„…olyan rendszert kellene fel­építeni, amely két dolgot kap­csolna össze: az evést a szabad­sággal."

(Lech Wałęsa)

A huszadik század nyolcadik évtizedének végén a Rzeczpospolita olyan országként tűnik elénk, amelyet aligha irigyelhe­tünk. A lengyel gazdaság katasztrofális állapota, a három számjegyű infláció, a 40 milliárd fölé duzzadt adósságte­her, az elszabaduló árak, az 1990-re prognosztizált 400 ezer-1 millió munkanélküli és a lakosság tömeges elsze­gényedése – beárnyékolni látszanak a Szolidaritás elmúlt évi győzelmeit. A közép-kelet-európai politikai földindulás következtében jelentősen csökkent a lengyelek iránti lelkese­dés, a küszöbön álló német egység pedig ismét skizofréniával fenyegeti a nagyhatalmak szorításában amúgy is érzékennyé vált lengyel politikai tudatot. Az ország televízióban és újsá­gok képein feltűnő politikusai hitelesen tolmácsolják honfitár­saik hangulatát: ritkán mosolyognak …

Miközben a tegnap még illegális Szolidaritás a kor­mányzás Lengyelországban cseppet sem édes ízével is­merkedik, a LEMP romjai között hatalomból kitaszított politikusok keresik új pártjaik alapköveit; a hivatalos szakszervezet (OPZZ) a korábbiaknál is hangosabb méltatlankodással szemléli politikai térvesztését; a katolikus egyház pedig – a rá jellemző észrevétlenséggel – a társa­dalom meghódítására készül.

Bár a közép-kelet-európai események a lengyel politikai porond főszereplőit sem hagyták érintetlenül, az 1988-89-es lengyelországi változások – s ez egyik sajátosságuk – alapve­tően belső indíttatásúak voltak. Éppen ezért, ha meg akarjuk érteni a lengyel átalakulás jellegét, érdemes röviden megis­merkednünk a főszereplők helyzetében bekövetkezett változásokkal is.

A nagy vesztes: a LEMP

A Lengyel Egyesült Munkáspárt az 1989-es év politikai válto­zásainak vitathatatlanul legnagyobb vesztese. Bukása látvá­nyos volt, de nem meglepő. A párt ugyanis már az 1970-es évek végére felélte többször is megkérdőjelezett legitimitásá­nak belső tartalékait. Sikertelennek és elhibázottnak bizonyul­tak modernizációs kísérletei, kimerültek a korábban alkalma­zott – elsősorban a hatalmi elit cseréjén és teljesítetlen re­formígéreteken alapuló – válságkezelési lehetőségei, a Gierek-vezetés gazdasági nehézségeit „ellensúlyozni" hivatott politikai engedmények pedig – lehetőséget biztosítva bizo­nyos ellenzéki szerveződéseknek – aláaknázták hatalmi pozí­cióit. 1980 őszén tulajdonképpen már csak a hatalom egy szűk csoportja nézett farkasszemet a szinte hetek alatt el­lenzéki egységbe tömörülő társadalommal.

Az 1980-81-es politikai helyzet azonban nem kínált életképes, kompromisszumos megoldást. A társadalmi tö­megmozgalom nyomása és a brezsnyevi vezetés fenyege­tése sarokba szorította a LEMP-et, a kiélezett szituáció pedig nem kedvezett egy koncepciózus reformszárny vezetésen belüli győzelmének. Ilyen körülmények között a párt csak az ellenzéket és a párthierarchiát egyaránt blokkoló nyílt erő­szakhoz menekülhetett (1981. december 13.). Bár a politika színpadára lépő tábornokok (Jaruzelski, Kiszczak, Siwicki) az akciót igyekeztek a legkisebb véráldozat árán végrehajtani, a „hadiállapot" (stan wojenny) bevezetése beárnyékolta a LEMP nyolcvanas éveit, lehatárolta a válság felszámolása ér­dekében tett lépéseit.

A lengyel gazdaság Nyugattól való függése és kiszolgál­tatottsága miatt a politikai konszolidáció (vagy ha pontosab­bak akarunk lenni: a hatalom és a társadalom között dúló mozgó háború állóháborúra való átváltozása) igen látványo­san zajlott. A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (WRON) 1982. december 31-i hatállyal felfüggesztette a rendkívüli ál­lapotot, majd 1983. július 22-én részleges amnesztiát hirde­tett, amely 1792 emberre terjedt ki. Ez alól azonban kivonta a Szolidaritás és az 1981 őszén feloszlott Munkásvédelmi Bi­zottság (KOR) elítélt vezetőit, akik száma – pl. Michnik 84-es letartóztatása révén – ezt követően is szaporodott. A szóban forgó személyek többsége 1984-ben szabadult véglegesen, de egyesek (pl. Michnik, Bujak, Lis) csak az 1986-os általános amnesztia alkalmával kerültek szabadlábra.

A nemzetközi elszigeteltség enyhítése mellett a politikai konszolidáció legfőbb célja a társadalom bizalmának vissza­szerzése volt, s ezt a hatalom – gazdasági eszközök hiányá­ban – csak politikai liberalizálással kísérelhette meg. E szán­déktól vezérelve, már 1981 decemberében létrehozta a Nem­zetmegmentés Állampolgári Bizottságait, de a rendkívüli álla­pot feltételeihez igazított népfront jellegű szervezetek – társa­dalmi érdeklődés híján – hamar elhaltak. A bizalmatlanság fa­lait még az 1982 végén létrejött Nemzeti Megújulás Hazafias Mozgalma (PRON) sem tudta áttörni, pedig a kormányzattal szemben viszonylag jelentős önállóságot élvezett, s a gazda­sági reform továbbvitelével kapcsolatban is a pártnál jóval progresszívebb irányvonalat fogalmazott meg. A PRON gaz­dasági kérdésekben tanúsított progresszivitása azonban nem számított különlegességnek – így nem is volt túl vonzó -, hi­szen a gazdasági és a kevésbé politika érzékeny társadalmi kérdésekről folytatott viták általában is szabadabbá, nyíltabbá váltak. A lengyel értelmiségi pedig – ha már tehette, s tenni akarta – vitakedvét szívesebben élte ki a hatalomtól távolabb eső, s így kevésbé ellenőrzött területeken: pl. az egyház kü­lönböző fórumain, az egyre szaporodó „független" vitaklubok­ban és szervezetekben – melyekre jobban odafigyelt a társa­dalom.

