A baloldal elméleti zsákutcáival való foglalkozás számomra mindenekelőtt két paradoxont vet fel. Egyrészt: ha világos és határozott leírást tudnánk adni ezekről a zsákutcákról, akkor ebből az is következnék, hogy megjelennek számunkra azok az utcák, amelyeken a jövőben járnunk kellene. Ha legalább kidolgozott negatív álláspontjaink lennének – mi az, ami kategorikusan elesik -, abból már kirajzolódnék a pozitív megoldás iránya. Sajnos azonban azt kell mondanom, ennél rosszabbul állunk. Csak a levés állapotában lebegünk. Másrészt, s ez a második paradoxon, abban biztosak lehetünk, hogy van baloldal, mind szociálisan, mind kulturálisan – Ady és József Attila költészete a magyar kultúrában megszüntethetetlenül fenn fogja tartani ennek ethoszát -, és hogy vannak elméletek is. De, hogy baloldali elméletek vannak-e, ez már nem is olyan magától értetődő, ahogy a kérdésfeltevés sugallja.
A tudományos elmélet lényegi kritériuma, hogy objektivitásra törekedjék, immanens jelenséganalízist adjon, a szétszórt sokaságok átfogó magyarázatát nyújtsa koherens kategóriarendszerrel, s ha lehet, a jelenségekre alkalmazott magyarázó elvei, szabályszerűségei jövőt anticipáló mozzanatokat is tartalmazzanak,1 – itt és most fel nem sorolandó ismeretelméleti és logikai (a szokványos tudományelméleti) követelmények megsértése nélkül. A tudományos elmélet ezen követelményeinek a társadalom jelenségeit vizsgálva igen nehéz eleget tenni, s ebből a nehézségből fakad azután, hogy az emberek gyakorta összetévesztik a társadalomtudományos elméleteket ezen elméletek vélt vagy valós ideológiai funkcióival, illetőleg az ideológia vulgáris felfogásait terjesztik ki minden társadalomtudományos magyarázatra, elméleti rendszerre vagy teorémára. Szemben e kiterjesztéssel, az ideológiát sem lehet pusztán szándék szerint előállítani, nem egyszerűen érdektörekvésekről van szó ebben, és nem is szándékos becsapásról, hanem arról, hogy bármilyen szellemi tevékenység, legyen az művészeti, társadalomtudományos, publicisztikai vagy vallási, ideológiává válhat, ha és amennyiben megragadja a tömegeket, képes azok magatartását és gondolkodását befolyásolni. Azaz bizonyos kontextustól függő eredménytől (tudniillik hogy képes-e egy szellemi termék „tudatossá és cselekvőképessé tenni az emberek társadalmi gyakorlatát") – nos tehát ettől lesz (vagy nem lesz) ideológiává a szellemi termék, és nem attól, hogy egy adott társadalom adott politikai tagoltságában – formális viszonyát tekintve jobb-bal tagoltságában – a szellemi termék létrehozójának intenciói szerint ez a baloldalt vagy a jobboldalt kívánta-e szolgálni. Csak a vulgáris redukcionizmus álláspontjáról látszik úgy, hogy a pártosságból lesz az ideológia. Valójában az objektivitás szoríthat az „ideológiai" eredményesség felé, mert az objektivitásnak van a jelenségeket megmagyarázó viszonyokat átvilágító, ad hominem demonstráló értéke. Mindezt egy olyan országban, ahol tíztizenöt éven keresztül mással sem foglalkoztak az értelmiségi „elit" tagjai, mint hogy saját állításaik „tudományosságát"állítsák szembe mindenkori vitapartnereik „ideologikus" állításaival, nem könnyű megérteni. S nem könnyű megérteni azért sem, mert – Giambattista Vico (1668-1744) azon mély gondolatának megfelelően, miszerint az emberek könnyebben értik meg a társadalmi jelenségeket, mert azokat csinálják is, mint a természetieket, amelyeket csak szemlélnek – a mindenkori társadalmi helyzetet a közvetlen gyakorlati tudat úgy éli át, hogy amiből valamit megért, arról azt gondolja, hogy már érti is. A hétköznapi gondolkodás ítélkezése során parciális magyarázó elveket észrevétlenül általánosít túl, és valóban zavartalanul, ha a társadalomról van szó, megteszi ezt, holott a természeti jelenségekkel való foglalkozáskor valószínűleg nem tenné meg. Kritikai, távolságtartó tudat hiányában nincs szüksége analízisre, kikapcsolja a társadalomtudományból a jelenségek, a részstruktúrák szaktudományos felbontását, oksági leírását, s azt gondolja, hogy ezt megteheti, ha feltárja a dolgok „ideológiai funkcióját". Rövidre van zárva így elmélet és ideológia összefüggése – attól tartok, hogy a tanulmány címében is.
Ami a baloldaliságot illeti, formális politikai viszonymeghatározottságról van itt szó. Például, ha 1992 Magyarországát, mint létalapot választom ki, megismerésem tárgyává téve azt, akkor a hatalmon lévő konzervatív politikai kurzushoz képest a liberális állásponttól a polgári radikalizmuson és szociáldemokrácián keresztül a marxistákig, szocialistákig, kommunistákig, anarchistákig – megannyi pozíció baloldalinak számít. Sokan vannak, akik valamihez képest, adott alapon, baloldalinak számítanak. Hogy mindezeknek az alakulatoknak lenne valaminő közös társadalomelmélete, ezt viszont már nem hiszem. Úgyhogy az elmélet kifejezés a politikai tagoltságra vonatkozó baloldaliság fogalommal zavarmentesen, közvetítés nélkül bizonyára nem vegyíthető. 1989-ben például a bal- és a jobboldal közötti választóvonal egészen másutt húzódott, mint 1992-ben, mert akkor még az elemzés tárgya más létalapon vetődött fel. Viszonytermészetű fogalmakról van tehát itt szó. Fogalmilag csak annyiban van baloldal, amennyiben van jobb is, és fordítva. Egyik a másikat feltételezi ugyanakkor, amikor nem lehet azonos vele. Abszolút és időtlen (történelmi és társadalmi vonatkozás nélküli) fogalomként téves elképzelnünk bármelyiket, még ha a fentebbi formális általánosságában a politikai elemzés értelmes és megkerülhetetlen kategóriapárjáról van is szó. Mert ez a formális minőség tartalmilag szükségképpen vonatkozik valamire, például pártok, irányzatok közötti különbözőségekre, vagy párton belüli szárnyakra, csoportokra, vagy, mondjuk, gazdaságpolitikai koncepciókra stb. A kategóriának ez a tartalmi vonatkozása ad alkalmat elrelativizálására, ad abszurdum, ellehetetlenítésére. Mert közben észrevétlenül végbevihető olyan összefüggésváltás, relációváltás, amivel zavar idézhető elő. Például abból, hogy minden pártnak van jobboldala, centruma és baloldala, még nem következik, hogy egy jobboldali párt bal oldalát azonosíthatnánk egy baloldali párt bal oldalával – mint ahogyan ezzel a csúsztatással gyakran él a mindennapi gondolkodás és publicisztika.
