Galló Béla: Az újkapitalizmus régi világa. Biztonság, geopolitika és nemzetközi mozgástér a globalizáció korában. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010
Tartalmas könyvecskét írt Galló Béla, midőn az elmúlt húsz év perspektívájából az újkapitalizmus régi világának biztonság- és geopolitikai viszonyairól, továbbá nemzeti külpolitikánk jellemző összetevőiről értekezett. A szerző a globalizációs kor posztjaltai viszonyait tekinti át. Hazai perspektívából „az utolérni" (a Nyugatot) és „túlélni" (az emberi civilizációt veszélyeztető társadalmi praktikákat) közel sem könnyű feladatairól van szó. A rendszerváltás utáni magyar társadalom ugyanis olyan körülmények közé került, amelyben egy új típusú világrendre volna szükség, ez azonban várat magára.
A szerző esszének tekinti tanulmányát, közelebbi műfaji meghatározás nélkül. Tudományos problémákat közérthető formában és egyéni irodalmi stílusban boncolgat. A szaktudományos terminológia és bizonyítottság ebben a műfajban lehet „soft", miként Montaigne sem élt a XVI. században „hard" eszközökkel (hogy ezt a számítástechnikai fogalomhasználatot vetítsük vissza – a szemléletesség kedvéért – a műfaj klasszikusára). Az esszé műfaján belül nem új hipotézisek felvázolása teszi a munkát jelentőssé, hanem sokkal inkább az, hogy értékes elemzésekkel áttekintő, összefoglaló tablót fest, ahol az útkeresésnek is helye van. Erre tesz Galló eredményes kísérletet.
A szerző a modern világ akut kríziseit diagnosztizálva a holisztikus szemlélet elkötelezettje, amit közel hoz a rendszerkritikai megközelítéshez. Megítélése szerint világrend nélküli állapotban élünk, mert nincsenek adekvát válaszok a globalizációs kor kihívásaira.
Itt mi arra vállalkozunk, hogy érzékeltessük az írás problémavilágát, kiemeljük a világállapot bemutatásának gallói jellemzését, és néhány kritikai észrevételt, vitapontot fogalmazzunk meg.
A globalizáció teremtette új viszonyok jellemzésében Galló nem osztja a nemzetközi kapcsolatok elméletének idealista – funkcionalista, neofunkcionalista, globalista – álláspontjait. Vagyis azt, hogy a korlátlan önzés alapján terjeszkedő vállalatbirodalmak és a nemzetállami szabályozások alól kibújt pénzpiaci szereplők a nemzetállamokat háttérbe szorítva csökkentik a nemzetközi intézmények és politika hatalomelvűségét, ezzel érvényesítve a gazdaság kooperatív logikáját, aminek nyomán a konfliktusok technicizálódnak és a „világ békés hálózatok finom szövedékévé szelídül" (32. o.). Semminemű hálózatosodás – lett légyen szó a nyilvános G 20-akról vagy a titkosan ülésező Bilderberg-csoportról, a nyugati világ valóságos globális uralkodó osztályának tömörüléséről – nem kapcsolja ki az államközi viszonyokat és azok mérvadó szereplőit geopolitikai aspirációikkal. Az USA, az EU, Kína és a 2001 óta létező Sanghaji Csoport, valamint Oroszország kerül itt jellemzésre. Galló egyben bemutatja a transzatlanti blokkon belül létező, nálunk szívesen elhallgatott komoly feszültségeket is. (96-107. o.) Így Raymond Aronnak az európai identitás hiányára vonatkozó egykori fricskázását („Ki látott már európait?"), amelyre még lehet válaszolni. Látott a mi József Attilánk, amikor a Thomas Mann üdvözlését zárta. („Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen./Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen/néz téged, mert örül, hogy lát ma itt/fehérek közt egy európait.") A módszertani válasz pedig ez: ahogy a gyümölcs csak a körtében, almában, szőlőben, dióban létezik, nem elkülönült formában, azonképpen az európaiság hordozói is csak az európai népek lehetnek, spanyolként, hollandként, olaszként, németként, franciaként, magyarként stb. Szintén feszültséget mutat a régi és új Európa viszonya az iraki háborúhoz, valamint az erre reagáló amerikai distinkciók. Szívesen feledtetné az olajkészletek feletti amerikai ellenőrzés szuperhatalmi ambícióját az új Európa igénylése. Tapasztalható, hogy a német-orosz közeledés ellen is szövetségeseket keresnek (lengyeleket vagy éppen magyarokat) a tengerentúlon. De a Vajdaság bombázása is jól mutatja a transzatlanti szövetség törésvonalait, egyben az európai politikai egység magas fokú hiányát és a korlátozott cselekvőképességet.
