Mai világunk megértése szempontjából sokat jelent, ha megismerjük a frankfurti iskola harmadik nemzedékéhez tartozó nemzetközi tekintélyű gondolkodó, Claus Offe kapitalizmus felfogását.
Offe felfogásában a késő-kapitalizmus1 nem minősül a kapitalizmustól teljesen különnemű, idegen dolognak. A késő-kapitalizmust mint egy meghatározott fejlődési fokot, az alapstruktúra jelentős szerkezeti változásaként vizsgálja, amely mindazonáltal a legközelebbi összefoglaló nem-fogalomra, a kapitalizmusra vonatkozik. Ezen az alapon bírálja Offe a ma működő társadalomtudományokat, különösen az összehasonlító politikatudományt, mint amely nagyon kevéssé képes arra, hogy a tőke mozgási törvényeire – és az általa meghatározott társadalmi struktúra mozgására – irányuló marxi alapkérdést felvethesse. A ma uralkodó társadalomtudományi iskolák Marxot úgy „múlják felül", hogy vagy háttérbe szorítják analitikus kérdésfeltevését, vagy elkerülik a kapitalizmusfogalom elemzési síkját, vagy pedig gondolatilag ezen absztrakciós sík alatt maradnak. Mindezekben az esetekben a kapitalista rendszer identitását eleve önkényes fogalomkezeléseknek és meghatározásoknak szolgáltatják ki.
Ebből következik, hogy nem lehet megkerülni a szociál-ökonómiai formáció elemzését: a tőke mozgástörvényeire épülő és általa meghatározott társadalmi struktúrára vonatkozó törvényszerűségek és kategóriák feltárását. Offe kiinduló pozíciójának ez az egyik oldala. A másik oldala pedig az – amivel a magam részéről szintén egyetértek -, hogy természetesen a klasszikus kapitalizmus korabeli marxi elemzésének az egyszerű alkalmazása sem elégséges ahhoz, hogy teoretikusan tisztázza a mai fejlődési fok valamennyi jelenségének lényegét, nem várható el tőle, hogy a ,,késő-kapitalizmus" kategoriális újdonságait tisztázza.
Ezek után ha a kapitalizmust mint az iparilag fejlett mai nyugati társadalmak elemzéséhez szükséges kategóriát vesszük szemügyre, vissza kell mennünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mit tekintsünk voltaképpen kapitalizmusnak, nem-fogalomnak. Milyen jegyek alapján nevezhetők e társadalmak akár ma, akár a múltban, vagy akár Észak-Amerikában, akár Nyugat-Európában vagy Japánban egyaránt kapitalistának? A kapitalizmus változó, fejlődő és egyidejűleg sokféle formában megjelenő változatai mögött Offe a következő úton ragadja meg a lényegi állandóságot: egyrészt a tőkefelhalmozási folyamat társadalmi következményei felől, másrészt az ellentmondás marxi dialektikus fogalma segítségével. A gazdasági növekedés fő változója – mutatja ki -, amely a tőkés rendszereket jellemzi, tulajdonképpen csak járulékos kifejezése az egyes termelési egységek, tőkés vállalkozások által elért akkumulációnak. Ez a felhalmozás határozza meg a gazdasági, társadalmi és politikai problémák „feldolgozásának" potenciálját, lehetőségeit; a további növekedést pedig a már elért akkumulációs szint, bázis határolja be. Ennek a növekedési folyamatnak nem ellenőrzött kísérő jelenségei vannak, amelyek következményeit és önromboló tendenciáit a kapitalizmusfogalomnak közvetett értelemben ábrázolnia kell. E nem szándékolt kísérőjelenségek a rendszert az önmagához való folytonos alkalmazkodásra kényszerítik. Ilyen nem szándékolt kísérőjelenségnek kell tekintenünk az uralmat, az elnyomást, az elidegenedés és a hiány jelenségeit, melyek nem szükségszerűen osztályelméletileg írhatóak csak le. Ezeket a jelenségeket a kapitalista rendszer permanens válságaként fogja föl Offe, megkülönböztetendő a valóságos krízisektől, mint amilyen a forradalom vagy a gazdasági összeomlás.
