1. Szerepzavar és pluralizmus

Miközben a világgazdaságban néhány periféria övezeti régiónak sike­rült a centrum-országokhoz való felzárkózás, ez a „létező szocializ­mus" országainak nem sikerült. Sőt, a nyolcvanas évek végére sú­lyos gazdasági és hatalmi válság alakult ki. A magyar és általá­ban a kelet-európai közvélemény ezt rendszerint a centralizált bürokrácia jelenlétének, s a társadalmi-politikai demokrácia hiá­nyának a számlájára írja, holott a kelet-ázsiai „kis tigrisek" vagy más sikeres harmadik világbeli országok egyikére sem jellemző a polgári demokratikus berendezkedés. A demokrácia önmagá­ban tehát elvileg nem garanciája a felzárkózásnak, a magyaráza­tot más helyen kell keresnünk.

A sikeres felzárkóztatási programok magyarázata nem elsősor­ban a politikai berendezkedésben, hanem a centrum-országokhoz való gazdasági és politikai viszonyok összességében kereshető. A sikeres országok kapcsolata a centrumhoz nem a passzív hitelfelvé­telben, nem az egyes tőkés vállalkozások működő tőke formájában történő behatolásában kereshető, hanem sokkal inkább abban, hogy Taiwantól Dél-Koreáig vagy Malaysiáig a tőke behatolása nem az egyes nyugati tőkések elszigetelt kezdeményezései alapján bontako­zott ki, hanem multinacionális nagytőke regionális terjeszkedésének lehettünk tanúi. Tehát ezek az országok politikailag olyan beren­dezkedésre törekedtek, amely biztosítja azokat a feltételeket, amelyek között a multinacionális tőke egészében birtokába ve­heti az egyes országok nemzetgazdaságát. Az állami és politikai vezetés arra törekedett, hogy a politikai stabilitás megteremtésével, valamint a termelő és a nem termelő, a képzési és hírközlési infra­strukturális fejlesztésekkel az ehhez a behatoláshoz szükséges felté­teleket biztosítsa. A helyi körülmények megszabták azt is, hogy ezek­nek a rövid- és középtávú fejlesztéseknek a biztosításához diktató­rikus vagy demokratikus politikai feltételeket kell-e létrehozni, de a ki­kötések egyáltalán nem tartalmazták a demokrácia általános követe­lését.

Ahol a centrum-országokhoz való viszony részleges tőkebehato­lásokon, vagy passzív hitelfelvételen alapult, ott – társadalmi formától függetlenül – mindenütt ellentmondásos politikai struktúrák jöttek lét­re, másrészt a legtöbb esetben zárult az adósságcsapda is. Egyfelől a Világbankon Keresztül közvetített követelések mindenütt a tőke számára kedvező liberalizációs gazdasági programban fejeződ­tek ki, másfelől kemény diktatórikus politikai intézkedéseket tet­tek szükségessé minden olyan társadalmi mozgás ellen, amely a tőke számára szükséges liberalizációs programok megvalósítá­sát gátolta volna. Jellemző példa erre Venezuela esete, ahol Perez szociáldemokrata programmal jutott uralomra, mégis 500 halottal fi­zetett a társadalom ezért, mert Perez (hogy az IMF követeléseit telje­síthesse) lövetni kényszerült a gazdasági diktatúra ellen tiltakozó munkásokra. A centrum-perifériaországok viszonyban tehát egy új, sajátos „világmodell" kikényszerítése vált az alapvető problémává, amely programot a különböző politikai berendezkedésű országok kü­lönbözőképpen voltak kénytelenek végrehajtani. Az IMF követelése, illetve ajánlat-csomagterve látszólag racionális és egyszerű, hiszen a költségvetési kiadások megnyirbálására, a nemzeti takarékossági programok kibontakoztatására, az állami juttatások visszaszorítására stb., tehát csupa racionális pénzügyi intézkedésre vonatkozik. De ezek a „neutrális" pénzügyi programok sehol sem épülnek a nemzeti gazdasági és társadalmi sajátosságokra, hanem általá­ban a multinacionális pénzügyi szervek logikájára, így a belső feltételek hiánya miatt szinte mindenütt keresztülvihetetlennek és ésszerűtlennek bizonyultak. Tekintettel arra, hogy az adós or­szágok nemzetközi szövetkezése többszöri latin-amerikai, illetve szakszervezeti kezdeményezések ellenére sem sikerült, az egyes országok a nemzetközi szervezetek erős, kartellszerű szövetke­zésével szemben egyedül maradtak, mégpedig gazdaságilag vál­ságos helyzetben. Így politikailag és gazdaságilag legtöbbször saját érdekeik ellen kényszerültek cselekedni, ami kormányzati válsághoz vezet. A követelések s azok teljesítése közötti feszültséget a nemzetközi pénzügyi szervek az ún. készenléti kölcsönökkel igyekeznek feloldani, ami hosszú távon csak erősíti a centrum és a periféria-országok közötti függő viszonyt, s ma már nyilván­való, hogy ha a hitelező országok nem hajtanak végre stratégia­váltást, nemcsak politikai destabilizálódást hoznak létre a világ jelentős régióiban, de a pénzpiacot is összeomlással fenyegetik. S miután a világgazdaságban végbemegy a termelés devalváló­dása, tehát az a folyamat, hogy mind nagyobb használati értéktöme­get hoznak létre mind kisebb értékben, ezért erőszakos hiteltúlkínálat van a nemzetközi pénzpiacon. A tőkét egyre nehezebb pénztőkéből termelő tőkévé alakítani, így valószínűleg globális érdek az adósság­csapda oldása. Csakhogy a jelenlegi helyzetben, miután a hitelezők mögött erős diktatórikus szövetségbe tömörült pénzügyi csoportok állnak, rövidtávon ez senkinek sem érdeke. A nyolcvanas évek vé­gére tehát a korábbi centrum-periféria függés helyére az adósságfüg­gés lépett.

