A baloldal elméleti zsákutcáiról

A szerző egyik állítása, hogy a „szocialista" rendszer soha nem tudott a kapitalizmus szimmetrikus ellenpólusává nőni, így bukása nem volt meglepő. Akik a kapitalizmus bukására számítottak, nem vették figyeléfftbe, hogy a monopolkapitalizmus nem a kapitalizmus utolsó szakasza; a tartós és életképes tendenciát a szervezett kapitalizmus jelentette. Megállapítja azt is, hogy ami lezárult, az feltehetőleg az a korszak, amelyben a szocialista forradalmiság a munkásosztályhoz kötődött.

A baloldal elméleti zsákutcáival való foglalkozás számomra min­denekelőtt két paradoxont vet fel. Egyrészt: ha világos és hatá­rozott leírást tudnánk adni ezekről a zsákutcákról, akkor ebből az is következnék, hogy megjelennek számunkra azok az utcák, amelyeken a jövőben járnunk kellene. Ha legalább kidolgozott negatív álláspontjaink lennének – mi az, ami kategorikusan ele­sik -, abból már kirajzolódnék a pozitív megoldás iránya. Sajnos azonban azt kell mondanom, ennél rosszabbul állunk. Csak a le­vés állapotában lebegünk. Másrészt, s ez a második paradoxon, abban biztosak lehetünk, hogy van baloldal, mind szociálisan, mind kulturálisan – Ady és József Attila költészete a magyar kultúrában megszüntethetetlenül fenn fogja tartani ennek ethoszát -, és hogy vannak elméletek is. De, hogy baloldali elméletek vannak-e, ez már nem is olyan magától értetődő, ahogy a kér­désfeltevés sugallja.

A tudományos elmélet lényegi kritériuma, hogy objektivitásra törekedjék, immanens jelenséganalízist adjon, a szétszórt soka­ságok átfogó magyarázatát nyújtsa koherens kategóriarendszer­rel, s ha lehet, a jelenségekre alkalmazott magyarázó elvei, sza­bályszerűségei jövőt anticipáló mozzanatokat is tartalmazzanak,1 – itt és most fel nem sorolandó ismeretelméleti és logikai (a szok­ványos tudományelméleti) követelmények megsértése nélkül. A tudományos elmélet ezen követelményeinek a társadalom jelen­ségeit vizsgálva igen nehéz eleget tenni, s ebből a nehézségből fakad azután, hogy az emberek gyakorta összetévesztik a tár­sadalomtudományos elméleteket ezen elméletek vélt vagy valós ideológiai funkcióival, illetőleg az ideológia vulgáris fel­fogásait terjesztik ki minden társadalomtudományos magyará­zatra, elméleti rendszerre vagy teorémára. Szemben e kiterjesz­téssel, az ideológiát sem lehet pusztán szándék szerint előállíta­ni, nem egyszerűen érdektörekvésekről van szó ebben, és nem is szándékos becsapásról, hanem arról, hogy bármilyen szellemi tevékenység, legyen az művészeti, társadalomtudományos, publicisztikai vagy vallási, ideológiává válhat, ha és amennyiben megragadja a tömegeket, képes azok magatartását és gondol­kodását befolyásolni. Azaz bizonyos kontextustól függő ered­ménytől (tudniillik hogy képes-e egy szellemi termék tudatos­sá és cselekvőképessé tenni az emberek társadalmi gyakor­latát") – nos tehát ettől lesz (vagy nem lesz) ideológiává a szel­lemi termék, és nem attól, hogy egy adott társadalom adott poli­tikai tagoltságában – formális viszonyát tekintve jobb-bal tagolt­ságában – a szellemi termék létrehozójának intenciói szerint ez a baloldalt vagy a jobboldalt kívánta-e szolgálni. Csak a vulgáris redukcionizmus álláspontjáról látszik úgy, hogy a pár­tosságból lesz az ideológia. Valójában az objektivitás szoríthat az „ideológiai" eredményesség felé, mert az objektivitásnak van a jelenségeket megmagyarázó viszonyokat átvilágító, ad hominem demonstráló értéke. Mindezt egy olyan országban, ahol tíz­tizenöt éven keresztül mással sem foglalkoztak az értelmiségi „elit" tagjai, mint hogy saját állításaik „tudományosságát"állítsák szembe mindenkori vitapartnereik „ideologikus" állításaival, nem könnyű megérteni. S nem könnyű megérteni azért sem, mert – Giambattista Vico (1668-1744) azon mély gondolatának megfe­lelően, miszerint az emberek könnyebben értik meg a társadalmi jelenségeket, mert azokat csinálják is, mint a természetieket, amelyeket csak szemlélnek – a mindenkori társadalmi helyzetet a közvetlen gyakorlati tudat úgy éli át, hogy amiből valamit meg­ért, arról azt gondolja, hogy már érti is. A hétköznapi gondolko­dás ítélkezése során parciális magyarázó elveket észrevétlenül általánosít túl, és valóban zavartalanul, ha a társadalomról van szó, megteszi ezt, holott a természeti jelenségekkel való foglal­kozáskor valószínűleg nem tenné meg. Kritikai, távolságtartó tu­dat hiányában nincs szüksége analízisre, kikapcsolja a társada­lomtudományból a jelenségek, a részstruktúrák szaktudomá­nyos felbontását, oksági leírását, s azt gondolja, hogy ezt meg­teheti, ha feltárja a dolgok „ideológiai funkcióját". Rövidre van zárva így elmélet és ideológia összefüggése – attól tartok, hogy a tanulmány címében is.

