Az Eszmélet Baráti Körében lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Szalai Erzsébet ismerteti azonos című könyvének (Aula kiadó, Budapest, 2001) téziseit, melyekre Krausz Tamás és Szigeti Péter válaszol.

Beszélgetés Szalai Erzsébet azonos című könyvéről (Aula Kiadó, Budapest, 2001)

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 2001. március 4-én.

Résztvevők: Szalai Erzsébet, Krausz Tamás és Szigeti Péter

 

Szalai Erzsébet

Legelőször arról beszélnék, hogy mint baloldali, kritikai szociológus miért is foglalkozom elitkutatásokkal.

A rendszerváltás nem alulról, társadalmi mozgások által generált folyamat volt, hanem az államszocializmus méhében megszülető társadalmi ellenelitek megszerveződésének az eredménye. Ezért tizenkét évvel ezelőtt azt a hipotézist fogalmaztam meg, hogy a kialakuló új rendszer alapvonásait igen nagy mértékben a rendszerváltás során hatalomra került elitek fogják meghatározni. Mint marxista tradíciójú társadalomkutató, azt is feltételeztem, hogy ebben a folyamatban a gazdasági elit lesz a domináns, amely hosszabb távon meg fogja határozni a politikai és a kulturális elit mozgásterét is. Ezért a gazdasági elit módszeres, empirikus kutatásához kezdtem hozzá.

A magyarországi elitkutatások a gazdasági elitet nem a társadalom egészéhez való viszonyában vizsgálják, hanem főként azt a kérdést teszik csak fel, hogy honnan is rekrutálódik ez az elit. Vagyis e gazdasági­elitkutatások pontosan a legfontosabb kérdést, a hatalom kérdését nem firtatják. Számomra viszont ez volt a legfontosabb feladat, vagyis az egész problematikát a gazdasági elitnek a társadalmi szövetbe való sajátos beágyazottsága szempontjából igyekeztem vizsgálni. Kutatásaim során számos általam megfogalmazott kérdésre nem tudtam még választ adni, sokszor csak hipotéziseket fogalmazok meg – ezeket külön jeleztem.

Könyvem első részében a gazdasági elit főszereplőit – a késő-kádári technokráciát, az állami nagyvállalatok vezetőit, a külföldi befektetőket, a bankárokat, a hazai nagy magánvállalkozókat és a vezető gazdasági állami bürokráciát – mutatom be, majd egy külön rész foglalkozik a gazdasági és a politikai, valamint a gazdasági és a kulturális elit kapcsolatával. Ezt követi külön részként az elméleti tézisek és hipotézisek megfogalmazása. A következőkben röviden az utóbbiakat ismertetem.

Bevezetésképpen arra a különbségre fogok rávilágítani, amely Bourdieu tőkeelmélete és saját elméleti megközelítésem között fennáll. Ez a különbség igen nagyrészt az általunk vizsgált társadalmak különbözőségéből adódik. Bourdieu egy viszonylagos stabilitást mutató centrumország viszonyait elemezve fogalmazta meg elméletét, amelynek fókuszában a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének problémája áll. A társadalmi tőkék konvertálása nála igen hosszú folyamat, döntően egyik nemzedékről a másikra következik be. Magyarország viszont gazdaságilag nyitott félperiféria, amely a vizsgált időszakban gyökeres változásokon ment keresztül. A társadalmi tőkék – a gazdasági, a szociális és kulturális tőkék – egymásra való konvertálásához sokszor egy-két év is elegendő. Nem véletlen tehát, hogy – elsősorban Szelényi Iván nyomán – a legtöbb hazai elitkutató az elitek képződését ezekben a gyors konvertálási folyamatokban ragadja meg. Azt a szempontot azonban ők sem vizsgálják, hogy amelyek azok a nemzetállami kereteken kívüli tényezők, amelyek e folyamatok keretéül szolgálnak. Márpedig ezek megértése nélkül alapvető kérdésekre nem kaphatunk választ.

A nemzetállami kereteken kívüli legfőbb tényező: a globalizáció. Vizsgálnunk kell tehát a globalizáció és a belső elitképződések, az elitek tőkekonvertáló képessége és tőkéik értéke közötti összefüggést is. E gondolatmenet kifejtéséhez feltétlenül be kell vezetnünk a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra fogalmát. Ezt a pénzintézetek nemzetközi összefonódása, a világ legnagyobb gazdasági-pénzügyi centrumai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint a nagy multinacionális cégek vezető erői alkotják, amelyek felügyeletet gyakorolnak a jegybankok és a kormányok felett is.

Ezt az összefüggést az 1970-es évek közepétől értelmezhetjük. Magyarországnak az ekkortól erősödő nyugati eladósodása, adósságspirálba kerülése a reformgondolkodásban nem az államszocializmus demokratikus megreformálásának ígéretével fellépő társadalompolitikusok aktivizálódását, hanem a késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül feltörekvő új, nyugatos csoport) monetarista krémje (és szövetségesei, a demokratikus ellenzék és az újreformer értelmiség) megerősödését katalizálja.

A felgyorsuló külpiaci nyitás és a szuperstruktúra egyre erősödő elvárásai a folyamat kiteljesítésére a késő-kádári technokrácia kulturális, szociális és gazdasági tőkéinek értékét megnövelték, és megkönnyítették számára a három tőke egymással való konvertálását. A folyamat tetőpontja a késő-kádári technokrácia krémje által uralt szociálliberális kormányzat idejére, vagyis az 1994–1998 közötti időszakra esett.

Mi történt valójában? A politikai rendszerváltást követően a gazdasági eliten belül meggyengültek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményezett, amelynek bázisán a késő-kádári technokrácia, sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve és a szuperstruktúra elvárásainak megfelelően, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzta, döntően a külföldi befektetők, kisebb részt a hazai nagyvállalkozók számára. Szimbolikus értelemben, hatalmi szempontból és a konkrét gazdasági javakat tekintve is. Sőt, a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga gazdasági tőkéit is veszélyeztette, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adta át. Valójában a tőkeelemek cseréje valósult meg. (Ez a fogalom feltétlenül új Bourdieu elméletéhez képest.) A késő-kádári technokrácia krémje lemondott hazai gazdasági tőkéinek egy részéről, cserébe azért, hogy ő maga a nemzetközi gazdasági pénzügyi szuperstruktúra részévé válhasson (Bokros Lajos ma a Világbank igazgatója), és így hazai gazdasági tőkéit nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassa.

Ebben a folyamatban a késő-kádári technokrácia leértékelte a munkaerő hozzá közvetlenül nem kapcsolódó részének tudástőkéjét – ez nem más, mint a munkaerő költségének leszorítása és a kis- és középvállalkozások diszpreferálása –, hogy így tegye vonzóvá ezt a munkaerőt a külföldi befektetők számára.

A tőkék és az erőforrások átszivattyúzása tágabb értelemben is végbement, mégpedig a gazdasági, politikai és kulturális elitek és a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi csoportok között, az előbbiek javára és az utóbbiak kárára. Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész kelet-közép-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem álltak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható, külső erőforrások (ráadásul a nemzeti termék 1997-ig gyakorlatilag zsugorodott), az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehetett csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormányzati ciklus alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai voltak. A mégis csak megvalósuló (de a gazdaságpolitikai vezetés által nem diszponálható) külső tőkebevonás a multinacionális vállalatok tömeges becsalogatása révén valósult meg, mégpedig e szektor dominánssá válását eredményező mértékben.

Mindez nem eredeti tőkefelhalmozás, hanem eredeti tőkeátcsoportosítás. Fő jellemzője, hogy ebben a folyamatban – Rapoport kifejezésével élve – zéró összegű társadalmi játszma folyik – a társadalmi szereplők egyik csoportja csak más csoportok rovására bővítheti jövedelmeit, erőforrásait.

Vagyis ismét aktuálissá válik Marx kérdésfelvetése, miközben mint majd látni fogjuk, részben Max Weber megközelítését is megtarthatjuk.

A kizsákmányolás fogalmáról van szó. Ezt a fogalmat a mai nemzetközi irodalomban elsősorban az analitikus marxisták használják, és igyekeznek empirikusan – döntően a játékelmélet és a racionális választások elmélete alapján – verifikálni.

Wright szerint akkor beszélhetünk kizsákmányolásról, ha bizonyítható, hogy a gazdagok jóléte ok-okozatilag a szegények deprivációjától függ – a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények. Továbbá, a gazdagok jóléte a szegények munkájának eredményétől is függ – a gazdagok ilyen vagy olyan mechanizmusokon keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsének legalábbis egy részét. Ez a magyarországi eredeti tőkeátcsoportosítás folyamatában pontosan így történt.

A kizsákmányolás fogalmát – hangsúlyozottan a disztributív egyenlőtlenségek elemzésére – a baloldali liberális Kis János is használja. Kis egyik kiindulópontja, hogy a kizsákmányolás és az értéktöbblet-elsajátítás marxi fogalmi azonosítása kétséges. Majd az igazságosság problematikájával összekapcsolva kísérletet tesz a speciális és általános kizsákmányolás fogalmi tisztázására és elkülönítésére, miután – miközben – meggyőzően bizonyítja, hogy Marx a két fogalmat összemossa. Kis megkülönbözteti a speciális és általános kizsákmányolás esetét. Akkor beszél speciális kizsákmányolásról, ha a tőkések és munkások alkuereje a tőke javára kiegyenlítetlen. Márpedig a magyarországi újkapitalizmusban ez a helyzet. Más a helyzet az általános kizsákmányolással. Kis értelmezésének megfelelően (azt kissé átalakítva) akkor beszélhetünk általános kizsákmányolásról, ha felsejlenek a láthatáron olyan termékeny utópiák, amelyek alapjaiban tagadják a kapitalista alapviszonyokat (ezen belül például megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való feltüntetését), és amelyeknek van számottevő társadalmi bázisuk.

