Trendkívüli fordulók (interjú)

Az alkotmányjogász értékeli a 2002-es országgyűlési választásokat, amelyek során minden korábbinál erősebben jelent meg a magyarországi nagypolitika kétpólusú jellege. Csökkent a parlamentbe bejutó pártok száma, viszont a két legnagyobb párt között minden eddiginél élesebb, az ország kulturális és politikai megosztottságáról árulkodó csata zajlott a kampányidőszakban és még inkább a választások második fordulója előtt. Az előző három választáshoz képest jóval intenzívebb támadások érték a választások rendjét; a politikai harc részévé vált a demokratikus intézményrendszer stabilitásának aláaknázása.

Interjú Szoboszlai Györggyel,
az Országos Választási Bizottság tagjával

A 2002-es választások lefolyása és eredménye több tekintetben is rendhagyónak, illetve trendhagyónak számít. Minden korábbinál erősebben jelent meg a magyarországi nagypolitika kétpólusú, sőt kétosztatú jellege. Csökkent a parlamentbe bejutó pártok száma, viszont a két legnagyobb párt között minden eddiginél élesebb, az ország kulturális és politikai megosztottságáról árulkodó csata zajlott a kampányidőszakban, és még inkább a választások második fordulója előtt. Az előző három választáshoz képest jóval intenzívebb támadások érték a választások rendjét; a politikai harc részévé vált a demokratikus intézményrendszer stabilitásának aláaknázása. Erről az új helyzetről kérdeztük még a hivatalos választási eredmények kihirdetése előtt Szoboszlai Györgyöt, a politikatudomány kandidátusát, az Eszmélet tanácsadóját. A szerkesztőséget Szigeti Péter és Andor László képviselte.

 

– Mennyiben volt újszerű a 2002-es országgyűlési választás a korábbiakhoz képest?

 

– Azzal kezdeném, hogy a magyar politikai rendszer formálódóban van. Immár tizenkét éve azt láthatjuk, hogy a négy választás négy egészen különböző eredményt produkált. Ez részben visszavezethető arra, hogy minden választásnak más a politikai környezete, és más a közvetlen politikai szerkezet is, amelyre a választás felépül. Ami állandó, az maga a választás normatív kerete. Ezt mindenképpen el kell mondani elöljáróban, mert e körül nagyon sok vita folyt a választási eredmények megállapítása során. Tehát a jogi keret 1989 óta változatlan. Ezt a keretet a rendszerváltás első választása előtt alkották meg a kerekasztal résztvevői 1989-ben. Meglepő módon nem csak egy választást ért meg ez a jogi keret, hanem immár a negyediket, és úgy látszik, marad is, hiszen a törvényt csak nagyfokú konszenzussal, kétharmados többséggel lehet megváltoztatni.

A választási eljárásról szóló törvény ugyanakkor 1997-ben megszületett, vagyis az eljárásra vonatkozó anyagot kiemelték az eredeti törvényből. Az eljárási normák tekintetében egy sereg változást is hoztak. De az alapstruktúra, vagyis hogy a politikai szereplők milyen szabályok között küzdenek, nem változott.

Nos, a pártrendszer 1989 óta drasztikusan átalakult Magyarországon. Én azzal magyarázom a választások nagyon különböző eredményeit és különböző lefolyását, hogy megindult egy koncentrációs folyamat a pártrendszerben. Ez egy szakmai kérdés, hogy vajon a pártrendszer hat-e a választói magatartásra, vagy a választási rendszer alapvető szabályai hatnak arra, hogy miként alakul a pártrendszer. Ez utóbbi az, amely meghatározó, plusz még az országgyűlés működési rendje is befolyásolja a folyamatokat (hadd utaljak itt a frakcióalakítás szabályaira az országgyűlésben). Nyilvánvaló, hogy a jelenleg ellenzékbe szoruló jobbközép pártoknak az az érdekük, hogy maximálisan koncentrálják erejüket, és egy nagy tömbbe tömörüljenek, ennek azonban ellene mond, hogy a parlamentben abban érdekeltek, hogy többszereplőssé tegyék a játékot, mert így tudnak hatékonyabban részt venni a küzdelmekben. Ergo, két frakció alakul meg a jobboldali póluson, amint ezt már a választási megállapodás is előrevetítette.

 

– Az átlagpolgár számára a kampányok hangvételében voltak drámai újítások.

