Mai világunk megértése szempontjából sokat jelent, ha megismerjük a frankfurti iskola harmadik nemzedékéhez tartozó nemzetközi tekin­télyű gondolkodó, Claus Offe kapitalizmus felfogását.

Offe felfogásában a késő-kapitalizmus¹ nem minősül a kapitaliz­mustól teljesen különnemű, idegen dolognak. A késő-kapitalizmust mint egy meghatározott fejlődési fokot, az alapstruktúra jelentős szerkezeti változásaként vizsgálja, amely mindazonáltal a legköze­lebbi összefoglaló nem-fogalomra, a kapitalizmusra vonatkozik. Ezen az alapon bírálja Offe a ma működő társadalomtudományokat, külö­nösen az összehasonlító politikatudományt, mint amely nagyon ke­véssé képes arra, hogy a tőke mozgási törvényeire – és az általa meg­határozott társadalmi struktúra mozgására – irányuló marxi alapkér­dést felvethesse. A ma uralkodó társadalomtudományi iskolák Marxot úgy „múlják felül", hogy vagy háttérbe szorítják analitikus kérdésfelte­vését, vagy elkerülik a kapitalizmusfogalom elemzési síkját, vagy pe­dig gondolatilag ezen absztrakciós sík alatt maradnak. Mindezekben az esetekben a kapitalista rendszer identitását eleve önkényes foga­lomkezeléseknek és meghatározásoknak szolgáltatják ki.

Ebből következik, hogy nem lehet megkerülni a szociál-ökonómiai formáció elemzését: a tőke mozgástörvényeire épülő és általa meghatározott társadalmi struktúrára vonatkozó törvényszerűségek és kategóriák feltárását. Offe kiinduló pozíciójának ez az egyik oldala. A másik oldala pedig az – amivel a magam részéről szintén egyetértek -, hogy természetesen a klasszikus kapitalizmus korabeli marxi elem­zésének az egyszerű alkalmazása sem elégséges ahhoz, hogy teore­tikusan tisztázza a mai fejlődési fok valamennyi jelenségének lénye­gét, nem várható el tőle, hogy a ,,késő-kapitalizmus" kategoriális új­donságait tisztázza.

Ezek után ha a kapitalizmust mint az iparilag fejlett mai nyugati társadalmak elemzéséhez szükséges kategóriát vesszük szemügyre, vissza kell mennünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mit tekintsünk voltaképpen kapitalizmusnak, nem-fogalomnak. Milyen jegyek alapján nevezhetők e társadalmak akár ma, akár a múltban, vagy akár Észak-Amerikában, akár Nyugat-Európában vagy Japánban egyaránt kapitalistának? A kapitalizmus változó, fejlődő és egy­idejűleg sokféle formában megjelenő változatai mögött Offe a követ­kező úton ragadja meg a lényegi állandóságot: egyrészt a tőkefelhal­mozási folyamat társadalmi következményei felől, másrészt az ellent­mondás marxi dialektikus fogalma segítségével. A gazdasági növe­kedés fő változója – mutatja ki -, amely a tőkés rendszereket jellemzi, tulajdonképpen csak járulékos kifejezése az egyes termelési egysé­gek, tőkés vállalkozások által elért akkumulációnak. Ez a felhalmozás határozza meg a gazdasági, társadalmi és politikai problémák „feldol­gozásának" potenciálját, lehetőségeit; a további növekedést pedig a már elért akkumulációs szint, bázis határolja be. Ennek a növekedési folyamatnak nem ellenőrzött kísérő jelenségei vannak, amelyek kö­vetkezményeit és önromboló tendenciáit a kapitalizmusfogalomnak közvetett értelemben ábrázolnia kell. E nem szándékolt kísérőjelen­ségek a rendszert az önmagához való folytonos alkalmazkodásra kényszerítik. Ilyen nem szándékolt kísérőjelenségnek kell tekinte­nünk az uralmat, az elnyomást, az elidegenedés és a hiány jelensé­geit, melyek nem szükségszerűen osztályelméletileg írhatóak csak le. Ezeket a jelenségeket a kapitalista rendszer permanens válságaként fogja föl Offe, megkülönböztetendő a valóságos krízisektől, mint ami­lyen a forradalom vagy a gazdasági összeomlás.