Ilyen utópiák a nemzetközi civil társadalmi mozgalmak oldaláról mostanság kezdenek újból felsejleni – de ezek taglalásába itt nem tudok belemenni. Erről csupán annyit, hogy a válaszom összességében egyelőre bizonytalan.

A továbbiakban saját gondolatmenetemet ismertetem.

Rövid távon – vagy inkább egy adott pillanatban – relevánsnak tekintem a marxi munkaérték-elméleten alapuló értéktöbblet-elméletet, vagyis azt a tételt, hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől a munkaerő egy olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez az értéktöbblet, amelynek a tőkések részéről történő elsajátítását – egy adott pillanatot tekintve – magam is kizsákmányolásnak tekintem.

Ez azonban nem más, mint egy alapvetően konfliktuselméleti megközelítésen alapuló logika. Gondolkodásunkból azonban nem iktathatjuk ki a hosszabb távra tekintő, funkcionalista nézőpontot sem. Ezen elméleti attitűd alapján nézve egyrészt egy bővülő gazdaságnak felhalmozási szükséglete is van (amire persze lehetne azt mondani, hogy az ehhez szükséges erőforrásokat a munkások is elkülönítenék az értéktöbbletből). Másrészt és főként: az államszocializmus gyakorlatából tudjuk, hogy hosszabb távon hova vezet az erőforrások újraelosztásának az a gyakorlata, amely ellentétes a történelmileg a tőke által reprezentált, a tőke által kikényszerített hatékonysági kritériumokkal (a minimális ráfordításokkal maximális eredmény elérésének elvével). Nem vezetett máshoz, mint az erőforrások, javak szűkített újratermeléséhez. A tőke értéktöbbletből való részesedéssel történő “jutalmazása” a társadalmi termelésben fontos funkciót tölt be (bizonyos mértékben függetlenül attól is, hogy igazságos-e vagy sem): a tőke “részesítése” az értéktöbbletből az erőforrások hatékony elosztásának motorja, vagyis abban a szélső esetben is így van ez, amikor a tőkés nem fejt ki effektív munkát, csak “szelvényvagdosó”. És azt figyelembe véve is, hogy a globalizációval növekvő tőkekoncentráció nyomán kialakuló óriásmonopóliumok korlátozzák azt a lehetőséget, hogy a tőkések profitmotivációja valóban képes legyen betölteni az erőforrások hatékony elosztásának “feladatát”.

De ha az értéktöbbletnek a tőkések által történő elsajátítása ilyen fontos funkciót tölt be a gazdasági növekedésben, akkor általános értelemben helyénvaló-e egy olyan értéktelített fogalommal illetni, mint a kizsákmányolás? Ezt a kérdést gondolkodásom jelen szakaszában (mint arra már utaltam), nem tudom határozottan megválaszolni. Amit bizton állíthatunk: mind az analitikus marxisták definíciója alapján, mind a speciális kizsákmányolás fogalmi keretébe helyezkedve, a magyarországi újkapitalizmus kizsákmányoló társadalomnak tekinthető.

De vajon a kizsákmányolás alapja a tőke képviselőinek tisztán hatalmi helyzete vagy a tulajdonjogok koncentrálása? És visszatérve kiinduló kérdésünkhöz: a tőke körül összpontosuló elitek osztályt alkotnak-e?

Az osztályok képzése az osztályozás problémáját veti fel. Osztályozni a társadalomtudományban annyit tesz, mint egymáshoz hasonló és másoktól különböző társadalmi szereplőket különböző fogalmi kategóriák alá sorolni. Osztályból tehát nem csak akkor van mindig legalábbis egynél több, ha ezek antagonisztikus viszonyban vannak egymással, hanem akkor is, ha a társadalmi szereplők csoportjai adott szempontokból határozottan különböznek egymástól. Ugyanakkor, miközben az antagonizmus nem szükséges feltétel, az osztályok képzésének csak akkor van értelme, ha az ábrázolt különbségekhez határozott társadalmi funkció kapcsolható. A magyarországi újkapitalizmusban, empirikus tapasztalataim szerint, a hatalmon lévők elkülönült fogalmi kezelése releváns, ugyanakkor a munkaerejüket áruba bocsátók közötti nagy differenciálódás valamint az individualizálódás, az egyéni, atomizált érdekérvényesítés dominanciája következtében a társadalom többi szereplőjét nem tudjuk olyan kategóriá(k)ba sorolni, amely(ek)hez határozott funkció kapcsolható.

A magyarországi újkapitalizmushoz vezető konkrét elitcserét az államszocializmus belső ellentmondásainak felhalmozódása mellett a nemzetközi nagytőkének a munkával szembeni korlátlan előrenyomulása “idézte elő”. Vagyis alapvetően tőke–munka viszony állt mögötte – de nem osztályharc. Sőt, a “munka”-oldal éppen, az osztályharc hiánya – szervezetlensége vagy gyenge szervezettsége – okán nem volt képes effektív ellenállást kifejteni.

E gondolatmenet alapján tehát arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarországi újkapitalizmus viszonyainak elemzésénél el kell vetnünk az osztályelemzést, ami együtt jár azzal, hogy a hatalmon lévőket nem osztályként definiálom, miközben nem mondok le arról, hogy kizsákmányolóként tételezzem. Sőt, a kizsákmányolás egyik döntő alapja éppen a hatalmon lévőkkel szembeni társadalom atomizáltsága, pontosabban, gyenge strukturáltsága, szervezetlensége.

A hatalom tehát elitképződmény. Empirikus elemzésem és korábbi fejtegetéseim alapján, középpontjában a gazdasági elit áll, alfrakcióit pedig a gazdasági elit érdekeitől alapvetően eltérő alternatívákat nem felmutató parlamenti politikai pártok és a kulturális elit alkotják.

A hatalmon lévő gazdasági elit alapvetően a tulajdonjogok koncentrálása alapján különül el a társadalomtól. A hazai nagyvállalkozók szempontjából ez egyértelmű, a többi gazdasági elitcsoport esetében elsősorban a tulajdonjogok egyik döntő elemének, a rendelkezési jognak a koncentrálása alapján. A rendelkezési jog kategóriája pedig egyszerre tartalmazza a hatalom és a tulajdon mozzanatát.

Az a tétel, mely szerint a rendelkezési jog mint tulajdonjog kitüntetett szerepet játszik a gazdasági elit hatalmi pozíciójának megalapozásában, annak a további tételnek a megfogalmazásával jár, hogy bár a gazdasági elit és alfrakciói nem alkotnak osztályt, marxi értelemben a képződménynek vannak osztályvonásai. (Marx, mint tudjuk, a tulajdonviszonyoknak tulajdonított döntő jelentőséget az osztályok elkülönülésében.) De vannak osztályvonásai weberi értelemben is. Max Weber szerint, mint tudvalevő, az osztályok alapvetően a piaci mechanizmus működése révén formálódnak meg. Az 1990-es évek utolsó harmadától meginduló gazdasági növekedés azt bizonyítja, hogy a kialakult gazdasági elit teljesítményét “a piac” is visszaigazolja és tovább erősíti.

Ugyanakkor ez a hatalmi képződmény rendkívül megosztott: egy, a külföldi és hazai tulajdonú szektorok között húzódó választóvonal mentén elkülönülő, kettős gazdaság és kettős társadalom csúcsát alkotja. Ebből következően érdekellentétek tagolják, és egymástól elkülönült részei többé-kevésbé rendiesen is megszerveződnek.

Mindazonáltal a hatalmi képződmény különböző csoportjainak vannak közös érdekei. Ezek közül a legfontosabb a munkaerő árának leszorítása, a munkavállalók jogainak korlátozása és szervezkedéseik visszaszorítása.

Korábbi munkámban az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezetét, elsősorban Max Weber fogalomalkotása alapján, osztályvonásokkal rendelkező rendként tételeztem. Az államszocializmus hatalmi szerkezetéről (amelynek főszereplői a felső pártvezetés, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők) kimutattam, hogy tagjait egyfelől közös éthosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, amelyet a párt éthosza és bürokráciája teremt meg és termel újra (rendiség), másfelől azonban e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági, hatalmi centrumoknak – a nagyvállalatoknak, pontosabban azok vezetőinek – a pozíciója a politikaiak mellett gazdasági tényezőkkel is magyarázható, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén működő piaci mechanizmus is visszajelzi és megerősíti (osztályvonás).

E hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelemben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévő rend – ahogyan a hatalmi szerkezetet elneveztem – kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. (Ez a tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, amelynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelősség elhárítása.)

A hatalmon lévő renddel szemben, döntően az informális, atomizált érdekérvényesítés dominanciájából következően, a társadalom méhében nem szerveződik meg más osztály vagy rend. (Ezért van az, hogy a “tőke” és a “munka” viszonyát a tőke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítettség, egyensúlyhiány jellemzi.)

Ez a hatalmi szerkezet a rendszerváltás folyamatában felbomlik, és egy belsőleg tagoltabb és a piaci mechanizmus nyíltabb működése következtében erősebb osztályvonásokkal rendelkező hatalmi konglomerátumnak adja át a helyét. Lényegi vonásaiban mindazonáltal mutat folytonosságot, mely folytonosság egyik döntő tényezője – mint láttuk – a késő-kádári technokrácia folyamatos és sajátos társadalmi szerepvállalása. A hatalmi szerkezet neve kissé bonyolult lesz: belsőleg rendiesen tagolt, osztályvonásokkal rendelkező hatalmi elit (a továbbiakban röviden: hatalmi elit).

