1990-ben többpártrendszerű választásokat tartottak Magyarországon. Ezeket önmagukban nem lehet értékelni, ezért bevezetőként azt szeretném kérdezni, milyen szituációban került sor a többpártrendszer bevezetésére, majd a válasz­tási kampányra?

Közismert, hogy a politikai vagy államszocializmus korszaká­ban a politikai berendezkedést az egypártrendszer jellemezte, azokban az államokban is, amelyekben formálisan több párt működött. Ennek feltehetően az volt az alapvető oka, hogy az új társadalmi forma nem szilárdult meg, legitimációja gyenge volt, s ezt az ellentmondást – a korai polgári liberális társadal­maktól eltérően – nem a választójog, hanem a politikai szerve­zetalakítás szabadságának korlátozásával próbálták megoldani. Az egypártrendszer ugyanakkor akadályozta az új társadalmi forma bázisának kiszélesítését, hiszen nyilvánvalóvá tette, hogy a formális demokrácia terén a legfejlettebb tőkés államok jelentős előnnyel rendelkeznek. A közvéleményt kevéssé érde­kelte, hogy a polgári demokrácia mai formája jórészt a mun­kásmozgalom több évtizedes harcának eredményeként alakult ki, s azt sem mérlegelte, hogy e berendezkedés az alapvető osztályok társadalmi konszenzusán nyugszik. A 80-as évek vé­gén a közép-kelet-európai társadalmak politikai rendszerük át­alakítására kényszerültek; a formális demokrácia hiányából fakadó társadalmi elégedetlenség mellett a folyamatban a leg­fejlettebb tőkés országok közvetlen politikai nyomása is közre­játszott, amit főleg az eladósodás nyomán fellépő gazdasági függőség alapozott meg. Ezt a beavatkozást Magyarország esetében különösen tisztán megragadhatjuk. 1989 elején a Va­lutaalap, a Világbank és a mögöttük levő amerikai kormányzat már nem egyszerűen gazdasági engedményeket követelt az MSZMP vezetőitől, hanem a politikai rendszer gyökeres átala­kítását is. Alapvető követelésük az volt, hogy hivatalosan is­merjék el a többpártrendszert, s a politikai hatalmat az ún. szabad választásokon győztes pártnak, illetve pártkoalíciónak adják át. 1989. február 10-11-én a Központi Bizottság – mint közismert – elfogadta a többpártrendszer bevezetését. Az már kevésbé ismert, hogy az új pártokat nem kizárólag Magyaror­szágon szervezték, s a többpártrendszer bevezetését a Valuta­alap ultimátumszerűen követelte, kilátásba helyezve a készenléti hitelek folyósításának megszüntetését. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a régi MSZMP – rendkívül szorult helyzetében – maga is kísérletet tett egy olyan többpárti struk­túra kialakítására, melyben az egyes pártok valamilyen formá­ban mégis elfogadják az MSZMP hegemóniáját. Ezzel függ össze, hogy a Szociáldemokrata Pártot – mint az a sajtóban megjelent írásokból is nyilvánvalóvá vált – az MSZMP székhá­zából segítették újraéledni, az MDF létrehozásában pedig Pozsgay Imre mindenki által ismert kiemelkedő szerepet ját­szott. Ha ilyen nyilvánvalóan nem is lehet bizonyítani, de egyes háttér-információk számomra azt jelzik, hogy a régi MSZMP a Szabaddemokraták Szövetsége, sőt a Kisgazdapárt megszer­vezésében is közreműködött. A pártpluralizmus hivatalos elis­merését követően felgyorsultak a politikai válságfolyamatok, a háromoldalú egyeztető tárgyalások eredményeként végrehajtott alkotmánymódosítás pedig megteremtette egy polgári típusú politikai berendezkedés kialakításának feltételeit. Ugyanakkor az MSZMP támogatottsága a közvélemény-kutatások adatai szerint hullámzóan alakult. 1989. április végén, május elején a szociológiai adatfelvétel eredményei még azt jelezték, hogy az MSZMP a legerősebb pártként kerülhet ki egy többpártrendsze­rű választásból; ezt mind budapesti, mind vidéki – Győr, illetve Debrecen környéki – vizsgálatok nyomán rendelkezésre álló adatok bizonyították. Másrészt az is nyilvánvaló volt, hogy egy egységes ellenzékkel szemben az MSZMP relatív győzelme nem lenne elegendő a kormányzáshoz. Az MSZMP tekintélyét átmenetileg súlyosan gyengítette a Nagy Imre-temetés után ki­alakult közhangulat, ami azonban a Kádár-temetés során gyö­keresen megváltozott. Az 1989. július második felében lefolytatott vizsgálatok mutatták a régi MSZMP legmagasabb fokú támogatottságát; ekkor a választásra elmenni szándéko­zók 37%-a nyilatkozott úgy, hogy az MSZMP-re adná szava­zatát. Második helyre a Magyar Demokrata Fórum került, a Szabad Demokraták Szövetsége viszont rendkívül gyenge tá­mogatottságot élvezett. Az ellenzék azonban az e nyáron lebo­nyolított – részben képviselő-visszahívásokkal kierőszakolt – időközi választásokon mindenhol győzött, aminek az volt az oka, hogy az új pártok többnyire egységesen léptek fel, illetve a második fordulóra egyesítették erejüket. Az MSZMP politikai vezetése pártjának 20-30%-os szavazati részesedését kudarc­ként fogta fel, s ennek következtében a párt centruma is hajlott a reformkörök véleményének elfogadására, miszerint a válasz­tási siker egy új párt megalakítását feltételezi. Az 1989. október 6-9. között lebonyolított Kongresszus '89 ezeknek az igények­nek megfelelően megszüntette azt a pártot, amely akkor még relatív többséget élvezett, de legalábbis egy második helyre mindenképpen esélyes volt, s létrehozta helyette az akkor még tagok nélküli Magyar Szocialista Pártot. E változtatás több szempontból is súlyos nehézségeket okozott a baloldalnak. Egyfelől azért, mert a politikai egyeztető tárgyalások során megalkotott új választójogi törvény egyértelműen a nagy, sőt, a legnagyobb pártoknak kedvezett, olyan választási rendszert alakítván ki, melyben a relatív többség abszolúttá változtatható. Másfelől az új párt nem rendelkezett sem tagsággal, sem meg­felelő számú aktivistával, s az ily módon létrejött politikai váku­umban ott is megjelentek az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, ahol korábban nem működtek. Az új párt megszervezé­se ráadásul azt az érzetet keltette a politika iránt közömbösek számára, hogy a vezetés nem bízik saját kormányzóképessé­gében. Mindez közrejátszott abban, hogy az MSZP létrehozása a párt tekintélyének hanyatlását csak rövid időre állította meg. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ok­tóber 18-23. között lebonyolított közvélemény-kutatás még azt jelezte, hogy az MSZP több mint 30%-os szava­zatrészesedéssel az első helyen végez. Döntő fordulatot végül is a november 26-i népszavazás jelentett; s noha a köztár­sasági elnök megválasztási módjának kérdésében mindössze 6100 szavazattal veszített az MSZP álláspontja, ez is azt bizo­nyította a társadalom számára, hogy a párt már teljes mérték­ben elvesztette kontrollját a politikai folyamatok felett, s ez presztízsének soha nem látott zuhanásához vezetett. A nép­szavazást követő közvélemény-kutatás szerint az MSZP már csupán 7%-os támogatottságot élvezett, s ez ugyan december­ben 13-16%-ra emelkedett, ám a máig tisztázatlan Dunagate-botrány ismét a párt tekintélyének hanyatlásával járt, s támogatottságának mértéke folyamatosan tovább csökkent.