A kapitalizmus fogalom tehát nem elemek összességét jelöli (amelyek egy társadalmi rendszerben egy adott időpontban megtalál­hatók, mint például bizonyos jövedelemelosztás vagy technológiai fej­lettségi színvonal, vagy a munkafunkciók megoszlása a népesség kö­rében, esetleg olyan összefüggések számbavétele, mint például az, hogy a politikai elit rekonstrukciója rendre az uralkodó osztályból tör­ténik) – bár bizonyára ezekben is megnyilvánulhatnak és megnyilvá­nulnak a kapitalizmus egyes vonásai. A kapitalizmus fogalomnak a változásban és a változatosságban megmaradó lényegi összetevői ugyanis nem ezek, hanem az a közös működési törvényszerűség, amely minden egyes kapitalizmust átfog, s amit Marx a termelés nö­vekvő társadalmiasodása és a privát elsajátítás ellentmondásának fo­galmával jelölt meg, illetőleg a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondásának dialektikus fogalmával fejezett ki. Arról az ellent­mondásról van tehát szó, hogy a tőkefelhalmozás folyamatában a köl­csönös függőségi viszonyok – nem szándékoltan, de ténylegesen – kiterjednek, másrészt viszont ellentmondás áll fenn egyfelől e folya­mat, másfelől annak tudatos szervezése és tervezése között. A köl­csönös függőségi viszonyok tervezését és szervezését akadályozzák azok a termelési viszonyok, melyek a magántulajdon és a privatizált beruházási stratégiák miatt állnak fenn. Az „unorganisierte Fakticität" (szervezetlen tényszerűség) által előálló társadalmiasulás szembe­kerül a felhalmozási folyamat privát jellegével, és egyenlőtlenségek­hez, aszinkronitásokhoz vezet. A „magántulajdoniság", az adott ter­melési viszonyok következtében bizonyos, főleg a nem piackonform humán szükségleti szférák és egyes életterületek elhanyagolttá, alul­fejletté válnak. A tényszerű társadalmiasulási folyamat és a magántu­lajdoniság ellentmondásának következtében előállnak olyan jelensé­gek, melyek Offe szerint az irracionalitás közös nevezőjére hozhatók, mint a mindenkori válságok. De – szemben Marxnak és Engelsnek azzal a feltételezésével, hogy itt egy rendszeren belüli mozgás rendszeridegen konzekvenciájáról van szó, ahol a rendszeride­gen konzekvenciák szétfeszítik a rendszer kereteit – Offe úgy fogja fel az alapellentmondás szerepét, mint ami a rendszert az önmagához való folyamatos alkalmazkodásra kényszeríti.² Él és működik az alapellentmondás, de feloldódik egy új mozgásformában. A kapitalizmusértelmezés ezen pontján vetődik fel azután a késő-ka­pitalizmus specifikumainak megragadása.

Offe láthatólag arra törekszik, hogy a kapitalizmus fogalom elem­zésekor saját elképzeléseit összhangba hozza a marxi politikai gaz­daságtannal. A döntő eltérést – amelynek elemzése messzire vezet­hetne, és amelyet itt csak jelölni, de kibontani nem tudok – mégis az adhatná meg, ha az általa ellentmondásnak, alapellentmondásnak, esetenként antagonisztikusnak nevezett fejlődésdinamikai törvény­szerűséget összevetnénk Marx egyes írásainak és A tőkének azon el­képzelésével, amely a kapitalizmust nem feltétlenül és nem egysze­rűen ellentmondásként, hanem az ellentmondás egy sajátos lételmé­leti formájaként, antagonizmusként fogta fel. Eszerint Marx valójában nem is adta a kapitalizmusnak mint olyannak a fogalmi meghatározá­sát, hanem a tőkeviszonynak az elméletét tárta fel, amelynek lényege nem a fogalmiság, hanem a kategóriák elméleti építkezése és kölcsö­nös összefüggése.

