-amerikai fejlemények a jugoszláv, a lengyel és a magyar gazdaság problémáival.
A stabilizációs és a világpiaci alkalmazkodási program életbeléptetése után 1987-ig Latin-Amerikában az egy főre jutó nemzeti jövedelem jelentősen csökkent. A munkanélküliség példátlanul megugrott. Tízévi termelő és infrastrukturális beruházás pusztult el, és a régió gazdasági helyzetének további romlása sem tűnik megállíthatónak. S akkor még csak nem is említettük a szociális problémák gyors halmozódását, a szegénység, a gyermekhalandóság, az éhhalál drámai növekedését. Vagyis, hamisnak bizonyult az az ideológia, hogy az adósoknak az IMF-programok keserű piruláját le kell nyelniük későbbi fejlődésük, kibontakozásuk érdekében. Ma azt láthatjuk, hogy a keserű pirulát ugyan mindenütt lenyelték, de a kibontakozásnak még a távoli reménye is szertefoszlott.
Az IMF stabilizációs programjainak megítéléséhez azonban az is elegendő, ha szembesítjük „tervcéljait" a valósággal. Mexikóban például e program (mely 1982-ben jött létre az IMF és a kormány egyezményével) 1984-re a gazdasági növekedés 3%-os emelkedését ígérte, 1985-re pedig a növekedés megduplázódását. A folyó fizetési mérleg alakulását illetően a program szintén látványos javulással számolt. A tények: a gazdasági növekedés 1983-ra 7%-kal, 1985-re újabb 5%-kal csökkent, 1988-ra az egy főre jutó GDP – változatlan áron számítva – 16%-kal volt kisebb, mint 1982-ben. Ugyanezen időszak alatt az iparban a reálbérek mintegy felére csökkentek. Ezzel párhuzamosan a fizetési mérleg sem alakult az előzetes elképzelések szerint.
A hazai közvélemény számára azonban hiányzik az az információ, mely az ilyen típusú összehasonlítást jogossá teszi. Nincs ugyanis tudomása arról, hogy gazdaságpolitikai programjaink éppúgy, mint rövid távú fizetési képességünk fenntartása – Latin-Amerikához hasonlóan – a nemzetközi pénzügyi szervekkel kötött, megállapodásokon nyugszanak. E tájékoztatás nemcsak Magyarországon, hanem Lengyelországban és Jugoszláviában is elmaradt. (Jugoszláviában csupán az utóbbi idők sztrájkhulláma hatására jelent meg a sajtóban, hogy a reálbércsökkentés mértékének kisebb ütemű csökkentéséről megpróbálnak tárgyalásokat kezdeményezni az IMF-fel.)
A tájékoztatás hiánya e világgazdasági háttérről a szocialista országokban az adósságcsapdát egy politikai csapda irányába tereli: az IMF és a Világbank stabilizációs és világpiaci alkalmazkodási programja nálunk a párt programjaként, é programok kudarca pedig a párt gazdaságpolitikai kudarcaként jelenik meg, előkészítve ezzel a talajt egy olyan politikai közérzet kialakulásához, mely a szocializmus egész eddigi történelmét modernizációs zsákutcaként fogja fel.
A történelemben egyszer már nagy árat kellett fizetnünk, amikor egy világmodell hazai átültetésén fáradoztunk. Ma ismét egy világmodellt kívánunk megvalósítani. A különbség csak annyi, hogy akkor azt Keletről kezdeményezték, most ezt Nyugatról „ajánlják". Állítják, hogy e mostani világséma megfelelő gazdaságpolitikai eszköz Afrikában és Latin-Amerikában, Közép-Kelet-Európában és Ázsiában, tértől és időtől függetlenül, mindenkor és mindenütt.
E program paneljeit összefoglaló elemek nemcsak az IMF és a Világbank kiadványaiban lelhetők fel, hanem ellepték a hazai közgazdasági szakirodalmat is. Kulcsszavai: liberalizáció, dereguláció és reprivatizáció. Elve: keress minél többet külföldön, költs minél kevesebbet belföldön. Vagyis: a gazdaságot egyetlen célnak rendeli alá: az exportbevételek minden áron való fokozásának. E világsémában a belföldi fogyasztó teljesen elveszti jelentőségét, gazdaságpolitikai státusát. A gazdasági elidegenedés végsőkig vitt, „tiszta" formáját hozza létre: termelj minél többet – a külföld számára. Amikor ma a politikai élet demokratizálásáról, a pluralizmusról beszélünk, nem vesszük észre, hogy e gazdasági világséma a sztálini gazdaságmodellnél is könyörtelenebb elidegenedést rejt magában: ott és akkor az állítólagos jövő érdekében kellett feláldozni a jelent: most azonban már a jelen mellett a jövő is eltűnik. A beruházások drámai hanyatlása, exportcéloknak való alárendelése ugyanis nem mást jelent, mint a társadalom magáért való céljainak elvesztését. E logika a termelőt megfosztja fogyasztói minőségétől, és a reformok eredményeként az állampolgárt az állam alattvalójából a külföld alattvalójává teszi. Monolitikus célrendszere pedig csak autoritárius elveket tűr meg. Nem véletlen, hogy az exportcélokat mindenek felett erőltető gazdaságpolitika előbb-utóbb mindenütt a szakszervezetek szétverését, a gazdasági diktatúra bevezetését tűzte ki céljául.
A világ-recept, melyet minden eladósodott országnak felírtak, az alábbi elemekből áll: a költségvetési kiadások radikális csökkentése, különös tekintettel az ún. nem termelő infrastruktúrára; a reálbérek csökkentése; a támogatások, főképp a fogyasztói ártámogatások csökkentése; az importhelyettesítés megszüntetése, azaz az importliberalizálás; a belföldi valuta leértékelése, és a valutaleértékelés révén az exportösztönzése. (E politika eredménye a lakossági fogyasztás és a beruházások szintjének radikális visszaesése, mely folyamatok előbb-utóbb mindenütt szükségszerűen a nemzeti jövedelem csökkenéséhez vezetnek.)
Szellemesen jegyezte meg Prebish, a gazdasági fejlődés neves közgazdásza, hogy e gazdasági kúra az adósok számára egyenértékű a beteg ember véradásra kötelezésével. Prebish hasonlata szó szerint érvényes:)a stabilizációs programok eredményeként a fejlett régió óriási jövedelmet szív el az adósoktól, vagyis a szegényektől a gazdagokhoz. Az OECD adatai alapján az adósságválság után, azaz 1982 és 1987 között, az adósoktól mintegy 290 milliárd dollár forráskivonás történt. Gunder Frank, a harmadik világgal foglalkozó neves közgazdász ennek összegét lényegesen magasabbra, mintegy 700 milliárdra becsüli.3 A jövedelem kivonás a szocialista országokból is megindult. Ennek nagysága évente azonos a konvertibilis exporttöbbletünk összegével.
A nem rubel elszámolású külkereskedelmi mérleg alakulása Magyarországon (Folyó áron Md Ft) |
|||||
1976 |
-25,0 |
1977 |
29,5 |
1978 |
-60,7 |
1979 |
-14,0 |
1980 |
-5,3 |
1981 |
– 4,7 |
1982 |
15,6 |
1983 |
23,4 |
1984 |
29,5 |
1985 |
4,9 |
1986 |
-21,5 |
1987 |
-15,1 |
Az IMF és a Világbank is haszonélvezője a jövedelem lecsapolásnak. 1984 óta az IMF átlagban évi 3 milliárd dollárt, a Világbank pedig évi 1,9 milliárd dollárt szívott ki az adós országokból. Ez pedig ellentétes e nemzetközi pénzügyi szervek alapító okiratával, mely az intézmények funkcióját abban határozta meg, hogy segítsék a tőkeáramlást a fejlett Északtól a fejletlen Délre.4
Az adósságválság eddigi megoldáskísérleteinek kudarca
Az eladósodott országokban – miként korábban már megállapítottuk – a nemzetközi pénzügyi szervek az ország további külső hitelekhez jutását az ún. stabilizációs és kibontakozási programok végrehajtásához kötik. Azt állítják, hogy az e gazdasági csomagtervre épülő gazdaságpolitika nemcsak rövid-, hanem hosszú távon is megszünteti azokat az okokat, melyek az országok eladósodását eredményezték. E programok rövidtávon ugyan egy-két évre javították a külkereskedelmi és a fizetési mérleget, ezután azonban mindenütt az ország gazdasági helyzetének drasztikus romlása következett be. Az infláció üteme felgyorsult, esetenként kezelhetetlenné vált, a reálbérek az elképzeltnél is gyorsabb mértékben csökkentek, a beruházások szintje jelentősen visszaesett, a költségvetési kiadások drasztikusan csökkentek: e folyamatokat a GDP-nek többnyire csökkenése, kivételes esetekben stagnálása kísérte.5
Állításunk bizonyítására szolgáljanak az alábbi adatok:
Az infláció évi átlagos növekedése néhány latin-amerikai országban |
|||
Országok |
1979-80 |
1981-86 |
1987 |
Argentína |
137,3% |
304,8% |
174,8% |
Brazília |
36,2% |
163,5% |
365,9% |
Mexikó |
16,8% |
75,7% |
159,2% |
Chile |
158,1% |
21,0% |
21,5% |
Forrás: Inter-American Development Bank, Economic and Social Progress in Latin-America 1988. Annual Report |
1988-ra azonban pl. Mexikóban az árak minden három hónapban megduplázódtak, Brazíliában pedig az évi inflációs ráta elérte az 1.000%-ot.
A GDP átlagos éves növekedési/csökkenési üteme (%) |
||
Országok |
1970-80 |
1981-86 |
Argentína |
0,8 |
-2,3 |
Brazília |
5,8 |
0,6 |
Mexikó |
3,3 |
-1,3 |
Chile |
1,0 |
-0,8 |
Forrás: mint az előző táblázatnál |
A termelési kapacitások bővítésének leépülését még plasztikusabban láthatjuk, ha hosszabb időszak alapján vizsgáljuk a beruházások alakulását.
Bruttó beruházások évi növekedési rátája (%) |
||||
Országok |
1950-59 |
1960-69 |
1970-79 |
1980-86 |
Argentína |
6,3 |
4,8 |
3,3 |
-7,2 |
Brazília |
5,8 |
5,8 |
9,6 |
-5,8 |
Mexikó |
7,4 |
9,2 |
8,3 |
-6,7 |
Chile |
4,0 |
4,1 |
0,1 |
-6,5 |
Forrás: Economic Conditions of Latin American Coutries 1988 Annual Report |
A stabilizációs programok – miként az adatok bizonyítják – a gazdaságok teljesítőképességét mindenütt drámaian lerontották. Most már csak az a kérdés, érdemes volt-e lenyelni a keserű pirulát, vagyis alkalmas eszköz volt-e ez a politika a további eladósodás megállítására?
Az adósságállomány a stabilizációs és kibontakozási programok dacára is minden bemutatott latin-amerikai országban jelentősen növekedett.
E folyamatban nem véletlenszerű okok játszottak közre. A stabilizáció és kibontakozási program ugyanis csak akkor lenne alkalmas az adósságcsapdából való kitörésre, ha az egyes országok egyszerre tudnák megvalósítani a fizetési mérleg javítását, vagyis az adósságállomány csökkentését, valamint a gazdaság szerkezetének átalakítását. Az elmúlt időszak azonban mindenütt azt bizonyítja, hogy e kettős feladatnak egyetlen nemzetgazdaság sem tudott eleget tenni – mert nem is lehet. Azok az országok, melyek javították fizetési mérlegüket, egyre inkább konzerváltak egy elavult gazdaságstruktúrát.