A kapitalizmus fogalom tehát nem elemek összességét jelöli (amelyek egy társadalmi rendszerben egy adott időpontban megtalálhatók, mint például bizonyos jövedelemelosztás vagy technológiai fejlettségi színvonal, vagy a munkafunkciók megoszlása a népesség körében, esetleg olyan összefüggések számbavétele, mint például az, hogy a politikai elit rekonstrukciója rendre az uralkodó osztályból történik) – bár bizonyára ezekben is megnyilvánulhatnak és megnyilvánulnak a kapitalizmus egyes vonásai. A kapitalizmus fogalomnak a változásban és a változatosságban megmaradó lényegi összetevői ugyanis nem ezek, hanem az a közös működési törvényszerűség, amely minden egyes kapitalizmust átfog, s amit Marx a termelés növekvő társadalmiasodása és a privát elsajátítás ellentmondásának fogalmával jelölt meg, illetőleg a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondásának dialektikus fogalmával fejezett ki. Arról az ellentmondásról van tehát szó, hogy a tőkefelhalmozás folyamatában a kölcsönös függőségi viszonyok – nem szándékoltan, de ténylegesen – kiterjednek, másrészt viszont ellentmondás áll fenn egyfelől e folyamat, másfelől annak tudatos szervezése és tervezése között. A kölcsönös függőségi viszonyok tervezését és szervezését akadályozzák azok a termelési viszonyok, melyek a magántulajdon és a privatizált beruházási stratégiák miatt állnak fenn. Az „unorganisierte Fakticität" (szervezetlen tényszerűség) által előálló társadalmiasulás szembekerül a felhalmozási folyamat privát jellegével, és egyenlőtlenségekhez, aszinkronitásokhoz vezet. A „magántulajdoniság", az adott termelési viszonyok következtében bizonyos, főleg a nem piackonform humán szükségleti szférák és egyes életterületek elhanyagolttá, alulfejletté válnak. A tényszerű társadalmiasulási folyamat és a magántulajdoniság ellentmondásának következtében előállnak olyan jelenségek, melyek Offe szerint az irracionalitás közös nevezőjére hozhatók, mint a mindenkori válságok. De – szemben Marxnak és Engelsnek azzal a feltételezésével, hogy itt egy rendszeren belüli mozgás rendszeridegen konzekvenciájáról van szó, ahol a rendszeridegen konzekvenciák szétfeszítik a rendszer kereteit – Offe úgy fogja fel az alapellentmondás szerepét, mint ami a rendszert az önmagához való folyamatos alkalmazkodásra kényszeríti.2 Él és működik az alapellentmondás, de feloldódik egy új mozgásformában. A kapitalizmusértelmezés ezen pontján vetődik fel azután a késő-kapitalizmus specifikumainak megragadása.
Offe láthatólag arra törekszik, hogy a kapitalizmus fogalom elemzésekor saját elképzeléseit összhangba hozza a marxi politikai gazdaságtannal. A döntő eltérést – amelynek elemzése messzire vezethetne, és amelyet itt csak jelölni, de kibontani nem tudok – mégis az adhatná meg, ha az általa ellentmondásnak, alapellentmondásnak, esetenként antagonisztikusnak nevezett fejlődésdinamikai törvényszerűséget összevetnénk Marx egyes írásainak és A tőkének azon elképzelésével, amely a kapitalizmust nem feltétlenül és nem egyszerűen ellentmondásként, hanem az ellentmondás egy sajátos lételméleti formájaként, antagonizmusként fogta fel. Eszerint Marx valójában nem is adta a kapitalizmusnak mint olyannak a fogalmi meghatározását, hanem a tőkeviszonynak az elméletét tárta fel, amelynek lényege nem a fogalmiság, hanem a kategóriák elméleti építkezése és kölcsönös összefüggése.
Azt mondhatnánk most már, hogy a kapitalizmus fogalmon való túllépésnél Offe két teoretikus pillérre támaszkodik, amikor kísérletet tesz a „Spätkapitalismus" megragadására. Egyrészt a frankfurti iskola azon Horkheimer alapította tradíciójához kapcsolódik, mely szerint a késő-kapitalizmus már nem a szabad szerződések rendszerén keresztül reprodukálódó társadalom, hanem olyan, amelyben a politikai döntéseknek (Horkheimer nyelvén: a rendszer parancsuralmi jellegének)3 van alapvető jelentősége, nem pedig a gazdaság belső közvetítési folyamatainak, összfolyamatának. A gazdaság saját ellentmondásai itt ugyanis nem vagy nem elsősorban a gazdaságon belül jelennek meg, hanem átkerülnek a politikum szférájába. Úgy is ki lehet fejezni ezt az állapotot, hogy a késő-kapitalizmusban a politikai rendszer növekvő autonómiára tesz szert, a gazdaság átpolitizálódik, és a gazdasági alaphoz képest – az átpolitizálódás miatt – a politikát már nem egyszerűen felépítményi jelenségként kell kezelni, hanem a rendszer működőképességét, túlélését biztosító formaként. A másik teoretikus pillér e működőképességet biztosító funkciókhoz kapcsolódik és a késő-kapitalizmus rendszerelméleti elemzését igényli: annak taglalását, hogy milyen problémákat vet fel strukturálisan ez a szociálökonómiai alakulat, és milyen mechanizmusokat termel ki a problémák megoldásához. A két elméleti pillér, a politikai gazdaságtani elemzés érvényességi körének a beszűkülése (esetenként tényleges negligálása), illetőleg a rendszerelmélet érvényességi körének a kitágulása és kitágítása együttesen vezetik át Offét ahhoz, hogy a késő-kapitalizmus specifikumait gondolatilag megadhassa.4 Elemzése értelmében a késő-kapitalizmus a korábbi szakaszoktól több mindenben eltér. Utalásszerűén: a piacmechanizmusban, a monopóliumok, kartellek, oligopóliumok megjelenésében, abban, hogy a műszaki haladást intézményesíteni képes, és abban, hogy a piac működési zavarait az állami intervenciókkal korrigálja. Elhárító mechanizmusok sora befolyásolja az újratermelési folyamat dinamikáját és feltételeit, elsősorban abban az irányban, hogy a gazdasági válságot nem alap-, hanem következményproblémává alakítja át. Immanens gazdasági válságok helyett a társadalmi élet különböző területeire tevődnek át a korábban a gazdaságban fellépő válságjelenségek. Offe a késő-kapitalizmusnak tehát egy válságelméleti értelmezését nyújtja, s e rendszernek eszerint éppen az a specifikuma, hogy milyen válságelhárító, védekező mechanizmusokat hoz mozgásba.