A nagyobb egésztől annak belső összetevői felé haladó elemzések kitérnek a majdnem egyetlen talpon maradt nemzetállam, de egyben gyengülő szuperhatalom önképének jellemzésére. Majd nemzeti mozgásterünk feltérképezése következik.
A magyar külpolitika közelmúltját elemző fejezet nemcsak terjedelmileg a legnagyobb, hanem az egyik legérdekesebb témát kínálja. A holisztikus elemzés szükségességét Kosáry Domokost idézve támasztja alá, amikor a magyar történelmi tudat hibájaként konstatálja, hogy az országot valaminő külön szigetként fogja fel, lemondva ezzel az összeurópai és egyetemes történeti folyamatokba ágyazódó, a nagypolitikai tendenciákat figyelembe vevő elhelyezésről. Földrajzilag Európa közepén, történelmileg és geopolitikailag a nemzetközi környezettől igen erős függésben, mindig a Kelet nyugati vagy a Nyugat keleti határvonalaként (limes ország) léteztünk. Az ilyen ütköző zónában a külpolitikai kiszámíthatóságnak viselkedési standarddá kell/kellene válnia. Az elmúlt húsz év konzervatív kormányai (1990-94, 1998-2002) inkább az ország területi határain kívül élő kisebbségekre, és az általuk sajátosan értelmezett regionális politikára helyezték külpolitikájuk fő hangsúlyát, elfelejtve, hogy a térségben nem mi, hanem Lengyelország került a regionális középhatalom státusába. A magyar kisebbségeknek csak árt, ha a kisantantot támasztják fel illuzórikus törekvések. A szocialista-liberális adminisztrációk a nyugati integrálódást priorizálták, helyesen kiszélesítették a környező országokkal az alapszerződéseket, miközben ügyetlenül átengedték ellenzéküknek a nemzeti érzelmek kisajátítását. Az egységes és nemzeti érdekeinket a világ folyamatai felől korszerűen értelmező külpolitikai doktrína sajnos várat magára – állítja a szerző.
Itt térhetünk ki a semlegesség kérdésére, melyet a tanulmány két mondattal intéz el. „Amikor 1991. június 19-én az utolsó szovjet alakulat is elhagyta az ország területét, a szuverenitását visszanyert állam előtt megnyílt az út a transzatlanti szervezetekbe integrálódásra. A pillanatnyilag előállt geopolitikai vákuumban elvi lehetőségként felvetődött ugyan az ország semleges státusa, de a mértékadó pártok egyértelműen a transzatlanti elkötelezettségekben jelölték ki Magyarország Nyugat-politikájának kívánatos lényegét." (115. o.) Számunkra éppen a holisztikus módszer alkalmazásának elfogadása okán ez kissé elnagyolt jellemzés. A semlegesség hívó szava 1956-ban és 1989-ben egyaránt a hamis tudat jelensége volt. Mozgósított, miközben éppen a nagyobb egész, a nemzetközi kapcsolatok szempontjából hazánk ilyen geopolitikai státusra, tehát kivételes közvetítői funkcióra nem tehetett és nem is tett szert. Éppen, mert nem a belső akaraton, hanem a külső, multilaterális elismertségen múlhat a semlegesség. Persze, a győztes politikai osztály számára nem a népi követelések, hanem a hatalmát stabilizáló konformitás az irányadó.
Azt gondoljuk, a könyv az Eszmélet olvasóinak érdeklődését különösen azzal válthatja ki, hogy legfontosabb problémájának, a világállapotnak a bemutatása során foglalkozik a világrend és a világrendszer kategóriák jelentésével. A világrendszer a komplex világtársadalom egészére vonatkozó, ab ovo történelemfilozófiai absztrakciós szintű fogalom, míg a világrend olyan geopolitikai fogalom, amely egy meghatározott erőviszony-szerkezetet és olyan intézményrendszert fejez ki, amely az előbbit megtestesíti. A rend mindig viszonylagos és időleges, nagyhatalmi érdekek és érdekegyeztetések eredője, és nem zárja ki a (részleges) anarchiát sem. A világrend követi a hatalmi egyensúly geopolitikai elvét, az ad conservandum equilibriumot. A nemzetközi intézményrendszer mindig a hatalmi egyensúlyban bekövetkezett módosulások, döntő mértékben a háborúk hatására változik meg. Ezért „a világrend többnyire mindig a háború előtti béke intézménye" (57-58. o.).