Ami a baloldaliságot illeti, formális politikai viszonymeghatá­rozottságról van itt szó. Például, ha 1992 Magyarországát, mint létalapot választom ki, megismerésem tárgyává téve azt, akkor a hatalmon lévő konzervatív politikai kurzushoz képest a liberális állásponttól a polgári radikalizmuson és szociáldemokrácián ke­resztül a marxistákig, szocialistákig, kommunistákig, anarchistá­kig – megannyi pozíció baloldalinak számít. Sokan vannak, akik valamihez képest, adott alapon, baloldalinak számítanak. Hogy mindezeknek az alakulatoknak lenne valaminő közös társada­lomelmélete, ezt viszont már nem hiszem. Úgyhogy az elmélet kifejezés a politikai tagoltságra vonatkozó baloldaliság fogalom­mal zavarmentesen, közvetítés nélkül bizonyára nem vegyíthető. 1989-ben például a bal- és a jobboldal közötti választóvonal egészen másutt húzódott, mint 1992-ben, mert akkor még az elemzés tárgya más létalapon vetődött fel. Viszonytermészetű fogalmakról van tehát itt szó. Fogalmilag csak annyiban van bal­oldal, amennyiben van jobb is, és fordítva. Egyik a másikat felté­telezi ugyanakkor, amikor nem lehet azonos vele. Abszolút és időtlen (történelmi és társadalmi vonatkozás nélküli) fogalom­ként téves elképzelnünk bármelyiket, még ha a fentebbi formális általánosságában a politikai elemzés értelmes és megkerülhe­tetlen kategóriapárjáról van is szó. Mert ez a formális minőség tartalmilag szükségképpen vonatkozik valamire, például pártok, irányzatok közötti különbözőségekre, vagy párton belüli szár­nyakra, csoportokra, vagy, mondjuk, gazdaságpolitikai koncepci­ókra stb. A kategóriának ez a tartalmi vonatkozása ad alkalmat elrelativizálására, ad abszurdum, ellehetetlenítésére. Mert köz­ben észrevétlenül végbevihető olyan összefüggésváltás, reláció­váltás, amivel zavar idézhető elő. Például abból, hogy minden pártnak van jobboldala, centruma és baloldala, még nem követ­kezik, hogy egy jobboldali párt bal oldalát azonosíthatnánk egy baloldali párt bal oldalával – mint ahogyan ezzel a csúsztatással gyakran él a mindennapi gondolkodás és publicisztika.

Természetesen a tudományos igényű gondolkodás differen­ciáltabb a közvetlen politikai tudatnál. Nem is képezhető le min­den társadalmi probléma a politika ezen jellegzetesen érdek- és akaratkötött kategóriapárosára, lévén ennek a funkciója nem a megismerés, hanem a saját álláspont, valós vagy vélt érdekek érvényesítése. A jobb-bal minősítésnek, tájolásnak és tájékozó­dásnak ez ad értelmet. Változtatva a problémákat változik a minősítés, eltolódik a két pólus közötti centrum. A történelem azonban ad számunkra egy máig érvényes mércét. A francia forradalom mércéjét, ahol a jobboldaliságot a versengő individu­umok formális egyenlősége jelentette, ami előrelépés volt a feu­dális rendiség függőségi formáihoz képest. Ezzel szemben a baloldaliságot a szociális érzékenység, az a szemlélet jellemez­te és jellemzi, mely szerint az egyén társadalmi helyzete nem­csak az egyéntől függ, hanem társadalmi kondícióitól; sőt az egyén is társadalmi lény.

Ami a szigorú értelemben vett elméletet illeti, itt is nehézsé­get jelent, hogy az elméletnek is van történelmi meghatározott­sága, mint ahogy a politikai tagoltságnak is volt. Egy elmélet el­oldódhat, elszakadhat keletkezéskori funkciójától, és így megvál­tozott helyzetben olyan funkcióváltáson mehet keresztül, mely­nek következtében már alig-alig hasonlít keletkezéskori önmagá­ra. Az arisztokratikus-elitista történelemszemlélet eredendően a konzervativizmushoz és a jobboldalhoz kötődik, s ez ma is így van. Mindez nem jelenti, hogy ne lehetne felhasználni, leíró érte­lemben, ezt az elitelméletet olyan viszonyok leírására, amelyek most nálunk új uralmi, függőségi formákat hoznak létre. Teszem azt, a gazdaság feletti korábbi pártirányítást a bankoktól és pénzügypolitikai irányítóktól való függés kemény tényei váltják fel. Ezek értelmezésében Wilfried Paretónak az elitek cirkuláció­járól szóló tanítását ma sokoldalúan konkretizálhatjuk hazai vi­szonyainkra. Hogy aztán ezen folyamatok megragadásán túl­menően a folyamatokat igazolandónak vagy kritikailag elvetendőnek értékeljük, ez már nem a helyzet elméleti ábrázolásá­nak, bemutatásának a dolga lesz, hanem annak a kérdése, hogy az adott uralmi formákat itt és most történelmileg szükség­szerűnek vagy ellenkezőleg, súlyos károkat okozó devianciának értékeljük.

Ugyanazon tudományos rendező elv vagy paradigma tehát eltérő funkciót tölthet be aszerint, hogy mi az a helyzet, amire vonatkozik, továbbá, hogy legitimáló vagy a viszonyokat kritikai­lag felülvizsgáló mértékként szerepel-e. Ezért jelent problémát, kettős paradoxont számomra a baloldal elméleti zsákutcájának témája. Ebből következően, hadd szóljak a továbbiakban arról, amihez értek, nevezetesen a marxi kritikai társadalomelméletről, s ne az összes szóba jöhető baloldali elméletről, ami a mai poli­tikai tagoltság alapján felvethető.

Hogy állunk a marxizmussal 1989-1991 után?

In medias res, megállapíthatom, hogy a nyolcvanas évtizedben nemzetközileg valamiféle alkonya vagy legalábbis visszaesése volt megfigyelhető a marxizmusnak, aminek az okait fel kell tár­nunk. Mindazonáltal ez a visszaesés magyarázható a marxiz­mus keretein belül, nem kell túllépnünk rajta, és főleg nem kell elvetnünk ezt a társadalomtudományi irányzatot, sőt világnéze­tet ahhoz, hogy megérthessük: miért nincsenek új, friss hajtások a nemzetközi marxizmus családfáján, szemben a század hatva­nas-hetvenes stb. évtizedeivel, amikor egyre újabbak bukkantak fel. Ha csak felidézzük a hetvenes évtizedet, azt látjuk: Francia­országban az Althusser és Poulantzas nevével fémjelezhető strukturalista marxizmus, nemzetközi kihatással, a szociológiá­ban Alain Touraine „Production de la société"-je2 vagy Pierre Bourdieu megannyi munkája, szimbolikus erőszakelmélete (né­mi weberianizmussal ötvözve) – egyszóval számottevő eredmé­nyek születtek. De hasonlóképpen jelentősek a teljesítmények Németországban, a frankfurti iskola harmadik nemzedéke eseté­ben,3 vagy gondolhatunk a „Kapitallogiker" irányzat elemzéseire, ugyanakkor, amikor Angliában a „politikai marxizmus" (Bob Jessop, Ralph Milliband, E. M. Wood, A. Gilbert stb.) teljesítménye­ire hivatkozhatom.4 Nálunk kevésbé ismert a latin-amerikai vo­nulat, másutt erről antológiát adtak ki.5 De Kelet-Európában is jelentős fejlemények tanúi lehettünk. Hazánkban a Gramsci-recepcióra vagy Lukács György utolsó munkáira utalhatok, mond­juk a polgári jogban Eörsi Gyula, a jogelméletben Peschka Vil­mos, az irodalomtörténetben Király István munkássága mellett, sok mindent nem említve. (És figyelembe véve szubjektív korlátaimat, ismereteim sajnos közel sem teljes voltát, különösen, ami a természetkutatással összefüggő területeket illeti.)