Ezen elhárító mechanizmusok történelmileg fokozatosan kialakuló három kategóriájáról van szó.5 Egyrészt olyan mechanizmusok jöttek létre, melyek az egyedi tőkék képességét jelentették a fennmaradásra. Mindenekelőtt az oligopóliumoknak, monopóliumoknak és multinacionális egyesüléseknek az árkonkurenciát mérsékelő, esetleg kikapcsoló hatásáról, illetőleg az egyes vállalkozásokon belüli menedzseri tervezésből eredő önfinanszírozási és profitstabilizálási eljárásokról van szó. (Megjegyzendő, hogy a multinacionális jelenségnek az egyedi tőkék síkján való kezelése Offe későkapitalizmus-felfogásának egyik gyenge pontja, mert ennek a tőkés világgazdaság elemzésével kellene kiegészülnie, s ezt nem tette meg.)
Az elhárító mechanizmusok második kategóriáját jelenti a tudományos-műszaki haladás intézményesítése, ami már nem egyszerűen az egyedi tőkék, hanem az össztőke túlélési képességének a síkján megy végbe. Ez a tudománynak és a technikának mint döntő termelőerőknek, Ml. a kutatásfejlesztésnek az intézményes összekapcsolását jelenti a termelés szervezésével. Az össztőke túlélési képessége a tőkeértékesítés tartós profitstabilizálását tette lehetővé a műszaki-technikai innováció rendszeres biztosítása útján, a stagnácíók áthidalása révén, illetőleg új beruházásokkal, a keresleti és kínálati oldal bővítésével, a szükségletek gazdagításával.
Végül beszélnünk kell az elhárító mechanizmusok harmadik kategóriájáról, ami a tőkés rendszer állami szabályozását jelenti, és lényegében a kapitalizmus – tőkeértékesítés által meghatározott – politikai, gazdasági és társadalmi összstruktúrájának fennmaradását célozza. Ennek a mechanizmusnak a hatásmódja az értékesítési nehézségek intervencionista eszközökkel való megszüntetése, mérséklése. Politikailag ez az osztálykompromisszum aktív szervezését jelenti, az államapparátus és a politikai rendszer szelektív teljesítményeirévén.6
Egészében véve ezen elhárító mechanizmusok jelentik a tőkés rendszereken belüli legfontosabb történelmi átalakulásokat, amelyeket a funkcionális elemzés segítségével lehet megvilágítani. Offe árra is rámutat, hogy az alapstruktúra önromboló tendenciáit kifejező elhárító mechanizmusok – bár különböző síkokon fejtik ki hatásukat – mégis összefüggenek egymással. így például a műszaki haladás intézményesítése (amely az össztőke síkján érvényesül) nem mehetett volna végbe az állam katalizátori segédlete nélkül (amely viszont az összstruktúra síkján értelmezhető), hiszen a fejlődést egyebek között a fegyverkezési kiadások és háborús technikák kifejlesztési formái tették lehetővé. Mindezt Offe egy sematikus vázlat, táblázat révén is összefoglalja, amelynek természetesen csak a problémát szemléltető ereje van (lásd alább).7 A logikai-analitikai sorrendnek – melyet a megkülönböztető jegy és a legközelebbi nem-fogalom viszonyaként mutattunk be – az említett mechanizmusok történelmi fellépése csak nagyon durván felel meg. Offe nem tartott igényt arra, hogy az elhárító vagy kompenzációs mechanizmusok kialakulását történetiségükben is megragadja.
