Ezekről a dilemmákról rendezett kerekasztal-vitát a Pedagógusok Szakszervezete. A vitát Borbáth Gábor vezette. A hozzászólásokat az alábbiakban összegezzük.

Krausz Tamás (történész, Politikatörténeti Intézet) azzal kezd­te, hogy bár a szakszervezetek 1990 és 1994 közötti túlélése rövid időre szólt, ez önmagában még nem ok az aggodalom­ra. Világszerte megfigyelhető ugyanis a szakszervezeti moz­galom hanyatlása, hiszen a munka világa nem tudott kellő választ adni a neokonzervatív kor kihívásaira. Hiányoznak az összehangolt stratégiák, az összefogás nemcsak nemzet­közi, de nemzeti szinten sincs meg.

A megfelelő stratégia hiánya összekapcsolódik azzal a prob­lémával, hogy a szociáldemokrácia válságban van. Sok esetben már nem lehet különbséget tenni egy szociáldemokrata és egy konzervatív gazdaságpolitika között. Nem egy országban ter­hes a szociáldemokrata pártoknak a szakszervezeti kapcsolat. Krausz Tamás véleménye, hogy a szocialista/szociáldemokrata pártok és a szakszervezetek közötti kapcsolatokat stabilan fenn kell tartani, még akkor is, ha egy adott időszakban nincsenek világos gazdaságpolitikai alternatívák.

Ma a magyar szakszervezeteket igencsak zavarba hozza, hogy a munkavállalók a saját pozíciójuk tekintetében nem tud­nak különbséget tenni az MDF- és az MSZP-vezette kormá­nyok között. A privatizáció folyamatához nem tudnak érdem­ben hozzászólni. Manapság úgy lehet elbocsátani a felsőok­tatási dolgozók egynegyedét, hogy ezzel szemben semmiféle társadalmi ellenállás nem lép fel. Ez egyértelműen oda vezet­het, hogy a szakszevezeteken belül megerősödik a politikai jobboldal befolyása. Még a tandíjjal szembeni diákellenállás során is inkább a jobboldali populizmus térnyerése volt jel­lemző.

Sokan kérdezik, hogy milyen modellt válasszon a hazai szakszervezeti mozgalom. Egyes vélemények szerint a nyu­gat-európai, mindenekelőtt a német struktúrát kellene lemá­solni. Krausz Tamás ettől két ok miatt is óvakodna. Először azért, mert a történelmi tapasztalatok fényében nem lehet si­keres másolásról beszélni. Másodszor pedig látni kell, hogy az utóbbi néhány évben éppen Németországban kerültek mély hullámvölgybe a szakszervezetek, a szociáldemokrata párttal együtt.

Amiben már hasonlóak vagyunk Németországhoz, az a tö­meges munkanélküliség kialakulása. A különbség az, hogy ná­lunk ez egy egészen új probléma, amelyre a szakszerveze­teknek megfelelő választ kell találniuk. Ha ez nem történik meg, akkor nemcsak a szakszervezetek fognak felmorzso­lódni, hanem a mostani kormányzó erők is. Ennek követ­keztében valóban „antimodernista", populista szenny öntheti el az egész régiót. Hiszen nem felejthetjük el – zárta vitaindító hozzászólását Krausz Tamás -, hogy Magyarország kelet-eu­rópai ország volt, és az is marad.

Ágh Attila (politológus, BKE Politikatudományi Tanszék) egy pontban értett egyet Krausz Tamással, ez pedig a Horn-kor­mány felelőssége az értelmiség és a diákság köreiben meg­figyelhető szélsőjobboldali nacionalizmus kiprovokálásában. A szakszervezetek és a politika kapcsolatát azonban másképp ítéli meg.

