Artner Annamária:

Könyvem három részből áll. Az első a társadalmi hatásokat taglalja, amelyek túlnyomórészt a társadalom óriási többségét adó munkavállalókat, a globalizáció munkásosztályát érintik. A második ezeknek a hatásoknak a politikai következményeivel, a globalizációval szembeni ellenállással foglalkozik. A harmadik részben esettanulmányok egészíti ki, konkretizálják az elmondottakat.

A könyv főbb tézisei közül – úgy gondolom – újszerűségével kiemelkedik az áthárítási mechanizmusok leírása, a szolgáltatási szféra térnyerésének indoklása, a globalizációs ipari-szolgáltatási tartaléksereg képződésének értelmezése, korunk nacionalizmusának a kis- és a nagy- (transznacionális) tőkék közti ellentéttel való magyarázata, a nemi emancipálatlanság hármas folyamatának elemzése, s végül az új típusú globalizációkritikai mozgalmak jelenének és jövőjének kritikai tárgyalása.

1. A globalizáció a kapitalizmus ideológusainak kifejezése, amely mentes a társadalmiforma-meghatározottságtól. A termelőerők globálissá válása szükségszerű és kívánatos is. Korunkat azonban elsősorban nem a termelőerők globális fejlettsége jellemzi, hanem az, hogy a magántulajdon-alapú viszonyok váltak bolygószerte uralkodóvá. Ezt a nemzetköziesedést a tőkeáramlás, a tőkeáramlást pedig a transznacionális vállalatok hajtják végre, újratermelve, sőt megerősítve a világgazdaságot jellemző hierarchiákat. A globalizáció előnyei a termelőerők fejlődéséből, hátrányai a tőkeviszony társadalom- és természetellenes hatásaiból erednek. Ezért helyesebb a globalizációt a kapitalizmus egy újabb, a transznacionális vállalatok által uralt szakaszaként, – Rozsnyai Ervin után – transznacionális monopolkapitalizmusként meghatározni. (A könyv ebben az értelemben használja a globalizáció kifejezést.)

2. A globalizáció kibontakozásának objektív feltételét a termelőerők fejlődése (ezen belül az információs technológiák) képezik, szubjektív feltételét pedig a kapitalizmus alternatíváját jelentő kelet-európai rendszerek, mindenekelőtt a Szovjetunió bukása, szétesése. Az előbbi volt a szükséges, az utóbbi az elégséges feltétel.

3. A globalizáció gazdasági alapstruktúrája a korábbiakhoz képest felerősödő hierarchia (amit Szigeti Péter a gazdasági uralmon túlnyúló hegemónia-fogalom alapján tárgyal): a legnagyobb tőkék egész államokra és a kisebb tőkékre, az erősebb gazdaságok/régiók a gyengébbekre, és mindannyian végső soron a munkavállalóra képesek hárítani az általuk fenntartott „rend" terheit, miközben a munkavállaló tömegeken belül is létezik hierarchia. A transznacionális monopolkapitalizmus működésének katalizátora az a hierarchikus viszonyrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a tőke mind tökéletesebb módon érvényesítse nemzeti és nemzetközi áthárítási mechanizmusait.

4. Az egyensúlytalanságok, válságok áthárítása nem új keletű fogalom a kapitalizmusban, de nemzetközi mértékben is jelentőssé csak a tőkemozgások fellendülésével vált. Áthárítás és tőkemozgás szoros egységben fejlődik. A 70-es évek olajárrobbanása, az ennek nyomán a bankokban felhalmozódott tőkék technológiai korszakváltás jeleztek, és a kormányok anticiklikus politikája ellenére is az 1929-33-as válságra emlékeztető válsághoz vezettek volna, ha e fölös tőkéket nem sikerül a fejlődő országokba irányuló hitelkihelyezés formájában újraértékesíteni. Ezzel a fejlődő országokban a tőkék újraértékesülése vált lehetővé, és egyben megerősödött a világgazdasági hierarchia, aminek később a 80-as évek adósságválságában, illetve ennek kezelésében lett jelentősége. Ekkor az eladósodott országoktól éppen termelési szerkezetük, technológiáik világpiaci (értsd: a fejlettekhez viszonyított) elavultsága miatt lehetett a fokozott piacnyitást és deregulációt („államtalanítást") követelni, no és mindenekelőtt valutáik leértékelését. Mindez ismét a fejlett országok tőkéinek kedvező feltételek mellett történő terjeszkedését és felhalmozását segítette elő. Az áthárítás következő körét a kelet-európai rendszer összeomlása tette lehetővé, újabb felvevőpiacokat és termelési kapacitásokat kínálva a tőkefelhalmozás számára.

5. A globalizációban tehát a konjunktúraciklus nemzetközivé válik, de nem abban az értelemben, hogy a termelés mindenütt egyformán hullámzik, hanem úgy, hogy a fejlett országok (tőkéinek) válsága más régiókban csapódik le: az áthárítási mechanizmusoknak köszönhetően a centrum válsága helyi válságok láncolatában jelenik meg. Ennek megfelelően (részben) másutt jelentkeznek a társadalmi hatások is.

6. A fejlett országok jóléti állama nem hozható vissza. Egyrészt, mert a szerves összetétel növekedése miatt csökken a (bruttó) profitráta, illetve (nettó) szintjét csak csökkenő adókkal lehet fenntartani. Másrészt, mert az alternatíva bukása következtében nincs eszköz az alávetettek kezében, amellyel a közteherviselést ki tudnák kényszeríteni.

7. A könyv a munkásosztályt a termelésben elfoglalt hely alapján értelmezi (a csak munkaerejük eladásával megélni képesek csoportja), attól függetlenül, hogy ez a helyzetazonosság tudatosul-e bennük, vagy sem („magánvaló" és „magáért való" osztály kérdése). A tudatosulást nehezíti az egész társadalomra jellemző atomizáltság, amihez nagyban hozzájárulnak a transznacionális vállalatok telephelyeinek szétszórtsága, valamint az atipikus foglalkoztatási formák. Az automatizáció előrehaladásával egyre csökken a fizikai munkák szerepe, ami úgyszintén elhomályosítja az osztályhelyzetet, ám egyben biztatóan fejleszti a kapitalizmust meghaladó társadalom alapzatát nemcsak a termelékenység növelése, hanem a munkamegosztás anyagi alapjainak (a fizikai munka szerepének) csökkenése tekintetében is.