A LEMP módosítani kényszerült kapcsolatait az ún. sza­tellitpártokkal is (Egyesült Néppárt, Demokrata Párt). Míg a Néppárttal a gazdasági helyzettel szorosan összefüggő pa­rasztpolitika, a Demokrata Párttal a hatalom és az értelmiség közötti feszült viszony enyhítése követelt bizonyos korrekció­kat. Az oly sokszor demonstrált „új koalíciós-jelleg" mögött azonban a korábbi „szövetség" alapjai lényegében érintetle­nek maradtak.

A politikai konszolidáció látványossága ellenére sem bi­zonyult igazán hatékonynak. Bár a nyolcvanas évek Lengyel­országában viszonylag békésen élt egymás mellett hatalom és társadalom, az utóbbi lojalitásából az együttműködésre már nem futotta. Az ebből fakadó korlátok mellett a LEMP-nek magának is sikerült néhány jelentős akadályt gördíteni saját reformtörekvései elé. Ilyen volt például a párt ún. „középutas konzervativizmusa", nevezetesen az, hogy a rendkívüli álla­potot konszolidációs sikerként megélő pártvezetésen belüli „centrum" háttérbe szorította a „szélsőségeket", a kompro­mittálódott konzervatív vezetőket (pl. Olszowski, Kociołek) éppúgy, mint az egymás között is éles polémiát folytató refor­mereket (pl. Fiszbach, Rakowski). Ennek következtében a külvilág előtt „megfontolt" reformerként megjelenő „közép­utas" politikusokat az az arctalan, alsó- és középszinten 1948 óta szinte érintetlen pártapparátus tartotta kordában, amely az elmúlt évtizedek során tökéletesen elsajátította a reformok megtorpedózásának gyakorlatát.

A LEMP 1989-es bukásának egyik legfőbb oka azonban gazdasági sikertelensége volt. A párt vezetése 1982-ben, még a tábornokok védőszárnyai alatt, kísérletet tett a korláto­zott piaci viszonyok bevezetésére, de a magyar 68-hoz ha­sonlatos, ún. instrumentális reform – amely a gazdaság rend­szere helyett csupán az irányítás eszköztárában idézett elő némi változást – már kevésnek bizonyult a nyolcvanas évek gazdasági gondjainak megoldásához. A krónikus hiány elret­tentette a pártot és a kormányzatot a piaci viszonyok érvénye­sítésétől, a társadalom bizalmatlansága pedig az ár- és bér­mechanizmusok közé beépített fékek kiengedésétől. A veze­tés nem merte (talán nem is akarta) felvenni a harcot a mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatokkal és gazdasági lobbykkal, ideológiai konzervativizmusa pedig meggátolta abban, hogy például komolyan felkarolja a magánvállalkozások ügyét, vagy szembenézzen a munkanélküliség fenyegető veszélyé­vel. Bár az ország elszigeteltsége némileg csökkent, 1981 óta fennálló fizetésképtelensége miatt nem jutott jelentős külföldi hitelekhez. A konszolidációs kísérlet – anélkül, hogy megfé­kezte vagy akárcsak lassította volna a társadalmi hanyatlást, a terjedő elszegényedést – 1985-86 táján kifulladt, s a hata­lom ismét lépéskényszerbe került.

Az 1982-es gazdasági reform ún. második szakasza, amelyet a LEMP válasznak szánt a 85-86-os válságra, tulaj­donképpen már 1988 januári bevezetése előtt megbukott. A politikai szempontból inkább konzervatív, gazdasági tekintet­ben pedig túlságosan kompromisszumos reformtervet – amely néhány területen kétségtelenül tartalmazott előremu­tató momentumokat (pl. ár- és bérszabályozás, magánvállal­kozásokhoz való viszony, gazdasági apparátus leépítése) – nemcsak a lengyel közgazdászok illették kemény kritikával (mindenekelőtt következetlensége miatt), de az 1987-es no­vemberi népszavazáson a lakosság többsége is elutasította restriktív intézkedéseit. Kiderült, hogy a LEMP-nek a reform végrehajtásához már nincs elegendő hitele, hogy a társada­lom a párt felszólítására már nem hajlandó további áldozatho­zatalra. A referendum eredménye egy Lengyelországban rég bejáratott társadalmi képlet reneszánszát is előrevetítette: a megszorításokat követő bérharcokat, majd a hatalom részé­ről azok teljesítését. Minderre 1988 tavaszán és nyarán ke­rült sor.

A konszolidáció gyermeke: az OPZZ

A Szakszervezeti Szövetségek Összlengyel Megállapo­dása (OPZZ) a LEMP által vezérelt politikai konszolidáció gyermeke volt. A párt, amely erőteljesen ösztönözte a szakszer­vezeti mozgalom olyan újjászervezését, hogy az új érdekképvi­seleti szervek a közvetlen kompetenciájukba tartozó gazdasági kérdésekben viszonylag önállóak legyenek, de éberen őrködött afelett is, hogy ez ne válhasson a Szolidaritáshoz hasonló po­litikai önállósággá, kemény harcokat folytatott a szervezet megteremtéséért és népszerűsítéséért.

Az új szakszervezet szervezése már 1982 végén meg­kezdődött a munkahelyeken. Az erről szóló törvényt, amely nemcsak a szervezet tevékenységét szabályozta, de hatály­talanította a Szolidaritás és a Parasztszolidaritás 1981. május 6-i bejegyzését is, 1982. október 8-án fogadta el a szejm, s ezt követően a szakszervezetek ügye a politikai konszolidáció egyik igen fontos kérdésévé vált. A hatalomnak le kellett győz­nie a társadalom bizalmatlanságát, semlegesítenie kellett az illegális Szolidaritás bojkott-felhívását, s a sikert csak az új szervezetekben való magas részvételi aránnyal bizonyíthatta a külvilág számára. A LEMP kiterjedt propagandával, a helyi kormányszervek és vállalati igazgatóságok pedig különböző kedvezményekkel igyekeztek vonzóvá tenni az új szervezet­hez való tartozást. A siker nem is maradt el, már csak azért sem, mert a szakszervezet szinte kormányzati jogkörrel bírt néhány alapvető szociális kérdésben. Nemcsak az üdülések, a kedvezményes tüzelő elosztása felett diszponált, de döntő szava volt a bér- és a lakáspolitikában is.