Vagyis nem véletlen, hogy amikor pl. Magyarország külkereskedelmi mérlegében többlet keletkezett, exportszerkezete egyre inkább a korszerűtlen ágazatok/termékek felé tolódott el. Az 1988-as exportsikerek is főleg a kohászati termékek kivitelén alapultak. Az eredményben az is közrejátszott, hogy e termékek árai a világpiacon – a korábbi évvel ellentétben – emelkedtek. Kisebb mértékű – de még mindig jelentős – többletet textilipari termékeink exportjában értünk el. Ezek az ágazatok pedig közismerten nem a világ innovációs gócai, technológiai húzóágazatai. (A textiliparból például már a délkelet-ázsiai térség is visszavonul.)
A stabilizációs programra már csak azért sem épülhet struktúraváltás, mert a fizetési mérleg javítását kiemelt célként kezelő gazdaságpolitika a beruházások szintjét mindenütt visszafogja. Az általános restrikció gazdaságleépítő hatása azonban nem merül ki a beruházások mennyiségi csökkenésében, mivel ennél mélyebb okok is közrejátszanak a struktúrakorszerűsítés lehetetlenné válásában. Az exportbevételek mindenáron való erőltetése ugyanis rövid távú célrendszernek rendeli alá a beruházáspolitikát, a szerkezetátalakítás azonban hosszú távú célrendszerrel rendelkező beruházáspolitikát követel. Pontosabban fogalmazva: a két célrendszer ellentmondása abban ragadható meg, hogy exportbevételeket azonnal fokozni csak a meglévő kapacitásokra építve lehet. Az exporterőltető gazdaságpolitika beruházási programja ezért szükségszerűen a már meglévő kapacitásokhoz idomul.
Mindehhez járul még egy harmadik ok is, mely a stabilizációs program fizetési mérlegjavító céljait és a kibontakozási program struktúraátalakításra irányuló szándékát egymással szembefordítja. A stabilizációs program restrikciós gazdaságpolitikája a kihasználatlan kapacitások növekedését vonja maga után. E folyamat részben összefügg a közepesen fejlett és a fejletlen régióban kialakuló hibás vélekedéssel. Dominánssá vált ugyanis az a nézetrendszer, hogy a fejlett régió sikeres struktúraváltásának titka a gyors és radikális ágazatleépítés. Empirikus adatok azonban azt bizonyítják, hogy a fejlett régió valójában nem leépített bizonyos ágazatokat, hanem csupán áttelepítette azokat a fejlődő országokba. A centrum országok gazdasági sikereit tehát nem lehet csupán saját nemzetgazdasági kereteik között értékelni, mivel e sikerek valójában a gazdasági világrendszerben bekövetkezett új típusú munkamegosztás következményei. Az alkalmazkodóképességről szóló gazdasági szótár elrejti azt az összefüggést is, hogy a legfejlettebb tőkés országok alakítják a világpiaci viszonyokat, így nekik nem egyszer „önmagukhoz kell alkalmazkodni".
A kérdést tovább vizsgálva azonban az is kiderül, hogy a közepesen fejlett és a fejletlenebb régió számára a fizetési mérlegjavítás és a struktúraátalakítás együttes végrehajtása már csak azért is lehetetlen, mert a fejlettebb országok közül Japán és az NSZK (kisebb, bár szintén jelentős mértékben Kanada) óriási exporttöbbletet realizál.
Japán és az NSZK külkereskedelmi mérlegének alakulása (Md. US-dollár) |
|||||||||
|
1975 |
1976 |
1977 |
1978 |
1979 |
1980 |
1981 |
1982 |
1983 |
Japán |
4,9 |
9,8 |
17,3 |
25,6 |
1,9 |
2,1 |
20,0 |
18,1 |
31,5 |
NSZK |
16,8 |
16,2 |
19,6 |
24,7 |
16,9 |
9,0 |
16,6 |
25,3 |
22,3 |
Forrás: KSH Nemzetközi Statisztikai Évkönyv |
Az adatok a fejlett régió két vezető országának exportexpanziós politikáját mutatják be, hiszen a második olajárrobbanás hatását kivéve – mikor Japán exporttöbblete 25,6 milliárd dollárról 1979-ben 1,9 milliárd dollárra, 1980-ban 2,1 milliárd dollárra esett vissza, az NSZK aktívuma pedig csupán 1980-ban zuhant – az export dinamizálta ezen országok gazdaságát.
A világpiacon tehát a magyar gazdaságnak velük kellene versenyeznie, őket kellene kiszorítania, vagy legalábbis lejjebb szorítania. Nem véletlen, hogy a velük való megmérettetés során könnyűnek találtattunk.
Ezért az sem véletlen, hogy a közepesen fejlett régió országainak szinte egyike sem rendelkezik pozitív fizetési mérleggel. A világkereskedelem ugyanis egy nulla összegű játék: amennyivel az NSZK és Japán többet exportál, annyival valakiknek többet kell importálniuk. Ha pedig a folyó fizetési mérleget vesszük figyelembe, akkor megállapíthatjuk, hogy a turistaforgalom, a vendégmunkások átutalásai stb. ezt az összefüggést alapvetően nem módosítják. Csak néhány példa: 1975 és 1983 között Spanyolország fizetési mérlegében – két év kivételével – minden évben több milliárd dolláros hiány keletkezett. Olaszországra ugyanez jellemző három év kivételével (1977, 1978, 1979), Ausztriára egy év kivételével (1982). Görögország, Törökország és Portugália fizetési mérlege az időszak alatt végig negatív volt. így Magyarország három évi (1982-84) külkereskedelmi mérlegtöbblete az eladósodott országok között szinte páratlan gazdasági teljesítmény!
A tőkés centrum országok a közepesén fejlett és a fejletlen régió külkereskedelmi lehetőségeit nemcsak azáltal korlátozzák, hogy közülük két ország (az NSZK és Japán) exportexpanziós gazdaságpolitikát folytat. Az exportlehetőségeket ugyanis alapvetően meghatározza, hogy a világkereskedelem bővülése növekedő vagy csökkenő tendenciát mutat. Ismeretes, hogy a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években a világkereskedelem növekedési üteme jelentősen lelassult. E folyamat (a nemzetközi reálkamatlábak óriási emelkedésével párosulva) alapvetően meghatározta a nemzetközi adósságválság nyolcvanas évek elején bekövetkezett kirobbanását.
A nemzetközi adósságcsapda tehát az eladósodott országok gazdaságában sajátos ciklikus mozgást hoz létre, mely sokkal erőteljesebben befolyásolja ezen országok helyzetét, mint saját gazdaságpolitikájuk. E ciklus a világkereskedelem bővülésének ütemétől és a nemzetközi reálkamatláb alakulásától függ. A reálkamatlábaknak a nyolcvanas években bekövetkezett rendkívül magas szintje – a világkereskedelem bővülésének lelassulásával párosulva – már eleve, az adósok beruházáspolitikájának alakulásától teljesen függetlenül lehetetlenné teszi, hogy az eladósodott államok a hitelek visszafizetésével kijussanak az adósságcsapdából.
Saját kutatásainktól – melynek eddigi termékei Nagy Sándor: „Nemzetközi adósságcsapda"6 és Szegő Andrea-Wiener György: „Makroprofitelmélet és külgazdaság"7 – teljesen függetlenül, Kardos Tamás: „Tőkefelhalmozás és világpiac"8 című írásában a mieinkhez rokon megállapításokra jut. A világpiac növekedését és összehúzódását a szerző is kapcsolatba hozza az eladósodás kérdésével. (Következő táblázatunk az ő írásából származik:)
A világpiac (A) és a termelés* (B) bővülése (%) |
||
Időszak |
A |
B |
1950-58 |
5,5 |
3,8 |
1958-66 |
7,9 |
5,1 |
1966-73 |
9,3 |
4.6 |
1973-79 |
4,0 |
2,6 |
1979-85 |
1,9 |
2,0 |
Megjegyzés: „Az OECD-országok GDP-je |
Az általunk vizsgált időszakról Kardos Tamás megállapítja: „A legkülönösebb fejleményt a következő periódusban (1966-73) tapasztaljuk: a világgazdaság centrumát alkotó legfejlettebb országcsoport termelésének lassulásával párhuzamosan a világkereskedelem bővülése nem lanyhult, hanem ellenkezőleg: fokozódott. Az 1973 és 1979 közötti időszakban (a megelőzőhöz képest) még csaknem azonos mértékben esik a világpiac kitágulásának és a termelés bővülésének az üteme. 1979 óta viszont a világkereskedelem lanyhulása nagyobb, mint a termelésé. (Ebben a periódusban a termelés évi átlagos növekedése mintegy a fele, a világkereskedelem bővülése azonban alig a harmada az 1950 és 1985 közötti átlagos értéknek." (Kiemelés tőlem – Sz. A.)
„A nemzetközi kereskedelem 1966 és 1973 közötti fellendülése hátterében a fejlett tőkés országok hitelexpanziója áll. Közismert tények tanúskodnak erről, így mindenekelőtt a folyamat másik oldala: az 1970-es évek végére tömegessé vált az eladósodás."9
A világkereskedelem bővülésének lelassulását a nemzetközi reálkamatlábak (azaz az infláció mértékével csökkentett nominálkamat-lábak) jelentős növekedése kísérte, mely pl. 1982-ben 19,4%-ot, 1983-ban 20,4%-ot tett ki.
Ezért a 80-as években többnyire gazdaságpolitikai kudarcként átélt folyamatok éppúgy a világgazdaság korábban kifejtett jellegzetességeire vezethetők vissza, mint az átmeneti sikerek. (Így pl. 1984-ben nemcsak Magyarország, hanem Lengyelország, Jugoszlávia és az eladósodott latin-amerikai országok fizetési mérlege is javult valamelyest. 1985-86-ban viszont az adósságállomány növekedési üteme szinte mindenütt felgyorsult. A világ adósságállománya ekkor újabb 150 milliárd dollárral nőtt.)
Az eladósodott országok gazdasági stabilizációs és kibontakozási programjának sorsa így elsődlegesen nem a gazdasági struktúraváltástól, hanem a világgazdasági folyamatoktól függ. A magyar politikai vezetés ezért hibát követett el akkor, amikor az 1985 utáni kudarcot csupán a nem kielégítő mértékű reformokkal, a magyar gazdaság teljesítőképességének és jövedelemtermelő-képességének elégtelenségével, a „kritikus tömeget elérő reformlépések" hiányával magyarázta, és teljesen mellőzte a nemzetközi összefüggések bemutatását.
Ha a közepesen fejlett és a fejletlen régió fejlődését meghatározó tényezőket együttesen vizsgáljuk, akkor az eddigi fejtegetésekből egyértelműen megállapíthatjuk egyrészt azt, hogy nemcsak a szocializmus, hanem a félperiféria és a periféria egésze is válságban van. Ebből következik megújulási szándékaink egyik legnagyobb tehertétele: a szocializmus első általános válsága, a periféria (félperiféria) általános válságával esik egybe.
