A történelmi, reális államszocializmus következetes, tudományos és kritikai elemzése jószerével máig várat magára. A tisztánlátás érdekében az államszocializmust saját korában, abban a politikai, gazdasági, jogi és politikai kontextusban kell megvizsgálni, amiben létezett, s ami mozgásterét adta. Az államszocializmus reformkísérletei, az akkoriban kialakult viták olyan korproblémákra reflektáltak, amelyek – részben vagy egészben – ma is érvényesek.

"A kelet-európai változásoktól függetlenül, amelyeket szintén lehetne materialista módon magyarázni, s nem jelentik automatikusan a marxista elmélet cáfolatát, a materialista koncepció továbbra is fontos szerepet játszik a társadalomtudományban…" (Heinz-Jürgen Niedenzu, 2000, 124)

Bevezetés

Jelen munkámban arra teszek kísérletet, hogy tisztázzam az államszocializmus hagyatékát. Látszólag inaktuális témát választottam, hiszen Közép-, Kelet- és Dél-Európában, továbbá a volt Szovjetunióban megszűntek e kísérletek. Másutt azonban (Kína, Kuba, Észak-Korea) még létező, sőt a Kínai Népköztársaságban mindmáig jelentős modernizációs teljesítményt felmutató képződményről van szó (Baudouin, 1991, 158). A rendszerváltás és a közelmúlt legitimációs harcai közepette a tárgyilagosság minimumára igényt tartó értékelések csak módjával születtek, a témáról szóló írások inkább a szellemi és politikai harci tettek világába sorolhatóak.

A múlt elmúlt. Az azonban, hogy hogyan, milyen alapról magyarázzuk az államszocializmus negyven, illetve hetven éves történetét, keletkezésének, egzisztálásának és megszűnésének okait, sohasem lesz kivonható a legitimációs erőtérből, az értékek szakadatlan történelmi átértékelésének folyamatából. Ahhoz, hogy ne a mindenkori jelen ülhessen győzelmi tort az éppen elmúlt rendszer, politikai rezsim felett, ahhoz az államszocializmust sem elítélni kell, amire persze – tetszik, nem tetszik – sokakban megvan a hajlandóság, hanem társadalmi-történelmi jelenségként megítélni: azaz kettős mércével mérni. Egyfelől saját múltjához, lehetőségeihez képest való előmenetelét, másfelől pedig a világtörténelemben élenjáró, legfejlettebb nemzetekhez való viszonyát kell tisztázni. A kettős vonatkoztatás együtt adja meg az államszocializmus saját korában való reális elhelyezését. Ilyen értékelési törekvések persze korábban is léteztek,¹ de retrospektíve, némi távlattal elemző munkák ez ideig alig-alig születtek.

I. Az államszocializmus leírása, történeti érvényességének határai és típussajátosságai

Alapvető kérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedett (szenvedtek) történelmi vereséget? A feleletet a nemzetközi burzsoázia – althusseri értelemben vett – ideológiai államapparátusai adták meg: mindenfajta szocializmus életképtelennek bizonyult, amivel a kommunisták próbálkoztak. Ezért vagyunk a posztkommunista társadalom állapotában. 1917-91 semmilyen pozitív tapasztalatot nem hagyott örökül, csupán a totalitárius diktatúrák rossz emlékét. A nyugati baloldal értékelései sem túl sok ismeretet és megértési készséget árulnak el a történtekről (kivételnek tekinthető például D. Lane, W. D. Connor, G. Arrighi, I. Wallerstein). Ennek oka, hogy korábbi téves paradigmáikból – melyek sem e rendszerek keletkezését, sem megszüntethetőségük okait nem tudták és tudják kielégítően megmagyarázni – világnézeti prejudikációk miatt nem tudtak kitörni.

Melyek azok a társadalomszervezési jellemzők, amelyekkel az államszocialista kísérletek leírhatók? Mindenekelőtt nem voltak tőkés társadalmak, mert nem a magántulajdon alapzatán és piaci kapcsolatokon keresztül egyesítették a termelés két legfontosabb tényezőjét, az embert és a termelési eszközöket. (Alárendelt mozzanatokként, korszakonként és országonként változó terjedelemben, mind a kisárutermelés, mind a tőkés magántulajdon, mind a reciprocitáson alapuló naturálgazdálkodás ettől még jelen lehetett). Továbbá nem voltak – de történelmi adottságaik következtében nem is lehettek – kommunista társadalmak sem, hiszen annak primordiális fogalmi kritériuma, hogy a szabad egyének szabad szövetségeként, a munka közvetlen társadalmisága jegyében és ne államilag szervezetten egzisztáljanak. A pozitív meghatározás tekintetében pedig – csatlakozva J. Wiatr és W. Narojek koncepciójához – a következőket kell látnunk: "A szocialista iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása (ahol erre sor került), a kulturális forradalom – mindezek meghatározott és tudatosan (ha nem is mindig a kialakított megoldások összes következményeinek teljes tudatában) elfogadott döntések produktumai. Ha pedig ez így van, akkor itt – a főként a piac törvényei által megszabott egyéni magatartások spontán interakciójának modelljével szemben – elsősorban olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek lényege: a társadalmi jelenségek irányítása az államhatalom e célra történő felhasználása útján. A politikai intézmények ilyen körülmények között új jelentőségre tesznek szert. Már nem csupán olyan eszközök, amelyek a gazdasági rendszer védelmét szolgálják azon (belső vagy külső) erőkkel szemben, amelyek működését megzavarhatják, hanem ellenkezőleg: mindenekelőtt a gazdasági feladatok megvalósítását koordináló eszközök. Ilyenformán ez a rendszer nem működhet döntéseket hozó és végrehajtó szervek nélkül, amelyek megszabják az országban végbemenő, tömegméretű társadalmi folyamatok irányát.

A politikai problematika – a hatalom problematikája – ezáltal a társadalmi élet központjába kerül. A politika a szocialista társadalomban bizonyos fokig azt a funkciót tölti be, amelyet a klasszikus kapitalizmusban a tőkés piac töltött be: a társadalmi integráció terrénuma, amely túlnyomó mértékben meghatározza a folyamatok jellegét és lefolyását a társadalmi élet egyéb, ‘nem-politikai' területein is." (Wiatr, 1980, 196). Az államszocializmus – vagy politikai szocializmus – tehát állami keretek között szerveződő, olyan köztulajdoni dominanciájú, de akár a vegyes tulajdoni rendszerig elmenő berendezkedés, amelyet nem a piac, hanem a politika integrál. Ezen szubsztanciája a tervező társadalmaknak pedig azon két, a szó szoros, filozófiai értelmében vett attribútumban nyilvánul meg, hogy egyfelől a felhalmozás és a fogyasztás, másfelől a köz- és a magánfogyasztás arányáról makrotársadalmi döntések születnek. Itt vezetendő át a gazdaság és a társadalom működésének szociológiai magyarázata a politikai hatalom intézményes mechanizmusainak kérdéséhez ("redisztributív hatalom"), amely azonban lényege szerint már korántsem egységes – ezért nem is itt tárgyaljuk. Számunkra ma is nagyon érdekes, s komoly gondolkodókat – mint mondjuk Mannheim Károlyt vagy Tőkei Ferencet – igencsak foglalkoztatta a tervező társadalom szociológiája, illetőleg a marxi formációelmélet alkalmazhatósága az államszocialista kísérletekre² .

A strukturális különbségeket felmutató, eltérő törvényszerűségeken alapuló lényegtípus értelmében (ami tehát nem gyakoriságot, terjedelmet és nem is ideáltipikus összefüggéseket fejez ki, amely a cselekvők feltehető szándékait, racionális motívumait mutatná meg) valójában nem egy, hanem politikailag négy-, gazdasági-társadalmi alakja tekintetében pedig háromféle kísérlet játszódott le 1917-től 1991-ig.

I. Az első szakaszt a forradalmi húszas évek jelentették, szándékai szerint az állam és a jog elhalásának perspektívájával, a Pasukanisz által képviselt forradalmi természetjoggal, eredeti életmód- és együttélési kísérletekkel, a kultúra megújulásával – mindezt a polgárháború és a nemzetközi elszigeteltség ellenére. A kb. 1917-től 1928-ig tartó periódus saját gazdasági és társadalmi alakzatot értékei ellenére sem szilárdított meg. Ehhez túlságosan is gyakran változó körülmények álltak fenn, nagy horderejű politikai fordulatok (hadikommunizmus, NEP) kíséretében. Az első világháborút követő forradalmi hullám elmúltával (1923 után) geopolitikai fordulat állt elő, a de facto elmaradt világforradalom konzekvenciáját Sztálin vonja le a "szocializmus egy országban" (1924) programmal. Egy másik, hasonlóan nagy horderejű fordulat elméleti konzekvenciáit Lenin 1920-ban a "Baloldaliság"-ban még anticipálta. Az orosz forradalom egyes alapvető vonásai érvényességének, nemzetközi jelentőségének vizsgálatában ugyanis azt állapította meg: "Ugyanúgy hiba volna az is, ha szem elől tévesztenők, hogy mihelyt a proletárforradalom legalább egy fejlett országban győz, minden valószínűség szerint éles fordulat következik majd be, nevezetesen: Oroszország rövid idővel ezután nem minta ország, hanem ("szovjet" és szocialista értelemben) ismét elmaradott ország lesz." (LVM, III. k. 167. Kossuth, 1982) Mégsem lett iránytűvé, amikorra relevánssá vált.

II. A Szovjetunióban a harmincas évek derekára kikristályosodott a sztálini modell, amely a tervlebontásos, direkt irányításos gazdálkodási formát az egypárti hatalomgyakorlással párosította, a lehető legközelebb hozva egymáshoz az államhatalmi-politikai viszonyokat a gazdasági-társadalmi viszonyokhoz. Ezért jut itt kiemelkedő szerephez az államigazgatás és annak pártirányítása, s ezért kerül(t) előtérbe az ágazatirányítás a funkcionális irányítással szemben. A Lenin által 1920-ban megsejtett helyzet de facto beálltakor, 1947 után (Csehszlovákia, az NDK és Magyarország vonatkozásában) a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való erőltetett áttérés nyomán már a sztálini modell kényszeredett importja lép megoldásként a Lenin által exponált problematika helyére. Nem motívumok nélkül, de nagy károkat okozva. A fasizmus legyőzése nyomán a szovjet modell elfogadása vált a kommunista- és munkásmozgalomhoz tartozás ideológiai, politikai kritériumává, ami jó időre kiiktatta az egyenlőtlen fejlődés igencsak releváns elméleti problematikáját, azt, hogy ki, kinek és miben mutathat példát. Itt is azt láthatjuk, hogy nagy az eszmék (és a téveszmék) ereje: a sok oldalról motivált ideológiai szükséglet nem azért vált hamis tudattá, mert valaki be akart és tudott csapni valakit, hanem azért, mert hamis tudat volt: a kor szereplőit arra motiválta, hogy mechanikusan kövessék a Sztálin kanonizálta szovjet utat (1936), ami kizárta az orosz forradalom lukácsi értelemben vett (1968) nem-klasszikus jellegének felismeréséből adódó feladatok számbavételét. Tehát éppen a marxista elemzés erejét, a konkrét helyzet konkrét elemzését és a történelem összfolyamatába ágyazódó egyenlőtlen fejlődés elvének a módszertani érvényesítését zárta ki.

Románia vagy Kuba még a hetvenes-nyolcvanas években is ebben a modellben, az eredeti sztálini modellben egzisztált, Észak-Korea pedig ma is ezt teszi. A sztálinizmus itt a politikai hatalom gyakorlásában nem csak és nem is elsősorban az egypártrendszert jelenti, hanem annak monopolisztikus – és nem a gramscii értelemben vett hegemonisztikus – hatalomgyakorlási formáját. Csak ennek jellemzője a tömeges represszió, a személyi kultuszos, vezérelvű legitimáció és a tudatosan zárt szerkezetre törekvés. Ez egyfelől a fellazítási stratégiával szembeni önvédelemi stratégia, gyakorta hipertrofikus formákban, másfelől – s ezt kevesen veszik észre – a tőkés dominanciájú világgazdasághoz való rendszeridegen alkalmazkodás (G. Arrighi) kényszerű következménye, a globalizációs nyomás közepette nemzetgazdaságot, nemzeti valutát, kereskedelmi cserearányokat védő funkciókkal. A nyílt társadalom hívei ugyanis – minden gorbacsovi naiv báj, sőt képmutatás ellenére – nem barátai, hanem ellenfelei a nyílt társadalom ellenfeleinek. Amiből még messze nem következik, hogy a zárt társadalom híveivé kellene válnunk.

III. Az ötvenes évek derekától, de főleg a hatvanas években a személyi kultusszal és a dogmatizmussal való leszámolás után (már ahol ez megtörtént), döntően két irányú reformfolyamat indult meg. Az egyik a gazdaságszervezés technokratikus, kibernetikus reformja, melynek prototípusát az NDK jelentette ("kibernetikus szocializmus"). Itt a hagyományos polgári jog helyére a gazdasági jog került, s ezen az úton akarták az erőforrások optimálisabb elosztásával, a tervezés tökéletesítésével a lakossági szükségleteket magasabb szinten kielégíteni, a helyi hatalomban teret engedve egyfajta mérsékelt demokratizálásnak. Ezt a reformtípust vette át Csehszlovákia és kisebb részt a brezsnyevi Szovjetunió a hetvenes évektől. Politikai különbségei – a tömeges represszió és a személyi kultusz hiánya – ellenére ez a reformtípus gazdaságilag az eredeti típus modifikációjának tekintendő, mert az érték mérésének gazdasági alapproblémáját és a társadalmi kapcsolatok mellérendeltségi – döntően nem hierarchikus – szerveződését elődjéhez hasonlóan nem oldotta meg. Bizonyos felfogások szerint vereségét kb. két évtizedes késésének köszönhette: ha a tervlebontásos formájú tervgazdálkodásos rendszer számára a mikroelektronikai apparátussal ma már elvégezhető tervezés, munka-érték-számítás rendelkezésre állt volna, akkor nincs e társadalmakban hiánygazdálkodás sem. (Persze feltételezve e nyugati módszerek aktív, helyi viszonyokra történő adaptációját, amit a problémák elméleti megoldhatósága automatikusan sohasem hoz magával.)