Természetesen a tudományos igényű gondolkodás differenciáltabb a közvetlen politikai tudatnál. Nem is képezhető le minden társadalmi probléma a politika ezen jellegzetesen érdek- és akaratkötött kategóriapárosára, lévén ennek a funkciója nem a megismerés, hanem a saját álláspont, valós vagy vélt érdekek érvényesítése. A jobb-bal minősítésnek, tájolásnak és tájékozódásnak ez ad értelmet. Változtatva a problémákat változik a minősítés, eltolódik a két pólus közötti centrum. A történelem azonban ad számunkra egy máig érvényes mércét. A francia forradalom mércéjét, ahol a jobboldaliságot a versengő individuumok formális egyenlősége jelentette, ami előrelépés volt a feudális rendiség függőségi formáihoz képest. Ezzel szemben a baloldaliságot a szociális érzékenység, az a szemlélet jellemezte és jellemzi, mely szerint az egyén társadalmi helyzete nemcsak az egyéntől függ, hanem társadalmi kondícióitól; sőt az egyén is társadalmi lény.
Ami a szigorú értelemben vett elméletet illeti, itt is nehézséget jelent, hogy az elméletnek is van történelmi meghatározottsága, mint ahogy a politikai tagoltságnak is volt. Egy elmélet eloldódhat, elszakadhat keletkezéskori funkciójától, és így megváltozott helyzetben olyan funkcióváltáson mehet keresztül, melynek következtében már alig-alig hasonlít keletkezéskori önmagára. Az arisztokratikus-elitista történelemszemlélet eredendően a konzervativizmushoz és a jobboldalhoz kötődik, s ez ma is így van. Mindez nem jelenti, hogy ne lehetne felhasználni, leíró értelemben, ezt az elitelméletet olyan viszonyok leírására, amelyek most nálunk új uralmi, függőségi formákat hoznak létre. Teszem azt, a gazdaság feletti korábbi pártirányítást a bankoktól és pénzügypolitikai irányítóktól való függés kemény tényei váltják fel. Ezek értelmezésében Wilfried Paretónak az elitek cirkulációjáról szóló tanítását ma sokoldalúan konkretizálhatjuk hazai viszonyainkra. Hogy aztán ezen folyamatok megragadásán túlmenően a folyamatokat igazolandónak vagy kritikailag elvetendőnek értékeljük, ez már nem a helyzet elméleti ábrázolásának, bemutatásának a dolga lesz, hanem annak a kérdése, hogy az adott uralmi formákat itt és most történelmileg szükségszerűnek vagy ellenkezőleg, súlyos károkat okozó devianciának értékeljük.
Ugyanazon tudományos rendező elv vagy paradigma tehát eltérő funkciót tölthet be aszerint, hogy mi az a helyzet, amire vonatkozik, továbbá, hogy legitimáló vagy a viszonyokat kritikailag felülvizsgáló mértékként szerepel-e. Ezért jelent problémát, kettős paradoxont számomra a baloldal elméleti zsákutcájának témája. Ebből következően, hadd szóljak a továbbiakban arról, amihez értek, nevezetesen a marxi kritikai társadalomelméletről, s ne az összes szóba jöhető baloldali elméletről, ami a mai politikai tagoltság alapján felvethető.
Hogy állunk a marxizmussal 1989-1991 után?
In medias res, megállapíthatom, hogy a nyolcvanas évtizedben nemzetközileg valamiféle alkonya vagy legalábbis visszaesése volt megfigyelhető a marxizmusnak, aminek az okait fel kell tárnunk. Mindazonáltal ez a visszaesés magyarázható a marxizmus keretein belül, nem kell túllépnünk rajta, és főleg nem kell elvetnünk ezt a társadalomtudományi irányzatot, sőt világnézetet ahhoz, hogy megérthessük: miért nincsenek új, friss hajtások a nemzetközi marxizmus családfáján, szemben a század hatvanas-hetvenes stb. évtizedeivel, amikor egyre újabbak bukkantak fel. Ha csak felidézzük a hetvenes évtizedet, azt látjuk: Franciaországban az Althusser és Poulantzas nevével fémjelezhető strukturalista marxizmus, nemzetközi kihatással, a szociológiában Alain Touraine „Production de la société"-je2 vagy Pierre Bourdieu megannyi munkája, szimbolikus erőszakelmélete (némi weberianizmussal ötvözve) – egyszóval számottevő eredmények születtek. De hasonlóképpen jelentősek a teljesítmények Németországban, a frankfurti iskola harmadik nemzedéke esetében,3 vagy gondolhatunk a „Kapitallogiker" irányzat elemzéseire, ugyanakkor, amikor Angliában a „politikai marxizmus" (Bob Jessop, Ralph Milliband, E. M. Wood, A. Gilbert stb.) teljesítményeire hivatkozhatom.4 Nálunk kevésbé ismert a latin-amerikai vonulat, másutt erről antológiát adtak ki.5 De Kelet-Európában is jelentős fejlemények tanúi lehettünk. Hazánkban a Gramsci-recepcióra vagy Lukács György utolsó munkáira utalhatok, mondjuk a polgári jogban Eörsi Gyula, a jogelméletben Peschka Vilmos, az irodalomtörténetben Király István munkássága mellett, sok mindent nem említve. (És figyelembe véve szubjektív korlátaimat, ismereteim sajnos közel sem teljes voltát, különösen, ami a természetkutatással összefüggő területeket illeti.)