Nem a pontos kronológiai határmegvonás a döntő – a szaka­szok mindig viszonylagosak, kivételekkel gazdagítottak – ahhoz, hogy megállapítsam: a visszaesés jó egy évtizede elmélettörté­neti tény. Hogy a kivételekről is szóljak: keveset tudok (tudunk) az amerikai marxizmusról, ámde mint legutóbb éppen az Esz­mélet szervezte konferencián hallhattuk David Rucciótól (USA), létezik és hat;6 és a japán kapitalizmus felfejlődésének követ­keztében a marxizmus gyökeret vert a felkelő nap országában is. Az összkép szempontjából mégis az a kérdés, mi a vissza­esés magyarázata, miért maradt el az elmélet megújulása az utolsó évtizedben?

Elfogadom az elméleti tudományoknak, így a marxizmusnak az elmélet fejlődésére adott azon magyarázó sémáját, mely sze­rint ezek mozgása döntően három tényezőn múlik:

I.                 a társadalmi-történelmi valóság változása a legdöntőbb té­nyező, amin az elmélet érvényessége nyugszik;

II.               az egyes társadalmi jelenségeket analizáló szaktudomá­nyos elemzések, a szakjellegű társadalomtudományok elemzési szintje;

III.              az elmélet, így a marxista elmélet önfejlődésének szintje, tényezője.

Mindezek nemcsak egymás mellett párhuzamosan ható té­nyezők, és nem is csak a kölcsönhatás tényét vagy hiányát kell megállapítanunk közöttük – bár ez is fontos lehet. Az elmélet ér­vényessége éppen azon múlik, hogy sikerül-e a marxi elmélet felé, mint ami a totalitás, az összfejlődés fő irányainak gondolati megragadására hivatott, közvetíteni az empirikus és történelmi tapasztalatokat, a tagolt egészbe emelni a részrendszerek szak­tudományos vizsgálatának eredményeit, egybelátni, gondolatilag rekonstruálni a relatíve külön álló komplexumokat. A kritikai el­mélet differencia specificája a „Sozial­wissenschaft oder Sozial­technik" típusú kérdésfelvetéssel szemben vagy a különböző té­nyezők egyenértékűségét hirdető weberi módszertannal, a mód­szertani pluralizmussal szemben mindig is ez volt (hogy ne is említsük a szubjektivisztikus kultúrtudományi és/vagy szellem­történeti orientációkat). Az egész gondolati rekonstrukciója, tör­téneti mozgásában való megragadása a közvetítések dialektikus elméletével – dióhéjban ez a marxi elmélet programja. Ma pedig – véleményem szerint – annak az elméleti keretnek a paradig­maváltásáról van szó, illetve kell, kellene szónak lennie, amelye­ket – az átlag teljesítménye értelmében – marxizmus-leninizmusnak neveztek. 1989-91-gyei, a kelet-európai korai, politikai szocializmusok,7 nyerskommunizmusok dominószerű összeomlásával új helyzet előtt állunk, ha komolyan vesszük, amit a mar­xizmus összfejlődéséről és programjáról eddig mondtam.

Előrebocsátom: azok számára, akik az emberiség történelmi útját meg akarják érteni és keresik az adekvát elméleti pozíció­kat az egyed és a nem drámájának feloldásához, keresik az em­beri társadalom társadalmi emberének nagyobb szabadságfokot biztosító társadalomalakulathoz vezető új utakat, nos tehát mindezek számára nem a marxizmus ért véget 1991-gyei, ha­nem csak annak különös történeti formája.8

Ma új korszak köszönt ránk: az elmélet megújításának kor­szaka, ha és amennyire meg tudunk szabadulni attól, amitől meg kell, s ami csak egy látszatnak a valóság rangjára emelé­séből adódott, továbbá attól is, amitől ideig-óráig meg is fogunk szabadulni: azoktól az „útitársaktól", akiknek karriereszköze volt vagy azzá vált a szocialista mozgalomban (vagy mozgalommal) való, nem túlzottan áldásos ténykedés, A létfolyamat azonban szelektál. Embereket, akik a mozgalom hanyatló szakaszában biztos elválnak tőle,9 s gondolatokat, mert a gondolkodás a létre vonatkoztatott. A léttények kritikai rostájának szelekcióját még­sem könnyű felfogni, mert a világtörténelmi vereség ellenére sem bizonyos, hogy azok – a tömeges tapasztalatok súlya által már nem idealizálható – kapitalista rendszerek, melyek kialaku­lófélben vannak, eredményesebbek lesznek-e, vagy ellen­kezőleg, közép- és hosszú távon éppenséggel elmaradnak azon rendszerektől, melyeket felváltottak. Az elmaradottság talaján keletkezett szocialista kísérletek veresége nem jelenti auto­matikusan a kapitalista elv győzelmét. Ezért gondolkodásunk ma nem szilárd egzisztenciákra, hanem a levés állapotában hánykolódó valóságra vonatkozik, s már-már reménytelennek tűnő, a rossz végtelenségbe tartó dialógusaink mind ez ideig ezért sem vezethettek eredményre. Magam éppúgy kételyek kö­zött vergődöm, mint mások, ajánlásaimat szerénynek szánom – fogadják megértéssel. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán korrigál­ni lehessen bizonyos elméleti pozíciókat, magyarázatokat, eze­ket élesen és világosan meg kell fogalmazni. Elmosódottan nem fog menni, mert bizonytalan állítások bizonytalan tartalmait nincs mivel szembesíteni.

Mi kerül, szerintem, a történelem lomtárába? Mégpedig közel sem véletlen okoknál fogva, hanem azért, mert két döntő moz­zanatában tévesnek bizonyult az az elméleti általánosítás (vagy sokszor inkább csak „kép"), melyet az elmúlt korszakról a mar­xizmus-leninizmus adott. A kapitalizmuselemzésről és a szocia­lizmuselemzésről, azaz a világrendszer elemzésében való tévedésekről van szó. Mert ha az volt a lényege a leninizmusnak, hogy új szakaszt konstatált a marxizmus fejlődésében, azt, amelyik kifejezi, hogy korunk fő tartalma a kapitalizmus és a szocializmus küzdelme, és ennek vezető ereje a munkás­osztály", akkor most ez a szakasz biztosan véget ért.