1984-ben már sor kerülhetett a szakmai-ágazati struktú­rák megszervezésére, majd ez év novemberében – az ügy „koronájaként" – megalakult a szakszervezetek országos egyeztető testülete is. A szervezet elnöke, Alfred Miodowicz, tagja lett a LEMP KB politikai bizottságának. Úgy tűnhetett, hogy a hatalom sikerrel vette ezt az akadályt: az OPZZ 1987-re olyan 7 milliós tömegszervezetté nőtte ki magát, amely – vi­szonylag széles körű gazdasági önállósága ellenére – maxi­mális politikai lojalitást mutatott a hatalom iránt.

Az OPZZ és a LEMP szövetségének tartópillérein a hatalom sorozatos gazdasági hibái, illetve kudarcai okozták az első komoly repedéseket. A rohamosan romló életkörülmé­nyek mellett a szakszervezet vezetése egyre kevésbé volt ké­pes biztosítani a tagság hatalom iránti lojalitását, s egy idő után anakronizmussá vált az is, hogy a szociális feszültségek pusztán „gazdasági problémaként" vetődjenek fel. A hagyo­mányos szakszervezeti bérharc értelmetlennek bizonyult a hiánygazdaság viszonyai között; az árak és a bérek verseny­futása ugyanis csak az infláció gerjesztésében bizonyult haté­konynak, de sem a dolgozók elszegényedésére, sem a len­gyel gazdaság alapvető problémáira nem jelentett orvoslatot.

A győztes: a Szolidaritás

A Szolidaritás történetéről szólva a szakértők és a lengyel po­litizáló közvélemény többsége három (sőt, ma már egyre in­kább négy) fő fejlődési szakaszról tesz említést.

E felosztás szerint a „Szolidaritás" mint ideológia és mint egy viszonylag szűk értelmiségi csoport intellektuális moz­galma – már az 1970-es években megjelent. Megszületésé­nek időpontját legtöbben és leggyakrabban a KOR megalaku­lásához kötik (1976), bár azok, akik hangsúlyozni kívánják a mozgalom munkásjellegét – s elfogadják azt is, hogy már 1980 előtt beszélhetünk valamiféle „Szolidaritás"-ról – az ideológia gyökereit egészen az 1970-es decemberi megmoz­dulásokig vezetik vissza, a mozgalom kezdetét pedig a Tengermelléki Szabad Szakszervezetek (WZZW) Alapító Bizott­ságának létrejöttében vélik felfedezni (1978).

A kezdetekről kialakult vita jól szemlélteti a Szolidaritás alapvetően kettős indíttatását. Míg ugyanis kétségtelenül igaz, hogy a KORnak és a különböző ellenzéki csoportok köré tömörülő értelmiségieknek döntő szerepe volt a tár­sadalmi ellenállás ideológiájának kialakításában és for­málásában, éppúgy vitathatatlan az is, hogy a Szolidaritás létrejöttének legalább ilyen elengedhetetlen feltétele volt a lengyel munkásság válságokban megedződött és egyre fejlettebb formákat öltő önszerveződési képessége. Ah­hoz azonban, hogy Közép-Kelet-Európa legnagyobb és leg­szervezettebb ellenzéki mozgalma megszülethessen, még egy feltételnek teljesülnie kellett: hogy e kettő találkozzon és összekapcsolódjon.

A nagy pillanat 1980 őszén következett be, amikor a Szo­lidaritás a három legfőbb sérelemre – az osztály-, a nemzeti és vallási ellentétekre – apellálva mozgósítani tudta a hatalom ellen a lengyelek többségét, s szinte hetek alatt hatalmas és dinamikus társadalmi mozgalommá vált. Rendkívüli dinamiz­musát és tömegbefolyását az biztosította, hogy támadása – amely bár három különböző területen, de egyidejűleg indult – az ellen a pártállam ellen irányult, amely egyszerre teste­sítette meg a legfőbb munkaadót (osztálykonfliktus), kép­viselte a társadalom által nemzetidegennek tekintett kul­turális értékrendet (nemzeti konfliktus), s ruházta fel ma­gát – a marxizmusra hivatkozva – szinte szakrális tulaj­donságokkal (vallási konfliktus).

A dinamizmuson és a tömegbefolyáson kívül azonban a közös és egyidejű harcnak más fontos következményei is vol­tak, olyanok, melyek lényegében előrevetítették a Szolidari­tás 1981-es átmeneti vereségét.

A politikai porondon elsősorban (bár nem kizárólag) ön­igazgató szakszervezetként megjelenő mozgalom ugyanis olyan különböző társadalmi csoportokat, ellenzéki szer­vezeteket fogott össze, amelyeknek más körülmények között nem sok közük lett volna egymáshoz. Így például a nacionalista, piłsudskiánus jelszavakkal nyilvánosság elé álló Független Lengyelország Konföderáció (KNP) éppúgy a Szolidaritáshoz tartozott, mint a hatalommal értelmes komp­romisszumot kereső, demokratikus értékeket hordozó KOR, vagy e kompromisszumokat különböző megfontolásokból el­utasító radikálisok (pl. Gwiazda), ill. szélsőségesek (pl. Rulewski) – hogy csak a legmarkánsabb, egymással is élénk vi­tában álló irányzatokat említsük. Jelentős problémaként vető­dött fel az is, hogy a mozgalom – épp tömegbefolyásának megtartása, ill. erősítése érdekében, valamint sokszínűsé­géből fakadóan – túl sok konfliktust volt kénytelen felvál­lalni egyidejűleg, s ez – bár kétségtelenül növelte népsze­rűségét és saját erejébe vetett hitét – a sarokba szorított hatalmi elitet elrettentette és visszatartotta a kompro­misszumoktól. A hatalommal való összeütközés intenzitását csak fokozta és látványosabbá tette, hogy a Szolidaritás ön­igazgató jellegéből (s tegyük hozzá: a hatalom irányította tájé­koztatás egyoldalúságából) fakadóan számos helyi, nem egy­szer marginális konfliktus is országos jelentőségű problé­mává duzzadt (gondoljunk csak Rulewski bydgoszczi bántal­mazására 1981. március 19-én), ami szintén a kompromisszumot kereső – s mindkét oldalon fellelhető – erők ellen ha­tott. Mindezek következtében a Szolidaritás a valóságosnál jóval radikálisabb mozgalomként jelent meg nemcsak a ha­talom, de jórészt a külvilág szemében is, bár kétségtelen, hogy fennállásának másfél éve során ténylegesen is radikalizálódott, s a Wałęsa vezette mérsékeltek egyre nehezebben tudták féken tartani a szélsőségeseket.