Második megállapításunkat ehhez kapcsolhatjuk: sikertelen marad minden reformtörekvésünk, ha nem találunk választ, hathatós gazdaságpolitikai reagálást e világgazdasági problémára. Vagyis: még abban az esetben is, ha megtalálnánk a szocializmus válságának belső okait és azok megszüntetésének, egy új gazdasági-társadalmi struktúra létrehozásának elméleti és gyakorlati alapjait (melynek még a körvonalai sem tisztázódtak egyetlen szocialista országban sem), akkor is fennmarad a kérdés, hogy milyen megoldást találunk a félperiféria és periféria általános válságára. E válasszal nemcsak a szocialista országok, hanem az egész nemzetközi baloldali mozgalom is adós, mind a mai napig. E világgazdasági folyamatok pedig nemcsak a szocialista országok gazdaságának egyre felgyorsuló erózióját indították el, hanem az egész nemzetközi baloldalét is. A hetvenes évek közepén kezdődött „monetarista ellenforradalom" nemzetközi gazdasági hátterét ezek az összefüggések képezik: nem csupán a szocializmus gazdaságának gyakorlati és közgazdaságtanának elméleti megújulását teszi lehetetlenné a centrum országok jelenlegi gazdaságpolitikája, hanem a keynesizmus sem nyújt ma mozgósító erejű eszmerendszert az adósságválság nemzetközi szintű elhárításához-egyszerűen annál az oknál fogva, hogy a hatékony kereslet elméletének nemzetközi aspektusai kimunkálatlanok maradtak.10
Mint korábban már érintettük, a félperiféria és a periféria általános válságát csak azok az országok képesek elkerülni, melyek az eladósodást óriási tömegű tőkeimporttal tudják ellensúlyozni. A közepesen fejlett és a fejletlen régió kitörésének így egyetlen útja marad: a centrum országok működő tőkéjének behozatala. A délkelet-ázsiai térség „négy kis tigrise" (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Malaysia) nem abban különbözik Latin-Amerikától, vagy a szocialista régióban Magyarországtól, Jugoszláviától és Lengyelországtól, hogy ők elkerülték az eladósodást, hanem abban, hogy az eladósodás következtében létrejövő fizetési mérlegproblémáknak elébe vágtak a külföldi tőke behozatalával.
Sikeres „modernizációt" tehát csak azok az országok tudtak/ tudnak végrehajtani, amelyekbe óriási mennyiségű külföldi tőke áramlott/áramlik be.
Itt a mennyiség döntő jelentőségű: a délkelet-ázsiai térség példája ugyanis azt bizonyítja, hogy sikereik nyitja a gazdaság minden szektorát döntően meghatározó külföldi működő tőke. Az elmúlt időszak azt az összefüggést igazolja, hogy az egyes országok exportképessége/exporttöbblet-képessége – mely elengedhetetlen adósságuk finanszírozásához – alapvetően a külföldi érdekeltségű vállalatok jelenlétén és részarányán múlik. A nyolcvanas években a tőkés világban egyetlen ország hazai tulajdonban lévő vállalati szektora sem tudta exportbevételét jelentősen növelni. (Különösen nem adósságszolgálati kötelezettségeik arányában.) Külföldi érdekeltségű vállalataik ugyanakkor ugrásszerűen fokozták exportjövedelmüket. Ebben az esetben azonban kétséges, hogy valójában jogos-e itt exportról beszélnünk, az ország gazdasági sikereit pedig a helyesen kialakított gazdaságpolitikai irányvonalnak tulajdonítanunk. Dél-Korea exportsikere ugyanis valójában nem Dél-Koreáé, hanem a beáramló, főleg japán tőkéé. így nem Dél-Korea helyes világgazdasági alkalmazkodási politikája a magyarázat, hanem az, hogy Dél-Koreában a japán (és részben az amerikai) tőke sikeresen alkalmazkodik – önmagához.
A belföldi tulajdonú vállalatok és a külföldi részesedéssel rendelkező vállalatok exportja Mexikóban
A külföldi és a hazai vállalatok alapvetően különböző exportbevételét az alábbi ábrán kívánjuk bemutatni. Példánk ugyan nem Dél-Koreára, hanem Mexikóra vonatkozik, a korábban említett alapvető tendenciát azonban pontosan érzékelteti.
Az ún. transznacionális export (a külföldi részesedéssel rendelkező vállalatok exportja) 1982-87 között tehát megötszöröződött és az összes exportnövekmény 75%-a valójában tőlük származik. Ennek oka főleg az, hogy a közepesen fejlett régió egészének eladósodása miatt mindannyian exporttöbbletre törekednek: export aktívumot tehát a fejlett régióval folytatott kereskedelmükben próbálnak elérni. Az NSZK és Japán exportexpanziós politikája mellett egyetlen lehetőségük marad: megkísérelni ráépülni az USA jelentős költségvetési deficitjének hatására kialakuló importigényre. (Melynek jelentős részét ugyanakkor az NSZK és Japán exporttöbbletével már lekötötte.)
Az USA költségvetési deficitjének alakulása (Milliárd US-dollár) |
|
Év |
Költségvetési deficit |
1970 |
– 2,8 |
1971 |
– 23,0 |
1972 |
– 23,4 |
1973 |
– 14,9 |
1974 |
– 6,1 |
1975 |
– 53,2 |
1976 |
– 73,7 |
1977 |
– 53,6 |
1978 |
– 59,2 |
1979 |
– 40,2 |
1980 |
– 73,8 |
1981 |
– 78,9 |
1982 |
-127,9 |
1983 |
-207,8 |
1984 |
-185,3 |
1985 |
-212,3 |
1986 |
-220,7 |
Forrás: Economic Report of the President Annual Reports. |
Itt vethetjük fel: mi lenne, ha a világ ma legeladósodottabb országának – azaz az USÁ-nak – is követnie kellene a kormánya által támogatott, a költségvetési deficitet leépítő IMF- gazdaságpolitikát? E kérdés azonban egyenértékű azzal: lehetséges-e a kört négyszögesíteni? Hiszen ehelyütt válik nyilvánvalóvá, hogy a legfejlettebb tőkés régió országainak gazdaságpolitikája nemcsak egymásra épül – az NSZK és Japán exporttöbbletének fő felszívója az USA óriási költségvetési deficitje -, hanem egymással egyeztetett is. A vezető tőkés országok egymásra épülő növekedési pályája az USA óriási folyó fizetési mérleghiányában csapódik le: ugyanakkor ezen óriási deficitet sem a kereskedelmi bankok, sem a nemzetközi pénzügyi szervek nem tartják a „rossz gazdasági teljesítmény" tünetének. Vagyis az IMF gazdasági mércéje éppen az IMF gazdaságpolitikáját döntően megszabó országra nem érvényes. A gazdasági jog tehát nem mér egyenlő mértékkel.
A kiútról
Eddigi fejtegetésünkkel azt kívántuk bizonyítani, hogy sem a stabilizációs és kibontakozási programra, sem a működő tőke behozatalára nem alapozható a válságból történő kitörésünk. Ebből viszont az következik, hogy az adósságprobléma új típusú kezelése nélkül nem lehetséges gazdasági kibontakozás. Ennek döntő oka az, hogy a tőkebehozatal adósságterheket ellensúlyozó nagysága irreális várakozás, a stabilizációs program pedig óriási gazdasági terhek mellett sem állíthatja meg a további eladósodást, és a struktúraváltás feltételeit is felmorzsolja.
Ezt adatokkal lehet bizonyítani. 1988-ban például kb. 500 millió dollárra szorítottuk le a fizetési mérleg hiányát. (Ennek hátterében a több mint 500 millió dollárt kitevő export aktívumunk állt.) Ez az eredmény az eladósodott országok között jelenleg szinte páratlan. A jelentős export aktívum mellett azért lett folyó fizetési mérlegünk mégis negatív, mivel kamatfizetési terheink több mint egymilliárd dollárra rúgtak. Vagyis az eladósodás folyamatát tavaly sem állítottuk meg. Mint ahogy nem állították meg gyakorlatilag más országok sem. Ezt a gazdasági teljesítményt az alábbi áron értük el: 1987-hez képest 8%-kal csökkentek a reálbérek, 4%-kal mérséklődött a fogyasztás. Felmerül a kérdés: hány százalékos reálbércsökkenés és fogyasztási csökkenés szükséges az eladósodás megállításához?
Ismeretes, hogy 1992-ben 2 milliárd dollár fölött lesz kamatkötelezettségünk. A tőke törlesztésével kapcsolatos terhek még ehhez adódnak. E feltételek teljesítése már a gazdasági és a politikai lehetetlenségek szférájába vezetik el a számolással kísérletezőket.
Lehetetlen tehát az adósságok visszafizetése. Lehetetlen, nemcsak nekünk, hanem a többi eladósodott országnak is. Ebből következik, hogy az adósságterhek csökkentéséről átütemezéséről addig kell megkezdenünk a tárgyalásokat, míg a pontos és időben történő visszafizetés nem morzsolja fel teljesen a politikai stabilitást.
Ez az álláspont nyilvánvalóan ütközik a hazai pénzügyi szakemberek véleményével. Álláspontjuk az, hogy Magyarországnak nincs más alternatívája, mint az, hogy jó adós legyen. Ennek az érvelésnek véleményem szerint az a hibája, hogy előbb-utóbb úgyis elkerülhetetlen a fizetésképtelenség. A kérdés csak az, hogy a gazdasági és a politikai válság milyen mélységére jutva vetjük fel az adósságprobléma új típusú kezelését. Ha ennek jegyében gondolkodunk ma, akkor még a felkészülésre is van időnk. A pénzügyi szakemberek a „jó adós" fenntartásának védelmében az egyoldalú moratórium életszínvonal-csökkentő következményeire is hivatkoznak. Állításuk szerint
a visszafizetés felfüggesztéséről és lényegi módosításáról nem lehetséges tárgyalásokat kezdeményezni, mert az 20-30%-os azonnali életszínvonal-romlást eredményezne. Ez az érvelés a nyolcvanas évek legelején született. Azóta a 20-30%-os romlás már bekövetkezett – és közben még az adósságállomány is növekedett.
Az adósságkérdés új típusú kezelése mellett még egyéb érvek is szólnak. A felvett hiteleket ugyanis már régen visszafizettük. Miként az összes többi adós is. Sőt! Jelenleg már harmadszor kezdjük azokat törleszteni. Vagyis a világban már régóta az adósok az igazi hitelezők.
Kik az igazi adósok?
Az adósok és a hitelezők szerepcseréjének lényege az adósságcsapda kialakulásának és működésének megértéséhez vezet. Fejtegetéseink ismét közvetlenül érintik azt a kérdést, hogy mi a szerepe a belső és mi a külső okoknak gazdasági válságunk kialakulásában.
A korábbi fejtegetésekből kiderül, hogy az 1980-as években egyértelműen a külső tényezőké a vezető szerep – még akkor is, ha figyelembe vesszük az 1985-ös dinamizálási program rendkívül súlyos következményeit. Az 1980-as években a gazdaság már teljesen a külső feltételek függvényében mozgott. Térjünk azonban az adósságcsapda kialakulásának kérdésére. Az adósságcsapda kialakulásához belső és külső okok egyaránt hozzájárultak. Előbb azonban vizsgáljuk meg a folyamat világgazdasági hátterét.