A társadalom méhében az újkapitalizmusban sem alakulnak ki osztályok vagy rendek – mindazonáltal a hatalmi elit gyenge módon strukturálja a társadalmat. Sőt, az osztályok vagy rendek kialakulását éppen ez a gyenge strukturáló hatás korlátozza.

A társadalmi struktúrára vonatkozó, alábbi fejtegetéseim az adott irányú empirikus kutatások hiányában jórészt hipotézisek.

A hatalmi elit alatt a társadalomban egyrészt laza halmazt képező középrétegek vannak jelen. Ez a halmaz sokszínű és eltérő érdekeltségű rétegekből áll. Másrészt jelen vannak azok is, akik ebből a körből is kirekesztődnek. Ők a társadalom alsó részét képezik.

Megkülönböztethetők egymástól azok a középrétegek, amelyek a hatalmi elithez kapcsolódnak, és azok, amelyek nem. Az előbbiek – munkavállalóként az ő érdekeltségeikben vagy szervezeteikben foglalkoztatottak – alkotják a középrétegek egy részét. Ők két alrétegre oszlanak. Azokra, akik külföldi tulajdonú szektorokban, és azokra, akik a hazai gazdasági elit szférájában tevékenykednek. A középrétegek másik rétege – akik nem kapcsolódnak a hatalmi elithez – belülről szintén tovább strukturált. Egyik alrétegét az önálló egzisztenciával rendelkező társadalmi szereplők – például közép- és kisvállalkozók, vagyonos inaktívak –, másik alrétegét azok a beosztott, de magasan képzett állami alkalmazottak jelentik, akik nem tartoznak az első réteghez.

Nem tartoznak a középrétegekhez – a társadalom alsó részét képezik – a nem a hatalmi elithez kapcsolódó és nem magasan kvalifikált állami alkalmazottak, a szintén nem a hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan kvalifikált egyéb munkavállalók (például kisvállalkozók szak- vagy segédmunkás alkalmazottai) és az önálló egzisztenciával nem rendelkező inaktívak.

E modellben sajátos az értelmiségi foglalkozásúak helyzete. Az értelmiség egyik rétege – mint kulturális elit – közvetlenül a hatalmi elit része, további rétege “megoszlik” a középrétegek különböző rétegei között. Más hagyományos társadalmi csoportokat is keresztbe metsz a vázolt struktúra, ám ennek taglalásába most nem tudok belemenni.

A középrétegek általában kettős helyzetűek. Például: a munkavállalókat alkalmazó kis- és középvállalkozók – az előbbiek kiszolgáltatott helyzetéből következően – egyfelől speciális kizsákmányolók, másfelől azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak. A gazdasági elit domináns csoportjai az állami redisztribúcióban előnyt élveznek velük szemben, ami részben nem más, mint az általuk megtermelt értéktöbblet egy részének elszivattyúzása.

Egyértelmű viszont az alsó társadalmi rétegek alávetett helyzete, nagyobbik részének erős speciális kizsákmányolása.

Befejezésképpen a gazdaság és társadalom kettős szerkezetéről fejtek ki néhány, az idő rövidsége miatt igen rövid gondolatot. A kettős szerkezet lényege: szemben áll egymással egy, a nyugati piacokhoz kötődő, külföldi dominanciájú, koncentrált tulajdonosi és szervezeti struktúra, nyugati termelésszervezési modell és életstílus, illetve egy döntően a belső piachoz kapcsolódó, hazai dominanciájú, dekoncentráltabb tulajdonosi és szervezeti struktúrájú, rendies, paternalista vonásokat felmutató termelésszervezési modell s egy erre ráépülő életstílus. A két szféra között a meglévő jövedelemegyenlőtlenségek által jelzettnél mélyebb különbségekről van szó. Mélyebb kettészakadást jelent az eltérő termelésszervezési modell, és még inkább a két szférán belüli érdekérvényesítési metódusok különbsége, elsősorban a részérdekek artikuláltsága és az alku szabályozottsága szempontjából – vagyis kulturális szempontból. A két szféra közül egyértelműen a külföldi tulajdonú szektor a domináns, amit az is jelez, hogy a külföldi szektor az állami redisztribúción keresztül folyamatosan jövedelmeket szivattyúz át önmaga számára a hazai tulajdonú szektorból.

A kettős szerkezet a magyar kapitalizmus kibontakozásától, a XIX. század második felétől kezdve (az államszocializmus egy rövid időszakát kivéve, amikor is átmenetileg egy felemás, de masszív középosztály jött létre) történelmi kontinuitást mutat. A kontinuitás alapvető oka – Erdei Ferenc és Szűcs Jenő gondolatmenetét követve –, hogy Magyarországon, az ország sajátos helyzetéből adódóan, soha nem volt lehetőség és idő arra, hogy a domináns gazdasági és társadalomszervezési formákat egy szerves fejlődés nyomán a társadalom méhéből elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat döntően mindig felülről és kívülről ható hatalmi hatások hozták létre. Paradox módon azonban ez is egy sajátos szervesség: a kettős szerkezet átöröklődésének, átörökítésének szervessége. Ugyanakkor a mai kettős szerkezet jellemzői számos ponton különböznek a korábbiaktól. Összességében: míg a gazdasági szerkezet szegregáltabb, a társadalomszerkezet valószínűleg kevésbé az, mint a korábbi kettős szerkezetekben, ugyanakkor a társadalom összességében individualizáltabb. Másként megközelítve: a társadalmi csoportok kisebb távolságban vannak egymástól, mint a korábbi kapitalizmusokban, de a csoportok, a belső kohéziót tekintve, egyre kevésbé tekinthetők valóban csoportoknak.

 

Krausz Tamás

Szalai Erzsébet könyvének vitája a magyar intellektuális baloldal számára megkerülhetetlen. A vitatott problémakör ugyanis, amelyben nemcsak szakértők vesznek részt, hisz’ én magam sem vagyok sem szociológus, sem közgazdász, felvet olyan általános elméleti és politikai kérdéseket is, amelyek szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Ezért szeretnék néhány megjegyzést fűzni a nagy szakmai erudícióval készült munkához.

Ez a könyv az első, amely a rendszerváltás utáni magyar társadalom újrastrukturálódásának néhány alapkérdését összefüggésben vizsgálja a “globalizáció” újnak tetsző folyamataival. A vitára bocsátott munka tehát kétségtelenül úttörő jelentőségű. Elsőnek mutatja meg széles empirikus anyag tükrében, hogy miképpen jött létre az új gazdasági elit, milyen a szociális eredete, kikből áll ez a 3-4000 fős új társadalmi csoport, amely a rendszerváltás legsajátabb szüleménye és “nyertese”, amelynek felhalmozási mohósága meglepi a naiv olvasót. E réteg kulturális és szellemi arculatáról is képet kapunk. Noha ez az “arculat” enyhén szólva nem vonzó, de ez tárgyilagos elemzésként tárul elénk, amennyiben interjúk keretei között, maguk a szóban forgó elit képviselői nyilatkoznak és mutatják be saját magukat.

Nyilvánvaló, hogy ez az új gazdasági elit sem az osztálytudatosság, sem az erkölcsi arculat tekintetében nem emlékeztet nyugat-európai “osztálysorsosaira”, hiszen a magyar uralkodó elit a vagyonát a magyar állami vagyon kisajátításával szerezte az utolsó 12 évben, mit sem törődve azzal, hogy a magyar munkásság négy évtizedes munkájának eredményét tulajdonították el, leszorítva a kisajátított osztály millióinak életszínvonalát a létminimum szintjére, megszüntetve 1,7 millió munkahelyet.

A könyv ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az új gazdasági elit megformálódása milyen viszonyban állt a globalizációs folyamattal, a külföldi tőkével, a multinacionális tőkés társaságokkal. Mint tudjuk, e viszonyt megterhelte a hazai elit versenyképtelensége, vagy ami részben ugyanaz, “képtelensége” az ún. világpiaci alkalmazkodásra, noha ebben az értelemben sem homogén ez az elit. Itt kínálkozik egy történeti jellegű megjegyzés. A “nemzeti burzsoázia”, amely Nyugaton a XIX. század tipikus jelensége volt, a neoliberális globalizáció korszakában nem jön létre most sem Kelet-Európában. Valami olyasféle társadalmi csoport jöhet csak létre, amely már nem uralkodhat önállóan nemzeti burzsoáziaként, mert a piacok, a gazdasági erőforrások és a társadalmi termelés döntő része a multinacionális társaságok, a külföldi tőke ellenőrzése alatt áll. Ez is oka annak, hogy a kapitalizmus szerte Kelet-Európában mint valami misztifikált idegen jelenik meg. Ettől függetlenül az elit “nemzetkritikai” szárnya természetesen szilárdan és megalkuvás nélkül kitart a kapitalizmus mellett, de azt “magyarítani” kívánja (ez vezet a xenofóbia különböző jelenségeihez).

Szalai Erzsébet a maga elemzésében elkerüli a csurkista-orbánista csapdát, vagyis a szélsőjobboldali globalizációkritika útvesztőit, bár korábban opponensei megvádolták ilyesfajta “kilengésekkel” (pl. Inotai vagy Csillag szerint Szalai csurkista), ám ezeket a vádakat, azt hiszem, a neoliberális globalizáció igen sápadt ideológiai visszfényének tekinthetjük csupán. Az ilyen gondolkodásmód mindenfajta baloldali kritikai diskurzust kizár, marginalizál, hogy önmagával szemben csak egy szélsőjobboldali alternatívát tételezhessen föl.