Bár 1981. december 13-át követően a Szolidaritást ille­galitásba kényszerítették, majd betiltották, s tömegmozgalmi jellegét is elvesztette (ez utóbbit mindenekelőtt a katonai for­dulattal szembeni tehetetlensége és egy, a helyzetre adekvátan reagáló, a társadalom számára is vonzó program hiánya miatt), mégsem sikerült teljességgel felszámolni. A mozgalom második vonalbeli aktivistái és azon vezetői ugyanis, akiknek ekkor sikerült elkerülniük a letartóztatást és internálást (pl. Bu­jak, Frasyniuk) már a szükségállapot idején megkezdték a szakszervezet illegális hálózatának kiépítését. Ennek ered­ményeként már 1982 áprilisában létrejött a Szolidaritás ideig­lenes országos bizottsága, amely ezt követően egészen 1987-ig, a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottságának megalakulásáig irányította és koordinálta a föld alá kényszerí­ted szervezet aktivistáinak munkáját.

Annak, hogy a Szolidaritás illegális szervezete kiépülhe­tett és az 1980-as évek folyamán megerősödhetett, legalább négy olyan alapvető oka volt, melyekről feltétlenül említést kell tenni. Egyrészt: a társadalom többségének megmaradt a Szolidaritással szembeni szimpátiája, annak ellenére, hogy a szükségállapot bevezetését követően e szervezet hitele is jelentősen csökkent, s 1980-81-es népszerűségét és tömegbefolyását még napjainkra sem sikerült visszasze­reznie. Másrészt: a Szolidaritás 1981 decembere után is fennmaradt, mint egy széles körű intellektuális mozgalom és magatartásforma, s hatása nemcsak az egyre szaporodó füg­getlen szervezetekben és vitaklubokban volt érzékelhető, de „megfertőzte" a sajtót, a tömegkommunikációt, az oktatási in­tézményeket, a tudományos műhelyeket, sőt – bizonyos szempontból – még az állami hivatalok egy részét is. Harmad­részt: a Szolidaritás, épp a legnehezebb időszakokban, rend­kívül nagy publicitást kapott Nyugaton, s ez jelentősen korlá­tozta a lengyel hatalmi elit e szervezettel szembeni fellépésé­nek lehetőségét. (A Szolidaritás melletti nyugati kiállás csúcs­pontjaként Lech Wałęsa 1983-ban Nobel-békedíjat kapott.) S végül a negyedik, valójában a legfontosabb okként, a LEMP konszolidációs kudarcát kell megemlíteni, amely a társada­lom jelentős tömegeit 1988 elejére újra a Szolidaritás tábo­rába sodorta.

A nagy közvetítő: az egyház

A lengyel társadalomban rendkívüli tekintélynek örvendő ka­tolikus egyház – Európa legnemzetibb, legkonzervatívabb és legpolitikusabb egyháza – az elmúlt 40 év során alapvetően kettős politikai szerepet töltött be. Míg a konszolidáltabb idő­szakokban mindvégig opponálta a hatalmat, a társadalmi krí­zisek idején – megakadályozandó egy robbanást, ill. a válság kiszélesedését – mérséklőleg lépett fel, s bár felvállalta a tár­sadalom jogos követeléseit, de igyekezett közvetíteni ha­talom és társadalom között. Nem volt ez másként 1980-81-ben sem, amikor az egyház – a lengyel Karol Wojtyłát tudva a pápai trónon – minden korábbi időszaknál nagyobb tekin­téllyel léphetett a politika színpadára.

A Szolidaritás – jóllehet laikus, az egyháztól független szervezetként jött létre – már megszületésének első pillanatá­tól a mozgalom egyik legfőbb szövetségesének tekintette a klérust; s viszont – az egyház is támogatta a társadalmi tö­megmozgalmat. Ez nemcsak külsőségekben nyilvánult meg (pl. a gdanski sztrájkok idején a hajógyárban felállított oltár; a Wałęsa zakójának hajtókáján mindig látható Jasna Góra-i Madonna képe stb.), de legfőképp abban, hogy a Szolidaritás és Wałęsa legszűkebb tanácsadóinak körében már a kezde­tektől ott találjuk az egyházhoz igen közel álló értelmiségieket (pl. Mazowiecki, Cywiński, Wielowieyskí), akik a KOR képvi­selői mellett talán a legnagyobb hatással voltak a Szolidaritás politikai irányvonalának alakítására. A másik oldalon ugyan­akkor közismertek azok az 1980-81-ben igen gyakori tárgya­lások, melyeket a lengyel püspöki kar különböző képviselői (csúcsszinten: Wyszyński és Glemp) – leginkább a konfliktu­sok megoldásának érdekében közvetítve – az állami és párt­vezetéssel folytattak, többnyire eredményesen.

A Szolidaritás és az egyház szövetsége nem volt egyol­dalú. Míg Wałęsáék jelentős tömegeket és hatalmas szellemi hátteret nyertek az egyház támogatása révén, a mozgalom a korábbiaknál jóval nagyobb, új minőségű szabadságot harcolt ki az egyház és a lelkipásztori tevékenység számára, amely lényegében a szükségállapot bevezetését követően is fenn­maradt. E szabadság birtokában az egyház nemcsak a Szoli­daritás ellenzéki szerepének egy részét volt képes átvenni, de aktívan támogathatta az illegalitásba kényszerített szakszer­vezetet is.

Az 1988-as sztrájkmozgalmak

1988 tavaszán és nyarán a hatalomnak 1981 óta nem tapasz­talt sztrájkhullámmal kellett szembenéznie: először a februári áremeléseket (élelmiszer, üzemanyag 40%; posta, távközlés, közlekedés 60-100%; lakbér 50%) és a zloty 40%-os leérté­kelését követően, majd a kormány által kilátásba helyezett és részben bevezetett rendkívüli intézkedések (ár- és bérstop; vállalati önállóság felfüggesztése; gyorsított csődeljárás; a szakszervezeti jogok korlátozása stb.) hatására. Fontos hangsúlyozni, hogy a társadalmat irritáló intézkedések, ame­lyek a LEMP által vezérelt gazdasági reform második szaka­szának részét képezték, gazdasági értelemben alapvetően indokoltak voltak.