Nem a pontos kronológiai határmegvonás a döntő – a szakaszok mindig viszonylagosak, kivételekkel gazdagítottak – ahhoz, hogy megállapítsam: a visszaesés jó egy évtizede elmélettörténeti tény. Hogy a kivételekről is szóljak: keveset tudok (tudunk) az amerikai marxizmusról, ámde mint legutóbb éppen az Eszmélet szervezte konferencián hallhattuk David Rucciótól (USA), létezik és hat;6 és a japán kapitalizmus felfejlődésének következtében a marxizmus gyökeret vert a felkelő nap országában is. Az összkép szempontjából mégis az a kérdés, mi a visszaesés magyarázata, miért maradt el az elmélet megújulása az utolsó évtizedben?
Elfogadom az elméleti tudományoknak, így a marxizmusnak az elmélet fejlődésére adott azon magyarázó sémáját, mely szerint ezek mozgása döntően három tényezőn múlik:
I. a társadalmi-történelmi valóság változása a legdöntőbb tényező, amin az elmélet érvényessége nyugszik;
II. az egyes társadalmi jelenségeket analizáló szaktudományos elemzések, a szakjellegű társadalomtudományok elemzési szintje;
III. az elmélet, így a marxista elmélet önfejlődésének szintje, tényezője.
Mindezek nemcsak egymás mellett párhuzamosan ható tényezők, és nem is csak a kölcsönhatás tényét vagy hiányát kell megállapítanunk közöttük – bár ez is fontos lehet. Az elmélet érvényessége éppen azon múlik, hogy sikerül-e a marxi elmélet felé, mint ami a totalitás, az összfejlődés fő irányainak gondolati megragadására hivatott, közvetíteni az empirikus és történelmi tapasztalatokat, a tagolt egészbe emelni a részrendszerek szaktudományos vizsgálatának eredményeit, egybelátni, gondolatilag rekonstruálni a relatíve külön álló komplexumokat. A kritikai elmélet differencia specificája a „Sozialwissenschaft oder Sozialtechnik" típusú kérdésfelvetéssel szemben vagy a különböző tényezők egyenértékűségét hirdető weberi módszertannal, a módszertani pluralizmussal szemben mindig is ez volt (hogy ne is említsük a szubjektivisztikus kultúrtudományi és/vagy szellemtörténeti orientációkat). Az egész gondolati rekonstrukciója, történeti mozgásában való megragadása a közvetítések dialektikus elméletével – dióhéjban ez a marxi elmélet programja. Ma pedig – véleményem szerint – annak az elméleti keretnek a paradigmaváltásáról van szó, illetve kell, kellene szónak lennie, amelyeket – az átlag teljesítménye értelmében – marxizmus-leninizmusnak neveztek. 1989-91-gyei, a kelet-európai korai, politikai szocializmusok,7 nyerskommunizmusok dominószerű összeomlásával új helyzet előtt állunk, ha komolyan vesszük, amit a marxizmus összfejlődéséről és programjáról eddig mondtam.
Előrebocsátom: azok számára, akik az emberiség történelmi útját meg akarják érteni és keresik az adekvát elméleti pozíciókat az egyed és a nem drámájának feloldásához, keresik az emberi társadalom társadalmi emberének nagyobb szabadságfokot biztosító társadalomalakulathoz vezető új utakat, nos tehát mindezek számára nem a marxizmus ért véget 1991-gyei, hanem csak annak különös történeti formája.8
Ma új korszak köszönt ránk: az elmélet megújításának korszaka, ha és amennyire meg tudunk szabadulni attól, amitől meg kell, s ami csak egy látszatnak a valóság rangjára emeléséből adódott, továbbá attól is, amitől ideig-óráig meg is fogunk szabadulni: azoktól az „útitársaktól", akiknek karriereszköze volt vagy azzá vált a szocialista mozgalomban (vagy mozgalommal) való, nem túlzottan áldásos ténykedés, A létfolyamat azonban szelektál. Embereket, akik a mozgalom hanyatló szakaszában biztos elválnak tőle,9 s gondolatokat, mert a gondolkodás a létre vonatkoztatott. A léttények kritikai rostájának szelekcióját mégsem könnyű felfogni, mert a világtörténelmi vereség ellenére sem bizonyos, hogy azok – a tömeges tapasztalatok súlya által már nem idealizálható – kapitalista rendszerek, melyek kialakulófélben vannak, eredményesebbek lesznek-e, vagy ellenkezőleg, közép- és hosszú távon éppenséggel elmaradnak azon rendszerektől, melyeket felváltottak. Az elmaradottság talaján keletkezett szocialista kísérletek veresége nem jelenti automatikusan a kapitalista elv győzelmét. Ezért gondolkodásunk ma nem szilárd egzisztenciákra, hanem a levés állapotában hánykolódó valóságra vonatkozik, s már-már reménytelennek tűnő, a rossz végtelenségbe tartó dialógusaink mind ez ideig ezért sem vezethettek eredményre. Magam éppúgy kételyek között vergődöm, mint mások, ajánlásaimat szerénynek szánom – fogadják megértéssel. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán korrigálni lehessen bizonyos elméleti pozíciókat, magyarázatokat, ezeket élesen és világosan meg kell fogalmazni. Elmosódottan nem fog menni, mert bizonytalan állítások bizonytalan tartalmait nincs mivel szembesíteni.
Mi kerül, szerintem, a történelem lomtárába? Mégpedig közel sem véletlen okoknál fogva, hanem azért, mert két döntő mozzanatában tévesnek bizonyult az az elméleti általánosítás (vagy sokszor inkább csak „kép"), melyet az elmúlt korszakról a marxizmus-leninizmus adott. A kapitalizmuselemzésről és a szocializmuselemzésről, azaz a világrendszer elemzésében való tévedésekről van szó. Mert ha az volt a lényege a leninizmusnak, hogy új szakaszt konstatált a marxizmus fejlődésében, azt, amelyik kifejezi, hogy „korunk fő tartalma a kapitalizmus és a szocializmus küzdelme, és ennek vezető ereje a munkásosztály", akkor most ez a szakasz biztosan véget ért.