 

– Ha a legutóbbi választásokat tekintjük, azt látjuk hogy igen kiélezett küzdelem előzte meg a választásokat. Egyértelmű volt az, hogy a kormány minden áron meg kívánja hosszabbítani hivatali mandátumát. Nagyon erős érdekek fűződtek a hatalom megtartásához, és a választási kampányra az volt jellemző, hogy mindenféle eszközt bevetettek a hatalom megtartása érdekében. Az elfogadottnak tűnő negatív kampány elemeit is. A választásoknak igen nagy volt a tétje, és épp azért, mert megszűnt a verseny sokszereplős jellege, ez még inkább kiélezte az ellentmondásokat. Végül is nagyon furcsán alakult a két forduló. Valaki úgy jellemezte – és azt hiszem, találó ez az értékelés –, hogy az első fordulóban a választók a kormány ellen szavaztak, míg a második fordulóban a szavazás a jobb-bal tengelyen oszlott meg. Végül is a szavazóközönség a második fordulóban aszerint döntött, hogy magát ki melyik oldalra sorolta. Ebben a tekintetben enyhe jobboldali fölény alakult ki a második fordulóban, ami megjelent az egyéni választókerületek többségében. Ezzel magyarázható, hogy a második fordulót egyértelműen a kormánypártok nyerték meg.

 

– Nagyon érdekes a mezőny redukálódása (eddig hatpártiak voltak, most négypárti lesz a parlament). Az a körülmény, hogy a területi listás választásokon az MSZP sem szerzett ilyen magas támogatottságot, és a korábbi jobboldal fő pártjai sem voltak soha ilyen erősek, mint most a Fidesz-MPP, mutatja ezt a kettéosztottságot. A két nagy párt mellett inkább csak kiegészítő jelleggel került be az SZDSZ és az MDF. Hogy értékeled ezt a jelenséget?

 

– Elsősorban azzal, hogy az egyéni választókerületek Magyarországon a választói magatartást eleve polarizálják. Végül is két politikai erő közötti választásra redukálódik a verseny. A jobboldali választói tömeg az elmúlt tizenkét évben mindig erősebb volt létszámát tekintve, mint a baloldali. Tehát enyhe fölény jellemezte mindvégig a jobboldalt. Ráadásul a liberális tábort nem tekinthetjük egyértelműen sem jobb-, sem baloldalinak, mivel a centrumban elfoglalt helyükből eleve adódik mindkét lehetőség. Különösen igaz ez a választások közül 1990-re és 1994-re. Az SZDSZ nagyon sok olyan jobboldali szavazót vonzott magához, akik a rendszer letisztulása után egyre inkább eltávolodtak ettől a párttól. Az SZDSZ szavazóinak magatartását elsősorban az motiválta, hogy a kormányváltást fogalmazódott meg fő célként. Nagyon sokan csatlakoztak ehhez olyanok, akik nem igazán baloldaliak, és csak félszívvel támogatják a szocialistákat. Ez tehát nem egy annyira egységes tömb, mint a jobboldali, sokkal heterogénebb, sokkal esetlegesebb. Nem mondanám azt, hogy az MSZP tartósan a 30 százalékos támogatottság fölé emelkedett, mert ez valószínűleg nem igazolható. Arról van szó, hogy nagyon sokan csatlakoztak a szocialistákhoz protest szavazatokkal olyanok, akiknek nem tetszett az eddigi kormányzás, és le akarták váltani az Orbán-kormányt. Ezek között sok olyan szavazó volt, aki a második fordulóban már elfordult az MSZP-től.

Nagyon nehéz persze jellemezni a különböző szavazótáborok összetételét. Ehhez nagymintás szociológiai felvételek szükségeltetnek. Ilyen nagymintás, az attitűdöket a teljesség igényével felmérő kutatásra a rendszerváltás óta még nem került sor. Ilyen kutatás tudna csak választ adni arra a kérdésre, hogy a lakosságnak voltaképpen milyen a politikai szerkezete. Azt hiszem, nem állok távol a valóságtól, ha azt mondom, hogy az MSZP 42 százalékos tábora nagyon sokféle politikai attitűdből tevődik össze. Korántsem mondható az, hogy ez a választás tartósan megnövelte a baloldal támogatottságát.

 

– A szocialistáknak Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltségével olyan stratégiája alakult ki, hogy a nemzeti közép kormánya a megosztottsággal szemben teremtsen egységet, és a párt balközép arculatát a centrum irányába vigye el. Eredményesnek gondolod-e ezt a stratégiát a tekintetben, hogy mozgósította a mozdítható szavazói kört, vagy ez a kör is olyan ellentétesen mozgott a két forduló között, mint az előbb említett protest szavazó?

