Köztudott, hogy a világ jelenlegi arculatának kialakulásában az utolsó nagy fordulatokat egyfelől a szervezett kapitalizmus jóléti állama elleni negyedszázada életbe léptetett támadás, másfelől pedig a kelet-európai államszocialista kísérletek megdöntése jelentették. Mindkét nagy, világtörténelmi jelentőségű átrendeződésben vezető szerepet játszott az európai értelemében vett neoliberális ideológia. Az is közismert, hogy ennek programjában a minimális államhoz való visszatérés, a vegyes gazdaság privatizációval való visszavétele és a piacosítás döntő szerepet játszott. Az állam nagymértékben leépítette gazdasági, majd pedig szociális funkcióit. Liberalizmus ihlette volt ez a támadás abban az értelemben, hogy mindenfajta állami funkciót paternalizmusnak minősített, s az állampolgár nagykorúsítására hivatkozva számolta fel azokat az államilag koordinált egészségügyi, oktatási és szociális ellátórendszereket, amelyek nézetrendszere szerint elsorvasztották az egyéni felelősséget és kezdeményezőkészséget. Nem folytatjuk tovább az új individualizmus és a versenygazdaság piacosító tendenciáinak a gazdaság és a társadalompolitika átalakulására gyakorolt hatását, hanem rátérünk arra – a már lényegesen kevésbé ismert körülményre –, hogy hogyan hatott ez a fordulat az állami büntetőpolitika átalakulására. Kitűnő könyvet írt a kérdésről Loïc Wacquant francia kutató (A nyomor börtönei. A “zéró tolerancia” világméretű terjedése. Helikon, 2001, fordította: Köböl Anna). Csak üdvözölni lehet a könyv magyar nyelvű megjelentetését, mert egy olyan országban, ahol komoly tudományos és/vagy közéleti karriert lehet befutni pusztán azzal, hogy valaki nyugatról friss nézeteket importál, fokozott jelentőségre tesz szert az ilyen eszmék kritikai analízise. Az új dogmák ráadásul könnyen hatnak akkor, amikor a politikai elitek, a munkáltatók és a közvélemény formálók szemében siker és etalon országnak tekintett Egyesült Államokból hozzák be őket. Ilyen dogma a “zéró tolerancia” elve is, amely egy dologra kitűnően alkalmas: a nyomor kriminalizálására. Ezt a stigmatizációt leplezi le Wacquant tanulmánya.

Nézzük, miről van szó közelebbről! Arról a folyamatról, amelyben a háttérbe szorított gazdasági állam és az eljelentéktelenített szociális állami funkciók szükségképpen felerősítik a büntető állami funkciókat. A szociális állam leépítésével párhuzamosan növekvő egzisztenciális bizonytalanság ahhoz vezet, hogy a biztonság fogalmat egyfelől átértelmezzék, s azt kizárólag fizikai értelemben vett biztonságként, nem pedig jövedelmi, szociális, egészségügyi, oktatási, tehát egzisztenciális kérdésnek fogják fel. A biztonság fogalom átértelmezését pedig a közbiztonság fogalom lefokozása kíséri, amennyiben az állampolgárok politikai közösségének jogegyenlőségi alapon járó biztonságigényét már nem kizárólag a rendőrségnek, hanem egyre nagyobb mértékben a biztonsági magánszemélyzeteknek kellene előállítaniuk. Utóbbihoz azonban csak és kizárólag azon tőkés vállalkozások és vagyonos személyek juthatnak hozzá, akik ezt a privatizált biztonságot meg tudják fizetni. Nem szólva most ehelyütt arról, hogy mit jelent a polgári társadalom és a politikai állam elválasztásának elvi követelményét visszavevő magánrendőrségek tevékenysége, mennyire funkcionális (avagy inkább nem kívánatos) következményekkel járó tevékenység, mennyire sérti a jogegyenlőségi jogot ezen szervezetek tevékenységének a bűnözésre gyakorolt átterelő hatása, azt kell leszögeznünk, hogy a funkcióiban lefokozott minimális állam hogyan vezet szükségképpen a ’Law and Order’ hagyományos konzervatív iránytűjéhez és represszív büntetőpolitikájához. A konzervatív morál meglepően jól egészíti ki a jóléti állam lebontásának paternalista kritikáját. Felfogása szerint ugyanis kíméletlenül fel kell lépni a rend megsértésének mindenféle, így apró-cseprő formáival szemben is. A rendfenntartó erők létszámának, erejének növelését összekapcsolja azok azonnali beavatkozásával. A legyőzendő ellenségnek a nincsteleneket, munkanélkülieket, hajléktalanokat tekinti, akik antiszociális viselkedésformákat tanúsítanak. E felfogás szerint, melynek egyik felkarolója és támogatója Rudolph Giuliani New York-i polgármester volt, semmiféle toleranciát nem kell tanúsítani a szegénységgel és a hajléktalansággal szemben, hanem azt ’underclass’-nak kell minősíteni. A korábbi, túlságosan engedékeny szociális intézkedéseket el kell felejteni, s az önhibájukból szegénysorba jutottakat, az utcákon éktelenkedő és polgárnyugtalanító szubproletariátust rá kell kényszeríteni a törvények tiszteletére. Az ellenség: a squeengee men, vagyis azok a csavargók, munkanélküliek, hajléktalanok, kis prostituáltak és kábítósok, továbbá koldusok, akik az utcai lámpáknál megszólítják az autóvezetőket és némi aprópénzért cserébe felajánlják nekik az ablakok lemosását. Az új büntetőpolitika nyomán ’fenn’, sokan férgeknek tekintik az utca nincstelen népét, azaz voltaképpen az amerikai népességnek azon szegény rétegét, amelyik hivatalosan is 35 millió embert – az összlakosság kb. 15%-a – jelent.