8. A munkásosztály ma nagyrészt a szolgáltatási szférában dolgozik. A tercier szektor térnyerése részben látszólagos (statisztikai, iparszervezeti kérdés), részben pedig kettős funkciót tölt be. Egyfelől az alacsonyabban tartható szerves összetétel (kisebb gépesítettség) miatt a profitráta emelésére irányuló törekvések célpontja, másfelől a társadalmi polarizáció következménye (a szükség, a dezetatizáció és a fogyasztói társadalom terméke).

9. A globalizáció társadalmi hatásainak középpontjában a munkásosztályt elsősorban érintő munkaerő-piaci viszonyok állnak. A könyv a főáramú közgazdaságtan szinte minden e tárgykörbe tartozó állítását cáfolja. Ilyen állítások például, hogy a piacon a minőségi verseny került előtérbe, ezért nőtt a munkaerő képzettsége iránti igény; hogy a bérköltségek versenyképességi szerepe csökken; hogy a fő trend az egy foglalkoztatottra jutó munkaidő csökkenése és a munka minőségének javulása; stb. Valójában a marxi törvényszerűségek hibátlan érvényesülése figyelhető meg. Az ipari-szolgáltatási tartaléksereg egyre duzzad, egyre nő az a „legalsó" része is, amelynek felszívására már a konjunktúra sem képes (pauperizáció, lumpenproletariátus). Ennek nyomán a bizonytalan foglalkoztatási formák terjednek, a munkával töltött idő és a munkaintenzitás nő, a munkaerő értéke és még inkább ára egyre csökken, a munkavégzés éppen a növekvő automatizáció és számítógépesítés miatt igényel egyre kevesebb, illetve egyre könnyebben elsajátítható („betanítható") tudást. Mindennek oka, hogy a magántőke csak a saját kompetenciájába vont erőforrásokkal gazdálkodik, a felesleget kilöki a társadalom holt vizébe: a termelésben a technikai haladásnak vagy munkaszervezésnek köszönhetően felszabaduló munkaidő nem egyenletesen oszlik meg a dolgozók között, hanem elbocsátások révén a munkanélküliek oldalán halmozódik fel. Ennek messze ható negatív következményei vannak a társadalom rendelkezésére álló munkaerőalap kihasználtsága szempontjából: ami gazdaságos a vállalat szintjén, az a legmesszebbmenőkig gazdaságtalan a társadalom szintjén. A lényeget ragadta meg tehát Marx, amikor a termelőeszközök magántulajdonlásában látta az alapproblémát.

10. A világszegénység korábban megfigyelhető csökkenésének áldásos trendjét a globalizáció megfordította. A szegénység enyhítése csak a piaci viszonyok háttérbe szorításának mértékében következett be, vagyis olyan országokban és olyan mértékben, ahol és amennyire állami intézkedésekkel hatottak oda (pl. India, Kína). A jólét még a sikerországokban sem csorog le a munkavállalókhoz (Írország); általános, hogy a munkásosztály GDP-ből való részesedése csökken. A társadalmakon belüli és az azok közötti jövedelmi különbségek mára olyan nagyok, hogy nem szüntethetők meg radikális újraelosztás nélkül, pusztán a növekedési ütemkülönbségek segítségével. (A növekedési ütemek arányának nagyobbnak kellene lenni, mint a kiinduló jövedelemarányoknak.)

11. A globalizáció egymással és több vonatkozásban a globalizációval is ellentétes ideológiai-kulturális folyamatokat generál, illetve erősít fel. Ilyen a versenytársadalom alapideológiája, az individualizmus, a transznacionális vállalatok termékei által megalapozott homogenizáció és a látszólag mindezek ellentéteként felerősödő nacionalizmus. Ez utóbbi a nemcsak az ember legmélyebb társadalmi természete ellen a „bellum omnium contra omnes"¹ végletekig hajtásával intézett támadásra adott válasz, hanem a globalizáció gazdaságpolitikája, a neoliberalizmus elleni tiltakozás csatornája is, melyben a kisebb, „nemzeti" tőkék látszólagos érdekközösségbe kerülnek a munkásosztállyal a nagy transznacionális vállalatokkal szemben. Az individualizmus, homogenizáció és nacionalizmus nem más, mint az egyéniség, az egyetemes emberi kultúra és a közösség kapitalizmus által eltorzított formái.

12. A népek tudatának torzulása és egyben a munkásosztály öntudatra ébredésének gátja a tudatosan terjesztett irracionalizmus. A vallások térnyerése és a legkülönbözőbb médiákban és kulturális csatornákon keresztül gerjesztett miszticizmus nem csak korunk status quóját védi, de a feltörekvő burzsoáziával szemben is remek védőbástya volt a feudális uralkodó osztály számára. Nem véletlen, hogy szellemi síkon a felvilágosodás (az „ész uralma") készítette elő a 18-19. századi rendszerváltást, a polgári forradalmakat.

13. Minden látszólagos (jogi) haladás ellenére a globalizációban megfordultak az emancipációs folyamatok. A nacionalizmus és a nyomában járó újfasizmus a népek, népcsoportok elleni gyűlöletet élesztik, de a munkaerő-piaci helyzetből (a tartaléksereg felduzzadásából) következően visszalépés történt a nemi egyenjogúság terén is. Itt három folyamat zajlik. Egy (látszólag) modern-emancipatorikus: a nők fokozott bevonása a munkaerőpiacra; egy konzervatív-patriarchális: a családeszmény és a női szerep (az anyaság, az otthon melegének védelme) felértékelődése; és egy modern-patriarchális: a felszabadított nemiség és a női emancipáció (önbizalom) a nő(iesség) fokozott kiszolgáltatottságát, a nő áruvá silányítását okozza.

14. A globalizáció kiélezi a tőkésosztályon belüli, a kisebb és a nagyobb tőkék közti ellentéteket is, amely a transznacionális vállalatok túlsúlya miatt országok (sőt kultúrák! – Huntington) közötti ellentétként jelenik meg. Az ilyen ellentétek azonban nem a rendszer megváltoztatására irányulnak. Ezt a célt csak a munkásosztály mozgásai hordozhatják. Ezek azonban mindenütt erőtlenek, perspektívátlanok. A globalizációellenes mozgalmak fellendülését katalizálta, de továbbfejlődésüket egyúttal korlátozza is a fejlett országok munkásosztályának (a világ munkásarisztokráciájának) a globalizáció őket is sújtó hatásaival szembeni elégedetlensége. Ez az osztály – reformtörekvéseivel – végső soron korábbi privilegizált helyzetét sírja vissza. Idővel be kell látnia, hogy ez nem lehetséges.

