Az állami beavatkozással kapcsolatos viták – a politikacsinálók műhelyeiben s esetenként a szakirodalomban is – a „több" vagy „kevesebb" kormányzat, az „erős" vagy „gyenge" állam, a „kicsi" vagy „nagy" állami apparátus körül zajlanak. Az összevetés viszonyítási alapjai azonban eleve bizonytalanok, a lehetséges meghatározások intuitívek, és a szóbajöhető meghatározások nagymértékben kultúrához, nemzeti politikai hagyományokhoz kötöttek.
Az „erős" állam fogalma leggyakrabban az állam autonómiájával kapcsolódik össze. Egyes meghatározásokban az „autonómia" az állam „erejével", „hatalmával" lesz egyenértékű. Eszerint az erős állam (az autonóm állam!) működésének tervezésénél képes a társadalomban megfogalmazódó különböző igények, programok lényegi figyelmen kívül hagyására. Annál „erősebbnek" fog tűnni az (állam)hatalom, minél nagyobbak az e programok mögötti erők és minél hatásosabban tud ezekkel szemben az állam ellenállást tanúsítani (vagyis nem ezek, hanem a saját prioritásait megvalósítani). E kulcsot követve vizsgálják az államot a neomarxista szövegek is. Itt az állam „viszonylag autonóm", ha – adott kérdések kapcsán – le tudja küzdeni a civil társadalmat domináló tőkés csoportok ellenállását. Vagy, másként fogalmazva: az autonóm állam felülkerekedik bármilyen gazdaságilag vagy társadalmilag meghatározó osztállyal kialakuló érdekkonfliktusban (Skocpol, 1985, 4).
A Kádár-korszak értelmezésében és értékelésében meghatározó annak (párt)állami jellege. Lebontásában is kulcsszerepe volt azoknak a törekvéseknek, amelyek az állam túlsúlyos szerepében találták meg a negatív hatások, a működési zavarok, a (tovább)fejlődésképtelenség legfőbb okait. De miként bárhol Közép-Kelet-Európában, az államszocializmusok utáni korszakban is központi kérdés marad a „mire való az állam" kérdése, hiszen ezen országok gazdaságét, társadalmi szervezetét még sokáig éppen az állami szerepvállalásnak a nyugatitól eltérő mértéke is jellemzi, mint ahogy meghatározó volt ez abban is, hogy e régióban – a történelmi előzmények kényszerítő hatása folytán is – államszocializmusok jöttek létre. Így a Kádár-korszak fennállásának, elő- és utóéletének kérdésében is központi fontosságú az állam szerepének vizsgálata, melyhez, úgy véljük, igen jó segítséget nyújthatnak többek között az itt olvasható tanulmány elméleti-fogalmi eszközei is.
Ugyancsak termékenyek lehetnek a szerzőnek azok a gondolatai, amelyek a centrum-perifériaelméleteket, ill. a modernizáció és a függés ezzel kapcsolatos elméleteit próbáljak rendszerbe foglalni, felvázolva ezzel a Magyarország közelmúltjában és jövőjében egyaránt meghatározó alternatívák természetét is, s egyúttal közvetve reflektálva is az Eszméiéi korábbi számaiban közölt világrendszer-elméleti tanulmányokra is, elhelyezve azokat a kérdés igen összetett, a világrendszer-működés mind több elemére figyelő irodalom egyre terebélyesedő erdejében. (A szerk.)
Másrészt ugyanakkor semmi okunk azt hinni, hogy azok az államok – amelyekben az államot ellenőrző politikai csoport ugyan saját prioritásait követi, de azok nagyobbrészt egybevágóak a társadalom meghatározott érdekcsoportjainak értékeivel, s ezért a domináns csoportnak nem kell ellenállást leküzdenie – gyenge, vagy korlátozott autonómiájú államok lennének. S talán kijelenthetjük azt is, hogy az állam társadalmi támogatásának formája és mértéke az autonómiától független alapdimenziónak tekinthető. Ha a társadalmi támogatottságot és az autonómiát tekintjük a két kiinduló paraméternek, és tudjuk (ez empirikus közhely), hogy ezek adott helyzetekben nem egyszerre és nem egyforma intenzitással fejeződnek ki, akkor jelenlétük illetve hiányuk kombinációi tipizálhatóvá teszik az „erős-gyenge" állam dichotómiát is.
Mindezt, bármennyire leegyszerűsítő is, egy kétdimenziós mátrixszal szemléltethetjük:
|
Az állami autonónia szintje | ||
magas |
alacsony |
||
A társadalmi támogatás szintje |
magas |
aktivista (erős) állam |
reagáló állam |
alacsony |
független állam |
gyenge állam |
A kirajzolódó államtípusok nemcsak elméleti osztályozások, hanem jól kezelhető „public choice"modellekben is megjeleníthetőek.
Jelen dolgozatunkban a hiányos társadalmi támogatottságú és alacsony autonómiaszintű gyenge állammal nem foglalkozunk (bár sok vonatkozásban, ambícióitól függetlenül pillanatnyilag a magyar állam ilyennek tekinthető). Ilyen paraméterek között egy ambiciózus átalakítási programmal színre lépő állami apparátus tartósan amúgy sem működhet. Következésképpen, ha a változások generálásában a köztisztviselői kar az (egyik) döntő pozíciót tartani akarja, bármilyen átfogó akciósor előfeltételévé lesz, hogy a kormányzatnak e modelltől el kell mozdulnia. A független modellnek léteznek tekintélyuralmibb és demokratikusabb válfajai. A modernizáció különböző időszakaiban ez az államtípus – mindkét változatában – jelentős szerephez juthat. Gyakorlatias megfontolásokból viszont a továbbiakban alaposabb vizsgálat alá az aktivista és a reagáló modelleket fogjuk venni.
A bemutatott tipológia azonban számos további kérdést is felvet. Miként változnak a társadalmi támogatottság változó mértékétől függően (a demokratikus államrenden belül) az állami prioritások érvényesítési technikái? Milyen államtípusok milyen szituációkban milyen fontosságot tulajdonítanak annak, hogy milyen mértékű akcióik társadalmi támogatottsága? A társadalmi támogatás változásai hogyan változtatják meg (egyáltalán, mikor változtatják, s mikor nem) az állami cselekvési programokat? Az állami és társadalmi csoportokban megfogalmazott preferenciák széttartó voltából következően az államnak mekkora a hajlama (játéktere) különböző kulturális környezetekben az eredeti programok módosítására? Elvben széttartó prioritások esetében milyen állami apparátusok maradnak autonómak, s melyek cselekvési tere szűkül majd össze? Igaz-e, hogy a tekintélyuralmi rendszerekben a „független" modell a leggyakrabban előforduló politika-változat? Lehet-e egy demokratikus állam is olyan „erős" (még ha nyilvánvalóan más eszközökkel él is), mint egy tekintélyuralmi rendszer?
E kérdések megválaszolására első közelítésben az államot adaptációs mechanizmusain keresztül vizsgáljuk. Az állam legkülönfélébb akciói ugyanis felfoghatók külső vagy belső kihívásokra születő válaszlépésekként; s így az állam sikeres voltát is mérhetjük az eredményesen feldolgozott kihívások hányadával. Az állam által feldolgozott külső és belső hatótényezők egyenlegéből következően sajátos adaptációs stratégiák is elkülöníthetők.
Ugyanakkor, a külső és belső kihívások szerinti felosztás (és az abból levezethető tipológiák, lásd Rosenau, 1988, 38-43) csak egy lehetőség az állami politikák különböző irányokban történő felbontására. Hiszen, míg itt az államról, annak autonómiájáról egyfajta egészként értekezünk, nem felejthetjük el, hogy a legtöbb esetben (s demokratikus államalakulatokban majdnem mindig) az állami autonómia frakcionált; erősebben rajzolódik ki egyes területeken, halványabban másokon. Világosabban megfogalmazott érdekei (és ebből következő szakpolitikái) vannak bizonyos szférákban, és engedékenyebb más vonatkozásokban. Egyes relációkban erős, másokban pedig gyenge államként viselkedik. Érdekes, bár többnyire még kevéssé kutatott kérdések bukkannak elő a különböző működési filozófiájú államszegmensek határterületein.1 Az állam autonómiája nincs az állam egy meghatározott strukturális alkotórészébe beültetve. Sőt, épp a fentiekből következően időben is változik. Egyes helyzetekben határozottan és erős kontúrokkal érvényesül, másokban elpárolog. Az autonóm állami cselekvés szerkezeti potenciája – a kormányzati elitek összetételével, azok beállítódásainak áthangolódásával, a szervezetek átalakulásával és a nemzetközi rendszeren belüli erőátrendeződéssel összefüggésben – időben is átalakul. Az osztályozási sémák kínálta autonómia-modellek inkább csak meghatározott környezetben vizsgálandó lehetőségek.
Végül is az adaptációs stratégiák mögött az állami autonómiát hordozó döntéshozó csoportok szubjektivitásának összetevői rajzolódnak ki (a társadalomban megfogalmazódó problémák felismerési készsége az államapparátusban, a köztisztviselők önképe a mögöttük felsorakoztatható támogatásról, konfrontációs stratégiák az igazgatásétól eltérő prioritások kezelésénél, az apparátus hitei arról, hogy az általuk befolyásolandó területen adott bemeneti (input) lépéseknek milyen hatékonyságú kimenetei támad(hat)nak.
Mindezekből „puha" politika-jellemzők egy csokra rendezhető össze. E puha változók az állam általános strukturális keretei és az egyes konkrét akciók közötti sávban működnek. Néhány ezek közül – képlékenység; az akciók elszigeteltsége, körülhatároltsága; az állami politika rugalmassága és sebezhetősége – alapjellemzői egy általános autonómiakoncepciónak is. A képlékenység és a sebezhetőség negatívan, az elszigeteltség és a rugalmasság pozitívan kapcsolódik az állam autonómiájának kiteljesedéséhez.