IV. Nemcsak kulturális hagyományaiban és történelmi feltételeiben, hanem az eredeti sztálini köpönyegtől való eltávolodás, a más minőség értelmében jelentett újítást a reformok másik típusa: az árugazdasági viszonyokat a köztulajdon dominanciájával (állami és szövetkezeti tulajdonformák) és makrogazdasági irányítással kombináló jugoszláv és magyar reform, valamint a mai Kínai Népköztársaság. Jelentős gazdasági sikerek, tömegfogyasztás, életszínvonal-növekedés, az egyéni ösztönzés differenciált formáinak megjelenése és szabad kulturális légkör alakult ki, az emberarcú szocializmus prágai jelszavának földi valóságaként. Mindez az egypártrendszerű hatalomgyakorlást is civilizálta (Magyarországon az önkorlátozó hatalom kádári eszméje, Jugoszláviában a szocialista pluralizmus), s tompította a politikai szabadságjogokat követelő emberi jogi kritika erejét, amelyet a XX. század második felétől jogosan fogalmazott meg a liberális-demokratikus eszmeáramlat. (Természetesen a magántulajdon legtermészetjogiasabb felfogásában sem tartozhat az emberi jogok kategóriájába.³ ) Amikor a gazdasági válság sérülékennyé tette, majd aláásta a rendszer alapjait, akkor ez a kritika totális szocializmuskritikába és direkt kapitalizmusapológiába ment át. Jellemző, hogy Magyarországon 1989-90-ben olyan "érvekkel" operálva döntötték meg az államszocializmust, mintha 1952-ben éltünk volna.

Látni kell azonban, hogy e folyamatban szükségképpen megjelenik a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, így az átmeneti társadalom előbb-utóbb válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista elemeit – mint ez meg is történt -, vagy számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant antikapitalista kísérletek hosszú távú átmeneti jellegével. Azaz a régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak tudatos kiépítésére törekszik, a néphatalom intézményein keresztül kontrollálva a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő hatásokat.

Magyarországon a sztálinizmussal következetesen leszámoló, de mindenféle egyéb baloldaliságot azzal tévesen azonosító kádári, aczéli politika mindezt nem tette. Ezen rossz beállítottsága, reflexe következtében nem akart és nem tudott a marxizmus reneszánsza felé nyitni, azaz valóban demokratizálni, s nem liberalizálni a politikai életet, szocializálni s nem privatizálni az állami tulajdont, közelebb vive a munkást tulajdonához, s felelőssé téve a gazdálkodásért. Ezért helyes gyakorlati-politikai kezdeményezései – egyszemélyi felelős vezetés helyett üzemi tanácsok a kezdeményezett vállalati három- vagy négyszög (participáció) továbbfejlesztésével, a közvetlen demokrácia elvének kiszélesítésével – elmélet hiányában nem voltak és lehettek elég átütőek. A marxista tudományosságban kevéssé jártas, és ezért nehezen eligazodó vezetésnek Lukács György Demokratisierung heute und morgenje (1968) nem sokat jelenthetett volna, megjelenése után (1988) pedig már semmit sem jelentett. Igaz, a polgári demokrácia és a sztálinizmus között filozófiai szinten keresett tertium datur nem helyettesíthette a politikai szerkezet intézményes működésmódját, viszont helyesen jelölte meg egy ilyen reform irányát és szükségességét.

Konklúziónk: nem egyféle, nyers, politikai szocializmus volt, s nem az összes bizonyult versenyképtelennek. A IV. típus a fejlettség azon szakaszán, ahova elértek ezek az országok, sok pozitív tapasztalatot hagyott hátra, mint ahogy az iparosítás eredeti sztálini modellje (II. típus) sem a maga idejében volt inadekvát, hanem akkor, amikor túlélte magát. A Szovjetunió az utolsó másfél évtizedben, a negyedik ipari forradalomra való átállás következményei – a posztindusztriális ágazatok fel-és a hagyományosak leértékelődése – miatt vesztette el a rendszerek harcát. Tehát nem a sztálini thermidorral és nem a hruscsovi revizionizmussal, hanem azért, mert társadalmi és politikai rendszere nem tudott megújulni, s a megváltozott geopolitikai helyzetben már majdnem törvényszerűvé vált a kis országok kollapszusa.

Nem bukott meg minden, amit megneveznek, s nem az bukott meg, amit ki sem lehetett próbálni (kommunizmus), mert történelmileg nem volt, s nem lehetett napirenden. A látszat az, hogy egy tétel (a szocializmusé a jövő) megdől, ha tapasztalatilag nem igazolódik (verifikáció); csak látszat és nem valóság, ha és amennyiben a falsifikáció elmarad (nem jobb, hanem hasonló teljesítőképességű vagy rosszabb követte az ilyen-olyan államszocializmust)⁴. (A neopozitivista bizonyításelmélet kifinomult technikáit érdekes módon a kifinomult győzteseknek ebben az összefüggésben, másfél évtizedig nem jutott eszükbe alkalmazni).

Mindezek a különbségtételek, a reális mércék keresése nem változtat azon a történelmi tényen, hogy a létezett politikai szocializmusok elveszítették történelmi felhajtó erejüket a közép- és kelet-európai tömegek szemében, akik épp ezért nem is védték meg azokat. Az igazságra fogékony tisztességes elméknek azonban tudniuk kell: annak az ideológiai és politikai legitimációs harcnak, ami történt és történik e rendszerek teljesítményének értékelésekor, vajmi kevés köze van az objektív, történelmi igazsághoz, annál több az osztályérdekek dialektikájához. A polgárság saját különösségét – világképét, történelemfelfogását, érdekeit és értékrendjét – az általánosság szintjére emelve örök és időtlen emberi értékeknek tünteti fel, hogy legitimálja berendezkedését, a munka tőke alá történő, értéktöbblet-termelés formájában megvalósuló besorolását, a munkatársadalom feletti uralmát.

II. Közvetlen társadalmiság, közösségiség az átmeneti korszakban

A köztulajdon jelentősége következtében az államszocialista berendezkedés politikai mechanizmusának ideáltipikus konstrukciója sem indulhat ki a burzsoá-citoyen hasadásból. Azért nem, mert bár az államszocializmus nem jut és juthat el adott fejlettségi fokán, a viszonylagos elmaradottság nem-klasszikus útján az emberi emancipációig, de a magánegyént mégsem csak tőketulajdonosi illetőleg munkaerő-tulajdonosi – osztály-meghatározottság – mivolttal reprodukálja, hanem egy harmadik módon is: közvetlen társadalmiságában. Az államszocialista rendszereknek nem volt meg az a tendenciájuk, hogy az egyének és közösségeik reciprocitáson alapuló tevékenységét felszámolják. Egyfelől a családon belüli, nemek és nemzedékek közötti kölcsönösségi viszonyok, másfelől a kisközösségi tér nem állami és nem áruviszony formáját öltő kapcsolatai (kalákamunka, falun, lakóhelyi közösségekben érvényesülő kooperáció, melyeket a szolidaritás fűz össze) kivonják magukat a közhatalom és az adózás fennhatósága alól. A reciprocitás társadalomszervező elve áruviszony- és politikamentes civil térben érvényesül és érvényesülhet – ha hagyják. A piacgazdasági reformok nyomán fellépő második gazdaság és a szürke zóna teoretikusai és politikusai éppen ezt a helyzetet támadták, hogy piacosíthassák, gyarmatosíthassák és adóztathassák azokat a kooperatív szolidaritáson alapuló tevékenységformákat, amelyeket a helyi társadalmak, kisközösségek vitalitása éltetett. Nem eredménytelenül: a nyugati típusú adórendszer bevezetése 1988-ban segítette a magántulajdonra és a burzsoá-citoyen hasadásra épülő, polgári demokratikus intézményesülést, a közösségi érdekek és értékek devalvációját, a magántulajdon indukálta érdekviszonyok pedig a nyers önzés, individualizmus és haszonelvűség elterjesztését. De a barátságot, a szerelmi viszonyokat és az életformákat sem kímélték. A kapitalizmus immanens tendenciája, hogy nem hagyja érintetlenül az áru- és pénzviszonyok szervező elvétől független civil szférát (noha a kooperatív szolidaritás emberi szükségletére és immanens spontaneitására épülő megnyilvánulások teljesen ott sem piacosíthatók).

A civil társadalom polgári misztifikációi ezt a helyzetet sem tudatosították, holott világos, hogy a közösségiség terrénuma itt nem a magánburzsoá viszonyok szükséges komplementere értelmében vett közember – aki választó és politikai tisztségre választható -, hanem a politikai közösségtől független, közvetlenül közösségi, társadalmiasult szféra. Ex post jól látszik, hogy volt ilyen tendencia, akkor is, ha az államszocialista kísérletek bornírtságuk, megformálatlanságuk és szubjektív hibáik következtében a közvetlenül társadalmiasult szférát gyakran összekeverték az államosított – államilag fenntartott, kontrollált, s ennyiben nem, nem teljesen vagy nem mindig független – egyesületekkel, művelődési formákkal, kultúrházakkal, táncház-mozgalmakkal stb. Mindez a korlátoltság mit sem változtatott azon, hogy létezett egy nem-politikai, közvetlenül közösségi tér, amelyet a reciprocitás kooperatív szolidaritásának humán szükséglete mozgathatott, és kb. a nyolcvanas évek közepéig se a tőkeviszony expanziója, se a közhatalom nem bántott.

A nem-politikai közösségiségtől eltérő természetű probléma volt az állam társadalmasítása, amit állami funkciók társadalmi szervekre ruházásával képzeltek el, de a gyakorlatban nem nagy sikerrel alkalmaztak. Ugyanis az átmenetiség fokán a politikai államiság a külső, nemzetközi osztályharc és a belső politikai harcok következtében nem váltható ki, nem szüntethető meg. Vagy a tűzoltás funkciója attól nem sokat változik, ha nem állami (vagy önkormányzati) alkalmazottak oltanak, ha társadalmi szervezet kezeli a fecskendőt. Nem ez az államszocialista rendszerben a politikai állam társadalmi ellenőrzésének lényegi összetevője. A társadalomtól elkülönült, de nem külsővé váló, s a kontrollja alól kikerülő (elidegenedett) politikai közhatalom tudomásulvétele és demokratikus ellenőrzése az átmeneti társadalomban az, amit meg kell oldani, nem pedig a hruscsovi fogantatású, akár jó szándékú program – az állam társadalmasításáról⁵ .

III. Tervgazdálkodás – UGM – áruviszony-elméletek és tulajdonjog

A marxisták második nemzedékétől kezdődően – eltérően elődeik kapitalizmuskritikai munkásságától – már szembe kellett nézni a gyakorlati szocialista kísérlet elméleti megalapozásának szükségletével. Vlagyimir I. Lenin Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában (1919), Jevgenyij Preobrazsenszkij Az új gazdaságpolitika perspektívái (1921), című munkájában, majd már a NEP időszakában született írásokban alapvető fontosságú volt annak tisztázása, hogy mik a tervszerű gazdaság törvényei, hogyan működtethető az átmeneti kor gazdasága. Érvényesülhet-e a munka közvetlen, árupiaci közvetítés nélküli társadalmisága, ahol a tervezés a munkaidővel, a munkaidő tömegével való gazdálkodást jelenti, mert az áru használati értékének a tervszerűség által biztosított minőségi összetevője lesz a meghatározó, s a csereérték megszűnik a használati érték mértéke lenni (kommunizmus). Vagy pedig az árugazdaság és benne az értéktörvény elismerése a gazdálkodás szervező törvénye az átmeneti (és/vagy szocialista?) korszakban, a magasabb fok, az autochton kommunizmus előtt. Az áruviszonyra és az egyéni-vállalati munka és a társadalmilag szükséges munkamennyiség piaci közvetítésére, tehát az áruviszonyra mint értékviszonyra a tervezés érdekében szükség van, anélkül, hogy ez átcsapna az áruviszonyba mint elsajátítási viszonyba (kizsákmányolásba, a tőkés magántulajdonon keresztül). Utóbbi felveti azt a kérdést is, hogy ez esetben, az áruviszonyok szervezte gazdálkodás esetében az áruforma nem vezet-e immanensen – vagy privatizációval a legális politikai hatalom közvetítése révén – értéktöbbletformához, kizsákmányoláshoz.⁶

Wiener György fontos államszocializmus-interpretációja szerint a marxi elmélet "az államosítást pusztán a magántulajdon negatív megszüntetésének tekintette, s azt a társadalmat, melyben az állam általános tőkésként, valamennyi egyén pedig vele szemben álló bérmunkásként jelenik meg, nyerskommunista berendezkedésnek nevezte. (GFK, 130-131.) Marx azzal is számolt, hogy a helyi, vagyis nem világméretekben létrejövő nyerskommunizmus, érintkezve a világpiaccal, felbomlik s ennek nyomán általános társadalmi restauráció zajlik le." (Kiemelések tőlem – Sz. P., Új társadalmi formák korai megjelenése és felbomlása, in: Eszmélet, 1994/22.) Ebben az esetben azonban nem az államszocializmus, hanem az államkapitalizmus lenne az adekvát terminológia, s az sem teljesen érthető, hogy a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba történt átmenet, majd visszamenés nyomán miért menne végbe egy korábbi társadalmi formába történő visszaesés, restauráció? A társadalmi formaváltás a marxi elméletben, eredménye szempontjából azt jelenti, hogy a munka társadalmi termelékenysége tekintetében az új győz a régi felett. Erre a régió viszonylagos elmaradottsága miatt sem kerülhetett sor. Ettől még a nyers, politikai kommunizmus a magántulajdon valóban negatív megszüntetése, de nem ez az egyetlen jellemzője az államszocializmusnak, mert több és más is történt. Olyasmi, amit Marx nem láthatott és látott előre, viszont a történelmi és szaktudományos tapasztalatok nyomán ma már tudhatunk. Ezért azt kell mondanunk, hogy átmeneti társadalomról, és nem formációváltásról volt szó, ahol a többletmunka feletti rendelkezés nem magánkapitalista értéktöbblet-termelés formájában történt, és nem is államkapitalizmus formájában – ahol a többletmunkát a magántőke profitábilitásának fenntartása érdekében allokálják és/vagy adnak koncessziókat (az állam anyagi össztőkés, magántulajdoni alapzaton) -, hanem államszocializmus formájában: a cél és értékracionális allokációs döntések egy politikai tervező mechanizmusban kapják meg prioritásaikat, s nem a profitmotívum szerint⁷ . Kérdés tehát, ki, milyen értékalapon, mennyire alternatív módon, s milyen legitimációval tervez.