Kompenzációs mechanizmus |
A rendszer- -problémák síkja |
Hatásmód |
A mindenkor felmerülő „posztkapitalista" ideológia ill. társadalomtudományi interpretáció |
|
I. |
Piac szervezése: (oligopóliumok, monopóliumok, kartellek, multinacionális egyesülések; az ár-konkurencia megszüntetése: önfinanszírozás; menedzseri tervezés: hosszúlejáratú profitstabilizálás) |
Az egyes töke képessége a fennmaradásra |
A fönnmaradást veszélyeztető verseny kikapcsolása (vagy távoltartása); az export- és importpiacok megszerzése; a költségteher (Konstendruck) és a realizációs problémák időleges emancipációja |
„menedzserosztály" „lélekteli vállalat" Burnham Berle/Means Crosland |
II. |
A műszaki haladás intézményesítése (tudomány és technika mint első termelőerők, a kutatásfejlesztés intézményes összekapcsolása a termeléssel; ennek szervezete mint termelés) |
Az össztőke túlélési képessége |
Tartós profitáblilis tökeértékesítés szavatolása rendszeres innováció útján; A stagnáció áthidalása (Hanson), ill. a tőke-megsemmisítés, új investment-outlets (Baran, Sweezey) állandósításának létrehozása |
technológiai-, techno-, posztindusztriális-, posztmodern társadalom. Bell Lipset Etzioni Aron (Konvergencia-elméletek) |
III |
A kapitalista összrendszer állami szabályozása |
A kapitalista tőkeértékesítés állal meghatározott politikai, gazdasági és társadalmi összstruktúra képessége a fönmaradásra |
Az értékesítési nehézségek megszűntetése intervencionista eszközökkel; az osztálykompromisszum aktív szervezése az államapparátus révén |
„technokratikus" (Schelsky), „vegyes gazdaság" „tervszerűség" „új ipari állam" „aktív társadalom" „pluralisztikus társadalom" „jóléti állam" |
A késő-kapitalizmus intézményi újításai tehát az alapellentmondás közvetlen következményei, mind funkcionális minőségüket, mind azon történelmi helyzetet illetően, amelyben országonként eltérő időpontokban felmerültek. Egyetlen más társadalomtudományi interpretáció sem képes hasonló sikerrel feltárni ezen intézményi változásokat. A liberális társadalomtudományok javaslatai – melyekből jellemző módon igen kevés van – nem is foglalkoznak az elhárító mechanizmusok Offénél érintett kategóriáival. A társadalomtudományi kutatás szempontjából az itt ismertetett elképzelés leszámol a korai összeomlási elméletekkel, amelyek a gazdasági válság önpusztító erőinek az extrapolációján alapultak, és így kérdeztek rá a rendszer határaira. (Tegyük hozzá, hogy ezt az elképzelést főként a II. Internacionálé ökonomista teoretikusai vallották.) Ma viszont az adekvát kérdésfeltevés – vallja Offe -, hogy a késő-kapitalizmus milyen lehetőségekkel rendelkezik öntagadó tendenciájának leállításában, látenssé tevésében. Ez esetben a késő jelző nem egy mágikus előtag hozzáadásával kívánja új időkeretek közé helyezni a kapitalizmus történelmi létét, hanem a közös működési törvényszerűségek elemzésével mutat rá a rendszer alkalmazkodó-önújjászervező jellegére, mely működési törvények akkor is érvényben maradhatnak, ha nem a meghaladást, hanem az önátalakítást váltották ki. Offe szerint a késő-kapitalista rendszer stabilizáló és labilizáló összetevőit ez ideig sem a marxista, sem a polgári társadalomtudományok nem voltak képesek megfelelően súlyozni. A mai kapitalizmus elemzésében nem elégséges a gazdasági válság és az osztálykonfliktus analízise. Ennek az analízisnek ki kell terjednie az önkorrekciós mechanizmusok hatáslehetőségeinek figyelembevételére, azaz a tervszerűségi és technokratikus szabályozótechnikák elemzésére, a jóléti állami szociális gondoskodás határainak, az osztálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív szervezetének, az intenzív fegyverkezésre irányuló technológiapolitikának valamint a multinacionális és bürokratikus érdekcsoportok alakjában fellépő alkalmazkodó önátalakításának az elemzésére.8
A fent jelzettek közül Offe – következetes gondolkodó lévén – több probléma megoldásának is nekifogott. Ezek közül a késő-kapitalizmus működésének megértése szempontjából különösen az osztálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív intézményi összetevőinek elemzése jelentős. „A versengő pártok demokráciája és a keynesi jóléti állam: a stabilizálás és a felbomlás tényezői" című összefoglaló tanulmányában igényes elemzéseket találunk.9 Termékeny kérdésfeltevése: mennyiben fér össze egymással a kapitalista magángazdaság és a politikai rendszerben a tömeges részvételt biztosító versengő pártdemokrácia. A kérdésfeltevés a klasszikus liberalizmusig és a klasszikus marxizmusig vezethető vissza. J. S. Millnél, A. de Tocqueville-nél és Marxnál ugyanis minden érvelésben eltérés ellenére közös mozzanat, az elemzés végső eredménye az, hogy a kapitalizmus és az általános és egyenlő választójogra épülő demokrácia összeegyeztethetetlen egymással. Marx azt várta (a francia demokratikus alkotmányfejlődést elemezve), hogy a demokrácia győzelemre segítheti a proletariátust, megkérdőjelezve a polgári osztályuralmat.10 A klasszikus liberálisok meggyőződése szerint a szabadság és függetlenség a társadalmi fejlődés legértékesebb vívmánya, amelyet minden körülmények között meg kell védeni a tömegtársadalom egyenlősítő fenyegetésével és a demokratikus tömegpolitikával szemben, amely szükségszerűen a nincstelenek és műveletlen többség zsarnokságához és „osztályuralmához" vezet.