 

– Őszintén szólva, nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Medgyessy Péter közismerten úgy ítéltetik meg, hogy nem túlságosan jó kommunikátor, nem igazán mobilizált olyan embereket, akik a határon álltak. Az tény, hogy a jobboldalon a második fordulóban rengeteg ember megmozdult. Olyan emberek, akik korábban nem vettek részt a választásokon. Valószínűleg a kisgazda szavazótábort tudták mobilizálni. Erre utalnak azok a fejlemények, amelyek az alföldi átfordulásokat mutatják. Orbán Viktornak az a jelszava, hogy “vigyél még egy embert a választásokra”, valószínűleg hatékony volt ezeken a területeken. Orbán Viktor országjáró körútja sikeresnek minősíthető, elsősorban az alföldi, dél-alföldi választóközönséget mobilizálta. Nyugat-Dunántúl elsősorban jobboldali beállítottságú, mégpedig a baloldal-ellenesség és a katolicizmus erős alapjai miatt; itt tehát nem kellett sokat tenniük a siker érdekében. Ahol fordítani voltak képesek, azok elsősorban az agrárvidékek, ahol a negatív kampány hatott. A Medgyessy-féle attitűd nehezen versenyképes a negatív kampánnyal szemben. Mert hát egy passzívabb magatartást jelent. Akik mobilizálódtak a jobboldalon, azokkal el lehetett hitetni, hogy a szocialista kormányzat reális veszélyeket jelent a mindennapokban erre az agrárnépességre.

 

– Nem tekinthetjük-e negatív kampánynak az MSZP stratégiáját is? Hiszen a fő hangsúly azon volt, hogy az Orbán-kormány korrupt, és összejátszik a szélsőjobboldallal. Ha pedig a baloldal csak negatív üzenetekre tud építeni, az figyelmeztető jel a jövőre nézve. Ha csak azt tudja sulykolni, hogy a másik oldal antiliberális és antidemokratikus, és hiányoznak azok a pozitív mondanivalók, amelyekkel egy baloldali mondanivalót meg lehet alapozni, az hosszú távon kevés a tömegbefolyás megerősítéséhez.

 

– Úgy ítélem meg, hogy az MSZP első forduló előtti stratégiája nem volt klasszikusan negatív kampány. Nyilvánvaló, hogy az ellenzék a választások előtt megpróbálja csokorba szedni azokat a mondanivalókat, amelyekkel a kormányt támadni tudja. Megpróbálja megmutatni a választóközönségnek, hogy miért kell ezt a kormányt leváltani. Egy sor negatív elemet felvonultat, amely egyértelműen a kormány sikertelenségét demonstráló leltár. Ez önmagában még nem negatív kampány, ez egy teljesen funkcionális dolog. Arról van szó, hogy a kormányt leváltani akaró erők felsorolják sérelmeiket. Tény, hogy a leköszönő kormány az első a rendszerváltás óta eltelt időszak kormányai közül, amely – hogy finoman fogalmazzak – kitágította a jogi szabályozás kereteit, és az íratlan, néha az írott jogot is sértő módon kormányozott. Gondolok itt például a parlament ellenőrző szerepének teljes negligálására. Azok a felvetések, amelyek a kormány ilyen jellegű tevékenységével voltak kapcsolatosak, teljesen megalapozottak, abszolút igazolhatóak voltak. A kérdés csak az volt, hogy a választóközönségre mennyiben lehet hatni ezekkel az érvekkel. Az emberek jó részét ugyanis nem érdekli, hogy a parlamenti csatározásokban milyen visszásságok találhatók. Sokkal inkább érzékenyek az egzisztenciális problémákra.

Tehát úgy látom: az ellenzéki pártok nem negatív kampányt folytattak. Inkább azt mondhatjuk: a baloldali és a liberális értékeket a program szintjén kevéssé tudták felmutatni. Ez egyfajta arányeltolódás volt, tehát nagyobb hangsúly esett a kormánykritikára, mint a pozitív üzenetekre. Ezt aztán pótolták a két forduló között, amikor egyre intenzívebben hangoztatták az első száz nap kormányzati intézkedéseit.