Ha a régi és új harcában a kapitalizmust mint a régit, a szocializmust pedig az új mozzanatát képviselőnek fogjuk fel, akkor megállapítható: a régit – sajnos – nem győzte le az új. Régi és új harcában három létszak váltja egymást, amíg az új győzelmet arat a régin. Először a régi kereteiben, formáiban jelenik meg; a második fázisban a régi mellé lerakódik az új – a régi és az új megkettőződöttségének jelensége áll fenn -; hogy aztán a harmadik létszakban az új legyőzze a régit,
visszafordíthatatlanul domináljon felette. A leninizmus tételezésével szemben – melyet Sztálin Szverdlov-egyetemi előadásaitól (1924) számíthatunk – éppen azt mutatja a történelmi valóság, hogy az első létszak mellett a másodikig jutott el a szocialista útkeresés, de sosem állt fenn a szimmetrikus megkettőződés a szocialista „újnak" a régivel való harcában, mert ha a kapitalista világrendszerből való emancipálódási kísérlet közben terjedelmileg nőtt is az új -1917 és 1989 között -, de sem minőségében, sem intenzitásában nem tudott partikuláris mivoltából kitörni. Amíg a világkereskedelemben négy-hat százalékot tett ki az új képviselőinek összforgalma, addig szemmel látható, milyen korlátozott gazdasági jelentősége lehetett (hogy itt csak egy tényre utaljak a sok közül). Tévesen mondotta tehát ki az 1969-es moszkvai értekezlet, hogy a szóban forgó alakulatok saját alapokon fejlődő szocialista rendszerek voltak, nem is beszélve a „fejlett szocializmus" megalapozatlan spekulációiról.10 Bizonyos látszatok sokáig fennálltak. Sokáig érvényesült az az összefüggés, hogy a monopolkapitalista országokon belüli ellentétek világháborúkhoz vezettek, a háborút követő forradalmi mozgalmakban pedig teret nyertek a szocializmus erői, s még az 1960-as, 70-es években is fennállt a nemzeti felszabadító mozgalmak következtében „a szocialista forradalmak történelmi paradoxona" helyzet.11 Csak éppen: ami Lenin idejében valóságos látszat volt – hogy tudniillik az imperializmus a kapitalizmus utolsó, legfelsőbb foka, a szocialista forradalmak előcsarnoka -, az bizonyult téves anticipációnak. Átmenetileg fennállt, hogy a fejlett tőkés centrum országaiban nagy válságok követték egymást, s a húszas évek nagy fellendülését nagy világválság követte. Csakhogy ennek oka nem az volt – mint ezt a leninizmus véli –, hogy kimerültek a kapitalista rendszer belső felhajtóerői, hanem, hogy a klasszikus iskola egyensúlyelméletére alapozott liberális gazdaságpolitikai gyakorlat szembekerült a monopolista gazdaság válságával, termelési viszonyaival. Ugyanígy a hatvanas-hetvenes években a Szovjetunió mint szocialista ország fokozatosan vesztette el mintaország szerepét, s bár egy ideig fennállt az antiimperialista harc vezető erejekénti tekintélye, saját szocializmusának megújítását igazán sosem érte el, minek következtében utóbbi minőségét is fokozatosan elvesztette. S itt jönnek a szaktudományos kérdések, amelyeket éppen elméletileg általánosítva – nem pedig kikerülve – lehetett volna felfogni, mi is történt valójában: nem az utolsó szakaszról volt szó, hanem arról, hogy a Hilferding-Kalecki-Keynes-Káldor nevekkel fémjelezhető vonulat megadta a kulcsot a válságelhárítás és gazdaságszabályozás eszközeihez.12 Az összkereslet-összkínálat állami szabályozása, a makroprofit-elmélettel leírható kérdések, az innováció állami menedzsmentje vagy a keynesianizmus keresletösztönző gazdaságpolitikája – abban a korszakban, amikor a tőkés gazdaságnak és társadalomnak a krónikus túlkapacitások állapotán kellett túlkerülnie – megannyi szakjellegű elemzéssel kimutatható fejlemény, amely nem állt összhangban a „korunk fő tartalma" tétellel, viszont összhangban állt a harmadik és negyedik ipari technikai forradalom teremtette új helyzettel, a fogyasztói társadalom nemcsak apologetikus funkciót ellátó szociológiájával, a tömegfogyasztás rendszerstabilizáló tényeivel. Mindezt nem tudom itt kifejteni. Monografikus kísérletet tettem arra, hogy genezisében írjam le és értelmezem ezeket a változásokat, melyekből számomra kiderült, hogy a monopolkapitalista szituáció volt az efemer, a tiszavirág életű; és a tartós, átfogó tendenciát a szervezett kapitalista fok és szakasz képviselte?13
Felvethető azonban az a kérdés is, vajon mára vége lenne a szervezett kapitalizmus korszakának? A válasz keresését nyitott kutatási problémának tekinthetjük. A világgazdaság egy meghatározott növekedési pályájának 1973-74 után bizonyára vége, az extenzív növekedés erőforrásai kimerültek, ami az ökológiai problémákban manifesztálódik, s egyben aláássa a bővülőén rendelkezésre álló javak újraelosztási arányait, de ne feledjük: anélkül, hogy megszüntetné a redisztribúció létalapját, a beavatkozást kiváltó strukturális tényezőket (az összkereslet-összkínálat szabályozása, a nemzetközi versenyképesség állami managementje, a munkaerő reprodukciós színvonalába beépített materiális kompenzációk rendszere mind az egészségügyben, az oktatási és szociális intézményhálózat fenntartásában, mind az új ökológiai válság kezelésében, nemkülönben a nemzetközi pénzügyi rendszerben). A taylori-fordi munkaszervezeti formák tényleges visszaszorulása mellett a legjelentősebb ellenható tényező alighanem a tőkés világrendszer 89-91-es mundializációja, mert a belső ellentmondások új dimenzióit nyitja meg, akár csak a centrumon belül kirajzolódó három pólusra gondoljunk (az Észak-Dél konfliktusa mellett), s kétségessé teheti, hogy a szervezett kapitalizmus továbbra is fenn fog-e állni, avagy mennyiben értünk egy posztkeynesiánus szituációhoz, amint ezt a neokonzervatív gondolkodás hirdeti.14
Hogy a modern kapitalizmusnak az 1919-33-as válság utáni megújulását hogyan írjuk le és értelmezzük, tehát temérdek szaktudományos kérdést érint. Ugyanez a helyzet a pluralisztikusán szervezett politikai univerzum tekintetében, ahol is ma már jól látható, hogy túl vagyunk a Lenin által leírt szituáción.15 Az új korszakot ugyanis nem lehet megérteni, ha, pusztán mert ma is vannak élősdi és halódó vonások, ezeket túláltalánosítjuk, miközben valójában a centrum országaiban a tőkés termelési mód a termelékenység soha nem látott szintjére jutott, s ezen a bázison érte el uralmi pozícióit, katonai, geopolitikai és politikai győzelmeit az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendszerben.