Nemcsak az a kérdés, hogy mi történt a kormánnyal hanem az is, hogy mi lett a társadalmi-gazdasági megállapodás­sal, a TGM-mel. Ez ügyben számos elemzés (többek közt Thoma Lászlónak a Pedagógusok Lapjában publikált írása) az SZDSZ nyakába varr egy sor olyan döntést, amelyet az MSZP magától hozott meg. Az MSZP reformkonzervatív, tech­nokrata vezetésű centruma képtelen volt ellenállni a privati­záció csábításának, és egyelőre csak az állami tulajdon szét-lopását modernizálta. Másfelől az MSZP a döntésképtelenség szélére sodorta az Országgyűlést és a politika centrumát. Ezt nem egyfajta „frakciókra osztódás" okozta, hanem egy annál sokkal rosszabb atomizálódás, amelynek következtében ki­sebb-nagyobb csoportok alkalmi jelleggel állnak össze, tartós és elvi politikai szövetségek nélkül.

Sokak véleménye, hogy a TGM-mel kapcsolatban eleve „for­dítva ültünk a lóra", és nem is lehetett volna elvárni a szakszer­vezetektől, hogy a guillotine alá rakják a fejüket, és könnyedén elfogadják a drasztikus intézkedéseket. Ágh Attila ezzel szem­ben úgy látja, hogy – spanyol mintára – igenis el lehetett volna várni, hogy bizonyos politikai előnyökért cserébe a társa­dalom egyes csoportjai áldozatokat vállaljanak, nemcsak a szakszervezetek, hanem más érdekképviseletek is. Egy ilyen alku során tisztázni kell, hogy a szakszervezetek milyen felté­telekkel kapcsolódjanak a politika egészéhez. Világos azonban, hogy a szakszervezetek nem léphetnek fel az egész társadalom képviseletében; nem beszélhetnek a diákok, a nyugdíjasok vagy a munkanélküliek nevében.

Az érdekszervezeteknek intézményesen kell kapcsolódniuk a politikai rendszerhez, a parlamenti döntéshozatali mecha­nizmushoz, de ezt nem ideologizálhatják meg úgy, hogy ők a társadalom egészét képviselik. A szakszervezeti vezetők ne tüntessék fel magukat politikai tényezőnek, hiszen azzal a szakszervezet túlpolitizálódik, és elveszíti a reális érdekkép­viseleti lehetőségeit. Ki kell tehát alakítani a két szféra legitim kapcsolódási pontjait.

Thoma László (politológus, ELTE BTK Politológia Tanszék) szerint a szakszervezetek nemcsak nálunk játszották a hatal­mi tényező szerepét, hanem például Szlovákiában is, ahol a kormány hatalmának gyengülésével a szakszervezetek zsa­rolási képessége megnőtt.

Magyarországon az 1993-as tébé-választás egyfajta főpróbá­ja volt a parlamenti választásoknak, amelyek során a szakszer­vezetek szállították a szavazatokat az MSZP-nek. Az MSZP azonban nem ismerte fel, hogy az elkerülhetetlen restrikciót szo­ciálisan moderálni lehet. A Bokros-csomag meghirdetése után elúszott a megegyezési esély a szakszervezetek és a kormány között. A jelenlegi párbeszéd formális, semmire se kötelez. A kormány már nem tart a szakszervezetektől, az erő pozíciójából tárgyal velük, egyeztetésre pedig nem tart igényt.

Az MSZP vezetése – az SZDSZ kedvéért – kénytelen rövid pórázon tartani a párt bal szárnyát, amely képes lenne szö­vetkezni a szakszervezetekkel. Ehhez azonban semmi köze nincs annak, hogy a miniszterelnök Nagy Sándort be akarta vonni a kormányba. Ez nem a szakszervezetek felé tett gesz­tus volt, egyszerűen egy távlatosabb gazdaságpolitika kidol­gozását próbálta elősegíteni.