Lukács György azon a véleményen volt, hogy teljes kommunizmus esetén a termékek értékmeghatározása, az érték mérhetősége érdekében fenn kell tartani egy kapitalista Svájcot. A tervgazdaságnak eszerint nincs immanens mércéje – tehetjük hozzá -, csak az értéktörvényre vonatkoztatottan lehet az idővel gazdálkodni. Éppen ezt cáfolta egykori mestere tételes kritikáját adva Mészáros István, Lukács világhírű tanítványa a "Beyond Capital" XIX., A közösségi rendszer és értéktörvény című fejezetében, rámutatva, hogy az értéktörvény történelmi örökkévalósága nem Marx álláspontja, s a tervgazdaság elméletben nem is kell, hogy azon alapuljon. Ma pedig amerikai közgazdászok mutatják fel, a számítástechnikai információtárolással és a gazdasági tervezésbeli felhasználásával érvelve azt, hogy miként lehet a problémát megoldani (W. Paul Cockshott-Allin E. Cottrell: 2001, 2002.).

Paradox módon, a második világháború után az értéktörvény szocializmusbeli szerepéről, tervezésbeli felhasználásának lehetőségéről folyó húszas évekbeli vitát éppen az a J. V. Sztálin kezdte újra, aki a NEP felszámolásával és a szocialista iparosítással a kontinensnyi országot – Isaac Deutscher kifejezésével – "faekével vette át, s az atomhatalomig" juttatta 1929-1953 között. Mindazonáltal itt valóban paradoxonról, tehát látszólagos ellentmondásról van pusztán szó, mert A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban (1952) szerzője az áru- és pénzviszonyokat nem a direkt irányításos, tervlebontásos rendszer dinamizálására és megreformálására akarta felhasználni, de szembenézett bizonyos áru- és pénzviszonyok, jelenségek létével. Ezeket a gazdálkodás formaruhájaként, technikai és elszámolási eszközeként, ebbéli minőségében – s nem az államigazgatás terrénumának mellérendeltségi viszonyokkal való csökkentésében – ismerte el.

A hatvanas évek magyar reformerei (Bognár József, Eörsi Gyula, Nyers Rezső és mások) – nem kis mértékben támaszkodva a lengyel W. Brus (1966) munkájára – éppen utóbbit tételezték. A tervutasításos, tervlebontásos és hierarchikus rendszer helyére kívántak állítani egy olyan mechanizmust, amely az értéktörvény érvényesülése alapján tervez, s megoldja az érték mérésének problémáját. Ehhez autonóm termelő egységek mellérendelt, piaci közvetítésű kapcsolatai kellenek, hogy az árcentrum a kereslet és a kínálat szabályozó hatására az értékcentrum körül sűrűsödjön, illetőleg nőjön a gazdasági hatékonyság. Ehhez fel kell számolni a tervutasításos gazdaság érdekeltségi csapdáját, amelyet O. Sik inpout-output-játéknak nevezett el és modellezett. Eszerint a központi tervhivatal és a vállalat érdekeltsége a célok meghatározásakor egymással ellentétes. A központ abban érdekelt, hogy a vállalat maximális outputot produkáljon a lehető legkisebb inputtal. Míg a vállalat a maximális ellátást igyekszik kicsikarni és cserébe minimális outputot ígér, hogy aztán ezt túlteljesítve méltóvá váljon a központi kitüntetésre és prémiumra.

Továbbá biztosítani kell a makrogazdasági tervezés és a mikroszféra cselekvői közötti összhangot, melynek alapja a köztulajdon túlsúlya (állami vállalatok, szövetkezetek, állami gazdaságok), és a közvetett, indirekt gazdasági szabályozó eszközök politikai hatalom általi birtoklása (adók, elvonások, anyagi ösztönzők, dotációk, szubvenciók, árfolyam-politika, export-import prioritások), valamint a jogi szabályozás.

Nézzük meg, hogy a gazdasági mechanizmus-reform idején milyen tulajdonjog koncepciók születtek hazánkban. Igaz, ezzel a marxista elméletben központi szerepet játszó, a tulajdon történelmi formáit leíró, ökonómiai, szociológiai és filozófiai problémákat itt teljességében nem tárgyaljuk, csak a tulajdon jogi vonatkozásaiig terjeszkedünk, a tulajdonjog formáiig. Bár időben korszakunkhoz tartozik, ugyancsak elesik az 1988. évi Társasági törvény vizsgálata, hisz annak eszmei előkészítésében már nem játszott szerepet a marxista és/vagy szocialista jogelmélet, lévén hogy ez a törvény a gazdasági rendszerváltás egyik legfontosabb feltételét teremtette meg azzal, hogy a közösségi tulajdoni formákat (az állami és a szövetkezeti tulajdont) társasági, osztható és anonim magánrészvényekké transzformálhatóvá tette. Épp ezért sem annak eldöntésére nem vállalkozhatunk, hogy ez mennyiben volt egykor kívánt vagy kényszeredett adaptáció a globalizálódó világgazdasághoz, sem pedig annak bemutatására, hogy voltaképpen a gazdasági mechanizmus-reform ezzel kezdte meg az átalakulást – s folytatta a spontán privatizáción keresztül a privatizációs és az ezt kiegészítő kárpótlási törvényhozással a tulajdoni rendszer reformjába: a versenyszféra feletti azon magánhatalom kiépítésébe, amely még a szektor- és versenysemlegesség de jure alkotmányos tételeit is de facto félretette. Világos azonban, hogy a magyar társadalom nagyon megosztott volt ezekben a kérdésekben, s a hallgatag vagy csak elszórtan – ott és akkor, ahol és amikor éppen privatizáltak, s vesztették el munkahelyüket – tiltakozó többség magatartása mellett a dolgok menetét egyfelől a gazdasági és politikai elitcsoportok belső alkui, másfelől az erős nemzetközi nyomás etalonjai – privatizáció, dezetatizáció, dereguláció, monetarizmus, individualizmus – döntötték el. Más előfeltételek és nemzetközi erőviszonyok mellett⁸ – a közepes fejlettség relatív tőkeszegénysége talaján – sem lett volna szükségképpen életképtelen – mint ezt a zsákutca-ideológia hívei akkor, amikor még fontos volt, a nap minden órájának minden percében hangoztatták – az a gazdasági, társadalmi és tulajdoni rendszer, amely makrogazdasági irányítást, köztulajdoni dominanciájú, vegyes tulajdoni formákat és érdekeltségi viszonyokat működtetett 25 éven át.

A direkt irányításos gazdálkodás – a központi és helyi szervek közötti vertikális irányítás -, a pusztán technikai munkamegosztás megszüntetése után a tulajdonjog alapproblémája a szocializmusban a következő volt: jogilag az állam az állami vállalatok tulajdonosa, s ebbéli minőségében fontos jogosítványai is vannak (vállalatalapítás, összevonás, igazgató kinevezése, jövedelemelvonás stb.). A vállalat mint árutermelő gazdálkodó egység elkülönülése az államtól abban érhető tetten, hogy fel van ruházva a vállalat alapításától a gazdálkodás konkrét kellékeivel, így induló vagyonnal és olyan jogosítványokkal, amelyek a hagyományos árutulajdonosi triászt, a birtoklást, a használatot – és valamilyen értelemben – a rendelkezést jelentik. A társadalmi tulajdon össztársadalmi jellege és a vállalati gazdálkodó vagyon árutulajdonjoga kettős tulajdont jelent, ahol valaminő kívülről irányítás eleve fennáll, hisz az állami vállalatok gazdálkodói önállósága fölött van egy stratégiai, össztársadalmi szintű, állami, gazdaságpolitikai rendelkező erő. A tulajdon funkcionalitásának kérdése az volt ebben a vállalati gazdálkodási autonómiát, felelősséget és hatékonyságot növelni szándékozó reformhelyzetben, hogy kettős, osztott-e a tulajdonjog, vagy lehetséges olyan elméleti szintézis, amelyben egységes marad. Még egyszerűbben: a társadalmi tulajdonjog és a vállalati árutulajdonjog ellentmondása beilleszthető-e valaminő egységbe?

A kérdés elméleti jelentősége sem csekély, hiszen az államszocialista rendszerek legsajátosabb és legeredetibb jogintézménye a társadalmi tulajdon joga, annak minden formájával: állami vállalattal, szövetkezetekkel és állami gazdaságokkal (mely utóbbiak elméleti konstrukciója tulajdonjogi vonatkozásban lényegesen nem tért el a vállalatokétól). Valóban "senki tulajdona" volt mindenki tulajdona, az az állami vagyontömeg, amelyet 1989-es értéken kb. 5000 milliárd forintra becsültek, s amelynek kb. 9/10 része 1945 után keletkezett?

A társadalmi jelleg és az árutulajdonosi önállóság ellentmondásának feloldására a szocialista jogtudományban több megoldás született. Így Világhy Miklós áruviszonyból származtatott (1967, 1968) és Sárközy Tamás struktúrálttulajdonjog-felfogása (1973, 238-41), kettőstulajdonjog-koncepciói sem voltak előzmény nélküliek, mert Venediktov, jelentős szovjet jogtudós kettős kollektíva-fogalmára (kiskollektíva-tagság a termelő üzemben és állampolgári minőségű, nagykollektíva-tagság össztársadalmi szinten) támaszkodhattak. Mindazonáltal mi mérvadónak Eörsi Gyula megoldásait tekintjük, mert a kettősségben a tulajdonjog egységét mutatta meg. Ad 1. fenntartotta a tulajdonjog általános fogalmának szükségességét, ahol a tulajdoni formák a sokféleség egységének, stratégiai és taktikai jogkörök osztottságának mutatkoznak. Ad 2. a tulajdonviszonyt mint az elsajátítási viszony dinamikájára vonatkozó hatalmat – marxistaként – nem keverte össze a tulajdonjog jogosítványképletével. Tehát a termelési-elsajátítási viszonyt annak jogi, szervezeti kifejeződésével, formájával. Ezen elméleti leleményei következtében – s az elsajátítási viszony dinamikájának meghatározásában mutatkozó nem jogi, hanem politológiai problematikussága okán is – megoldásait Opus Magnuma alapján (1975, 290-306) kitüntetetten kezeljük. Nem gondoljuk azt, hogy a társadalmi tulajdonra vonatkozó elvont, doktriner hivatkozások – negyven és hetven esztendő tapasztalata után – helyettesíthetnék azt, hogy egy vagyontömeget munkaszervezetben, belső jogosítványokkal és külső irányítással együtt kell gazdaságosan működtetni.

Eörsi felfogásában a társadalmi tulajdon mindkét formája, az állami vállalat és a csoporttulajdont jelentő szövetkezet is államilag közvetített. A népgazdaság állami irányítását, az ország gazdasági erőforrásainak komplex fejlesztését, a szükségletek kielégítését a tervgazdálkodásnak kell biztosítania. Ez az állami közvetítés – ahogy ezt korábban megfogalmaztuk: az alapvető allokációs döntések – Eörsinél jogilag azt jelenti, hogy az össztársadalom tulajdonával az állam rendelkezik. Az állampolgárok összessége közvetlen tulajdonosi hatalmat efelett nem gyakorol, s dolgozói minőségében a vállalatnál sem, ahol a termelőeszközök a munkával egyesülnek, csak kollektíva tagként vannak bizonyos jogosultságai. Az állampolgárok dolgozói-tulajdonosi tudatának fejlesztését persze Eörsi is szorgalmazta, anélkül, hogy intézményesíthető megoldási módozatait kifejlesztette volna. A termelőszövetkezetek csoporttulajdonánál a tulajdonos és a dolgozó egy és ugyanazon személy. Az állami vállalatnál pedig "…az állami tulajdon egyesül olyan dolgozók kollektívájával, akik állampolgári minőségükben mind az államnak, mind az összes társadalmasított termelőeszköznek a ma megvalósult szinten tulajdonosai, de a vállalaton és annak javain külön tulajdonuk nincsen." (301) A szocialista tulajdonjognak az összesség szintjén nincs kizáró jellege s az ebből következő abszolút és negatív szerkezete, de az elkülönült gazdálkodó egységek szintjén – minthogy árutermelés folyik – kiépülnek az önálló jogi személyiséggel és vagyoni felelősséggel rendelkező vállalatok, amelyek másokkal, a nem-tulajdonos vállalatokkal szemben kizáró jelleggel, negatív, abszolút szerkezettel működnek. Eörsi a nincs tulajdonosi és van árutulajdonosi elkülönültség ellentmondását strukturált, de belülről összefogottan, az egységben érvényesülő komplexitásként fogta fel. Azért, mert a tulajdonjog valóban túlnőtt a modern és a szocialista gazdálkodás keretei között is az eredetileg egyéni vállalkozóra épülő polgári jogi tulajdonjog horizontján, s öt jogágazat komplex együtthatását eredményezte: az államjog szintjén az állam az össztársadalom képviselője, az államigazgatási jog szintjén (pl. vállalatalapítás), a polgári jog, a munkajog és a szövetkezeti jog (termelőeszközök összekapcsolása a dolgozói kollektívával) területein létezik, mégpedig három szintű szereplővel:

• A) az össztársadalommal (állampolgárok), akik közvetlenül nem gazdálkodnak, de a társadalmasított termelőeszközök elvi tulajdonosai. (E névlegesség meghaladásában az állampolgári és a vállalati tulajdonosi tudat együttes fejlesztése volna a kívánatos Eörsi szerint, azonban ennek intézményes megoldási lehetőségeit, hatalmi és legitimációs funkcióit – sajnos – nem dolgozta ki.);
• B) a vállalattal (az árutermelő kiskollektívával), illetőleg a szövetkezetekkel (csoporttulajdonos kiskollektívákkal, ahol a dolgozó és a tulajdonos ugyanazon személy), akik saját nevükben járnak el, s önálló jogi személyiséggel, vagyonnal és felelősséggel rendelkeznek;
• C) a közöttük közvetítő, az össztársadalom tulajdonát képviselő, tulajdonával gazdálkodó állammal (amelynek minősége különbözik közhatalmi minőségétől).