Azt mondhatnánk most már, hogy a kapitalizmus fogalmon való túllépésnél Offe két teoretikus pillérre támaszkodik, amikor kísérletet tesz a „Spätkapitalismus" megragadására. Egyrészt a frankfurti is­kola azon Horkheimer alapította tradíciójához kapcsolódik, mely sze­rint a késő-kapitalizmus már nem a szabad szerződések rendszerén keresztül reprodukálódó társadalom, hanem olyan, amelyben a politi­kai döntéseknek (Horkheimer nyelvén: a rendszer parancsuralmi jel­legének)³ van alapvető jelentősége, nem pedig a gazdaság belső köz­vetítési folyamatainak, összfolyamatának. A gazdaság saját ellent­mondásai itt ugyanis nem vagy nem elsősorban a gazdaságon belül jelennek meg, hanem átkerülnek a politikum szférájába. Úgy is ki le­het fejezni ezt az állapotot, hogy a késő-kapitalizmusban a politikai rendszer növekvő autonómiára tesz szert, a gazdaság átpoliti­zálódik, és a gazdasági alaphoz képest – az átpolitizálódás miatt – a politikát már nem egyszerűen felépítményi jelenségként kell kezelni, hanem a rendszer működőképességét, túlélését bizto­sító formaként. A másik teoretikus pillér e működőképességet bizto­sító funkciókhoz kapcsolódik és a késő-kapitalizmus rendszerelmé­leti elemzését igényli: annak taglalását, hogy milyen problémákat vet fel strukturálisan ez a szociálökonómiai alakulat, és milyen mechaniz­musokat termel ki a problémák megoldásához. A két elméleti pillér, a politikai gazdaságtani elemzés érvényességi körének a beszűkülése (esetenként tényleges negligálása), illetőleg a rendszerelmélet érvé­nyességi körének a kitágulása és kitágítása együttesen vezetik át Offét ahhoz, hogy a késő-kapitalizmus specifikumait gondolatilag meg­adhassa.⁴ Elemzése értelmében a késő-kapitalizmus a korábbi szaka­szoktól több mindenben eltér. Utalásszerűén: a piacmechanizmus­ban, a monopóliumok, kartellek, oligopóliumok megjelenésében, ab­ban, hogy a műszaki haladást intézményesíteni képes, és abban, hogy a piac működési zavarait az állami intervenciókkal korrigálja. El­hárító mechanizmusok sora befolyásolja az újratermelési folyamat di­namikáját és feltételeit, elsősorban abban az irányban, hogy a gazda­sági válságot nem alap-, hanem következményproblémává alakítja át. Immanens gazdasági válságok helyett a társadalmi élet külön­böző területeire tevődnek át a korábban a gazdaságban fellépő válságjelenségek. Offe a késő-kapitalizmusnak tehát egy válságel­méleti értelmezését nyújtja, s e rendszernek eszerint éppen az a spe­cifikuma, hogy milyen válságelhárító, védekező mechanizmusokat hoz mozgásba.

Ezen elhárító mechanizmusok történelmileg fokozatosan kiala­kuló három kategóriájáról van szó.⁵ Egyrészt olyan mechanizmusok jöttek létre, melyek az egyedi tőkék képességét jelentették a fennma­radásra. Mindenekelőtt az oligopóliumoknak, monopóliumoknak és multinacionális egyesüléseknek az árkonkurenciát mérsékelő, eset­leg kikapcsoló hatásáról, illetőleg az egyes vállalkozásokon belüli me­nedzseri tervezésből eredő önfinanszírozási és profitstabilizálási eljá­rásokról van szó. (Megjegyzendő, hogy a multinacionális jelenségnek az egyedi tőkék síkján való kezelése Offe későkapitalizmus-felfogá­sának egyik gyenge pontja, mert ennek a tőkés világgazdaság elem­zésével kellene kiegészülnie, s ezt nem tette meg.)

Az elhárító mechanizmusok második kategóriáját jelenti a tudo­mányos-műszaki haladás intézményesítése, ami már nem egysze­rűen az egyedi tőkék, hanem az össztőke túlélési képességének a síkján megy végbe. Ez a tudománynak és a technikának mint döntő termelőerőknek, Ml. a kutatásfejlesztésnek az intézményes összekap­csolását jelenti a termelés szervezésével. Az össztőke túlélési képes­sége a tőkeértékesítés tartós profitstabilizálását tette lehetővé a mű­szaki-technikai innováció rendszeres biztosítása útján, a stagnácíók áthidalása révén, illetőleg új beruházásokkal, a keresleti és kínálati ol­dal bővítésével, a szükségletek gazdagításával.

Végül beszélnünk kell az elhárító mechanizmusok harmadik ka­tegóriájáról, ami a tőkés rendszer állami szabályozását jelenti, és lé­nyegében a kapitalizmus – tőkeértékesítés által meghatározott – poli­tikai, gazdasági és társadalmi összstruktúrájának fennmaradását cé­lozza. Ennek a mechanizmusnak a hatásmódja az értékesítési ne­hézségek intervencionista eszközökkel való megszüntetése, mérsék­lése. Politikailag ez az osztálykompromisszum aktív szervezését je­lenti, az államapparátus és a politikai rendszer szelektív teljesítmé­nyeirévén.⁶

Egészében véve ezen elhárító mechanizmusok jelentik a tőkés rendszereken belüli legfontosabb történelmi átalakulásokat, amelye­ket a funkcionális elemzés segítségével lehet megvilágítani. Offe árra is rámutat, hogy az alapstruktúra önromboló tendenciáit kifejező elhá­rító mechanizmusok – bár különböző síkokon fejtik ki hatásukat – mégis összefüggenek egymással. így például a műszaki haladás in­tézményesítése (amely az össztőke síkján érvényesül) nem mehetett volna végbe az állam katalizátori segédlete nélkül (amely viszont az összstruktúra síkján értelmezhető), hiszen a fejlődést egyebek között a fegyverkezési kiadások és háborús technikák kifejlesztési formái tették lehetővé. Mindezt Offe egy sematikus vázlat, táblázat révén is összefoglalja, amelynek természetesen csak a problémát szemléltető ereje van (lásd alább).⁷ A logikai-analitikai sorrendnek – me­lyet a megkülönböztető jegy és a legközelebbi nem-fogalom viszo­nyaként mutattunk be – az említett mechanizmusok történelmi fellé­pése csak nagyon durván felel meg. Offe nem tartott igényt arra, hogy az elhárító vagy kompenzációs mechanizmusok kialakulását történe­tiségükben is megragadja.