Bár 1988 tavaszával és nyarával kapcsolatban joggal be­szélhetünk sztrájkmozgalmakról – megjegyezve, hogy tünte­tésektől és szórványos munkabeszüntetésektől a szükségál­lapot bevezetését követő évek sem voltak mentesek -, hangsúlyozni kell, hogy e mozgalmak mérete (a sztrájkokban részt­vevő dolgozók száma) és kiterjedtsége (a sztrájkoló üzemek száma) messze elmaradt az évtized eleji válság megmozdu­lásaitól, amelyekkel oly sokszor hasonlította össze őket a köz­vélemény. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a sztrájkok többsége ún. okkupációs sztrájk volt (melynek során akár száz ember is megbéníthatja egy sokezres üzem munkáját), végképp megdől az oly sokszor hangoztatott analógia.

Jelentősen módosult a sztrájkok társadalmi megítélése is. Míg 1980-81-ben a lengyelek túlnyomó többsége pozití­van, illetve toleránsán viszonyult a Szolidaritás szervezte megmozdulásokhoz, jogosnak és korrektnek ismerve el a munkásság követeléseit, az 1988-as április-májusi sztrájko­kat – egy hivatalos lengyel közvéleménykutatási adat szerint – a megkérdezettek 50%-a értelmetlennek és indokolatlan­nak tartotta, 56% pedig nem tekintette általánosnak.

Másfelől az OPPZ és a Szolidaritás szervezte sztrájkok mellett figyelmeztető jelként tűnt fel egy, a korábbiaknál radi­kálisabb irányzat is. A sztrájkok és tüntetések egy részének motorját ugyanis olyan – a Szolidaritás nevében és zászlaja alatt fellépő – fiatalok alkották, akik 7-8 évvel ezelőtt még csak az iskolák padjaiból figyelhették a „nagy generáció" 1980-81-es küzdelmeit; akiket távlatilag is kilátástalan helyzetük e ge­nerációnál jóval vadabbá és militánsabbá tett; akik – nem követve 1 millió külföldre menekülő társuk példáját – Len­gyelországban maradtak, de – elutasítva az „önkorlátozás" doktrínáját és Wałęsa vezető szerepét – saját, új, „harcoló" Szolidaritásuk megteremtéséért léptek a politikai küzdőtérre.

Az 1988-as megmozdulások mérete, fogadtatása és jel­lege egyértelműen jelezte, hogy a lengyel társadalom 1980­-81-es egysége az évtized végére felbomlott, s ennek kon­zekvenciáit a politikai porond főszereplőinek is le kellett vonni.

Az OPZZ: egy sajátos konklúzió

Bár a hivatalos szakszervezet a 88-as sztrájkok egy részének felvállalásával megkísérelte demonstrálni a LEMP-től és a kormányzattól való „függetlenségét", a „nagy fordulat" nem következett be. Az OPZZ továbbra is alapvetően gazdasági problémaként kezelte a szociális feszültségeket, s nem sike­rült kitörnie az inflációgerjesztésben is szerepet játszó (bár azért önmagában felelőssé nem tehető) bérkövetelések ör­dögi köréből. Az is kiderült, hogy a Miodowicz vezette szak­szervezet nincs egyedül az érdekvédelem porondján. A kon­kurencia megjelenése, s különösen a Kiszczak-Wałęsa találkozóval meginduló párbeszéd, igen érzékenyen érintette a szervezetet, mert fenyegetővé vált annak veszélye, hogy tag­jai tömegesen lesznek hűtlenek hozzá. A lépéskényszerből az OPZZ ismét a „harciassághoz" menekült. Egyrészt lemon­dásra kényszerítette a Messner-kormányt, másrészt mindent elkövetett a LEMP és a Szolidaritás párbeszédének (ill. a be­tiltott szakszervezet újraengedélyezésének) megakadályozá­sára, majd amikor ez már értelmetlenné vált, olykor a szociális demagógiára emlékeztető követelésekkel próbálta meg túlli­citálni a vetélytársat. (Ilyen volt például azon igénye, hogy a béreket automatikusan igazítsák a mindenkori inflációhoz.) Mindez azonban már nem akadályozhatta meg sem a Szoli­daritás legalizálását, sem saját politikai térvesztését.

A LEMP válasza: a Szolidaritás elismerése

A Szolidaritás újraengedélyezése kapcsán az elemzők – igaz: más-más fontossági sorrendben, s olykor egymásnak is el­lentmondva – négy döntő okról tesznek említést. Viszonylag egységes a véleményük abban, hogy a betiltott szakszerve­zet legalizálásának egyik legfontosabb oka Lengyelor­szágnak, ill. a lengyel gazdaságnak a nyugati kormányok­tól való függése volt, amelyek többek között ezt szabták egy lojálisabb pénzügyi együttműködés feltételéül.

Közel sem tulajdonítanak ilyen egységesen fontosságot annak, hogy a Messner-kabinet. bukását követően a kor­mányon és a pártvezetésen belül is előtérbe kerültek a re­formerők, s jóllehet tevékenységük már nem akadályozhatta meg a LEMP központi hatalomból való kitaszíttatását, de a Szolidaritással megindított párbeszéddel, a nemzeti kerek­asztal létrehozásával, s bizonyos reformlépésekkel – biztosí­tották a politikai átmenet békés jellegét.

Igaz ugyan – s ez a reformereket bíráló elemzők egyik érve -, hogy a Rakowski-kormány gazdasági reformkezde­ményezései (a vállalkozási szabadság és a szektorsemleges­ség törvénybe iktatása, a minisztériumok 1/3-os csökkentése) nem változtattak a gazdaság katasztrofális helyzetén; hogy bizalomerősítő intézkedései (pl. a külföldi utazások könnyíté­se, 1918. november 18-nak nemzeti ünnepként való elisme­rése stb.) és a politikai pluralizmus párt általi elfogadása (1989. január) nem csökkentették jelentősen a társadalom LEMP-pel szembeni bizalmatlanságát – mégis, s ezt el kell is­merni, az első lépéseket jelentették a piacgazdaság és a plu­rális politikai rendszer megteremtése felé.

Vitathatatlan az is – s így a másik érv -, hogy e lépések bátortalanok és sok tekintetben következetlenek voltak: a vál­lalkozási szabadság elismerése mellett növekedett a vállalko­zók adóterhe; az irányítási szervezet reformját nem követte ún. személyi reform, így az apparátus továbbra is erős kon­zervatív lobbyk hatása alatt maradt; a politikai pluralizmus el­fogadására pedig csak több mint féléves, nem egyszer drámai párton belüli harc után került sor -, de érdemes néhány körül­ményt mérlegelni.