A képlékeny államok preferenciáik megfogalmazásánál érzékenyek a megnyilvánuló társadalmi érdekek kifejeződései iránt, és ezek hatására saját programjaikat is hajlamosak módosítani. Szélsőséges esetekben az apparátus egyszerűen teljes egészében magáévá tesz, sajátjaként fogalmaz meg valamilyen, az igazgatási apparátuson kívül megszületeti programot. Persze a nem (vagy csak minimálisan) képlékeny állam sem hanyagolja el teljesen a társadalmi hatásokat. Amíg azonban a képlékeny állam ezeket az impulzusokat értékkörnyezetükkel együtt hasznosítja, és programelemként emeli át saját cselekvési lehetőségei közé, addig a nem- vagy csak kevéssé képlékeny változat ezeket csak információként használja, adatforrásként, nyersanyagként kezeli és hozzárendeli saját értékeihez.
Az állam képlékenységéhez két strukturális változó kötődik; az állami apparátus összefogottságnak mértéke és az állam belső differenciáltsága (Nordlinger, 1987, 373). A keményen összefogott állam(apparátus)ban a köz(szak)igazgatásban dolgozó szakértők pályájának, karrierjének túlnyomó része az igazgatási szervezeteken belül épül. Az apparátus felső szintjei is nagyobbrészt belülről töltődnek fel. A szolgálati idő hossza fontos jutalmazandó értékké válik.
A lazán összefogott szervezetek (egyik) fontos ismérve ezzel szemben, hogy a karrierminták ezekben a szervezetekben nyitottabbak. Az ilyen apparátus tagjai ide-oda vándorolnak az igazgatási szféra és a „államin" kívüli szférák között.
A képlékenységre hat az állam differenciáltságának foka is. A differenciált állam szakértőkre épít, és éppen szervezeti sokrétűségéből következően bizonyos értelemben „korpuszkulus", felduzzasztott. Az ilyen nehézkes, „testes" állam pedig hajlamos saját preferenciáinak felerősítésére. A különböző kérdésekkel kapcsolatos szakpolitikák kidolgozására létrejövő bizottságok, irodák, munkacsoportok, kiküldött ideiglenes testületek tömegében kialakuló szervezeti rutinok, kapcsolatok, kiharcolt alkupozíciók bizonyos mértékig abszolutizálódnak, maguk is befolyásos politikaalakító elemmé válnak.
Az állam elszigeteltségének fog almán azt értjük, hogy milyen mértékű az állam környezetfüggősége. A teljesen elszigetelt (a társadalomtól elzárt) állam csak egyfajta társadalmi viselkedési módra: a rendpártéra reagál. A rosszul körülhatárolt államnak ugyanakkor állandóan valamilyen aktív támogatásra (kampányokra, referendumokra, támogató tüntetésekre) van szüksége. Az elszigeteltség különböző változatai nagyobbrészt egy változóval magyarázhatók, ti. azzal, hogy az állam miképpen helyezkedik el egyfajta kohéziós-dihéziós tengelyen (Nordlinger, 1987,376). Az elszigeteltség és a kohéziófok között kétfajta összefüggés is szembetűnik. Egy kohezív államban az apparátus tagjai addig a fokig gazdálkodnak közösen egymás erőforrásaival, ameddig ezáltal növekszik függetlenségük az államon kívüli aktorokétól. A megosztott (dihezív) államban a külső aktorok játéktere az állammal szemben olyannyira kedvező, hogy többnyire sikerül megakadályozniuk a tisztviselői karon belüli lehetséges szövetségek létrejöttét (vagyis ki tudják játszani az apparátus különböző részeit egymás ellen).
Az állam rugalmasságán itt a sajátjáétól eltérő (esetenként azzal szembehelyezkedő) nézetek, értékek rendszerbe integrálásának képességét értjük. A nagy rugalmasságú állam a vele szemben megfogalmazódó ellenállást jól tudja kezelni. Az ilyen állam köztisztviselői felkészültek a társadalom különböző csoportjaiban születő értékpreferenciák átalakítására, módosítására, sajátjaikhoz illesztésére (vagy legalább is azt hiszik, képesek minderre). A rugalmatlan, vagy kis rugalmasságú állam apparátusa ezt a szerepet képtelen ellátni.
Az elemzett szerkezeti változók – a differenciáltság és a kohézió – jól magyarázzák az államok eltérő rugalmasságát. Az erősen differenciált állam igazgatási szakértői az ellenvélemények közömbösítésénél vagy integrálásánál egy sajátos semleges érvelésmódot használva gyakran a szaktudás különböző típusaira hivatkozva – jó kiinduló helyzetben vannak.
A dependens állam mozgástere
Az államok és szakpolitikáik nyilvánvalóan másként működnek, más mandátummal rendelkeznek a gazdaság, a politika, tudomány és a technológia fejlesztés nemzetközi központjaiban és másként a perifériákon. Miután a továbbiakban technológiapolitikai forgatókönyveink felrajzolásánál ennek a különbségtételnek kiemelt jelentősége lesz, mindenekelőtt jelezni kell saját olvasatunkat a centrum-periféria kérdésről. Nálunk a fogalom mindenekelőtt Wallerstein és követőinek világrendszer (World system-elméletein keresztül honosodott meg. A centrum-periféria kérdés azonban egyrészt nem teljesen új találmány: a klasszikus gazdaságföldrajz „centrális helyek" elméletétől kezdve Perroux, Hirschman, Deutsch gazdasági és politológiai nagyelméleteiben az 50-es (vagy később a norvég Rokkan-iskola politikai szociológiájában a 60-as) években már számos vonatkozásban előbukkan. Másrészt gondot okoz ezekben az elméletekben az is, hogy társadalomfejlődési vagy legfeljebb történelemfilozófiai kérdésekből – amikor egyes térségek konkrét besorolására vagy legalább is elhelyezésének konkrét értelmezésére kerülhetne sor – értékprobléma lesz. Sokan úgy vélik, ha működési területük, országuk, kultúrkörük ilyen vagy amolyan osztályozásban perifériának minősül, akkor ez a „lepontozó" jelző őket is minősíti, következésképpen a „perifériának" minősítés ki(és megkerülendő. Jelen szövegünk igyekszik a centrumperiféria, dependencia, „alulfejlettség" szavak minden érzelmi színezetét elkerülni.
A központokat és a perifériát három dimenzió mentén különíthetjük el; eltérő szerkezeti jellemzőik vannak, eltérő javak kerülnek cserére a központok és a periféria között. Végül, különbözni fognak közöttük az interakciós minták is.
Mindezzel együtt, a vonatkozó szakirodalom valamennyi ága a központokat kedvezményezett, a perifériákat gyengén fejlett, hátrányos helyzetű régióként írja le. A perifériák gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenziv termékekkel (Wallerstein, 1983. 30), szerkezetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált (Hechter, 1975. 9), életszínvonaluk és életminőségük alacsonyabb (Rokkan and Urwin, 1983, 3). A perifériák kulturális importőrök is. Társadalomszerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hiányoznak, világképük saját miliőjükben reked. A központokban inkább a csúcstechnológiák jelenléte, a dolgozónkénti nagy fajlagos beruházási hányad, szakképzett munkaerő jelenléte és a politikai és katonai hatalmi jelleg lesz meghatározó.
A cserekapcsolatok e régiók között – már a felsorolt szerkezeti különbségekből is következően – egyenlőtlenek. A perifériák alacsony fajlagos értékű termékek exportőrei, nyersanyag- és félkésztermék-kiszállítók és berendezés-importőrök. A perifériák a nemzetközi piacokon általában információ- és tudásvásárlók.
Az interakciós minták a központok és a periféria között meglehetősen szigorú szabályokat követnek (Galtung, 1971. 89-91). A közvetlen kapcsolatok egy központ perifériái között minimálisak. A periféria különböző tartományai egymással is a központon keresztül érintkeznek, más központ perifériáira pedig a központok egész hálózatán keresztül jutnak csak el.
A központ-periféria rendszerek vizsgálatában jól megkülönböztethető egy neoklasszikus és egy neomarxista vonulat. A neoklasszikus felfogás dolgozatai a szakirodalomban a neomarxista szövegekhez (például Wallerstein, Burawoy, Massey, Amin, Frank írásaihoz) képest kisebbségben vannak. A társadalom, gazdaság, politika elkülönülését, sőt, egyes esetekben autonómiáját tételező neoklasszikus víziókkal szemben2 a neomarxista vizsgálatok a három szféra kölcsönös függőségét, s azon belül egyfajta gazdasági meghatározottságát hangsúlyozzák. Piacképük nem természetesen kiegyensúlyozott, hanem nagymérvű fluktuációval és jelentős egyenlőtlenségekkel terhelt. Míg a neoklasszikus modellek a központok jólétét a nemzetközi munka- és piacmegosztásból vezetik le, és az ott felhalmozott profitot a vállalkozók természetes nyereségének ismerik el, addig a neomarxista írások a központok eredményeiben a perifériáról elvont értéktöbbletet mutatják fel. A piacelvű világgazdaság mintáinak globális diffúziójából következően a munkaerő ellenőrzési mechanizmusai a központokban és a perifériákon eltérnek egymástól (Wellhofer, 1988, 291). A központ és a perifériák közötti munkaerő-működési (munkaerőpiaci) különbségek, a „termelés politikája", ahogy ezt Burawoy (1985, 123-28) nevezi, kiemelkedően fontosak. Ebben a szerkezetben a területi munkamegosztást elsősorban a tőke stratégiai menedzseri megfontolásai, s kevésbé a természeti környezet, vagy az esetleges szállítási költségek fogják meghatározni. Ha régebben „a földrajz strukturálta a tőkét", most fordítva működik ez a viszonyrendszer „a tőke strukturálja a földrajzot" (Smith, 1984. 116).