A szocialista, társadalmi tulajdonjog sajátossága, hogy a tulajdonjog negatív, minden más alanyt kizáró jellege és abszolút szerkezete nem áll meg "A" szinten (mindenki, az össztársadalom tulajdonos), míg az árutulajdonosi minőség "B" szintjén fennáll az elkülönültség. A tulajdonjog mintegy belülről struktúrált, amit egynemű jelenséggé tesz a "fent" tulajdonosi hatalom gyakorlása, melyet az állam kívülről irányít, és a "lent" árutulajdonosi jogosultsága: a birtoklás-használat-rendelkezés hagyományos árutulajdonosi triásza és a kiskollektíva-tagság belső, ún. intern viszonyai. Ezt a helyzetet – az egységen belüli osztottságot a tulajdonosi hatalom gyakorlásában – a stratégiai és taktikai döntések viszonya fejezi ki. "Az állam azonban – eltérően a szövetkezettől és a fogyasztótól – nem minden döntést hoz meg maga. A döntések kisebb-nagyobb részét a vállalatokra telepíti, saját tulajdonosi akaratából. Ez már önmagában arra vall, hogy a vállalat nem tulajdonos – hacsak nem tekintjük egyaránt tulajdonjognak a tulajdonos jogait és a tulajdonos által átruházott jogok összességét. Ehhez járul azonban az is, hogy az állam a tulajdonosi hatalom kulcspozícióit megtartja, magának tartja fenn az egész állami tulajdonjogra vonatkozó, univerzális kihatású, stratégiai döntések jogát, és a vállalatra ebből a szempontból csak taktikai jogokat ruház át; a vállalati partikularitás, a vállalati, relatíve önálló érdekeltség kiépítésének az árutermelésből folyó szükségessége ennyit igényel és ennél többet nem is enged.

Ilyen stratégiai döntések:

• a) a vállalatalapítás – az összes vállalat megadja az egész állami szektor egységeinek a struktúráját,
• b) a vállalat tevékenységi körének meghatározása – ez megszabja az állami szektorban folyó gazdálkodás munkamegosztását,
• c) a vállalat induló vagyonának megállapítása – ezzel a vállalatok nagyságrendjének meghatározása,
• d) a vállalat igazgatójának, igazgatóhelyettesének kinevezése, felmentése – a menedzser függővé tétele a tulajdonostól,
• e) normatív rendelkezés az állami tulajdonnal való gazdálkodás során előálló haszonról: a haszon megosztása a vállalatokkal és a vállalaton belül (pl. fejlesztési és részesedési rész) – az elsajátítás berendezése,
• f) a vállalata ellenőrzése – vegyesen tulajdonosi és állami irányítási jogkör." (1975, 302)

Eörsi érdeme, hogy marxistaként meg tudta oldani, hogy a tulajdon gazdasági értelemben érték- és értéktöbblet-elsajátítás, van haszon, amiről rendelkezni kell, s ez a termelési viszonyok konzekvenciája, ami jogi értelemben hatalom a tulajdonjog tárgyaira és elsajátítására. A taktikai működtetési szint és a stratégiai döntések joga a modern tőkés részvénytársaságban is elvált egymástól, hogy biztosítsa a vagyontömeg mobilitását, likviditását és a tulajdonjog anonimitását. A kívülről irányító tulajdonosi részvénytöbbség stratégiai döntéseket hoz, a törperészvényesek tömege ezt nem befolyásolja, ők az osztalék erejéig tulajdonosok, és nem tovább. A vállalati menedzsment igazgat, gazdálkodik, taktikai döntéseket hoz funkciójához, a profit eléréséhez kötötten. Ez a szint megközelíthető, de nem írható le kimerítően a hagyományos árutulajdonosi triásszal, mert a termelőerők fejlődése túlnőtt az individuális vállalkozás horizontján. Nagy szervezetek, részvénytársaságok gazdálkodnak, ettől azonban a tőkés magántulajdon magántulajdon maradt. A szocialista társadalmi tulajdon némiképp analóg probléma: osztottsága, strukturáltsága az egységen belüli funkcióhoz kötöttség: a társadalom szükségleteinek kielégítése. "A tulajdonosi hatalom ugyan önfényű, de nem öncélú. Funkcióhoz kötött": társadalmi rendszertől és konkrét gazdasági viszonyoktól függ. "A tulajdon elsajátítás. Jogilag: alanyi jogosultságok révén megvalósuló hatalom, amely az elsajátítás dinamikájára és az elsajátított védelmének statikájára terjed ki." (1975, 304) A stratégiai és a taktikai döntési szint megkülönböztetése az állami vállalatoknál nyíltan, más konstrukcióknál rejtetten, az árutulajdonjogba burkoltan jelentkezik. A tulajdonjog legalább a stratégiai döntésekre kiterjedő, jogilag kiépített és biztosított hatalom a tulajdonjog tárgyain, mind az állami, mind a szövetkezeti, mind pedig a személyi tulajdon vonatkozásában. Íme az osztott, de egységes szocialista tulajdonjog-koncepció.

Mit tehetünk hozzá ehhez ma? Mindenekelőtt azt, hogy ezek a nagyjelentőségű kérdések belejátszottak az államszocialista rendszerek egzisztálásának mikéntjébe, majd megdöntésükbe is. Úgy is mint a stratégiai döntések jogának állami gyakorlása az össztársadalom nevében és részben (az állami vállalat fentebbi d) – f) körében) helyette is. És úgy is mint amikor a tulajdoni formák közötti – az állami és a szövetkezeti, illetőleg a személyi és a magántulajdon közötti – viszonyok alakulását nézzük.

A közéletben és az MSZMP-n belül is vissza-visszatérő kérdés volt, hogy vajon melyik a magasabb rendű tulajdoni forma, az állami vállalat-e össznépinek mondott jellege okán, vagy pedig a szövetkezeti csoporttulajdon. A rendszerátalakítás tapasztalatai több utólagos bizonyítékot szolgáltattak, mint a működő szisztéma. Ugyanis a szövetkezetek privatizálását – egységes oszthatatlan, köztulajdoni jellegük megszüntetését és részvénykonstrukciókkal való felváltását – mindenütt sokkal jelentősebb ellenállás kísérte, mint az állami vállalatok privatizálását. Szlovéniában első lépésben még államosítani is kellett a szövetkezeteket, mielőtt magánosították volna azokat. Miért? Azért, mert az átmeneti társadalom további, tényleges szocialisztikus vonása volt, ahogy a vidéki népességet tekintve az osztatlan közös tulajdonban összekapcsolta a parasztkérdést és az agrárgazdaságot. A falvakban mindenütt nagy szerepe volt a téesznek, amely a boldogulás kulcskérdésének számított. A köztulajdon fő rendeltetését, népességeltartó képességét az emberek a bőrükön érezték. Elsősorban ezért tekintették sajátjuknak, a háztájival való szimbiózissal együtt, de helyenként a belső, közvetlen demokrácia (téesz-gyűlés, zárszámadás, a vezetés közelsége stb.), tehát az önigazgatói elemek léte, a közös szabadidős programok s a kulturális élet is erősítették az identitást. Természetesen a kedvezőtlen természeti, kereskedelmi stb. adottságú téesz-eknél – ahol nem volt rentábilis a gazdálkodás – még ez sem segíthetett, csak az állami gazdaságpolitika kiegyenlítő mechanizmusa. Az állami vállalatoknál kevéssé alakult ki olyan kollektív identitás, amelyben a vállalat köztulajdoni mivoltával azonosulhattak volna az emberek. A felülről kinevezett, egyszemélyi felelős vezetők ("káderek") – tisztelet a kivételeknek – jószerivel csak felfelé igazodtak, ami nem irracionális magatartás volt, hanem a struktúra következménye, s gyakran emiatt nem tudták magukat elfogadtatni a kollektívával. A hetvenes években az üzemi demokrácia intézményei – a szakszervezet, a párt, a KISZ és a vállalatvezetés négyszöge – valamelyest oldottak a merev kinevezési gyakorlaton, de elégtelen legitimációjúnak s motivációnak bizonyultak a tulajdon társadalmasításához.

Paradigmatikus kérdés: 1956-ban a szociálisan nem túl stabil és politikailag roppant kétélű körülmények között a spontán forradalmi bizottmányok és az üzemi tanácsok még falun és városon egyaránt megvédték a köztulajdont, megakadályozták a gyárosok, a földbirtokosok, grófok visszatérését. 1989-ben a városban már "csáki szalmája" hangulat uralkodott: lent – sűrűn, kicsiket, fent – ritkán, nagyot hasítottak ("kaszáltak", "nyúltak le" – hogy a kor terminológiáját idézzük). Olyan társadalmi tények ezek, amelyekből lehet helyesen következtetni: nemcsak aktuális és kezdeményezett hangulatok, tömegpszichózisok nyomait látjuk ebben, noha azt is észre kell vennünk, hanem az állami vállalat mint tulajdonforma alacsony társadalmasítottsági fokát. Ezért lehetett könnyen, kevés ellenállás mellett vagy ellenállás nélkül magánosítani az üzemeket. Kevés helyen írták ki a kollektívák 1989-ben, amit az óbudai hajógyárban, hogy "Ez a gyár nem eladó". Kevés az állampolgári tulajdonosi tudat érvényesüléséhez az, hogy az állam a társadalom képviselete nevében irányítja az állami vállalatot.

Itt jutottunk el a tulajdontól az államszocialista berendezkedések hatalmi, politikai viszonyainak milyenségéhez, in concreto: hogyan működtek azok, s lett volna-e a liberalizálásnak és a magánosításnak alternatívája, amely a válságjelenségekre nem rendszer-visszaváltoztatással, a mechanizmusreform magántulajdoni reformmá tételével, hanem a magánosítással szemben a szocializálással, az átmeneti társadalom megszilárdításával reagál?

Bizonyos tanulságok levonása érdekében, elvonatkoztatva a nemzetközi erőviszonyoktól, a negyedik ipari forradalomnak s a multinacionális tőke globális előretörésének közegétől, a gorbacsovi önfeladó politikától stb., azt állíthatjuk: minden átmeneti társadalomban a köztulajdoni dominanciájú rendszer túlsúlya csak akkor volt biztosítható, ha a de facto egypártrendszerű hatalomgyakorlás állt fenn. Mihelyst a látens politikai pluralizmus szétfeszíthette az egypártrendszer kereteit, rögvest áttértek a magántulajdonra, feladták a külkereskedelem állami hegemóniáját, a nemzetgazdaságot mint entitást védő valutapolitikát. Az adott történelmi feltételek mellett alapvető tapasztalat, hogy az egypártrendszer volt a köztulajdon politikai biztosítéka⁹ (ami tehát nemcsak szabadságjogi korlátokat – gyülekezés, pártalakítás, sajtó stb. – jelentett, hanem funkcionális és túlsúlyos mozzanat volt). Feladása minden más elv feladását, a nyugat-konformitást, intézményi-egyenértékűséget és az érdekviszonyok átállítását jelentette. A piac által integrált magántulajdoni viszonyokét.

Ha ez igaz, akkor hol lehetett volna más irányba lépni? A választ két – kérdésfeltevésünk szempontjából jelentős mű – segítségével kíséreljük meg. Lukács György a sztálinizmus és a polgári demokrácia között tertium daturt igénylő és kereső Demokratisierung heute und morgen-jében (1968), és Konrád-Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (eredeti: 1978, Bern) című művének a racionális redisztribúció társadalmainak hatalomgyakorlási mechanizmusait a szakirodalomban legjobban leíró fejezete felől közelítjük meg. (Nem foglalkozva egyéb, értelmiségszociológiai és történeti feltevéseivel, melyek nem is igazolódtak 1989/91-gyel).

Az egypártrendszerű hatalomgyakorlás a lenini élcsapat típusú, új, forradalmi pártban – a Mi a teendő?-től (1902) a politikai végrendeletét képező levelekig (1922) – kapta meg egykor igazolását. Bizonyos értelemben furcsa is volt, hogy az 1936-os Alkotmány után, az általános választójog bevezetésével¹⁰ épült ki az egypártrendszerre + parlamentarizmusra + a transzmissziós szakszervezeti munkára épülő politikai rendszer, amelyet a közép- és dél-európai népi demokráciákban is átvettek a fő vonalat illetően. Egyáltalán, minek parlament, ha nincs minőségileg eltérő érdekeket ütköztető politikai mozgás? Ahol viszont parlamentarizmus van, ott eleve kizárt a forradalmi élcsapat, a forradalmi párt.

A magyarázatot az adja, hogy egyfelől a munkásmozgalomban fél évszázadig harcoltak az általános választójogért, amit nem lehetett félretenni. Másfelől a parlament némi legitimációs erővel pártharcok nélkül is rendelkezik, mert alkalmas a területi érdekképviselet funkciójára és a törvényhozó hatalom legitimálására. Ezért intézményesítik, noha a kormányzást ellenőrző szerepe alig-alig volt, hisz ezt e rendszerek a pártirányításon és a népi ellenőrzés kiépítésén keresztül végezték, az ügyészség általános törvényességi felügyeletet betöltő ellenőrző funkciója mellett. Viszont, bár nem elhanyagolhatóak, egy politikailag integrált tervező társadalomban aligha a területi szintkülönbségek jelentik a fő érdek-összeütközéseket, hiszen egy sereg fontos ágazati és funkcionális részérdeket is ütköztetni és rangsorolni kellett. Hogyan oldotta meg a politikai rendszer a közérdek megformálását?