15. A keleti rendszerek bukásával összefüggésben a szociáldemokrácia elvesztette funkcióját és támaszát, sőt a tőke szolgálatába állt, a kommunista eszme pedig szinte mindenütt a világon diszkreditálódott. Ennek eredményeképpen a tömegek rádöbbentek, hogy nincs aki/ami az uralkodó viszonyokkal szemben ezek helyett őket védené – és elfordultak a politikai pártoktól. Ez a civil jelleg előtérbe állítását eredményezte, ami egyszerre szabadította fel az egyéni kezdeményezést, és vezetett – a globalizáció túlhajtott individualizmusának talaján – a politikai szférában nélkülözhetetlen összeszervezettség hiányához, sőt elutasításához.

16. A reformizmus és a civilkedés tanulóéveknek megteszi, de a globalizációt egyelőre más-más (rész)szempontból ellenző, tematikusan, szervezetileg, a kritika mértékében és a tennivalók irányában is eltérő mozgalmak egyelőre hiányolják az „egyneműség, öntudat és szervezettség" (Gramsci) erejét. A politikai szervezettség legmagasabb foka a párt, ami nélkül az ellenállási mozgalmak anarchikusak, gyengék és a szélsőjobboldalnak kiszolgáltatottak. A sorsfordító erőhöz szükséges „az ösztönösség teljes levetése", amely azonban még várat magára.

 

Mészáros Ádám:

Artner Annamária könyvének két jelentős hazai előzményét emelném ki. Rozsnyai Ervin Az imperializmus korszakváltásai és Farkas Péter A globalizáció és fenyegetései című munkái jelentik a Globalizáció alulnézetben legfontosabb elméleti és közgazdasági alapját. A három mű közül Artner Annamária könyvének nagy érdeme, hogy a transznacionális kapitalizmus társadalmi hatásaival, valamint a globalizációkritikai mozgalmakkal, a globalizációval szembeni ellenállással minden eddiginél részletesebben foglalkozik.

A könyv kiválóan elemzi a mai világgazdasági rendszer olyan mechanizmusait és jelenségeit, amelyek a transznacionális kapitalizmus lényegét jelentik. A globalizáció társadalmi hatásainak, többek között a tartaléksereg képződésének, a munkaidő növelésének, a szegénységnek és a jövedelmi differenciálódásnak, a szolgáltatások szerepének vizsgálata igen komplex látásmódról, a statisztikák értő vizsgálatáról tesz tanúbizonyságot, s mind elméleti, mind gyakorlati szempontból kiválóan sikerült e jelenségek lényegre törő, élvezetes, elméleti és gyakorlati bemutatása. A mai vita szempontjából azonban sokkal érdekesebb lenne azt a három tételt kiemelni, amely a könyv alapján véleményem szerint legalábbis részben vitatható, illetve amelyről itt érdemes lenne részletesebben beszélnünk.

Az első ilyen gondolatkör a profitráta esésének tendenciája. A marxi közgazdaságtan alapvető tételéről van szó, amely nélkül e marxi alapokon álló elemzés elég nehezen érthető meg. A könyvben sajnos mindössze egy alig több, mint egyoldalas rész foglalkozik ezzel a problémával. Azt olvashatjuk, hogy „a profitráta esésére vonatkozó marxi tétel ma is áll" (28. oldal). Az állítás empirikus igazolása viszont igen gyenge lábakon áll. Tudjuk, hogy a profitráta mérése számos módszertani nehézségbe ütközik, s igen kevés közgazdasági munka foglalkozik ezzel az alapvető problémával. A könyvben idézett forrás, amely az Egyesült Államok vállalatainak példáját hozza fel, véleményem szerint igen ellentmondásosan elemzi mindezt. Egy ország vállalatainak profitrátája a transznacionális vállalatok korában többek között a tőkeáramlás és a nagyvállalati működés jellegzetességei miatt nem sokat árul el a rendszer egészéről. A profitráta, a profit nagysága is manipulálható (például a transzferárak segítségével). Az idézett időintervallum (1959-1999) adataiból nem látszik világosan, hogy például a hetvenes években kezdődött struktúraváltás milyen hatást gyakorolt a profitrátára. A profitráta süllyedésének vizsgálata, mivel egy igen lényeges kérdésről van szó, mindenképpen nagyobb szerepet kell hogy kapjon a jövőben.

Második kritikai észrevételem a hierarchia problémaköréhez kötődik. A könyv jól elemzi azokat a hierarchikus viszonyokat, amelyeket a tőke teremt, s amelyek a társadalom, a tőke és a munka, valamint az egyes országok között egyre élesebbé válnak, s amelyek az áthárítási mechanizmusok működését teszik lehetővé. Sajnos hiányzik az elemzésből az, hogy ezen hierarchikus viszonyok – különösen a mai világgazdaságban – változnak. A tőke és a munka szintjén nem, de az országok és régiók között mindenképpen. A fejlett ország – fejlődő ország ellentétpár ebben az esetben (elég csak Kínára, Délkelet-Ázsiára gondolnunk) túlságosan leegyszerűsített. Ami igaz Afrikára, ma már nem feltétlenül igaz a fejlettebb ázsiai országokra. A hierarchia országok, régiók közötti változása mindezt az elemzést kihívás elé állítja.