A periféria államának szerepkörét, fejlesztési és ezen belül technológiával kapcsolatos lehetőségeit, az alulfejlettség (fejletlenség?) felszámolásában adódó feladatait két nagy gondolati modell; a modernizáció és a dependencia megközelítési módjai rajzolják ki. A magyar szakirodalom-gyakorlatilag már jó évtizede – lényegében minden belső kritika nélkül, szinte egyöntetűen a modernizációs felfogást használja.
Sajátos tudásszociológiai anomáliának is tarthatjuk a modernizációs elmélet ezen magyarországi (és bár kisebb mértékben, de általánosabb kelet-európai) térfoglalását. A szociológia nemzetközi hálózataiban – legalábbis a hatvanas évek vége óta – két megfontolásból szokták használni ezt az elméletet. Egyfelől a modernizációs paradigmát általában saját civilizációjuk alapértékeire, gazdaságuk tőkeerejére utalva használják a központok szakértői. Másfelől azok is ezt a paradigmát követték, akik saját, eddig megtett fejlődési pályájuk utólagos lineáris értelmezésére építettek. Mindezek a szerzők általában centrista, vagy konzervatív irányzatokhoz tartoznak. A perifériákról nem igen ismerünk számottevő szociológiai iskolát, rangos mestert, aki azt állította volna, hogy régiója számára valóban szabadon választható és valószínűsíthető megoldást jelentene a központok fejlődési modelljeinek ismétlő követelése.
A nyolcvanas évek magyarországi modernizációs irodalma ebben az értelemben a nemzetközi mintához mérve két vonatkozásban is anomália. Először is, sajátos módon mesterségesen homogenizálja a társadalmi teret – elismeri ugyan a helyi sajátosságokat, de rögtön azt is posztulálja, hogy az univerzális fejlődési modelleknek elvben ebben a specifikus térben is hatniuk kell. Sőt, még azt is állítja, hogy a felszámolandó helyi „különút" legfőbb alapproblémája éppen az, hogy ezeket a mintákat nem hagyja érvényesülni. Másodszor, ezt a felfogást – némi habozás után – az államszocialista rend politikai elitje is a magáénak ismerte el (vagy legalább is tolerálta), mert az egyrészt keretet kínált saját történelmi szerepének egyfajta értelmezéséhez, másrészt a kívánatos változások fokozatos, evolúciós útjának felrajzolásával olyan jövőt sejtetett, amely ezen, aktuálisan pozíciókat birtokló korporatív elitek (tanulóképes része) számára is helyet ígért.
Annak, hogy a globális rendszer e furcsán izotrop, a központok és a perifériák szabadsági fokát összemosó víziója oly szembetűnő népszerűségre tett szert, valószínűleg két további oka is volt. 1. A nyolcvanas évek Kelet-Európájában, a világgazdaságtól elszigetelt, stagnáló szovjet rendszer perifériáján a szakértők is idealizálták a globális rendszert. Miután átélték kirekesztettségüket, s közvetlen információjuk sem volt a világrendszer belső folyamatairól, az elemzésekhez többnyire a tennivalók, a normatív elméletrészek felől jutottak el, mindez elég logikusan vezetett a vizsgált rendszerek mesterségesen homogenizált felfogásához. 2. Másrészt Közép-Kelet-Európa önképében nem volt ott igazán a tartós periférikus létre „kárhoztatottság"perspektívája sem. Ha a régió hosszabb időszakon át lényegében változatlan kulturális, gazdasági peremjellegét a modern történettudományi irányzatok elismerték is, a normatív társadalompolitikai közgondolkodás a Duna medence lehetőségeit az utolsó másfél évtizedben potenciálisan „központképesnek" látta. Ennek a képességnek a kifejtése útjában – az uralkodó hitek szerint – csak a konzerválódott államszocialista rend és a szovjet függőség állott. Ennek felszámolásával a térség – e modell szerint – rövidebb-hosszabb átmeneti, adaptációs periódus után elfoglalhatja természetes helyét az európai magban; a Központ részévé válhat.
E gondolati séma tulajdonképpen kizárja, vagy legalább is nem gondolja végig azokat a fejlődési változatokat, amelyek a régiót az új feltételek között is, a „kapukon belül", a nemzetközi munkamegosztás szerves részeként is tartósan perifériaként kezelik. Kissé leegyszerűsítve, a modernizációs modell ily módon megfogalmazott előfeltevései szerint az államszocialista, Szovjetunióhoz kötött világ felszámolásával megszűnik az a specifikum is, amely eddig a Központ játékszabályainak e térségbeli érvényesülését gátolta.
A modernizáció mű-univerzalizmusa
A társadalmi modernizáció eredeti elméletei végül is a korábbi társadalmi-gazdasági fejlődéselméletből eredtek, és a „nyugati" társadalomfejlődés tapasztalatait kísérelték meg teoretikus keretekbe rendezni.
Az elmélet teoretikus elődeitől örökölte meg a „modem"és a „hagyományos" fogalompárját. A modernizációs elméletek a társadalmat „szerves egészként" fogják fel, amelynek növekedési fázisai vannak: születés, érés, bomlás. E dichotóm társadalomkép őse Tönnies Gemeinschaft-Gesellschaft felfogása (amelyből a premodern társadalmak az első, a modernek a második formációval lesznek azonosak).3 E felfogás azonban a modernizációt olyan értelemben is univerzálisnak tekintette, hogy úgy vélte, a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a XVII. és XIX. század között kialakult, majd mintaként más térségekbe Is szétsugárzó társadalomszervezési modell az egyetlen lehetséges és kikerülhetetlenül követendő változat valamennyi régió és kulturális közeg számára.
Történetileg ez a fejlődő országoknak ajánlott társadalompolitikai vízió, amely magát a fejlődést a demokratizálódás és racionalizáció egyfajta keverékeként fogta fel, arra a hitre épült, hogy a nyugati társadalmak „sikertörténetének" alapja a „liberális" társadalmi, politikai és gazdasági alapértékek egyfajta konszenzusa volt. E paradigma – szinte vetélytárs nélküli – uralma azonban valamikor a hatvanas évek közepén véget ér (Leonard, 1990, 103). (A háború utáni két évtized tapasztalatai, ezt azért ismerjük el, szállítottak igazoló anyagot a modernizáció szakírói számára. A nyugat-európai rekonstrukció a központban és a latin-amerikai „Prebisch-boyok"4 – most már tudjuk, hogy ideiglenes – sikere a periférián valószínűsíthették a modellt). A hatvanas évektől kezdődően a perifériák fejlődő társadalmai növekvő konfliktusok övezetébe kerültek; de társadalmak mozgósítottsága és pillanatnyi gazdasági teljesítőképessége jól láthatóan széttartott, s a helyi elitek (és talán központbeli protektoraik is) a megoldást – egy időre – éppenhogy nem a liberális alapértékeknek megfelelő stratégiákban, hanem az állam represszív jellegének felerősítésében, egyfajta autoritárius erőösszpontosításban kezdték látni. A modernizációs elméletből kisugárzó optimizmus ellentmondásba került a periféria államainak e korszakbeli romló teljesítményével.
A rendpárti politikai kultúra felerősödésével, az állam sajátságos rekonstrukciójával újraértelmeztetett a fejlődés társadalmi miliője is. A modernizációs elméletek második hulláma végül is ezeket a politikai hangsúlyáthelyeződéseket tükrözi. A gazdasági teljesítőképesség fokozásának programjaiból kikerül a demokrácia mint előfeltétel. A modernizáció csak hosszú távon megtérülő áldozatok soraként, kényszerpályaként – amelybe ha kell, a társadalmat be kell kényszeríteni – bukkan elő.5 Ezek az elméletek a modernizációt a demokratizálódást megelőző fázisként, s nem egymásba hatoló, szinkrón folyamatként értelmezik. Ahogy ennek a rendpárti modernizációs elméletnek egyik klasszikusa, Huntington írja: „a Nyugat tapasztalatai inkább azt sugallják, hogy az állami intézmények modernizációja és a politikai részvétel kiterjedése között fordított az arányosság". (1968, 94).
Mindezeken a problémákon túl, a modernizáció vizsgált felfogásai nem lépnek túl a nemzetállam határain. Metodikai szempontból, a helyi elitek működési filozófiájaként mindez érthető, de a kölcsönösen függő nemzetállamok jelenlegi rendszerében, a technológiai diffúzió folyamatának globalizálódásának időszakában ez a megközelítés aligha lehet majd kielégítő.
Függő fejlődés
Míg az ortodox fejlődés-elméletek tulajdonképpen minden alapvető kritika ellenére sem mozdultak el a replikációs modelltől, vagyis a fejlett világ által befutott röppálya megismételhetőségének hitén alapultak, az egyes országok gyakorlata mást mutatott. Azok a társadalmak, amelyek sikeresek voltak, nem másolták a központokba kerülés eddig bevált sémáit. (A lemaradottak többsége pedig, amelyeknek felzárkózási próbálkozásai – ugyan különböző okokból – de kudarcot vallottak, szintén felismerhette ugyanezt.) S meglehetősen nyilvánvalóvá vált az is, hogy a különböző társadalmak, vagy államaik – sikeres, vagy kudarcot vallott – kísérletei végül is a kölcsönös függőség különböző formái között zajlanak. Függőségen, dependencián azt a helyzetet értjük, amelyben egy nemzetgazdaság (egy ország) fejlődését egy másik ország (vagy azoknak csoportja) úgy befolyásolja, hogy az előbbi az utóbbinak alárendelődik. Következésképpen, „a modernizációs kudarcokért" nem-(csak) az egyes társadalmak hagyományos intézményei vagy uralkodó kollektív hitei, hanem magának a fejlődési kísérletnek a központok által uralt közege is felelős. „Mind a fejlettség, mind az alulfejlettség ugyanannak a jelenségnek különböző oldalai, funkcionálisan összekapcsolódnak egymással. Következésképpen, egymást kölcsönösen feltételezik és befolyásolják." (Sunkel és Paz, 1970, 6.)