Az államszocializmus politikai mechanizmusában a legfőbb döntéshozó (törvényhozó), végrehajtást irányító és ellenőrző szerv a Párt. A részbürokráciák közötti valóságos konfliktusok eldöntésére, a rendelkezésre álló erőforrások elosztására, a politikai stratégia kidolgozására a Párt központi szerveiben és a KB-ben kerül sor. Társadalmi érdekharcok a nyilvánosság elől rejtetten, a párt fórumain zajlanak. Itt mérkőznek meg a partikuláris érdekeket képviselő szakbürokráciák, s itt alakul ki, sokszor csak a KB szintjén, az a konszenzus, amely döntéseivel lezárja az aktuális politikai harcokat. Ez egyben azt is jelenti, hogy az állami végrehajtó hatalom legfelsőbb szervei, a kormányzati szervek (funkcionális és ágazati minisztériumok) és a pártközpont apparátusai között párhuzamos funkciók és feladatok vannak. A pártközpont éppúgy szakembereket von be és foglalkoztat apparátusába, mint a minisztériumok, de terjedelmében korlátozottabb mind emberfők tekintetében, mind pedig döntéshozatali eljárásában. Ennélfogva homogénebb, egyszerre képviseli a szakágazatokat, pénzügyet, munkaügyet, tervhivatalt, egyszerűsített döntéshozatalra képes. Ezen keresztül végezheti el a részbürokráciák közötti konfliktusok eldöntését, amire a kormányzati munka nem mindig lenne alkalmas. A pártközpontnak, amikor a különféle, egymással szembenálló részérdekeket egyezteti, rangsorolja, végső soron önmagával kell megegyezésre jutnia. Párton belüli munkamegosztásban a pártközpont apparátusa, élén a titkársággal, rutin jellegű napi érdekkonfliktusokat dönt el, olyanokat, amelyek a szakbürokráciák között még nem dőltek el. A stratégiai szintű döntéseket, irányváltásokat a központi szakapparátus sohasem hozza meg, csak előkészíti. Megfogalmazza a lehetséges döntésvariánsokat, érv és információs anyagokkal ellátva. A legfőbb döntéshozó hatalom a KB, döntései a formalizált jogszabályrendbe nem illeszkedő határozatok, amelyek szükséges konzekvenciáit a parlament törvény formájában recipiálja – foglalhatjuk össze Konrád-Szelényi jellemzését.

A politikai döntéshozatal centruma tehát a Párt: integráló, érdekkifejező-kijáró és ellenőrző szerepén keresztül, melyet a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság testületi szervei és a párt főtitkára gyakoroltak, a személyi kultusz felszámolása után a kollektív vezetés elve nevében. A párt főtitkára – bár személyi karizmával (Tito, Kádár, Jaruzelski) rendelkezhetett személyi kultusz nélkül is – megosztotta hatalmát a PB-vel, s tagjaival, mint ahogy a PB a szélesebb testületet és a rendszer körülményei között alapvető és valós reprezentációt jelentő KB-val. Az érdemi politikai viták színtere, a körülbelül négy évenkénti pártkongresszusok mellett/helyett e két testület volt; a reszortfelelős-irányító PB tagok valóban nagy hatalommal rendelkeztek a gazdaság, a kultúra, a pártirányítás vagy a sajtó felett. PB-taggá csak jelentős politikai életút után, az első ember bizalmát élvezve válhatott valaki, ha végigment a politikai szocializáció folyamatán. A redisztributív hatalom legfontosabb gazdasági, társadalmi és politikai irányvonalat szabó döntései elsősorban a KB ülésein születtek meg, ahol mindenki részt vett, aki számított. A KB tehát nem fiktív, hanem a valóságos reprezentáció szerve volt, ahol ágazati, funkcionális, területfejlesztési érdekek és politikai alternatívák jelentek meg, a törvényhozó hatalomra és a kormányzásra nézve politikailag meghatározó módon. A KB összetételét és szerepét is jól jellemzi a szerzőpár: "A Központi Bizottság ülésein részt vesz az uralkodó rend minden reprezentatív tagja – szinte automatikusan tagja a Központi Bizottságnak a pártközpont valamennyi titkára és osztályvezetője, a párt és az állam nagyobb területigazgatási szerveinek vezetői, minden minisztérium és minden országos hatáskörű igazgatási szerv vezetője (a Nemzeti Bank elnökétől a Statisztikai Hivatal elnökéig és a Tudományos Akadémia főtitkáráig), minden napilap főszerkesztője, a rádió és a televízió elnökei, a legnagyobb vállalatok vezetői, s nem utolsósorban a hadsereg és a rendőrség főnökei, ott van tehát mindenki, aki hivatalánál fogva kiemelkedő hatalommal rendelkezik, s ennélfogva országos jelentőségű redisztributív döntések részese lehet." (1989, 203-204).

A KB határozatai, aktusai a törvényhozói akarat politikai előfeltételét jelentették, mert az egypártrendszerben a parlament nem hozhatott olyan törvényt, amely ellenkezett volna a legfőbb párttestület akaratával, a Párt alkotmányosan is rögzített vezető szerepével. A törvényhozó hatalmat gyakorló, de politikailag nem ügydöntő helyzetben lévő, területi reprezentációt jelentő parlamentre elsősorban – amelynek képviselőit a Népfront jelöltje (1985-ben jelöltjei) közül az általános választójog alapján választották meg – a törvényhozó hatalom legitimitása miatt, kisebb részt a parlamenti bizottságokban folyó szakmai-törvényhozói előkészítő munka miatt volt szükség. A politikai rendszer a hatalom egységére épült, s ez az elv abban a megoldásban is kifejeződött, hogy a KB-tagok felelős állami szervek vezetőiként a saját maguk iniciálta törvényhozás végrehajtóivá váltak. Vezető állami funkcionáriusokként feleltek a területükre eső döntések végrehajtásáért, s egyben közvetíthették tapasztalataikat a törvényhozást mozgató párttestületek felé. Egyfelől a KB tagság és az állami, szakigazgatási apparátus vezetése, másfelől a pártapparátus részvétele és informális nyomást gyakorló hatalma az állami végrehajtó tevékenységre, jelentette a hatalmi ágak elválasztásának hiányát, relatív egységét. A KB-tagokat az állami szerv vezetéséből fakadó fegyelem mellett tehát a pártfegyelem is kötötte a döntések megvalósításában. Az állami és pártfegyelemmel olyan kettős szerep és fegyelmi kötelezettség állt fenn, amelyen keresztül hatékonyan érvényesült a párt vezető szerepe, még a nyolcvanas évek látens politikai pluralizmusának körülményei között is¹¹ . "A törvényhozó, a végrehajtó és az ellenőrző hatalomnak ez a relatív elkülönítésen belüli összefonódása, illetőleg az elkülönítésnek és az összefonódásnak ez az időről-időre változó irányú, mozgékony dialektikája, ami éppannyira megkülönbözteti a szocialista politikai rendszert a gleichschaltoltan egyetlen dimenzióra leegyszerűsített fasiszta államgépezettől, mint a hatalmi szférákat elvileg szétválasztó polgári demokráciától, más politikai szisztémákhoz képest kiváltságos rugalmasságot és hatékonyságot biztosít a racionális redisztribució politikai-gazdasági gépezetének." (1989, 207.)

Eddig követhettük a szerzőpárt, elsősorban az intézmények viszonyának leírásában, s a rendszer némely specifikumának bemutatásában, de tovább nem. Szerintük ugyanis mindez egy olyan udvari nyilvánosságba záródó szisztéma, amelyet a szocializmus főrendjei és a holdudvarukba tartozó értelmiség – osztályuralomként – épített ki. A rendszer nem intézményesíti hatalmi tényezőként a közvéleményt és a nyilvánosságot. A társadalmi nyilvánosság ki van zárva a párt politikai monopóliumából. Mindez – eltekintve a refeudalizáció hamis analógiájával való kacérkodástól – akár igaz is lehetne, ha a társadalmi nyilvánosság a huszadik századi, sok tekintetben meglehetősen formális és manipulálható tömegdemokráciáival, tudatiparával ténylegesen kifejezné, nem pedig előállítaná a közvéleményt. Nem a választásokkal mint a tapasztalat felőli társadalmi kontrollal van tehát a baj, a marxistáknak sem ezt kell kétségbe vonniuk, hanem a tömegdemokrácia intézményeinek a rendszer egészébe történő illeszkedését, ideológiai államapparátusaiknak hatékony szocializációs és manipulatív technikáit kell kritizálniuk. Azt, hogy "minden kor uralkodó ideológiája", az uralkodó osztály ideológiája, nem megdönti, csak módosítja a pluralisztikusan szervezett politikai univerzum, amennyiben elvileg mindent, vagy majdnem mindent szabad, de azért a mérvadó és reprezentatív médiák mindenütt a magántőkés csoportok függelékeként működnek. ők állítják elő vagy állítják át, gyúrják meg a közvéleményt. A napilapok struktúrájában a fejlett centrum országokban egyetlen szociáldemokrata orgánum sem tudott hosszú távon stabilizálódni, csak és kizárólag liberális és konzervatív – befolyásos – napilapok léteznek. A híres közszolgálati média pedig mindenütt a mögöttes pártharcok eredőinek függvényében – kuratóriumostól vagy anélkül – működik. Ezért a polgári pluralizmus, a társadalmi nyilvánosság és a parlamentarizmus nem igazán segíthet az államszocialista rendszerek adekvát politikai mechanizmusának megtalálásában, mert az a polgárság osztályuralmával adekvát intézményesültség kifejeződése, "az egydimenziós ember" marcusei kritikája érvényes rá. Az 1989/91-ben bekövetkezett fordulat ezt teljességgel igazolja: a társadalmi nyilvánosság és parlamentarizmus – lett légyen az glasznoszty, parlamentáris vagy prezidenciális államforma – a gazdaság feletti magánhatalmat és nem az államszocializmus társadalmasodását, demokratizálódását hozta magával.

Ezért fordítsunk félig hátat a berendezkedés leírása, s nem értékelése okán méltán idézett szerzőpárnak, s forduljunk – félig – Lukács felé. Az általa javasolt harmadik út éppen ezt, a polgári demokráciára orientálódó elvi megoldást zárja ki – egyfelől. Másfelől azt a sztálinizmust, amelyet egységesen továbbélő, rutinszerűen fennmaradó, elbürokratizálódott képződménynek látott 1968-ban is – eltérően a mi megoldásunktól, amelyet alaptipológiánkban is kifejeztünk: önállósítva az árugazdaság és a makrogazdasági tervezés lényegtípusát a direkt irányításos szovjetunióbeli szisztémától. A ma álláspontjáról, az összeomlás után a differencia jobban látható, mint egykor. Szovjetunió nélkül, a Pax Americana egypólusú világában Európában természetesen nem lehetett szocialista kísérleteket folytatni. A kollapszus demiurgoszi csomóját a szovjet típusú szocializmus adja. (Akkor is, ha történetileg a lengyel-magyar tandem ezt megelőzte, aminek kísérleti jelentősége volt, ti. hogyan lehet békés eszközökkel lebontani az egypártrendszeres struktúrát). Ami továbbélt és maradandó nyomot hagy maga után, az nem a modifikált szovjet szisztéma, hanem a Kínai NK és annak magyar, jugoszláv előzményei: felzárkózási, modernizációs és szociális biztonságot adó teljesítményeivel, és a világgazdasághoz történő kényszerű, de rugalmas alkalmazkodással. A liberális demokratáknak természetesen mindez "puha diktatúra", vagy "késő-kádárizmus", ami voltaképpen csak világnézeti és politikai álláspontjukból fakadó logikus értékítélet. Értsük meg és tiszteljük a más álláspontokat, de ne kövessük őket a gondolkodást ellehetetlenítő, osztályszempontú sematizálásban. Magyarországon az államszocialista rendszerből mentünk át a polgári demokráciába, nem pedig egy jelzőtlen diktatúrából egy jelzőtlen demokráciába.

Lukács filozófusi módszeréhez is differenciáltan kell viszonyulnunk. Intencióit teljességgel osztjuk a tekintetben, hogy a demokratizálódás mélyebb, filozófiai értelme az ember nembeli lényegi erőinek kibontakoztatása, az elidegenedés visszavétele, ami messze túlmutat a politikai szférán, s a társadalmi élet teljességét érinti: humánus értékek bővített újratermelését és elsajátítását, az egyed és a nem drámájának tudatos és szabad feloldását. A marxi elmélet ebben változatlan iránytű, noha a sztálinizmusban lényege szerint nem lehetett az. Egyfelől a nem-klasszikus út kényszerpályáját nem Sztálin választotta. Másfelől, mert az elméletet és a hosszú távon érvényes stratégia kidolgozását mindenkor, az ad hoc helyzet hatalmi követelményeit szem előtt tartva, alárendelte hatalomtaktikai manővereinek – melyekben Sztálin, a fellépő platformok egymás elleni kijátszásával, kétségtelenül tehetségesnek és leleményesnek mutatkozott. Ennek érdekében brutálisan manipulálta a marxista elméletet, saját praxisához hozzárendelt egy olyan kanonizált citatológiát, amely alkalmas volt politikai lépéseinek – utólagos – igazolására. Lukácsnál ezért a marxizmus reneszánsza jegyében egy új Lenin kerestetik, aki eltérően Sztálintól, Bernsteintől, Marxhoz és Engelshez hasonlóan, képes a történelem folyamatának helyes megértésére, s ezen az alapon meghozott – a stratégiát és a taktikai mozgástér szintjét egységében kezelő – politikai irányvonal kidolgozására. Még rövidebben: a politikai döntések a marxista, és ne egy téves, manipulatív elméleten alapuljanak. Eszerint a politikai döntéseknek volna olyan elméleti módszere, amit újra fel kellene lelnünk.

Azt gondolom, nem ez az alapkérdés, noha az alkotó marxizmus számomra sem jelentéktelen tényező. A politikai változások, folyamatok, döntések hatalmi erőviszonyok közegében dőlnek el, s azért lehetett megdönteni az államszocialista kísérleteket, mert nem tudtak elég társadalmi ellenerőt felsorakoztatni maguk mellett, amikor kritikus helyzetbe kerültek. Annak ellenére sem, hogy negyven és hetven év nyomán történelmi helyzetük – átmeneti társadalom mivoltuk ellenére – a hetvenes évtizedben és a nyolcvanas évek elején stabilnak tűnt. Nem gondolom azt sem, hogy permanens legitimációs deficitben szenvedtek volna. Történelmi életük különböző pontjaiban más és más tömegtámogatottságot és/vagy elfogadottságot (lojalitást) élveztek, mert eszmék, tradíciók, eljárások és materiális teljesítmények (szociális biztonság, viszonylagos egyenlőség, jelentős tömegfogyasztás, intra- és intergenerációs mobilitás stb.) egyaránt legitimálhatnak egy berendezkedést. Az összes faktor befolyása, átrendeződése azonban döntően a társadalmi tapasztalat, a rendszer teljesítményeinek függvényében történik. A konkurens polgári legitimációs potenciálok, világképek és magyarázatok, intézmények, szimbólumok stb. akkor erősödtek fel, amikor meggyengültek az államszocializmus teljesítményei, s ezáltal aláásódtak egyéb legitimációs potenciáljai is. A legitimitást mint eredményt a legitimációs folyamatok állíthatják elő. Ezt a történelmileg ott és akkor előállott legitimációs deficitet kell tehát elsősorban megmagyarázni ahhoz, hogy további tanulságokhoz juthassunk el¹² .