A kormányoldalon a negatív kampány erőteljes volt – ilyen a lejárató és a személyeskedő kampány, és az, amely nem valóságelemeket vonultat fel. Negatív az a kampány, ahol valótlanságokat próbálnak beállítani valós dolgokként. Ebben az értelemben a két forduló között a Fidesz kifejezetten negatív kampányt folytatott. Ha ugyanazt a kifejezést használjuk az MSZP kampányára és a Fidesz két forduló közötti magatartására, akkor gondban leszünk. Tehát ezt a distinkciót meg kell tennünk. Érdekes az is, hogy a negatív kampányt a közönség korábban mindig elítélte. Most másként viszonyult hozzá, mintha elfogadta volna, hogy szabad negatív kampányt folytatni.

 

– Az előző kérdést megtoldva: hogyan értékelhetjük azt a különbséget, amely a két oldalnak a köztéri szereplésekhez való viszonyát jellemzi. Orbán Viktor legalább kétszer annyi vidéki szereplést vállalt, mint Medgyessy Péter (legalábbis a kampányidőszakon belül).

 

– Nekem is az az érzésem, hogy az MSZP mintha lemondott volna a tömegmobilizáció eszközéről. Kérdés, hogy milyen megfontolásból alakult ez így. Az elképzelés az volt, hogy jobb, ha hagyjuk az ellenfelet negatív kampányba fordulni, mert ezzel ők a választókat el fogják ijeszteni maguktól. És anélkül, hogy nekünk bármit kellene tennünk, demonstráljuk azt, hogy mi nem folytatjuk ezt a stílust, mi demokratikusak, konszenzuálisak vagyunk és önmagában ezzel híveket szerezhetünk. Ennek a stratégiának a kiindulópontja az volt, hogy a magyar választó nem szereti a kilengéseket, és igazából nem is vonható a tömeghisztéria hatása alá. Nos, ez nem igazolódott be.

Nyilvánvaló, hogy Medgyessy Péternek legalább olyan intenzív kampányt kellett volna folytatnia vidéken, legalább annyi helyre el kellett volna mennie, és legalább olyan erővel fel kellett volna mutatnia azokat az információkat és programpontokat, amelyek a szimpátiát felé fordíthatták volna. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nagyon nehéz a negatív kampánnyal szemben védekezni. Nem volt könnyű helyzetben az MSZP, nem vett igénybe olyan eszközöket, amelyek hatásosanak bizonyultak volna. Majdnem a kormányzásba került ez a tudatosan vállalt passzivitás.

 

– Ez sokat elmond a folyamatok dinamikájáról is. Hiszen annál jobbra nem nagyon lehet menni, ahová Orbán a Testnevelési Egyetemen elmondott beszédével ment. Ennek során időnként már Mussolinire emlékeztető érvelések hangzottak el. (Eszerint egyfelől a nagytőke, másfelől a szocializmus a fő csapás iránya – mintha a Fidesz ezt megtehetné.) Ehhez képest úgy tűnt, hogy beválhat a nemzeti centrum a teljesen jobbra menő erőkkel szemben. Közben azonban a Fidesz sikeresen vett vissza a radikalizmusból (hit, remény, szeretet, összefogás emlegetésével), elejét véve annak, hogy magát egyértelműen a szélsőjobb mezejére helyezze.

 

– A Fidesz nagyon erőszakos kampányt folytatott a két forduló között, olyan elveket is felhasznált, amelyek korábban szóba sem jöhettek. Az, hogy tömeggyűléseket szervezett, teljesen új jelenség. A kettéosztottság már régóta megvan a magyar közéletben, sőt talán csak erősödni fog. Mégis úgy gondolom, hogy a dolog vidéken, és főleg a magyar Alföldön dőlt el.