A szakmai viták során e pozíció képviselőit mint a dependenciaelmélet követőit idézik. Ugyanakkor nyilvánvaló, nincs egységes dependenciaelmélet. Léteznek viszont eltérő fogalmi apparátust használó különböző politikai gazdaságtani, politikai szociológiai elméletek, amelyek ennek a bonyolult függőségi rendszernek valamilyen szempontból átfogó magyarázatát kívánják adni. Egy sikeres osztályozási kísérlet (Pálma, 1981. 42-42) a dependencia-irodalomban három nagy vonulatot lát.6
Az első „az alulfejlettség elmélete". Ennek megalapozói – A.G. Frank és egy chilei társadalomkutató csoport (Santos, Caputo, Pizarro, Marini és mások) – szerint az alulfejlettség meghatározó oka e területek függősége a központ gazdaságaitól, és az, hogy a globális rendszer jelenlegi strukturáltsága aligha ad valódi lehetőséget a periféria felzárkózásához. Egy másik irányzat, amely némileg a hagyományos latinamerikai elitek progresszív szárnya, az ECLA eredeti gondolatmenetét követi (ismertebb képviselői Furtado és Sunkel) szintén elemzi (és nagyobbrészt korlátként éli meg) a periféria strukturális meghatározottságait, de nem mond le a periféria megújulási, fejlődési potenciáljáról, és nem hisz egyfajta általános alulfejlettség-elmélet létrehozásának lehetőségében (vagy szükségességében) sem. S létezik a munkáknak egy olyan harmadik nyalábja is, amelyek egyfelől a dependencia helyzetfüggőségét, különböző eseteinek eltéréseit hangsúlyozza. Másfelől igyekszik aláhúzni a dependencia mint külső függőség érvényesülésének belső meghatározottságát, vagyis az adott társadalom belső hatalommegoszlásának, az egyes aktorok erőterének szerepét is a dependencia létrejöttében és működésében (Cardoso, Faietto, Pálma).
Bár a dependenciadolgozatok elméleti írások, amelyek ha egyáltalán tartalmaznak empíriát, akkor az inkább részleges gazdaság- vagy társadalomtörténeti, mintsem komparatív jellegű, mégis számos próbálkozás próbált alájuk összefüggő konkrét bizonyító anyagot építeni (az empirikus tesztkísérletek összefoglalását lásd Hirsch, 1986-ban). Bár, elsősorban a mintavételből következően, a különböző empirikus próbálkozások értéke eltér, nagyobbrészt meggyőzően igazolják a dependencia jelenlétét különböző régiókban, gazdasági és társadalmi mechanizmusokban. A vizsgálatok első sora a hetvenes évek elején is már elég megbízható bizonyító anyagot hozott össze. Például P. Stevenson (1972) a külső függőségi indikátoroknak minősülő közvetlen külföldi beruházások, a külföldi segély és a tőkekiáramlás valamint a gazdasági növekedés kapcsolatait vizsgálva hét latin-amerikai országban, hét egymás után következő évre talál negatív kapcsolatot. Ch. Chase-Dunn módszertanilag azóta is sokszor továbbvitt munkájában (1975) – 58 gyengén fejlett ország gazdaságát vizsgálva – negatív kapcsolatot talál az 1950-es beruházások és az 1960-as és 1970-es fejlődési eredmények között. Vengroff (1977) függőségi és fejlődési indikátorok egész sorát egymáshoz illesztve mutatja ki, hogy ugyan a gazdagabb fejlődő társadalmaknak a legszegényebb országokénál jobb esélyeik vannak arra, hogy a globális rendszerbe integrálódjanak, de a beilleszkedés után működésbe lépnek olyan függőségi kapcsolatok, amelyek az addigi fejlődési sémát ezeknél is eltorzítják.
R. Robinson eredményei konzisztensek a legutóbb említett függőségi elméletekkel – egyfelől a nagyobb belső erőt mutató, másfelől a jobb nemzetközi teljesítményeket elérő társadalmak szerkezete a többiekéhez képest kiegyenlítettebb, ugyanakkor a külső beruházási és kereskedelmi függőség nagyobb belső, társadalmi egyenlőtlenséggel együtt jelentkezik. A Bornschier projekt, amely eddig ezen a területen a legjobb adatsorokat produkálta, a multinacionális vállalatokban látja a perifériák, a periféria-helyzet konzerválásának legfőbb ágensét (a vizsgálatok konkrét leírásai Hirsch, 1986. 118-119).
A latin-amerikai perspektívájú feldolgozásokat követő világgazdász újklasszikusok: Amin, Emmanuel és talán Wallerstein is a perifériát a kereskedelmen keresztül vélik integrálhatónak. A (nemzetközi) kereskedelem ugyanakkor az egyenlőtlen cserén át a periféria kizsákmányolásának forrása is. Az értéktöbbletnek a perifériáról a központokba irányuló transzferje magyarázza ezek szerint az elemzések szerint a „végek" fejletlenségét (és ugyanakkor a legtöbb számbavehető szerző számára – kisebb-nagyobb mértékben – a központ sikereit is). E felfogások nem nagyon látják azt a lehetőséget, hogy az egyenlőtlen csere felszámolását a szélekről kezdeményezzék. A kelet-ázsiai iparosítási sikersztorikban elsősorban a nemzetközi munkamegosztásban a központból kezdeményezett, s a tőkehatékonysági megfontolásokkal összefüggő átrendeződést látnak, amelyben az érintett országok a „fent" kiosztott szerepekre mindössze ügyesen ráhangolódtak (például Frank, 1984, 217). Ezekkel szemben a függőség belső politikai struktúrákon keresztül érvényesülő hatásmechanizmusait vizsgáló munkák ugyan elismerik az egyenlőtlen csere létét, de erre különösen nem figyelnek, s ami még lényegesebb, automatikusan semmiképpen sem kapcsolják össze a dependencia tényét az alulfejlettséggel. E függőségi alku-dolgozatok is többfelé ágazódó gondolati sémákat kínálnak: az „asszociált függő fejlődés" strukturalista koncepcióit, vagy a „kiegyensúlyozatlan perifériák" elméletét.7 A strukturalista felfogások legfontosabb, a továbbiakban jelen elemzésünkben is hasznosított felismerése, hogy az iparosítás a periférián szükségszerűen heterogenizálja a társadalomszerkezetet. Ez a szerkezeti heterogenitás nem azonos az elmaradt társadalmak sokszor és sokfele leírt „duális" társadalomszerkezetével. A duális modell „modern" és „hagyományos" szektorai egymástól elszigeteltek, az általunk felhasznált Pinto-Furtado-Sunkel féle felfogás pedig ugyanazon társadalom különböző gazdasági rezsimek befolyása alatt működő részeit közös környezetükben kezeli. Az e szektorok közötti kölcsönhatások a belső függőségi rendszerek különböző típusaiként írhatók le (belső cserearányromlásként, marginalizálásként, stb.). Míg a központok társadalmi rétegződés-szempontból sok vonatkozásban viszonylag homogenizálódnak, a periféria ellenkezőleg, heterogenizálódik. S miután egyrészt az egymástól számos dimenzióban széjjeltartó rétegek érintkezési felületein növekszik a súrlódás, másrészt kialakul egy jelentős tömeg, amelynek módja sincs átigazolni a „felsőbb osztályokba", rögtön felvetődik a kérdés: milyen a lemaradó rétegek hatása a fejlődésre? Hogyan jelentkezik (ha van egyáltalán) „rémületkeltő" effektusa? A reménytelen lesüllyedés veszélye egyfelől növeli-e a munkaerő teljesítménymotiváltságát, másrészt lefojtja-e a konfliktusokat a munkavállalók „fegyelmezésével"? Az empirikus evidencia itt egyébként egyáltalán nem támasztja alá mechanikusan a menedzsment-tanácsadók mindkét kérdésre adott .pozitív" válaszát. Másfelől, ezekből a „latin-amerikai" elméletekből nem derül ki, hogy a strukturális heterogenitás – negatív össztársadalmi hatásán túl – végülis kedvező-e a modern szektor növekedésére, vagy azt hátrányosan befolyásolja?8
A periféria-lét a nemzetközi rendszerben azonban nem jelent automatikusan gazdasági elmaradottságot. Léteznek (léteztek) „kiegyensúlyozott" és „nem-kiegyensúlyozott" perifériák (Hinkelammart, 172, 41-42). Az előbbiek éppúgy fejlődőképesek, mint a központ. Az utóbbiak lemaradása pedig bizonyos, főleg belsőleg meghatározott fejlődési tényezők hiányára vezethető vissza. Végül is, a XIX. század első felében az angol gazdasági fejlődés (a megerősödő angol kapitalizmus) a többi országot megkísérelte perifériájává: nyersanyagszállítójává és késztermékvásárlójává tenni. Ebbe a szerkezetbe Franciaország, majd Németország nem integrálódott, hanem (kezdetben védővámokkal körülvéve- gondoljunk csak Fridrich List kampányaira Poroszországban) alternatív ipari potenciált fejlesztett ki. Más országok nemzeti polgárságának vagy nem voltak lehetőségei az ellenállásra, vagy tudatosan nem kívántak kimaradni a brit központú nemzetközi gazdasági rendszer előnyeiből. Ezek az országok ugyan perifériának voltak minősíthetők, de gazdaságilag korántsem maradlak le. Dánia, Hollandia, vagy a volt brit domíniumok: Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, – a „kiegyensúlyozott perifériák" nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ foglalkoztatottsági szintjeit és jövedelemskáláját tudták társadalmaik számára biztosítani.