A rendszer által vétkes könnyelműséggel kihasználatlanul hagyott legitimációs forrást szeretném felmutatni. A probléma gyökerét az átmeneti társadalom körülményei között a társadalmi tulajdon működtetésében, az államosítások elégtelenségében látom. Szocializmusról – marxista értelemben – csak a többlettermék feletti társadalmi rendelkezés esetén lehet beszélni, ehhez képest minden más kérdés másodlagos. Ez maradt el, ezért vált visszafordíthatóvá az átmenetet. Hátha igaza lesz egyszer a "Brumaire" Marxának abban, hogy a proletárforradalmak szakadatlanul bírálják önmagukat, felemásságaikat, megszakítják saját menetüket, s visszatérnek a látszólag egyszer már elvégzetthez, hogy saját céljaik hatalmasságától ne riadhassanak meg többé, s visszafordíthatatlanná tegyék a szocializmushoz vezető lépéseiket.

A politikailag integrált tervező társadalom döntő legitimációs erőforrása a társadalmi tulajdon. Bővített újratermelés estén, a munka értékalkotó jellege következtében többletnek mindig lennie kell. Ahol szűkített az újratermelés, ott válság van, ahol önmagával azonos szinten ismétlődik meg a reprodukciós folyamat, ott a társadalmi-gazdasági stagnáció állapotában élnek. A többlet létének tagadása ökonómiai vulgarizmus, amely közel sem azonos a szakadatlan és társadalmi korlátok nélküli növekedésre ítélt magántőkés felhalmozással. Az utolérő fejlődés (à la Hruscsov) jogos újbaloldali kritikái – amennyiben valóban szocialista értékeket követelnek – értelmetlenné válnak, mihelyst a termelőerők fejlődésének, a többletnek a szükségességét is kétségbe vonják. E többlet felhasználása felett azonban társadalmilag kell dönteni, mert enélkül a szükségletek újra- és újjátermelése feletti, fő vonásaiban tudatos uralom lehetősége esik el. A levonás nélküli munkahozadék Lassalle- féle dogmája lehetetlenség: a szocializmusban sem kaphatja meg a munkás a munkájával előállított többletértéket, mert pótolni és fejleszteni kell a termelés álló- és forgó eszközeit, fedezni kell a szükséges közkiadásokat (egyfelől út, vasút, infrastruktúra stb., másfelől oktatás, egészségügy, szociális intézmények), a közrendet, közbiztonságot; de a politikai államot működtető intézményeket is fenn kell tartani – akkor is, ha önkormányzati jellegűek. Lukács helyesen mutat rá, hogy Sztálin azon érve, miszerint furcsa többletmunkáról beszélni a szocializmusban (explicitté téve: tehát ne beszéljünk róla – Sz. P.), mert a munkásosztály számára éppoly fontosak a többlettel fedezett kiadások, mint a saját maga és családja személyes szükségleteinek fedezésére fordítottak – fals érv¹³ . Ellentétesen, de – Lassalle és Sztálin is – mellőzi a gazdasági-társadalmi reprodukció közvetítettségét (1988, 113-116). Módszertanilag itt Lukács döntő láncszemet ragadott meg, anélkül azonban, hogy a közvetítési folyamat kimutatott nélkülözhetetlenségét összekötötte volna a demokratizálódás programjával. E ponton le lehet és le is kell(ett volna) szállni a filozófiailag helyesen kijelölt irány magasságából a földi realitásokhoz. Ugyanis – visszatekintve látszik – éppen ebből, a közvetítések tervgazdasági, politikai mértékviszonyainak meghatározásából fakadó demokratizációs hiány ásta alá – a szükségesnél mélyebben – e rendszerek legitimitását 1989/91-ben. A rendszerek arról hallgattak, vagy kommunikáltak egyoldalúan, felülről-lefelé, amiről a legtöbbet és a legdemokratikusabban kellett volna beszélniük: mégpedig a rousseaui-habermasi tanácskozás-megvitatásról, a közakarat képzéséről, a deliberatio-ról. Mikroszinten, az üzem szintjén, és makroszinten, népgazdasági és össztársadalmi szinten egyaránt. A kiskollektíva tagjaként és állampolgárként egyaránt. Ráadásul a belső – nemzetgazdasági – és a külső piaci kapcsolatok (kapitalista és KGST) kettőssége további reális nehézségek forrása volt.

Az átmeneti társadalom modern termelőerői képesek a bővített újratermelésre a rendszerépítés extenzív fejlesztési szakaszában, s a fejlesztés intenzív forrásainak idején is – noha autochton módon nem fejlődhettek, mert valamilyen mértékben mindenképpen ki voltak téve az egyenlőtlen és hierarchikus, de uralkodó tőkés világgazdaság anyagi, szükségleti és ideológiai nyomásának. Teljes elzárkózás esetén minden technikai, technológiai fejlesztést önmaguknak kellene végbevinniük, ami a közepes fejlettség talaján – tekintetbe véve a centrum-kapitalizmus szükségleti nyomását – lehetetlenség. Ha nyitottak, akkor viszont ki vannak téve az egyenlő és az egyenlőtlen csere melletti kizsákmányolásnak, noha ez esetben nyugati technikát, technológiát és tőkét átvehetnek, azaz nem kell mindent maguknak feltalálniuk (ami adott esetben drágább lehet a licence-vásárlásnál). A nem klasszikus úton járó, közepes fejlettség talaján végbemenő szocialista kísérleteknek ezért nemcsak a katonai (fegyverkezési verseny, atompatt létrehozása és fenntartása) és geopolitikai erőviszonyokkal kellett szembenézniük, hanem a világrendszer-kutató iskola által világosan kifejezett dilemmával: saját alapú, korlátozott fejlesztés nemzetközi kizsákmányolás nélkül, vagy nyitottság kizsákmányolással, de a recepció következtében nem kell mindent saját erőforrásból kifejleszteni. A gyakorlatban sem teljesen zárt, sem teljesen nyitott megoldás nem lehetséges. A külkereskedelem állami monopóliuma, a külkereskedelmi, valutáris és fejlesztési politika determinálta a konkrét mértékeket¹⁴ . A tőkés világgazdaságban rendszeridegen, közepesen fejlett államszocialista országok átlagos alkalmazkodási teljesítménye nem volt rosszabb, mint a közepes fejlettségű rendszer-konform országoké (Arrighi, 1991).

Hogyan lehetett volna összekötni a köztulajdoni viszonyok politikai garanciáját, az egypártrendszeres hatalomgyakorlási struktúrát az állami tulajdon szocializálásával és a tervezés demokratizálásával? Ezt kellett volna megoldani ahhoz, hogy a gazdasági válság körülményei között¹⁵ az államszocializmus mozgósíthassa potenciális legitimációs forrásait.

IV. Gondolatkísérlet: az államszocializmus sui generis legitimációs forrásainak mobilizálása. Egy dialektikus demokrácia-koncepció politikai mechanizmusa és intézményi-döntési szintjei

A közvetlenül társadalmiasult tevékenységek államszocialista tolerálásán túlmenően, mi tehát az alapvető allokációs döntéseken keresztül társadalomintegráló politikum lényege? A választ – csak a terminológiát és a határmegvonás szükségességének felismerését kölcsönvéve Ernst Fraenkeltől – a dialektikus demokrácia koncepciója adja meg. Azoknak a közvetítési folyamatoknak a számbavétele és megvitatása, amelyek a többletmunka feletti rendelkezés társadalmasításának explicitté tételét jelentik – a makrogazdasági tervezést a köztulajdon dominanciájára és az áru- és pénzviszonyokra épülő berendezkedésben. Így érhető el, hogy a vezetettek is vezessenek. Ez azonban csak a közvetlen demokrácia, a képviseleti elv és a korporatív szervezetek közötti politikai artikulációs folyamatban, a hatalmi döntési formák és szintek meghatározott rendje mellett lehetséges.

Kétirányú, alulról-felfelé és felülről-lefelé futó, de alul és felül egyaránt artikulált, dialektikus közvetítés teszi lehetővé a probléma elvi megoldását, majd intézményes döntési szintjeinek kijelölését. A filozófiai utalás-szerűséget ott kell folytatni, ahol Lukács abbahagyta: politikaelméleti szinten megragadni, explicitté tenni azokat a közvetítéseket, amelyek a tervező mechanizmusban kapták meg valós mértékeiket, anélkül, hogy demokratikus legitimációt kaphattak volna. Az élcsapat típusú párt fétisét – amelyet az átmenet kiüresedett gyűjtőpártként, könnyen összeomló, s a politikai elit által szabadon uralható zsákmánynak mutatott fel – kell felváltanunk egy teherbíróbb mechanizmussal¹⁶ . Nem a polgári demokrácia nagy mértékben formális, kiüresedett, de a magántulajdonosi berendezkedéssel normál formájában adekvát intézményesültségével, hanem az átmeneti társadalom szocialista jellegét erősítő demokratizálással, a leírt társadalomszerkezeti sajátosságon túlmenően és egypárti keretek között.

A politikum éppen a következmények felőli mérlegelést jelenti a különböző döntési szinteken és hatalmi centrumokban. A rejtett, látens és elfojtott igények, szükségletek pedig nem kalkulálhatóak, kielégítésük erőforrásigénye nem tervezhető, kiesnek az erőforrás-allokáció optimalizációjából. A viszonyok összessége szintjén ezért senki és semmi sincs kizárva a politizációból. A részvétel állampolgári jogon mindenkit megillet, s érdekei előmozdítása, szükségleti igényei kielégítése végett mindenki szabadon szerveződhet, alkothat egyesületet, társadalmi szervezetet, sajtót stb. – az alkotmányos rend keretei között.

Az alkotmány a berendezkedés alapelveinek és intézményes rendjének foglalataként olyan jogi érvényességgel, tehát kényszerítő erővel bíró alapnorma, amely koncentráltan fejezi ki a rendszer törekvéseit, szocialisztikus arculatát. Így a vezető párt hatalomgyakorlásán és a közvetlen demokrácián keresztül ("Agora") megvalósítandó, változó tartalmú, mert változó politikai artikuláció eredményeként előálló közérdeket, össztársadalmi érdeket.

Az egyéni, partikuláris részvétel az alul lévők, az összesség energiáját és kezdeményezőkészségét átadhatja a közösségi, különös érdekek szintjének, ahol folytatódik az érdekek politikai artikulációja. Az egyes egyén érdeke és akarata annyiban emelkedik általánosabb szintre, amennyiben senki sincs kizárva ezen politizációs folyamatból, de különös szintre csak ott juthat, ahol az egyedi-partikuláris érdekérintettségek sűrűsödnek, koncentrálódnak, s ennek következtében megfelelő csoportminőségre, szervezeti és/vagy az eszmei racionalizáció szintjére emelkedhetnek, azaz tudatossá és szervezetté válnak. Ahol nem sűrűsödnek a partikularitások, ott elakad a folyamat, s nem artikulálódik és aggregálódik tovább, nem jut önmagán túlmutató – és ezért és ennyiben – politikai relevanciához. Nincs minek közvetítődnie a közérdekképződés szintjére, mert nincs olyan tulajdonságuk, erejük, eszmei megfontoltságuk, ami a maga egyedileg lokalizált helyzetén túlmutató változtatást indukálna. A minden egyesből nem minden egyes jut túl önmagán, válik reprezentatívvá. Ami csak egyedi, azt más egyediek tartják sakkban, s így kölcsönösen kioltják egymás továbbterjedő hatását, anélkül, hogy megszüntetnék egyediségüket, megszüntetnék a részvétel lehetőségét. Ha és amennyiben pedig bárki is elesne egyedisége önmagán túlmutató jelentőségének megvitatásától, törekvésének megmérettetésétől, akkor nem lenne az össztársadalom tagja, s így okkal-joggal kivonhatná magát a közhatalmi döntéseket kötelezővé tevő törvényeknek való engedelmesség alól.

Alul tehát az egyedi szükségletek, érdekek, tevékenységi formák, törekvések és értékek tömegei találhatóak, amelyek a politikum potenciális összetevőjeként, állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon szerveződhetnek, de nem biztos, hogy valóban szerveződnek, s nem biztos, hogy sikerrel szerveződnek. Minden egyes egyén akarata (érdeke) tehát a potenciális politikum egyediségének szintje, s nem azonos a politikumon kívül eső, a reciprocitás szervező elve jegyében közvetlenül társadalmiasult közösségiséggel. A kooperatív szolidaritás az emberi, s nem az állampolgári minőség következménye: az, ahogy nemzedékek állnak egymás vállán, s atya a fiának adja tovább – meg nem fizetett és el nem számolandó, érdekbeszámítás alá nem eső – ismereteit, készségeit, hogy aztán fia gyermekének adja tovább, és így tovább. Politikamentes tér ez, s nem azonosítható, lett-légyen bármily értékes is, a privát és intim szférával, mert nem individuális, hanem kisközösségi jellegű. Törzs nélkül nem lenne egyedfejlődés, szocializáció sem, s ennek egyik igen fontos összetevője az emberek, nemzedékek közötti kommunikáció, tapasztalatcsere, kooperáció. Áruviszony nélküli tevékenységcsere. Nem a politikum, hanem a társadalmiság létalapja.

A dialektikus demokrácia közbenső szintjén már nem a "volonté de tous" található, hanem különös, kollektív csoportképződmények. Üzemi, lakóhelyi, korporatív, anyagi és szellemi termelést folytató képződmények. Közös jellemzőjük, hogy nem individuális, hanem ab ovo szervezeti jelenségek, csoportképződmények, amelyek önmagukban artikuláltak. Mi artikulálja őket? A tulajdoni rendszer összetevői: állami vállalatok, gazdaságok, termelő, fogyasztási és értékesítési szövetkezetek és ezek szakmai és érdekvédelmi szövetségei, korporációi. Minden ide tartozik tehát, ami közvetlenül szervezeti-intézményi artikulációt ölt: ágazati és funkcionális érdekek, minisztériumok és országos hatáskörű szervek, oktatási, művelődési és kulturális intézmények formájában. Különös érdekek szervezett hordozóiról van szó, amelyeket valóságos politikum jellemez, de természetesen nem azonos súllyal: szelekció érvényesül az artikulációban. Minden szervezetnek van érdekérvényesítő képessége: egyrészt a közvetlen termelést, egészségügyi, oktatási, kulturális stb. szolgáltatást végzőknek csak egyediségük hordozta különösségük okán (amit jellemezzünk logikai alakzatra hozva: e/K formulával), másrészt az irányító és/vagy korporatív szerveknek átfogóbban: saját különösségük már másokat magukba foglaló különösség (k/K), s az előzőekhez képest már megsokszorozottabb hatóerővel, érdekérvényesítési képességekkel rendelkeznek. Csúcsszerveik képviselete – mint ezt Konrád-Szelényitől átvéve bemutattuk – jól megoldott volt a párt Központi Bizottságában, ahol megjeleníttethették és ütköztethették különösségüket. Másfelől az ütközések KB-s színterén nem minden mehetett tovább: a versengő különös érdekek egymást támogató és kioltó szelekciója minősített, a KB előtti megvitatás után és határozathozatallal.