A késő-kapitalizmus intézményi újításai tehát az alapellentmon­dás közvetlen következményei, mind funkcionális minőségüket, mind azon történelmi helyzetet illetően, amelyben országonként eltérő idő­pontokban felmerültek. Egyetlen más társadalomtudományi interpre­táció sem képes hasonló sikerrel feltárni ezen intézményi változáso­kat. A liberális társadalomtudományok javaslatai – melyekből jel­lemző módon igen kevés van – nem is foglalkoznak az elhárító me­chanizmusok Offénél érintett kategóriáival. A társadalomtudományi kutatás szempontjából az itt ismertetett elképzelés leszámol a korai összeomlási elméletekkel, amelyek a gazdasági válság önpusztító erőinek az extrapolációján alapultak, és így kérdeztek rá a rendszer határaira. (Tegyük hozzá, hogy ezt az elképzelést főként a II. Interna­cionálé ökonomista teoretikusai vallották.) Ma viszont az adekvát kér­désfeltevés – vallja Offe -, hogy a késő-kapitalizmus milyen lehetősé­gekkel rendelkezik öntagadó tendenciájának leállításában, látenssé tevésében. Ez esetben a késő jelző nem egy mágikus előtag hozzá­adásával kívánja új időkeretek közé helyezni a kapitalizmus törté­nelmi létét, hanem a közös működési törvényszerűségek elemzésé­vel mutat rá a rendszer alkalmazkodó-önújjászervező jellegére, mely működési törvények akkor is érvényben maradhatnak, ha nem a meg­haladást, hanem az önátalakítást váltották ki. Offe szerint a késő-ka­pitalista rendszer stabilizáló és labilizáló összetevőit ez ideig sem a marxista, sem a polgári társadalomtudományok nem voltak képesek megfelelően súlyozni. A mai kapitalizmus elemzésében nem elégsé­ges a gazdasági válság és az osztálykonfliktus analízise. Ennek az analízisnek ki kell terjednie az önkorrekciós mechanizmusok hatásle­hetőségeinek figyelembevételére, azaz a tervszerűségi és technokratikus szabályozótechnikák elemzésére, a jóléti állami szociális gon­doskodás határainak, az osztálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív szervezetének, az intenzív fegyverkezésre irá­nyuló technológiapolitikának valamint a multinacionális és bürokra­tikus érdekcsoportok alakjában fellépő alkalmazkodó önátalakításának az elemzésére.⁸

A fent jelzettek közül Offe – következetes gondolkodó lévén – több probléma megoldásának is nekifogott. Ezek közül a késő-kapita­lizmus működésének megértése szempontjából különösen az osz­tálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív intézményi összetevőinek elemzése jelentős. „A versengő pártok demokráciája és a keynesi jóléti állam: a stabilizálás és a felbomlás tényezői" című összefoglaló tanulmányában igényes elemzéseket találunk.⁹ Termé­keny kérdésfeltevése: mennyiben fér össze egymással a kapitalista magángazdaság és a politikai rendszerben a tömeges részvételt biz­tosító versengő pártdemokrácia. A kérdésfeltevés a klasszikus libe­ralizmusig és a klasszikus marxizmusig vezethető vissza. J. S. Millnél, A. de Tocqueville-nél és Marxnál ugyanis minden érvelésben eltérés ellenére közös mozzanat, az elemzés végső eredménye az, hogy a kapitalizmus és az általános és egyenlő választójogra épülő demokrá­cia összeegyeztethetetlen egymással. Marx azt várta (a francia de­mokratikus alkotmányfejlődést elemezve), hogy a demokrácia győze­lemre segítheti a proletariátust, megkérdőjelezve a polgári osztály­uralmat.¹⁰ A klasszikus liberálisok meggyőződése szerint a szabadság és függetlenség a társadalmi fejlődés legértékesebb vívmánya, ame­lyet minden körülmények között meg kell védeni a tömegtársadalom egyenlősítő fenyegetésével és a demokratikus tömegpolitikával szemben, amely szükségszerűen a nincstelenek és műveletlen több­ség zsarnokságához és „osztályuralmához" vezet.

A fasiszta rezsimek feltűnése a kapitalizmus történetében rávilá­gít arra, hogy milyen feszültségek lehetségesek a két intézményrend­szer között, valószínűsítve a fentebbi összeférhetetlenségi álláspon­tot. Az a tény viszont, hogy a legfejlettebb tőkés országokban a XX. század második felében létrejött az összhang a két tényező között, cáfolja az összeférhetetlenséget. Az általános választójogra épülő versengő pártrendszerek és az ellenzéki jelenség intézményesítésén nyugvó demokrácia mégis összeegyeztethetőnek bizonyul napjaink fejlett tőkés gazdaságaival.