Az egyikről, a hatalmat körülvevő bizalmatlan légkörről már többször szó esett. Legalább ilyen erős korlátot jelentett – jóllehet más oldalról – a kb. 350.000 fős nómenklatúra makacs ellenállása is. Nem lényegtelen annak tudatosítása sem, hogy a LEMP-en belül mindig is törpe kisebbséget alkottak a re­formerők, a válságok során ugyanis a liberális és reformérzékeny csoportok vagy elhagyták a pártot, vagy kizárat­tak onnan. Nem volt ez másként 1980-81-et követően sem. Végül érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy az említett lé­péseket a Szolidaritás mértékadó vezetői is méltányolták, s ami talán még ennél is többet mond – méltányolják ma is.

Az újraengedélyezés harmadik és negyedik fő okát egy­ségesen magához a Szolidaritáshoz kapcsolják az elemzők. Míg azonban egy részük – talán választási győzelme, majd hatalomra kerülése miatt – elsősorban 1988-as megerősödé­sének tulajdonít döntő fontosságot, mások épp azt hangsú­lyozzák, hogy a szakszervezet legalizálására részben azért kerülhetett sor, mert a sztrájkok idején kiderült: tömegtámoga­tása már nem a régi.

Annak, hogy a LEMP csak 1989. február 6-án ült le a nemzeti kerekasztalhoz, hogy több mint fél évet késlekedett, a politikai pluralizmus értelmezéséről folyó párton belüli vita volt az egyik legfontosabb oka. A legalizálás problémája ugyanis 1988 őszétől tulajdonképpen már csak formális kérdés volt, nem így azonban az, hogy milyen minőségben kerül a kerek­asztal mellé, majd a politikai porondra a Szolidaritás: szak­szervezetként vagy ellenzékként? Az április 5-én aláírt megál­lapodások ez utóbbit látszottak alátámasztani, noha tartal­mazták a szakszervezet újraengedélyezését is.

A Szolidaritás: a legalitás dilemmái

Bár a Szolidaritás 1988-ban ismét társadalmi tömegmoz­galomként jelent meg a politikai porondon, közel sem mu­tatkozott olyan egységesnek mint 1980-81-ben. Az eltelt évek elmélyítették és újakkal egészítették ki azokat a mozgal­mon belüli törésvonalakat és problémákat, amelyek már az évtized elején is érzékelhetőek voltak. Ezek közül a leglénye­gesebbekkel érdemes vázlatos formában megismerkednünk, mert közelebb visznek a Szolidaritás 1988-89-es lépéseinek és jelenlegi helyzetének megértéséhez.

A mozgalom képviselői közötti egyik lényeges nézetkü­lönbség a Szolidaritás jellegével függ össze, vagyis azzal, ki miként tekint a Szolidaritásra. Míg ugyanis az ún. szindikalisták (pl. Gwiazda, Jurczyk, Rulewski, Bujak, Walentynowicz) – jóllehet különböző intenzitással – a Szolidaritás szakszerve­zeti jellegét hangsúlyozzák, mások (különösen Michnik, Kuroń, Geremek) elsősorban olyan politikai mozgalomnak tekin­tik, amely akár kiindulópontját, alapját képezheti Lengyelor­szág jövőbeni pártjainak.

Ha a hagyományos politikai irányzatok szerint próbáljuk meg csoportosítani a Szolidaritás vezetésében található sze­mélyiségeket – feltételezve természetesen, hogy reprezen­tánsai a mozgalomban résztvevő vagy a mozgalomhoz kap­csolódó rétegeknek – ugyancsak színes palettát kapunk. Az említett szindikalisták mellett ugyanis a szociáldemokrácia nyugat-európai típusának (pl. Michnik, Geremek, Kuroń) és a kereszténydemokráciának a képviselőit (pl. Mazowiecki, Wielowieyski) éppúgy megtaláljuk, mint a liberális közgazdasági iskola (pl. Balcerowicz, Paszyński, Palka) vagy a nemzeti vo­nal reprezentánsait (pl. Moczulski). S akkor még meg sem említettük a Parasztszolidaritás, a Független Főiskolás Szö­vetség (NZS) vagy a szélsőségességéről ismertté vált Har­coló Szolidaritás (Solidarność Walcząca) képviselőit.

A mozgalmon belüli törésvonalak egy harmadik, igen lé­nyeges dimenzióját képezik a különböző territoriális közpon­tok, amelyek – épp a Szolidaritás önigazgató jellegéből faka­dóan – igen nagy önállósággal rendelkeznek. Ezek közül fel­tétlen említést érdemel a Szolidaritás szakszervezeti felleg­vára, Gdansk (itt tevékenykedik pl. Gwiazda, Lis), a Varsó környéki ún. Mazowsze-Szolidaritás (Buják), amelyek orszá­gosjelentőségű központoknak számítanak, de Szczecin (Jur­czyk) és Bydgoszcz (Rulewski) is, melyek viszont épp a köz­ponttól eltérő politikájukkal hívták fel magukra a figyelmet.

Bár a Szolidaritás vezetése az újraengedélyezés kap­csán – eltekintve a szélsőségesektől – szinte valamennyi irányzat érdekeit képviselni kívánta, a kialakult helyzetben nem tehette ezt csorbítatlanul, s ez élénk vitákat váltott ki a mozgalmon belül.

Mindenekelőtt rendkívül problematikusán vetődött fel a Szolidaritás szakszervezeti jellege. Az ország gazdasági helyzetében ugyanis a szociális követelések egy jelentős ré­sze értelmetlenné és irreálissá vált, s a 88-as sztrájkok idején az is kiderült, hogy a lakosság többsége sem tekinti reális megoldásnak a követelések és a sztrájkok erőltetését. A moz­galom vezetésének tehát – ha fenn akarta tartani tömegbefo­lyását, s mellesleg józan politikát kívánt folytatni – tompítani kellett a szakszervezeti harcok élét, módosítani jellegüket; ezt viszont a szindikalisták fogadták megbotránkozással, mond­ván: a vezetés „politikai" szárnya lepaktált a hatalommal.