Ha a régi és új harcában a kapitalizmust mint a régit, a szo­cializmust pedig az új mozzanatát képviselőnek fogjuk fel, akkor megállapítható: a régit – sajnos – nem győzte le az új. Régi és új harcában három létszak váltja egymást, amíg az új győzelmet arat a régin. Először a régi kereteiben, formáiban jelenik meg; a második fázisban a régi mellé lerakódik az új – a régi és az új meg­kettőződött­ségének jelensége áll fenn -; hogy aztán a harmadik létszakban az új legyőzze a régit,

visszafordíthatatlanul domináljon felette. A leninizmus tételezé­sével szemben – melyet Sztálin Szverdlov-egyetemi előadásai­tól (1924) számíthatunk – éppen azt mutatja a történelmi való­ság, hogy az első létszak mellett a másodikig jutott el a szocia­lista útkeresés, de sosem állt fenn a szimmetrikus meg­kettőződés a szocialista „újnak" a régivel való harcában, mert ha a kapitalista világrendszerből való emancipálódási kísérlet közben terjedelmileg nőtt is az új -1917 és 1989 kö­zött -, de sem minőségében, sem intenzitásában nem tudott partikuláris mivoltából kitörni. Amíg a világkereskedelemben négy-hat százalékot tett ki az új képviselőinek összforgalma, addig szemmel látható, milyen korlátozott gazdasági jelentősége lehetett (hogy itt csak egy tényre utaljak a sok közül). Tévesen mondotta tehát ki az 1969-es moszkvai értekezlet, hogy a szó­ban forgó alakulatok saját alapokon fejlődő szocialista rendsze­rek voltak, nem is beszélve a „fejlett szocializmus" megalapozat­lan spekulációiról.10 Bizonyos látszatok sokáig fennálltak. Soká­ig érvényesült az az összefüggés, hogy a monopolkapitalista or­szágokon belüli ellentétek világháborúkhoz vezettek, a háborút követő forradalmi mozgalmakban pedig teret nyertek a szocializ­mus erői, s még az 1960-as, 70-es években is fennállt a nemzeti felszabadító mozgalmak következtében „a szocialista forradal­mak történelmi paradoxona" helyzet.11 Csak éppen: ami Lenin idejében valóságos látszat volt – hogy tudniillik az imperializmus a kapitalizmus utolsó, legfelsőbb foka, a szocialista forradalmak előcsarnoka -, az bizonyult téves anticipációnak. Átmenetileg fennállt, hogy a fejlett tőkés centrum országaiban nagy válsá­gok követték egymást, s a húszas évek nagy fellendülését nagy világválság követte. Csakhogy ennek oka nem az volt – mint ezt a leninizmus véli –, hogy kimerültek a kapitalista rendszer belső felhajtóerői, hanem, hogy a klasszikus iskola egyensúlyelméletére alapozott liberális gazdaságpolitikai gyakorlat szembekerült a monopolista gazdaság válságával, termelési viszonyaival. Ugyanígy a hatvanas-hetvenes években a Szovjetunió mint szocialista ország fokozatosan vesztette el mintaország szerepét, s bár egy ideig fennállt az antiimperialista harc vezető erejekénti tekintélye, saját szocializmusának megújí­tását igazán sosem érte el, minek következtében utóbbi minősé­gét is fokozatosan elvesztette. S itt jönnek a szaktudományos kérdések, amelyeket éppen elméletileg általánosítva – nem pe­dig kikerülve – lehetett volna felfogni, mi is történt valójában: nem az utolsó szakaszról volt szó, hanem arról, hogy a Hilferding-Kalecki-Keynes-Káldor nevekkel fémjelezhető vonulat megadta a kulcsot a válságelhárítás és gazdaságszabályozás eszközeihez.12 Az összkereslet-összkínálat állami szabályozá­sa, a makroprofit-elmélettel leírható kérdések, az innováció álla­mi menedzsmentje vagy a keynesianizmus keresletösztönző gazdaságpolitikája – abban a korszakban, amikor a tőkés gaz­daságnak és társadalomnak a krónikus túlkapacitások állapotán kellett túlkerülnie – megannyi szakjellegű elemzéssel kimutatha­tó fejlemény, amely nem állt összhangban a „korunk fő tartalma" tétellel, viszont összhangban állt a harmadik és negyedik ipari technikai forradalom teremtette új helyzettel, a fogyasztói társa­dalom nemcsak apologetikus funkciót ellátó szociológiájával, a tömegfogyasztás rendszerstabilizáló tényeivel. Mindezt nem tu­dom itt kifejteni. Monografikus kísérletet tettem arra, hogy gene­zisében írjam le és értelmezem ezeket a változásokat, me­lyekből számomra kiderült, hogy a monopolkapitalista szituáció volt az efemer, a tiszavirág életű; és a tartós, átfogó tendenciát a szervezett kapitalista fok és szakasz képviselte?13

Felvethető azonban az a kérdés is, vajon mára vége lenne a szervezett kapitalizmus korszakának? A válasz keresését nyitott kutatási problémának tekinthetjük. A világgazdaság egy megha­tározott növekedési pályájának 1973-74 után bizonyára vége, az extenzív növekedés erőforrásai kimerültek, ami az ökológiai problémákban manifesztálódik, s egyben aláássa a bővülőén rendelkezésre álló javak újraelosztási arányait, de ne feledjük: anélkül, hogy megszüntetné a redisztribúció létalapját, a beavat­kozást kiváltó strukturális tényezőket (az összkereslet-összkínálat szabályozása, a nemzetközi versenyképesség állami managementje, a munkaerő reprodukciós színvonalába beépített materiális kompenzációk rendszere mind az egészségügyben, az oktatási és szociális intézményhálózat fenntartásában, mind az új ökológiai válság kezelésében, nemkülönben a nemzetközi pénzügyi rendszerben). A taylori-fordi munkaszervezeti formák tényleges visszaszorulása mellett a legjelentősebb ellenható té­nyező alighanem a tőkés világrendszer 89-91-es mundializációja, mert a belső ellentmondások új dimenzióit nyitja meg, akár csak a centrumon belül kirajzolódó három pólusra gondoljunk (az Észak-Dél konfliktusa mellett), s kétségessé teheti, hogy a szervezett kapitalizmus továbbra is fenn fog-e állni, avagy mennyiben értünk egy posztkeynesiánus szituációhoz, amint ezt a neokonzervatív gondolkodás hirdeti.14

Hogy a modern kapitalizmusnak az 1919-33-as válság utáni megújulását hogyan írjuk le és értelmezzük, tehát temérdek szaktudományos kérdést érint. Ugyanez a helyzet a pluraliszti­kusán szervezett politikai univerzum tekintetében, ahol is ma már jól látható, hogy túl vagyunk a Lenin által leírt szituáción.15 Az új korszakot ugyanis nem lehet megérteni, ha, pusztán mert ma is vannak élősdi és halódó vonások, ezeket túláltalánosítjuk, mi­közben valójában a centrum országaiban a tőkés termelési mód a termelékenység soha nem látott szintjére jutott, s ezen a bázi­son érte el uralmi pozícióit, katonai, geopolitikai és politikai győzelmeit az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rend­szerben.