Erzsi tisztában van vele, hogy az új gazdasági elit nem szemben áll a multinacionális tőkével, hanem éppenséggel függésben van tőle, “féltékenyen” tekint rá, egyszerre gyűlöli és imádja. Szalai mint baloldali (mondhatjuk – ha még van értelme a megjelölésnek – szociáldemokrata) gondolkodó, az alapvető társadalmi-gazdasági ellentmondást természetesen nem a nemzeti és a multinacionális tőke között húzza meg, mint oly sokan a szociálliberális táborban, hanem a helyi, illetve a nemzetközi munkatársadalom és a nemzetközi tőke között.

Ám, ha – általában szólva – igaz az a marxista állítás, hogy a globalizáció alapvető ellentmondása a munka-tőke ellentmondásán kívül nem elemezhető, akkor Szalai Erzsébet könyvének kétségtelenül vannak elméletileg-módszertanilag nem teljesen végigvitt megoldásai.

A kiváló szociológus saját módszerét és elméletét Marx, Mills, Weber, Bourdieu örökségéből keveri ki. Módszertani értelemben tudatosan “eklektikus” a mű, tehát nem lehet valamiféle hibáról beszélni, amikor szóvá tesszük Marx “kiegészítését”. Ám a marxi metodológia immanens sajátosságainál fogva ellenáll mindenfajta “kiegészítésnek”, nem tűr meg önmagán belül más logikát, csak saját magából fejleszthető, vagyis egy olyan kapitalizmuselemzésből, amely mint “szükségszerűséget” feltételezi a kapitalizmus meghaladásának szocialista-közösségi módját. A marxi módszer ellenáll minden olyan megfontolásnak, amely a tőkés piacgazdaságot apologetikus módon “ésszerű” szisztémának fogja föl. Marxnál a piacgazdaság keretei, a kapitalista profittermelés keretei között nem folyhat humanista jellegű gazdálkodás, a marxi fogalomrendszer belsőleg összefüggő és az egyes fogalmak (árutermelés, munka, munkabér, kizsákmányolás, értéktöbblet stb.) meghatározott “helyi értékkel” rendelkeznek, ezért csak olyan “kiegészítést” bír el, amely a marxi osztályelmélet, a kizsákmányolás marxi elméletének stb. alapján keletkezett.

Ezt a problémát szeretném egy példán keresztül illusztrálni. Mint közismert, Marx a munka és tőke ellentétére építi a maga osztályelméletét, ha viszont tagadjuk az osztályelméletet és annak helyére, mint Szalai Erzsébet teszi, az elitelméletet állítjuk, akkor Marxot teljesen “legyengítjük”, éppen a marxi örökség lényegétől “szabadulunk meg”. Marx ugyanis az osztályokról nem szociológusként vagy politikusként gondolkodik, hanem közgazdászként és filozófusként. A vita az osztályok létéről oly régi, mint maga a kapitalizmus. A szociáldemokrácián belül a vita Bernstein óta tart (ha eltekintünk az “előtörténettől”). Önmagában az a tény, hogy a burzsoá (polgári) osztály kulturálisan, politikailag és persze gazdaságilag is kitermeli a maga elitjét, amely működteti vagy vezérli magát a tőkerendszert, egyebek között azt jelenti, hogy a tőke uralmát minden időben fent kell tartani egy amorf, többnyire szervezetlen, a kapitalizmus manipulációs technikáinak évszázadok óta kitett tömeg (több milliárd ember) fölött. A “bérből és fizetésből élők” (magyarán, bérmunkások) társadalmából valamiképpen ki kell sajtolni az értéktöbbletet. Ám ha burzsoázia létezik, a bérmunkások osztálya pedig nem létezik – amint Szalai Erzsébet koncepciójából kiviláglik –, olyan ellentmondás jön létre, amely megoldhatatlan problémákat szül mind az elmélet, mind a politika terén. Akkor kiket, milyen társadalmi csoportokat képvisel és védelmez baloldali tudósként Szalai Erzsébet, ha nem a “proletariátust”? Itt a régi kérdés: ki a történelem “adekvát szubjektuma”, ha nem a tulajdon-nélküliek osztálya (legyen ennek az osztálynak bármilyen bonyolult a szerkezete)? Erre a kérdésre nincs világos válasz. Új helyzet, régi kérdések…

Történelmileg ritka pillanat persze, hogy ez a rendkívül “vegyes tömeg” (munkásosztály) Tanzániában és Oroszországban, Angliában és Magyarországon egyidőben átalakuljon olyan szervezett osztállyá, amelyről József Attila még úgy nyilatkozott, hogy “vasba öltözött”. Sőt, a centrum-régió munkásosztálya mindig más volt, mint a perifériáé, s még Oroszországon belül is jellemző volt a proletariátus legkülönbözőbb történeti és szociológiai formáinak egymás mellett élése. De a nagy forradalmak története egyesítette a proletariátus különböző történeti formáit és szociológiai rétegeit. Igaz, történelmi értelemben csak pillanatokra. A XX. század egész tapasztalata azt mutatja, hogy a burzsoázia – éppen a “globalizációnak” hála – sokkal homogénebb és nemzetközibb politikai, kulturális és szociológiai értelemben, mint a munkásosztály. Sőt, miután a 80-as években a tőke megerősítette pozícióit az egész világon, a munkásosztály fokozatosan lekerült a “napirendről”. Leírták, mintha sose létezett volna, pedig pontosan tudjuk, hogy a munkásosztály – miután részben a tőkésosztály “kreatúrája” – a tőkés rendszer belső munkamegosztási szisztémájának átalakulásától függően szociológiailag gyakran átstruktúrálódott, csak a XX. században legalább háromszor. Szellemi-politikai síkon még törékenyebb ez a társadalmi tömeg, még kiszolgáltatottabb a tőkének. Természetesen mindezt Szalai is tudja, de nála az empirikusan létező munkás, a munkavállaló a maga konkrét termelési feltételeivel inkább atomizált individuumként létezik, mint valóságosan. Ám “gazdaságfilozófiailag” a “munka társadalma” éppen úgy létezik, mint 150 évvel ezelőtt, más eszközökkel, más életfeltételekkel megáldva. Szociológiai széttagoltságával is összefügg, hogy a gazdasági értelemben felfogott nemzetállam felbomlása sem integrálja a munkásosztályt olyan nemzetközi osztállyá, mint a tőkésosztályt, sőt, a nemzetállami felbomlás magának a nemzeti munkásosztályok felbomlásának, újrastruktúrálódásának része.

Hogyan is lehetne “internacionalista” a munkásosztály, amikor a neoliberális világrendben, a tőke szabad áramlásának világában a munkaerő talán helyhez kötöttebb, mint a XX. század gazdaságilag prosperáló “keynesianus” évtizedeiben. Azt is tudjuk, hogy ha a tőkét nem korlátozzák – nemcsak szimbolikus értelemben mondom –, akkor fasizmussá degenerálja a kapitalizmust, és benne a munkásosztály igen nagy tömegeit is prostituálja. Másfelől a munkásosztály létezésének “elismerése” nem igazolja annak misztifikációját, különösen nem a kádárista elit ideológiai munkásmitológiájának tükrében. A szocialista célokat felvető forradalmak, mindenekelőtt az orosz forradalom, olyan ún. államszocialista rendszerekbe mentek át, amelyek a munkásosztályt (a proletariátust) a hatalom, a bürokrácia eszközévé degradálták, megfosztva így az osztályt az osztályjellegű, azaz az öntevékenységre épülő cselekvéstől (aminek okairól itt szintén nem eshet szó). E problémával tisztában vagyunk csaknem száz éve, amióta Lukács tudatosította a munkásság és a “hozzárendelt tudat” közötti ellentmondást, amelyet Kautsky és Lenin nyomán a szociáldemokrata vagy a kommunista párt “oldott meg”. Ez az ellentmondás is hozzájárult az államszocialista rendszer bukásához. Ám e tapasztalatok alapján azt mondani, hogy ez az osztály objektíve nem létezik, elméletileg nem tartható. A terminológiai vita érdektelen. A vita tétje másutt rejlik. Ha a munkásosztályt termelőosztálynak nevezik vagy a bérmunkások osztályának, az nem változtatja meg a dolgok valódi állását. Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk, hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastruktúrálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.

Ezzel összefüggésben jegyezném meg végül, hogy mit jelentett a magyar munkásosztály politikai “halála” a rendszerváltás folyamatában az akkor szerveződő “új baloldal” számára. Ez a könyvön részben túlmutató vitakérdés: vajon létrejöhetett volna-e a rendszerváltás nyomán egy más típusú kapitalizmus Magyarországon, alakulhatott volna-e másképpen a privatizáció története? (Lásd erről Mocsáry József tanulmányát az Eszmélet 52. számában.) A válasz egyértelmű nem, hiszen mindazt, ami történt, rendkívül erős nemzetközi és helyi érdekek határozták meg, amelyekről Szalai Erzsébet könyve igen sokat mond. Az 1989-es önigazgatói baloldal (Baloldali Alternatíva Egyesülés, Eszmélet, dolgozói tulajdonosok szervezetei, az 1990-es munkástanácsok az “MDF-es árulásig” stb.) erkölcsileg kínálta az egyetlen elfogadható alternatívát a bukott államszocializmussal és a felemelkedő újkapitalizmussal szemben, ám annak objektív történelmi felhajtóereje az államszocializmus bukásával nem erősödött meg, hanem még inkább csökkent. Ezt az erkölcsi alternatívát az újkapitalizmus oly erőteljesen söpörte ki, ahogyan azt csak nagyon súlyos érdekek következtében szokás megtenni. Még a rendszer hivatalos ünnepéből, 1956-ból is kitörölték a munkástanácsoknak még az emlékét is… Ezen a ponton megjegyzéseimet felfüggesztem, mert csak úgy burjánoznak a problémák, jelezvén egyúttal Szalai Erzsébet könyvének kitűnő érdemeit.