A marxi elméletben lényeges szerepet játszik a munkásosztály, mégpedig a történelmi változások szubjektumaként. Vajon szükség van-e itt is a mellény újragombolására? S ha igen, miért? Nem mindegy ugyanis, hogy a történelmi vereség és a kibontakozó „elpolgáriasodás" okán, vagy más ok miatt. A közvetlen tapasztalat azt mutatta, hogy a munkásosztály Kelet-Európában nem bizonyult sem az önfelszabadítás hordozójának, sem az állami tulajdon védelmezőjének.16 Ugyanakkor ha a világrendszer nívóján elemzünk, megállapítható, hogy a gazdaság társadalomstruktúrája értelmében, tehát a tulajdoni-elosztási-munkamegosztási viszonyokban konstituálódó fogalom értelmében a munkásosztály terjedelmileg bővülőén van jelen az össznépességen belül. Csak éppen ez a magánvaló létezést jelenti, s egyáltalán nem jelenti az osztály önmagáért való létezését, nem jelenti, hogy az önfelszabadítás értelmében politikai tetteket hajtana végre. Az itt meglévő bonyolult relációk elemzésére nem térhetek ki,17 de enélkül is rögzíthető az álláspontom: a munkásosztály ez ideig – sem Keleten, sem Nyugaton – nem bizonyulta történelem olyatén szubjektumának, mint amely szerepet a marxi elmélet tulajdonít neki. Éppen az az éles ellentmondás áll fenn, hogy miközben a tőkés világrendszerben az „osztály önmagában" állapota a népességben egyre nagyobb kiterjedést ölt, addig ez az alany egyáltalán nem cselekszik „az osztály önmagáért" politikai színvonalán. Nem vezető ereje a kornak, mint ezt a marxizmus különös formája deklarálta. A probléma azonban itt sem a marxi elmélet kereteiből bújik ki, abban gondolatilag exponálható és kezelhető, ám hogy az ellentmondás konstatálásán túlléphessünk, ahhoz megint csak tisztességes, előfeltevés mentes szaktudományos (ökonómiai, szociológiai, politiológiai, történelmi stb.) erőfeszítések szükségeltetnek.
Talán még nagyobbak a nehézségek a szocializmus-problematika magyarázó sémáit illetően. A forradalomelmélet lenini továbbfejlesztése, a forradalmi helyzet objektív és szubjektív kritériumainak kidolgozása ma is érvényes: szaktudományos eredmény, analitikus, leíró értelemben sem haladta meg az idő. De ha a permanens forradalom felfogását vagy az élcsapat típusú párt szerepét nézzük, akkor látható: egy dolog ezeknek a problémáknak az ő korában való adekvát elméleti kezelése, és egészen más dolog az, ha nem látjuk be: a Leninre való hivatkozás csak eltakarja, hogy az élcsapat típusú pártnak – mint a messianisztikus osztálytudat hordozójának – a teorémája a rárétegződő sztálini gyakorlat következtében történelmi funkcióváltáson ment át. Ez az élcsapat típusú párt nem bizonyult a szocialista építés olyan organonjának, szervének és eszközének, mint amit Lenin is elvárt tőle, sőt – az osztály nevében és helyett – a luxemburgi „pártdiktatúra" megtestesülésévé változott. A totalitárius párt Gramsci-féle kritikája („Az új fejedelem", Magyar Helikon, 1977. p. 38-51.) történelmileg és empirikusan éppen az 1989-91-es összeomlással verifikálódott. Éppen ezért a lenini elvárás a múlté, ellenben ha valaki a modern politikai történetében az akkor új típusú forradalmi párt genezisét akarja megérteni, ma sem olvashat jobb, alapvetőbb munkát, mint a „Mi a teendő?"-t. Csak éppen más dolog az elmélettörténeti és politikatörténeti megértés, és megint más a jelenség olyan általánosítása, amely nem veszi figyelembe azt a politikai-szociológiai törvényszerűséget, miszerint a politikai aktorok akkor, amikor a mozgalmi létszakból párttá, s a pártból hatalomra jutott állammá válnak, történelmi funkcióváltáson mennek keresztül. Különösen sorsszerű az a versengő karaktert kiiktató egypárti hatalomgyakorlás esetében, amely mintegy az identitásvesztés strukturális garanciájának, az önfelszámolódási folyamat hatékony eszközének bizonyult. Épp így a permanens forradalom elméletével kapcsolatban felvethető az a „Baloldaliság"-bói származó probléma – amit Lenin tehát még felvetett, de a Lenin utáni gondolkodás már nagyon kevéssé -, miszerint mihelyt legalább egy fejlett országban győz a szocialista forradalom, minden valószínűség szerint éles fordulat következik be, s ettől fogva Oroszország nem mintaország, hanem szovjet és szocialista értelemben ismét elmaradott ország lesz. A szovjet típusú szocializmust éppen Közép-Európában magasabb, fejlettebb alapról induló társadalmak követték, kísérleteik modellértékűsége azonban – többek között – éppen azon bicsaklott meg, hogy a szovjet gyakorlat lényegében és döntően benne ragadt abban a modellben, amelyet az eredeti szocialista felhalmozás, az első és a második ipari forradalom kihívása alapozott meg, de amely semmiképpen sem volt alkalmas arra, hogy a modernizációt önfejlődő alapon hozza létre.
A szaktudományos elemzési szint tehát nem kapcsolható ki a történelmi korszakváltás megértése szempontjából. Ha viszont van ilyen, akkor ezt közvetíteni kell a marxi elmélet önfejlődési síkja felé. Éppen ebben lehet fölénye a részrendszereket és jelenségeket vizsgáló parciális szaktudományos ismeretekkel szemben. Ezeket az ismereteket végtére is az össztörténeti folyamatba kell beilleszteni. Ámde a totalitás-szemléletet nem is olyan könnyű érvényesíteni, ha nem egy holisztikus, kiüresített totalitás felfogást akarunk a tényekre ráerőltetni – ezt Karl Popper joggal bírálta -, hanem egy konkrét, tagolt egészet rekonstruálunk, a sokféleség egységét.