Offe számára ebből következően éppen az vált eredeti kutatási kérdéssé, hogy a társadalmi szerveződés kétféle elvének együttélé­sét milyen intézmények és mechanizmusok milyen mértékben segítik elő, illetőleg milyen korlátai vannak a kettő összeférhetőségének. A kapitalista piacgazdaság és a polgári demokrácia összeegyeztethe­tőségét csak akkor érdemes elemezni, ha elismerjük, hogy léteznek bizonyos feszültségek közöttük. Például Lenin és a leninista hagyo­mány, hasonlóan az 50-es, 60-as években elterjedt elitista-pluralista demokráciaelméletekhez, tagadja a feszültség létét, úgy véli, hogy a kettő összefér: a tőke uralma és a polgári demokratikus formák közötti stabil harmónia azáltal valósul meg, hogy a tömegeket félrevezetik. A demokrácia ily módon a tömegek becsapásának eszköze. (Leninnél az 1905 és 1917 közötti orosz alkotmányos gyakorlat tapasztalata megalapozhatott egy ilyen következtetést, de ennek filozófiai síkra emelése, túláltalánosítása éppen az alapprobléma vizsgálatának el­vetését jelenti, ti. hogy nem evidens, meg kell magyarázni, mikor, mi­lyen feltételek mellett lehetséges vagy lehetetlen ez, és miért nem automatikus az összeférhetőség). Az elitista-pluralista elképzelés számára viszont attól evidens az összeférhetőség, hogy eltünteti a termelési módot, a gazdasági források elosztását, azaz függetleníti az osztályviszonyokat a demokratikusan kialakított politikai hatalomtól. A demokratikus formák és eljárásmódok teljes függőségét az osztály­hatalomtól (ami a lenini álláspont summázata Offe szerint) ebben a paradigmában a teljes függetlenségre cserélik fel -, így adódik szá­mukra az összeférhetőség magától értetődősége.

Az elmélettörténetből kibontott eredeti kérdésre – melyet tehát persze Kautsky „Az út a hatalornhoz"-a, és a II. Internacionálé így nem vethetett fel – a keynesi jóléti államnak és a demokrácia speciális verziójának fokozatos történelmi kibontakozása ad magyarázatot. A kapitalista növekedés dinamikus korszakában (kb. 1946-1973) a jóléti állam újraelosztási keretei között a szociális konfliktusokat mér­sékelni lehetett. A bérmunka-tőke ellentmondásra épülő alapszerke­zet nem kívánatos következményeit, mind a tőkeértékesülés, mind a munkaerő reprodukciójához szükséges értékcikktömeg szempontjá­ból kezelni lehetett az újraelosztó, kompenzációs mechanizmusokkal. Offe felteszi a kérdést: melyek azok a bővített újratermelés keretei kö­zött létrejövő politikai magatartásformák a keynesi jóléti államban (a továbbiakban: KJÁ), amelyek a makrogazdasági egyensúlyt, az összkereslet és összkínálat gazdaságpolitikai összehangolását, a növekedés állami eszközökkel történő elősegítését, a munkanélküli­ség visszaszorítását célozták meg, s egy hosszabb korszakon (economic boom) keresztül politikailag intézményesítették az osztály-kompromisszumot? Foglaljuk össze az érvelés fő vonalát:

Ám a stabilitás tényezői rögtön háttérbe szorultak, mihelyst a gazdasági környezet radikálisan megváltozott a 70-es évek derekától. A KJÁ-nak olyan nemkívánatos hatásai léptek fel, amelyeket nem­csak hogy nem lehetett gyógyítani ezekkel az eszközökkel, hanem amelyek egyenesen saját lényegéből következtek:

a)     A válság (részleges) eltüntetésével felfüggesztette az „alkotó rombolás" (creative destruction) pozitív funkcióját a tőkés gazda­ságban.

b)     Az állami támogatások kiterjedt rendszerével aláásta a vállal­kozói beruházásokat és a munka ösztönzését. Ez váltotta ki a kínálati gazdaságtan előtérbe kerülését a keresletösztönző keynesista megoldással szemben.

Az „a" és „b" tényezőt széles körben elismerik; a liberális-kon­zervatív, monetarista orientációjú szerzők pedig a felbomlás további fontos tényezőjeként említik azt is, hogy a KJÁ-ban a társadalompoli­tikai követelések „stop-szabály" nélkül maradnak, kivonják magukat a tőkéspiaci rendszer hatása alól.