A globalizáció hatásai közül az egyik legfontosabb a társadalom jövedelmi viszonyainak elemzése. Különösen érdekes a jólét lecsorgásának kérdésköre, azon belül is az esettanulmányokban elemzett Írország. Egyetérthetünk azzal, hogy a társadalmi jólét növekedése nem egyenesen arányos a gazdasági növekedéssel; a GDP szárnyalása nem jelenti feltétlenül azt, hogy a jólét „le is csorog". Ettől függetlenül azt gondolom, hogy a globalizációnak számos társadalmi csoport, ország, régió volt és lesz is kárvallottja, s épp az ír társadalom nem tartozik ezek közé. Lehet azt állítani, hogy a társadalom sokkal nagyobb mértékben is részesedhetett volna a (valóban sok szempontból látens) gazdasági növekedés jótéteményeiből, azonban az egészségügyi kiadások tíz év alatt akkor is 2,7-szeres növekedést mutattak, még ha Írország pozíciója az egészségügy helyzetét mutató nemzetközi rangsorban néhány szempontból viszonylag rosszabb is lett egy bizonyos időszak alatt. A globalizáció társadalomra gyakorolt hatásait tehát sokkal árnyaltabban kell értékelni. Egyes társadalmi csoportok abszolút vagy relatív helyzetének javulását is el kell ismerni; különösen azért, mert a változásokat más társadalmi csoportok, országok stb. helyzetének változásával együtt kell elemezni, s a jólét mégoly mérsékelt lecsorgásának belátása is súlyos etikai kérdésekre derít fényt, épp a globalizáció kárvallottjaival való összevetés szintjén.

 

Böcskei Balázs:

Artner Annamária könyve illeszkedik a magyarországi baloldalnak – amikor baloldalt mondok, minden esetben kapitalizmus-, illetve globalizációkritikai baloldalt értek rajta – a globalizáció társadalomelméletébe tartozó kutatásaiba. Politológusi képzettségemből adódóan a könyv második részéhez, a globalizációkritikai mozgalmak bemutatásához és problémaköréhez szólnék hozzá, természetesen utalva a könyv első felének megállapításaira. Artner jobbára a marxista társadalomelmélet felől „olvassa" korunk gazdasági, szociológiai és politikai életben zajló folyamatait. Elméleti konzekvenciáit is a marxizmus mint kutatási módszer jegyében vonja le. Az első kérdések adódnak is ebből: vajon milyen új stratégia irányába mutat ez a fajta elméleti horizont, továbbá a megfogalmazott (új) ismeretek mennyiben szerveződnek társadalomátalakító stratégiává a tárgyalt mozgalmak számára?

A globalizációkritikai mozgalmak később ismertetendő belső szociológiai sokszínűsége, illetve ideológiai fragmentáltsága kérdésessé teszi, hogy a marxizmus felől tekintve mennyiben tölthetik be az új történelmi szubjektum szerepét. A kérdésre könnyebben lehetne választ adni, ha létezne a mai szakszervezetekre vagy tömegmozgalmakra vonatkozó marxista politikaelmélet.

A globalizációkritikai mozgalmak maguk is gyakorlati mozgalmak – Artner a civilségben látja egyik fő jellemzőjüket -, s ennyiben reformista orientáció jellemzi őket. A kultúra fogalmának demokratizmusa mellett a mozgalmak fő tipológiája: a nyitottság és az individualizmus. Ezzel azonban az osztályalapokon álló cselekvés válik viszonylagossá. Nem eldöntött, hogy Artner Marx vagy a marxizmus nyelvén szól-e a mozgalmakról. A globalizációval szemben szerveződő vagy azt kritizáló mozgalmakat egyébként is éppannyira sorolhatjuk a baloldali radikalizmus címkéje alá, mint tekinthetjük a posztmodern élménytársadalom keretein belüli, új közösségi formáknak.

Artner Annamária helyesen tárja fel a termelés egyes ágazataiban, szféráiban tevékenykedő csoportokat, illetve ezeknek egymáshoz mért életmódbeli és ideológiai különbségeit. A szerző leírja ezeknek adekvát megjelenési formáit, sajátosságukat és érdekképviseletük módját. Ugyanakkor rátérve a globalizációkritikai mozgalmak tárgyalására, a marxi alapon állva mindinkább elmosódik annak a történelmi szubjektumnak a körvonala, mely érdemben lehetne ellensúlya a transzatlanti uralkodó osztálynak. Ezzel a könyv akaratlanul is elmozdul a marxi álláspontról egyfajta posztmarxista civiltársadalom-felfogás felé. Minden bizonnyal ez nem célja a szerzőnek, de az efféle olvasat nem lehet hátránya a könyvnek. Ezen elmozdulást azért is tartom fontosnak, mert a posztmarxi értelmezéssel egyrészt feloldható a marxizmus permanens problémája, mely szerint korunkban az elmélet és a gyakorlat kölcsönösen egymás gátjává váltak. A forradalmi időszak lecsengése után a marxi elmélet feladata egyelőre nem több, mint a szaktudományos eredmények feldolgozása. A globalizáció perspektívájában vizsgált társadalmak és mozgalmak a marxizmuson belül korántsem magától értetődő elméleti reflexiót indítottak el.

Lehetséges a „mozgalmak mozgalmának" leírása, de nem lehetséges abból egy posztkapitalista társadalom kialakulásának feltételezése. Nemcsak azért, mert a politika maga is kontextuális, hanem mert a globalizációkritikai mozgalmak belső fragmentáltsága lehetetlenné teszi, hogy fel lehessen vázolni jövőre vonatkozó elképzeléseket. Artner is utal rá, hogy a mozgalmakat réteg- vagy részmozgalmak szerint lehet csoportosítani, majd további horizontális és vertikális elkülönülésben. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy közel sem azonos szociológiai csoportok képviselete kerül egymás mellé, ezzel mozgalmon belüli hatalmi tendenciákat indukálva. Ennyiben tehát további kutatás témája lehet, hogy miként ütközik össze az indusztriális és a posztindusztriális társadalom érdekeinek képviselete a mozgalmon belül, s kerül az egyik a másik fölé-alá. Elég, ha csak Balázs Gábornak a társadalomkritikai mozgalmakra vonatkozó leírásaira gondolunk,² hogy belássuk: a differenciált forma és témafelvetés a mozgalmon belül is konkurens jövőképeket alakít ki. Az eddigiekben még szintén nem alaposan vizsgált kérdés az, hogy miként viszonyulnak az egyes mozgalmak a kulturális, politikai és gazdasági liberalizmushoz. Ez korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy a mozgalmak külső, objektív leírásából következik. Ennek majd a globalizációkritikai mozgalmak belső magjának szociológiai ismertetésénél lesz jelentősége.

A mozgalmak egyik tapasztalata, hogy a horizontális, autonóm, hálózatszerű szerveződés az ideológiai beszédmódot felváltó gyakorlati pragmatizmusba torkollik. Mivel a globalizációkritikai mozgalmak mind eszközrendszerüket, mind a képviseltek körét illetően a munka és a tudástársadalom határán szerveződnek, célszerű lenne értelmezésük során a posztmarxista civiltársadalom-felfogás irányába elmozdulni.