Ugyancsak nagy felzúdulást váltott ki a mozgalmon belül, hogy a LEMP-pel való tárgyalások során – lévén a Szolidari­tás még illegális – Wałęsa tulajdonképpen egymaga választ­hatta ki tanácsadóit és a kerekasztal résztvevőit, amiben so­kan – tegyük hozzá joggal – a demokrácia arculcsapását lát­ták. Sőt olyan hangok is hallatszottak, hogy a nemzeti kere­kasztalnál (amely kétségtelenül inkább kétoldalú, semmint kerek volt) egy új hatalmi elit formálódik. A bírálókkal vitat­kozva, akik különösen megbotránkoztatónak tartották a parla­menti mandátumok előzetes felosztását, Wałęsa viszont azt hangsúlyozta, hogy a Szolidaritásnak sikerült kiharcolnia a bérindexálást, és azt is, hogy a szakszervezetet 1981-es, füg­getlen és önigazgató formájában legalizálják.

Összességében azonban vitathatatlan, hogy 88-89 for­dulóján a Szolidaritás „politikai" szárnya, politikai mozgalom jellege erősödött meg leginkább. Jóllehet a Szolidaritás veze­tése tudatosan is törekedett erre (lásd pl. a Wałęsa mellett mű­ködő ún. Állandó Állampolgári Bizottság 1988. december 18-i létrehozását), döntő oka volt az is, hogy a LEMP rendkívül hosszú időn keresztül elzárkózott az új politikai pártok enge­délyezése elől. Ennek következtében cseppet sem volt meg­lepő a Szolidaritás elsöprő választási győzelme, hiszen – már-már szinte populista pártként – egyedül testesítette meg azt az ellenzéket, amely 1989 Lengyelországában eleve győ­zelemre ítéltetett.

Azon sem igazán csodálkozhatunk, hogy a kommunista hatalommal való „kollaborálás" vádjával megbélyegzett ún. szatellitpártok – a LEMP vereségét, s még inkább a társadalmi közhangulatot látva – a Szolidaritáshoz pártoltak, hatalomra segítve ezzel Kelet-Európa első nem kommunista veze­tésű kormányát, hiszen politikai népszerűségük és befolyá­suk csökkenését csak ily módon remélhették mérsékelni.

(Inprecor)

Politikai pillanatkép: 1990

Több mint háromnegyed évvel a Mazowiecki-kabinet megala­kulását követően még ma is gyakran felvetett kérdés: kié a ha­talom Lengyelországban? A lassan sztereotípiává váló vá­lasz, hogy: a Szolidaritásé, tetszetős ugyan, de számunkra – ez talán az eddigiekből is kiderült – túl általános. Emellett az elemzők számos olyan körülményre hívják fel a figyelmet, me­lyek megkérdőjelezni látszanak a Szolidaritás sokak által em­legetett egyeduralmát.

Közismert, hogy a Mazowiecki-kormány olyan nagykoa­líciós kabinetként jött létre, amelyben miniszteri tárcához ju­tott a Szolidaritás (12 miniszterrel), az Egyesült Néppárt – közismertebben: parasztpárt – (4), a LEMP (4), a Demokrata Párt (3) és Krzysztof Skubiszewski személyében egy pártonkí­vüli is. Bár a kabinet e koalíciós formáját – jóllehet más-más megfontolásból – szinte valamennyi jelentős lengyel politikai erő támogatta, s üdvözölték az európai kormányok is, már a kezdetektől hallatszottak a Szolidaritás engedékenységét bí­ráló hangok. Kétségtelen tény, hogy a nemzeti egységkor­mányban a különböző pártoknak juttatott miniszteri posztok számaránya sokkal inkább az előre megkötött politikai komp­romisszumokat tükrözte, semmint a tényleges erőviszonyokat.

A bírálók azonban szeretnek megfeledkezni arról, hogy a megegyezések mögött a tényleges politikai erőviszonyok is keményen érvényesültek. Az agonizáló LEMP már csak afféle „csendestársként" került a kormányba. Minisztereinek kooptálását tulajdonképpen csak két, bár komoly dolog indokolta: egyfelől, hogy a lengyel hatalmi központban a belügyminiszté­rium és a hadsereg a Szolidaritás számára bevehetetlen szi­getnek bizonyult, másfelől pedig az, hogy az állami bürokrácia erősen kötődött a LEMP-hez, s már csak az apparátusi pánik elkerülése érdekében is demonstrálni kellett a párt kabinetben való részvételét. Ahhoz pedig, hogy a Kiszczak vezette belü­gyi és a Siwicki irányította nemzetvédelmi tárca mellett to­vábbi két gazdasági terület (külkereskedelem, közlekedés­szállítás) is a LEMP kezébe kerüljön – a közös gazdasági fele­lősség elve alapján – maga a Szolidaritás ragaszkodott, s ez, Lengyelország katasztrofális gazdasági helyzetének ismere­tében cseppet sem volt meglepő. A közös gazdasági felelős­ség elvét egyébként a koalíció valamennyi tagjával szemben érvényesítette a Szolidaritás.

A „lengyel kompromisszum" kritikusainak figyelmét az is elkerüli, hogy a LEMP felbomlását követően a hivatalosnak te­kintett utódpárt, a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája (SdRP) – mivel a volt LEMP-miniszterek közül senki sem lé­pett be az új formációba – már nem tagja a kormánykoalíció­nak. A szétesett párt volt miniszterei közül a két tábornok ma elsősorban a hadsereget igyekszik képviselni a végrehajtó hatalomban (egyre kevesebb sikerrel), míg a gazdasági posz­tok élén álló volt LEMP-tagok – Święcicki és Wielądek – a kor­mány liberális gazdaságpolitikáját látszanak követni. Az egy­kori LEMP-vezetés élcsapatából ma már tulajdonképpen csak Jaruzelski, Siwicki és Kiszczak birtokol tényleges hatalmat, bár ezt is módszeresen és határozottan nyirbálja a szejm és a kormány.