A marxi elméletben lényeges szerepet játszik a munkásosz­tály, mégpedig a történelmi változások szubjektumaként. Vajon szükség van-e itt is a mellény újragombolására? S ha igen, mi­ért? Nem mindegy ugyanis, hogy a történelmi vereség és a ki­bontakozó „elpolgáriasodás" okán, vagy más ok miatt. A közvet­len tapasztalat azt mutatta, hogy a munkásosztály Kelet-Euró­pában nem bizonyult sem az önfelszabadítás hordozójának, sem az állami tulajdon védelmezőjének.16 Ugyanakkor ha a világrendszer nívóján elemzünk, megállapítható, hogy a gazda­ság társadalomstruktúrája értelmében, tehát a tulajdoni-elosztá­si-munkamegosztási viszonyokban konstituálódó fogalom értel­mében a munkásosztály terjedelmileg bővülőén van jelen az össznépességen belül. Csak éppen ez a magánvaló létezést je­lenti, s egyáltalán nem jelenti az osztály önmagáért való létezé­sét, nem jelenti, hogy az önfelszabadítás értelmében politikai tet­teket hajtana végre. Az itt meglévő bonyolult relációk elemzésé­re nem térhetek ki,17 de enélkül is rögzíthető az álláspontom: a munkásosztály ez ideig – sem Keleten, sem Nyugaton – nem bi­zonyulta történelem olyatén szubjektumának, mint amely szere­pet a marxi elmélet tulajdonít neki. Éppen az az éles ellentmondás áll fenn, hogy miközben a tőkés világrendszerben az osztály önmagában" állapota a népességben egyre na­gyobb kiterjedést ölt, addig ez az alany egyáltalán nem cse­lekszik az osztály önmagáért" politikai színvonalán. Nem vezető ereje a kornak, mint ezt a marxizmus különös formája deklarálta. A probléma azonban itt sem a marxi elmélet kerete­iből bújik ki, abban gondolatilag exponálható és kezelhető, ám hogy az ellentmondás konstatálásán túlléphessünk, ahhoz megint csak tisztességes, előfeltevés mentes szaktudományos (öko­nómiai, szociológiai, politiológiai, történelmi stb.) erőfeszítések szükségeltetnek.

Talán még nagyobbak a nehézségek a szocializmus-proble­matika magyarázó sémáit illetően. A forradalomelmélet lenini to­vábbfejlesztése, a forradalmi helyzet objektív és szubjektív krité­riumainak kidolgozása ma is érvényes: szaktudományos ered­mény, analitikus, leíró értelemben sem haladta meg az idő. De ha a permanens forradalom felfogását vagy az élcsapat típusú párt szerepét nézzük, akkor látható: egy dolog ezeknek a prob­lémáknak az ő korában való adekvát elméleti kezelése, és egé­szen más dolog az, ha nem látjuk be: a Leninre való hivatkozás csak eltakarja, hogy az élcsapat típusú pártnak – mint a messia­nisztikus osztálytudat hordozójának – a teorémája a rárétegződő sztálini gyakorlat következtében történelmi funkcióváltáson ment át. Ez az élcsapat típusú párt nem bizonyult a szocialista építés olyan organonjának, szervének és eszközének, mint amit Lenin is elvárt tőle, sőt – az osztály nevében és helyett – a luxemburgi „pártdiktatúra" megtestesülésévé változott. A totalitárius párt Gramsci-féle kritikája („Az új fejedelem", Magyar Helikon, 1977. p. 38-51.) történelmileg és empirikusan éppen az 1989-91-es összeomlással verifikálódott. Éppen ezért a lenini elvárás a múl­té, ellenben ha valaki a modern politikai történetében az akkor új típusú forradalmi párt genezisét akarja megérteni, ma sem ol­vashat jobb, alapvetőbb munkát, mint a „Mi a teendő?"-t. Csak éppen más dolog az elmélettörténeti és politikatörténeti megér­tés, és megint más a jelenség olyan általánosítása, amely nem veszi figyelembe azt a politikai-szociológiai törvényszerűséget, miszerint a politikai aktorok akkor, amikor a mozgalmi lét­szakból párttá, s a pártból hatalomra jutott állammá válnak, történelmi funkcióváltáson mennek keresztül. Különösen sorsszerű az a versengő karaktert kiiktató egypárti hatalomgya­korlás esetében, amely mintegy az identitásvesztés strukturális garanciájának, az önfelszámolódási folyamat hatékony eszközé­nek bizonyult. Épp így a permanens forradalom elméletével kap­csolatban felvethető az a „Baloldaliság"-bói származó probléma – amit Lenin tehát még felvetett, de a Lenin utáni gondolkodás már nagyon kevéssé -, miszerint mihelyt legalább egy fejlett or­szágban győz a szocialista forradalom, minden valószínűség szerint éles fordulat következik be, s ettől fogva Oroszország nem mintaország, hanem szovjet és szocialista értelemben is­mét elmaradott ország lesz. A szovjet típusú szocializmust ép­pen Közép-Európában magasabb, fejlettebb alapról induló társa­dalmak követték, kísérleteik modellértékűsége azonban – többek között – éppen azon bicsaklott meg, hogy a szovjet gyakorlat lényegében és döntően benne ragadt abban a modellben, amelyet az eredeti szocialista felhalmozás, az első és a má­sodik ipari forradalom kihívása alapozott meg, de amely semmiképpen sem volt alkalmas arra, hogy a modernizációt önfejlődő alapon hozza létre.

A szaktudományos elemzési szint tehát nem kapcsolható ki a történelmi korszakváltás megértése szempontjából. Ha viszont van ilyen, akkor ezt közvetíteni kell a marxi elmélet önfejlődési síkja felé. Éppen ebben lehet fölénye a részrendszereket és je­lenségeket vizsgáló parciális szaktudományos ismeretekkel szemben. Ezeket az ismereteket végtére is az össztörténeti fo­lyamatba kell beilleszteni. Ámde a totalitás-szemléletet nem is olyan könnyű érvényesíteni, ha nem egy holisztikus, kiüresített totalitás felfogást akarunk a tényekre ráerőltetni – ezt Karl Pop­per joggal bírálta -, hanem egy konkrét, tagolt egészet rekonst­ruálunk, a sokféleség egységét.