Hogy mi az elvi alapja ennek a bűnözést úgymond csírájában elfojtani szándékozó rendőri fellépésnek, azt Wacquant az egyik újkonzervatív agytröszthöz tartozó szerző, Lawrence Mead nyomán jellemzi. Eszerint a fejlett országokban a fő társadalmi probléma ma már nem a gazdasági egyenlőség idejét múlt eszméje, hanem a szegények függősége. Azoké, akik társadalmi inkompetenciájuk és morális alkalmatlanságuk miatt képtelenek beilleszkedni és dolgozni társadalmaikban. Társadalom­felfogásunkat meg kell tisztítani a szociologizmus maradványaitól, mert az a szegénységet és nyomort társadalmi feltételekre és okokra vezette vissza. A javasolt új büntetőfilozófia szerint társadalmi tényeket nem társadalmi tényekkel kell magyarázni, hanem az individuális életstílus hiányosságaival, erkölcsi és individuál-pszichikai hibákkal. Ebből következik, hogy a kiváltó okok megszüntetése érdekében új pater­naliz­musra van szükség. A hangsúlyt a kötelezettségekre kell fektetni és kompenzáló társadalmi mechanizmusok fenntartása helyett az államnak azt kell elérnie, hogy kikényszerítse a viselkedési szabályok érvényesülését. Azaz bármennyire is nem kérnek belőle, a szegények és a munkásosztály kisemmizett elemei lesznek a büntető államba való átmenet tárgyai. Mead tehát több államot írna elő, részben szociális, részben büntető értelemben, azzal a kifejezett feltétellel, hogy itt a szociálisnak álruhás büntető rendőrnek kell lennie. Ellenőriznie és fegyelmeznie kell a segélyben részesülőket, s a magatartási szabályok be nem tartása esetén rögtön a büntető szférába kell terelnie őket. Ennek a paternalizmusnak a szerző szerint is különösen súlyosak a következményei a faji kisebbségekre nézve, akik aránytalanul nagy számban vannak jelen a szegény népességben. Wacquant szerint viszont ez egy regresszív metamorfózis, amely Amerikában visszatér a legális szegregáció és diszkrimináció azon rendszeréhez, amely a déli államokban a rabszolga-felszabadítástól egész a ’60-as évekig, tehát a polgári jogi mozgalmak kibontakozásáig tartott.

A Welfare State utáni korszak szociálpolitikája tehát egy visszatérés az atomizált társadalomszemlélet felé, amelyben csakis és kizárólag mindenki saját maga felelős helyzetéért. Az egyén egzisztencia, tudás és anyagi javak hiányában – Münchausen báró módjára – saját erejéből, hajánál fogva kellene, hogy kirángassa magát alantas társadalmi helyzetéből. Éppen úgy, ahogy a magyarországi hajléktalanoknak, akiket in concreto történelmileg az tett azzá, hogy az urak – racionális kalkulációval – a kilencvenes évek elején elprivatizálták fejük felől a munkásszállásokat. (60 ezerből 54-et, l. Eszmélet 52.) Ebben a társadalomfelfogásban nincsenek osztályok, rétegek, csoportok, strukturális meghatározottságok – csak egyéni érdemek. Az osztálytagolódás eltűnését felváltja a ’kompetensek’ és ’inkompetensek’, a ’felelősök’ és ’felelőtlenek’ közötti technokratikus és morális ellentét, a meritokratikus társadalomkoncepció. Az egyének személyiségükben, IQ-jukban és kognitív képességeikben valóban különbözhetnek egymástól, de ezen különbözőségek függetlennek tekintetnek társadalmi diszpozícióiktól és szocializációjuktól. Viszont az ultraliberális társadalomszemlélet következményeként adódik az a konzervatív morál, amely szerint a válságban lévő állami politikát paternalista megregulázással, keresztény perspektívával vagy éppen neoviktoriánus moralizálással kell helyettesíteni. Ha a szegénység elsősorban a szegények viselkedésformáiból, nem pedig társadalmi korlátokból, az értelmes élet lehetőségének hiányából ered, akkor az egyéni magatartásokat kell represszív módon megváltoztatni, nem pedig a társadalmat megreformálni. Ebből a társadalom-felfogásból adódik a büntetőpolitika intoleranciája. Az igazságszolgáltatásnak nem szükséges azokkal az okokkal foglalkoznia, amelyek valakit bűn elkövetésére indítanak. Az amerikai konzervatívok mintáit jó tanulóként Európában elsőként átvevő Tony Blair-nél az ezen elvhez való csatlakozásból közetkezik: ’Fontos kimondani, hogy ezentúl az apró kihágásokat sem tűrjük el. Az alapvető elv az, hogy kimondjuk: igenis helyes dolog intoleranciát tanúsítani az utcán a hajléktalanokkal szemben.’