A fasiszta rezsimek feltűnése a kapitalizmus történetében rávilágít arra, hogy milyen feszültségek lehetségesek a két intézményrendszer között, valószínűsítve a fentebbi összeférhetetlenségi álláspontot. Az a tény viszont, hogy a legfejlettebb tőkés országokban a XX. század második felében létrejött az összhang a két tényező között, cáfolja az összeférhetetlenséget. Az általános választójogra épülő versengő pártrendszerek és az ellenzéki jelenség intézményesítésén nyugvó demokrácia mégis összeegyeztethetőnek bizonyul napjaink fejlett tőkés gazdaságaival.
Offe számára ebből következően éppen az vált eredeti kutatási kérdéssé, hogy a társadalmi szerveződés kétféle elvének együttélését milyen intézmények és mechanizmusok milyen mértékben segítik elő, illetőleg milyen korlátai vannak a kettő összeférhetőségének. A kapitalista piacgazdaság és a polgári demokrácia összeegyeztethetőségét csak akkor érdemes elemezni, ha elismerjük, hogy léteznek bizonyos feszültségek közöttük. Például Lenin és a leninista hagyomány, hasonlóan az 50-es, 60-as években elterjedt elitista-pluralista demokráciaelméletekhez, tagadja a feszültség létét, úgy véli, hogy a kettő összefér: a tőke uralma és a polgári demokratikus formák közötti stabil harmónia azáltal valósul meg, hogy a tömegeket félrevezetik. A demokrácia ily módon a tömegek becsapásának eszköze. (Leninnél az 1905 és 1917 közötti orosz alkotmányos gyakorlat tapasztalata megalapozhatott egy ilyen következtetést, de ennek filozófiai síkra emelése, túláltalánosítása éppen az alapprobléma vizsgálatának elvetését jelenti, ti. hogy nem evidens, meg kell magyarázni, mikor, milyen feltételek mellett lehetséges vagy lehetetlen ez, és miért nem automatikus az összeférhetőség). Az elitista-pluralista elképzelés számára viszont attól evidens az összeférhetőség, hogy eltünteti a termelési módot, a gazdasági források elosztását, azaz függetleníti az osztályviszonyokat a demokratikusan kialakított politikai hatalomtól. A demokratikus formák és eljárásmódok teljes függőségét az osztályhatalomtól (ami a lenini álláspont summázata Offe szerint) ebben a paradigmában a teljes függetlenségre cserélik fel -, így adódik számukra az összeférhetőség magától értetődősége.
Az elmélettörténetből kibontott eredeti kérdésre – melyet tehát persze Kautsky „Az út a hatalornhoz"-a, és a II. Internacionálé így nem vethetett fel – a keynesi jóléti államnak és a demokrácia speciális verziójának fokozatos történelmi kibontakozása ad magyarázatot. A kapitalista növekedés dinamikus korszakában (kb. 1946-1973) a jóléti állam újraelosztási keretei között a szociális konfliktusokat mérsékelni lehetett. A bérmunka-tőke ellentmondásra épülő alapszerkezet nem kívánatos következményeit, mind a tőkeértékesülés, mind a munkaerő reprodukciójához szükséges értékcikktömeg szempontjából kezelni lehetett az újraelosztó, kompenzációs mechanizmusokkal. Offe felteszi a kérdést: melyek azok a bővített újratermelés keretei között létrejövő politikai magatartásformák a keynesi jóléti államban (a továbbiakban: KJÁ), amelyek a makrogazdasági egyensúlyt, az összkereslet és összkínálat gazdaságpolitikai összehangolását, a növekedés állami eszközökkel történő elősegítését, a munkanélküliség visszaszorítását célozták meg, s egy hosszabb korszakon (economic boom) keresztül politikailag intézményesítették az osztály-kompromisszumot? Foglaljuk össze az érvelés fő vonalát:
- Mivel a kapitalista gazdaság ebben az időszakban pozitív végösszegű játszma, ezért ha valaki úgy játszik benne, mintha egy zéró összegű játszmában venne részt – ahol a résztvevők csak egymástól nyerhetnek el, de nem nyerhet mindenki -, akkor saját érdekei ellen cselekszik. Tehát minden osztálynak fontolóra kell vennie a többiek érdekeit: a munkásoknak a profit elvét, mivel csak megfelelő profit és beruházási színvonal biztosítja a jövőbeni foglalkoztatottságot és a jövedelmek növekedését; a tőkéseknek pedig a béreket és a jóléti állam fenntartására fordított kiadásokat, mivel ezek biztosítják a tényleges keresletet, illetőleg az egészséges, kvalifikált és jól szituált munkásosztályt.
- Az osztálykonfliktusokat nem a termelési mód, hanem az elosztás nagysága, nem az ellenőrzés, hanem a növekedés dimenziójában értelmezik. Ez a konfliktus pedig alkalmas arra, hogy a pártok versenyével és korporatív egyeztetésekkel oldják fel.