A „kiegyensúlyozatlan perifériák" (jellemzőik: az alulfoglalkoztatott munkaerő, a modern technológiák működtetéséhez szükséges készségek hiánya, elmaradt műszaki rendszerek) minderre már nem voltak képesek. Míg azonban a XIX. század nemzetközi gazdasági rendszerében még kínálkozott valamilyen tér a központokkal szembeni nyílt ellenállásra (például saját ipari kapacitások védővámokkal való ideiglenes elkerítésére, megnövesztésére – s Németország és Japán élt is ezekkel a lehetőségekkel), addig a XX. század technológiai rendszerei és világgazdasági szerkezete a perifériákon erre már nem kínálnak sikeresélyes lehetőségeket (bár a központon belüli átrendeződésnél, ahogy ezt például a nyolcvanas évek japán-amerikai félvezető-kereskedelmi háborúja is mutatta, még ezeknek is van tere). A szovjet (és kelet-európai) modernizációs ugráskísérlet kudarcának is egyik fő oka a nemzetközi technológiai fejlesztés központjaitól való elszigeteltsége volt. A Szovjetunió, bármilyen jelentós erőforrásokat összpontosított is a technológiákban, nem volt képes (végül már sikerágazatában, a katonai K+F-ben sem) egy autarch modellben kiváltani a nemzetközi rendszer technológiai fejlesztési kapacitásait. Mindezzel együtt is az újabb fejlődésirodalomban is vannak (egyébként jószándékú) kísérletek, amelyek feltételezik, hogy a mai perifériák számára is nyitva áll – a láthatóan egyértelműen előtérbe helyezett „ricardoiánus" forgatókönyvekkel szemben (vagy azok mellett) – egy list-i, protekcionista változat is. Például, Senghaas, 1982 „autocentrikus"fejlődésmodelljei, a „disszociatív" ipari stratégiák bemutatása a gazdaságtörténetben valami hasonlót sugall.
A latin-amerikai periférián a múlt század első felében az uralkodó elitnek megfelelt a periféria bedolgozójának szerepe, mert nyersanyag- és élelmiszerexportőrként is megtalálta a számítását. Egy védővámos iparpolitika kontúrjai még ilyen feltételek között is látszottak Brazíliában, Chilében és Paraguayban.9 Amikor azonban a XX. század elején a latin-amerikai export-orientált gazdasági modell válságba került, és a részben újrakonstituálódó nemzeti politikai elitek megkísérelték, hogy a „kiegyensúlyozatlan" periférikus helyzetből kimozdulva (újra)indítsák az iparosítás folyamatait, kiderült, hogy a környezet radikálisan megváltozott. A „lemaradás", „megkésettség" (tehát egy idődimenzióban, vagyis mennyiségi skálán kifejezett egyenlőtlenség) helyén „alulfejlettség" (underdevelopment, strukturálisan meghatározott egyenlőtlenség) alakult ki.
Az új környezetnek részét képezi a nemzetközi rendszer központjainak parciálisan átalakuló szerkezete, és az abból következően időszakonként megnyíló, vagy becsukódó piacok kínálta lehetőségek kihasználása is. Leglényegesebb alkotóelemét azonban az ipar technológiai bázisának átalakulása fogja jelenteni. Nyilvánvalóan nem egyszerűen technológiai változásra, hanem az egész termelési mód átalakulására gondolnánk. Míg a XIX. században – akár még annak második felében is – az egymás mellett létező tradicionális és modern termelési módok között létezett, sőt elvben viszonylag könnyen kivitelezhető volt valamilyen átmenet, addig a századfordulón ebben a vonatkozásban megváltozott a helyzet. Ekkorra, a modern vegyipar és az elektrotechnika megszületésével, létrejönnek a tudomány, a kutatás termelési-láncba-szervesülésének első nagyipari változatai.10 S ebben az időszakban alakul ki a tömegtermelés „fordista" filozófiája is. A modern és a hagyományos ipari rezsimek között szakadás áll be. Az egyikben felhalmozódó potenciák (akár makroszinten a gazdaság szervezettségében, akár egyéni szinteken – a termelési tapasztalat, munkakészség szintjén) már nem konvertálható át a másikba. A modern technológiát egyre inkább csak modern technológia „szülheti". Saját erejére támaszkodva egy nem iparosodott társadalom nem kerülhet át a technológiai küszöbön. Valószínűleg Japán volt az utolsó társadalom, amely a múlt század végén még a régi feltételek között szakadhatott le a perifériáról. S itt nem elégséges a technikai tudás importja. Azzal együtt kell járnia berendezések, majd később azok üzemeltetéséhez szükséges alkatrészek, meghatározott minőségű és összetételű nyers- és segédanyagok áramának is. Mindezekhez hozzájutni pedig csak a nemzetközi rendszerben uralkodó hatalmi viszonyok valamilyen szintű elfogadásával lesz lehetséges. Ennek az új iparosítási rezsimnek nyilvánvalóan az importkapacitás lesz a korlátja (akár szűkebben vett gazdasági, akár szélesebb, tudásszerkezeti értelemben). Bizonyos értelemben éppen e téren vallanak nagyobbrészt kudarcot az importhelyettesítő iparfejlesztési stratégiák is Latin-Amerikában és Dél-Ázsiában, és, ha részben más körülmények között, de Kelet-Európában is. A termelési javak kielégítő importjához szükséges erőforrások nem állnak rendelkezésre, ami végül (a fogyasztási javak importjára irányuló nyomással együtt) kikerülhetetlenül eladósodáshoz és a nemzetközi fizetőképesség megroppanásához vezet. Az ipar ugyan esetleg tovább nő, de semmilyen hatással nincs az illető térség bekapcsolódására a globális rendszerbe. Végül a hazai ipar olyan enklávévá – a közvetlen környezet megoldandó problémáitól egyre inkább elszigetelődő szférává – válik, amely még a szomszédos szektorokban jelentkező technológiai igények kielégítésére is alkalmatlanná lesz.11 Ami ebből következik, azt Hinkelammert (1972. 88-9) találó kifejezésével „dinamikus stagnációnak" nevezhetnénk.
A Szovjetunió, ezeket a körülményeket – részben az elszigeteltség kényszeréből, részben azonban tudatos „disszociatív"döntésekből következően – végül is felismervén, tudatos szervezeti, intézményépítési erőfeszítések egész sorával (s kelet-európai befolyási övezeteit is bekapcsolva) kísérletet tett egy, a nemzetközi rendszerhez képest alternatív technológiai rendszer kiépítésére. Az 1980-as évekre ez nyilvánvalóan drámai zsákutcába vezetett. A kérdés azonban itt mégiscsak az, hogy ez az első pillanattól kezdve kudarcra ítélt stratégia volt-e, avagy katasztrófa-politikává (most minden egyéb faktortól függetlenül) csak később, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, az eredeti stratégia születéséhez képest alapvető, újabb technológiai rezsimváltás után válik? S ha feltételezzük, hogy inkább az előbbi mondat második felében megfogalmazott állítás valószínűsíthető, akkor azonnal előttünk a következő probléma. Ha az adott rend belső merevsége, problémaérzékelési pontjainak immanens hiánya miatt volt képtelen ehhez az új rezsimhez alkalmazkodni, akkor vajon egy rugalmasabb, dinamikusabb, „intelligensebb", az uralkodó centrum-periféria szerkezethez képest alternatív rendszert ezek a változások nem ítéltek volna automatikusan halálra? Igaz-e, hogy az új csúcstechnológiai környezet felerősítette a központ diktátumának lehetőségét a periféria – egyébként akár igen adaptív – kitörési lehetőségeinek szankcionálására is? Vagyis, a kitörés – elvben, a termelési eszközök jelenlegi szerkezetéből következően – csak a Központ (vagy legalább annak egy része) jóváhagyásával lehetséges, avagy akár annak ellenére is végbemehet?
Ezek a belső gazdasági erők nem képesek önállóan a tőkeakkumulációra; a tőkejavakat termelő szektorok sem pénzügyileg, sem technológiailag, sem pedig szervezetileg nem elég erősek ehhez. Következésképpen, a perifériák tőke-akkumulációs körének bezárása helyileg nem lehetséges. Egy ilyen cél eléréséhez, úgy tűnik, nehezen elkerülhető a központok technológiai és beruházási beavatkozása.12
Az itt érintett problémák a perifériáknak a nemzetközi rendszeren belüli pozíciójavítása szempontjából két központi kérdés felvetéséhez vezetnek. Az első a kitörési, vagy felzárkózási kísérletek időbeli játékterére, a második pedig arra vonatkozik, hogy a perifériára-szorítottság társadalmilag tartós és ideiglenes károsító hatásai szétválaszthatók-e? A kilencvenes évek elejének kelet-európai vitáiban mind a két kérdéskör előkerül. A megfogalmazódó vélemények – egyelőre még minden rendszeres vizsgálat nélkül – érzelmi töltésűek és polarizáltak.
A napi gazdaságpolitikai gondolkodásból és az ezzel párhuzamosan futó értelmiségi vitákból a kívánatos modernizációs minták és stratégiai példák választásánál (például a „finn út" követési lehetőségeinek mérlegelésénél, de bármilyen más: ír, koreai vagy egyéb modell részleges másolására irányuló ambíciók esetében is) sajátos módon hiányzik a nemzetközi rendszer időtengelye.
A kezdetlegesebb programok gyakorlatilag nem teszne1, különbséget reakció (vagyis egy adott helyzet megoldási kísérlete) és akció (tehát önállóan kezdeményezett, időzített, formájában meghatározott lépések sorozata) között. Az érett változatok persze felismerik, hogy alapjában adaptációs változatok összeméréséről van szó. Azonban többnyire itt is elsikkad, hogy a felzárkózási kísérletek sikere vagy kudarca milyen mértékben függött össze azzal, hogy az adott történelmi pillanatban a központokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó programoknak a központ számára kívánatos voltáról, illetve esetleges strukturálisigényeikről. Nyilvánvalóan nem tudok és nem is érdemes az innovációs politikai beavatkozások kimerítő deduktív osztályozására vállalkozni – e dolgozatban amúgy is túl sok tipológiát zsúfoltam össze. Az is nyilvánvaló, hogy a dolgozat jellegéből következően – bár erre elvben mód kínálkoznék – nem kívánom a technológiai fejlődés konkrét problémaköre kapcsán az állammal kapcsolatos legfontosabb politológiai alapkérdéseket itt most tisztázni ( = az állam mint társadalmi kapcsolatrendszer, vagyis társadalmi erők komplex viszonyrendszere; az állam-gazdaság kapcsolat természete; az államapparátus-koncepciók; vagy az államhatalom elmélete).