A dialektikus demokrácia felső, a "volonté générale"-ról döntő artikulációja kettős fórumon lett volna bonyolítható: egyfelől a vezető pártfunkció, másfelől a közvetlen hatalomgyakorlást biztosító AGORA-funkciók által. Ezen a két fórumon válnak a különös érdekek, értékek és törekvések általánossá, itt aggregálódnak. A közvetítési folyamat szemléletes modellezhetősége érdekében bevezetett logikai képlettel kifejezve: (K/A)-vá, ahol a különös ágazatok, területek, törekvések képviselete alárendelt mozzanata a közérdeknek: annyiban és oly mértékben tesz szert önmagán túlmenő társadalmi általánosságra, ahogy részesedik a hatalmi döntésekből: a felhalmozásból és a fogyasztásból, a felhalmozás belső arányaiból, a közfogyasztás és a magánfogyasztás változtatható mértékeiből. A közvetlen termelőktől elvont 63-64%-nyi redisztribúciós hányad – nyolcvanas évekbeli magyar adat, Ferge Zsuzsa egykori számításai alapján – feletti rendelkezés döntő: egyfelől megmutatja, hogy a gazdasági folyamatok szabályozhatóságának a szabadversenyes kapitalizmushoz képest igen eltérő helyzete van, s ily módon elesik az az érv, amelyet Lenin és Preobrazsenszkij még okkal-joggal hangoztathatott: hogy tudniillik a saját munkán alapuló kisárutermelés napról-napra újraszüli a kapitalizmust¹⁸ . A gazdaságirányítás és -szabályozás húszas-harmincas években áttörést jelentő fejlődése következtében nem szükségképpen szüli újjá. Másfelől az államszocialista berendezkedésben az erőforrások makrogazdasági koncentrálódása – ami tapasztalatilag érzékelhető társadalmi tény is volt – megnöveli a döntéshozó hatalmi centrumok felelősségét, s a döntéshozatal demokratizálása nélkül ez ésszerűtlen mértékű kockázatokat, sőt, bekódolt legitimációs deficitet rejt magában. A paternalista állam liberális indíttatású (Hayek, Friedmann érvrendszere) bírálata, vagy a koraszülött jóléti rendszerről szóló (Kornai) igen felszínes és megalapozatlan kritikák ezért találhattak fogékony talajra a nyolcvanas évek derekától.

A vezetőpárt-funkciónak kell biztosítania a határmegvonást a társadalmi berendezkedés, a tulajdoni rend, a külpolitikai orientáció vitatható, módosítható és nem-vitatható tartományai között. A meg nem vitatható, kivont területek rendje sem örök, de adott periódusban alkotmányosan védett olyan értékrend, amelyet a párt és az általa iniciált törvényhozó hatalom is csak alkotmányosan változtathat meg. Ilyen kezdeményezés alkotmányosságát – garanciális okokból – alkotmányvédő szerv is ellenőrizhetné. Azonban az ügydöntő fórum – ebben az esetkörben – a néphatalmat kötelezően és közvetlenül gyakorló népszavazás: az Agora joga. A plebejus demokratizmus nem populizmus. Enélkül az alkotmányos garanciákat és védelmet nyújtó határmegvonás nélkül a társadalom politikai irányítása annak a menedzser, technokrata, politikai és kulturális elitnek a kezébe kerülhet, amelyik a világ burzsoáziájának támogatása mellett az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként, akár észrevétlenül is túlhatalmat szerezhet – és de facto szerzett, a munkatársadalommal szemben. A makrotársadalmi döntések demokratikus legitimációja, ellenőrzése nélkül a tömegek útjáról az elitek döntenek. Az alkotmányosan rögzített közös érdekek és intézmények minimumára ezért van szükség: alkotmányvédelmi és politikai védelmi szinten egyaránt. Enélkül a tömegek a történelem keresztútjain csak elszenvedhetik mindenkori elitjeik döntéseinek konzekvenciáit, hogy aztán késői reakciókkal juthassanak el, post festa adekvát felismeréséig: most már tudjuk, mit kellett volna tennünk, de a "helyzet" elment.

Természetesen egy ilyen megoldás sem zár ki semmiféle békés vagy nem békés rendszerváltást – ez nem is kívánatos, diktatórikus törekvés volna – csak az elitek által irányított ideológiai államapparátusok manipulációjával szemben, a többségi elvhez köti a váltók történelmi jelentőségű átállíthatóságát.

A racionálisan megvitatható makrogazdasági és társadalmi döntési alternatívák a párttestületek – a KB és a PB – elé telepítettek. A különböző, párton belüli irányzatok harcától nem gyengül, hanem abból erőt és elevenséget merít a párt. Gyengeségének legfőbb bizonyítéka éppen az, ha elmosódottá válik, ha tompítja az élesen különböző határokat. Ahogy azt a Mi a teendő? Leninje egy Marxhoz írt Lassalle-levél mottójával találóan kifejezte. A szükséges és kívánatos társadalmi változtatásokról, erőforrás-átcsoportosításokról folyó érdemi viták, a lehetséges és valóságos alternatívák tudatosítása a dolgok normális menetében a vezető pártfunkció testületi fórumain dőlhetnek el, s instruálják a széles értelemben vett kormányzást: a törvényhozó hatalom, a jogalkotó és a végrehajtó szervek munkáját. A népnek, a társadalomnak nem permanens igénye, hogy mindig, mindennel foglalkozzon. Ehhez se ideje, se motivációja, se szakértelme nincs. Ahhoz azonban, hogy az eredmények felől, szavazással minősíthessen, hogy megérthesse saját társadalmának állapotait, ahhoz kedve és joga van. A differenciált gondolkodás, a szakmailag és politikailag lehetséges alternatívák megfogalmazása a párt és az állami mechanizmusok feladata. Arról azonban, hogy azon stratégiai szintű döntések közül, amelyek egy adott történelmi helyzetben lehetségesek, melyik a kívánatos is egyben, nem mindig és nem feltétlenül a vezető pártfunkció gyakorlásának fórumain kell dönteni¹⁹ . Akár a párt testületei is áttelepíthetik – felelősség-megosztással – a stratégiai döntéseket, azok egy részét az Agorára, vagy akár népi kezdeményezéssel is mozgásba hozható lehetne az Agora típusú döntés. (Tudvalevő, hogy nem minden politikai döntés formulázható ügydöntő vagy vélemény-nyilvánító népszavazási kérdéssé, s az is, hogy a kormányozhatóságot is védeni kell – népszavazásra nem bocsátható tárgykörök törvényi megállapításával.) Ily módon a közérdeket definiáló politikai döntések vagy a vezető párt hatalomgyakorló funkciója körében vagy pedig a közvetlen demokrácia fórumán dőlhettek volna el.

A dialektikus demokrácia visszacsatolásos folyamatként is ábrázolható, a következőképpen:

Ábra:

Az effajta dialektikus demokrácia lényegesen magasabb fokú legitimációt biztosíthatott volna az államszocializmusnak, s mindenképpen megnehezíthette volna, hogy a sokáig néphatalmat szolgáló berendezkedés, az élcsapat típusú párt gyűjtő-, majd elitpárttá válása, lassú és észrevétlen metamorfózisa után a liberalizáció, a privatizáció és az individualizáció irányába fordulhasson át.

Ez az államszocialista kísérletek azon történelmi tapasztalata, amely a jövő számára – feltehetően más történelmi feltételek között is – tanulságokkal szolgálhat.

Jegyzetek

1 "Felfogások a magyar társadalom modernizációjáról" (in: Válaszúton "Létező szocializmus"? – politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapitalizmus? Politikatudományi Füzetek 7. szerk.: Krausz T.-Tütő L., ELTE ÁJK Politikatudományi Tanszékcsoport, Budapest, 1988, 171-186.) c. tanulmányunkban méltattuk a kettős mérce Kulcsár Kálmán által bevezetett jelentőségét.

2 Tőkei Ferenc volt az úttörő a tekintetben, hogy a GFK marxi szövegeinek – nyers, politikai kommunizmusra vonatkozó – elmélettörténeti rekonstrukcióját összekötötte annak reális történeti relevanciájával. Viszonyunkat a formációelméleti alapkérdéshez és az ő interpretációjához tisztáztuk az ELTE Acta Facultatis kiadványában (Tomus XXVII. 1985).

3 A saját munkán alapuló tulajdont csak az anarchisták tagadták, nem a marxisták. A magántulajdon és történelmi formái (antik, hűbéri, tőkés), így a meghatározott társadalmi viszonyok között egzisztáló tőkés magántulajdon is – mindig idegen munka elsajátítását jelentik. Az államszocializmus éppen ezért elismerte a nem tőkésíthető, saját munkán alapuló és örökölhető személyi tulajdont. Nem mindegy tehát, hogy a tulajdonhoz való jogon magán, személyi vagy közös munka termékeként előálló köztulajdonhoz való jogot értünk-e? A tulajdonviszony mint termelési és elsajátítási viszony ezért eltér a tulajdonjogtól. A reálaktus a jogitól. A munkaérték-elméleteknél – akár John Locke-nál is – felismerhető, hogy a tulajdonjog tárgya mindig munkatermék. A reálaktust azonban ő is jogiasítja, in concreto kontraktualizálja, amikor arról beszél: a természettől való jószág, föld saját munka termékeként történő birtokbavétele azt feltételezi – holott ez puszta fikció -, hogy ez mások, a többiek hallgatólagos beleegyezésével történt, és ez teszi jogszerűvé (Értekezés a polgári kormányzat eredetéről, hatásköréről és céljáról. Gondolat, Budapest 1986, 57-73.). Azt, hogy a tulajdon tárgyait termelési viszonyok között termelik, tűnik el a tulajdonhoz való jog emberi jogiasított felfogásánál (ahol ezen túlmenően tulajdonjogot mondanak, de kimondatlanul a magántulajdonra gondolnak).

4 Kevés komoly kutatás létezik, amely viszonylagosan egzakt módszerekkel – az összehasonlító gazdaságtörténetírás hosszú távot vizsgáló módszerével – elemezné az államszocializmus teljesítményeit, úgy, hogy ne a fejlett centrumkapitalizmus illuzórikus utolérésének optikájából, hanem a közepes fejlettség talaján létező, hasonló adottságú tőkés, a világgazdasággal rendszer-konform országokkal vetné össze őket. Giovanni Arrighié A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása (Marx Centouno, 6. 1991) ilyen komoly munka. A "rendszer-idegen" államszocialista diktatúrák belső kapcsolataikban "… a személyi gazdagság elosztásának forradalmát valósították meg, amelyet jelentős mértékben demokratizáltak, amennyiben felszámolták az oligarchikus gazdagságot, és lényegesen csökkentették a tömeges nyomort. Az államok közötti kapcsolatokban kifejezésre jutott – akár fegyveresen is -, hogy nem szándékoznak olyan alárendelt szerepet játszani a tőkefelhalmozás globális folyamatában, mint amit Dél-Európa és Latin-Amerika játszott. (…) E félperiféria sikere, rendszer-idegen fejlődése e célok (ti.: iparosodás, versenyképesség, társadalmi modernizálás – Sz. P.) előrevitelében igen jelentős volt, és magyarázza is a szovjet és kelet-európai félperiféria történelmileg nagyobb erejét és stabilitását Dél-Európához és Latin-Amerikához képest." (Eszmélet 15-16, 164-165)

5 Krausz Tamás az 1961-es pártprogram (SzKP XXII. kongresszusa) egykor ígéretes kezdeményezéseit 1987-ben az államelhalás eredeti lenini intencióihoz történő visszatérésként, a társadalmi önigazgatás, önkormányzás hruscsovi rehabilitálásaként jellemezte. A Polányi Károly szimpátiáját is elnyerő programtervezet szerintünk azonban korán jöttnek bizonyult, ha komolyan vesszük, hogy az átmeneti kor a közepes fejlettség talaján nem azonos A Gothai program kritikája értelmében vett alsó fokkal, annak csak előzménye lehet.

6 Lev Davidovics Trockij, marxista, de államszocializmus kritikus közgazdász 1936-ban éleselméjűen anticipálta azt, amihez 1989/91-ben valami hasonló mindenképpen bekövetkezett: a vezető politikai osztály, bürokrácia nem lesz-e abban érdekelt, hogy gazdaságirányítói hatalmát leszármazói számára örökletessé, magántulajdonná alakítsa át? "… ha burzsoá párt döntené meg a szovjet vezető kasztot, rengeteg szolgálóra találna a mai bürokraták között, a technikusok, az igazgatók, a párttitkárok és általában a vezetők rétegeiben. Ebben az esetben is szükségessé válna az államgépezet megtisztítása. De a burzsoá restaurációnak valószínűleg kevesebb embert kellene kitessékelnie, mint a forradalmi pártnak. Az új hatalom legfontosabb célja lenne a termelőeszközök magántulajdonának visszaállítása… A következőkben elkerülhetetlenül támaszt kell keresnie (ti. a bürokráciáknak – Sz. P.) a tulajdonviszonyokban. Valaki ellene vethetné talán, hogy vajon mit számít egy magasrangú funkcionáriusnak annak a tulajdonnak a formája, amelyből jövedelmét húzza. Ám ez azt jelentené, hogy nem ismerjük a bürokrata jogainak a bizonytalanságát és utódlásának a problémáját. A szovjet család újkeletű kultusza nem az égből pottyant. Az a kiváltság, amit az ember nem tud gyermekeire hagyni, csak feleannyit ér. Márpedig a végrendelkezés joga elválaszthatatlan a tulajdonjogtól. Nem elég trösztigazgatónak lenni, részvényessé kell válni. A bürokrácia győzelme ezen a döntő területen új uralkodó osztályt faragna belőle." (Idézi Krausz Tamás: Az elárult forradalom. Áramlat Könyvkiadó, Budapest, 1990, 183-84.) Hazánkban a késő-kádári technokrácia az eredeti tőkefelhalmozást történelmileg kiváltó eredeti tőkeátcsoportosítással – jövedelem elszivattyúzás alulról és privatizáció – éppen ilyesmit tett, más külső és belső erőkkel egyetemben. Lásd ennek gazdaságszociológiájához: Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban Aula, Budapest 2001.