Ám a stabilitás tényezői rögtön háttérbe szorultak, mihelyst a gazdasági környezet radikálisan megváltozott a 70-es évek derekától. A KJÁ-nak olyan nemkívánatos hatásai léptek fel, amelyeket nemcsak hogy nem lehetett gyógyítani ezekkel az eszközökkel, hanem amelyek egyenesen saját lényegéből következtek:
a) A válság (részleges) eltüntetésével felfüggesztette az „alkotó rombolás" (creative destruction) pozitív funkcióját a tőkés gazdaságban.
b) Az állami támogatások kiterjedt rendszerével aláásta a vállalkozói beruházásokat és a munka ösztönzését. Ez váltotta ki a kínálati gazdaságtan előtérbe kerülését a keresletösztönző keynesista megoldással szemben.
Az „a" és „b" tényezőt széles körben elismerik; a liberális-konzervatív, monetarista orientációjú szerzők pedig a felbomlás további fontos tényezőjeként említik azt is, hogy a KJÁ-ban a társadalompolitikai követelések „stop-szabály" nélkül maradnak, kivonják magukat a tőkéspiaci rendszer hatása alól.
Hogy a stabilitás és a felbomlás tényezői közötti harcban milyen történeti mértéket állíthatunk fel, azaz, hogy csak múltja, vagy pedig jövője is van-e a KJÁ-nak, ez nagy vitatéma a nemzetközi irodalomban. Offe nem tekinti a demokratikus kapitalizmus életképes, hosszú távú formájának a KJÁ-t. Nem, mert saját sikerei áldozatát látja benne, amely csak addig teljesíthetett, ameddig a gazdasági cselekvőket váratlanul érte a hatása. Miután az állami támogatások beépültek a gazdasági cselekvők racionális kalkulációjába, egyrészt lerontják piaci alkalmazkodóképességüket, másrészt olyan mértékben növelik meg azokat a feladatokat, elvárásokat, amelyekre az államnak válaszolnia kell, hogy több problémát okoznak, mint amennyit képesek megoldani.
Végeredményben, amikor a növekvő gazdaság átalakul recessziós pályára kerülő gazdasággá és „zéró összegű" társadalommá, a konfliktusok feloldására hivatott politikai-adminisztrativ rendszer üzemmódjában változás áll (állt) be. A kapitalizmus stabilizálódása a versengő pártok demokráciáján, illetőleg a funkcionális képviseletet megvalósító korporatív intézményi megoldásokon keresztül újra nyomás, feszültség alá kerül. A szervezett kapitalizmus tendenciáját kikezdi a szervezetlenség ellentendenciája. Az osztályok közötti egyeztetés politikai és gazdasági változatai, amelyek különösen a második világháború óta nyújtottak segítséget a kapitalizmus és a demokrácia kölcsönös összeférhetőségének megteremtésében, láthatóan bomlani kezdenek. „Azt jelenti ez, hogy visszatérünk abba a helyzetbe, amely alátámasztja Marx és Mill egymáshoz közelítő álláspontját a politikai tömegrészvétel és a gazdasági szabadság antagonizmusával kapcsolatban? Igen és nem"11 – válaszolja Offe. Igen annyiban, hogy számíthatunk arra, hogy a konfliktusfeloldás intézményesített mechanizmusainak hatókőrén túl is megjelennek politikai feszültségek. (Jelezzünk ilyeneket: vadsztrájkok, gyár- és lakásfoglaló mozgalmak, állampolgári engedetlenségi akciók, adófizetők lázadása, de az alternatív életformák és politikai képződmények is tipikusan ilyen reakciók a kései kapitalizmusban). Ugyanakkor nem, mert a „korai" és a „kései" kapitalizmus struktúrája között felállítható párhuzamoknak szigorú határai vannak: a jelenkori pluralista szituáció alapvetően különbözik a kétpólusú osztálykonfliktus helyzetétől. Utóbbi két erősen szervezett kollektív cselekvőt feltételez a munkaerőpiac eladói és vevői pozíciójában, ma viszont a munkaerőpiac töredezett, megosztott. Mindenesetre a versengő pártdemokrácia és a keynesi jóléti állam összeférhetetlenségét biztosító történelmi feltételeknek a megbomlása olyan gazdasági és politikai változásokkal járhat, melyek az előző periódusban elképzelhetetlenek voltak.