Szoboszlay György (politológus, MTA Politikai Tudományok Intézete) arra figyelmeztetett, hogy a társadalomkutatók szá­mos olyan vélekedést fogalmaznak meg kijelentésként, ame­lyet semmiféle tárgyszerű elemzés nem támaszt alá. Ilyen pél­dául az, amelyik a szakszervezeteknek az 1994-es választá­sokban játszott szerepével kapcsolatos. Hipotéziseket persze minden további nélkül meg lehet fogalmazni.

A szakszervezeteknek lehetett szerepük a választói maga­tartás alakításában, amennyiben megerősítették a polgárok­ban azt a képzetet, hogy az MSZP a munkavállalói érdekek mellett elkötelezett lesz, és ezért kötött formálisan is szövet­séget a szakszervezetekkel. Valószínű azonban, hogy az 1994-es választási sikert nem a szakszervezeteknek köszön­heti az MSZP. Feltételezhetjük továbbá, hogy a szakszerve­zetek mögötti társadalmi háttér beszűkülőben van. Ez ága­zatonként más és más; van, ahol erős a szakszervezet, de a mozgalom egészére ezt nem mondhatjuk.

A legkényesebb terület az MSZP és az SZDSZ közötti fele­lősségmegosztás, hiszen itt áll rendelkezésünkre a legkevesebb információ. A koalíció létrehozása annak a történelmi helyzetnek a következménye volt, amikor az MSZP meglepetésszerűen megnyerte a választásokat. Ebben a szükséghelyzetben mind­két pártnak az volt az érdeke, hogy koalícióra lépjenek. Az MSZP így tudta pacifikálni az SZDSZ-t, amely viszont így tudott hatni a gazdaság reálfolyamataira. Érdekházasságról van szó, és ezért sem érdemes dramatizálni a koalíciós együttműködés során adódó személyi konfliktusokat.

A szakszervezetek szűkebb értelemben elérték a választá­sokkal kapcsolatos céljaikat. Több szakszervezeti vezető politika közeli funkcióba került, bent ül a parlamentben. A kilenc képviselőnél nagyobb eredményre a magyar politikai rend­szerben nem is lehet számítani. Az MSZP sokszínűségéből adódóan azonban nem reális elvárás az, hogy a szakszer­vezetek a párt egészéhez kötődjenek. Nem is lenne helyes törekvés, hogy egy szakszervezet bármely politikai pártnak programszerűen elkötelezze magát.

A szakszervezetek politikai törekvéseinek legitimitását még akkor sem lehet kétségbe vonni, ha valaki ezzel konkrétan nem ért egyet. Szoboszlay György szerint az sem zárható ki, hogy 1998-ban a szakszervezetek önálló erőként akarnak majd indulni a választásokon, ha úgy látják, hogy a pártok nem képesek súlyt adni a munkavállalói érdekeknek.

Wiener György (politológus, Közigazgatási és Szervezési Inté­zet) abból indult ki, hogy a hazai érdekkonfliktusok elemzé­sénél nem lehet elvonatkoztatni a világrendszer folyama­taitól, a nemzetközi pénzügyi szervezetek szerepétől. A ko­alíció működését nyilván lehet bírálni, de látni kell, hogy azok a keretek, amelyek között a kormány és az MSZP működik, hallatlanul szűkek. Amit sokan habozásnak tekintenek a kor­mány első nyolc hónapját illetően, nem politikai tehetetlenség volt, hanem politikai taktikai kísérlet annak kipuhatolására, hogy el lehet-e hárítani annak a csomagtervnek a végrehajtását, ame­lyet már 1994 nyarán letettek a kormány asztalára. Tehát való­ban nem az MSZP és az SZDSZ között húzódik a fő határvonal, hanem egyrészt az MSZP-n belül, másrészt a magyar belpoli­tikai élet szereplői és a külföldi erőcsoportok között. Kopits György nyilatkozatai például arra utalnak, hogy a pénzügyi szer­vezetek a jelenlegi megszorításokkal sem elégedettek.