 

Szigeti Péter

Engedjék meg, hogy bírálatomat két részre bontsam: természetesen dicsérő és kritikai jellegű összetevőkről egyaránt lesz szó.

Először, szeretnék még néhány gondolatot kifejteni ennek a nagyon értékes könyvnek a jelentőségéről, olyasmit, ami nem vagy nem kellő nyomatékkal hangzott el. Ez egy olyan kitűnő, tematikájában gazdaságszociológiai elemzés, amilyen eddig még nem készült. Nagyfokú problémaérzékenység jellemzi, és képes a magyar társadalom alapvető folyamatainak – igazolt, fogalmilag és az alkalmazott módszertan szempontjából is végiggondolt, az elméletalkotás, a hipotézis és az ötlet között különbséget tenni tudó, árnyalt – bemutatására. Tehát végtelenül érdemes tanulmányoznia ezt a könyvet annak, aki tudomást akar szerezni a honi valóság állásáról. Arról, hogy a gazdasági, politikai és kulturális elit és tőkekonverziói hogyan alakították társadalmunk szerkezetét; milyen annak a kulturális elitnek a szocializációja, amely a liberalizmus direkt apológiájához vezetett; hogyan működtetik azt a kultúrafinanszírozási mechanizmust, amely piacosította a kultúrát, de azért arra maradt (ítélő)ereje, hogy bizonyos szereplőket kompenzáljon piaci veszteségeikért, vagy éppen kijelölje a rendszer tabu témáit.

Ugyanakkor azt gondolom, olyan korlátai is vannak e műnek, amelyek eminensen a szociológiai, gazdaságszociológiai elemzésből következnek. Ha élne, valószínűleg Max Webernek tetszene a legjobban, aki műfajában maga is ilyen gazdaságszociológiára törekedett. Szalai Erzsébetet én személyében is nagyon kedvelem, viszont ettől függetlenül, igyekszem elég radikális kritikákat is mondani, mert tudom, hogy örülni fog ennek, képes ugyanis megérteni, sőt, válaszai is lesznek (talán nem mindenre, vagy nem egyforma meggyőző erővel). Azt gondolom, hogy Erzsi a kritikai szociológiának abba a vonulatába tartozik, amely – ahogy maga is mondja – részben marxi indíttatású. Azt azonban ugyanakkor nem mondanám, hogy a marxi gazdaság-, társadalom- és politikaelmélet – összefüggésbe hozva természetesen a születése óta eltelt másfél évszázad fejleményeivel, gondolok itt Antonio Gramsci­nak, Poulantzasnak stb. az osztálykoncepciójára – összeegyeztethető lenne a társadalom azon elitelméleti felfogásával, melyet Szalai is képvisel, s amelyet Pierre Bourdieu a tőkefajták elméletére támaszkodva fejt ki. Sokoldalúan szeretném majd ezt a tézist bizonyítani, megerősítve, hogy ettől még kritikai szociológiáról nagyon is szó lehet, csak nem marxi, horkheimeri alapozású kritikai társadalomelméletről. A nagy, értékelésbeli problémák ténylegesen itt vannak.

Szalai Erzsébet azt mondja – és itt nehéz szakkérdésekbe kell belemenni –, hogy ugyan létezik a sajátos, speciális kizsákmányolás, de az általános kizsákmányolás elismeréséhez hozzátartozna egy egyenlőségen alapuló társadalomkép vagy utópia is, ami mellett már nem tenné le a garasát. Az a levezetése közelebb hozza a problémát, amikor a játékelmélettel szólva kifejti, hogy mit ért zéró összegű és pozitív végösszegű játszmán. Ugyanis amikor zéró összegű játszma van, akkor van kizsákmányolás, mert csak egymástól, csak egymás terhére nyerhetnek a résztvevő felek. Ilyen a magyarországi újkapitalizmus. Ha azonban pozitív összegű a játszma, azaz mind a két fél nyer, a tőkések és a munkások is, abban az esetben felvetődik, hogy immáron ne konfliktuselméletileg dramatizáljuk a tényt, ahogy ezt Marx Károly és bizonyos frankfurtiak tették, hanem funkcionális elemzéssel kell kiegészíteni a konfliktuselméleti megközelítést. Nevezetesen azzal, hogy a többletmunka feletti rendelkezésben melyik a hatékonyabb: a magántőke vagy az államszocializmus. Szalai Erzsi válasza erre az – s tudom, hogy korábban hétszáz oldalas könyvet is írt erről, de ha háromezer-hétszáz oldalasat írt volna, engem akkor sem győzne meg, mert én Jerzy Wiatr, Winicjusz Narojek, Konrád–Szelényi stb. alapján a racionális redisztribúcióval jellemezném e társadalmakat –, tehát Szalai Erzsi válasza erre az, hogy az államszocializmus irracionális redisztribúciót végez a többletmunka felett, a kapitalizmus viszont a magánrendelkezéssel, úgymond, racionálisan és hatékonyan végzi el ezt az allokációs funkciót.

Itt végig kell gondolni azt is, hogy bővített újratermelési folyamat persze van a kapitalizmusban, de egyfelől milyen szükségleti rendszert termel újra, hogyan erősíti meg a magántulajdon és a piaci kapcsolatok rendszerén keresztül az elidegenedett szükségleteknek azon körét, amelyeket Szalai Erzsi se nagyon szeret. Tehát bizonyos következményekben egyetértünk, csak a magyarázatban válunk el egymástól. Hozzáteszem, a mai magyar társadalom egy része – a bevásárlóközpontok fogyasztóképes közönsége – azért ezt eléggé szereti. Másfelől, a tőkés osztály (és szolgái, lakájai, biztonsági magánszemélyzete stb., akik a gazdájuk profitjának növelésével azonosulnak) személyes és luxus fogyasztása sem hanyagolható el, még ha e problémával Henryk Grossmann óta komolyan – ökonómusok – kevesen foglalkoztak is. (Azért jegyezzük meg, hogy Giovanni Arrighi, a centrum polgárság “oligarchikus gazdagságáról” írva, elég jól jellemzi a helyzetet). A frankfurtiak és a marxi elmélet, velem együtt, ott közös nevezőn van, hogy a kapitalizmusban a részrendszerek racionalitása az egész irracionalitásába torkollik. Szalai viszont ezt a minősítő tételt nem osztja akkor, amikor azt állítja, hogy a fejlett kapitalizmusban a bővített újratermelési folyamat hordozója a magántulajdonosok profitesélyekhez igazodó tőkeallokációja, és ez az a funkcionális mozzanat, amellyel a konfliktuselméletet szerinte korrigálni kell. Tehát ez az egyik komoly vitánk.

A másik pedig egy nagyon súlyos módszertani kérdés – de itt megint erények is vannak, nemcsak gyengeségek –, hogy Szalai empirikusan ellenőrizni akar bizonyos összefüggéseket, fogalomhasználatot, tulajdonképpen azt mondanám, hogy a politökonómiai elemzésnek egyfajta szociologizálásával. A frankfurti iskola is erre tett kísérletet a “cseregazdaság” fogalmának szociológiai kibontásával, nagyrészt Weber hatására, s a játékelmélet egy újabb ilyen kísérlet, amely bizonyos meggyőző és szemléletes magyarázatok mellett, igen súlyos elméleti tévedésekkel jár.