Ennek ismertetését Huszár Ákos tanulmánya³ alapján fogom elvégezni. Mielőtt rátérek erre, előfeltételként világossá tenném, mit értek azon, hogy a globalizációkritikai mozgalmak vizsgálata lehet a megfelelő keret a diskurzusintézményesítés ideájának kibontása felé. Mindennek hátterében rendszer és életvilág Habermas-féle megkülönböztetése áll. A gazdasági-állami szférától elkülönülve szerveződő civil társadalom plurális intézményei ebben a felfogásban nem mások, mint a diskurzus intézményesítésének folyamatos lehetőségei. A Habermastól is „tanulható" diskurzusetika túllép a (neo)marxista megoldásokon: ez annyit jelent, hogy nemcsak elismeri a demokratikus intézményeket, hanem tovább is demokratizálná azokat. Ez a globalizációkritikai mozgalmakon belüli irányzatok szinte mindegyikéről elmondható. Ebben az értelemben a mozgalmak, problémacentrikusságukból adódóan, a modernizáció vívmányaként létrejött rendszer és az életvilág közötti közvetítő mechanizmus szerepét töltik be.

Arató András és Jean L. Cohen – Huszár Ákos által taglalt – munkáiban a szerzők posztmarxi nézőpontból a civil társadalmat mint az önkorlátozó radikalizmus mozgalmait jellemzik. Önkorlátozók abban az értelemben, hogy nem a marcusei „Nagy Megtagadás" jegyében cselekednek, és radikálisak annyiban, hogy az életvilág kolonizációja ellen lépnek fel. További célként jelölik meg a demokratizálódás kiterjesztését az államra, illetve a gazdaság területére. A posztmarxista megközelítés reflektál a dogmatikus marxi előfeltevésekre, és megszabadítja magát ezektől. Ugyanakkor fenntartja a folytonosságot a modern civil társadalom kritikájának programjával. A megértés kulcsa Cohennél az az előfeltételezés, amely szerint a mai civil társadalom logikájának kulcsa nem más, mint a termelési viszonyok, a társadalmi-gazdasági csoportok, a kapitalista újratermelési mechanizmusok elemzése és az osztályharc. Mielőtt szabadon engednénk (neo)marxista gondolati fantáziánkat, mindehhez a következőket tenném hozzá: egyrészt a kapitalizmus ma már korántsem az uralomra, hanem közel ugyanolyan mértékben a koordinációra is épít. Tömegesen „tudja" érdekeltté tenni abban a globalizáció nemzetállami szinten nehezebben beazonosítható veszteseit, hogy törekedjenek a tőkés termelés kínálta szabadidő egyre nagyobb mértékű birtokbavételére. A kapitalizmus történetében soha nem mutatkozott eziránt oly nagy igény, mint manapság. A posztmodern élménytársadalom nem ér véget a Nagykörúton kívül, vagy a Boráros téri HÉV-megállónál, hanem továbbfut a síneken, és egy, de mégis az élménytársadalom vonásait felöltő más minőségnek adja át helyét. Másrészről Tamás Gáspár Miklós helyesen írja május 1-je alkalmából írt cikkében: „Ez a huszadik század munkásosztálya: sok tekintetben dicső múlt, de múlt. Ellentét van tehát történeti intuíciónk, történeti képzetünk és okadatolt tudományos felismerésünk között (ami részben magyarázza azt is, hogy a marxizmus ma – újra elismert, nagyon is virágzó tudományos műfaj vagy diszciplína, ám semmiképpen nem világnézete a tőkés rendszerrel szemben ellenzékben lévő, bármennyire is balos mozgalmaknak)."⁴

A neomarxista osztályelméletek nem lépnek túl a marxi osztályelméleten, míg a posztmarxi kritikai elmélet felülvizsgálja a civil társadalom afféle gazdasági redukcióját, amelyet ugyebár Marx előfeltételez. Az osztályantagonizmusok melletti más egyenlőtlenségek létrejöttével az osztályok mellett további kollektív cselekvők vagy – Claus Offe után – szituációcsoportok léptek fel. Ezek már nem a Történelemmel kívánnak szakítani, hanem azt kívánják elérni, hogy az állam és a gazdaság mechanizmusai széles társadalmi hozzájárulás mellett működjenek. A globalizációkritikai mozgalmakat sokkal inkább ezek alá sorolom, mintsem a globalizáció problémáira magától értetődő választ adni képes politikai aktorok közé. A globalizációkritikai mozgalmak – hasonlóan egyéb, korábbi kritikai mozgalmakhoz – nem adnak választ arra a kérdésre, hogy miként kívánják megoldani egy funkcionálisan differenciálódott társadalom egyes részrendszereinek problémáit úgy, hogy emellett nem sérül a társadalmi integráció és a modernizáció egy már elért foka. Itt csak utalhatok Luhmann ökológiai problémáról írott könyvére, mely magyarul Karácsony András interpretációjában ismerhető meg.⁵

Tehát hogy a posztmarxista gondolat végére érjünk: amikor Artner Annamária a „proletár" kifejezést használja, talán annak ismeretében is teszi, hogy mára tudhatjuk: a marxista elmélet „normatív filozófiai igénye az osztályszociológiailag ábrázolt fogalmával tarthatatlan". A mai osztály- és rétegződéselméletek tanulsága, hogy univerzális értékek hordózóiként más, a „proletariátushoz" hasonló partikuláris csoportok is felléphetnek. A posztmarxista kritikai rétegződéselmélet számol a jelen kapitalista társadalom sokféleségével, úgy, hogy közben nem mond le a marxi eredményekről sem. E hosszabb kifejtést azért találtam fontosnak elmondani, hogy ezzel is megvilágítsam a következőt: egy marxista számára – a már fentebb tárgyalt ki nem dolgozott politikaelmélet híján – a globalizációkritikai mozgalmak kínálta megoldás közel sem mutat egy posztkapitalista társadalom irányába.