A választások előtti folyamatok vizsgálatát azonban nem korlátozhatjuk a régi MSZMP, illetőleg az MSZP politikai súlyá­nak alakulására. Azt is látnunk kell, hogy október és március között az ellenzéki pártok erőviszonyaiban is jelentős változá­sok történtek. 1989 nyarán ugyan minden időközi választáson az „egyesült ellenzék” győzött, de az ellenzéki pártok közül egyedül a Magyar Demokrata Fórum mutatott fel komoly ered­ményt, négy képviselőt juttatva a parlamentbe, más pártok az MSZMP-nél gyengébben szerepeltek. Ebben a helyzetben az SZDSZ és a FIDESZ számára úgy merült fel a kérdés, hogy vagy képesek egy éles kommunistaellenességre alapozott lát­ványos politikai akcióval szűk bázisukat kibővíteni, vagy margi­nális szereplői maradnak a politikai színtérnek. A két párt az előbbi utat választotta; már a politikai egyeztető tárgyalások zá­ródokumentumát sem írták alá, majd a hozzájuk kapcsolódó kisgazdák és szociáldemokraták támogatásával népszavazást erőszakoltak ki. A népszavazási sikert kihasználva az SZDSZ és a FIDESZ kitört politikai bezártságából, s fokozatosan mind­kettő nagy párttá vált. A népszavazási kampány során az MDF kétarcú politikát folytatott. A bojkott meghirdetésével élesen szembefordult az SZDSZ-el és a FIDESZ-szel, tulajdonképpeni célja azonban a Szocialista Párt lejáratása volt. Ezt a párt egyik szélsőséges teoretikusa, Csengey Dénes, egy évvel ké­sőbbi írásában el is ismerte. Mindamellett a népszavazási ku­darc nemcsak a Szocialista Pártnak, hanem az MDF-nek is ártott; a közvélemény-kutatási adatok az SZDSZ, a FIDESZ és a Kisgazdapárt előretörését jelezték, sőt a Dunagate-botrány után még azt a lehetőséget sem tartották kizártnak, hogy a két liberális párt választások nélkül is megszerzi a hatalmat. Az SZDSZ és a FIDESZ előretörése március elejéig tartott, ekkor azonban a március 15-i ünnepségekkel kapcsolatos viták és a marosvásárhelyi események, valamint az MDF egyre erősödő kommunistaellenes propagandája e folyamatot lefékezte, majd megfordította. A választás előtti utolsó két hétben az MDF is­mét vezető politikai erőnek látszott.

Mit értenél azon, hogy a liberális pártok esetleg választások nélkül is megsze­rezhették volna a hatalmai?