A következő problémáról van itt szó. Arról, hogy miért nem lehet a politökonómiai elemzést, az értékfolyamatok elemzését átírni a pozitív meg a negatív végösszegű játszmába. Természetesen azért, mert az ökonómiai szféra immanens elemzése legyengül ott és abban a pillanatban, ahol szociológiailag magatartásokat akarnak vizsgálni, empirikus összefüggéseket keresnek. Ettől még értékes ez a vizsgálat, valamilyen értelemben Szalainál nem is vész el, de legyengül ez a dolog. Lukáccsal szólva azt mondanám, hogy a gazdaság ontológiai elsőbbsége nem megkerülhető: a túlsúlyos mozzanat és az ontológiai elsőbbség nem ugyanaz. Az, hogy az emberek társadalmi cselekvésében, a társadalmi és politikai harcokban, a politikában a túlsúlyos mozzanat szerepére mi tesz szert, az egyszer így van, másszor úgy, ami viszont nem változtat azon, hogy az ökonómiai szféra újratermelési folyamatát, strukturális meghatározottságát politökonómiai elemzéssel kell elvégezni, és ebből következik az osztályok problémája. Nem pedig egyetlen empirikus adottság, mert nagyon sokféle empirikus adottság felelhet meg a munkamegosztás és a foglalkoztatási struktúra változásai, átalakulása következtében annak a teoretikus pozíciónak, ami az osztályelméletben meghúzódik (termelőeszköz-tulajdonos és nem-tulajdonos, tőke és bérmunka reflexiós viszonya, az újratermelés-elosztás-fogyasztás specifikus karaktere stb.) Ez a kritika pedig ott folytatódik, hogy veszteség nélkül nem írható át a szociológiába az ökonómiai szféra. Nekem ez a tézisem, s itt a frankfurtiakkal sem osztozom, s végképp nem a játékelmélettel. Szalaival kapcsolatban ezért azt mondanám, hogy nagyon sok szempontból – ha nem azokat az osztályelmélet-kritériumokat venné, amiket vett, akkor tulajdonképpen – csak annyit kellene csinálni a munkájával, hogy a vizsgált elitet és az elitcsoportokat – részhalmazként – beilleszti a polgárság kategóriájába. Nem láttam olyan társadalmat, ahol ne lennének olyan értelemben vett elitek, hogy vannak döntéshozók, vannak szellemileg magasan kvalifikáltak, akik – ahogy azt L. Schapiro mondja az elit egyik definíciójában – kiválasztják a saját útjukat, s ezzel a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak. Ez az elitfogalom, amit Szalai is használ – ilyen értelemben pedig mindig vannak elitek –, noha már itt megjegyzem: a tömegek passzív, akarattalan és szellemtelen létezése e tétel olyan komplementere, amely már nem tartható. Sokféle csoport van, a csoportok azonban rétegeket alkotnak, és a rétegek osztályok rétegeit képezik. Tehát az, hogy a munka és a tőke egymást kölcsönösen feltételezi, és ez egy pozitív és negatív pólus strukturális viszonya, amihez az eredeti tőkefelhalmozás – vagy ebben a Magyarországra vonatkozó elméletben, az eredeti tőkeátcsoportosítás – vezet, ugyanaz az eredmény. (Arról, hogy felhalmozásnak vagy átcsoportosításnak nevezzük, megint lehetne beszélni, de most nem ezt kell előtérbe állítani). Fontosabb az az összefüggés, hogy attól, hogy van ipari burzsoázia, kereskedő burzsoázia, pénzburzsoázia, kisburzsoázia, nagyburzsoázia, földbirtokos osztályok stb., ezek ugyanazon burzsoáziának a különböző rétegei, és ugyanígy vannak csoportjaik is. Erzsi azt írja, hogy az osztályfogalom – osztályozás kérdése. Hát nem osztályozás kérdése. Az osztályozás annyi, hogy bármilyen tulajdonságát veszem egy jelenségnek, aszerint osztályokat képezek. Az osztályozás ilyen értelemben természetesen lehetséges és megáll, csak nem a marxi nívón, ahol elméletalkotásról – egy jelenség újratermelődése és fejlődése belső törvényszerűségeinek egységes alapról való magyarázatáról – van szó, s nem pusztán klasszifikációról. Az elitnek is egyetlen tulajdonság a kritériuma: akik a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak – kik hoznak, kik nem hoznak, máris van két osztályom. Nem ez az osztályelmélet, mert az valóban elmélet és nem egykritériumos osztályozás. Nem egy mennyiségi vagy minőségi kritérium, vagy egy minőségi kritérium mennyiség szerinti, mérték szerinti meghatározása, hanem az osztályelmélet az, hogy egységes alapról magyarázok gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat. A marxi osztályelméletnek ez a státusa.

Még azt kell hozzátennem, hogy ebben az osztályelméletben a munkamegosztásos változó kritérium mellett konstans kritérium a tulajdonhoz való viszony, ami értékviszony és elsajátítási viszony, de nem azonos a tulajdon jogi kifejeződésével, ahogy – teszem azt – Kis János alkupozícióvá írja át a dolgot, s ekként elemzi, teljes egészében eljogiasítva e társadalmi viszonyt Az alkupozíció kontraktualista, jogi, szociológiai tartalmú fogalom, nem pedig ökonómiai – rögtön el van tehát rontva a dolog. Úgyhogy ebben a redukcióban nem kell osztoznunk. Ott viszont hadd értsünk nagyon is egyet – ezért hangsúlyozom, hogy Erzsi vizsgálódásaiban mindig, a kritika mellett, nagyon sok pozitívumot is találok –, hogy az analitikus marxisták éppolyan nagyságrendű hibát visznek az elemzésbe, mint Kis János, ha azt hiszik, hogy értékfolyamatok nélkül lehet kizsákmányolásról beszélni – játékelméleti modellezéssel. Nem, ennek a dolognak az érték- és az értéktöbblet-termelés a lényege, ha ezt elvetem, akkor természetesen már nem lesz közöm a marxi kritikai elmélethez. Szalai tudja, hogy az értékelméletet Marx értéktöbblet-elméletté fejlesztette, hogy nem szubjektivista, marginalista, s hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől pedig a munkaerő olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez a tőkések által elsajátított értéktöbblet.

Itt az a kiegészítés megteendő, hogy az osztály gazdasági, filozófiai és társadalmi fogalma és az empirikus mérhetőség bonyolult problémái mellett, Szalai számára ott van a vízválasztó, hogy mindennek ellenére azért nem osztálytársadalom a magyar társadalom, mert a munkatársadalom nem megszervezett. Valóban, nálunk a munkatársadalom kevéssé, alacsony fokon megszervezett, osztály önmagában és nem osztály önmagáért. Tehát ha a magánvaló és a magáértvaló osztály megkülönböztetését, az “Ansichsein” és a “Fürsichsein” különbségét bevezetjük – amely a hegeli-marxi dialektikában bármilyen jelenségnek a kifejletlen és a kifejlett formáját jelölheti –, akkor nem vész el a munkatársadalom, mint Szalai érvelésében, csak politikumát tekintve alacsony érdekérvényesítési, filozófiai szinten nézve alacsony önmegvalósítási képességről tesz tanúbizonyságot. A marxi totalitás egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, politikai és filozófiai összetevőjű – az osztályfogalomban pedig különösen az, hiszen egy osztály különössége hordozza a társadalmi forma domináns jellemzőit. A polgárság különössége bír általános érvényűséggel a mai világrendszerben, és helyi színekkel, Magyarországon is. Ugyanazt a tényt – a munkatársadalom magánvalósága – másképp minősítjük, mert más elméleti keretbe illesztjük, ebben áll az értékelésbeli vita közöttünk. Szalai elit-, én osztályelméleti keretbe.

Végül hadd tegyek még egy ellenvetést. Immanuel Wallerstein azt mutatta be, hogy igen, a centrum nemzetállamai szintjén, szociológiai értelemben csökken, eltűnik a munkásosztály, viszont a világgazdaság szintjén nagyon is lokalizálható, empirikus realitás. Ezt figyelembe véve, már csak Magyarországot kell elhelyeznünk a világgazdaság félperifériáján, és rögtön meg fogjuk látni a munkatársadalomnak azt az ellentmondásos helyzetét, amiről a legjobban, legtöbbet Szalai Erzsébet monográfiájából tudunk meg. Csak éppen a lokalizálását másképp kellene elvégezni ahhoz, hogy ne vesszen el a munkatársadalom mint negatív pólus, a tőkéhez képest. Döntő módszertani kérdés, hogy elit, réteg és osztály nem egymástól elválasztott, hanem egymással összefüggő jelenségek. Itthonra térve: ragyogó szociológiai elemzéseket, eseménytörténeti összefüggéseket, interjúkat kapunk a késő-kádári technokráciáról, ragyogó elemzéseket kapunk arról, hogy ez hogyan függ össze a reformértelmiséggel meg a demokratikus ellenzékkel, csak éppen az nincs kimondva – de egyébként az anyagból egészen könnyen ki tudnám bontani –, hogy igen, ez a polgárság szerves értelmisége Magyarországon, ebből a három elitcsoportból rekrutálódtak a magánvállalkozás társadalmának húzó erői, ezek voltak a rendszerváltás mellett. Másik oldaláról: a polgárság értékrendjét, világlátását, normáit, szaktudományos felfogásait átvették, alkalmazták, adaptálták, és ott foglalnak helyet, ahol Szalai a kettős gazdaság és társadalom struktúrájában ragyogóan leírja – Erdei Ferenc egykori leleménye nyomán. Szegény Szűcs Jenőt már nem teljesen hoznám ide, mert ő azért egyfajta földrajziasított változatával vitte nemcsak tovább, hanem félre is ezt a plasztikus elméletet, bár a kulturális hagyományokkal bedolgozottan, amiben vannak részleges eredményei is. De amíg Erdei Ferenchez tényleg ragyogóan lehet kapcsolódni ma is, éppen azért, mert minden társadalmi alakulat több termelési módból és formából áll, és teljesen igaz az a történeti-szociológiai hatásmechanizmus, amely a szervetlenség szervességeként ragyogóan van bemutatva Erzsébetnél, addig más elitistákkal, szociológusokkal nem sok közösséget tudnék vállalni. Ők már olymértékben matematizálták méréseiket, hogy gyakran éppúgy nem tudják, mivel foglalkoznak, mint a matematikusok, akik tudományuk 113 ágát tartják nyilván az akadémiai klasszifikációban. Szalaival kapcsolatban ezt ellenpontként mondom el, mert nála mindig követhető a kutatási hipotézis, az empirikus bizonyítékok és a fogalmi általánosítás is. Kritikailag csak azt kell felmutatnom: nem látom, hogy a kettős gazdaság és társadalom struktúráját – amit egyébként a világrendszer-kutató iskola az egész harmadik világra ragyogóan alkalmaz – miért ne lehetne ugyanígy, az osztályelmélettel összekötötten, a magyar társadalomra alkalmazni. Tehát ha akarom, megteszem, ha nem akarom, nem teszem meg. Mindenesetre az empíria nem bújna ki itt sem az ilyen értelemben vett osztályelmélet kereteiből, hanem nagyon jól konkretizálható lenne.