A két példa elemzésével nem az volt a célom, hogy a marxizmus-leninizmus axiomatikus tételeit és az ebből következő járulékos tételeket megdöntsem. Ezeket a történelem döntötte meg. A tanulság annyi, hogy a szaktudományos elemzési síkot nem lehet büntetlenül elhanyagolni, és nem lehet az ezen a síkon keletkező konkuráló, megoldatlan – esetenként az adott fejlettségi szinten meg sem oldható – problémákon úgy túllépni, hogy ellentmondásos, komplex helyzeteket leegyszerűsítünk és úgy emeljük be őket az „elméletbe", hogy valójában egy tételes ideológiai rendszernek rendeljük alá a kérdés „megoldását". A szaktudományos elemzési szint ilyen alárendelése egy tételes ideológiai rendnek: manipuláció, épp olyan dogmatikus magatartás, mint amikor a napi politikai vagy taktikai lépéseknek rendelik alá az elméleti munkát.18 A sztálini ideológia, amely sikeres pártpedagógia volt (sokáig az volt, túl sokáig) – miközben az is tagadhatatlan, hogy a tömegpártoknak szükségük van valaminő politikai pedagógiára -, leegyszerűsíthető katekizmusával, voluntarista dogmatizmusával súlyosan ártalmasnak bizonyult a jelenségek elméleti általánosítása, a világfolyamatok értelmezése tekintetében. Ahhoz hogy a marxi rendszer tovább élhessen, s ne csak egyfajta intellektuális kapacitásként, társadalomtudományi iskolaként hathasson – így önerejénél fogva biztosított a jövője -, hanem abbéli minőségében is, hogy a kapitalista világrendszer kritikai elméletét adja az emberi emancipáció jegyében, a megújuló szakjellegű társadalomtudományok kihívásait és a változó tapasztalati valóságot feldolgozva magának a marxizmusnak kell saját gondolatrendszerét megújítania – a tárgyi problémák primátusának előtérbe állításával, az egyes szaktudományi ágak közötti negatív hatásköri összeütközések csapdájának meghaladásával.
Nemcsak abban az értelemben van tehát szükség váltásra, hogy ismét kiadjuk a jelszót: „vissza Marxhoz", vissza az eredeti szövegekhez – mert bár egyrészt minden kezdőnek szükségképpen innen kell indulnia, másrészt minden exegetikus, filológiai munkának lehet tudományos rendszerező, szövegkritikai, interpretációs eredménye. Ma nem egyszerűen erről, sőt, döntően nem erről a feladatról van szó. Hanem arról, hogy a kapitalista világrendszert – 1989-91-es mundializációjával együtt – adekvát módon egyáltalán le tudjuk írni. Csak ezen elméleti munka elvégzése után lehet a munkatársadalom védelme szempontjából vett gyakorlati feladatok kitűzésére vállalkozni.
A marxizmust illető mai lehetséges álláspontok közül én nem is abban látom a fő feladatot, hogy a marxizmust-leninizmust olyan kritikával illessük, amely ezt a korhoz kötött különös képződményt a marxizmus történetében mint a sztálini korszak legitimációs ideológiáját leplezi le és számolja fel. Ettől a kritikától már nem lehet sokat várni, lévén, hogy mára az elmélet végső próbája, a történelmi praxis lépett túl e különös formán. Azon pedig, hogy a sztálinizmus mind valóságos tartalmaival (utalásszerűén: tömeges represszió alkalmazása, szuperhatalmi gesztusok felvétele, a tudományosság kritériumainak alárendelése a taktikának, az igazságé a propagandának stb.), mind pedig ideológiai funkciójával a kommunista mozgalmat ütötte-verte – nos, ezen legfeljebb sajnálkozni lehet, Mindez ráadásul azt a hamis látszatot is előidézi, mintha az antisztáliniádával egy igazi Lenin autentikus pozíciójához lehetne eljutni. Én ugyanis ezt a gondolati mozgást, megoldást is félrevezetőnek vélem. Lenin: korának kiemelkedő marxistája, a XX. század világtörténelmi személyisége, a szovjet állam megalapítója. De éppen, mert a szovjet állam és társadalom elvesztette a fejlett kapitalizmussal való termelékenységi versenyt, egy korszak véget ért, s a modernizációnak Leninre alapozó elsődlegesen politikai eszközökkel szervezett és működtetett, erőforrást összpontosító felfogása sem lehet kielégítő. Mind a lenini kezdeteket, mind a sztálini korszakot történelmi jelenségként lehet megérteni és elemezni, saját korának mértékei szerint, s Lenint – szemben Sztálinnal – az emberi társadalom felszabadításának autentikus teoretikusaként kellene kezelnünk.19 A saját kor mértéke azért fontos, mert azt a mércét, melyet csak a XX. század második felében végbement evolúció állított fel, amely ugyanis az emberi és állampolgári szabadságjogokat a hatalom gyakorlásának korlátjaként hozta létre, és az ellenzéki jelenség legalizálásával szélesebb mozgásteret nyitott a társadalmi konfliktusok politizációja előtt, mint amilyen a két világháború közötti és előtti rendszerek bármelyikében is megvolt, vagy akár meg lehetett volna, nem lehet rájuk alkalmazni. Ez utánuk kifejlődött mérce, a ma mércéje – visszavetítése méltánytalan és tudománytalan. Ez az evolúciós szint a társadalmi haladásnak és a hatalomgyakorlás civilizálódásának relatív, de becses eredménye. Akárcsak a második generációs emberi jogok (munkához, szociális biztonsághoz, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz való jog), vagy a harmadik generációsak (az egészséges környezethez való jog, az emberiség közös örökségéhez való hozzájutás stb.), melyek azonban szögezzük le, sehol sem vezettek el az elidegenült emberi viszonyok és a bürokratizált közhatalom megszüntetéséhez, osztályuralom mentes társadalom létrejöttéhez; mindezekért a marxizmus mint olyan, a tudományos világnézet magas rendű igénye, ma is érvényes. Csak éppen nem szabad összekeverni a hatalmi-politikai szerkezetek történelmi formáit és funkcióit azzal az anyagi újratermelési folyamatban konstruálódó uralmi alapzattal, melyet csak az értéktöbblet-elmélet képes felmutatni. (Nem kizárva, hogy eközben a forgalmi-elosztási folyamatok bizonyos sajátosságait, a munkával szabadon nem reprodukálható javak értékesülési módját a határtermelékenységi elmélettel ragadjuk meg.)