A globalizációkritikai mozgalmakra vonatkozó történeti optimizmussal kapcsolatban egy további dologra is felhívnám a figyelmet, mégpedig Kiss Viktor elemzését⁶ felhasználva. Kiss szerint az antiglobalizációs mozgalmak centruma felé haladva a belső magról az alábbiak mondhatóak el: ahhoz, hogy az érdekképviselet és -érvényesítés célba érjen, magas szintű angoltudás és intellektuális kvalitás szükségeltetik. Ezzel eddig nem mondunk újat. Azzal azonban már igen, hogy ez leginkább a jól képzett városi fiatalok azon csoportjára jellemző, amelyek biztos polgári háttérrel rendelkeznek, s így a család nemcsak a későbbi felnőtté válást, hanem ezzel a tanulási idő extrém kitolódását is képes finanszírozni. Ironikusan és nem eredeti jelentésének megfelelően használva az „elidegenedés" kifejezést, azt mondhatnánk: e fiatalok munkába állva a modern elidegenedés oly szintjére és „komfortjára" juthatnak, amelyről az általuk képviseltek még csak álmodni sem mernek. Miként Kiss fogalmaz: az antiglobalizációs mozgalmakban a posztfordizmus gyermekei a hagyományos polgári ellenkultúrák talaján lázadnak a fennálló ellen. Bár ez nem igaz a mozgalom teljes szociológiai összetételére, de azt gondolom, ezzel mégiscsak sikerült rávilágítanunk arra, hogy a mozgalmak aktivistái korántsem csak azok közül rekrutálódnak, akik tudatosan nem állnak be a munkaerőpiacra, vagy nincs ott rájuk szükség – mint azt számos magyar baloldali mozgalomkutató állítja. Jó lenne, de ez így féligazság.

Aminek elemzésre szintén várat magára – Artner is kitér rá röviden -, az új szociáldemokráciával kapcsolatos. Bár a posztmodern szociáldemokrácia ideológiai ereje nem túlságosan nagy, ugyanakkor a posztindusztriális társadalomban annak legeredetibb társadalmi integrációs módját ajánlja fel. Az új szociáldemokrácia kockáztató emberének, „lifestyle"-emberének életpályamodelljei éppen annak az ifjúságnak lehetnek követendő útjai, amelyet az előbb a globalizációkritikai mozgalmak centrumaként azonosítottunk. Ahogy baloldali kritikusai az új szociáldemokráciát a „posztmodern" bélyeggel látják el, úgy a globalizációkritikai mozgalmak (marxi) kritikusa azokat szintén a posztmodern – ez esetben kevésbé sem pozitív – kifejezéssel kell hogy minősítse. A nyitottság, érdeklődés, tolerancia jegyében szerveződő fórumok nemcsak tanakodásra és cselekvésre, hanem fogyasztásra is kondicionálnak.

Végezetül Artner Annamária könyvének tükrében a globalizáció politikaigazdaságtan-szempontú elemzésének féloldalasságára hívnám fel a figyelmet. A Marx és az ő nyomdokain induló társadalomelméleti iskolák bár tudták, hogy a társadalmi viszonyok egészen más logikát is követhetnek, mint a termelés belső törvényei, ezeket mégis a gazdaság logikájának rendelték alá. A gazdaságban valóban az instrumentális cselekvés dominál, és a társadalom egésze tekintetében is hangsúlyos szerepe van, de ez még nem szolgál magyarázóelvként arra nézve, hogy mi az, ami a társadalmat sajátosan társadalmivá teszi. Hogy mit jelent a társadalom társadalmisága. Mert a társadalomban kommunikatív érintkezés is folyik. A globalizáció differenciáltabb elemzésére van szükség. Alapvetően elhibázottnak tartom a tudás (kultúra) gazdasági redukcionizmust alátámasztó instrumentalizálását. Nemcsak a modernitás egydimenziós olvasata következik ebből, hanem a társadalomtudományi párbeszéd rövidre zárása is.

A redukcionizmus elutasítása ugyanakkor vonatkozik az elméleti nézőpont túloldalán lévőkre is – a politikai gazdaságtani értelmezést kerülőkre -, mert különben nem érthetik meg, hogy mit jelent Artner Annamária könyve a transznacionalista monopolkapitalizmussal szembeni (szellemi) ellenállás számára.

Szigeti Péter:

Sokféle válságjelenséget ismertünk meg a kapitalizmus történetéből, és Artner könyve is gyümölcsözően támaszkodik ezeknek elméleti fogalmakkal való tudatosítására (ciklikus, konjunkturális, pénzpiaci, strukturális válságok törvényszerűségei). Az általános válság azonban a marxi elméletben a termelőerőknek és a termelési viszonyoknak azon helyzetét feltételezi, amikor a termelési viszonyok nem engedik továbbfejlődni a termelőerőket, s meggátolják a tartós bővített újratermelést. De ne siessünk – az a teóriában sohasem jó tanácsadó.

Annamária válságáthárítás-elgondolását rokonítanám Wallersteinéhez, aki egykor úgy érvelt, hogy a félperiféria létezése elengedhetetlen a tőkés világgazdaság politikai stabilitása szempontjából. Ugyanis egy kis, elszigetelt centrum, magas életszínvonallal és jövedelemmel, amivel szemben egy kiterjedt periféria alacsony életszínvonala állna, szélsőséges, harcokkal teli polarizációt jelenthetne. „A legfőbb politikai eszköz – írta a félperiféria politikai funkciójáról -, amellyel az ilyen típusú válságok leküzdhetőek, olyan köztes szektorok létrehozása, amelyek afelé tendálnak, hogy inkább az alacsonyabb szektorok jobb állapotú részeinek fogják fel magukat, mint a magasabb szektorok rosszabb állapotú részeinek. Ez magától értetődő mechanizmus, amely mindenféle társadalmi struktúrában használható, s ugyanezt a szerepet játssza a világgazdaságban is." A félperiféria gazdasági funkcióját pedig Wallerstein abban látta, hogy szerepet kap a centrummal közös irányítású tőkeelvonásban. Olyannyira, hogy „az egyéni tőkés számára a tőke-áthelyezés képessége egy hanyatló szektorból egy felfelé ívelőbe az egyetlen lehetőség arra, hogy túlélje a vezető szektorokon belül a ciklikus átfordulások okozta hatásokat. Ezért kellenek az olyan szektorok, amelyek képesek profitálni a vezető szektorokban érvényesülő bér-termelékenység-szorításból. Ezek a szektorok azok, amelyeket félperiférikus országoknak hívunk. Ha ezek nem lennének, a tőkés rendszer hamarosan gazdasági válság és politikai krízis állapotában találná magát."⁷