Az, hogy a jobboldal maga köré tudta gyűjteni a szavazók tekintélyes részét, döntően két forrásból táplálkozott. Ha konkrétan megnézzük azokat a körzeteket, ahol átfordították az első fordulós eredményt (a baloldali többséget jobboldali többséggé), azt látjuk, hogy az ott kialakult jobboldali többség nem egy meggyőző többség. Egyértelműen arról van szó, hogy az első fordulóban részt nem vett szavazókat tudtak mobilizálni, másrészt pedig azt is vizsgálni kell, hogy az SZDSZ szavazótábora hogyan viselkedett. Már az elemzésnek a primer szakaszában is látható, hogy a fővárosban az MSZP-SZDSZ együttműködés lehatolt a szavazókig. Ezt mutatja Pető Iván győzelme, és hogy nagyon erős jobboldali körzetekben két százalékra meg lehetett szorítani a jobboldali jelöltet (pl. Balsai Istvánt). Az eredmények ott is szorosak voltak, ahol végül a jobboldal győzött. A fővárosban tehát ez a praktikus együttműködés működött. Ugyanakkor ez vidéken nem így volt. Számokkal igazolható, hogy az SZDSZ szavazói a második fordulóban vagy nem mozdultak meg, vagy a Fideszre szavaztak, de semmiképp sem jelent meg az MSZP támogatói körében az első fordulós liberális szavazótábor. Ugyanez jellemző még fokozottabb formában a Centrum Pártra. Ezt sokan úgy állították be, hogy legalább fele részben baloldali szavazótáborról van szó. Jelöltjeik sok esetben a baloldali jelöltek támogatását irányozták elő, de ez nem vált valóra. Sajátos a szerencsi példa. Itt az első forduló után nagy arányban vezetett az MSZP-s jelölt. A centrumos Kupa Mihály visszalépése nemhogy bebiztosította volna ezt a győzelmet, hanem végül mindössze két szavazaton múlt, hogy a szocialista jelölt, Szabó György nyert. Ha a Centrum szavazói többségükben valóban baloldaliak lettek volna, egészen másképp alakul az eredmény itt és más körzetekben is.

Meg kell tehát vizsgálni, hogy a szavazótáborok hogyan mozogtak a két forduló között. Úgy tűnik, hogy a nagyon erős jobboldali-szélsőjobboldali tömbbel szemben nincs esélye az MSZP-nek és az SZDSZ-nek külön a belátható jövőben. Meg kell tanulniuk nemcsak a parlamentben együtt dolgozni és kormányozni, hanem meg kell próbálniuk a szavazótáboraikra is olyképpen hatni, hogy azok közeledjenek egymáshoz. Hosszabb távon csak ez alapozhatja meg a baloldal és a liberélis centrum sikerét.

 

– A közvéleményt is foglalkoztatja – bár alapvetően szakmai kérdés –, hogy mit gondoljunk a Fidesz-MDF közös listáról. Sokan bizonytalanok voltunk, hogy végül is együtt kell-e számolnunk a Fideszt az MDF-fel, vagy külön. A törvény szerint a köztársasági elnöknek a legerősebb párt vezetőjét kell felkérnie kormányalakításra, és hogy ki a legerősebb, itt most attól függ, hogy külön számoljuk-e őket, vagy együtt. Ha külön, akkor az MSZP a legerősebb, ha együtt, akkor esetleg egy kisebbségi kormány alakítására is fel lehetett volna kérni Orbán Viktort.

 

– Nem létezik ilyen alkotmányos előírás, legfeljebb íratlan szabályról beszélhetünk. A magyar alkotmány ráadásul nem teszi lehetővé kisebbségi kormány megalakítását, legföljebb a fenntartását, ha a többség lemorzsolódik. A választási szabályok ebből a szempontból egyértelműbbek. Abból kell kiindulni, hogy a politikai mező jobboldalán két párt indult egy közös jelölő szervezettel. A két párt úgy döntött, hogy nem külön méretteti meg magát, hanem összeállít egy közös jelölőszervezetet, amely közösen állít jelölteket mind az egyéni választókerületekben, mind pedig a listákon. Vagyis egy pillanatig sem vált kétségessé az, hogy itt a két szereplő két önálló szereplő. Már csak azért sem, mert a megállapodásukba azt is belefoglalták, hogy az MDF külön frakciót hoz majd létre az Országgyűlésben. Az is látható, hogy itt két nem azonos súlycsoportba tartozó párt indult. A Fidesz fölénye megkérdőjelezhetetlen volt politikailag. Jogilag a bizonytalanság csak ott öltött testet, hogy ilyen esetben a két pártnak meg kell jelölnie, hogy a töredékszavazatok után az országos listáról milyen arányban szereznek mandátumot. Előzetesen nyilatkozniuk kellett, és eszerint kell eljárni a kiosztásban. Ezt a két párt nem tette meg, de van a törvényben egy olyan szabályozás, hogy ilyen nyilatkozat hiányában az osztozkodás mértéke 50-50 százalék. Ez biztosította egyértelműen, hogy az MDF bejut a parlamentbe. Az igazi kérdés az volt – és ezt az OVB eldöntötte, még mielőtt kiegészült volna a pártok által delegált tagokkal –, hogy nem kötelessége a két pártnak az állami támogatást is ugyanebben az arányban megosztani. Ez sajátos értelmezés, mivel fel lehet vetni, hogy a két dolog össze van kötve. A modellezett társadalmi támogatáshoz igazodnia kellene a költségvetési támogatásnak is. Az 50-50 százalék azt mutatja, hogy a két párt biztonságra törekedett, és nem lehetett kétségünk afelől, hogy melyikük jut be, és melyik nem.