Hogy a stabilitás és a felbomlás tényezői közötti harcban milyen történeti mértéket állíthatunk fel, azaz, hogy csak múltja, vagy pedig jövője is van-e a KJÁ-nak, ez nagy vitatéma a nemzetközi irodalom­ban. Offe nem tekinti a demokratikus kapitalizmus életképes, hosszú távú formájának a KJÁ-t. Nem, mert saját sikerei áldozatát látja ben­ne, amely csak addig teljesíthetett, ameddig a gazdasági cselekvőket váratlanul érte a hatása. Miután az állami támogatások beépültek a gazdasági cselekvők racionális kalkulációjába, egyrészt lerontják piaci alkalmazkodóképességüket, másrészt olyan mértékben növelik meg azokat a feladatokat, elvárásokat, amelyekre az államnak vála­szolnia kell, hogy több problémát okoznak, mint amennyit képesek megoldani.

Végeredményben, amikor a növekvő gazdaság átalakul recessziós pályára kerülő gazdasággá és „zéró összegű" társadalommá, a konfliktusok feloldására hivatott politikai-adminisztrativ rendszer üzemmódjában változás áll (állt) be. A kapitalizmus stabilizálódása a versengő pártok demokráciáján, illetőleg a funkcionális képviseletet megvalósító korporatív intézményi megoldásokon keresztül újra nyo­más, feszültség alá kerül. A szervezett kapitalizmus tendenciáját ki­kezdi a szervezetlenség ellentendenciája. Az osztályok közötti egyez­tetés politikai és gazdasági változatai, amelyek különösen a második világháború óta nyújtottak segítséget a kapitalizmus és a demokrácia kölcsönös összeférhetőségének megteremtésében, láthatóan bom­lani kezdenek. „Azt jelenti ez, hogy visszatérünk abba a helyzetbe, amely alátámasztja Marx és Mill egymáshoz közelítő álláspontját a politikai tömegrészvétel és a gazdasági szabadság antagonizmusával kapcsolatban? Igen és nem"¹¹ – válaszolja Offe. Igen annyiban, hogy számíthatunk arra, hogy a konfliktusfeloldás intézményesített mechanizmusainak hatókőrén túl is megjelennek politikai feszültsé­gek. (Jelezzünk ilyeneket: vadsztrájkok, gyár- és lakásfoglaló moz­galmak, állampolgári engedetlenségi akciók, adófizetők lázadása, de az alternatív életformák és politikai képződmények is tipikusan ilyen reakciók a kései kapitalizmusban). Ugyanakkor nem, mert a „korai" és a „kései" kapitalizmus struktúrája között felállítható párhuzamok­nak szigorú határai vannak: a jelenkori pluralista szituáció alapvetően különbözik a kétpólusú osztálykonfliktus helyzetétől. Utóbbi két erő­sen szervezett kollektív cselekvőt feltételez a munkaerőpiac eladói és vevői pozíciójában, ma viszont a munkaerőpiac töredezett, megosz­tott. Mindenesetre a versengő pártdemokrácia és a keynesi jóléti ál­lam összeférhetetlenségét biztosító történelmi feltételeknek a meg­bomlása olyan gazdasági és politikai változásokkal járhat, melyek az előző periódusban elképzelhetetlenek voltak.

Egészében azt mondhatom, hogy jelentős korrekciók, finomítá­sok és változtatások szükségességének ellenére Offe hozzásegít a mai kapitalizmus adekvát értelmezési keretének felvázolásához. Munkáinak értő bírálója, Tim Guldimann mutatott rá arra, hogy Offe el­mélete differenciáltan képes elemezni a válságmegjelenés különböző funkcionális és okozati síkjait; ezzel szemben az átfogó társadalom­elemzés igényének nem felel meg, mert a termelés szférájába helye­zett alapellentmondást ilyenként nem elemzi, alábecsülve a gazda­sági rendszeren belüli konfliktusokat, válságokat. így nem is írhatja le, csak feltételezheti, hogyan közvetítődnek az immanens ökonómiai problémák a politikai-adminisztratív rendszerben.¹²

A továbbiakban ezt a nézőpontot az „összeférhetőség" kérdé­sére kell konkretizálnunk. Ha a növekedés vége, a stagnálás elgyengítheti-lehetetleníti a polgári demokrácia és a jóléti állam együttmű­ködését, akkor felmerül: nem kellene-e mélyebben elemezni a gazda­sági válság jelenségét, hiszen az már nemcsak kreatív pusztulásként, megújulásként (vagy ezek hiányaként) hat, hanem a politikai beren­dezkedés elveit, intézményeit is megváltoztatja. Ennyiben a késő-ka­pitalizmus fenti elemzése féloldalas, mert a politikai ökonómiai elem­zés feladatát nem veheti át módszertanilag egyenértékűen a funk­cionális elemzés. Szükséges tehát a funkcionális elemzés eszközei­nek a késő-kapitalizmusra való alkalmazása, de önmagában nem elégséges, mert nem előzte meg a gazdasági szféra gazdasági elem­zése. Tekintetbe véve Offe későbbi munkáját, és tovább finomítva a kritikai megjegyzéseket, az Arbeitgesellschaft (1984) ismereté­ben¹³ azt mondhatjuk, hogy míg a tőkés növekedést a munkaerő rep­rodukciója és a feldarabolódott munkaerőpiac alakulása szempontjá­ból behatóan elemezte, a tőkefelhalmozás és az értéktöbbletráta ala­kulása szempontjából elmulasztotta ezt megtenni. Pedig maga ütkö­zött bele a növekedés-felhalmozás problémába, mint a politikai rend­szer működésének belső feltételébe, s aligha védhető az az álláspont­ja, mely szerint nincsenek meggyőző válaszok a profitráta alakulásá­ra nézve.¹⁴