A beavatkozás sávjait és lehetőségeit elvi szinten mindenkor azok a gazdasági koncepciók fogják meghatározni, amelyek a gazdasági fejlődés kívánatos irányáról és lehetséges üteméről kialakultak – és közös hitté váltak. Az ötvenes és hatvanas évek az államnak elsősorban a piaci kudarcok kezelésében osztottak gazdaságpolitikai szerepeket. Az ipari országokban a Nagy Világválság és a latin államok „dirigizmusa"13 táplálta ezt a megközelítést.
Az elmaradottság felszámolásának programjában az államnak általában az ipari társadalmakban szokásosnál nagyobb szerepet szántak (de általában részletesen indokolták, hogy milyen gazdasági körülmények – pl. kis belső piacok, korlátolt szaktudás, kis létszámú menedzseri elit – kényszerítik ezt ki). A félperiféria országaival foglalkozva a piaci kudarc mellé felzárkózott az állami kudarc fogalma is, és megjelentek azok a szakértők is, akik ez utóbbit minden kormány, vagy igazgatás sajátosságának fogták fel.
Bár a „későn jövők" államainak teljesítményét a gazdaságtörténet nemcsak a periférián, hanem a globális rendszer központjaiban is magasra értékelte (pl. Bismarck Németországáét a múlt század technológiai forradalmaiban); más szerzők mégis valamilyen sajátos, s a fejlett régiókban érdeklődésre számot aligha tartó atavizmust láttak csupán a (fél)periféria rossz hatékonyságú államainak aktivitásában. Az egyik fontos szerző szerint például „sok fejlődő ország hivatalainak működését tekintve közelebb van a XVII. és XVIII. század rossz hatékonyságú európai nemzetállamaihoz, amelyeket inkább uralkodók önkénye, mint az alattvalók jólétének növelése irányított." (Lal, 1983, 108.)
Az intervencionalista/nem-intervencionalista dichotómiára építő megközelítések leegyszerűsítenek: a bemutatott strukturális és hálózati elemzési módok állam és gazdaság egymásba hatását sokkal pontosabban mutatják. A konkrét akciók szintjén kiindulópontként mégiscsak kezdhetünk valamit ezzel a dichotómiával.
A két állammodell szembenállását azonban mi végül is nem eltérő szerkezeti meghatározottságokkal, hanem mindenekelőtt a kulturális különbségekből levezetve próbáljuk értelmezni. Ily módon feltételezzük, hogy az adott társadalomban, politikai kultúrában és a nyilvánosság konkrét szerkezetében határoztatik meg az állami politika stílusának milyensége és szabadságfoka is. Arról van tehát szó, hogy az adott társadalmakban meghatározott ipari kultúrák alakultak ki. Ezek a közintézmények működési hagyományaival és az iparosítás történelmi mintáival együtt nagymértékben meghatározzák, hogy milyen formában jelentkeznek az egymásbaolvadó politikai és gazdasági részérdekek. Ezek az ipari kultúrák magyarázzák meg igazán azt a tényt, hogy egymáshoz igen hasonló vagy azonos érdekstruktúrák és ipari technológiák nagyon eltérő módon fejeződnek ki az ipari országok többségében.14
A beavatkozási stratégiák két nagy osztályát az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:
Az állami beavatkozás alapparaméterei | |
Intervencionalista állam |
Nem-intervencionalista állam |
Különleges szakpolitikák centralizálása |
Nemzeti prioritások tagadása |
Vállalati szintű beavatkozás |
Iparági szintű beavatkozás |
Pro-aktív kormányzat |
Reaktív kormányzat |
A gazdaság kooperál |
A gazdaság bizalmatlan |
Rendszeres, stabil kapcsolatok |
Rendszertelen, ad hoc kapcsolatok |
Informális konzultációk |
Formális konzultációk |
Forrás: Wilks és Wright, 287. 278. |
A kulturális meghatározottság az állam gazdasági játékterének bemérésénél akkor is hat, amikor a racionalitás legkézenfekvőbb modelljei mást sugallnának. Például a hatvanas évek elején, amikor a szakértők először ébrednek rá Nagy-Britannia ipari lecsúszására, a lehetséges cselekvések körének kijelölését nagymértékben meghatározta az állam hagyományos, nem-intervencionalista brit felfogása. Ugyan az adott pillanatban minden iparpolitikai szakértő az állam nagyobb mérvű mozgósítását kívánta a gazdasági krízis legalább részleges feloldására, ez olyannyira idegen volt a brit hagyományoktól, hogy végül is ilyen típusú összefogott akciókra csak sok évvel később kerülhetett nagyobb tömegben sor. S érdekes ellenpélda a mostani kelet-európai állammodellek többsége, amelyek esetében az erős állam koncepciója nem a fejlesztéscentrikus állam-modellből származik, viszont a modernizáció egy korábbi szakaszában kialakult állammodell felelevenítésével olyankor is erősíti az államot, amikor az adott hivatalos gazdaságfilozófia ezzel éppenséggel ellentétes lépéseket diktálna.15
Jegyzetek
1 E kérdéssel az ipari társadalmak államtípusaihoz képest „gyengébb" amerikai államot vizsgáló szerzők különösen alaposan foglalkoznak, amikor meg akarják találni azokat a különleges problémákat, vagy részterületeket, amelyek kezelésénél speciális gazdasági, vagy kulturális okokból következően az állam mégis „erős". Krasner, 1978 a külföldön elérhető nyersanyagokkal kapcsolatos amerikai külpolitikáiban vél ilyen „politikaszigeteket" felfedezni. Skocpol és Finegolt (1982) pedig az I. Világháború előtti amerikai agrár kormánypolitikát látja „az állami erő szigetének a gyengeség óceánjában". Hasonlóképpen fogható tel a New Deal agrárpolitikája, amely a tartós agrárkrízis megoldásait keresi a farmerek javát (is) szem előtt tartva (de nem egyszerűen a farmer érdekcsoportok forgatókönyveinek engedve), s ennek következtében sok vonatkozásban hasonlít az európai szociálisan érzékeny és beavatkozni is kész államra (például az 1900 és 1920 közötti svéd vagy brit állam működési módjára). (Skocpol, 1985.11-22.)
2 Amelyek szerint a politika és a gazdaság elkülönüli, de az erőforrásokért vetélkedő valamennyi csoport számára egyenlően nyitott rendszerek. E felfogásban a centrum-periféria viszonyrendszerben résztvevő társadalmak-minimális beavatkozások esetében-új egyensúlyokhoz jutnak: a központ-periféria cserekapcsolat, legalább is hosszú távon, mindkét fél számára előnyös.
3 Ez a dichotómia tűnik fel a későbbi irodalom más hagyomány-újdonság párjaiban is: így Róbert Redfield népi-urbánus kontinuumában, Howard Becker szekuláris és szent társadalmaiban, Fred Riggs agrár-ipari tengelyénél, Sámuel P. Huntington rend-bomlásszekvenciáiban.
4 Raul Prebisch irányításával 1948-ban jön létre az ENSZ szervezésében a fejlődő világ „felzárkóztatásának" talán első jelentősebb, a Központokon kívüli elméleti és polícy-mühelye, az ECLA (Economic Commission for Latin America). 1949-ben megjelent Manifesztumukból (a kiadott ENSZ dokumentumok között lásd E/CN.12/89/Rev. 1.) kirajzolódó filozófiájuk alapvonalai: a világkereskedelem „term of trade"-je nem kedvez a primertermékek előállítóinak; a központ és a periféria között az import vonatkozásában jövedelem-elaszticitási különbségek, tartós aszimmetria áll fenn; a nemzeti ipar védelme eszköz az agrárszektorban keletkező munkanélküliség kezelésére; az importkorlátozás hatása eltérő a központban és a periférián. A kibontakozás lehetőségeit az ECLA a korlátozott erőforrások racionális felhasználása, az importhelyettesítés és az export diverzifikálása érdekében a gazdasági tervezés egyfajta indikatív típusának bevezetésében, gyorsított iparosításban és az államapparátus megreformálásában látta. Ugyan az ECLA konkrét gazdaságfejlesztési programjai nem voltak nagyon sikeresek, de Prebisch és körének intellektuális hatása a fejlődéselméletekre évtizedekig meghatározó maradt.
5 Ez az 1987-90-es hipotézis újraéledt a kelet-európai átalakulásokkal kapcsolatos vitákban, méghozzá három formában. Az első a késői államszocializmus reformereinek filozófiája. Eszerint, ha sikerül a gazdasági döntéshozatalt „depolitizálni", kivonni a párt fennhatósága alól, akkor beindulhat az a gazdasági fejlődés, amely végül is legitimmé teheti az egész társadalmi rendet (autoriárius politikai szerkezeteivel együtt is). Ebben a felfogásban tehát a piacosítás tulajdonképpen a fennálló politikai intézmények rendszerét stabilizálja. A második felfogás, amely leginkább az egypártrendszer elolvadása után, a változásokkal rokonszenvezve, de a színre lépő társadalmi dezintegrációs tendenciáktól ijedten jelentkezik – mind az érintett országokon belül, mind a külső politikai megfigyelők között-, a törékeny új demokráciák köré szeretne védőabroncsokat helyezni. Ezt tekinti a legfontosabbnak, mert félő, úgymond, hogy a felébredt új társadalmi erők hamarabb szétvetik a félperifériának ezeket a társadalmait, mintsem hogy az átalakulás (középtávú) gyümölcsei beérhetnének. A harmadik irányzat, amelynek talán leginkább az akkori Szovjetunióban voltak hívei (és megvalósulási esélyeit nagyon is komolyan vevő ellenségei), úgy véli, hogy „a totalitárius társadalmakból a pluralista világokba" az átmenetnek szükségszerűen többfokozatúbbnak és időben is pontosan szabályozottnak kell lennie. S ugyan ideiglenesen, de az autoritárius rendszereknek e felfogás szerint éppen itt nagyon nagy szerepük lehet (ez az ún. Kljamkin-Migranjan hipotézis).