1989 novemberében már felmerült egy olyan elképzelés, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek stabil, számukra megfelelő kormányt igényelnek, függetlenül attól, hogyan alakulnak a vá­lasztási eredmények. Ezt a gondolatot a nyilvánosság előtt Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes fogalmazta meg 1989. november 10-én, amikor arra utalt, hogy egy sajátos összetételű nemzeti kormányt kell alakítani, s a választások után is ennek kell gyakorolnia a hatalmat. E kormány, mely el­sősorban a központi állami szervekben dolgozó liberális beállí­tottságú hivatalnokokra kívánt támaszkodni, előnyös lehetett volna az SZDSZ számára is. Másrészt a két liberális párt hely­zetét a népszavazás után tovább erősítette a Dunagate-bot­rány, melyet e politikai erők robbantottak ki. E botrány hatására azt sem lehetett kizárni, hogy a kormány összeomlik, s az álta­lános politikai zavar közepette az SZDSZ és a FIDESZ veszi át a hatalmat. Azt, hogy 1990 januárjában, februárjában a háttér­ben milyen folyamatok zajlottak le, ma még kevéssé tudjuk. Biztos azonban, hogy Mark Palmer nagykövet visszahívása sú­lyosan érintette a liberálisokat, nyilvánvalóvá téve, hogy az MDF és más magyar politikai erők nem kívánják az amerikaiak által támogatott SZDSZ-FIDESZ érdekcsoport győzelmét.

1990. márciusában hogyan állt elő az az eredmény, amely májusban az új kor­mány megalakulásához vezetett?

1990. március 25-ón még nem született meg az az eredmény, amely a parlament végleges összetételét meghatározta, mert a szavazást két fordulóban bonyolították le. A magyar választási rendszer közismerten három elemből tevődik össze: az ország­gyűlési képviselőket részben egyéni választókerületben vá­lasztják, részben pedig területi, illetve országos listáról szerzik mandátumukat. A politikai egyeztető tárgyalások nyomán kiala­kult kompromisszum eredményeként, majd az országgyűlési döntés következtében, amely e kompromisszumon csekély mértékben változtatott, 176 egyéni választókerületet hoztak lét­re és 152 képviselő került volna be területi, további 58 pedig országos listáról a parlamentbe. A területi lista sajátosságai kö­vetkeztében azonban 32 mandátum „felcsúszott” az országos listára, így végeredményben erről összesen 90 képviselő került az országgyűlésbe. Az egyéni választókerületi rendszer a rela­tív többséget abszolúttá változtatja, s ezáltal a viszonylag legje­lentősebb politikai befolyással rendelkező párt a mandátumok akár kétharmadát, sőt háromnegyedét is megszerezheti. A lista alapvető sajátossága viszont az, hogy meglehetősen pontos képet ad a tényleges politikai tagozódásról, s a választók aka­ratnyilvánításának megfelelő összetételű testületet eredmé­nyez. A történelem paradoxona, hogy a tárgyalóküldöttségek közül leghatározottabban az MSZMP harcolt az egyéni válasz­tókerületi rendszerért, az ellenzéki pártok többsége pedig a lis­táért. A választásokon viszont kiderült, hogy az MSZMP helyébe lépő MSZP (egyetlen kivételtől eltekintve) egyéni vá­lasztókerületben nem tudott képviselői helyhez jutni, 33 mandá­tumából 32-t területi, illetve országos listáról szerzett. (Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a régi MSZMP tárgyalóküldöttsége két feltételezésből indult ki. Az egyik az volt, hogy a legnagyobb pártként vesz részt a választásokon ­ezt a Kongresszus '89 keresztülhúzta – a másik pedig az, hogy az ismert személyiségek nagy szerepet játszanak majd a választói magatartás alakításában. A választási eredmények azonban azt mutatták, hogy a személyiség, az ismertség – egy-két kivételtől eltekintve, mint például Németh Miklós vagy Czoma László – egyáltalán nem befolyásolta a szavazókat. Ezt bizonyítja egyfelől a független képviselőjelöltek igen gyenge szereplése, másfelől pedig a „méltóságteljes” emberek szerve­zeteként fellépő Hazafias Választási Koalíció tizenegyedik he­lyezése.)

A politikai tagoltságot tehát leginkább a területi listás ered­mények alapján tudjuk feltárni. A területi listán 24,73%-os sza­vazati részesedésével az MDF győzött, míg a második helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, 21,39%-os teljesít­ménnyel. A február végi közvélemény-kutatások szoros MDF-SZDSZ versenyt jeleztek, sőt, volt olyan vizsgálat is – bár ez az SZDSZ-szimpatizáns „Mediántól származott -, amely SZDSZ-győzelmet feltételezett. A választások előtt lebonyolított közvélemény-kutatások azt is sugallták, hogy a Független Kis­gazdapárt akár 20%-os eredményre is képes, ami a választá­sok megnyeréséhez is elegendő lehet. Ez a vélekedés nem igazolódott be, de a Független Kisgazdapárt – az előző évi vá­rakozástól eltérően – jól szerepelt, és 11,73%-os eredményé­vel a harmadik helyre került. Negyedik helyen végzett a Magyar Szocialista Párt, 10,89%-kal. Gyenge választási sze­replése egyenes következménye volt az előbb már említett eseményeknek, a pártkongresszusi határozatoknak, a népsza­vazási kudarcnak, illetőleg a Dunagate-botránynak. A gyenge eredményben azonban az is közrejátszott, hogy a párt vezetői szinte mindvégig reménykedtek a nemzeti centrummal, különö­sen az MDF-fel való együttműködésben, noha október után az MDF a Szocialista Párttól éppoly egyértelműen elzárkózott, mint a népszavazás kiskoalíciós pártjai. A választások megle­petésének tekintették a FIDESZ és a KDNP feltételezettnél jobb eredményét; a FIDESZ 8,95%-os eredménnyel lett ötödik, a KDNP pedig 6,46%-ossal hatodik. Ez utóbbi még szervezeti­leg sem épült ki a választásokig, az egyház azonban helyette­sítette a pártszervező munkát, sőt, azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a papok prédikációi sok helyen nagyobb befolyást gyako­roltak a pártok választási propagandájánál.