A tőke értékösszetételének alakulását figyelembe véve szerin­tünk felbontható, tovább elemezhető lenne a játékelméletből átvett plasztikus – mégis fontos összefüggésekben félrevivő – magyarázó séma, amit a plusz, illetőleg a nulla összegű játszma szembeállítása jelent Offénál. Társadalomelméletileg ugyanis a játékelméleti analó­gia hamisan egyszerűsíti le a történelmi-társadalmi valóságot. Szem­ben a játékokkal, itt nincs mindenre kiterjedő előzetes megállapodás (konszenzus) a cselekvési szabályokat illetően. Továbbá a játék lé­nyege, izgalma, szépsége és igazságossága abból fakad, hogy egyenlő feltételek, szabályok között egyenlő felek játszanak. Azokat az osztály-, réteg- és csoportstruktúrákat viszont, melyeket a munka­erőpiac, tőkepiac stb. elsődleges elosztási mechanizmusa hoz létre, nem jellemzi ilyenfajta egyenlőség. Közgazdaságilag pedig a gazda­sági szféra ökonómiai elemzéséhez, benne a profitráta-tendencia tör­vényeinek vizsgálatához, s közelebbről a fejlett tőkés országok életle­hetőségeinek megértéséhez éppúgy hozzátartozik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendből következő pótlólagos erőforrá­sok kimutatása, mint a belső oldal, a nemzetgazdaság működésének feltárása. A külső itt ugyanis belsővé válik. A jóléti állam statisztikai jel­lemzése bizonyítja – ha a legfejlettebb 24 tőkés ország (OECD) átla­gát nézzük -, hogy 1960 és 1982 között az összes állami kiadás a bruttó belföldi termék 30%-áról annak 41,5%-ára emelkedett, majd ettől kezdve nem nőtt, hanem enyhén csökkent 40%-ra.¹⁵ Ami azt je­lenti, hogy elég magas szinten stabilizálódott az állami újraelosztás, a liberális-konzervatív világértelmezés uralkodó szólamai ellenére. A mértékeket illetően történt bizonyos korrekció a jóléti állam tevé­kenységében, de a statisztikai tények fényében a beavatkozásnak azok az okai, amelyeket korábbi táblázatában Offe is összefoglalt, ma is fennállnak. Az alapokat tehát nem keverhetjük össze a mértékek­kel. Ezért ha Offétól eltérő megoldást keresünk a jelenségek magya­rázatára, akkor nagyon meggyőző Bhaduri indiai közgazdász különb­ségtevése a szociáldemokrata bérnövekedési modell és a profit (vagy export) vezette gazdasági növekedés között. Az utóbbi is lehet keynesiánus, csak éppen nem az irányzat keletkezésekor betöltött, szerin­tünk is a kapitalizmust ténylegesen is demokratizáló funkciója értel­mében. Ahogy egy magyar kutató találóan írja: „A különbség a keynesizmus korábbi formájához képest a költségvetési kiadások irá­nyának megváltozásában van: a szociálpolitikai ágakból a hadiiparba áramlanak a kiadások. A keynesizmus nagyjai közül Michail Kalecki és Joan Robinson megjövendölte a keynesizmus e lehetsé­ges fordulatát. Azt ugyanis, hogy a deficit finanszírozásán keresztüli konjunktúraszabályozást, és ezzel a klasszikus típusú válságok elke­rülésére hozott keynesiánus receptet nemcsak a jóléti állam megala­pozására, azaz demokratikus célok érdekében lehet felhasználni, ha­nem egy konzervatív-antiszociális gazdaságpolitika érdekében is. E formát Joan Robinson elfajzott keynesizmusnak nevezte."¹⁶

Széles körben terjedő, viszont komoly elméleti megalapozottság­gal nem rendelkező álláspontokkal szemben Offe helyesen mutat rá arra, hogy a kapitalizmus önmeghaladása – a termelés minden társadalmasodási tendenciája és az elosztási viszonyokba való jóléti állami beavatkozás, kompenzációs mechanizmusok elle­nére – mind ez ideig nem következett be. A modern kapitalizmus a politikai demokratizálással civilizálódott, de innen a gazdasági de­mokrácia irányába történő elmozdulási kísérletek, kezdve a 20-as évek Németországától napjaink svédországi munkásalapjaiig, bár je­lentősek, nem hoztak áttörést. Sehol sem jutottak addig a pontig, hogy döntően módosították volna a beruházások nagyságával, fajtájával stb. kapcsolatos alapvető allokációs döntések pri­vát jellegét, s hogy ezek hatékony demokratikus ellenőrzés tár­gyaivá váltak volna.