6 A dependencia-elméletek nagyobbrészt Latin-Amerikában születtek s a de-pendentista mozgalom első lázisában nagyobbrészt vizsgálati tárgyuk választásában és talán kérdésfeltevéseikben is a dél-amerikai társadalmak értelmiségi miliőjében született problémákat tükrözték. Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy ez azért volt így, mert itta perifériák általános problémái hamarabb és élesebben jelentkeztek mint másutt. Az európai periféria önmagáról általánosabb modellekben nem igen teoretizált. A kelet-európai államszocialista kísérletben érintettek – értékválasztásaiknak megfelelően – magukat negatív, vagy pozitív anomáliának tekintették. Miután akár szörnyülködtek, akár lelkesedlek, abban bizonyosak lehettek, hogy régiójuk kikerült a (tőkés) világgazdaság társadalmi és politikai kötöttségeinek rendszeréből, nem is foglalkoztak saját problémájukként sem annak centrumával, sem perifériájával (tulajdonképpen csak a legutolsó időkben, s elsősorban nem szociológus-politológus, hanem közgazdász csoportok ismerték lel, hogy a szovjet dominancia a térségben nem szüntette meg, csak áttételessé, sajátságos szúró mechanizmusokon keresztül közvetítetté, s persze torzította tette a világrendszer azért itt is érvényesülő hatásait). Az afrikai, ázsiai értelmiséget pedig hosszabb ideig egyes területek vagy az egész gazdaság és az akadémiai infrastruktúra alulfejlettsége akadályozta az általános következtetések levonásában, – máshol pedig, ahol ilyen közeg mégis rendelkezésre állt, mint Indiában vagy az arab országokban, a saját kultúra sajátszerűségébe, kizárólagosságába vetett hit irányította az elméleti szakembereket más gondolati pályákra.
Ezek a különben többnyire politikai radikalizmussal is összefonódó áramlatok viszonylag korán kezdenek már az állammal is foglalkozni. A dependencia-megközelítések egyik előfutára, a perui Haya de Torre a húszas években így teoretizál: „a jelen gazdasági viszonyok egyes tőkeáramokat szükségesnek és jónak, másokat feleslegeseknek és veszélyeseknek minősítenek, és így csak egy antiimperialista állam tudná (tudja) a tőkeberuházásokat szigorúan ellenőrizni… A mi országainkban következésképpen a kapitalista fázisnak egy antiimperialista állam vezetésével kell működnie." (Idézi Bauzon és Abel, 1986. 51.)
7 A kérdés összefoglaló irodalmát lásd például Kitching, 1982-ben, Mouzelis, 1986-ban, Hunt, 1989-ben és Larrain, 1989-ben. Fontosabb reprezentatív szövegek-nek-többek között – itt Pinto, 1962; Furtado, 1966; Hinkelammert, 1972; Cardoso és Faletto, 1979; Sunkel, 1979 minősíthető.
8 Elvben egyik hipotézis sem zárható ki. Egyfelől a „belső kizsákmányolás" övezetének megléte javíthatja a nemzetközi rendszerrel érintkező periférikus elitek tárgyalási pozícióit Másrészt a társadalom egyre növekvő leszakadó részeiről – valamilyen minimális belső béke fenntartásának érdekében – ha bármilyen alacsony szinten is, de végül is valamilyen mértékig a modern gazdaságot képviselő enklávéknak kell majd gondoskodniuk. Ráadásul a leszakadás spirálfolyamat, amelyben a lemaradók apátiája növekszik. S ismét kérdés, hogy a modern szektorok véleményirányítói ezekben a lemaradó társadalmi csoportokban mekkora (és milyen típusú) mozgósítottságot fognak mégis csak kívánatosnak tartani? Az apátia: passzivitás, ami – akármilyen minimális mértékű is a gondoskodás – ha jelentős tömegekről van szó, komoly terheket jelenthet a húzóképes ágazatokra és környezetükre. Másrészt, a modern társadalomból kiszorult rétegek fokozottabb mozgósítottsága delegitimizálhatja akár a modern enklávék létét is.
9 Ezeket a kohászatot „nemzeti iparként" dédelgető politikákat Paraguayban egy háború, Brazíliában és Chilében az export-gazdaság kifejlődésében érdekelt belső erőcsoportoknak a XIX. század második felében végbement megerősödése – a természetesen ellenérdekelt brit gazdaságpolitika mellett – végül is eloszlatta. Bővebben lásd Larrain, 1989,156. és következő oldalak.
10 Tulajdonképpen mindenekelőtt ez a termelőeszközgeneráció-váltás tette lehetővé Németország számára a kiugrást, hiszen ezek a modern technikai területek és a hozzájuk kapcsolódó tudomány-, és iparszervezési minták döntő mértékben először ott jelentkeztek – bizonyos értelemben nem várt „mellékhatásaként" a századelőn születő német kutatóegyetemi modellnek és a műszaki felsőoktatás (akkor példa nélküli) expanziójának az 1880-as éveket követően. A központok átrendeződésének akkori két fő haszonélvezője, az USA és Japán tudományszervezésében egyértelműen jól kimutatható a német minta. A termelési kultúraváltás másik fő forrása az amerikai nagyvállalat: a csereszabatosalkatrész-koncepció megjelenése, a futószalag, a „tudományos munkaszervezés" itt jelentkezik először. A húszas évek tudományszervezési és ipari rezsimjeinek kiépítésénél többnyire tudatosan építenek a német és amerikai mintákra.
11 Példákért nem kell messzire mennünk. A világpiactól elszigetelt szovjet piacra szakosodott magyar vagy csehszlovák gépipar összeomlása a szemünk előtt megy végbe az azokat mesterségesen életben tartó politökonómiai feltételek megváltozásával. A magyar híradástechnikai iparnak a nyolcvanas évekre akuttá váló szintcsökkenése pedig nagyrészt kizárta azt is, hogy ez az iparág meghatározó módon részt vehessen az ország kommunikációs hálózatának felújításában.
12 Ami azonban egyes fontos szerzők, így Cardoso és Faletto, 1979 szerint – legalábbis Latin-Amerika legnagyobb ipari központjaiban, így például Brazíliában – ezen a módon kialakul, azt „asszociált függő fejlődésnek" nevezhetjük. A külföldi beruházások itt hazai tőkével fonódnak egybe. Az ECLA korai strukturalistái a gazdasági fejlődéstől a társadalom nagy struktúráinak homogenizálódását (nem a társadalmi egyenlőséget!) és a nemzeti elitek által ellenőrizhető ipari szerkezetet vártak. Két évtizeddel később, a brazil teoretikusok már tudják, hogy ipari fejlődés a periférián is lehetséges, ez azonban önmagában nem vezet sem az egyik, sem a másik előfeltevéshez.
A latin-amerikai társadalmi szerkezet alakulása egyébként nagyobbrészt a periféria dinamikájából következik. A gyarmati periódus a régió gazdaságát és kereskedelmét Európához kapcsolja, és a nemzetközi piacokon profitot termelő kereskedők, ültetvényesek, bányatulajdonosok egész csoportját hozza létre. A XVIII. században ezek számára már kezd zavaróvá válni Spanyolország kötelező közvetítő szerepe közöttük és az európai (mindenekelőtt angol) piacok között. Ez a probléma (kiegészítve a helyi születésű kreolok kizárásával az adminisztratív elitből) központi kérdéssé válik a függetlenségi háborúkban. A politikai függetlenség elnyerésével újradefiniálódtak az új központ: Anglia és a helyi elitek (mindenekelőtt az ültetvényesek) közötti kapcsolatok. Az új államok születése, pozíciók kiépítése évtizedeket vett igénybe, de már a XIX. század közepén az egész kontinensen stabilizálódnak, söt felfutó ágba kerülnek az exportgazdaságok. Az új nemzetközi szükséglet az országokon belül az indián földek gyorsuló kisajátításához, és a parasztságra rótt újabb terhek megjelenéséhez vezet. A két export-enklávét, és a bányákat az ültetvényeket ellenőrző csoportok esélyei azonban a nemzetközi partnerekkel szemben nem egyenlőek. Először a hazai bányatulajdonosok veszítenek tért a külföldi tőkével szemben (a múlt század végén Chile és Peru veszti el az ellenőrzést a nitrát és a guanó felett). Azután a közép-amerikai ültetvények is erre a sorra jutnak. A középosztály a régióban erre az exportgazdaságra települve jön létre. Argentínában a középosztály alárendelődött az exportból részesülő elitnek. Brazíliában, ellenkezőleg, módja volt új politikai szövetségek megkötésére. Más országokban, mint Kolumbia, a társadalmi differenciálódás kezdetlegessége a térség többi államánál hosszabb időre stabilizálta az exportelitek oligarchikus szövetségét. Bővebben lásd Larrain, 1989. 5. fejezet.
13 „Dirigisme"- francia fogalom az állam irányító, befolyásoló szándékának jellemzésére.