A két példa elemzésével nem az volt a célom, hogy a mar­xizmus-leninizmus axiomatikus tételeit és az ebből következő járulékos tételeket megdöntsem. Ezeket a történelem döntötte meg. A tanulság annyi, hogy a szaktudományos elemzési síkot nem lehet büntetlenül elhanyagolni, és nem lehet az ezen a sí­kon keletkező konkuráló, megoldatlan – esetenként az adott fej­lettségi szinten meg sem oldható – problémákon úgy túllépni, hogy ellentmondásos, komplex helyzeteket leegyszerűsítünk és úgy emeljük be őket az „elméletbe", hogy valójában egy tételes ideológiai rendszernek rendeljük alá a kérdés „megoldását". A szaktudományos elemzési szint ilyen alárendelése egy tételes ideológiai rendnek: manipuláció, épp olyan dogmatikus magatar­tás, mint amikor a napi politikai vagy taktikai lépéseknek rendelik alá az elméleti munkát.18 A sztálini ideológia, amely sikeres párt­pedagógia volt (sokáig az volt, túl sokáig) – miközben az is ta­gadhatatlan, hogy a tömegpártoknak szükségük van valaminő politikai pedagógiára -, leegyszerűsíthető katekizmusával, vo­luntarista dogmatizmusával súlyosan ártalmasnak bizonyult a je­lenségek elméleti általánosítása, a világfolyamatok értelmezése tekintetében. Ahhoz hogy a marxi rendszer tovább élhessen, s ne csak egyfajta intellektuális kapacitásként, társadalomtudomá­nyi iskolaként hathasson – így önerejénél fogva biztosított a jövője -, hanem abbéli minőségében is, hogy a kapitalista világ­rendszer kritikai elméletét adja az emberi emancipáció jegyé­ben, a megújuló szakjellegű társadalomtudományok kihívásait és a változó tapasztalati valóságot feldolgozva magának a mar­xizmusnak kell saját gondolatrendszerét megújítania – a tárgyi problémák primátusának előtérbe állításával, az egyes szaktu­dományi ágak közötti negatív hatásköri összeütközések csapdá­jának meghaladásával.

Nemcsak abban az értelemben van tehát szükség váltásra, hogy ismét kiadjuk a jelszót: „vissza Marxhoz", vissza az eredeti szövegekhez – mert bár egyrészt minden kezdőnek szükség­képpen innen kell indulnia, másrészt minden exegetikus, filoló­giai munkának lehet tudományos rendszerező, szövegkritikai, in­terpretációs eredménye. Ma nem egyszerűen erről, sőt, döntően nem erről a feladatról van szó. Hanem arról, hogy a kapitalista világrendszert – 1989-91-es mundializációjával együtt – adekvát módon egyáltalán le tudjuk írni. Csak ezen elméleti munka el­végzése után lehet a munkatársadalom védelme szempontjából vett gyakorlati feladatok kitűzésére vállalkozni.

A marxizmust illető mai lehetséges álláspontok közül én nem is abban látom a fő feladatot, hogy a marxizmust-leninizmust olyan kritikával illessük, amely ezt a korhoz kötött különös képződményt a marxizmus történetében mint a sztálini korszak legitimációs ideológiáját leplezi le és számolja fel. Ettől a kritiká­tól már nem lehet sokat várni, lévén, hogy mára az elmélet végső próbája, a történelmi praxis lépett túl e különös formán. Azon pedig, hogy a sztálinizmus mind valóságos tartalmaival (utalásszerűén: tömeges represszió alkalmazása, szuperhatalmi gesztusok felvétele, a tudományosság kritériumainak alárende­lése a taktikának, az igazságé a propagandának stb.), mind pe­dig ideológiai funkciójával a kommunista mozgalmat ütötte-verte – nos, ezen legfeljebb sajnálkozni lehet, Mindez ráadásul azt a hamis látszatot is előidézi, mintha az antisztáliniádával egy igazi Lenin autentikus pozíciójához lehetne eljutni. Én ugyanis ezt a gondolati mozgást, megoldást is félrevezetőnek vélem. Lenin: korának kiemelkedő marxistája, a XX. század világtörténelmi személyisége, a szovjet állam megalapítója. De éppen, mert a szovjet állam és társadalom elvesztette a fejlett kapitalizmussal való termelékenységi versenyt, egy korszak véget ért, s a mo­dernizációnak Leninre alapozó elsődlegesen politikai eszközök­kel szervezett és működtetett, erőforrást összpontosító felfogása sem lehet kielégítő. Mind a lenini kezdeteket, mind a sztálini kor­szakot történelmi jelenségként lehet megérteni és elemezni, sa­ját korának mértékei szerint, s Lenint – szemben Sztálinnal – az emberi társadalom felszabadításának autentikus teoretikusaként kellene kezelnünk.19 A saját kor mértéke azért fontos, mert azt a mércét, melyet csak a XX. század második felében végbement evolúció állított fel, amely ugyanis az emberi és állampolgári szabadságjogokat a hatalom gyakorlásának korlátjaként hozta létre, és az ellenzéki jelenség legalizálásával széle­sebb mozgásteret nyitott a társadalmi konfliktusok politizációja előtt, mint amilyen a két világháború közötti és előtti rendszerek bármelyikében is megvolt, vagy akár meg lehe­tett volna, nem lehet rájuk alkalmazni. Ez utánuk kifejlődött mér­ce, a ma mércéje – visszavetítése méltánytalan és tudományta­lan. Ez az evolúciós szint a társadalmi haladásnak és a hatalom­gyakorlás civilizálódásának relatív, de becses eredménye. Akár­csak a második generációs emberi jogok (munkához, szociális biztonsághoz, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz való jog), vagy a harmadik generációsak (az egészséges környezethez való jog, az emberiség közös örökségéhez való hozzájutás stb.), melyek azonban szögezzük le, sehol sem vezettek el az elide­genült emberi viszonyok és a bürokratizált közhatalom meg­szüntetéséhez, osztályuralom mentes társadalom létrejöttéhez; mindezekért a marxizmus mint olyan, a tudományos világnézet magas rendű igénye, ma is érvényes. Csak éppen nem szabad összekeverni a hatalmi-politikai szerkezetek történelmi formáit és funkcióit azzal az anyagi újratermelési folyamatban konstruá­lódó uralmi alapzattal, melyet csak az értéktöbblet-elmélet képes felmutatni. (Nem kizárva, hogy eközben a forgalmi-elosztási fo­lyamatok bizonyos sajátosságait, a munkával szabadon nem re­produkálható javak értékesülési módját a határtermelékenységi elmélettel ragadjuk meg.)