Az említett nyolc hónap alatt a kormány számára világossá vált, hogy német, osztrák vagy EU-hitel segítségével nem tud­ja megkerülni az IMF elvárásait, mert az ilyen hiteleket is az IMF-feltételek teljesítéséhez kötik. A Bokros-csomag tartalma tehát nem volt megkerülhető. Ezért álszentek és képmutatóak Szabó Iván, Orbán Viktor és mások nyilatkozatai, hiszen ők is pontosan ismerik a korlátokat. A nemzetközi pénzvilággal sikeresen szembefordulni eddig egy kormány sem tudott, a lengyel konszolidáció mögött pedig egy 41 százalékos adós­ságelengedés áll.

Ilyen peremfeltételek mellett érdekvédelemről és elérhető eredményekről csak nagyon mérsékelten lehet beszélni. Leg­feljebb részkérdésekben lehet elérni valamit, ami nem azt je­lenti, hogy a nagyobbik kormánypárt szakítani akar a szak­szervezetekkel. Sokan persze azt hiszik, hogy a mai restrikció hosszú távon fellendüléshez vezet, a valóság azonban az, hogy a restrikciónak nincs alsó határa. A szakszervezetek mozgásterét elsősorban nem a belpolitika, hanem a világ­gazdaság korlátozza.

Wiener György szerint az Ágh Attila által elemzett TGM nem a koalíción múlott. A kormány nem tudott olyan feltételeket ajánlani, amit akkor a szakszervezetek elfogadtak volna. Látni kell azonban, hogy a mai kormány bukása esetén a szakszer­vezetek számára ennél csak rosszabb jönne. Az MDF politi­káját 1990 és 1994 között megismerhettük, Orbán Viktor irá­nyultságát pedig jelezte, hogy 1993-ban még a TB-önkor-mányzatok létét is kétségbe vonta. Torgyán József nyilvánva­lóan nem a kisember-populizmust képviselné, hanem a nagy­tőke diktatúrája felé tenne lépéseket. (Érdemes elolvasni az Eszmélet 15-16-os számában Giovanni Arrighi cikkét, amely megmutatja, hogy a félperiférián a tőke természetes formája a nyílt diktatúra.)

A szakszervezetek lehetőségeit tehát döntően a munkaerő­piac helyzete, a félperifériás kapitalizálódás, illetve a privati­záció jellege határozza meg. Tudomásul kell venni, hogy a tőke azért jön ide, mert a szakszervezet nem erős. Tölgyessy Péter például 1991-ben, egy hónappal a szakszervezeti tör­vények megszületése előtt azt nyilatkozta, hogy ha Magyar­országon a szakszervezetek fennmaradnak, akkor az ország nem tud megkapaszkodni, mert nem jön ide a külföldi tőke. így kapcsolódik a vitához a latin-amerikanizálódás kérdése.

A közalkalmazotti szakszervezetek azért életképeseb­bek, mert ezt a szférát még nem faragták meg, de amint ez bekövetkezik, ennek a szektornak az esélye is jelentősen romlani fog. A munkanélküliek tartalékseregének logikája ér­vényesül. Ilyen helyzetben a jobb érdekérvényesítő helyzet­ben levők sem tudnak szolidaritást éleszteni. A fő veszély te­hát nem a társadalmi robbanás, hanem az, hogy a magyar társadalom a teljes apátiába süllyedve szétesik.

Bayer József (politológus, ELTE BTK Politológia Tanszék) egyetért azzal, hogy a szakszervezeteket depolitizálni kell. Nem abban az értelemben, hogy nincsenek politikai céljaik és nem foglalkoznak gyakorlati kérdésekkel, hanem olyan érte­lemben, hogy nem lehetnek egy szociáldemokrata párt kli­ensei. Tartózkodniuk kell a túl közvetlen politikai érdekszövet­ségektől. Ettől függetlenül persze lehetnek politikai funkcióik és konkrét célkitűzéseik. A hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján nem várható az sem, hogy törekvéseik mögé a szak­szervezetek teljes munkavállalói egységet tudjanak felvonul­tatni.