Számunkra teljesen egyértelmű volt az, hogy a köztársasági elnöknek mérlegelnie kell, kinek ad megbízást kormányalakításra. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a két pártot külön kell kezelnie. Lebegtették ugyan ezt a kérdést, de teljesen egyértelmű volt, hogy a közös listákon Fidesz-túlsúllyal két párt indult. Nyilvánvalóan akkor is külön frakciót alakítottak volna, ha elérik a többséget. Az pedig, hogy a két jobboldali párt közös erővel több mandátumot szerzett, mint az MSZP, nem adott jogkört a köztársasági elnöknek arra, hogy Orbán Viktort jelölje meg miniszterelnökként. Ez ellentétes lett volna a választási eredményekkel. Szerencsére egy pillanatig sem merült föl. Világossá vált, hogy ha a köztársasági elnök nem a legnagyobb politikai erőnek adja a megbízást, akkor visszaél a hatalmával. Az első pillanattól világos volt, hogy a legnagyobb politikai erő a parlamentben az MSZP lesz.

 

– Valóban egyértelműnek hangzik mindez. Mégis nagyon sokan hangoztattak kifogásokat, csalásról is beszéltek, főként a MIÉP, amely bírósági eljárásokat is próbált kezdeményezni, többszáz helyen. Egyfajta hisztéria alakult ki, ami az eredmények megkérdőjelezésének miliőjét teremtette meg. Mit mond ez a demokratikus politikai kultúráról? Veszélyben van-e az intézményrendszer?

 

– Én egyszerűen a kiélezett versennyel magyarázom a kifogások nagy számát, és azt a tényt, hogy olyan nehezen tudják az egyik oldalon elfogadni a végső eredményeket. Ha nem kevesebb, mint egy százalék lett volna a különbség az MSZP és a jobboldali szövetség között, hanem mondjuk négy vagy öt, akkor nyilvánvalóan nem így merülnek fel ezek a kérdések. A szoros eredmény mobilizálta a csalódott embereket, vagy azok egy részét. Nem mindennapi események történtek. Az, hogy a MIÉP nem jutott be a parlamentbe, nagy jelentőségű fejlemény. Tudtuk persze, hogy ha magas lesz a részvételi arány a választásokon, akkor a MIÉP-nek kisebb az esélye a bekerülésre. Azt se felejtsük el, hogy az első forduló előtt az igazán izgalmas kérdés az volt, hogy mely pártok jutnak be a parlamentbe. Csurka István pártjában az időközi választási eredményekre támaszkodva azt állították, hogy tíz százalék fölötti a támogatottságuk. A pártvezér azonban túl korán jelentette be, hogy az első forduló után visszalépteti a jelöltjeit. Ezzel a saját esélyeit is nagymértékben csökkentette. Igaz – és itt visszautalnék az előbbi kérdésre –, az SZDSZ és az MSZP nagyon erős kampányt folytatott a MIÉP-pel szemben. Ezt lehet eltúlzottnak értékelni utólag, de azt gondolom, reális volt a veszély, mert a MIÉP veszélyeztette volna az uniós csatlakozási folyamatot. Különösen olyan választási eredmény esetében – és ettől nem álltunk nagyon messze –, amikor a MIÉP adta volna a kormányzati túlsúlyt. Bizony, ez olyan kompromisszumokra szorította volna a jobboldali kormányt, ami nagyon megnehezítette volna a csatlakozási tárgyalásokat. Azáltal, hogy a köztársasági elnök felszólította a polgárokat a részvételre, azáltal, hogy nagy kampány folyt a részvétel érdekében, végül is a MIÉP nem jutott be a parlamentbe. De csakis azért, mert a szavazótáborát nem tudta lényegesen növelni. A szoros küzdelem, a hasznos szavazat elve vitte el a MIÉP-től a választópolgárokat. Hogyha nem lett volna ilyen kiélezett a küzdelem a két nagy párt között, a MIÉP valószínűleg bekerül a parlamentbe, hiszen ettől nem volt nagyon messze.

Az igazi nagy eredmény az volt, hogy az SZDSZ bekerült. Ez pedig azzal együtt, hogy a MIÉP nem jutott be, még inkább felfokozta az érzelmeket. Rengeteg szélsőjobboldali szavazót mozgósított ez a fejlemény. A panaszok özöne mögött elsősorban ennek a sértődött szélsőjobboldali tömegnek az aktivizálódása áll.