A területi listás eredmények elemzésekor nem állhatunk meg a parlamenti pártok helyzetének bemutatásánál. (A vá­lasztójogi törvény szerint az a párt, amely a területi listákon a szavazatok 4%-át sem érte el, csak egyénileg juttathat képvi­selőt a parlamentbe, s valamennyi területi listás, illetőleg orszá­gos mandátumától elesik.) Hetedik helyre került, 3,68%-kal a megújult MSZMP, amely az MSZP létrejöttét követően szerve­ződött újjá, s alakuló kongresszusát 1989 decemberében tartot­ta meg. (E párt, ahhoz képest, hogy néhány vezetője, s tagsága szervezte meg ismét, kielégítően szerepelt. Ha azon­ban azt nézzük, hogy elődpártja az ország legnagyobb politikai erejeként működött, választási teljesítményét rendkívül gyengé­nek kell tekintenünk.) Sokak számára meglepetésnek látszott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nyolcadik helyezése és 3,55%-os szavazati részesedése. Ez azért tűnt váratlannak, mert a szakirodalomban és a politikai közvéleményben egya­ránt feltételezték, hogy a magyar társadalom elfordult ugyan az ún. kommunista értékektől, de annál nagyobb a hajlama a szo­ciáldemokrata eszmék és értékek befogadására. A választási eredmények e feltételezést a legkevésbé sem igazolták. A köz­vélemény-kutatók, a politikusok és az újságírók meglepetésüket azzal próbálták palástolni, hogy az MSZDP gyenge választási eredményéért Petrasovits Anna politikai magatartását tették fe­lelőssé. Ez azonban a probléma nagyfokú leegyszerűsítésének tűnik. Az MSZDP ugyanis egy olyan nyugat-európai jobboldali szociáldemokrata irányvonalat követett, amely azokban az or­szágokban is, ahol hasonló beállítottságú pártok működnek, ugyanilyen mértékű támogatottsággal rendelkezik. (Ilyen ered­ményt tud felmutatni például az Olaszországi Szociáldemokrata Párt, valamint az 1970-es évek elején létrejött Luxemburgi Szo­ciáldemokrata Párt. Mindkét pártot, a Petrasovits Anna-féle MSZDP-hez hasonlóan, éles kommunistaellenesség és liberális gazdaságfilozófia jellemzi.) Még gyengébb eredményt ért el az Agrárszövetség, amelyet az egykori ellenzéki erők a régi MSZMP harmadik utódpártjának tekintettek. E párt a téesz-vezetőket és a mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozó agrárér­telmiséget tömörítette. 3,13%-os szereplése többek között azzal is összefügg, hogy a városokban nem tudott igazán bá­zist szerezni, és Budapesten még listaállítással sem kísérlete­zett. Az országos listán induló pártok közül a 10-12. helyre a 2% alatti eredményt elért Vállalkozók Pártja és a Hazafias Vá­lasztási Koalíció, valamint az 1%-nál kevesebb szavazatot szerzett Magyar Néppárt került. Ez utóbbi választási eredmé­nye – tulajdonképpen nem igényelne elemzést. A Néppárt kép­viselte azonban Magyarországon az ún. harmadik utas erőket, melyek azt állították magukról, hogy politikai tevékenységüket 1945 előtt a jobboldal, 1945 után pedig a baloldal akadályozta. 1990-ben viszont sem a jobb-, sem a baloldal nem emelt for­mális, adminisztratív akadályokat ezen irányzat elé, ennek elle­nére történelmük leggyengébb választási eredményét érték el. Ezt aligha magyarázhatjuk kielégítően pusztán a párt gyenge szervezeti felépítésével, rossz propagandájával s anyagi esz­közeinek valóban igen alacsony szintjével, hiszen az MDF-en belül is éppen azok a képviselőjelöltek szerepeltek a legrosszabban, akik a Néppárthoz közelálló nép-nemzeti irányzatot követték. E politikusok, amennyiben a parlamentbe bekerültek, kizárólag listáról jutottak mandátumhoz. Mindez a harmadik utas álláspont rendkívül csekély támogatottságát jelzi.