Negyedszázad tapasztalatai teljesen semmiképpen sem igazolják a félperiféria gazdasági és politikai funkciójáról fentebb mondottakat. A gazdasági funkció tekintetében ez az álláspont túl közel került a – Rosa Luxemburg-féle – saját alapú felhalmozásra képtelenség empirikusan-történetileg nem igazolódó elgondolásához. Azt a kérdést sem érinti, amely az egyedi tőkék túlélési képessége mellett az össztőke s végül – ami a legfontosabb – a kapitalista tőkeértékesítés által meghatározott politikai, gazdasági és társadalmi összstruktúra túlélési képessége érdekében létrejött állami beavatkozásokat, a válságelhárító mechanizmusok funkcióját jellemezhetné.⁸ Igaz, ezek az elhárító mechanizmusok korábban a nemzetállami szabályozási formákhoz kötődtek. Mindezek azonban regionális vagy világgazdasági szinten sem elképzelhetetlenek. Ezért figyelemre méltó, rokon törekvés a magyar közgazdasági irodalomban Artner Annamária kísérlete (2001; 2003), aki a tőke túltermelésével, következésképpen értékesülési nehézségeivel összefüggő globális válságáthárító mechanizmusként értelmezte (1) az 1982-ben kirobbant adósságválságot, amely a hitelező centrum-országok és a nemzetközi nagytőke érdekében hárította át 65 (fejlődő és szocialista) országra értékesítési nehézségeit a felesleges petro-dollárok és az olajárrobbanás nyomán; (2) a kelet-európai rendszerváltások jelentették az újabb segítséget a nyugati centrum számára, hogy piacaik megnyitásával, az olcsó, de jól képzett munkaerejükkel és a centrumban már erkölcsileg elkopott, rentábilisan nem működtethető technikák és technológiák révén, azokat újrahasznosítva profitot, sőt extraprofitokat realizálhassanak; (3) értelmezésében a nemzetközi pénz- és valutaválságok (az 1997-es délkelet-ázsiai, az 1998-as mexikói, majd orosz, a 2001-es argentínai), valamint a spekulációs mozgásformák is a fejlődő piacokra való betörés és a válságáthárítás eszközei.

Álláspontom szerint ha mindez igaz – és ez bizony nagyon valószínű -, akkor sem alapozza meg a kapitalizmus általános válságát („talán az eddigi legnagyobb és legutolsó válságát", mint írja). Mindaddig, amíg az képes a termelőerők fejlesztésére, és az emberek elviselik azokat a termelési – és társadalmi – viszonyokat, azokat az osztályszintű egyenlőtlenségeket, amellyel ez a termelési mód jár, addig e társadalmi alakulat nem élte túl önmagát. Artner értékes válságelméleti leírását adja a világgazdaság jelenségeinek és annak, hogy a centrum hogyan jut pótlólagos erőforrásokhoz a félperifériák és a perifériák függése révén. Mindazt azonban, amit maga is leír, mégsem értékeli megfelelően. Tudniillik: hogy a régi technológiák lecserélése az újjal – a válság a tőke elértéktelenedése – a termelékenyebbel való felváltás kényszere nyomán áll elő. Mindaddig, amíg lejátszódik az adott technológiai szinten már nem versenyképes tőkéknek a kiselejtezése (végbemegy egy struktúraváltás), tehát a régi helyére lép az új, addig ez ciklikus válság és „teremtő rombolás", a termelőerők fejlődésének normális kísérőjelensége – a tőkés gazdálkodás alapzatán. Általános válságnak éppen az a helyzet bizonyulna, amikor elmaradna a tőkeállomány megújítása a centrumban, mert akkor az áthárító mechanizmusok valóban csak késleltetni tudnák azt a gazdasági összeomlást, amelyet minden addiginál nagyobb társadalmi és politikai feszültségek jellemeznének – nyomukban a társadalmi formaváltással vagy pedig a barbárság és a pusztulás alternatívájával.

Tehát a tőkés termelési mód általános válságára vonatkozó marxi fogalmi kritérium felől tettem meg ellenvetéseimet, s erre várnék választ.

 

Artner Annamária:

Az elhangzott bírálatokkal kapcsolatban négy kérdésre szeretnék kitérni.

Az egyik a profitráta esése, amelyet Mészáros Ádám hozzászólásában megkérdőjelezett. A könyvben szereplő adatok a profit és az eladás viszonyára vonatkoznak. Ennyiben – mint azt a könyvben is jeleztem már – nem adekvátak. Azóta újabb, pontosabb, (a lekötött tőkére vetített) adatokat is sikerült szereznem. Mégpedig az USA vállalati szférájára vonatkozóan, ami annál is inkább értékes, minthogy az amerikai vállalatok világgazdasági pozíciója lehetővé teszi nemcsak a nagyobb kizsákmányolási rátát (ami köztudottan mérsékli a profitráta esését), hanem azt is, hogy más vállalatoktól (országoktól) szívjanak el profitot, tehát „érdemükön felül" növeljék profitrátájukat (elszámoló árak, cserearányok, monopolpozícióval leszorított felvásárlási és felsrófolt eladási árak stb.).

Az 1. ábra tanúsága szerint az USA feldolgozóiparában a bruttó (tehát adózás előtti) profitráta ugyan a 90-es évek IT-boomja következtében valóban megugrott, de hosszabb távon a ráta csökkenő trendet mutat. A nettó profitráta a 90-es években még a bruttónál is jobban nőtt, így trendvonala enyhe növekedést mutat a vizsgált négy évtizedben.

 

 

 

 

Mint a 2. ábrából jól látható, a nettó profitrátának ez a kedvezőbb alakulása a profitot terhelő adók csökkenésének köszönhető. A tőkés állam tehát megtámogatta vállalatait: a törvények megfelelő alakításával elérte, hogy a létrehozott új értékből növekvő arányban részesedjenek még a profitráta csökkenő tendenciája mellett is!