Szalai igyekszik radikalizálni megoldásait, amikor az elitelmélet alkalmazása mellett azt hozza fel, hogy nem kialakult struktúrákat, viszonyokat, hanem egy levésben, átalakulásban lévő társadalomnál a szubjektív cselekvőket kell előtérbe állítani. Szerinte erre az elitelmélet az alkalmas pozíció, s nem a (strukturalista) osztályelmélet. Erre azt kell mondjam, hogy az elitizmus azért nem igazán alkalmas, mert mindig vannak tömegmozgások, most is voltak, 1989. június 16-án, azután Kádár János temetésén, majd a taxisblokádnál, vagy legújabban a Kossuth téren stb.

Az elitelmélet ott problematikus, amikor azt gondolja, hogy a társadalom egyszereplős, felülről vezérelt. Domináns gazdasági osztály persze van, ahogy Bourdieu mondja, vagy domináns elit, ahogy Szalai Erzsinél is szerepel, de ez nem változtat azon a tényen, hogy észre kell vennünk: az eliteknek, az osztály szerves értelmiségének, a nagy történelmi személyiségeknek (Hegelnél “intenzív individuumok”, szemben az extenzívekkel) megvan a szerepük, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az alulról jövő mozgások ne lennének hathatósak. Kölcsönhatás van közöttük. Szimmetrikus és aszimmetrikus – ami egy mozgó centrumú viszony-meghatározottság a társadalmi és politikai folyamatokban. Az elit felől, lefelé formálják meg a célokat, jelölik ki az eszközöket, hozzárendelik az ideológiákat, pártprogramokat, a tömegeknek pedig az energiája és a nyomása nélkülözhetetlen a folyamatok véghezviteléhez. Hogy a változások közepette kié a hatalom? – szociológiailag döntő kérdés. Ha behelyettesítem Szalai magyarázatával, akkor a könyve 22. oldalán szereplő 3900 ember, a gazdasági elit az, amely olyan domináns helyzetben volt, hogy az összes szerepet és struktúrát leoszthatta és leosztotta? Magam azt hiszem, nem erről volt szó, hanem a hazai és nemzetközi felül lévők és alul lévők erőviszonyainak hatásáról. Az elitelmélet tehát ab ovo durván téves társadalomelmélet, mert sematizálja, egytényezőssé teszi a történelmi folyamatot, megfosztja minden más szubjektumtól, holott az alul és a fölül lévők, uralkodó és elnyomott osztályok kölcsönhatásáról van szó. Azt gondolom például, hogy nem a magyar társadalom többségének objektív érdekei érvényesültek a rendszerváltással, hanem az egyharmadnyi kisebbségéi a kétharmad kárára, aszimmetrikusan, ami Szalai Erzsébet könyvében sokkal ragyogóbban van leírva, mint ahogy én most azt elmondtam.

Tehát nem lehet az elitelméletet és az osztályelméletet ezen alapok szempontjából sem közös nevezőre hozni. Sőt, amíg az “osztály és annak szerves értelmisége” koncepció számba tudja venni az elitek tényét is, addig fordítva, az elitelméletbe nem fér bele az osztályproblematika. Következésképpen a tulajdonviszonyok és a jelenségek, események társadalmi-történelmi forma-meghatározottsága sem. Épp ezért kevesebb magyarázó erővel bíró, alacsonyabb bizonyítottsági fokú társadalom- és történelemmagyarázatot adó pozíció, mint a neomarxizmusé.

Ami az értékfolyamatokat és a kizsákmányolás-fogalom alkalmazhatóságát illeti, beszélnem kell még egy fontos mozzanatról. Mert egy pontot, ugye, érintettem már, azt, hogy a funkcionális nézőpontot, a többletmunka feletti rendelkezést vizsgálni kell: a marxista szocializmusnak az a kritériuma, hogy a társadalom rendelkezzen saját többletmunkája felett. Ennek eddig egy társadalmi rend sem tett maradéktalanul eleget, az államszocializmus sem, mert nem érvényesült a tervezés feletti demokratikus ellenőrzés, ami nagymértékben növelhette volna e rendszerek legitimitását. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az államszocializmus inkább a Konrád–Szelényi-féle racionális redisztribúciónak és nem az irracionálisnak az esete. Tudniillik, a közepes fejlettség talaján éppen az igazolódott be, hogy nem voltak versenyképtelenebbek, mint pandantjaik, a közepesen fejlett tőkés országok. Legyőzni erről az alapról nem lehetett a fejlett centrumkapitalizmust – ilyen értelemben szükségszerű volt az átmenet, de hogy ezt megcsinálják, ahhoz az kellett, hogy a mechanizmusreformból tulajdonreform legyen és privatizáció, és nem tudom, hogy a civil társadalom Szalainál sokat felhozott ellenállása ezen mit változtat. Persze helyes, hogy demokrataként ma is igyekszik az ember, hogy legyen hatékony társadalmi kontroll, csak itt arra kell felhívnom a figyelmet, hogy a civil társadalom része a Hayek-társaság is, ahol Bokros Lajos magyarázza el azt, hogy mit kell(ene) értenünk szolidaritáson… Tehát ilyen értelemben attól az illúziótól óvnék, hogy a civil társadalmat eloldjuk osztály- és rétegkötöttségeitől, mert akkor csalfa távlatvesztés keletkezhet.

A hátralévő nehéz kérdés az, hogy miért nem tetszik a játékelméleti átírás. A zéró összegű játszma, tehát ahol egymás ellen játszanak a felek, az egyik nyeresége a másik veszteségét jelenti, s megfordítva is, teljes egészében alkalmas az abszolút értéktöbblet-termelés leírására (amelynek formái: a gyermekmunka, a munkanap meghosszabbítása, azonosan teljesített munkaidőért alacsonyabb bér – ekkor is a többletmunka nő a szükséges munka terhére). A relatív értéktöbblet-termelés pozitív végösszegű játszma, a polgári társadalom legkifejlettebb formája, a szervezett kapitalizmus jóléti államaiban ez volt a normál forma, s többnyire valóban pozitív végösszegű játszma zajlott. De ettől ez még kapitalizmus volt, kizsákmányolással. Tudniillik a relatív értéktöbblet-termelés lehetővé teszi, hogy a munkaerő reprodukciós színvonala és a profit egyidejűleg is nőjön. Azon az egyszerű alapon, hogy ha a munkaerőt reprodukáló iparágak termelékenysége felülmúlja az átlagos ipari termelékenységet, akkor természetesen mindkettő nőhet. Ez a közgazdasági tartalma, ami eltűnik a játékelmélettel. Hozzáteszem: a mai Magyarországon is van, aki nem negatív, hanem pozitív végösszegű játszmára játszik, de lényegesen kevesebben. Elméletileg hallatlanul fontos, hogy azt ne gondoljuk, a tőkés termelési mód meghaladja önmagát a pozitív végösszegű játszmával. Viszont aktuális célként jó lenne, ha a negatív végösszegűből pozitív végösszegű játszma válna, amihez nem nélkülözhető a szakszervezeti nyomás sem. (A munkaerő reprodukciós színvonalába ugyanis mindig belejátszik a politikai harc, nemcsak a történelmi-kulturális adottságok és nemcsak az ún. munkaerő-piaci kereslet-kínálat). Tehát itt egyetértek Erzsi bizonyos demokratikus reformoknak irányt szabó mondanivalójával.

Viszont függetlenül attól, hogy mi, kutatók mit szeretnénk, sajnos az már aligha mehetne, hogy egy ilyen megreformált kapitalizmussal visszatérjünk a polgári nemzetállam legmagasabb formájához, a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államához. Mert hiszen a tőkekoncentrációval és centralizációval éppen a transznacionális vállalatok uralma, a globalizációs folyamat vette ki a talajt a polgári nemzetállam alól, s váltotta ki azt a demokrácia-deficitet, amelyet valószínűleg csak nemzetközi színtéren és együttműködéssel lehetne akár csak mérsékelni is stb. Ha ezt értjük nemzetközi civil társadalmon, akkor egyet is érthetünk. Vigyázni kell – valóban nincs romantikus antikapitalista visszaút. A globalizáció “szuperstruktúráját” – a terminológia Szalai egyik leleménye –, amihez elitjeink egy része oly szívesen csatlakozott, a saját szintjén lehetne és kellene ellensúlyozni.

 

Szalai Erzsébet

Nagyon örülök a magvas és értékes bírálatnak, amely sok új gondolatra fog inspirálni későbbi munkám során.

Legelőször arra reflektálnék, amit Szigeti Péter mondott, vagyis hogy a nemzetközi erőviszonyok választották ki a gazdasági elitet alkotó négyezer embert. (A négyezer ember a végállapot – valójában becslés.) A fő tézisem most is az, hogy a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra jelölte ki az államszocializmuson belül azokat a társadalmi elleneliteket, amelyek a rendszerváltást belülről végrehajtották. Itt semmiféle ellentmondás nincs közöttünk.

Krausz Tamás “eklektikára” vonatkozó bírálatát nem fogadom el: hangsúlyozottan nem eklektikus, hanem új elméletet igyekszem alkotni, amely mint minden hasonló, több előd elméleteinek elemeiből is építkezik, így legalábbis rá kellene mutatni az ezen elemek közötti kibékíthetetlen ellentmondásokra.