Egészében azt mondhatom, hogy jelentős korrekciók, finomítások és változtatások szükségességének ellenére Offe hozzásegít a mai kapitalizmus adekvát értelmezési keretének felvázolásához. Munkáinak értő bírálója, Tim Guldimann mutatott rá arra, hogy Offe elmélete differenciáltan képes elemezni a válságmegjelenés különböző funkcionális és okozati síkjait; ezzel szemben az átfogó társadalomelemzés igényének nem felel meg, mert a termelés szférájába helyezett alapellentmondást ilyenként nem elemzi, alábecsülve a gazdasági rendszeren belüli konfliktusokat, válságokat. így nem is írhatja le, csak feltételezheti, hogyan közvetítődnek az immanens ökonómiai problémák a politikai-adminisztratív rendszerben.12
A továbbiakban ezt a nézőpontot az „összeférhetőség" kérdésére kell konkretizálnunk. Ha a növekedés vége, a stagnálás elgyengítheti-lehetetleníti a polgári demokrácia és a jóléti állam együttműködését, akkor felmerül: nem kellene-e mélyebben elemezni a gazdasági válság jelenségét, hiszen az már nemcsak kreatív pusztulásként, megújulásként (vagy ezek hiányaként) hat, hanem a politikai berendezkedés elveit, intézményeit is megváltoztatja. Ennyiben a késő-kapitalizmus fenti elemzése féloldalas, mert a politikai ökonómiai elemzés feladatát nem veheti át módszertanilag egyenértékűen a funkcionális elemzés. Szükséges tehát a funkcionális elemzés eszközeinek a késő-kapitalizmusra való alkalmazása, de önmagában nem elégséges, mert nem előzte meg a gazdasági szféra gazdasági elemzése. Tekintetbe véve Offe későbbi munkáját, és tovább finomítva a kritikai megjegyzéseket, az Arbeitgesellschaft (1984) ismeretében13 azt mondhatjuk, hogy míg a tőkés növekedést a munkaerő reprodukciója és a feldarabolódott munkaerőpiac alakulása szempontjából behatóan elemezte, a tőkefelhalmozás és az értéktöbbletráta alakulása szempontjából elmulasztotta ezt megtenni. Pedig maga ütközött bele a növekedés-felhalmozás problémába, mint a politikai rendszer működésének belső feltételébe, s aligha védhető az az álláspontja, mely szerint nincsenek meggyőző válaszok a profitráta alakulására nézve.14
A tőke értékösszetételének alakulását figyelembe véve szerintünk felbontható, tovább elemezhető lenne a játékelméletből átvett plasztikus – mégis fontos összefüggésekben félrevivő – magyarázó séma, amit a plusz, illetőleg a nulla összegű játszma szembeállítása jelent Offénál. Társadalomelméletileg ugyanis a játékelméleti analógia hamisan egyszerűsíti le a történelmi-társadalmi valóságot. Szemben a játékokkal, itt nincs mindenre kiterjedő előzetes megállapodás (konszenzus) a cselekvési szabályokat illetően. Továbbá a játék lényege, izgalma, szépsége és igazságossága abból fakad, hogy egyenlő feltételek, szabályok között egyenlő felek játszanak. Azokat az osztály-, réteg- és csoportstruktúrákat viszont, melyeket a munkaerőpiac, tőkepiac stb. elsődleges elosztási mechanizmusa hoz létre, nem jellemzi ilyenfajta egyenlőség. Közgazdaságilag pedig a gazdasági szféra ökonómiai elemzéséhez, benne a profitráta-tendencia törvényeinek vizsgálatához, s közelebbről a fejlett tőkés országok életlehetőségeinek megértéséhez éppúgy hozzátartozik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendből következő pótlólagos erőforrások kimutatása, mint a belső oldal, a nemzetgazdaság működésének feltárása. A külső itt ugyanis belsővé válik. A jóléti állam statisztikai jellemzése bizonyítja – ha a legfejlettebb 24 tőkés ország (OECD) átlagát nézzük -, hogy 1960 és 1982 között az összes állami kiadás a bruttó belföldi termék 30%-áról annak 41,5%-ára emelkedett, majd ettől kezdve nem nőtt, hanem enyhén csökkent 40%-ra.15 Ami azt jelenti, hogy elég magas szinten stabilizálódott az állami újraelosztás, a liberális-konzervatív világértelmezés uralkodó szólamai ellenére. A mértékeket illetően történt bizonyos korrekció a jóléti állam tevékenységében, de a statisztikai tények fényében a beavatkozásnak azok az okai, amelyeket korábbi táblázatában Offe is összefoglalt, ma is fennállnak. Az alapokat tehát nem keverhetjük össze a mértékekkel. Ezért ha Offétól eltérő megoldást keresünk a jelenségek magyarázatára, akkor nagyon meggyőző Bhaduri indiai közgazdász különbségtevése a szociáldemokrata bérnövekedési modell és a profit (vagy export) vezette gazdasági növekedés között. Az utóbbi is lehet keynesiánus, csak éppen nem az irányzat keletkezésekor betöltött, szerintünk is a kapitalizmust ténylegesen is demokratizáló funkciója értelmében. Ahogy egy magyar kutató találóan írja: „A különbség a keynesizmus korábbi formájához képest a költségvetési kiadások irányának megváltozásában van: a szociálpolitikai ágakból a hadiiparba áramlanak a kiadások. A keynesizmus nagyjai közül Michail Kalecki és Joan Robinson megjövendölte a keynesizmus e lehetséges fordulatát. Azt ugyanis, hogy a deficit finanszírozásán keresztüli konjunktúraszabályozást, és ezzel a klasszikus típusú válságok elkerülésére hozott keynesiánus receptet nemcsak a jóléti állam megalapozására, azaz demokratikus célok érdekében lehet felhasználni, hanem egy konzervatív-antiszociális gazdaságpolitika érdekében is. E formát Joan Robinson elfajzott keynesizmusnak nevezte."16
Széles körben terjedő, viszont komoly elméleti megalapozottsággal nem rendelkező álláspontokkal szemben Offe helyesen mutat rá arra, hogy a kapitalizmus önmeghaladása – a termelés minden társadalmasodási tendenciája és az elosztási viszonyokba való jóléti állami beavatkozás, kompenzációs mechanizmusok ellenére – mind ez ideig nem következett be. A modern kapitalizmus a politikai demokratizálással civilizálódott, de innen a gazdasági demokrácia irányába történő elmozdulási kísérletek, kezdve a 20-as évek Németországától napjaink svédországi munkásalapjaiig, bár jelentősek, nem hoztak áttörést. Sehol sem jutottak addig a pontig, hogy döntően módosították volna a beruházások nagyságával, fajtájával stb. kapcsolatos alapvető allokációs döntések privát jellegét, s hogy ezek hatékony demokratikus ellenőrzés tárgyaivá váltak volna.