A jobboldal vezetői a második forduló után beismerték ugyan a vereségüket, de úgy gondolták, hogy a mandátumeloszlást meg lehet talán fordítani. Olyan szoros volt a verseny, hogy elvileg nem volt kizárt, hogy jogorvoslatokkal több körzetben is változást lehet elérni, és ez a kormányzásra is kihathatott volna. Gondoljuk végig: ha csak hat választókerületben sikerül kierőszakolni az új választást, és ezekben mindben sikerül elérni a jobboldali győzelmet, akkor most nem a szocialisták alakítanak kormányt az SZDSZ-szel, hanem a jobboldal. A szoros eredmény megnövelte a panaszok számát, és azt a látszatot keltette, hogy a választási eredményeket érdemes megtámadni. Idén a korábbiaknál jóval látványosabb volt ez a jelenség. Ez már megkezdődött az ajánlási eljárásban is. Rávilágított ugyanakkor arra, hogy nagyon sok a hiba az eljárási törvényben. Például az ajánló cédulák esetében nincs meg a kellő garancia arra, hogy ezekkel a cédulákkal ne lehessen visszaélni. A szavazás lebonyolítása körül is volt jó néhány szabálytalanság. Az érvénytelen szavazatok minősítése például egy olyan kérdés, amely nagyon sok rejtett visszásságot takar. Épp a szerencsi körzet szavazatainak újraszámlálása mutatja, hogy milyen sok a bizonytalanság az eljárási szabályok között.

 

– Mindennek a csúcsa a pécsi joghallgató esete az SZDSZ töredékszavazataival.

 

– A pécsi joghallgató, Vecsernyés Sándor mögött feltehetően a Fidesz vezérkara állott. Ha nem is tudjuk ezt bizonyítani, nagyon erősen feltételezhetjük. Az, hogy a visszalépő jelöltek esetében esetleg meg lehet semmisíteni a töredékszavazatokat, és e javaslat mellett komoly erők is felsorakoztak (például két volt alkotmánybíró), súlyos problémáról árulkodik. Egy rádiónyilatkozatban az Alkotmánybíróság volt elnöke, Sólyom László is komolyan mérlegelhetőnek értékelte a beadványt. Nyilvánvaló, hogy a pécsi joghallgató agyából kipattanhatott ugyan ez a szikra, de a kidolgozását komoly intellektusok is segíthették. Emögött az az elkeseredettség is áll, amely a kormányzati pozíció elvesztésével hozható összefüggésbe. Választójogi szempontból a felvetés nyilvánvaló félreértésen alapult, csak a politikai motiváció tehette komollyá.

 

– Mennyire befolyásolja a kormányzás mechanizmusát és a parlament működését a tíz fős, igen csekélynek értékelhető többség?

 

– Talán meglepő, amit mondok. Nyugati példákból kiindulva, azt állíthatjuk, hogy a tíz mandátumos különbség majdnem kényelmes többséget biztosít. Az eddigi parlamentek igen nagy mandátumtöbbségekkel működtek, sőt 1994–98 között kétharmados többsége is volt az akkori kormányzó pártoknak. Ha belegondolunk, hogy ebben a ciklusban az egész magyar alkotmányos struktúrát át lehetett volna alakítani különösebb probléma nélkül, és hogy tulajdonképpen 1997-ig nem történt semmi (97-ben történtek aztán olyan kétharmados változtatások, amelyek az ellenzék támogatása nélkül születtek meg), végül is azt mondhatjuk, hogy ez a tízfős többség elfogadható és kényelmes. Ugyanakkor az is látható, hogy ez a helyzet konszenzuális politikára kényszeríti a koalíciós partnereket. Ezen azt értem, hogy kétféle magatartástípust kell nagyon határozottan felvenniük a kormánypártoknak. Egyfelől nagyon határozottan meg kell próbálniuk a frakciófegyelmet érvényesíteni a politikailag funkcionális kérdések mellett. Szankcionálniuk kell a parlamenti jelenlétet csorbító megnyilvánulásokat. A szavazásoknál lehetőség szerint jelen kell lenniük a kormánypárti képviselőknek. Ezt azonban már tapasztaltuk a Fidesznél is. Ahogy a Fidesz-többség olvadozott, ahogy a kisgazdák kivonultak vagy elfogytak a Fidesz mögül, a Fidesz is kénytelen volt nagyon keményen fegyelmezni a saját frakcióját, annak érdekében, hogy a kormányzó többség ne kerüljön veszélybe.