14 A hagyományosan erős államú Franciaországban és Németországban az állam integritását abszolutista uralkodók védték. Ezen országok politikai története államaik és társadalmaik hiányos védettségével és az azt kiegyensúlyozó akciók sorával jellemezhető. A nemzeti érdekek primátusa, a biztos határok, a nemzeti szolidaritást erősítő jogi és adminisztratív hagyományok e társadalmak politikai szerveződésének kezdettói alapelemei voltak. A brit és amerikai társadalmak folyamatos, nagyobbrészt vértelen átalakulásai ezzel szemben az állam szerepét természetesen fogták vissza. Az itt születő politikai filozófiák állama inkább reaktív mint aktív.
15 A lehetséges okokat itt meggyőzően csak egy nagyobb kutatás tudná tisztázni. Két óvatos hipotézis az 1990-91. év magyarországi átalakulásáról: 1. A magyar állam a hagyományos történeti középosztály legfőbb kenyéradója volt az államszocialista kísérlet előtti valamennyi korszakban. A negyvenes évek végétől kezdve a történeti középosztály felmorzsolására irányuló tudatos akciósorozattal szorították ki e réteg képviselőit a hazai államapparátusból. A Kádár-rendszer egyik politikai innovációja épp ennek a trendnek a lassú megfordítása volt. Ugyan számottevő hatalom nélkül, először csak szakértői pozíciókban, de a hatvanas évektől megindul a történeti középosztály (ill. e réteg intellektuális/morális utódjainak) visszavándorlása az állami pozíciókba. A politikai rendszerváltás ezt a folyamatot szélesíti és bővíti új minőségűvé; a meghirdetett rekonstrukciós-restaurációs politikának szerves része a régi középosztályinak megfelelő rétegzettségű és szellemiségű csoportok) visszahelyezése a politikai osztály szívébe. Ehhez természetesen állások kellenek, s itt az államigazgatási pozíciók száma nem elégséges – a jelentkező igények kielégítéséhez az ipari felső management-pozíciók egy részét is igénybe kell venni. 2. A késői államszocializmus működésmódja olyan erős állami szerepvállalással járt, hogy még e rend ellenfelei, megtagadói is csak nagyon erős intervencionalista mintákban tudják saját szerepűket, mint új állami vezetőkét, elgondolni.
Irodalom
Adamski W. (ed.), Interesy i kontlikt. Wroclaw, Ossolineum, 1990. Aglietta M., Capitalism in the 80's. New Left Review, No. 138. November 1982. Amin Samir, Accumulation on a World Scale. New York, Monthy Re-view Press, vol. 1-2. 1975.
Amsden Alice, Asias next giant: South Korea and late industrialization. Oxford, Oxford UP., 1989. p. 379.
Arndt H., Market failure and underdevelopment. World Development 1988. 2. 219-229.
Arrighi G. (ed), Semipheripheral Development: The Politics of Southern Europe in the XX. Century. Sage, Beverly Hills, 1985.
Bairoch Paul, Commerce exterieur et développement économique de l'Europe au XIX. siécle. Paris, 1976.
Balassa B., Development Strategies in Semi-industrial Economy. Baltimore, The Johns Hopkins UP, 1982.
Baloyra E. (ed.), Comparing New Democracies. Boulder, Ewstview, 1987.
Boschi R., On Social Movements and Democratization: Theoretical Issues. Stanford – Berkeley Occasional Papers in Latin American Studies 1984. No. 9.
Bradford C. I.- Branson W. A. (eds.), Trade and Structural Change in Pacific Asia, Chicago, University of Chicago Press, 1987.
Cardoso Fernando Henrique, The Conception of Dependency Theory in the United States. Latin-American Research Review, 1977. 3. 1-13.
Cardoso F.-Faletto F., Dependency and Development in Latin America. Berkeley, University of California Press, 1979.
Chilcote R. H., Theories of Development and Underdevelopment. Boulder, Westview, 1984.
Chilcote R. H., Dependency: A Critical Synthesis of Literature. Latin American Perspectives, Spring 1974.1-16.
Connor W. D. – Ploszajkski (eds.), Escape from Socialism. The Polish Route. Warszawa, IFIS PAN, 1992.
Cumings B., The Abortive Abertura: South Korea in the Light of Latin American Experience. New Left Review, 1989. No. 173.
Dasgupta Parthe-Stoeman Paul, Economic policy and technological performance. Cambridge, CUP, 1987. 243. p.
Dervis K.-Petri P. A., The Macroeconomics of Succesful Development: What are the Lessons? In: Fischer S. (ed.), NBER Macroeconomic Annual 1987. Cambridge, MA. MIT Press, 1987:211-254.
Diamond L-Ling J. L.-Lipset S. M. (eds.), Democracy in Developing Countries: Latin-America. Boulder, Lynne Rienner, 1989.
DickW., Authoritarian versus Non-authohtarian Approaches to Economic Development. Journal of Political Economy, 1974.4.817-827.
Dore R., Flexible Rigidities: Industrial Policy and Structural Adjustment in the Ja-panese Economy; 1970-1980s. Stanford, Stanford UP. 1988.
Dzysman J., Governments, Markets and Growth: Financial Systems and the Pol-itics of Industrial Change. Ithaca, Cornell UP, 1983.
ECLA, Development Problems in Latin America. Austin, University of Texas Press, 1970.
Enos J.L.-Park W. H., The adoption and diffusion of imported technology: The case of Korea. London, Croom Helm, 1988.
Fehér F.-Heller A.-Márkus Gy., Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cserépfalvi, 1991.
Frank A. G., Critique and Anti-Critique. London, Macmillan, 1984.
Frank A. G., Quand les solutions apparentes deviennent de réels problémes. fievue Tiers Monde, No. 99. juillet 1984.
Furtado C„ Subdesarollo y estancimento en America Latina, Buenos Aires, ENDEBA, 1966.
GoldT., State and Society in the Taiwan Miracle. Armonk, M. E, Shape, 1986.
Haggard S. Pathways from the Periphery, the Politics ot Growth in the Newly Industrializing Countries. Ithaca, Cornell University Press, 1990.
Heinkelammert F., Dialectica del Desarollo Desigual. Valparaiso, Ediciones UniversitariasdeValparaiso, 1972.
Herrera A., The Advantages of Being a Late-cower to what? Social Science Information, 28 (4) 1989. 823-40.
Hunt D., Economic Theories ot Development – an Analsysis of Competing Paradigms. Savaqe, M. D. Barnesand Noble, 1989.
Huntington S., Political Order in Changing Societies. New Haven, Yale UP, 1968.
Hwang B. D., Nachholende Industrialisierung und autoritarer Staat: das Beispiel Süd-Korea. Berlin, SIGMA, 1989.
Jessop B., State Theory. University Park, PA, The Pennsylvania State UP, 1991.
Krasner S., Detending the National Interest: Raw Materials Investment and US Foreign Policy. Princeton, PUP, 1978.
Landau D., Government and Economic Growth in the less Developed Countries: an Empirical Study tor 1960-1990. Economic Development and Cultural Change, 35 (11)35-75..
Lal D., The Poverty of Development Economics. London, IEA, 1983. Jarrain J., Theories of Development. Cambridge, Polity Press, 1989. Lemke Ch.-Marks G. (eds), The Crisis of Socialism in Europe. Durham, Duke UP, 1992.
Leys Colin, Underdevelopment and Dependency: Critical Notes. Journal of Con-temporary Asia, 1977. 1. 72-93.
Lipietz Alain, Mirages et miracles: Problémes de l'industrialisation dans le tiers monde. Paris, Découverte, 1985.
Malloy J.,-Selligson M. (eds.), Authoritarians and Democrats. Pittsburgh, PA, University of Pittsburgh Press, 1987.
Menzel U., Auswege aus Abhängigkeit. Die entwicklungspolitische Aktualität Europas. Frankfurt, Suhrkamp, 1985.
Migdal J.S., Strong Societies and Weak States. Princeton UP, 1988.
Mouzelis N. P., Politics in the semiperiphery. London, Macmillan, 1986.
Müller A. (ed.), U zrodel polskiego kryzysu. Warszawa, PWN, 1985.
NEP. Vzgljad szo sztoroni. Moszkva, Moszkovszkij Rabocsij, 1991,
Notkina T. A. (ed.), Pogruzsenyije v trjaszinu (Anatomija zasztoja). Moszkva, Progressz, 1991.
O'Donell G.-Schmitter P.-Whirehead L. (eds.), Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, John HopkinsUP. 1986.
OlsonM., Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Budapest, KJK. 1987.
Pinto A., Chile, un caso de desarollo trustrado. Santiago, Editorial Universitaria, 1962.
Poulantzas N., La crise des dictatures. Paris. Maspero 1975.
Preobrazsenszkij J. A.-Bucharin N. I. Putyi razvitija: disszkusszii 20-h godov. Leningrád, Lenizdat, 1990.
Rasler K.-Thompson W. R., Relatíve Decline and the Overconsumption-Unde-rinvestment Hypothesis. InternationalStudiesQuarterly, 1991. 3. 273-294.
Salama P.-Tissier P., L'industrialisation dans le sous-développement. Paris, Maspero, 1982.
Senghaas D., Von Európa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen. Frankfurt, Suhrkamp, 1982.
Sik Ota, Járni Probuzeni-lluse a Skutecnost. Zürich, Poligon, 1989.
Sorensen G, Democracy, Dictatorship and Development. New York, St. Martin's Press, 1990.
Spindler Zane, Liberty and development: A further empirical perspective. Public Choice. 1991.197-210.
Takeshi H., The Japanese Experience in Technology: From Transfer to Self-Reliance. Tokyo, UN University, 1990.
Visnyevszkij A. G. (ed.), V cselovecseszkom izmerenyii. Moszkva, Progressz, 1989.
Wade R., Governing the Markét: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, PUP, 1990.
Wallerstein I., The Modern World System. New York, Academy Press, 1974-80.
Warren B., Imperialism, pioneer of capitalism. London, New Left Books, 1980.
Wolf Ch., Markets or Governments – Choosing Between Imperfect Alternative. Cambridge, MA MIT Press 88.