Persze ha elfogadnánk a posztmodern lebegtetés és lebe­gés helyzetmegítélését (túl a kapitalizmuson és szocializmuson), amelyben persze kétségkívül feszülnek általános humanista, progresszív kritikai tartalmak, akkor nem lenne szükségünk a marxizmusra. De ha egy világnézet-tipológia szempontjából ve­tem fel a dolgot, akkor a posztmodern esetében rögtön világos, hogy annak emberképe a polgári liberalizmusé: kétségtelenül nem a konzervatív, organikus társadalomfelfogást osztja, hanem az anorganikus individuál-liberális elgondolást. Tehát nem is a marxit, amelyik sem nem organikus, sem nem anorganikus, ha­nem egy önálló antropológiát, tertium daturt lát az egyén és a közösség mindenkori viszonyában. A posztmodern elfogadása helyett ennek megértése a társadalmiformáció-elmélet feladata. A materialista lét- és társadalomfelfogás, a totalitásszemlélet, a dialektika és a történetiség elvének és követelményeinek érvé­nyesítése nem olyasmi, amit egy bármilyen szabású történelmi kísérlet kudarca hatályon kívül helyezhetne. Hogy a marxista tu­dományosság az új korszak elméleti feldolgozására alkalmas lehessen, ahhoz most a kapitalista világrendszer elemzésében kell előrelépnie, s ebben a szaktudományos elemzési szintek gazdag bekapcsolása szükségeltetik a különnemű részrendsze­rek analízise végett, hogy aztán ez az egész ökonómiailag meg­alapozott – de nem redukcionista – rekonstrukciójához vezet­hessen, az összfolyamat dialektikus közvetítéseinek együttlátá­saként. Távlatos, világtörténelmi perspektívában érvényes a marxi kritikai társadalomelmélet és módszer – ha és amennyi­ben az emberiségnek igénye van az egyed és a nem közötti el­lentmondás megszüntetve-meghaladására. Amíg pedig a szel­lemi és fizikai dolgozó osztályok nem szabadultak fel, szük­ségük lesz ehhez a marxizmusra. Ez az, ami a XIX. század­ban is érvényes volt, s ami a XXI. században is érvényes ma­rad – egészen addig, amíg meg nem valósul. Az emancipáció aktualitása mellett tehát annak ellenére ki kell tartanunk, hogy sem az elnyomott nemzetek partikuláris kitörési kísérleteként, sem pedig az uralkodó népek egyszerre és egyidejűleg történő tetteként nem sikerült a marxi program megvalósítása senki sem tört ki eddig sikeresen a kapitalista univerzumból. Ma „a világtör­ténelem értelmetlen végtelenségének" minket, marxistákat, job­ban kell nyomasztania, mint valaha, hiszen két világháború, ok­tóberi és népi demokratikus forradalmak, nemzeti felszabadító küzdelmek után nagyjából újra ott vagyunk, ahol az I. világhábo­rú előtti Európa volt. Legfeljebb a megtett út tapasztalatával szegényedtünk-gazdagodtunk. Ettől azonban még az emancipáció önmagánál maradó szubsztanciális mozzanata bizonyára ér­vényben marad a kritikai társadalomelméletben, hiszen a fennál­ló világuralmi és szolgasági viszonyokkal terhelt. Az igazi zsák­utcát e viszonyok elemzésének elmulasztása jelentené.

Jegyzetek

Ez a tanulmány az 1992. március 21-i Eszmélet-napon elhangzott referátum kissé bővített, jegyzetekkel ellátott változata.

1 Szigeti József: A tudományos gondolkodás forradalma I. Kossuth, 1984. 33-34. pp.

2 Edition du Seuil. Paris, 1973. p. 543.

3 Offe, K, H. Tjaden stb. munkásságára gondolunk.

4 Michel Löwy: Le marxisme en Amérique Latin. La Découverte, 1980.

5 A politikai marxizmus az angolszász világban. Kossuth, 1988. Válo­gatta és a bevezető tanulmányt írta: Ágh Attila.

6 Eszmélet, 11-12. szám, p. 6.

7 Miért beszélek korai, politikai szocializmusról? Azért, mert egyfelől a térségben lévő országok bizton nem voltak kapitalista társadalmak, másfelől sohasem érték el a marxi értelemben vett alsó főlí, a (gothai program értelmében vett) szocializmus kritériumait, fejlettségét. Mindig a politikai átmenet állapotában lévő, saját alapú fejlődést nem produkáló társadalmakról volt szó. Erőforrás-összpontosító modernizációt követelt a politikailag szervezett társadalom, ahol ennek alapviszonyát a minden­ki munkás az állammal, mint az össztőke funkcióját betöltő tulajdonossal szemben viszony jelentette. Ezen a meghatározottságon belül élesen különböztek egymástól a két irányban elkülönülő reformkísérletek: A: a technokratikus-kibernetikus szocializmus NDK prototípusú reformja (me­lyet részben Csehszlovákiában, és kisebbrészt a Szovjetunióban vettek át), és B: az árugazdasági reformok útján járó jugoszláv és 1968 utáni magyar útkeresés. Eredeti jellemzőkkel rendelkező gyakorlati kísérle­tekről volt szó, amelyeket nem lehet a marxi racionális történelem-filozó­fiai hipotézis (kommunista társadalom) mértékén mérni, s ezen az ala­pon leminősíteni, megvonni tőlük minden szocialista jelleget.

8 Ezt egykor „kötőjeles világnézetnek" hívták azok, akik régóta nem­csak ebből a paradigmából, hanem mindenféle marxizmusból vagy, ha tetszik, „izmus" nélkül, mindenféle marxi módszerre alapozott kritikai tár­sadalomelméletből kiléptek. Mellesleg: nem a kötőjelen múlik, hogy mi érvényes és mi múlandó a marxizmusban, mert vannak olyan művek, amelyekbe beleírták a kötőjelet és ma is érvényesek, s olyanok is, me­lyekben nem szerepel, de ettől még in concreto teljesen idejétmúlt, kor­szerűtlen irományok. Itt mindenesetre nem foglalkozhatunk azzal a könyvtárnyi irodalommal, amely a „marxizmust" döglött kutyaként kezeli. Vannak azonban olyan álláspontok is – mint Jean Baudouin rennes-i professzoré -, melyek óvatosságra intenek a temetéssel kapcsolatban: egyrészt a kelet-európai összeomlás nem változtat azon, hogy Keleten, Kínában a marxizmus modernizációs folyamatot eredményez, másrészt a szerző a forradalmi marxizmus összeomlását a nyugati marxizmus kétértelmű szekularizációjának visszhangjaként kezeli. Lásd: Mort au déclin du marxisme? Clefs politiques. 1991. p. 158.