A választási eredmények átfogó értékelése azonban szá­mos, politikai szempontból alapvető jelentőségű kérdésre nem ad igazán választ. Nem tudjuk ugyanis, hogy mely társadalmi rétegek támogatták az egyes pártokat, s így tulajdonképpen azt sem, hogy az adatok milyen politikai tagozódást fejeznek ki. Ennek feltárása a választási eredmények sokkal részletesebb, településsoros elemzését igényli, valamint azt, hogy a válasz­tási kutatást politikai és értékszociológiai vizsgálatokkal egé­szítsük ki. A választási eredmények kerületi bontásban történő elemzéséből azonban mégis levonhatunk bizonyos következte­téseket, mert az egyes megyék társadalmi összetétele és politi­kai hagyományai jelentősen különböznek egymástól. A pártok megyei szintű „választási” térképe ennek megfelelően valóban sajátos vonásokat mutat. A Magyar Demokrata Fórum elsősor­ban az ország középső és keleti megyéiben, a Dunántúlon Veszprém és Zala megyében, valamint sokak számára megle­petésként Budapesten ért el jó eredményt. A Szabad Demok­raták Szövetsége főként a nyugat-dunántúli megyékben, az ország legfejlettebb ipari régiójában szerepelt sikeresen, míg a Kisgazdapárt Dél-Magyarországon rendelkezik jelentős bázis­sal: az öt déli megyében, Baranyában, Somogyban, Bács-Kis­kunban, Békésben és Csongrádban a községi településeken a szavazatok 1/4-ét szerezték meg. A Magyar Szocialista Párt ki­elégítően szerepelt Budapesten, Borsod, Somogy és Hajdú-Bi­har megyében, viszont rendkívül gyenge eredményt ért el a Duna-Tisza közötti térségben, valamint a nyugati határszélen, különösen Vas és Győr-Sopron megyében. A Keresz­ténydemokrata Néppárt, amely öt megyében még listát sem tu­dott állítani, Észak-Magyarországon, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében mutatott fel viszonylag jó eredményeket. Ez egyben azt is jelzi, hogy a falusi keresztény­nemzeti beállítottságú szavazókat az ország déli részén a Kis­gazdapárt, az északin pedig a KDNP vonzotta, a kelet-nyugati megosztottság mellett tehát egy észak-déli is érvényesül. A FI­DESZ viszonylag kiegyensúlyozottan szerepelt, de számos egyéni választókerületben nem indított jelöltet. Ez is közreját­szott abban, hogy kizárólag a soproni körzetben szerzett egyé­ni választókerületi mandátumot, ott viszont Szájer József Pozsgay Imrét győzte le.

A területi bontás mellett azt is érdemes megnézni, hogy a város-falu megoszlás milyen mértékben befolyásolja a válasz­tói magatartást. E szempontot figyelembe véve megállapíthat­juk, hogy az országban három tipikusan falusi párt működik. A megyei adatok város-falu bontásban történő vizsgálatakor ugyanis kiderül, hogy a Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, és az Agrárszövetség általában sokkal jobban szere­pelt a községi jogállású településeken, mint a városokban, a többi párt viszont inkább a nagyobb településeken ért el ered­ményeket. Figyelemre méltó, hogy a keresztény-nemzeti irány­zat vezető ereje, a Magyar Demokrata Fórum sem jutott el a kis falvakig; ezek egy részében még szervezeti egységei sem jöttek létre. A Kisgazdapárt viszont, noha a szokványos pa­raszti óvatosság következtében a nagy ellenzéki tömörülések közül legutolsóként szerveződött meg, a leggyorsabban építet­te ki a kisközségekig lefutó hálózatait, s ez döntő mértékben hozzájárult falusi sikeréhez. A régi MSZMP szétesése után vol­tak olyan térségek, amelyekben egyedüli politikai erőként a Kisgazdapárt működött.

Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a baloldal egésze ho­gyan szerepelt a választásokon. A kampány során a baloldalt az egykori ellenzéki erők az MSZMP négy utódpártjaként tá­madták, s ez az adott politikai helyzetben, a Kongresszus '89 után, rendkívül kedvezőtlen társadalmi hatást gyakorolt. A bal­oldalt sújtotta a már említett 4%-os választási határ is, amely eredetileg éppen az MSZMP érdekeit szolgálta volna. A törté­nelem paradoxona volt az is, hogy az egyes baloldali pártok saját hitelességüket a másiktól való elhatárolódással kívánták bizonyítani. Az MSZP állandóan arra törekedett, nehogy össze­keverjék előd-utód pártjával, az MSZMP-vel, s így az új MSZMP-nek a két párt közötti kapcsolat kialakítására irányuló kísérletei szükségszerűen meghiúsultak. Az Agrárszövetség, és az akkor még működő Hazafias Népfront keretében megszer­veződött Hazafias Választási Koalíció viszont oly módon kíván­ta képviselőjelöltjeinek pártállami múltját feledtetni, hogy a Szocialista Párttól határolódott el. Ezért, egyes kivételektől elte­kintve, a baloldali pártok között sehol sem jöttek létre választá­si szövetségek, s a szétforgácsoltság következtében a HVK, az Agrárszövetség és az MSZMP egyaránt a 4%-os határ alatt maradt. Arányos választási rendszer esetén a baloldal össze­sen 77 képviselőt juttatott volna a Parlamentbe, így azonban meg kellett elégednie az MSZP 33 és az Agrárszövetség egy képviselőjével. Az MSZMP szétesése és a választási rendszer – még a rendkívül gyenge márciusi támogatottságot is figye­lembe véve – csaknem félszáz képviselőtől fosztotta meg a magyarországi baloldalt.

A tavaszi választások eredményeit viszonylag sokan látták előre. Az volt a kérdés, hogy az MDF vagy az SZDSZ válik-e meghatározó kormányzati erő­vé. Milyen folyamatok játszódtak le március 25. és április 8. között? Miért módosultak látszólag lényegesen az erőviszonyok? Itt elsősorban Budapestre gondolok.