Az adósságcsapda kialakulásának külső okai között találhatunk általános, valamint speciális, csak az 1970-es évek adósságválságára jellemző jegyeket. Az általános ok a kapitalista világrendszer működéséből következik, mely az Észak-Dél problémával, pontosabban a tőkés világrendszer egyenlőtlen és ciklikus fejlődésével függ össze. A speciális okokat az jelenti, ahogyan az olajárrobbanás az egyenlőtlen fejlődésből következő Észak-Dél problémába „belejátszott".
A tőkés világrendszer egyenlőtlen és ciklikus fejlődésének megértéséhez induljunk ki csupán a 70-es évek fejleményeiből: a vezető tőkés országokban 1970-től egy recessziós szakasz kezdődött, mely a csökkenő beruházási szándékokban, a profitráta alacsony szintjében és ezzel összefüggésben a pénz- és hitelkínálat jelentős növekedésében mutatkozott meg.11
A magánszektornak nyújtott belföldi hitelek alakulása néhány fejlett tőkés országban (Éves átlagos növekedés százalékban) |
||||
Ország |
1958-66 |
1966-73 |
1973-79 |
1979-85 |
Egyesült Államok |
11,1 |
13,6 |
10,0 |
12,4 |
Japán |
17,7 |
18,6 |
10,5 |
9,2 |
NSZK |
15,6 |
12,3 |
8,7 |
7,1 |
Franciaország |
14,7 |
18,3 |
16,4 |
11,4 |
Anglia |
11,8 |
18,5 |
12,2 |
17,2 |
Olaszország |
16,3 |
15,2 |
15,8 |
14,7 |
Kanada |
10,3 |
15,6 |
20,3 |
10,3 |
Összesen* |
14,0 |
16,0 |
13,4 |
11,8 |
Forrás: IMF Statistical Yearbook, 1986, 1987 * súlyozatlan számtani átlag |
A felhasználatlan pénz- és hitelfeleslegeket az olajárrobbanásból keletkezett petro-dollárok is megnövelték. A kereskedelmi bankok érdeke természetesen az volt, hogy e pénzek befektetésére lehetőséget találjanak. A nyugati világ azonban éppen a recesszió miatt elzárkózott a hitelfelvételtől, befektetési területként így egyedül a fejlődő világ és a közepesen fejlett tőkés és szocialista régió maradt.
Nyugati bankkörökben és az azokhoz közelálló szakmai fórumokon nem véletlenül született meg ebben az időben a „hitelek vezérelte növekedési pálya" elmélete, mely a világrendszer perem országaiban és félperifériáján „sikeresen" ráépülhetett a gyors utolérés mindig is meglévő törekvéseire. Az utolérés és felzárkózás nosztalgiáját fokozta, hogy a hitelek nemcsak könnyen megszerezhetők, hanem rendkívül olcsók is voltak. (Az infláció üteme a világgazdaságban ekkor meghaladta a kamatszintet.) így a kereskedelmi bankoknak a pénzeszközök kihelyezésére irányuló érdeke felerősítette a közepesen fejlett és fejletlen országok utolérési ambícióit.
A hetvenes évek végére és a nyolcvanas évekre azonban a világgazdasági feltételek drámaian megváltoztak. A kamatlábak ugrásszerűen megemelkedtek (a reálkamatlábak 15-20% körül ingadoztak), ezzel párhuzamosan a világkereskedelem növekedési üteme is lelassult. (Vö. erről korábbi táblázatainkat!)
A reálkamatlábak jelentős emelkedése irreális mértékben megnövelte az adósok kamatfizetési kötelezettségeit, és ezzel exporttöbblet-igényüket is, a világkereskedelem bővülésének lassulása pedig – ezzel párhuzamosan – lényegesen korlátozta exportnövelési lehetőségeiket. (Ehelyütt az NSZK és Japán exportexpanziós politikájának hatását még csak nem is említettük.) Az egyenlőtlen és ciklikus válsággazdasági fejlődés klasszikus esete következett be: a világgazdasági környezet alakulását (kamatlábak nagysága, a világkereskedelem élénkülése vagy hanyatlása stb.) döntően meghatározó tőkés centrum országok az egykori adósokat beláthatatlan ideig tartó és egyre növekvő kényszermegtakarításra szorítják, melyből a fejlett régió megfinanszírozza gazdasági fellendülését és technológiai megújulását.
E folyamat szelepeinek és emelőinek lényege: adj kölcsön egy ernyőt, amikor süt a nap, és kérd vissza, amikor esik az eső. Mert az adósok kétszer járulnak hozzá a centrum országok növekedéséhez. Egyszer, amikor a kapott hiteleket elköltik, vagyis a centrum országok termékeit megvásárolják. így a hetvenes években a hitelek perifériára való kihelyezése és azok elköltése nélkül a fejlett világ recessziós szakasza nem alakulhatott volna át gazdasági élénkülésbe. Másodszor pedig a hiteltörlesztés szakaszában járulnak hozzá az adósok a hitelezők gazdasági növekedéséhez: az élénkülést ekkor óriási tőkeáramlással is megtetézik. Így a „hitelek vezérelte növekedési pálya" valójában tartalmaz egy igazságmagot: csakhogy nem a Dél, hanem az Észak számára. A kihelyezett hitelek nélkül a centrum országok növekedése lehetetlenné válna. A „hitelek vezérelte növekedési pálya" ezért nem véletlenül a centrum országok gazdaságideológiája.
A hitelek visszafizetési feltételeinek újratárgyalásakor tehát hivatkozni lehet arra, hogy az eladósodás terheit sokkal inkább megszabják a világgazdaság korábban bemutatott törvényszerűségei, mint az adósok gazdaságpolitikája. Ismeretes, hogy Magyarország tőketartozása pl. 1983-1984 között nem növekedett, kamatterhei azonban megduplázódtak. Felelőssé tenni pedig csak saját vétségért lehet: az eladósodásban viszont sokszálú és sokirányú közös felelősség áll fenn. így az adós országok valójában megalapozottan léphetnének fel a terhek jelentős könnyítésének, sőt, még az adósságok törlésének igényével is.
Válságunk külső okainak bemutatása után az eladósodás belső okait is érintenünk kell.
A magyar gazdaságpolitika ós közgazdaságtudomány tévedett, amikor elfogadta, hogy a hitelek visszafizetése tisztán a „helyes" gazdaságpolitikán, vagyis a „jó" beruházásokon múlik. (A bírálatban támaszkodom Nagy Sándor: Nemzetközi adósságcsapda c. tanulmányára.) így még ma is, amikor az eladósodásért viselendő felelősség kérdése felmerül, mindenki csak a hibás beruházási döntéseket/ döntéshozókat említi meg. Közgazdaságilag azonban egyértelműen bizonyítható, hogy az adósságcsapda elkerüléséhez nem elegendő biztosíték a hitelek „helyes" felhasználása sem. Az adósságot ugyanis nem hazai pénzben, hanem külföldi valutában kell visszafizetni: a tőkeexport-bevételek lehetőségeit a világkereskedelem alakulása szabja meg, az adósságmenedzseléshez szükséges exportbevétel nagyságát pedig a nemzetközi kamatlábak. Ezekre a tényezőkre a hazai gazdaságpolitikának semmilyen befolyása nincs.
A hazai gazdaságpolitika felelőssége így kettős: a hitelfelhasználást illetően kétségtelen, hogy voltak pazarló beruházások. De: már a hitelfelvételnél is legalább két hiba kimutatható. Az egyik az, amit a „hitelek vezérelte növekedési pálya" elméletének bírálataként kifejtettünk, hangsúlyozva, hogy az adósságcsapda elkerülése nemcsak a beruházások hatékonyságán múlik. A hitelfelvételnél azonban egy másik gazdaságpolitikai hibát is láthatunk: Magyarország a hitelfelvételek idején már külkereskedelmi hiánnyal rendelkezett.
Az adósság kérdés elmélyültebb vizsgálata ugyanis azt bizonyítja, hogy Magyarország még csak nem is előre elhatározott beruházási célokra vett fel hiteleket, hanem a fizetési mérleg problémáinak eltüntetésére. Amennyiben pedig krónikus külkereskedelmi mérleghiánnyal rendelkező ország adósodik el, úgy szinte lehetetlen az adósságcsapda elkerülése. A fizetési mérleg problémái miatt az adósságkérdés – 1968 után – 1970 óta jellemzi gazdaságunkat. Nagy Sándor számításai szerint az adósságcsapdát 1971-ben a GDP-nek közel 10%-át elérő exporttöbblettel, 1978-ban a GDP 50%-át kitevő exporttöbblettel, 1980-81-ben pedig 100-110%-át elérő exporttöbblettel lehetett volna elkerülni. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a nyolcvanas évekre az egész kérdés akadémikussá vált.
Összegzésképpen megállapítható: a gazdasági válságfolyamat minden eladósodott országot érintő elmélyülése azt bizonyítja, hogy az eladósodás új típusú kezelése nélkül nem lehetséges kibontakozás. Sem Kelet-Európában, sem Latin-Amerikában. Mind a struktúraváltás, mind a politikai stabilitás megőrzésének előfeltétele az adósságterhek radikális csökkentése. Az adósságkérdés új típusú kezelésében egy nemzetközileg egyeztetett fellépésre is lehetőség nyílhat. Egyrészt azért, mert a latin-amerikai országokban is érlelődik, hogy az adósok minőségileg új kezdeményezéssel álljanak elő a válság megoldását illetően. Az adósságléggömb ugyanis előbb vagy utóbb valahol szükségszerűen kipukkan. A nemzetközileg egyeztetett fellépésre a másik lehetőséget az teremti meg, hogy a kelet-európai szocialista országok destabilizációja a tőkés országok számos csoportjának nem érdeke. Éppen ezért a kelet-európai országok adósságstratégiájának megváltozása nem eredményezné a nyugati országoktól való elzárkózást – erre ugyanis lehetőségünk sincs, de az ésszerűség keretei között mozgó szándékok egyébként sem léphetnek fel a befelé fordulás követelésével.
E folyamatokkal párhuzamosan a vezető tőkés országokban is érlelődik egy olyan új politikai erő, amely radikális fordulatot követel az adósságprobléma kezelésében. A Nyugat-Berlinben 1987 szeptemberében tartott Nemzetközi Népbíróságon, mely az IMF gazdaságpolitikájának elemzését tűzte céljául, az IMF védelmét vállaló nagytekintélyű pénzügyi közgazdász, Róbert Triffin így kezdte védőbeszédét: „A nemzetközi pénzügyi rendszer valójában nem is rendszer, hanem skandalum."12 Az IMF védelmében pedig csak annyit mondott, hogy e skandalumért nem ők az egyedüli felelősök. Itt említette meg a legnagyobb kereskedelmi bankokat, a három vezető tőkés ország (az USA, Japán, az NSZK) kormányzatát, a hozzájuk közel álló tőkés erőcsoportokat, valamint a multinacionális vállalatokat.
Itt jegyzem meg: Róbert Triffin nem baloldali közgazdász, hisz vállalta az IMF nevében és védelmében történő fellépést. Egyszerűen csak ismeri a világgazdaság működésének mechanizmusait. Ezért védőbeszédében – miként először 1974-ben – a nemzetközi pénzügyi rendszer átfogó reformjának követeléséhez toborzott magának híveket. Remélhetjük: e kérdésben Triffin hívei nálunk is szaporodni fognak. Annak függvényében, ahogyan belátjuk az adósságkezelés eddigi formáinak abszurditását.