Ehhez a definiálás igényével azt tehetjük hozzá, hogy a világrendszer a világpiac viszonyainak következtében homogenizálódó modern tőkés világgazdaság és a szociálisan, kulturálisan, vallásilag és politikailag megszüntethetetlenül heterogén világtársadalom kölcsönhatásos mozgásformája, melyet kölcsönös, de aszimmetrikus függés és hierarchikus viszonyok jellemeznek. A világrendszer-kutató iskola (I. Wallerstein, G. Arrighi, P. Taylor és mások) álláspontjáról a világrendszer nem, vagy legalább is nem elsősorban történelemfilozófiai, hanem társadalomelméleti kategória, amely ott találkozik a világrend geopolitikai terminusával, ahol a világrendszer mozgása magyarázatot ad egy időszak világrendjének kialakulására. Ezt világítja meg a Taylor bevezette „csúcshegemónia" fogalom. Mi a hegemónia1 és a csúcshegemónia különbsége? Hegemón hatalom mindig az, amely a tőkefelhalmozás területén elért sikereit odáig tudja fokozni, hogy termelési előnyeit – melyek valamilyen csúcstechnológiából következő világpiaci kvázi-monopólium helyzetből adódnak, s extraprofitot eredményeznek – kereskedelmi előnyökké2 alakítja, ennek nyomán pedig jelentős nemzetközi pénzügyi központtá tud fejlődni. A hegemón hatalom akkor és azért tud csúcshegemóniára szert tenni, amikor egy jelentős háború utáni rendezésben valaminő geopolitikai, stratégiai ügyességet tanúsít. Kijelölve az újjáépítés útjait-módjait, megszervezi, elrendezi, kikényszeríti, majd pedig nemzetközi szervezetekkel, intézményekkel oltalmazza az új hatalmi egyensúly létrejöttét és reprodukálódását. Diplomáciai ügyesség is kell tehát a saját céljait szolgáló világrend létrehozásához, melyben önös érdekeit egyben a rendszer egyetemes érdekeiként jeleníti meg. Éppen ez történt a II. világháború után a győztes atlanti hatalmak között, a brit igényeket lenyomó trumani stratégia révén (pl.: Marshall-terv és hidegháborús fordulat). Ez történt a balkáni háborúk nyomán is, amikor a föderatív Jugoszlávia feldarabolásában a német megerősödéstől tartó USA nem vállalt kezdeményező szerepet, de ha egyszer a folyamat már beindult, akkor Oroszország balkáni befolyásával szemben és a saját javára cselekedett Koszovó kérdésében. Ahogy Galló esszéisztikusan fogalmazza: ami a balkáni konfliktusokban kezdetben „Európa órájának" látszott, az „Amerika órája" lett. A Balkán potenciális instabilitása pedig ügyesen kijátszható kártya maradt egy esetlegesen túl erőssé váló EU-val szemben.
Itt térhetünk most már rá az aktuális világrend nélküli állapot finomszerkezetének bemutatására, a könyv egyik legfontosabb és helyeselhető mondandójára. A „már nem … még nem állapot" két világrend közötti helyzetet fejez ki, egy hosszúra nyúló interregnumot. Mi okozza ezt ? Válságdimenziók egybecsúszása – így Galló. A modernitás civilizációjának halmozódó válságjelei az ökológiai, demográfiai, élelmezési, energetikai és egyéb biztonsági problémák, s főleg pedig az, hogy nem jött létre planetáris felelősséget viselő, merészen innovatív tartalmú politikai szervezettség. Valaminő globális irányítási szisztéma, de nem feltétlenül globális kormányzás3 , amely szembenézne ezekkel a kihívásokkal és felváltaná a nyers erőszak érvényesítésének gyakorlatát. A jaltai kétpólusú világrend már húsz éve nem áll fenn, elmúltak a világ pacifikálásának azon módszerei, melyeket H. Marcuse olyan mérvadóan írt le Az egydimenziós emberben (1965), de az USA gyengülő szupremáciája ellenére mégsem multipoláris a világrend. „A hatalmi egyensúly szférájában bekövetkezett világtörténelmileg példátlanul aszimmetrikus katonai szituáció ellenére patthelyzet van. Az egyedüli szuperhatalomként funkcionáló Egyesült Államok ahhoz már nem elég erős, illetve a világ problémái túlontúl nagyok, hogy saját érdekeinek megfelelően egypólusú világrendet hozzon létre." A globalizációs átrendeződések (Kína, India, és a putyini reorganizált Oroszország ereje) és némi kiegyenlítődések, sőt tudatos törekvések (Sanghaji Csoport) ellenére a Rest of the World megosztott. Nem akar összefogni az amerikai hegemónia ellen, sőt, a globális problémákban nem is nélkülözhetik az együttműködést vele. A nemzetközi rendszer jelentős szervezetei identitásválsággal küzdenek (NATO) vagy reformokra szorulnának (ENSZ BT), miközben a nemzetközi jog keretei fellazultak (például a nemzetközi konfliktusok békés rendezésének alapelve aligha egyeztethető össze a preventív háború amerikai, majd orosz külpolitikai doktrínájával). Röviden: egyfelől az USA a jaltai romok ura, másfelől a nemzetközi intézményrendszer innovációja várat magára, és maradt a világhatalmi aszimmetria, egyenlőtlenségeivel és függési viszonyaival, következésképpen komoly bizonytalanságaival és kockázataival (58-59. o.).