9 Egyetérthetünk Tőkei Ferenc azon megállapításaival, mely szerint: „Valóban, ha a pszeudomarxista államvallás változatlan maradt egy ural­mi szituációban, mert a rendszer érdekelt volt ebben, akkor ennek összeomlása következtében a marxizmus ki tudott szabadulni abból, ami egy nagyon hosszú, esetleg túlságosan is hosszú periódus alatt komp­romittálta. Végre ne mondják marxistának magukat azok, akinek soha semmi közük nem volt hozzá, és csak azok mondják magukat annak, akiknek elkötelezettsége valóban szilárd és nem egykönnyen változik. In.: Quelques idées sur l'avenir du marxisme. In.: Eszmélet füzetek, I. (First International Conference of Social Critical Reviews), Budapest, 1991. p. 162.

10 Ezeket a zavarokat – másokkal összhangban – korábban is tudato­sítottam. Vö. pl. a Válaszúton (szerk.: Krausz T-Tütő L., 1988. Politika­tudományifüzetek, 7.) c. kötetbeli tanulmányomban, a 182. oldalon.

11 Tálas Barna kifejezése igen találó volt a helyzet jellemzésére.

12 Michael Kalecki: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanul­mányok, 1933-70. KJK. 1980. p. 276. Wiener György: Kalecki ár- és jö­vedelemmegoszlási elmélete. In: Áralakulás és jövedelemmegoszlás a reform utáni magyar gazdaságban 1970-1986. I. Gazdaság és társada­lom, 1991/1. pp. 33-37. Káldor Miklós: Gazdaságpolitika. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Oblath Gábor, KJK. 1989. p. 253. J. M. Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. KJK, 1965.

13 Szigeti Péter: Szervezett kapitalizmus. Mediant Kiadó, 1991. p. 207.

14 Szigeti Péter: Kapitalizmus – késő-kapitalizmus. In.: Eszmélet, 4. szám. pp. 49-50., ahol a változásokat a keynesianizmus elfajzásaként értékeltem, Bhaduri és Joan Robinson nyomán. A kapitalizmus mundializációja 89-91 -gyei pedig, úgy tűnik, megerősíti ezt a tendenciát, mert amit a nyugat-európai baloldal éveken át keresett, hogy tudniillik e sza­bályozás új keynesiánus technikáit a nemzetállami szintről a nemzetek feletti, világgazdasági szintre kellene emelni, azt a baloldal helyett a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap, a Világbank és a multina­cionális társaságok formájában a polgárság csinálta meg, a centrum ér­dekeinek megfelelően: uralmi érdekek kiaknázására és antiszociális gazdaságpolitikai célokra használva a szabályozás eredendően nem ezen célokra keletkezett formáit. Az elméleti útkeresésnek ez az iránya közel sem szokványos, viszont megvilágító erejű, abban a korban ami­kor a nyugati kapitalizmus válságjelenségeiért a gazdasági szabályozás keynesiánus módozatait teszi felelőssé a jólét új gazdaságtani irányzata (new welfare economics: W. J. Baumol, Hicks, Scitowsky stb.). A neo-konzervativ ideológiai offenzíva doktrínái pedig hatékony szerephez ju­tottak az 1989-91-es kelet-európai fordulatban.

15 Álláspontom summája az, hogy ha egyfelől már nem érvényes a ka­pitalizmus lenini elemzése, mert megszüntetve-megőrizve túlment rajta a kor, melyben élünk, és másfelől az első szocialista kísérletek sem ob­jektíve, sem szubjektíve nem feleltek meg azoknak a célul kitűzött, mér­tékül szolgáló kritériumoknak, melyeket éppen Lenin és a belőle kiinduló leninizmus állított fel, akkor véget ért a leninizmus korszaka.

16 Lehet, hogy azért, mert az állami tulajdon szocializálása és a terve­zés demokratikus legitimációja hiányában a köztulajdonból, mindenki tu­lajdonából nem lett minden egyes tulajdona, sőt, gyakran Csáky szalmá­jává vált, méghozzá éppen azok szemében és gyakorlatában, akiknek az érdekeit hordoznia kellett volna. A termelőnek és a termelési eszkö­zöknek olyatén újraegyesítése, ahogyan az a viszonylagos elmaradott­ság kelet-közép-európai kísérleteiben történt, nem számolta fel a tulaj­don elidegenedett jellegét.

17 A munkásosztály fogalmi problémájának az elemzésére kísérletet tettünk a Baloldali Alternatíva Egyesülés 1989-es „Önkormányzat és tu­lajdon" című konferenciáján. írásom megjelenés alatt áll.

18 Lukács György több helyütt kifejtett sztálinizmus-kritikájára utalok.

19 Azt az értelmiségi magatartást sem tudom osztani – bár érteni vé­lem, hogy miért keletkezett – amelyik a múlt globális elutasításával akar „tiszta" maradni, mondván, az égvilágon semmi köze sem volt a marxiz­mushoz a Szovjetunió hetven, és a népi demokráciák negyven évének. Szerintem a különös forma mindig hordoz olyan általános mozzanato­kat, amelyek miatt ez módszertanilag is téves álláspont. Politikailag pe­dig az a helyzet, hogy annak, akinek nincs múltja, jövője sincs. S ami ennél fontosabb, hogy hét és négy évtized tapasztalatát (melyet feldol­gozni, elemezni kellene, hisz sem keletkezésükre, sem fennállásukra, sem megszűnésükre nézve nem epizodikusak, véletlenszerűek e sajá­tos társadalmi képződmények) nem lehet egyetlen gesztussal elhárítani. A kelet-közép-európai térség viszonylagos elmaradottságának és a kettős elnyomásnak legsajátabb termékeként jött létre a szocialista egyenlőségeszmény és a modernizációs követelmény összekapcsolása – Lenin ennek a teoretikusa -, s ugyanezért nem jöhetett létre a munka közvetítetten társadalmisága és az ennek megfelelő önigazgató-önkor­mányzó társadalmi alakulat, még ha hajdanán, akik tették, amit tettek, azt hitték is, hogy ezt teszik.