A kérdésben a válasz is benne rejlik, hiszen a megfogalmazás szerint az erőviszonyok látszólag módosultak. Valójában az áp­rilis 8-i eredményeket a március 25-iek már magukba foglalták, csak az SZDSZ és a FIDESZ vezetői ezt nem vették figyelem­be. Az első fordulóban ugyanis, ha az MDF és a KDNP szava­zatszámait összeadjuk, nyilvánvalóvá válik a keresztény nemzeti centrum jelöltjeinek győzelme a liberálisokkal szemben a fővárosban. Ez volt a helyzet vidéken is, elsősorban Nyugat-Magyarországon. Ezen túlmenően a keresztény irányzatú pár­tok eredményét javította az is, hogy az SZDSZ és a FIDESZ szavazóbázisa kevéssé fogott össze, a FIDESZ-re szavazók gyakran nem támogatták az SZDSZ jelöltjét, s fordított esetben sem mindig érvényesült a liberális szolidaritás. Végezetül az MDF helyzetét tovább erősítette, hogy az SZDSZ és a FIDESZ hangos antikommunista propagandájától megrettent szocialista párti, sőt esetenként MSZMP-szavazók egy része a második fordulóban – távolmaradás helyett -, kisebbik rosszként az MDF-et támogatta. Ezt egyértelműen kimutathatjuk Újpesten, a IX. kerületben, valamint Csepelen. Ez utóbbi helyeken a balol­dali erők azért harcoltak, hogy vezető liberális politikusok, mint például Tölgyessy Péter és Orbán Viktor, egyéni választókerü­letből ne jussanak be a parlamentbe. Nyilvánvaló volt ugyanak­kor, de a választók ezt nem vették figyelembe, hogy e támogatásért az MDF-től cserébe semmit sem kaphatnak. A baloldal politikai dezorientációját jelezte tehát ez a fejlemény is. A helyzetet egyébként az is bonyolította, hogy főleg a Tiszántúlon az SZDSZ és a Kisgazdapárt is választási szövetség létre­hozására törekedett. Noha a Kisgazdapárt országos vezetése az MDF-fel és a KDNP-vel próbált a második fordulóban együttműködni, Békés, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a kisgazda, illetőleg a sza­baddemokrata jelöltek egymás javára léptek vissza. Ez a választási szövetség azonban a gyakorlatban alig működött; a liberális orientációjú választópolgárok nem voltak hajlandóak a kisgazda jelölteket támogatni, sőt az is előfordult, hogy a visszaléptetett SZDSZ-FIDESZ-jelölt a kisgazdákkal szemben álló baloldali politikus támogatására szólította fel választóit. (Ennek eredményeként került a parlamentbe egyedüli agrárszövetségi jelöltként Vargáné Piros Ildikó, a Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyei 10-es választókerületből.)

A tavaszi választások igazán nagy szenzációval nem szolgáltak. Az őszi vá­lasztások eredménye viszont a politikai elemzők többségét is meglepte.

A tavaszi választások után csaknem az egész ország várta az új parlament, az új kormányzat tevékenységét. Nagyon sokan reménykedtek abban, hogy Magyarország a többpártrendszerű parlamenti berendezkedés hatására kijut a válságból, vagy leg­alábbis megkezdődik a válságból való kilábalás folyamata; a baloldal pedig politikai defenzívába szorult, amihez az MDF-SZDSZ paktum is hozzájárult. A baloldalon – nem indokolatla­nul – olyan hangulat alakult ki, hogy nincs tényleges cselekvési terük, és minden áramlatukkal szemben kemény, erőszakos, esetleg megtorló jellegű kormányzati fellépések várhatók. Ezt a vélekedést a kormánykoalíció számos prominens politikusának kijelentései is alátámasztották. Olyan helyzet alakult ki, mely­ben a kormánypártok elsöprő győzelmet értek volna el a helyi választásokon is, ha azokat június 8-ára írják ki, amikor a taná­csok mandátuma lejár. A három koalíciós párt azonban nem ezt a megoldást választotta. Annyira meg voltak győződve ar­ról, hogy az országban a keresztény nemzeti irányzat túlsúlyba került, hogy nem törekedtek helyzeti előnyük kihasználására, hanem azt tartották alapvető jelentőségű politikai kérdésnek, hogy ne tanácsi, hanem önkormányzati választásokat bonyolít­sanak le. Az új önkormányzati törvény elfogadása azonban időt igényelt, s ezért a parlament május 24-én 3 hónappal meg­hosszabbította a tanácsok mandátumát, amely így szeptember 8-án járt le. Ugyanakkor e pártok is érezték, hogy a Valutaalap nyomására mindenképpen meghozandó gazdasági megszorító intézkedések még a magyar társadalom tradícióinak leginkább megfelelő keresztény-nemzeti kormányzat presztízsét is ront­ják, s ezért az őszi választások mielőbbi megtartására töreked­tek. Pozícióikat azzal is erősíteni kívánták, hogy egy olyan választási törvényjavaslatot terjesztettek a parlament elé, amely az egyéni választókerületeket preferálta. Az ország­gyűlési választásokon ugyanis az MDF nagyarányú győzelmét az egyéni választókerületekben elért siker alapozta meg, s a kormányzat feltételezte, hogy az őszi választási eredmények lényegében a tavasziakhoz hasonlítanak majd, sőt, a keresz­tény nemzeti erők még szavazatokat is nyerhetnek. A választó­jogi törvény elfogadása azonban a képviselők 2/3-ának támogatását igényli, s ez lehetővé tette, hogy a három parla­menti ellenzéki párt jelentős módosításokat vezessen keresztül a tervezeten. E pártok kikényszerítették, hogy a polgármestert a tízezernél kisebb népességszámú településeken közvetlenül válasszák – a tervezetben kétezres létszámhatár szerepelt -, s azt is elérték, hogy az egyéni választókerületek helyett e tele­püléseken kislistás módszert alkalmazzanak, a többiek eseté­ben pedig 50-50% legyen az egyéni választókerületi és a listás mandátumok aránya. (Az eredeti elképzelés 2/3-1/3 megoszlást tartalmazott, az egyéni választókerületek szerepét azzal is növelve, hogy egy szavazatot kétszer számolnak el, vagyis a listára nem történt volna külön szavazás.)