Persze ha elfogadnánk a posztmodern lebegtetés és lebegés helyzetmegítélését (túl a kapitalizmuson és szocializmuson), amelyben persze kétségkívül feszülnek általános humanista, progresszív kritikai tartalmak, akkor nem lenne szükségünk a marxizmusra. De ha egy világnézet-tipológia szempontjából vetem fel a dolgot, akkor a posztmodern esetében rögtön világos, hogy annak emberképe a polgári liberalizmusé: kétségtelenül nem a konzervatív, organikus társadalomfelfogást osztja, hanem az anorganikus individuál-liberális elgondolást. Tehát nem is a marxit, amelyik sem nem organikus, sem nem anorganikus, hanem egy önálló antropológiát, tertium daturt lát az egyén és a közösség mindenkori viszonyában. A posztmodern elfogadása helyett ennek megértése a társadalmiformáció-elmélet feladata. A materialista lét- és társadalomfelfogás, a totalitásszemlélet, a dialektika és a történetiség elvének és követelményeinek érvényesítése nem olyasmi, amit egy bármilyen szabású történelmi kísérlet kudarca hatályon kívül helyezhetne. Hogy a marxista tudományosság az új korszak elméleti feldolgozására alkalmas lehessen, ahhoz most a kapitalista világrendszer elemzésében kell előrelépnie, s ebben a szaktudományos elemzési szintek gazdag bekapcsolása szükségeltetik a különnemű részrendszerek analízise végett, hogy aztán ez az egész ökonómiailag megalapozott – de nem redukcionista – rekonstrukciójához vezethessen, az összfolyamat dialektikus közvetítéseinek együttlátásaként. Távlatos, világtörténelmi perspektívában érvényes a marxi kritikai társadalomelmélet és módszer – ha és amennyiben az emberiségnek igénye van az egyed és a nem közötti ellentmondás megszüntetve-meghaladására. Amíg pedig a szellemi és fizikai dolgozó osztályok nem szabadultak fel, szükségük lesz ehhez a marxizmusra. Ez az, ami a XIX. században is érvényes volt, s ami a XXI. században is érvényes marad – egészen addig, amíg meg nem valósul. Az emancipáció aktualitása mellett tehát annak ellenére ki kell tartanunk, hogy sem az elnyomott nemzetek partikuláris kitörési kísérleteként, sem pedig az uralkodó népek egyszerre és egyidejűleg történő tetteként nem sikerült a marxi program megvalósítása senki sem tört ki eddig sikeresen a kapitalista univerzumból. Ma „a világtörténelem értelmetlen végtelenségének" minket, marxistákat, jobban kell nyomasztania, mint valaha, hiszen két világháború, októberi és népi demokratikus forradalmak, nemzeti felszabadító küzdelmek után nagyjából újra ott vagyunk, ahol az I. világháború előtti Európa volt. Legfeljebb a megtett út tapasztalatával szegényedtünk-gazdagodtunk. Ettől azonban még az emancipáció önmagánál maradó szubsztanciális mozzanata bizonyára érvényben marad a kritikai társadalomelméletben, hiszen a fennálló világuralmi és szolgasági viszonyokkal terhelt. Az igazi zsákutcát e viszonyok elemzésének elmulasztása jelentené.
Jegyzetek
Ez a tanulmány az 1992. március 21-i Eszmélet-napon elhangzott referátum kissé bővített, jegyzetekkel ellátott változata.
1 Szigeti József: A tudományos gondolkodás forradalma I. Kossuth, 1984. 33-34. pp.
2 Edition du Seuil. Paris, 1973. p. 543.
3 Offe, K, H. Tjaden stb. munkásságára gondolunk.
4 Michel Löwy: Le marxisme en Amérique Latin. La Découverte, 1980.
5 A politikai marxizmus az angolszász világban. Kossuth, 1988. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Ágh Attila.
6 Eszmélet, 11-12. szám, p. 6.
7 Miért beszélek korai, politikai szocializmusról? Azért, mert egyfelől a térségben lévő országok bizton nem voltak kapitalista társadalmak, másfelől sohasem érték el a marxi értelemben vett alsó főlí, a (gothai program értelmében vett) szocializmus kritériumait, fejlettségét. Mindig a politikai átmenet állapotában lévő, saját alapú fejlődést nem produkáló társadalmakról volt szó. Erőforrás-összpontosító modernizációt követelt a politikailag szervezett társadalom, ahol ennek alapviszonyát a mindenki munkás az állammal, mint az össztőke funkcióját betöltő tulajdonossal szemben viszony jelentette. Ezen a meghatározottságon belül élesen különböztek egymástól a két irányban elkülönülő reformkísérletek: A: a technokratikus-kibernetikus szocializmus NDK prototípusú reformja (melyet részben Csehszlovákiában, és kisebbrészt a Szovjetunióban vettek át), és B: az árugazdasági reformok útján járó jugoszláv és 1968 utáni magyar útkeresés. Eredeti jellemzőkkel rendelkező gyakorlati kísérletekről volt szó, amelyeket nem lehet a marxi racionális történelem-filozófiai hipotézis (kommunista társadalom) mértékén mérni, s ezen az alapon leminősíteni, megvonni tőlük minden szocialista jelleget.
8 Ezt egykor „kötőjeles világnézetnek" hívták azok, akik régóta nemcsak ebből a paradigmából, hanem mindenféle marxizmusból vagy, ha tetszik, „izmus" nélkül, mindenféle marxi módszerre alapozott kritikai társadalomelméletből kiléptek. Mellesleg: nem a kötőjelen múlik, hogy mi érvényes és mi múlandó a marxizmusban, mert vannak olyan művek, amelyekbe beleírták a kötőjelet és ma is érvényesek, s olyanok is, melyekben nem szerepel, de ettől még in concreto teljesen idejétmúlt, korszerűtlen irományok. Itt mindenesetre nem foglalkozhatunk azzal a könyvtárnyi irodalommal, amely a „marxizmust" döglött kutyaként kezeli. Vannak azonban olyan álláspontok is – mint Jean Baudouin rennes-i professzoré -, melyek óvatosságra intenek a temetéssel kapcsolatban: egyrészt a kelet-európai összeomlás nem változtat azon, hogy Keleten, Kínában a marxizmus modernizációs folyamatot eredményez, másrészt a szerző a forradalmi marxizmus összeomlását a nyugati marxizmus kétértelmű szekularizációjának visszhangjaként kezeli. Lásd: Mort au déclin du marxisme? Clefs politiques. 1991. p. 158.