Örvendetes, hogy Galló könyve befejezésekor nem feledkezik meg arról, hogy az emberi civilizáció egészét veszélyeztető kockázatok kiküszöbölésének lehetséges útjaként vesse fel a demokratikus szocializmus alternatíváját. Igaza van, az a baloldal, amelyik nem mer szocializmusról beszélni, reménytelen helyzetbe küzdi le magát. (Itthon 99,9%-ig ez a helyzet.) Ehhez komoly szerzőket, Mészáros Istvánt, Michael Löwyt tud segítségül hívni. Ezért is szomorú, hogy a tőkefelhalmozásra és hatalmi érdekérvényesítésre épülő, ámde instabil világunk igencsak távol áll ettől az alternatívától.
Jegyzetek
1 Eltekintünk ehelyütt „az intellektuális és morális fölény" tartománytól, a Gramsci-féle legitimációs összetevő taglalásától, melyet bemutattunk a Világrendszernézőben c. könyvünkben (Napvilág, Budapest, 2005, 75-86. o.).
2 A szabad kereskedelemben az egyenértékcsere mellett létező (esetleges) komparatív előnyök sem feledtethetik az egyenlőtlen csere tényeit és mechanizmusát.
3 Itt reagálni kényszerülünk kollégánk azon felvetésére, mely szerint a „globalizáció szuperstruktúráját" politológiai értelemben, némileg tévesen, önálló alanynak tekintjük (Szalai Erzsébettel közösen). Bár a szuperstruktúra ténye politikai realitás Galló szerint is, azonban nincs mögötte semmilyen közös identitás és legitim közhatalom, ezért nem írható le az önálló alanyiság politológiai kritériumaival (lásd bírálatát az 50-51. és 53. oldalakon). Magam sem állítottam, hogy utóbbi két tulajdonsággal rendelkezne a szuperstruktúra, ellenkezőleg. Alanyként sem tételeztem – ez kritikusom átfogalmazása. Ellenvetései félrecsúsztak, amit saját szövegem bizonyít, illeszkedve az egész kifejtéshez. „Pozitív meghatározottságai felől, a szuperstruktúra intézményi és ideológiai elemek együttese, s ennyiben a gazdasági alapépítmény felépítménye, de a világtársadalom olyan sajátos állapotában, ahol ez a felépítményi szerkezet nélkülözi a legitim közhatalmat, a nemzetállami cselekvések mögött álló impériumot. Intézményesülés, mert leírható szervezetek (Valutaalap, Világbank, G 8-ak, Világkereskedelmi Szervezet, OECD koordinációban részt vevő országok), normák, szerepek, továbbá szocializációs mechanizmusok és informális befolyásolások együtteseként, és ideológia – mert a szuperstruktúra politikai szereplőinek koordinációját teszi tudatossá és cselekvőképessé – a main stream neoliberális gondolkodásmódja által. Ez a washingtoni konszenzusban (1989) nyerte el legvilágosabb kifejezési formáját. Világpolitikát meghatározó jelentőségű tehát a nemzetállami felépítmények feletti képződmény, s ezért szuperstruktúra, anélkül hogy valamiféle világkormánynak vagy a törvényes erőszakot monopolizáló szervezetnek kellene és lehetne elképzelnünk. Ezen felül reflexiós természetű fogalomalkotásról van szó, mert a jelenlegi világgazdaság infrastruktúrája egyfelől saját szuperstruktúrával rendelkezik, amely megkülönbözteti minden más korábbi tőkés formáció felépítményétől, másfelől ez a szuperstruktúra saját alapzatának a következménye: ki is fejezi, jogviszonyaival oltalmazza és relatív autonómiája révén alakítja és formálja is a világgazdaság és ennek következtében a világtársadalom érdekviszonyait." (Szigeti, 2005, 130. o.)