A kormánypártok a nyári időszakban sajátos politikai ma­gatartást tanúsítottak; egyfelől többször is kísérletet tettek a keresztény-nemzeti társadalom alapvető intézményeinek helyreállítására, így például a kötelező hitoktatás bevezetésével próbálkoztak, a jelenleginél szigorúbb abortuszkorlátozást, ne­tán abortusztilalmat szerettek volna elérni, a Trianon-emlékmű visszaállítására törekedtek, s ekkor még – legalábbis a nyilvá­nosság előtt – az MDF is támogatta a kisgazdák eredeti föld­törvény-koncepcióját. Ugyanekkor vált egyértelművé az is, hogy a kormánypártok a leszámolást egy egységes koncepció, az ún. Justitia-terv keretében kívánják megvalósítani. A kor­mányzat azonban nagyon óvatosan járt el; mihelyt társadalmi ellenállást tapasztalt, visszahúzódott, és demokratikus szándé­kairól kívánta meggyőzni a közvéleményt. Ehhez az is hozzájá­rult, hogy a koalícióra ezekben az ügyekben is bizonyos fokú külföldi nyomás nehezedett, hiszen Nyugaton a kapitalizmus, nem pedig a Horthy-rendszer restaurációját kívánták elérni. Ez az óvatos politika az MDF belső megosztottságával is össze­függött; a nemzeti liberális áramlat ugyanis ellenezte a túlzot­tan konzervatív elképzeléseket. A felemás lépések ugyanakkor mind a jobboldalt, mind a centrumot és a baloldalt kiábrándítot­ták, a kormány népszerűsége érezhetően csökkent. A kisgaz­dák és az MDF populista politikusai érezték, hogy a helyi választások előtt eredményeket kell felmutatni, s ezért arra tö­rekedtek, hogy a parlament augusztus 20-a előtt döntsön a földtulajdonviszonyok 47-es alapon történő rendezéséről. Ami­kor ennek lehetetlensége kiderült (amihez az is hozzájárult, hogy az önkormányzati és az önkormányzati választási tör­vényjavaslatok vitája egyszerűen elvette az időt más terveze­tek megtárgyalása elől), a kisgazdák támadásba próbáltak lendülni, országos megmozdulásokkal jelezve földosztási igé­nyeiket. Ezt azonban a Kisgazdapárt kormányban ülő képvise­lői – a miniszterelnök nyomására – megakadályozták, s ugyanakkor az MDF populista szárnya is visszaszorult; így a helyi tanácsi és termelőszövetkezeti vezetőkkel való közvetlen konfrontáció elmaradt. Ily módon ez utóbbiaknak lehetőségük nyílt arra, hogy a tavaszi vereség sokkhatásait kiheverjék, a rendszerváltást politikailag túléljék. A gazdasági stagnálás, va­lamint a baloldali és mérsékelt beállítottságú választópolgárok kiábrándulása a jobbra tartó MDF-ből már jelezte, hogy a nagy­városokban a helyi választásokon a kormánypártok nem érnek el igazán jó eredményeket. Ugyanakkor fenyegetett az a ve­szély, hogy falusi szervezettségük és a választási rendszer sa­játosságai miatt a Kisgazdapárt fölényesen győz a tízezernél alacsonyabb népességszámú településeken. Amikor a válasz­tási kampány megkezdődött és lezajlott a jelöltállítás, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a pártok közül a falusi térsé­gekben valóban a Kisgazdapárt a legerősebb szervezett politi­kai erő. Az adatok azonban azt is jelezték, hogy a legtöbb polgármester, illetőleg helyi képviselőjelölt a községekben a függetlenek közül került ki, s ez már megkérdőjelezte a kisgaz­dák egyértelmű túlsúlyát.

Szerinted végül is milyen eredmények születtek az őszi önkormányzati válasz­tásokon?

Az eredmények értékelése komoly nehézségekbe ütközik, amit a választási rendszer bonyolultsága idéz elő. Az első forduló­ban – annak ellenére, hogy a törvény az érvényességet, csu­pán 40%-os részvételhez kötötte – a 162 tízezer főnél nagyobb népességszámú település közül a szavazás csak 13 egység­ben volt érvényes. A többi településen viszont az első forduló általában sikeresnek bizonyult, ami azt bizonyítja, hogy az ön­kormányzati választások a falvakban sokkal nagyobb érdeklő­dést váltottak ki, mint a városokban. A polgármesteri és a kislistás választások a függetlenek nagyarányú győzelmét hoz­ták – amennyiben ezekről mint csoportról egyáltalán beszólni lehet, hiszen a „független” igen sokféle alapállású embert takar -, míg a pártok közül a várakozásoknak megfelelően a Kisgaz­dapárt került az első helyre. A nagy meglepetést az MDF gyen­ge választási eredménye okozta; a városokban a liberálisok, a községekben a függetlenek és a kisgazdák előzték meg a Fó­rum jelöltjeit. A második fordulóban tovább csökkent a részvé­tel, 40,16%-ról 28,94%-ra esett vissza. Alsó határ nem lévén, ez is elegendőnek bizonyult a képviselőtestületek és a polgár­mesterek megválasztására.