Latin-Amerika adósságtörténetének tanulságai
„Kormányaink miért nem lépik meg a nyilvánvalót?"
(Guillermo O' Donnell)
Érdemes külön pillantást vetni a latin-amerikai tanulságokra. Az 1980-as adósságválságot és az egyes országok erre adott reakcióit több szempontból lehet megvizsgálni. Az egyik lehetséges aspektus szerint egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat keretében az egyes országok konkrét gazdaságpolitikáját elemeznénk oly módon, hogy a közöttük lévő különbségekre helyeznénk a hangsúlyt. Így a konkrét gazdaságpolitikák rendkívül széles spektrumát kapnánk meg, mely Garcia Perujától Pinochet Chiléjéig terjedne. Ismeretes, hogy Chile követte leginkább az orthodox-monetarista gazdaságpolitikát, melynek jegyében rendkívül alkalmazkodó-alárendelődő viszonyt létesített a kereskedelmi bankokkal és a nemzetközi pénzügyi szervekkel. Peru – ezzel ellentétben – egészen 1988szeptemberéig megpróbálta a függetlenebb és önállóbb gazdaságpolitika útját járni, ennek jegyében visszautasította az időben és az esedékes tartozások teljes összegében történő fizetést, és átmenetileg az IMF-fel is megszakította kapcsolatait.
Mindezek ellenére a Garcia-kormány mégsem fordított teljes mértékben hátat a nemzetközi pénzügyi rendszernek. Folyamatosan részt vett a bankok és a tőkésállamok kormányainak találkozóin, valamint továbbra is részesedett a Világbank hiteleiből. (Az ún. Amerikaközi fejlesztési hitelekből is!) Peru és Chile a két véglet a latin-amerikai országok gazdaságpolitikai reagálását ábrázoló politikai térképen, közöttük helyezkednek el a többiek: Mexikó pl. közelebb Chiléhez, Brazília pedig közelebb Peruhoz.
Lehetséges azonban egy másik aspektusból is vizsgálnunk az egyes országok gazdaságpolitikáját. Ebben az esetben nem azt elemezzük, hogy milyenek valójában az adósságválságra adott válaszok, valamint milyen különbségeket fedezhetünk fel közöttük, hanem azt, hogy egyáltalán milyen tartományon belül mozgott gazdaságstratégiájuk, és milyen nemzetközi hatalmi viszonyok határolták be döntési lehetőségeiket. A nyolcvanas évek adósságválságára adott ország válaszok tüzetesebb vizsgálata ugyanis nemcsak azt mutatja, hogy Pinochet politikája különbözik Peru kormányának gazdaságpolitikájától, hanem azt is, hogy valójában mindegyik gazdaságstratégiai válasz rendkívül konzervatív gazdaságfilozófiai elveken nyugszik.
Az eladósodott szocialista országok gazdaságpolitikája szintén megerősíti ezen általános szabályt: mind a dominánssá vált elméleti, mind a gyakorlati gondolkodás a konzervatív gazdaságelméleti felfogást követi. Eközben ilyen kérdések is felmerülnek: a nyolcvanas évek adósságválságában miért nem következett be egyetlen átfogó és hosszabb távra szóló moratórium sem, valamint miért nem találkozhatunk egy ennél drasztikusabb formával, vagyis a végleges fizetés megtagadásával? Miért ragaszkodnak az adós országok a nemzetközi pénzügyi rendszerrel fennálló kapcsolatukhoz még azután is, hogy a jövedelemelszívás országukból végérvényesen megindult?
E kérdések megválaszolása az eladósodás történelmének vázlatos áttekintésére irányítja a figyelmünket, Latin-Amerika és Kelet-Európa sorsa ugyanis nemcsak az 1980-as adósságválság idején mutat hasonlóságot.
A múlt adósságválságai
Mint már korábban megállapítottuk, Latin-Amerika a XIX. században bekövetkezett függetlenné válása után szinte minden ötvenedik évben az adósságválság áldozatává vált.
Ha most nem az eladósodás okaira, hanem sokkal inkább kimenetelére koncentrálunk, akkor megállapíthatjuk, hogy az 1820-as, 1870-es és az 1930-as évek adósságválsága hosszú távú moratóriumban végződött: ez azt jelenti, hogy korábban mind az adósok, mind a hitelezők együttesen viselték az eladósodás terheit. Csak az 1980-as évek fejleményei helyezték a terheket egyoldalúan az adósok vállára azáltal, hogy a fizetés megtagadása helyett inkább vállalják a takarékossági, restrikciós politika gazdaságleépítő és politikai zavargásokhoz vezető útját.
De nézzük előbb a történelmet. Latin-Amerika 1823-25 között – becslések szerint – több mint 7,5 milliárd angol font kölcsönt vett fel. Ezt kisebb részben katonai kiadásokra, nagyobb részben azonban a kitermelő iparágak beruházásaira (főleg bányászat) fordította. Az adósságfinanszírozás nehézségei hamar kiderültek, és 1820 végére Brazília kivételével az összes hitelfelvevő dél-amerikai ország fizetésképtelenséget jelentett be. A pénzügyi zavarok több évtizeden át fennmaradtak, a régió csupán az évszázad közepére rendezte adósságait és kezdett – bár mérsékelten – újra külföldi forrásokat bevonni gazdaságába.13
A latin-amerikai kormányok következő kölcsönfelvételi hulláma az 1860-as évek kezdetétől az 1870-es évek végéig tartott. E kölcsönöket vasútépítésre, kikötők létesítésére, és egyéb közlekedéssel, szállítással kapcsolatos beruházásokra fordították, tehát az ipari forradalom ún. második szakaszának14 finanszírozására. Az 1870-es évek elejére kiderült, hogy képtelenek időben visszafizetni a kölcsönöket, és 1870-75 között időről-időre mindig felfüggesztették törlesztésüket. E hiteleket ugyanis – miként az első adósságválság folyamán – csak kezdetben tudták beruházásokra fordítani, hamarosan azonban a korábban felvett hitelek törlesztésére kellett azokat irányítani, vagyis előállt a tipikus adósságcsapda-helyzet. A felvett 109 millió angol fontból csak 65 milliót tett ki a „második ipari forradalom" beruházási ágainak finanszírozása.
A hitelfelvétel formája mindkét esetben az állami kötvénykibocsátás volt, vagyis a latin-amerikai országok kormányai kötvényekkel jelentek meg a londoni kötvénypiacon. A második hitelválság kirobbanása és az e tárgykörben lefolytatott parlamenti vizsgálat (1875) után angol kezdeményezésre megalapították a Külföldi Kötvénytulajdonosok Társaságát, mely az adósok és a hitelezők közötti tárgyalásokat bonyolította. E tárgyalások végkimenetele az volt, hogy teljes visszafizetésre végül is nem került sor, és a tárgyalások is rendkívül hosszú ideig elhúzódtak.15
A harmadik hitelfelvételi hullám Latin-Amerikában a XX. század elején indul meg. Ekkor már nemcsak az angol bankok a hitelezők, mivel az I. világháború után a New York-i kötvénypiac is színre lép. E kölcsönöket főleg az infrastruktúra kiépítésére fordították: előbb-utóbb azonban ismét kialakult az adósságcsapda, vagyis az újonnan felvett hitelekből a korábbi időszak kölcsönfelvételének adósságterheit finanszírozták. Az 1930-as évek elején, azaz a Nagy Depresszió idejére azonban a bankok felhagytak újabb kölcsönök nyújtásával, ami azonnali pénzügyi válságba sodorta az egész régiót. Az egyoldalú moratóriumot gyors ütemben egymás után jelentették be Latin-Amerika országai. Elsőként Bolívia 1931-ben, de 1932-re mindenki fizetésképtelenné vált. 1933-ban – angol mintára – az USA létrehozta a Külföldi Kötvénytulajdonosok Védelmi Tanácsát, melynek feladata szintén az adósok és a hitelezők érdekeinek egyeztetése volt.
A tárgyalások eredményeként három megoldási javaslat született:
a) azoknak a kormányoknak, melyek folyamatosan fenntartották a legalább részbeni visszafizetést, a hitelezők fokozatosan leírták adósságukat,
b) azoknak az országoknak, melyek felfüggesztették adósságtörlesztésüket, csökkentették a kamatrátát és meghosszabbították a futamidőt, de nem csökkentették a tőkerészt,
c) Brazília és Mexikó azonban felvetette mind a kamatráta, mind a tőkerész azonnali csökkentését, és kezdeményezésük sikerrel járt.16
A negyedik széles körűen kiterjedt adósságválság a centrum országok 1970-82 közötti hitelkihelyezésének eredményeként jött létre. Ebben az esetben az eladósodás formája módosult: míg a korábbi három adósság-hullámban az adós országok kormányai kötvényeket bocsátottak ki és azokat a centrum országokban felvásárolták, addig most a kereskedelmi bankok letéteiket bocsátották a latin-amerikai kormányok rendelkezésére.
Tizenhárom év alatt e régió több mint 200 milliárd dollárt kölcsönzött. A pénzeszközöket azonban már a hetvenes évek második felétől egyre fokozódóan az adósságterhek továbbgörgetésére fordították: e jelenség az adósságcsapda ismételt kialakulását jelezte.
A negyedik nyílt adósságválság 1982. augusztus 13-ával veszi kezdetét, amikor Mexikó pénzügyminisztere bejelenti, hogy országa nem tud időben és pontosan eleget tenni fizetési kötelezettségének. A kereskedelmi bankok 1982-ben bekövetkezett hitelmegszorító politikája miatt azonban az egész eladósodott régió (Dél-Amerika, Közép-Amerika, Afrika, valamint az eladósodott szocialista országok) adósságmenedzselési problémák elé nézett. Az adósságválság kimenetele azonban semmiben sem hasonlít a korábbiakéhoz: moratórium bejelentése helyett mindenki fizet, és éppen ezért minden adós ország óriási exporttöbblet elérésére törekszik kereskedelmi mérlegében. 1982 után a jövedelem-kiáramlás évi átlagos nagysága a fejletlen Délről a fejlett Északra a 30 milliárd dollárt is meghaladja. Ennek egyenes következménye a félperiféria és periféria Nagy Depresszió (1930) utáni legmélyebb gazdasági válsága, mely mind a beruházások, mind a fogyasztás drámai hanyatlásában ölt testet.
A latin-amerikai országok és a harmadik világ adósságterhei |
||||
Új kölcsönök (1) |
|
Adósság- szolgálat (2) |
Adósságszolgálat csökkentve az új hitellel (1-2) |
Adósságszolgálat az új kölcsön %-ában |
Milliárd dollár % |
||||
1972 |
21,3 |
12,0 |
9,3 |
56,3 |
1973 |
36,7 |
19,8 |
16,9 |
54,0 |
1976 |
49,9 |
26,1 |
23,8 |
52,3 |
1977 |
61,5 |
33,1 |
28,4 |
53,8 |
1978 |
80,7 |
47,9 |
32,8 |
95,4 |
1979 |
94,2 |
62,3 |
31,9 |
66,1 |
1980 |
94,9 |
70,4 |
24,5 |
74,2 |
1981 |
110,0 |
82,8 |
27,2 |
75,3 |
Forrás: The World Bank, World Debt Tables, First Supplement, May 1983. |
E gazdasági válság folyományaként az egész térség politikai válságba is zuhan: állandó kormányválságokról, vezetőváltásokról és a politikai instabilitás összes lehetséges formáiról szóló hírek árasztják el szinte naponta e térség országaiból az újságokat.