Simon János (politológus, MTA Politikai Tanulmányok Intéze­te) néhány felmérés eredményének ismertetésével kapcsoló­dott a vitához. Megkérdezték például a munkavállalókat, hogy mekkora beleszólásuk van a munkahelyi döntések meghoza­talába. Erre 1989-ben 16 százalék válaszolta, hogy semmiféle beleszólása nincs, 1993-ban viszont már 60 százalék volt ez az arány. Ez volt az az időszak, amikor a pártok kivonultak a munkahelyekről, és a kollektív szerződés rendszere is át­alakult.

A hazai TGM-kísérlet megítéléséhez érdemes tanul­mányozni a spanyol példát. Ennek ismertetésekor a leg­gyakrabban azt hangsúlyozzák, hogy a szakszervezetek el­vállalták a reálbérek korlátozását, ám azt többnyire elfelejtik, hogy végül megromlott a viszony a szakszervezetek és a szocialista párt között, egészen odáig, hogy a szocialista kormány ellen korábbi szövetségeseik szerveztek általános sztrájkot.

Szöllősi Istvánné (országgyűlési képviselő, Pedagógusok Szakszervezete) bevezetőben rögtön leszögezte, hogy je­lenleg Magyarországon nincs érdekegyeztetés. Nem az a kérdés, hogy a parlamentben ott ülnek-e a szakszervezeti vezetők, hiszen ők nem tudnak mást tenni, mint hogy időn­ként az általuk rossznak tartott törvények ellen szavaznak. Az MSZP-frakció többi tagjára azonban nincs hatásuk. A konzultációt, ami a szakszervezet és a minisztérium között folyik, az egyik államtitkár úr „klubszerű beszélgetésnek" nevezte.

A szakszervezeti vezető szerint a koalíció létének igenis van köze ahhoz, hogy az érdekegyeztetés ilyen rossz ál­lapotban van. Köztudott például, hogy az SZDSZ fiókszerve­zete a Liga, amely jelentős támogatást kapott az Egyesült Államokból. (Rendelkezésre állnak azok a levelek, amelyek­ben annak idején Pokorni Zoltán megköszönte a dollártámo­gatást.) Az sem volt véletlen, hogy a taxisblokád idején éppen Forgách Pál volt a munkavállalók tárgyalódelegációjának ve­zetője.

A szakszervezetek 1991 óta gyakorlatilag azért nem képe­sek akciókat szervezni, mert belső ellentmondásaikkal vannak elfoglalva. Az érdekvédelem sikerét akadályozza a mozgalom­mal kapcsolatban élő előítélet. A szakszervezeti aktivisták gyakran maguk sem merik kimondani, hogy milyen értékekkel kellene azonosulniuk. Ilyen helyzetben nemigen lehet beszélni a szakszervezetek radikalizálódásáról. Sokan vélekednek úgy, hogy a kormányt csak egy általános közalkalmazotti sztrájk téríthetné észre. A minisztérium vezetőivel ugyanis érdemben nem lehet tárgyalni a béremelési igényekről. A szakszervezetek ügyének előmozdításában az Alkotmánybíró­ság beavatkozásaira sem lehet számítani.

A Pedagógusok Szakszervezete egyébként továbbra is teret biztosít a hazai gazdasági és politikai folyamatok szakér­tőinek, és a munkavállalókat érintő különböző témákban újabb fórumokat rendez.

A több mint háromórás eszmecsere természetesen nem lehetett elég hosszú ahhoz, hogy a vitában résztvevők vagy az olvasók számára minden tekintetben megnyugtató válaszokat adjon a felvetett kérdé­sekre. A vitavezető a témára való visszatérés reményében zárta a beszélgetést.