Amennyiben a megszerzett polgármesteri helyeket, vala­mint a kislistás, az egyéni választókerületi és a listás mandátu­mokat összeadjuk, első helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, második helyre a Független Kisgazdapárt került, és a tavaszi választások nyertese, az MDF, csupán a harmadik helyet foglalta el. Negyedik helyezést ért el a KDNP s ötödiket a FIDESZ, amely kiemelkedő nagyvárosi eredmé­nyét igen gyenge községi szerepléssel társította. A Magyar Szocialista Párt hatodik lett, a hetedik helyre az Agrárszövet­ség került, amely a választási rendszer sajátosságai folytán a községekben érvényesíteni tudta viszonylagos befolyását. Elő­retört a Vállalkozók Pártja; a tízedik helyről a nyolcadikra jött fel. Tovább csúszott lefelé az MSZMP, és megsemmisítő vere­séget szenvedett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A baloldali pártok gyengülését viszont ellensúlyozta, hogy szá­mos független jelöltet az MSZP, illetőleg az MSZMP támoga­tott, sőt, ezek egy része a választás idején is e pártok valamelyikének tagja volt. Más függetlenek viszont – s az érté­kelés során ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül – a kisgazdák támogatását élvezték.

A bonyolult választási rendszer miatt a politikai tagoltságot csak a fővárosi közgyűlés választási eredményei alapján lehet igazán feltérképezni. A budapesti listán az első, még érvényte­len fordulóban az SZDSZ került az első helyre, az MDF pedig, tavaszi teljesítményéhez képest 3,5%-ot vesztve, a második helyre szorult. Az október 14-i fordulóban az SZDSZ tovább erősödött, s az MDF is növelte szavazatainak számát; április 8-ához hasonlóan a kereszténydemokraták és kisebb mértékben a kisgazdák hívei az MDF-re szavaztak. A második fordulóban 34,68%-ot ért el az SZDSZ, 27,35%-ot az MDF, 18,16%-kal a harmadik helyre került a FIDESZ, az MSZP pedig 7,25%-os szavazati részesedéssel a negyedik lett, ami az országgyűlési választásokhoz képest igen komoly visszaesést jelentett. Az ötödik helyet a Kereszténydemokrata Néppárt foglalta el 5% alatti eredménnyel. Gyengébb szereplésében döntően közreját­szott az, hogy a második fordulóban – amint erre előbb utaltam – szavazóbázisának egy része az MDF-et támogatta. A hatodik helyen végzett MSZMP már nem érte el a 4%-os határt, s így nem küldhetett képviselőket a fővárosi közgyűlésbe. Budapes­ten megsemmisítő vereséget szenvedtek a kisgazdák, szava­zóbázisuk csaknem 80%-át elvesztették. A szociáldemokrata szavazatok száma – ezt csak érdekességként jegyzem meg – 37.000-ről 3.000-re esett vissza. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a választáson nagyarányú relatív győzelmet szer­zett SZDSZ is csaknem 100 ezer támogatót vesztett, és a sza­vazati részesedését leginkább növelő FIDESZ bázisa is több mint 20 ezerrel csökkent.

A politikai közömbösség növekedését nem csupán a pár­tok magatartására vezethetjük vissza. A szeptemberi, októberi választások már azt jelzik, hogy a magyar társadalom széles rétegei rádöbbentek arra: az államszocialista kísérlet megbu­kott, a helyébe lépő restauráció, rekapitalizáció viszont a társadalom túlnyomó többségének életszínvonal- és egyéb problémáit nem tudja megoldani, sőt, számukra a teljes el­szegényedést, a tömeges proletarizálódási jelentheti. Egyes közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy a ma­gyar társadalom jelentős része sem kapitalizmust, sem szocializmust nem akar, hanem egy olyan berendezkedést igényel, amelyben „meg tud élni”. Ez jelenik meg a pártoktól való függetlenedés szándékában, a pártpolitika elvetésében is, hiszen ma minden párt a privatizációt, illetőleg a reprivatizációt hirdeti, az MSZMP-t pedig az államszocialista berendezkedés­sel azonosítják. A pártoktól való függetlenedés szándéka tehát véleményem szerint nem egyszerűen a pártok helytelen, a vá­lasztókat riasztó taktikai magatartásából következik, hanem an­nak felismerését jelzi, hogy a többpártrendszerű formális demokrácia bevezetése és a tőkés piacgazdasághoz való visszafordulás, ha az egyéni szabadságjogok oldaláról bizo­nyos fokú előrelépésnek látszik is, a társadalom jó része szá­mára csak egy letűntnek vélt rendszer ellentmondásainak visszahozatalát jelenti. Ám abban, hogy az államszocializmus és a kapitalista restauráció helyett a történelem egy demokrati­kus, szocialista alternatívát is kínál, a társadalomnak csupán igen kis töredéke reménykedik.