 

 

 

 

A másik kérdés, amit Szigeti Péter tett fel, a globális kapitalizmus állapotára vonatkozik: válságban van-e vagy sem. A kérdés jogos, és továbbgondolásra szorul. Itt most csak annyit: igen is meg nem is. Konjunkturális értelemben nem, illetve a válságjegyek az áthárítási mechanizmusok révén máshol és szétterítve, „helyi válságok láncolataként" jelennek meg. E sorok írásakor jelentősebb, a világgazdaságra kihatással lévő válság nincs. Az általános értelemben, a rendszer egészét érintő mechanizmusválság tekintetében azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az 1970-es évek óta a centrum-országok válságaikat folyamatosan képesek a perifériákra hárítani, ahol az ellentmondások élesebben jelentek meg. A globalizációval pedig a tőke érvényesülése előtt minden korlát lehullott, ami egyúttal azzal járt, hogy a tőke akadálytalanul élezheti legsajátabb ellentmondásait a centrumban is. A tőke és bérmunka közti ellentét elmélyülése a perifériák egy részén baloldali fordulatokban nyilvánul meg (Latin-Amerika), míg másutt (kiváltképpen a centrum-országokban) nő a szélsőjobboldali, fasiszta eszmék, mozgalmak és vezetők befolyása úgy a pártpolitikai színtéren, mint a „spontán" civil mozgalmakban. Ehhez járulnak a szaporodó és éleződő háborús (vagy ilyen veszélyt hordozó) konfliktusok, nemzetiségi ellentétek, környezeti károk (pl. globális felmelegedés) stb. – csupa olyan, a rendszer által elkerülhetetlenül szült válság, amelyeket ez a rendszer csak fokozni képes, megoldani nem. Ebben az értelemben tehát a kapitalizmus általános válságban van.

Szigeti Péter felvetette, vajon nem lehetséges-e, hogy a kapitalizmus globális szinten is szervezetté váljék – ahogy tette ezt nemzeti szinten a 20. század derekán, és igyekezett tenni regionális szinten is az elmúlt évtizedekben. Természetesen ez a kérdés is megérné, hogy behatóbban foglalkozzunk vele, de erre itt nincs mód. Úgy gondolom, hogy nem lehetséges egy „globálisan szervezett" kapitalizmus, még ha vannak is többé-kevésbé széles, mondhatni világszintű hatókörrel bíró nemzetközi intézmények (pl. IMF, Világbank, WTO stb.). A globális szervezettség azonban ennél sokkal többrétű és kiterjedtebb intézményrendszert jelent, melynek gazdasági alapzata is nagyfokú egységesülést feltételez. A kapitalizmus azonban elkülönültségi viszonyokra épül, éltető eleme a világon fellelhető különbségek rendszere. Nem érdeke, hogy ezek a fejlettségi és az azokból adódó intézményi (adózási, munkaerőpiac-szabályozó stb.) különbségek eltűnjenek. Ezzel ugyanis a többletérték elszívásának, a válságjegyek áthárításának lehetőségeitől esne el, ami pedig mind történetileg, mind működési mechanizmusát tekintve elengedhetetlen velejárója a tőkés gazdálkodásnak. De még ennél is közvetlenebbül hat a globális szervezettség ellen az általános konkurenciaviszonyok törvénye: a globálisan szervezett kapitalizmus kialakulását a globális tőkésosztályon belüli konkurenciaharc gátolja. (A kisebb, helyi tőkék mindig védeni igyekeznek pozíciójukat, s ebben a helyi politika segítségükre van.) Úgy is mondhatnánk, hogy globálisan szervezett kapitalizmus csak akkor lehetséges, ha a világ kapitalistái egyesülnek. Mivel azonban a tőke lételeme a verseny, ez a lépés – a globális egyesülés – önmaga felszámolását jelentené.

Ezzel persze távolról sem merítettük ki azt a kérdést, hogy meddig haladhat előre a tőkemozgások nemzetközi liberalizálása és a beruházási (profittermelési) feltételek javítása a munkaerő-piaci, kereskedelmi szabályozások enyhítése révén. E téren a transznacionális vállalatok, az ő érdekeiket képviselő nemzeti kormányok és nemzetközi intézmények már eddig is számottevő sikereket értek el, és még fognak a jövőben is. A sikereknek azonban a fent említett általános konkurenciaviszonyok, valamint a könyvben behatóan tárgyalt tőke-bérmunka-ellentét szabnak határt.

Végezetül: igaza van Böcskeinek abban, hogy a globkritikai mozgalmak magjában a jól szituált városi középosztály fiai állnak. Fontosnak tartom azonban, hogy ezt a jelenséget is globális szinten értelmezzük – mint a könyvemben is tettem, amikor felhívtam rá a figyelmet, hogy a globkritikai mozgalmak akkor váltak fajsúlyossá, amikor az átmeneti társadalmak bukása következtében korlátok nélkül maradt tőke jóvoltából a fejlett országok proletariátusának – a világ munkásarisztokráciájának – nyakán is szorosabbra szorult a hurok. (Itt jegyzem meg, hogy a „proletariátus" szóhasználatot és osztályfogalmat továbbra is – a dolgozók előrehaladó rétegződésének és deklasszálódásának figyelembevételével is – megfelelőnek, sőt jónak tartom, mint egy csak munkaereje eladásából megélni képes társadalmi csoport megjelölését.)

 

Jegyzetek

¹ Mindenki harca mindenki ellen.

² Balázs Gábor: Társadalmi mozgalmak és politikai hatásaik az ezredforduló Franciaországában. In: Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Rejtjel, Budapest, 2005.

³ Huszár Ákos: A civil társadalom modern fogalma. In: Némedi Dénes – Szabari Vera (szerk.): Kötő-jelek. ELTE Szociológia Doktori Iskola Évkönyve 2004. ELTE-TÁTK, Budapest, 2005, 9-26.

⁴ Tamás Gáspár Miklós: Borús május elseje. Népszabadság, 2007. április 28.

⁵ Karácsony András: Ökológiai problémák a modern társadalomban. In: Bangó Jenő – Karácsony András (szerk.): Luhmann-könyv. Rejtjel, Budapest, 2002.

⁶ Kiss Viktor: A baloldaliság „kísértetei". Új Mandátum, Budapest, 2005, 115-117.

⁷ Wallerstein: The Capitalist World-Economy. Cambridge University Press, New York, 70.

⁸ Claus Offe későkapitalizmus-felfogása részletesen kibontotta ezen elhárító mechanizmusok természetét és jelentőségét. Lásd erről „Kapitalizmus – késő kapitalizmus" című tanulmányunkban (Szigeti, 1995, 321-332.; valamint Eszmélet 4.).