Itt érkeztünk vissza kiinduló kérdésünkhöz: miközben minden eladósodott ország tüzetesebb elemzője és politikusa számára nyilvánvaló a lefelé menő spirál pályája, miért nem tesz egyetlen ország egyetlen lépést sem az ördögi körből való kijutás érdekében?
Ismeretes, hogy Fidel Castro 1985-ben, azaz a havannai adósságértekezleten javasolta, hogy az eladósodott országok együttesen szüntessék be az adósságok visszafizetését. E megnyilvánulás azonban sokkal inkább általános politikai jellegű volt, mint a saját gazdaságpolitika irányát megszabó elvek tisztázása. Hiszen Kuba sem lépett az adósságtörlesztés egyoldalú felfüggesztésének útjára. Brazília átmeneti, három hónapra szóló moratóriuma – 1987 – e képet alapvetően nem módosítja.
A legmesszebbre A. Garcia perui elnök ment el, aki 1985-ben bejelentette, hogy adósságszolgálatra maximum évi exportbevételének 10%-át hajlandó fordítani. Döntése hátterében többek között az állt, hogy 1980-85 között exportbevételei 25%-kal csökkentek, ami adósságszolgálata fizetését alapvetően megnehezítette. A perui kezdeményezéshez 1986 januárjában csatlakozott Nigéria, bár önmagára nézve lényegesen kedvezőtlenebb feltételekkel: évi exportbevételének 30%-át ajánlotta fel adósságtörlesztésre.
A perui válságmenedzselési stratégia azonban nem bizonyult hosszútávra szóló megoldásnak, mivel e fizetési mérleg javítását célzó intézkedés valójában az ellenkezőjére fordult: e bejelentés után a fizetési mérleg még jobban romlott. Ennek oka: amennyiben egyetlen ország a többi adós országtól elszigetelten kezdeményezi a fizetési kötelezettségek csökkentését, a nemzetközi pénzvilág erre a tőkebeáramlás minden formájának (finánchitelek, működő tőke) azonnali csökkentésével válaszol. Ezzel párhuzamosan a hazai tőke kimenekítésének folyamata is megindul, akár illegális tranzakció árán is.
Ezt felismerve jelentkezett Peru egy újabb javaslattal: adósságait áruszállítással fogja törleszteni. Néhány angol pénzintézet erre vonatkozóan megállapodást is kötött Peruval. E javaslat átfogó megoldássá válása felől kétségeink lehetnek: nemcsak azért, mert a bankok alapvetően financiális jellegével szemben a világkereskedelem áruforgalmában való közvetlen részvételük valójában rendszeridegen elemként épülne tevékenységükbe. Kétségeink alapja sokkal inkább a következő. Az adósságcsapda kialakulásának lényege abban áll, hogy a világkereskedelem bővülésének csökkenéséből (az a keresleti korlátokból) adódó terheket a centrum országok a külföldi hitelezés mechanizmusa révén a periféria és félperiféria gazdaságára hárítják át. A nemzetközi hitelek a centrum országok számára pontosan azt biztosítják, hogy a kereslet világméretű csökkenése nem a fejlett régió gazdaságának hanyatlását eredményezi. A hitelek közvetlen áruszállításra való átváltása pedig éppen e törekvésükkel ellentétes. Ebben az esetben ugyanis az ő veszteségüket jelentené a keresletnek a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években bekövetkezett világméretű összehúzódása.
Magától értetődően vetődik fel azonban a következő kérdés: ha az adós országok egymás után nem jelentettek be fizetésképtelenséget, miért nem jelentenek be egyszerre? Miért maradt el az adósok összefogása?
A válasz a világgazdasági rendszer és a gazdasági hatalommegosztás alapvető egyenlőtlenségében rejlik. Az ugyanis inkább formai, mint tartalmi különbség, hogy mind a kölcsönvétel, mind a kölcsönadás szervezeti rendje átalakult. Az adósságválság idején a külföldi tőke fő forrása a kötvénykibocsátás volt, melyeket a pénzügyi központ szerepét betöltő országok bankjai forgalmaztak és melyeket többnyire gazdag egyének vásároltak fel. A bankok tehát kívül kerültek a folyamatból, mihelyt a kötvényeket eladták. Az elszigetelt kötvényfelvásárlók érdekeinek gazdasági szerveződése pedig maximum a korábban már említett Kötvénytulajdonosok Tanácsának létrehozásáig terjedt.
Az 1980-as adósságválságban, vagyis a korporatív kapitalizmus idején a hitelezők a világ legnagyobb kereskedelmi bankjai, melyek a hitelek jelentős részét saját portfoliójuk keretében birtokolják – így az adósok fizetésképtelensége esetén ők lennének a vesztesek. A világ legnagyobb kereskedelmi bankjai érdekeinek gazdasági „összeszerveződése" már lényegesen egyszerűbb feladattá vált.
Egységes fellépésüket és érdekeik világgazdasági szintű megszerveződését elősegítette, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek rendszere ekkorra már kialakult: intézményei egyrészt jelentős hatalmi potenciállal rendelkeztek, másrészt már korábban is részt vettek a második és a harmadik világ hitelezésében. Ezért a kereskedelmi bankok a Nemzetközi Valuta Alappal megállapodást kötöttek, melynek értelmében a bankok addig nem nyújtanak további hiteleket az adós országoknak, amíg azok nem írnak alá egy szerződést a nemzetközi pénzügyi szervvel. így ruházták fel az IMF-et azzal a joggal, hogy az adós országok gazdaságpolitikáját is megszabhassák. Ez az oka annak, hogy az adós országok gazdasági stabilizációs programja „egy kaptafára megy", tartalmilag pedig mindegyik a konzervatív-monetarista gazdaságelméletet követi.
Az 1980-as adósságválság sajátossága tehát nem abban áll, hogy a világgazdasági függési rendszer létrejött. A meghatározó elem e függési rendszer sajátos szerveződésében, azaz annak alapvető egyenlőtlenségében rejlik. Az egyenlőtlenség kialakulásában pedig az USA kormányzati szervei is közrejátszanak. Az első két adósságválság idején az akkori pénzügyi központ, azaz Nagy-Britannia kormányzati szervei ugyanis tartózkodtak attól, hogy beavatkozzanak az adósok és a hitelezők tárgyalásaiba.
Az 1930-as adóssághullám idején Nagy-Britannia már nem, az USA pedig még nem rendelkezett olyan világhatalmi potenciállal, mely alapján a tárgyalások kimenetelét döntően befolyásolni tudták volna. Az 1980-as adósságválság tárgyalásain azonban az Egyesült Államok kormányzata már jelenlévő és aktív hatalmi tényező, bár politikáját egyeztetnie kell Japán és Nyugat-Európa legfontosabb kormányzati köreivel. (Mindez azért is figyelemre érdemes összefüggés, mert nálunk e folyamatok teljesen kimaradnak a gondolkodási horizontból, amikor a modernizáció jegyében elválasztanánk az államot a gazdaságtól.)
A nyolcvanas évek adósságválságának menedzselésében tehát mind Nyugat-Európa, mind Japán az USÁ-t ruházta fel a döntő gazdasági-politikai szereppel. Ennek oka egyrészt abban található, hogy az USA hátországához tartozó Latin-Amerika rendelkezik a világ legnagyobb adósságállományával. Másrészt abban, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi bankjai helyezték el a legtöbb hitelt az adós országokban. (Japán hitelnyújtása e térségben 1982 után élénkül meg.)
Így alakulhatott ki az adósságmenedzselés egységes és közös fellépést tartalmazó stratégiája: legfőbb célja annak mindenáron való megakadályozása, hogy az adósok egyoldalú moratóriumot jelenthessenek be. E stratégia gazdaságpolitikai lépései:
1982 augusztusában Mexikót a FED (az USA központi bankja) és az IMF együttesen egy gyors és rövid lejáratú fizetésképtelenséget megakadályozó hitelben részesítette. Ezt követően az IMF támogatásával átütemezték Mexikónak a kereskedelmi bankokkal szemben fennálló fizetési kötelezettségeit. Egyidejűleg azonban a kereskedelmi bankok felfüggesztették a többi dél-amerikai országba irányuló hitelfolyósítást, amivel felgyorsították az egész térség adósságválságát, annak érdekében, hogy azokat az átütemezés kérésére kényszerítsék, így az egész régió szinte azonos időben kényszerült az IMF válságmenedzselési politikájának elfogadására. ( E tekintetben Latin-Amerika és Kelet-Európa szintén hasonlóságot mutat.) Mindez azt szolgálta, hogy a kereskedelmi bankok gyorsan átadják az IMF-nek az adósságkérdésben a kezdeményező szerepet.
1983 közepére – Kolumbia kivételével – már az összes eladósodott latin-amerikai ország kénytelen volt átütemezésért folyamodni. 1982-85 között a tárgyalások több fordulója zajlott le. Ennek eredményeként a kereskedelmi bankok megalapították az ún. Hitelezők Bizottságait. Minden adós országot hozzárendeltek egy-egy bizottsághoz. A bizottságok tagsága csupán körülbelül tíz-tizenöt bankra korlátozódott, melyeket felruháztak az összes hitelező képviseletével. A latin-amerikai Hitelezők Bizottságaiban természetesen az USA bankjai jutottak képviseleti szerephez, de kb. három-négy mandátummal Nyugat-Európa, Japán és Kanada is rendelkezett.
A Hitelezők Bizottságának megalakulása döntően hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi kamatlábak ugrásszerűen megnőttek. Vagyis: az átütemezésekkel valójában a bankok óriási profitot vágtak zsebre, miközben azt a látszatot keltették, hogy tárgyalókészséget és megértést tanúsítanak az adósok iránt.
1985 közepére világméretekben is nyilvánvalóvá vált, hogy e válságmenedzselési stratégia nem megoldotta, hanem tovább mélyítette az adósságválságot. Az adós országok külkereskedelmi mérlegtöbblete a belső gazdasági növekedés forrásait élte fel, így minden eladósodott ország elindult az egyre súlyosabb recesszió útján. Az exporttöbbletet a világkereskedelem bővülésének lelassulása miatt mindannyian csupán az import visszafogásával érték el, ami előbb-utóbb a termelés hanyatlását eredményezi. Másrészt: ha az adósságszolgálat miatti jövedelemkiáramlást nem ellensúlyozza a működő tőke beáramlása, akkor a gazdasági válság további mélyülése elkerülhetetlenné válik. A fizetési mérleg javítását egyedüli célnak nyilvánító gazdaságpolitika így alapvető ellentmondásba került a gazdasági növekedés lehetőségeit megteremtő gazdasági elképzelésekkel.
Az ún. Baker-terv, melyet 1985 októberében Szöulban James A. Baker, az Egyesült Államok pénzügyminisztere hozott nyilvánosságra az IMF és a Világbank évi közgyűlésén, a növekedési feltételek primátusát fogalmazta meg. (Itt jegyezzük meg, hogy a magyar gazdaságpolitikusok dinamizálási programjára lehetséges, hogy a Baker-terv elgondolásai is hatottak.)