9 Egyetérthetünk Tőkei Ferenc azon megállapításaival, mely szerint: „Valóban, ha a pszeudomarxista államvallás változatlan maradt egy uralmi szituációban, mert a rendszer érdekelt volt ebben, akkor ennek összeomlása következtében a marxizmus ki tudott szabadulni abból, ami egy nagyon hosszú, esetleg túlságosan is hosszú periódus alatt kompromittálta. Végre ne mondják marxistának magukat azok, akinek soha semmi közük nem volt hozzá, és csak azok mondják magukat annak, akiknek elkötelezettsége valóban szilárd és nem egykönnyen változik. In.: Quelques idées sur l'avenir du marxisme. In.: Eszmélet füzetek, I. (First International Conference of Social Critical Reviews), Budapest, 1991. p. 162.
10 Ezeket a zavarokat – másokkal összhangban – korábban is tudatosítottam. Vö. pl. a Válaszúton (szerk.: Krausz T-Tütő L., 1988. Politikatudományifüzetek, 7.) c. kötetbeli tanulmányomban, a 182. oldalon.
11 Tálas Barna kifejezése igen találó volt a helyzet jellemzésére.
12 Michael Kalecki: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanulmányok, 1933-70. KJK. 1980. p. 276. Wiener György: Kalecki ár- és jövedelemmegoszlási elmélete. In: Áralakulás és jövedelemmegoszlás a reform utáni magyar gazdaságban 1970-1986. I. Gazdaság és társadalom, 1991/1. pp. 33-37. Káldor Miklós: Gazdaságpolitika. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Oblath Gábor, KJK. 1989. p. 253. J. M. Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. KJK, 1965.
13 Szigeti Péter: Szervezett kapitalizmus. Mediant Kiadó, 1991. p. 207.
14 Szigeti Péter: Kapitalizmus – késő-kapitalizmus. In.: Eszmélet, 4. szám. pp. 49-50., ahol a változásokat a keynesianizmus elfajzásaként értékeltem, Bhaduri és Joan Robinson nyomán. A kapitalizmus mundializációja 89-91 -gyei pedig, úgy tűnik, megerősíti ezt a tendenciát, mert amit a nyugat-európai baloldal éveken át keresett, hogy tudniillik e szabályozás új keynesiánus technikáit a nemzetállami szintről a nemzetek feletti, világgazdasági szintre kellene emelni, azt a baloldal helyett a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap, a Világbank és a multinacionális társaságok formájában a polgárság csinálta meg, a centrum érdekeinek megfelelően: uralmi érdekek kiaknázására és antiszociális gazdaságpolitikai célokra használva a szabályozás eredendően nem ezen célokra keletkezett formáit. Az elméleti útkeresésnek ez az iránya közel sem szokványos, viszont megvilágító erejű, abban a korban amikor a nyugati kapitalizmus válságjelenségeiért a gazdasági szabályozás keynesiánus módozatait teszi felelőssé a jólét új gazdaságtani irányzata (new welfare economics: W. J. Baumol, Hicks, Scitowsky stb.). A neo-konzervativ ideológiai offenzíva doktrínái pedig hatékony szerephez jutottak az 1989-91-es kelet-európai fordulatban.
15 Álláspontom summája az, hogy ha egyfelől már nem érvényes a kapitalizmus lenini elemzése, mert megszüntetve-megőrizve túlment rajta a kor, melyben élünk, és másfelől az első szocialista kísérletek sem objektíve, sem szubjektíve nem feleltek meg azoknak a célul kitűzött, mértékül szolgáló kritériumoknak, melyeket éppen Lenin és a belőle kiinduló leninizmus állított fel, akkor véget ért a leninizmus korszaka.
16 Lehet, hogy azért, mert az állami tulajdon szocializálása és a tervezés demokratikus legitimációja hiányában a köztulajdonból, mindenki tulajdonából nem lett minden egyes tulajdona, sőt, gyakran Csáky szalmájává vált, méghozzá éppen azok szemében és gyakorlatában, akiknek az érdekeit hordoznia kellett volna. A termelőnek és a termelési eszközöknek olyatén újraegyesítése, ahogyan az a viszonylagos elmaradottság kelet-közép-európai kísérleteiben történt, nem számolta fel a tulajdon elidegenedett jellegét.
17 A munkásosztály fogalmi problémájának az elemzésére kísérletet tettünk a Baloldali Alternatíva Egyesülés 1989-es „Önkormányzat és tulajdon" című konferenciáján. írásom megjelenés alatt áll.
18 Lukács György több helyütt kifejtett sztálinizmus-kritikájára utalok.
19 Azt az értelmiségi magatartást sem tudom osztani – bár érteni vélem, hogy miért keletkezett – amelyik a múlt globális elutasításával akar „tiszta" maradni, mondván, az égvilágon semmi köze sem volt a marxizmushoz a Szovjetunió hetven, és a népi demokráciák negyven évének. Szerintem a különös forma mindig hordoz olyan általános mozzanatokat, amelyek miatt ez módszertanilag is téves álláspont. Politikailag pedig az a helyzet, hogy annak, akinek nincs múltja, jövője sincs. S ami ennél fontosabb, hogy hét és négy évtized tapasztalatát (melyet feldolgozni, elemezni kellene, hisz sem keletkezésükre, sem fennállásukra, sem megszűnésükre nézve nem epizodikusak, véletlenszerűek e sajátos társadalmi képződmények) nem lehet egyetlen gesztussal elhárítani. A kelet-közép-európai térség viszonylagos elmaradottságának és a kettős elnyomásnak legsajátabb termékeként jött létre a szocialista egyenlőségeszmény és a modernizációs követelmény összekapcsolása – Lenin ennek a teoretikusa -, s ugyanezért nem jöhetett létre a munka közvetítetten társadalmisága és az ennek megfelelő önigazgató-önkormányzó társadalmi alakulat, még ha hajdanán, akik tették, amit tettek, azt hitték is, hogy ezt teszik.