Offe kísérlete kapcsán is erőteljesen aláhúzandó, hogy napjainkra már aligha áll meg Althusser 1967-es álláspontja, mely szerint a tőkés termelési mód gazdasági szintjét ismerjük, de nem rendelkezünk politikai és ideológiai szintjének elgondolásához szükséges marxista elmélettel.17 Offe mellett például Poulantzas, és nem kevésbé a politikai marxizmus legjobb angol képviselői (B. Jessop, R. Miliband, A. Gilbert stb.) sokat tettek azért, hogy feltárják a tőkés termelési mód mai fejlettségi szintjének megfelelő politikai struktúrákat és legitimációs mechanizmusokat.18 Munkásságuk rendszerezésre érett alkotó szintézisével végleg túlkerülhetünk az Althusser által megfogalmazott állapoton.
(Peter Kimmel)
Jegyzetek
1 C. Offe: Spätkapitalismus -Versuch Einer Begriffsbestimmung (1971) In: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Aufsätze zur Politischen Soziologie. Suhrkamp 1977.
A „késő-kapitalizmus" kategória több szempontból sem szerencsés. Először is germanizmus, másodszor pedig félreérthető: a cikkben ismertetett gondolatrendszerben s általában a frankfurti iskola terminológiájában nem a kapitalizmus utolsó fázisát jelenti, hanem pusztán a korai kapitalizmus ellentétét („nem-korai"). A kategória az alábbiakban ezzel a megszorítással értendő, használatát viszont a hű ismertetés igénye indokolja.
2 C. Offe: Tauschverhältnis und politische Steuerung. Zur Aktualität des Legitimationsproblems (1972) in: Strukturprobleme . . . pp 27-29.
3 Horkheimer: Traditionelle und Kritische Theorie. Zeitschrift für Sozialforschung, Paris (1937).
4 Azt, hogy a késő-kapitalizmus társadalmának elemzésében Offe szerint miért kell felváltania a marxi (és/vagy weberi) osztályelméletet a horizontális diszparitások integrációelméleti elemzésével, bemutattuk „Szervezettkapitalizmus-, késő-kapitalizmus-elméletek" (Tájékoztató 1989/1.266. oldaltól) című tanulmányunkban; illetőleg lásd Offe nemzetközileg nagy hatású tanulmányát: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen, Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme in: Kress, G. – Senghass, D.: Politikwissenschaft, Frankfurt, 1972.
5 C. Offe (1971) 21.oldaltól.
6 C. Offe (1971) mellett lásd még ehhez: Klassenherrschaft und politisches System. Die Se-
lektivität politischer Instutionen In: Strukturprobleme …
7 C. Offe (1971) p. 22. (táblázat).
8 C. Offe (1971) p. 25.
9 Political Science 15/1983. pp 225-246.
10 Pontosítanunk szükséges Offe ábrázolásán. Csak a III. napóleoni „parasztállamcsíny" (1851) előtti marxi álláspontra nézve igaz az, amit Offe általános pozícióként tüntet fel.
11 Offe, Id.mű: p.246.
12 Tim Guldimann: Die Grenzen des Wohlfahrtsstaates. Verlag C. H. Beck, München, 1976. pp 83-89.
13 C. Offe: Arbeitgesellschaft. Strukturprobleme und Zukunftsperspektiven. Campus Verlag, Frankfurt/New York, 1984.
14 C. Offe: „Unregierbarkeit". Zur Renaissance konzervativer Krisentheorien. In: Habermas: Stichworte zur „Geistigen Situation der Zeit" I., Frankfurt, 1979.
15 „Economies en transition. L'adjustement dans les pays de l'OECD". Az OECD-titkárság átfogó tanulmányát ismerteti: Neue Zürcher Zeitung, 1989,07.11.
16 Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. In: Eszmélet 1989/1. p, 99.
17 Althusser: Marx – az eszmélet forradalma. Kossuth, 1968. p. 195. és Bihari Mihály: A politikatudomány helyzete, in: Válság és reform. MPT Évkönyv 1987, p. 213.
18 Lásd például A politikai marxizmus az angolszász világban (Kossuth, 1988. szerk. Ágh A.) cimű válogatást.