Amit Tamás a múlt század végi vitákról említ, hogy társadalmai osztálytársadalmak-e, van-e munkásosztály – nagyon jónak tartom, hogy ezt felvetette. Ehhez annyit szeretnék hozzátenni, hogy korábbi munkáimban (de ebben a munkámban is) leírom azt, hogy én a régi rendszerben, az államszocializmusban sem beszélek munkásosztályról. Empirikus tapasztalataim szerint (és mások leírásai szerint is) az államszocializmusban a munkavállalók alapvető alkukapcsolata a feletteseikkel való individuális, atomizált alkumechanizmus volt. A közösségi kezdeményezések csökevényesen voltak jelen. Amennyiben közösségi kezdeményezés volt, azokat nagyon keményen letörte a fennálló politikai hatalom. Ezért ha az osztálytársadalom egyik fontos ismérvének tekintem azt, hogy valamiféle szerveződése legyen a benne lévő rétegeknek, de legalábbis valamilyen meghatározható, közös érdeke, akkor az államszocializmus munkásságát sem tudom munkásosztálynak tekinteni. Már csak azért sem, mert korábbi munkáim alapján is arra jutottam, hogy például az államszocializmuson belül megvalósuló piaci reformok kérdésében a munkavállalók alapvetően megosztottak voltak, egyeseknek érdekük volt a piaci reformok kiteljesítése, másoknak pedig határozottan érdekeikkel ellentétes. Tehát alapvető érdekellentét volt az államszocialista munkásságon belül. Ezért is úgy fogalmazok, hogy van kontinuitás az államszocialista és a jelenlegi hatalmi berendezkedés között: a jelenlegit és a régi hatalmi berendezkedést is osztályvonásokkal rendelkező rendként tételezem. Ebben a munkámban azt állítom, hogy ez a mostani hatalmi elit megosztottabb, mint amilyen a korábbi elit volt, és a piaci mechanizmusok nyíltabb működése következtében osztályvonásai is jóval erősebbek, mint az államszocializmusban.

Tamás azt is megkérdezi, hogy ha nem ismerem el a munkásosztály létét, akkor vajon kit, kiket képviselek baloldaliként. Válaszom: mindazokat, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és persze azokat is, akiknek még ez sem adatott meg. És akiket azért is tudnak a gazdasági elitek az ismert módon kizsákmányolni, mert rétegeik helyzete rendkívül differenciált, összességükben pedig egyelőre egyre atomizáltabbak, amiben a médiumok agymosó-gépezetének is döntő szerepe van.

Ami azt illeti, hogy a hazai tőke a külföldi tőke “függelékeként” létezik, ha ezen az értendő, hogy a hazai tőke csak annyiban lehet jelen, amennyiben ez nem ütközik alapvetően a multik érdekeivel, akkor ezt így el tudom fogadni. Viszont más szempontból a magyar gazdaságnak éppen az az egyik nagy problémája, hogy ma már valójában nem tekinthető nemzetgazdaságnak – több szempontból sem. Egyrészt a hazai és külföldi szektor között nincs gyakorlatilag semmiféle vertikális integráció; nincs termelési kapcsolat a hazai és a külföldi szektorok között. Másrészt a külföldi szektor egyes alanyai (az egyes multinacionális vállalatok) sem kapcsolódnak vertikálisan egymáshoz: semmi köze a svéd Ericssonnak az amerikai IBM-hez, semmiféle termelési kapcsolat nincs közöttük. Itt tehát a külföldi szektor is atomizált egységekből áll össze. Ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a zömmel külföldi tulajdonban lévő bankok gyakorlatilag alig hitelezik a magyar lakosságot és a magyar vállalkozói szférát – fő funkciójuk a multik folyószámla-hiteleinek intézése.

A kizsákmányolással kapcsolatban egyszerre kívánok mindkettőtöknek válaszolni. Továbbra is tartom azt az álláspontot, amelyet kifejtettem. Fő kérdés, hogy van-e általános kizsákmányolás abban az értelemben, ahogy én használom. Erre azért nem tudok válaszolni, mert változatlanul az a kiindulópontom, hogy ameddig nincs egy intellektuálisan jól leírható vízió arról, hogy mi az, ami a profitmotívumot helyettesíteni tudja – egyáltalán, kell-e a profitmotívumot helyettesíteni –, addig ez a kérdés megválaszolhatatlan. Amíg ebben nem látunk tisztábban, addig problematikusnak tartom a profitmotiváció és értéktöbblet-elsajátítás jelenlétét önmagában kizsákmányolásnak tekinteni.

 

Szigeti Péter

Itt nem ez a probléma. Mert ha a többlet felett úgy rendelkezik, hogy elfogyasztja luxuscikkekre, akkor elesik az a funkcionális érved, hogy a profitot a termelési folyamatba visszaforgatja. A könyv azt mutatja ki, hogy statisztikailag nem lehet mérni azt, hogy a profit milyen hányadát fogyasztja el a tőkésosztály, mennyi megy a tőkés személyes fogyasztására. Azt mondod, hogy a profitmotivációval működő gazdaság hatékonyabb, mint az államszocializmus. Hát nem hatékonyabb.

 

Szalai Erzsébet

A profitmotívum funkcionálásának az erőforrások allokációjára gyakorolt hatása független attól, hogy a tőkés elfogyasztja-e a profitot vagy beruházza. Egyszerűen arról van szó, hogy eddig még – az államszocializmus tapasztalataiból kiindulva – nem találtak ki jobb módszert a világtörténelemben arra, hogy a tőkét allokálják, mint a profitráták alapján történő tőkeallokáció. Egy korábbi, hasonló terjedelmű és jellegű könyvemben kimutattam azt, hogy az államszocializmusban a hatékony területekről szisztematikusan elvonták az erőforrásokat, és a nem hatékony területek felé áramoltatták. (A hatalom legfőbb birtokosa, a párt- és állami bürokrácia tette ezt.) Ennek az lett a következménye, hogy a gazdaság érzékennyé vált a túlelosztásra, és ennek nagy fokú eladósodás lett az eredménye. Tehát az államszocialista gazdaság a profitmotívum kikapcsolása miatt hajlamos az erőforrások újraelosztására, amit csak külföldi hitelekkel lehet finanszírozni, ami viszont előbb-utóbb felborítja az egész rendszert, és az ismert következményekhez vezet… El tudom képzelni, hogy ha a legfejlettebb országokban győzött volna a szocializmus, akkor lehet, hogy más lett volna a helyzet. De miután a periférián győzött, ezért az adott tőkeallokációs mechanizmus tökéletesen kiszolgáltatottá tette a szocializmust a világkapitalizmus centrumainak. Ez matematikailag, történelmileg számomra bizonyított.

Fontos kérdés, hogy mindabból, amit könyvemben leírtam, milyen politikai következtetéseket vonok le. A legfontosabb politikai konzekvencia, hogy a régi, klasszikus munkásmozgalom hívószavaival a magyar munkavállalók nem szólíthatóak meg. Ennek történelmi okai vannak. Magyarországon, bár ma már rendkívül sok baloldali csoportocska létezik, eddig képtelenek voltak arra, hogy igazából megérintsék a társadalmat, igen, nagyrészt azért, mert nem volt és ma sincs árnyalt társadalomképük. Azoknak a helyzete, akik a munkaerejüket bocsátják áruba, rendkívül differenciált. Először is fel kell tárni ezt a differenciáltságot, nyílttá kell tenni, látnunk kell tehát, hogy milyen csoportok vannak. Ezt jelenleg még sem a magyar szociológia, sem a politológia, sem más tudomány nem tette meg. Fel kell tehát tárnunk ezt a tagoltságot, és utána meg kell találnunk azokat a közös érdekeket, amelyek a tagoltság ellenére mégis összekötik a munkavállalók különböző csoportjait. Tehát ha a szakszervezetek meg akarják közelíteni a munkavállalókat, akkor kell egyszer egy általános érdekmegfogalmazás, de emellett minden csoporthoz kell lenni sajátos, egyéni üzenetnek is. A másik alapvető politikai üzenet: a nemzetállamon belül igen csekély (bármilyen párt kerül is hatalomra) a helyi gazdaságpolitikai manőverezési lehetőség. És ezért kell a magyar baloldalnak a nemzetközi civil társadalmi mozgalmakhoz utat találnia. Például foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogyan látjuk azt, hogy a nemzetközi nagytőke csak úgy, adózás nélkül röpköd a világban. Mindenki fizet adót, csak a nemzetközi nagytőke nem fizet rendesen adót. Ezt a problémát egyetlen ország nem képes kezelni, mert abban a pillanatban, hogy azt mondjuk, elvesszük a kedvezményeteket, kivonul az országból, hatalmas munkanélküliséget váltva ki és gazdasági válságot idézve elő. A multik adózásának kérdését csak nemzetközi szinten lehet felvetni.

Azt mondjátok, hogy én több szektorú gazdaságot tartok kívánatosnak. Nem több szektorúra gondoltam, lehet, hogy egyszektorú lesz, lehet, hogy milliószektorú. Én egy olyan társadalmat képzelek el pozitív jövőképként, amelyikben állandóan több érték, paradigma van jelen, amelyek folyamatosan küzdenek egymással, és ezáltal időről időre egyensúlyba kerülhetnek.

 

Krausz Tamás

Azt hiszem, a vita minden résztvevőnek és hallgatónak adott valamilyen érdekes tapasztalatot. Én úgy vélem, ha az elméleti problémákat lefordítanánk a gyakorlat nyelvére, kevesebb volna a vitapont. Ugyanis Szalai Erzsi, amikor azt mondja, hogy ő azokat képviseli, akik “áruba bocsátják munkaerejüket”, akkor csak az a különbség, hogy én ezeket az embereket, Marx után szabadon, a bérmunkások osztályának, mások munkásosztálynak, esetleg proletariátusnak, megint mások munkásságnak stb. nevezik. A lényeg, hogy ezek a milliárdok valódi érdekeiket tekintve túlléphetnek a tőkés társadalmi forma keretein, egy alulról szerveződő közösségi társadalom kialakítása irányában. Ők alkotják az emberiség abszolút többségét – de még nem “ütött a tőkés osztály végórája”.