Az ún. szatellit-pártok kormányon belüli helyzete valami­vel jobb, de ez sem túl irigylésre méltó. A Demokrata Párt pozí­cióit és súlyát igen látványosan tükrözik a párt számára jutta­tott miniszteriális reszortterületek (belkereskedelem, posta­ügy, Tudományos és Műszaki Fejlesztési Bizottság), amelyek nem igazán nevezhetők kulcspozícióknak. Emellett a demok­raták manőverezési lehetőségeit jelentősen korlátozza az is, hogy pártjuk – mindenekelőtt „kollaboráns" múltja miatt, de az új demokratikus irányzatok megjelenése következtében is – meglehetősen népszerűtlen a lengyel választópolgárok körében. Az időközben Lengyel Néppárt-"Újjászületés" (PSL-,,O") névre keresztelkedett parasztpárt esetében vala­mivel jobb a helyzet, hiszen a környezetvédelmi és az egész­ségügyi minisztérium mellett két fontosabb tárcát is magáé­nak mondhat, a mezőgazdaságit és az igazságügyit. A párt kabinetbéli pozícióit azonban két dolog jelentősen gyengíti: egyfelől, hogy időközben több parasztpárt is alakult (a PSL és a PSL-Solidarność") amelyek – a parasztpártok közötti egyre erőteljesebb egységtörekvések ellenére – jelenleg még ko­moly konkurenciát jelentenek számára; másfelől pedig, hogy, az utóbbi időben a kormány parasztpolitikája igen éles társa­dalmi kritikában részesül.

A nemzeti egységkormány alapvető politikai arculatát a Szolidaritás (pontosabban: a Szolidaritás és az egyház koalí­ciójának) liberális és kereszténydemokrata képviselői hatá­rozzák meg, jóllehet a mozgalom politikai szárnyának több irányzata is képviselteti magát a kabinetben. A miniszteriális kulcspozíciók túlnyomó többségét azonban az említett két irányzat birtokolja. Háromnegyed éves működés után azon­ban ma már a kormány Szolidaritás-képviselői sincsenek iga­zán kedvező pozícióban, hiszen a Balcerowicz-féle gazda­sági „sokkterápia" alaposan kikezdte a kabinet kezdeti nép­szerűségét. Az infláció üteme ugyan némileg csökkent, s a pi­acok is feltöltődtek, de az elszabaduló árak következtében lengyelek milliói süllyedtek a létminimum alá vagy kerül­tek annak közelébe. A nyugati tőke beáramlásához fűzött remények mind ez ideig beteljesületlenek maradtak, s a

csomagterv egyik alappillérét képező privatizációs program is igen nehézkesen halad. Ma már szinte biztosnak látszik, hogy az év közepére ígért „minikonszolidáció" első eredményeire még jó ideig várniuk kell a lengyeleknek. A „gazdasági siker" késlekedésével párhuzamosan egyre hangosabban hallat­szanak a Mazowiecki-kormányt bíráló hangok, s nem csupán a társadalom, a szakszervezetek (Szolidaritás, OPZZ) és a politikai vetélytársak (pártok és mozgalmak) részéről, de a ka­binet eddig legfőbb bázisát képező Parlamenti Állampolgári Klubból (OKP) is, amely a LEMP felbomlását követően a par­lament legerősebb frakciójává vált.

A Szolidaritás szejm-képviselőit tömörítő OKP ugyanis napjainkra több irányzatra bomlott, szinte a kiismerhetetlenségig összekuszálva a lengyel parlament erőviszonyait. Míg tagjainak egy része az új pártalakulatokhoz igyekszik csatla­kozni, mások az OKP-n belüli politikai irányzatok párttá formá­lásán fáradoznak. Az OKP parlamenti pozícióit ma még bizto­sítja az a tény, hogy bár az utóbbi két év során nagy számban jelentek meg új pártok a lengyel politikai porondon, a többpárti struktúra mégis kezdetleges Lengyelországban. A LEMP utódpártjai közül az SdRP szinte teljesen elvesztette politikai befolyását (a LEMP volt parlamenti képviselőinek mindössze töredéke lépett át az új formációba), a volt párt kisebbségét tö­mörítő Szociáldemokrata Unió (USd) pedig – jóllehet vezető­je, Fiszbach, tagja az ún. balközép árnyékkormánynak – új politikai arculatának kialakításával bajlódik.

1989 folyamán – akárcsak hazánkban – Lengyelország­ban is újjáéledtek az ún. történelmi pártok, így pl. a balközép árnyékkormányban ugyancsak szereplő Lengyel Szocialista Párt (PPS), a jobbközép árnyékkormányban képviseletet nyert kereszténydemokrata Munkapárt (SN), a háború előtt jelentős erőnek számító Nemzeti Párt (SN), vagy az ún. füg­getlenségi pártok közé sorolt Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN), amely még a Moczulski vezette KNP-nél is „nemze­tibb".

S végül egy utolsó probléma. Jóllehet csendben és csep­pet sem látványosan, de megkezdődött a LEMP-hez kap­csolódó nómenklatúra lecserélése is. A Szolidaritás – persze vigyázva arra, nehogy a személycseréknek kampányjellege legyen – sorra megszabadult a számára elfogadhatatlan ve­zetőktől az állami bürokrácia legfelsőbb szintjein: kezdetben csak a minisztériumokban, majd a LEMP szétesését követően a vajdaságokban is. A legtöbbször csak a kinevezésekből ér­zékelhető „tisztogatás" napjainkra már az olyan kritikus terü­leteket is elérte, mint a belügyminisztérium, a biztonsági szol­gálat vagy a diplomáciai képviseletek. Sőt, épp mostanában érkeznek olyan hírek, hogy a köztársasági elnöki székben is személycserére kerülhet sor. Bár az új vezetés a mai napig hangsúlyozza, hogy a kádercseréket fokozatosan (pl. alacso­nyabb beosztásba helyezéssel, átszervezésekkel, az idősebb generáció nyugdíjazásával) és differenciáltan mérlegelve (a szakmai szempontok figyelembevételével) kívánja megolda­ni, a meghirdetett elvek – s ez már ma is látszik – várha­tóan erősen sérülni fognak. Hiszen például szinte bizonyosra vehető, hogy az előrehozott helyhatósági választások alkalmával (1990. május) a régi rendszer helyi vezetőit töme­gesen mozdítja majd el a lakosság, s figyelmeztető jel az is, hogy a kádercsere számos területén – legkirívóbban talán a külképviseleti kinevezéseknél – a sokszor hangoztatott szakmai megfontolásokat már ma is háttérbe látszanak szorítani az „új elvbarátság" szempontjai.

A Szolidaritás tehát – felzárkózva Közép-Kelet-Európa más társadalmaihoz – a lengyel politika kulcspozíciónak el­foglalására készül. Ha azonban nem lesz képes előrelépni a gazdasági válság felszámolása területén, könnyen előfordul­hat, hogy új parlamenti választások kiírására kényszerül, s akkor újra felvetődik majd a kérdés: kié a hatalom Lengyelor­szágban?

(Inprecor)