7 Az államszocializmus alapjellemzőjének tekintjük, hogy nem voltak a kapitalista osztálytársadalomra jellemző jövedelemegyenlőtlenségek. A társadalmi egyenlőtlenségek mérhetőek. Amíg nálunk a nyolcvanas évek végén a legalsó és a legmagasabb decimálisa a népességnek 3-3,5-szörös arányt mutatott (ami egy-egymilliós tömeget reprezentáló viszony), addig ez napjainkra, az ezredforduló utáni magyar társadalomban – a TÁRKI adatokban – 8-8,5-szörösére, Pitti Zoltán közgazdász kutatásai szerint 11-12-szeresére nőtt. Létvakságban kell szenvednie mindazoknak, akik azt hiszik, hogy ez nem a tulajdoni viszonyok változásának az elosztásra gyakorolt konzekvenciája.

8 Mire kell itt gondolnunk? Mindenekelőtt arra, hogy 1. a szovjet-kínai szembenállással a Nyugat Brzezinski kifejtette keményvonalas startégiája – nemzeti kommunizmusokat nemzeti kommunizmusokkal kell szembe állítani – csíra formában már a hatvanas évektől aláásta az államszocialista kísérletek geopolitikai lehetőségeit. 2. Egy hosszú átmenetet igénylő folyamatban szerencsétlenül elkerülték egymást, 1968 miatt is a jugoszláv, a magyar, a kínai, a versenyképes modellek, illetőleg mindig szembe kerültek a rugalmatlanabb és antidemokratikus modellekkel. A versenyképes modellekben a tervezés és a politikai rendszer demokratizálása s az állami tulajdon szocializálásának lehetősége elvileg fennállt. Ha ezen az úton járt volna, teszem azt, a brezsnyevi vagy a gorbacsovi Szovjetunió, akkor nem kártyavárszerű összeomlásra, liberalizálásra és rendszerváltásokra, hanem az átmeneti társadalmak szocialista vonásainak erősödésére kerülhetett volna sor. Ez esetben – sokféle nehézséggel számolva – sem lehetett volna úgy megdönteni Magyarországon 1988-89-ben az államszocializmust, mint ahogy ez megtörtént: a szocializmus=sztalinizmus ideológiai képlete jegyében. Elméletileg persze, mert a politikatörténeti órák ehhez ténylegesen rossz ritmusban jártak.

9 Ezt empirikusan másfél tucat ország átmenete igazolta. De elméleti érvekben sincs hiány. Mindenekelőtt a téma klasszikusáé, James Madisoné, aki a Föderalista 10. (1787. november 22.) számában írta: "A pártoskodás leggyakoribb és legtartósabb forrása azonban a tulajdon különböző és egyenlőtlen elosztása. A társadalomban mindig is ellentétes érdekei voltak a tulajdonosoknak és a tulajdon-nélkülieknek. Hasonló érdekkülönbségek választják el a hitelezőket az adósoktól. Földbirtokosok, gyáripari, kereskedői, pénzügyi és egyéb, kisebb súlyú érdekcsoportok szükségszerű velejárói a civilizált országoknak, és a nemzeteket különböző társadalmi osztályokra tagolják, amelyeket eltérő érzelmek és nézetek mozgatnak. A modern törvényhozás fő feladata e különféle és egymásba ütköző érdekek szabályozása; ennek következtében a kormányzatok mindennapi működésének velejárója a pártosság, a pártoskodás szelleme is." (A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Európa, Budapest, 1998, 94. – Saját kiemeléseim – Sz. P.) Ezért a burzsoá alapú pártrendszer csak a Gothai program kritikája megoldásával kerülhető el: az osztályszintű különbségek és ellentétek – de nem az emberek és a termelő egységek közötti eltérő teljesítmények egyenértékcseréje – kikapcsolásával.

10 Ismeretes, hogy az addigi szovjet alkotmányok (1918, 1924) kizárták a burzsoá elemeket a választójogból. Az már kevésbé, hogy a szabadversenyes kapitalizmus kb. első 100 évében a centrumban sem volt demokrácia, hisz az I. vh. előtt nem volt általános választójog. Azaz a vagyonos és képzett emberfők, az uralkodó osztályok tagjai voltak csak választók és választhatóak, államalkotó közemberek. Épp ezért a liberális honorácior demokráciákban a politikai hatalom és a gazdasági osztályuralom egybeesett – mutatta ki Claus Offe.

Nem könnyű egyetlen egy új formációnak sem megteremteni legitimitását, mert egyfelől a formációváltás-szituációk visszaesésekkel járnak, másfelől ennek következtében is erős reminiszcenciákat ébreszt a múlt. Világos, hogy a nyers politikai vagy más néven államszocialista kísérletek is szembenéztek a váltásszituáció legitimációs nehézségeivel, ráadásul egy fejlettebb, uralkodó világ, a centrumkapitalizmus permanens nyomása mellett. A világ több mint kétharmadát 1945 után is uraló centrum, a saját fejlettsége és természete alapján mindig is diktálhatta a szükségletek univerzumát, ami alól az államszocializmusok csak részlegesen vonhatták ki magukat. Ez volt a hiánygazdaság külső alapja, s a kultúra államszocializmusbeli önfényűségét és elért színvonalát utólag, ma, a polgári tömegkultúra és tudatipar posványának jelenlétében, inkább csak csodálni lehet.

11 Egészen odáig, hogy az 1988-as májusi pártértekezletet követő forró ősztől – vagy ki tudja mikortól – az MSZMP KB-n belül kezdték szervezni a legális ellenzéki szerepre készülő különböző pártokat: Pozsgai Imre az MDF-et, az Aczél György-féle vonal az SZDSZ-t.

12 Tekintettel arra, hogy a kérdéssel nem először foglalkozom, itt csak megismételhetem azokat a tanulságokat, melyeket a "A polgári nemzetállamon innen és túl" (Eszmélet 37.) c. tanulmányban fejtettem ki.

1. A megtett úttal gazdagabbak lettünk, mert beigazolódott: a köztulajdon alapján is lehet versenyképes gazdaságokat működtetni – szemben von Mises, M. Weber és mások 1918 előtti feltételezéseivel -, melyek népességeltartó képessége, foglalkoztatási, szociális biztonsági és kulturális szintje magasabb, mint az azonos fejlettségi szinten álló kapitalista országoké. A társadalmi egyenlőség értelmében vett igazságosságot az államszocialista rendszerek magasabb szinten biztosították, mint a népességet fő tendenciájában szakadatlanul polarizáló, a versengő magántulajdonra épülő kapitalista árugazdaságok.

2. A kommunizmus, mint egykoron, ma is racionális történelemfilozófiai hipotézis, de a munka közvetlen, nem áruviszonyok közvetítette és szervezte társadalmisága – amely a termelői önigazgatás köztulajdoni formái mellett működhet, s végső rendező elve nem a verseny, hanem az emberi szolidaritás társadalmisága -, a termelés személyi és tárgyi feltételeinek újraegyesítése a közepesen fejlett országokban és régiókban nem volt és nem lehetett – a részmunka-összmunka ellentmondásának megszüntetése értelmében – kipróbálva, mert erre a viszonylagos elmaradottság objektíve nem teremtett és teremt lehetőséget.

3. A "direkt irányításos tervgazdálkodás" szovjet típusú gazdaság- és politikaszerveződése nem helyettesítője és nem útja a kommunizmus marxi feltételezésének, hanem az iparosítás és a társadalmi egyenlőség gondolatának olyan, az orosz kollektivizmus mechanikus sajátosságaival megvalósult összekapcsolása volt, amelynek teljesítménye – a lényegtípus értelmében – alatta maradt az áruviszonyokat köztulajdon és makrogazdasági irányítás mellett szervező egykori jugoszláv, magyar és a mai kínai gyakorlatnak.

4. Az átmeneti társadalom nyers, politikai szocializmusának árugazdasági formája sem lehet válságmentes: nemcsak arányossági zavaroktól, hanem az akár államilag, akár a termelői önkormányzatok által kezelt tőkekészletek világgazdasági át- és leértékelődésétől sem lehet megvédeni, bár regionális gazdasági integrációk némi védelmet nyújthatnak a válság pusztító hatásaival szemben.

13 J. V. Sztálin: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban Szikra, Budapest, 1952, 20.

14 Lóránt Károly mutatta ki, hogy hazánk esetében a külpiaci nyitottság, a makrogazdaság helyzetét, lehetőségeit figyelembe véve, más országokkal összevetve, már-már irracionális mértékű volt. De a Kádár által – engedetlensége okán – menesztett Nemzeti Bank-elnök (László Andor) is azon a véleményen volt, hogy a rendelkezésre álló olcsó nyugati hitelek felvételéből nem lesz a magyar gazdaságnak világpiaci exportra számító, olyan jövedelemtermelő képessége, amelyből kamatostul törlesztheti adósságát. Az 1975-ös nem jelentős, 1,2 milliárd dolláros adósságállomány három év alatt megötszöröződött, 6 milliárdra nőtt. Beindult az adósságlavina kényszerpályája, ami a rendszerváltás egyik döntő okának bizonyult. (A fentebbi történet a menesztett bankelnök személyes, nyolcvanas évek végi közléséből származik). Nem mentség, csak magyarázat, hogy az akkori világgazdaság körülményei közepette 65 ország esett bele az adósságcsapdába. A nyitottság mértékéről csakúgy, mint a hitelfelvételekről, demokratikus megvitatás nélkül döntött a felső vezetés az ún. technokrácia javaslatára.

15 A gazdasági fejlődés fontosabb makroökonómiai mutatói (1950-1987) jól kifejezik, hogy a rendszer közel három évtizeden át igen jól teljesített, az utolsó tíz évében azonban megszűnt a korábbi dinamikus növekedés, a reálbér pedig egyenesen csökkent, ami aláásta stabilitását és ezen keresztül megkérdőjelezte legitimitását is.

16 Azt a pártot (MSZMP), amely először a nyugati személyi jövedelemadó (SZJA) bevezetésével támadta a közvetlen társadalmiság szféráját, a Társasági törvénnyel pedig a köztulajdoni formák lebonthatóságát teremtette meg. Majd az 1989. február 11-i KB ülésen a polgári pluralizmusra való áttéréssel a köztulajdon politikai biztosítékát számolta fel, hogy végül – mindezek logikus konzekvenciájaként – a hatalmat is átadja.

17 Az 1987. évi jogalkotási törvény Magyarországon ezt a problémát felismerte – függetlenül attól, hogy mennyire oldotta meg és mennyit számíthatott ez már a "végjátékban".

18 A közös erőforrásfelhasználás köre kiszélesedett tehát az állami gazdaságszabályozással. Például, összehasonlításként, az EU jelenlegi 15 országában a redisztribúció aránya 46%, az USA-ban 32%, azaz a többségi hányad mindenképpen erős magánhatalom alatt áll.

Az államszocializmusról a magánkapitalizmusra való áttérést jól kifejezi egy magyar fejlemény: a redisztribúciós hányadot fokozatosan, 1990-re 60%-ra, 1995-re 49,3%-ra, 1997-re 42,5%-ra, 1998-ra 40,5%-ra, majd 39,7%-ra nyomták le. A két rendszer közötti differencia kb. 24%-kal csökkentett köz-, s ugyanennyivel megnövelt, tehát az elsődleges jövedelemtulajdonosoknál maradó magánrendelkezés.

19 Ilyen példák a szocialista kísérletek politikatörténetéből: az eredeti szocialista felhalmozás és extenzív gazdaságfejlesztés módja a Szovjetunióban, majd 1947-től a népi demokráciákban; a mezőgazdaság kollektivizálása vagy a kisparaszti gazdálkodás Magyarországon vagy Lengyelországban; az eladósodás kockázata nyugati hitelfelvételekkel vagy megszorító gazdaság- és társadalompoltikai stabilizáció Magyarországon 1975 körül.

Irodalom

Baudouin, Jean (1991) Mort ou déclin du marxisme? Clefs politiques. Paris

W. Paul Cockshott-Allin E. Cottrell (2001) "Érték, piacok és szocializmus", Ezredvég 1, 3-4.

W. Paul Cockshott-Allin E. Cottrell (2002) "Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek", Eszmélet 56.

Wlodzimierez Brus (1966) A szocialista gazdaság működésének általános problémái, KJK, Budapest

Eörsi Gyula (1975) Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest

Eörsi Gyula (1977) Jog – gazdaság – jogrendszertagozódás, Akadémiai Kiadó, Budapest

Krausz Tamás (1987) "Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez", Politika – Tudomány 3.

Konrád György.-Szelényi Iván (1989) Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz – Esszé, Gondolat, Budapest

Lukács György (1988) A demokratizálódás jelene és jövője, Magvető, Budapest

W. Narojek (1979) A tervező társadalom. Kísérlet a szocialista gazdaság szociológiájának megfogalmazására, KJK, Budapest (eredeti lengyel kiadás: 1973)

H. J. Niedenzu (2000) "A materialista társadalomelmélet – Karl Marx". In: Szociológiaelmélet, Osiris, Budapest

Poulantzas, Nicos (1974) Les classes sociales dans le capitalisme aujourd'hui, Edition du Seuil, Paris

Sárközy Tamás (1973) Indirekt gazdaságirányítás, vállalati árutermelés és a tulajdonjog, KJK, Budapest

Szigeti Péter-Takács Péter (1998) A jogállamiság jogelméletet, Napvilág, Budapest

Szilágyi Péter (1998) Jogi alaptan Osiris, Budapest

Világhy Miklós (1968) "Áruviszony és polgári jog", Állam- és Jogtudomány XI.

J. Wiatr (1980) A politikai viszonyok szociológiája, Kossuth, Budapest (eredeti lengyel kiad: 1977)