Egyfelől tehát a két pártnak fegyelmeznie kell a saját képviselőit, egy újfajta, kötöttebb stílust kell felvenniük, másfelől pedig keresni kell a konszenzuspontokat mindazokban a kérdésekben, amelyekben az ellenzékkel együtt lehet működni. Kulturális értelemben ez problémákat fog okozni, hiszen mind a liberálisok, mind a baloldal köreiben nagy hagyománya van az éles szembenállásnak. Nyilvánvaló azonban, hogy a politikai pártoknak készülniük kell a jövőre, és el kell tudniuk dönteni, hogy melyik a funkcionális viselkedési mód. A két párt nagyon egymásra van utalva. Úgy látom, hogy a gazdaságpolitikában semmiféle probléma nem lesz a két párt politikájának összeegyeztetésével, viszont jelentős feszültségek keletkezhetnek a szociálpolitikai kérdéseknél. Komoly problémát látok az egészségügyi kérdéseknél, ahol nagyon ellentétes a két párt filozófiája. Az MSZP-nek a hagyományos liberális gazdaságpolitikáját – különösen az uniós csatlakozásra való tekintettel – egy kicsit transzformálnia kell. Az uniós csatlakozás egy sor kihívást jelent. Végre, tizenkét év után bátrabban kell olyan baloldali értékek mellett kiállnia, amelyeket a korábbi kormányzási ciklusaiban nem tudott megvalósítani – részben persze a gazdasági szükséghelyzet miatt.

 

– Egyetlen kérdés ehhez: ha kormányválság nélkül meg is lehet úszni, el lehet-e kerülni az egy ciklus alatti négyszeri bizalmatlansági indítvány lehetőségét az új többség számára?

 

– Nemcsak bizalmatlansági indítványt kell beterjeszteni, hanem a kormánynak tényleg meg kellene változnia négyszer, hogy ez az alkotmányos formula alkalmazható legyen. De ennél fontosabbnak tartom, hogy a kormánytöbbség kezében mindig ott van az új választások kiírásának lehetősége. Egy dolgot fontosnak tartok hangsúlyozni. A Fidesz négyéves kormányzása nyilvánvalóan kihat az MSZP és az SZDSZ viselkedésére is. Sok mindent meg fognak merni tenni, amit nem mertek volna megtenni, ha nem lenne mögöttük egy négyéves Fidesz-kormányzás. A két oldal politikai kultúrája nyilvánvalóan hat egymásra. Miután nem légüres térben folyik a politizálás, ez markánsabb viselkedést fog kiváltani a másik oldalon is, de szelektíven. Hangsúlyozom, nagyon kemény négy évnek nézünk elébe, de ez nem jelenti azt, hogy a tízfős többség önmagában kormányválságot involválna. Ez attól is függ, hogy a fontos csomópontokban hogyan tudják a konfliktusokat feloldani. Nyilvánvaló, hogy az MSZP inkább lesz hajlandó együttműködni a Fidesz-MDF-fel, mint ahogy ez fordítva volt az elmúlt években. Lesz néhány nagyon kényes probléma, ahol nem lehet elkerülni az összeütközést. A családtámogatási rendszert például mindenképpen át kell alakítani. A felsőbb jövedelmi rétegeket támogató családpolitikát nem hagyhatja érintetlenül a kormány, s a változtatás óriási ellenállást fog kiváltani a másik oldalon. A Fidesz az elmúlt négy évben konfliktusvállaló magatartást tanúsított, s emiatt a közvélemény nem fogja zokon venni a hasonló eljárást az MSZP és az SZDSZ részéről sem. Ha a kormány megalakításában kompromisszumokra tudnak jutni – márpedig nincs más lehetőség –, a továbbiakban már könnyebb lesz a két párt tevékenységének az összehangolása. Ráadásul itt az a tény, hogy egy szakértő miniszterelnök áll a kormány élén, aki nem tagja sem az MSZP-nek, sem az SZDSZ-nek, megkönnyíti az egyeztetést. Medgyessy Péter el tud vonatkoztatni olyan befolyásoktól, amelyektől nyilván nem tudna eltekinteni, ha szorosabb pártkötődéssel rendelkezne. Így könnyebben tud majd nemet vagy megálljt mondani bizonyos törekvésekre, amelyek a kormány egységét veszélyeztethetik.

 

– Köszönjük az interjút.