A terv tehát a takarékossági programokat gazdaságélénkítő stratégiával kívánta helyettesíteni. Ennek jegyében három év alatt összesen 29 milliárd dollárt ajánlott fel a világ 15 legeladósodottabb országának. Közben a magánbankokat is arra serkentette, hogy jelentősen növeljék hitelnyújtási aktivitásukat, valamint segíteni kívánta, hogy az adósok kedvezőbb feltételek mellett kaphassanak kölcsönöket.
(A fejlett tőkés országok részéről) azonban a Baker-terv nem élvezett igazi támogatást. A terv egyetlen haszonélvezője Mexikó volt, mivel 1986 folyamán az adósságválság utáni legkedvezőbb feltételek mellett jutott hitelekhez. A mexikói példán felbuzdulva Argentína és Venezuela is megkísérelt a mexikóihoz hasonló feltételekkel hitelekhez jutni. Kérésüket azonban a bankok csak akkor teljesítették, amikor 1987 februárjában Brazília időleges moratóriumot jelentett be. Tehát annak érdekében, hogy elkerüljék a moratórium-bejelentések továbbgyűrűzését, mind Argentína, mind Venezuela a mexikóihoz hasonlóan kedvező hitelekhez jutott. Összesen ennyi volt a Baker-terv hatása. A várt gazdasági élénkülést nem hozta meg, mivel az adós régiótól elszívott jövedelem továbbra is nagyságrendekkel felülmúlta azt a csekély ellentételezést, mely a néhány ország számára nyújtott valamivel kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségekben merült ki.
Az eddigiek összegzéseképpen: a hitelezők részéről mutatkozó kezdeményezések egyike sem vezetett a válság megoldásához. Ugyanakkor gazdasági hatalmuk mindeddig megakadályozta, hogy a másik fél, azaz az adósok kezdeményezésére elfogadható megoldást találjon a világ. A hitelezők gazdasági hatalma azon alapul, hogy a nemzetközi pénzügyi szervek és a vezető tőkés kormányok támogatásával kartellbe tömörültek. A fejlett Észak szilárd és egységes fronttá szerveződött. Ez jelentősen csökkentette az adósok kartellbe tömörülésének esélyeit, vagyis azt, hogy fellázadjanak a rájuk kényszerített gazdasági játékszabályok ellen, és gazdasági összefogással vagy együttes fizetésképtelenséget jelentsenek be, vagy minimális programként kedvezőbb elbánást követeljenek.
Eddig főleg a hitelezők oldaláról vizsgáltuk a kérdést: milyen tényezők hozták létre a hitelezők kartelljét, egyszersmind lehetetlenné téve az adósok kartelljének kialakulását. E két folyamat ugyanis egymás tükörképe. Vizsgálódásunk azonban csak akkor teljes, ha ugyanezt a kérdést az adósok oldaláról is felvetjük. Érdekeik megszervezésére, egyeztetésére ugyanis 1983 és 1987 között számtalan, bár sikert nem eredményező kísérletet tettek, (melyet az adósok gyakori tárgyalásai is bizonyítanak).
Az adósok (legnagyobb adósok) tanácskozásai 1983-87 |
|||
Időpont |
|
Hely |
A tanácskozás formája |
1983 |
március |
Panama |
Amerika-közi Fejlesztési Bank évi közgyűlése |
1983 |
július |
Caracas |
Simon Bolivár Centenáriumi Emlékülés |
1983 |
szeptember |
Caracas |
Nemzetközi Pénzügyi Konferencia |
1984 |
január |
Quito |
Ecuador elnöke által összehívott különleges tanácskozás |
1984 |
március |
Punta del Este |
Amerikai Fejlesztési Bank évi közgyűlése |
1984 |
június |
Cartagena |
Latin-Amerika elnökeinek és pénzügyminisztereinek tanácskozása |
1984 |
szeptember |
Mar del Plata |
Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása |
1984 |
február |
Santa Domingo |
Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása |
1985 |
július |
Lima |
Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása |
1985 |
július |
Havanna |
szakszervezeti vezetők tanácskozása |
1985 |
augusztus |
Havanna |
szakszervezeti személyiségek tanácskozása |
1985 |
december |
Montevideo |
Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása |
1986 |
február |
Punta del Este |
Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása |
1987 |
szeptember |
Washington |
IMF/Világbank éves közgyűlés |
1987 |
november |
Acapulco |
8-ak csoportja elnökeinek találkozója |
Forrás: Latin American Weekly Report, 1987. |
Röviden tekintsük át e tárgyalássorozat kimenetelét. Az adósok egyik legkorábbi tanácskozására 1983 márciusában került sor az Amerikaközi Fejlesztési Bank évi közgyűlése keretében. Az ecuadori pénzügyminiszter egyik vezető gazdasági tanácsadója átfogó javaslattal kívánt előállni: egyéves moratórium minden adós országnak, ezt követően hatéves átütemezés, a kamatlábak csökkentése, új hitelek a bankoktól. Javaslata azonban a nagy adós latin-amerikai országok ellenállása miatt megbukott. A később Quitóban tartott tanácskozás záródokumentuma is csupán az adósok fellépésének koordinálásáról, és nem egy közös és egyeztetett stratégiáról beszélt.
A leginkább ismert, és a legnagyobb várakozást kiváltó tanácskozás 1984 júliusában volt Cartagénában. A tizenegy legbefolyásosabb latin-amerikai ország elnökének és pénzügyminiszterének tárgyalása az ún. Cartagénai Egyezségben összegződött. E tanácskozás sem eredményezte azonban az adósok kartelljét, amit szintén a legnagyobb adósok ellenállása akadályozott meg. Argentína elnökének álláspontja plasztikusan kifejezte a nagy adósok visszautasító magatartását az adósok kartelljének létrehozását illetően. „Csak azok beszélnek manapság az adósok kartelljéről, akik nem értik az egész problémát. Mert mi is az adósok kartellje? Az, hogy minden adós országot egy kalap alá vegyünk? Az, hogy mindegyikük ugyanolyan kamatráta mellett jusson hitelekhez? Az, hogy a visszafizetés időintervallumát mindenki számára hasonlóan állapítsák meg? De hiszen ez lehetetlen: az adósságok nagysága, azok összetétele, a fizetési feltételek országról országra különböznek. De maguk az országok is különböző jellegűek. Az ugyan lehetséges, hogy az adósságkérdés megközelítésének kritériumait egységesítsük és a problémakezelés politikai elveit közösen rögzítsük: de a hitelezőkkel a tárgyalásokat az egyes országoknak külön-külön, önállóan kell lefolytatniuk." (Forrás: Latin American Weekly Report 1984. június 29.)
A legradikálisabb tanácskozásokon, azaz a két, Havannában tartott megbeszélésen (1985. július és augusztus) nem is vettek részt magas rangú kormányzati tisztségviselők. Castro egyoldalú moratóriumjavaslatát egyetlen latin-amerikai kormány sem támogatta, és Kuba is tovább folytatta adósságszolgálata fizetését. A kubai tanácskozás után egyértelműen kiderült, hogy az adósok egységes fellépése egyelőre váratni fog magára.
Magyarország számára figyelemre méltó az acapulcói értekezlet. A nyolc legnagyobb latin-amerikai ország itt arról folytatott eszmecserét, hogy az IMF stabilizációs programjának végrehajtása teljesen ellentétes a demokrácia intézményrendszerével, és szembefordul minden olyan törekvéssel, mely a demokrácia fokozását célozza e térségben. Politikai reformunk sorsát ugyanis nálunk is alapvetően eldöntheti, hogy a jövőben azonosítjuk-e gazdasági reformtörekvéseinket az IMF gazdaságpolitikai ajánlásaival. A magyar politológia számára így igazi kihívást jelentene az acapulcói tanácskozás tüzetes feldolgozása.
Melyek a főbb okai annak, hogy az adósok kitartottak a külön-külön tárgyalások stratégiája mellett, és ezzel a maguk részéről is hozzájárultak a hitelezők „oszd meg és uralkodj" elvének érvényesüléséhez?
Az első ok valószínűleg abban található, hogy egyetlen ország sem akart lemondani a többi adóssal szemben meglévő pozicionális előnyéről a hitelezőkkel kialakított kapcsolataikat illetően. Másrészt, egy kartell kialakítása olyan pontos és megbízható információáramlást feltételez a döntéshozók között, melynek politikai és technikai infrastruktúrája még napjainkra sem alakult ki az adós államok egymás közötti kapcsolataiban. Továbbá, az adósok kartellba szerveződése feltételezte volna azt is, hogy közös védelmi hálót alakítsanak ki a hitelezők esetleges szankciói ellen. E közös védelmi rendszer pedig csak gazdaságpolitikájuk átfogó összehangolására épülhet, melynek még a csírái sem alakultak ki e régióban. A hitelezők kartellje is csupán azért jöhetett létre, mert a fejlett régió országai gazdaságpolitikájának összehangolása már megtörtént.
Miközben a vezető tőkés országok ideológiájukban diszkreditálják a tervezés gazdaságfilozófiáját, valójában sokkal több tervezéselemet valósítottak meg, mint ideológiai ellenfeleik. A világgazdaságban e folyamat szerves részét képezi egységes globális stratégiájuk kialakítása.
Ezekből az okokból következik, hogy közös egységes fellépés helyett az adósok egyre inkább a hitelezők kegyeiért kezdtek el egymással versengeni. Ennek hátterében az is meghúzódik, hogy a külön-külön kezelés stratégiájának keretei között azt, aki megpróbált a hitelezők ellen fellépni, azonnal megbüntették. Aki pedig a hitelezőket barátságáról győzte meg, azt megjutalmazták. így születtek meg az eladósodás díszletei között a „sikeres modernizáció" kirakatországai: a délkelet-ázsiai térség államai, Latin-Amerikában pedig Chile.
Az eladósodás politikai dimenziói
E feltételek mellett mire számíthat a világ az adósság kérdést illetően? Mi hozhat az adósságkérdés kezelésében fordulatot? Latin-Amerika oldaláról nézve az, ha a stabilizációs és kibontakozási programok okozta egyre mélyülő válság néhány országban nemcsak kormányzati változáshoz, hanem a politikai rendszer egészét érintő változásokhoz vezetne. Az IMF-program ellen tiltakozó szakszervezetek támogatásával hatalomra jutó új vezetés előbb-utóbb talán nem kívánja kitenni magát annak a politikai és gazdasági eróziónak, mely az IMF-programok végrehajtása esetén szükségszerűen hatni kezd.
Az adós országok adósságpolitikájában a kormányzati változások azonban csak akkor hoznak döntő fordulatot, ha a szakszervezetek támogatására építő plebejus-demokratikus oppozíció közel egyidőben jut kormányzati hatalomhoz több latin-amerikai országban. Az igazi kérdés: az új vezetők mennyire lesznek képesek a többi adóst egységes fellépésre ösztönözni.
A hitelező országok oldaláról Japán és az NSZK magatartása mutat a holtpontról való kimozdulás irányába: az utóbbi időben érdekeiket az adósok gazdasági növekedésének előmozdításában fogalmazták meg: ebből az IMF takarékossági-restrikciós politikájának indirekt bírálatát olvashatjuk ki. Érlelődik az a felismerés, hogy a takarékossági programok az adós országok hagyományait és már meglévő intézményeit is lehetetlenítik, nemcsak azért, mert a hatékony gazdálkodás kritériumát az abszolút elnyomorodás fokozásában látják, hanem azért is, mivel a restrikciós politika következtében előálló gazdasági leépülést a társadalom egyes rétegei közötti fokozódó jövedelmi különbségekkel párosítják. A plebejus-demokratikus hatalomátvételben a szakszervezeteknek általában kulcsfontosságú szerepük van.