Offe kísérlete kapcsán is erőteljesen aláhúzandó, hogy napja­inkra már aligha áll meg Althusser 1967-es álláspontja, mely szerint a tőkés termelési mód gazdasági szintjét ismerjük, de nem rendelke­zünk politikai és ideológiai szintjének elgondolásához szükséges marxista elmélettel.¹⁷ Offe mellett például Poulantzas, és nem ke­vésbé a politikai marxizmus legjobb angol képviselői (B. Jessop, R. Miliband, A. Gilbert stb.) sokat tettek azért, hogy feltárják a tőkés ter­melési mód mai fejlettségi szintjének megfelelő politikai struktúrákat és legitimációs mechanizmusokat.¹⁸ Munkásságuk rendszerezésre érett alkotó szintézisével végleg túlkerülhetünk az Althusser által megfogalmazott állapoton.

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 C. Offe: Spätkapitalismus -Versuch Einer Begriffsbestimmung (1971) In: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Aufsätze zur Politischen Soziologie. Suhrkamp 1977.

A „késő-kapitalizmus" kategória több szempontból sem szerencsés. Először is germanizmus, másodszor pedig félreérthető: a cikkben is­mertetett gondolatrendszerben s általában a frankfurti iskola termi­nológiájában nem a kapitalizmus utolsó fázisát jelenti, hanem pusztán a korai kapitalizmus ellentétét („nem-korai"). A kategória az alábbi­akban ezzel a megszorítással értendő, használatát viszont a hű ismerte­tés igénye indokolja.

2 C. Offe: Tauschverhältnis und politische Steuerung. Zur Aktualität des Legitimationsproblems (1972) in: Strukturprobleme . . . pp 27-29.

3 Horkheimer: Traditionelle und Kritische Theorie. Zeitschrift für Sozialforschung, Paris (1937).

4 Azt, hogy a késő-kapitalizmus társadalmának elemzésében Offe szerint miért kell felválta­nia a marxi (és/vagy weberi) osztályelméletet a horizontális diszparitások integrációelméleti elemzésével, bemutattuk „Szervezettkapitalizmus-, késő-kapitalizmus-elméletek" (Tájékoz­tató 1989/1.266. oldaltól) című tanulmányunkban; illetőleg lásd Offe nemzetközileg nagy ha­tású tanulmányát: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen, Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme in: Kress, G. – Senghass, D.: Politikwissenschaft, Frankfurt, 1972.

5 C. Offe (1971) 21.oldaltól.

6 C. Offe (1971) mellett lásd még ehhez: Klassenherrschaft und politisches System. Die Se-

lektivität politischer Instutionen In: Strukturprobleme …

7 C. Offe (1971) p. 22. (táblázat).

8 C. Offe (1971) p. 25.

9 Political Science 15/1983. pp 225-246.

10 Pontosítanunk szükséges Offe ábrázolásán. Csak a III. napóleoni „parasztállamcsíny" (1851) előtti marxi álláspontra nézve igaz az, amit Offe általános pozícióként tüntet fel.

11 Offe, Id.mű: p.246.

12 Tim Guldimann: Die Grenzen des Wohlfahrtsstaates. Verlag C. H. Beck, München, 1976. pp 83-89.

13 C. Offe: Arbeitgesellschaft. Strukturprobleme und Zukunftsperspektiven. Campus Verlag, Frankfurt/New York, 1984.

14 C. Offe: „Unregierbarkeit". Zur Renaissance konzervativer Krisentheorien. In: Habermas: Stichworte zur „Geistigen Situation der Zeit" I., Frankfurt, 1979.

15 „Economies en transition. L'adjustement dans les pays de l'OECD". Az OECD-titkárság át­fogó tanulmányát ismerteti: Neue Zürcher Zeitung, 1989,07.11.

16 Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. In: Eszmélet 1989/1. p, 99.

17 Althusser: Marx – az eszmélet forradalma. Kossuth, 1968. p. 195. és Bihari Mihály: A politi­katudomány helyzete, in: Válság és reform. MPT Évkönyv 1987, p. 213.

18 Lásd például A politikai marxizmus az angolszász világban (Kossuth, 1988. szerk. Ágh A.) cimű válogatást.