Kérdés, milyen következményekkel járt a gondoskodó államtól a büntető államig megtett út a mintaországban? Az az út, amellyel párhuzamosan a minimálbérek reálértéke 1997-ben 20%-kal volt alacsonyabb, mint ’67-ben, és az elmúlt két évtized gazdasági növekedésének gyümölcsét egy apró privilegizált kaszt kaparintotta meg (a lakosság leggazdagabb 5 %-a). Így a jövedelmek és a vagyonok közötti egyenlőtlenségek mára érték el legmagasabb szintjüket a ’Big Crise’ (1929) óta. Ma a vállalatigazgatók 419-szeresét keresik a munkásokénak, míg egy évtizeddel ezelőtt ez az arány ’csak’ 42-szeres volt. Amíg az USA büntetés-végrehajtási intézeteiben a ’60-as években az összlétszám apadt és 1975-ben mindössze 380 ezer személyt tartottak börtönökben (már-már ’a börtön nélküli nemzet’ toposza lépett fel), addig az új büntetőpolitika következtében 10 évvel később már 740 ezer, 1995-ben pedig több mint másfél millió, 1998 végére 2 millió embert tartottak börtönben. Ez a létszám a demokratikus társadalmak történetében sem előzményét, sem párját nem ismeri. Az, hogy 1997-ben 100 ezer lakosra csaknem 650 fogoly jutott, ez az Európai Unió országaiban számláltaknak minimum 6-szorosa, maximum 12-szerese. Mindez természetesen együtt járt egyfelől új börtönök építésével, másfelől a bebörtönzés privatizációjával, azaz magán iparágkénti felvirágoztatásával (ti. a börtönben dolgoztatni is lehet). Továbbá az a tény, hogy a zéró tolerancia elve de facto előszeretettel találja meg a színesbőrűeket, ugyanis ezen népesség összlétszámának 9,4%-a állt büntető hatóságok felügyelete alatt (1995-ben), míg ugyanez a mutató a fehéreknél 1,9%-os, ellehetetleníti a pozitív diszkriminációs programokat (’affirmatíve action’), melyek eredeti hivatása az lett volna, hogy az oktatáshoz és a munkához való hozzáférésben a legkiáltóbb faji egyenlőtlenségeket csökkentse.

A szociálpolitika és a pozitív diszkrimináció helyére lépnek a nyomor börtönei.

Valóságos dilemmákkal nézhetünk szembe tehát e – némiképp túlírt – könyvecske kapcsán. Ha elfogadjuk a világnézeti és értékrendbeli pluralizmust, akkor toleránsnak kell lennünk. A zéró tolerancia visszaveszi mindezt és represszív büntetőpolitikával váltja ki. A következményeket bemutattuk.

Van azonban másik út is, annak a liberalizmusnak az útja, amelynek nincs büntetőpolitikája, nem akar új paternalizmust sem, viszont azt gondolja, hogy például a határhelyzetekben cselekvő rendőröknek egyéni lelkiismeretük alapján kell dönteniük intézkedéseik célszerűségéről. Ebben a szakmai-etikai minimumokat nélkülöző álláspontban mi joggal a rendőr posztmodern magárahagyatottságának megnyilvánulását látjuk. Van-e itt tertium datur? Igen, mert a pluralizmus elismerése és a tolerancia elfogadása nem a bűnözéssel szembeni toleranciát kell, hogy jelentse – azt a rendőrségnek üldöznie kell. Azonban nem a szegénységet és a tőkés rendszer által előállított nyomort kell üldöznie és az egzisztencia-nélküliséget kell pönalizálnia, hanem a bűnözés mint társadalmi tömegjelenség okainak csökkentése lenne az ésszerű állami feladat. Több társadalmi prevenció = kevesebb bűnözés, több hatósági represszió = a deviancia és a szegénység halmozott újratermelődése, a börtönlakosság növelésének hatására. (Köztudott, a visszaeső bűnözővé válás melegágya a börtönbeli ’szocializáció’.) Szerencsére sem az EU országaiban, sem pedig hazánkban nem terjedt még el teljesen – bár terjed – a zéró tolerancia politikája. A szociális biztonsághiány növekedése és a bérmunka bizonytalanná válása reakciót von maga után. Talán rajtunk is áll, hogy Amerika nyomába eredünk-e vagy pedig a szociális Európa konstrukcióján munkálkodunk – erőink szerint.