A világ adósságállományának legnagyobb hányadával rendelkező térségben – tehát Latin Amerikában – a baloldal előretörését magával hozó politikai fordulat a szocialista országok helyzetét is megváltoztatná. Kedvező hatást e változások a szocialista országokra azonban csak akkor gyakorolnának, ha a latin-amerikai régió adósságkezelési stratégiájában a politikai fordulat még azelőtt bekövetkezne, mielőtt térségünkben a politikai erózió nyílt politikai válsággá válna.
Kelet-Európa ugyanis fordított Latin-Amerika. Míg náluk az IMF válságmenedzselési politikájának kudarca e programok ellenzőinek, azaz a baloldalnak a politikai erejét fokozza, addig nálunk ugyanez a baloldal erejét őrli fel. Ennek oka az, hogy nálunk a programokat a párt nemcsak felvállalta, hanem a közvéleménynek mint a párt megújulási politikáját mutatta be. Az MSZMP ezzel egy konzervatív gazdaságpolitika ideológiáját tűzte zászlajára. E gazdaságpolitika pedig nemcsak a gazdasági válságot mélyítette, hanem ennél súlyosabb következménnyel is járt: a marxizmus díszletei között a hivatalos gazdaságfilozófia rangjára emelkedő monetarizmus a baloldal eszmei megújulásának kísérleteit morzsolta szét.
A párt tehát hibát követett el, amikor a közvéleményt nem tájékoztatta az eladósodásról és az ennek nyomán kialakult gazdasági és politikai függési viszonyokról. Népszavazást sokkal inkább kellene tartanunk az adósságprobléma menedzselési módját illetően, mint azokban a kérdésekben, melyet a válság folyamán a különböző politikai erők a közvélemény elé vetnek. Amikor az ország 1988-ban több mint egymilliárd dollárt fizetett ki csak kamattörlesztésre, s mindezt akkor, amikor az adósságkérdés megoldásának semmilyen esélye nincsen – elképzelhetünk-e ennél nagyobb pazarlást, veszteséget ma gazdálkodásunkban? Más régióban e folyamatot – jogosan – az ország kivéreztetésének nevezik.
E folyamatok pontos bemutatásának elmaradása miatt a közvélemény tehát az IMF és a Világbank által követelt stabilizációs és kibontakozási programot a párt programjaként, a gazdasági kibontakozás elmaradását, a válság további elmélyítését a szocializmus kudarcaként éli meg. A politikai eróziót tovább mélyíti, hogy mindezt a párt a reform-csomagterv címszavával ruházta fel – s így ezen intézkedések sikertelensége a közvéleményben ma már a szocializmus = modernizációs zsákutca képzetét erősíti.
E folyamatok hátterében a szellemi élet torzulásai is meghúzódnak; nemcsak a gyakorlati gazdaságpolitika, hanem az elméleti közgazdaságtan domináns áramlatai is egyre inkább az IMF gazdaságfilozófiájának alapjaira építették a szocialista gazdaság reformjának eszmei tartalmát. Ezt az összefüggést a közvélemény azonban nem ismeri, mert a napjainkat jellemző félnyilvánosság a közvéleményt formáló tömegkommunikációs csatornákból az e kérdésekről „másként gondolkodókat" kizárta.
E folyamat a hetvenes évek végétől gyorsult fel: a reformeszmét nemcsak egyoldalúan kisajátította a konzervatív gazdaságfilozófia, hanem ezzel párhuzamosan minden egyéb szellemi kísérletet is azonnal diszkreditált azáltal, hogy a reformellenesség címkéjét ragasztotta rájuk. A sztálinizmus meghaladása a vitamódszer végleges felszámolását is előfeltételezi: a sztálinizmus ellen ugyanis nem lehet sztálinista módszerekkel harcolni.
*
Felgyorsult politikai életünkben a politikai elemzéseket is tartalmazó fejtegetések megírásának ideje maga is később politikai jelentőségűvé válhat. Ezért tartom szükségesnek jelezni: ez az írás 1989 februárjában keletkezett.
Jegyzetek
1 . Szegő Andrea-Wiener György: Gazdasági helyzet, társadalmi mozgásirány, 1988. október 16. Kézirat 1-10. old.
2 . A nemzetközi pénzügyi irodalomban a hazárd finanszírozás szinonimájaként a Ponzi-finanszírozást is használják. Charles Ponzi bostoni „pénzügyi varázsló" volt, aki felfedezte, hogy amennyiben letétekre magas hozadékot ígér, nagy mennyiségű letétet (pénztőkét) tud szerezni. Az eladósodást finanszírozni tudja az eladósodás növelésével egészen addig, ameddig a kölcsöntőke gyorsabb rátával növekszik, mint az általa felajánlott kamatok. Amikor azonban a letétéi lassabban növekszenek, mint a kamatfizetési kötelezettsége, a kamatok törlesztéséhek már nem tud eleget tenni. Amennyiben tehát a letétek kamatokat meghaladó gyorsuló növekedése megszűnik, és az újabb hiteleket arra használja fel, hogy a kamatokat fizesse, az egész Ponzi-finanszírozás előbb-utóbb gyakorlatilag összeomlik. Vö. Hyman P. Minsky: Can „it" happen again? Essays on Instability and Finance. New York 1982. 70. p.
3 . Szegő Andrea: Ki a felelős az eladósodásért. Világgazdaság, 1988. december 16.. André Gunder Frank: Causes and Consequences of the World Debt Crisis. 1988. Sept. 13. Kézirat. Az eladósodást a világgazdaság ciklikus és egyenlőtlen fejlődésével számos nyugati szerző is egybekapcsolja. Többek között: Harry Magdoff – Paul Sweezy: Nation and the Financial Explosion. Monthly Review Press, New York 1987, vagy Cheryl Payer: The debt trap. Monthly Review Press, New York 1974.
4 . Vö.: A Népbíróságnak az IMF gazdaságpolitikáját elítélő ítélete, melyre az IMF és a Világbank évi közgyűlésével egyidőben került sor Nyugat-Berlinben. A Nemzetközi Népbíróság az IMF tevékenységét nemcsak az emberi jogokat, hanem az országok önrendelkezését, szuverenitását sértőnek minősítette. Permanent Peoples' Tribunal: Tribunal about the policies of the International Monetary Fund and the policies of the International Monetary Fund and the World Bank. September 26 to 29. 1988. West Berlin.
5 . Sok esetben hallani azt az érvet, hogy a költségvetési kiadásokat a nagy adós latin-amerikai országokban nem csökkentették a takarékossági programok hatására sem. E nézetek az infláció felgyorsulását is erre vezetik vissza. Valójában az okozati lánc éppen fordított: az infláció miatt tűnnek magasnak a költségvetési kiadások. A kiadások között veszik ugyanis számba a költségvetés hitelfelvételének kamatterheit is: a belföldi kamatlábak emelkedése miatt (mely az infláció egyenes következménye) a költségvetés kamatkifizetése például 1988-ban Mexikóban az összes állami kiadásoknak több mint felét tette ki. Az infláció mértékével korrigált költségvetési egyenleg alakulása: 1982-ben a deficit a GDP 5%-át tette ki, mindez 1987-re 1 %-os szufficitté fordult. Forrás: The Economist, 1989. Február 11-17. 86. old.
6 . Nagy Sándor: Nemzetközi adósságcsapda. Külgazdaság, 1988/ 2-3. sz. 104-120. old.
7 . Szegő Andrea-Wiener György: A makroprofit-elmélet és a külgazdaság. Külgazdaság, 1988/2-3. sz. 373-384. old.) A tanulmány megírásakor felhasználtam: Szegő Andrea-Wiener György: Gazdasági helyzet, társadalmi mozgásirány. Kézirat. 1988. október 16. 1-10. old.
8 . Kardos Tamás: A tőkefelhalmozás és a világpiac kapcsolatának tendenciái. Közgazdasági Szemle, 1988/11. sz. 1293-1306. old.
9 . Kardos Tamás: lm. 1302. old.
10 . E megjegyzéssel nem azt állítjuk, hogy a hetvenes évek második felének „monetarista ellenforradalma" megdöntötte volna az elméletben a keynesizmust. Igaz ugyan, hogy a gazdaságelméletben a neoklasszikus iskola vált domináns irányzattá, a gyakorlati gazdaságpolitikában azonban még a legkonzervatívabb kormányzatok sem követték/követik a neoklasszikus iskola ajánlásait. A gazdaságpolitikában azonban egy markáns irányváltás mégis végbement: ennek hátterében azonban nem a monetarizmus kontra keynesizmus ellentéte áll, hanem a keynesizmus két formájának különbsége. Az empirikus elemzések azt bizonyítják, hogy az állami költségvetés szerepe sem Thatcher, sem Reagan alatt nem csökkent. Sőt: Reagan idején a korábbi időszakhoz képest ugrásszerűen nőtt az állami költségvetésen keresztüli deficitfinanszírozás jelentősége. A különbség a keynesizmus korábbi formájához képest a költségvetési kiadások irányának megváltozásában van: a szociálpolitikai ágakból a hadiiparba áramlanak a kiadások. A keynesizmus nagyjai közül Michael Kalecki és Joan Robinson megjövendölte a keynesizmus e lehetséges fordulatát. Azt ugyanis, hogy a deficitfinanszírozáson keresztüli konjunktúraszabályozást, és ezzel a klasszikus típusú válságok elkerülésére hozott keynesiánus receptet nemcsak a jóléti állam megalapozására, azaz demokratikus célok érdekében lehet felhasználni, hanem egy konzervatív-antiszociális gazdaságpolitika érdekében is. E formát Joan Robinson elfajzott keynesizmusnak nevezte. A keynesizmus e második típusának sajátos kifutási lehetőségét mutatja, amikor a hatékony kereslet növelését nem a belső piacra építik, hanem a külföld vásárlására. Japán, a délkelet-ázsiai térség, valamint az NSZK exportvezérelt növekedési pályája ezen a gazdaságpolitikai koncepción alapul. Ezért nem véletlen, hogy amikor az NSZK a keynesizmusank nem a belső, hanem a külső piacra építő gazdaságstratégiáját kezdte követni, a szociáldemokrácia el is vesztette kormányzati hatalmát. A gazdaságelméletek politikai dimenziójának elemzése azonban önálló tanulmányt igényel.
11 . Kardos Tamás: Im. 1303. old.
12 . Robert Triffin: A Brief for the Defence of the International Monetary Fund. 1-5. old.
13 . Vö.: Leland Jenks: The Migration of British Capital to 1875. Knopf. 1927. 47. old.
14 . Az ipari forradalmak szakaszolása többek között Eric Hobsbawm munkásságához kapcsolódik. Az első szakasz a textiliparon alapul, a második a szén, a vas és a vasút korszaka.
15 . Michael Edelstein: Overseas Investment in the Age of High Imperialism: The United Kingdom 1850-1914. Columbia University Press, 1982.
16 . A harmadik adósságválságról vö. Rosemary Thorp: Latin America in the 1930s. Macmillan, 1984.