A „létező szocializmus" országaiban olyan válság bontakozott ki, amelyben a centrum és a periféria-országok válságos viszonya mellett a két rendszer politikai versengése is megjelenik, s a gyakorlatban e kettős indíttatású folyamatnak az egyes mozzanatai alig különíthetők el egymástól. Az IMF liberalizációs követelései egy polgári típusú de­mokratizálási követeléssel kötődnek össze, tehát olyan politikai átala­kulás követelésével, amely a pénztőke behatolása számára szüksé­ges politikai feltételek biztosításában ragadható meg. Mind Lengyel­ország, mind Magyarország magántőkésekkel vagy magántőkéscso­portokkal áll pénzügyi kapcsolatban, de a tőkének nyújtott garanciái állami jellegűek. Az ilyen típusú állami garanciák nem csupán gazda­ságiak, vagy jogiak, hanem ebben az esetben az állam igyekszik olyan politikai viszonyokat is létrehozni, amelyek garantálják a tőke működése számára szükséges politikai feltételeket (háttérbe szorítják a pártállam uralmi intézményeit, kellőképpen diktatórikusán lépnek fel a lakosság elnyomorodásából kibontakozó ellenállással szemben, ugyanakkor maximális stabilitást ígérnek). A pártállam li­beralizálódik a tőkével, de diktatórikussá válik az elégedetlen­kedő társadalmi rétegekkel szemben. Ez szorosan összefügg az­zal, hogy az adósságcsapdában vergődő országok gazdaságilag végképp kimerülnek, s az egyes termelési szervezetekre már több te­her nem hárítható. Így az adósságszolgálat terheit az állam minde­nütt a lakosságra hárítja. Egy szocialista kormányzat számára ez súlyos szerepzavart okoz, hiszen a nemzettől idegen, de a kor­mányzat által felvállalt követeléseket az uralkodó párt nevében kormányzó állam az uralkodó párt osztálybázisával szemben kénytelen érvényesíteni.

Ehhez a helyzethez, mint súlyosbító körülmény, hozzájárul az is, hogy az uralkodó pártállam a kialakult helyzetért tényleges fele­lősséget visel. Elég arra utalni, hogy az adósságcsapda bezárulásához a korábbi döntési mechanizmus jelentősen hozzájárult, hiszen a hazai és a külföldi források felhasználása felett sem a társadalmi nyil­vánosság, sem pedig egy racionális gazdasági kontroll nem bonta­kozhatott ki. A politikai döntéshozó centrum, szoros együttműködés­ben a céljait igazolni kész szakértői gárdával, voltaképpen minden el­lenőrzés nélkül hozta évtizedeken át a döntéseket. Ma már bizonyít­ható, hogy például a pénzügyi lobby a hetvenes évek közepén jelen­tősen hozzájárult az ország eladósodásához, mivel rosszul mérte fel a nemzetközi pénzpiac mozgását. Ugyanakkor az akkori politikai döntéshozóknak is kapóra jött a külföldi hitelfelvétel, hiszen a politikai centrum teljesítőképességét bizonyító beruházási és életszínvonal­ emelési intézkedések rövid távú fedezetét jelentette. Ezzel a reform­ köntösben fellépő pénzügyi lobby a reformellenes politikai vezetést segítette abban, hogy minden szükséges reformintézkedést elodáz­hasson, hiszen a külföldi források bevonása fedezte belföldi vesztesé­geinket. Az elmúlt két évtizedben nyilvánvaló volt, hogy a kataszt­rófa elkerülése érdekében modernizációs útra kell lépnünk, még­is, a gyakorlatban, a döntések azokra a nagyberuházásokra, il­letve a nagyberuházások további preferálására vonatkoztak, amelyek teljesen megfeleltek a sztálinista típusú tervezés megalomániájának. S újra kell majd egyszer vizsgálnunk azt is, hogy mennyire érhető ebben a szakértelemmel alátámasztott diktatórikus döntéshozatalban tetten az a paradoxon, hogy két évtizede szinte egyetlen beruházásunk sem bizonyult valóban rentábilisnak. A hely­zet tragikumát húzza alá, hogy a beruházások leállítása Nagymaros­tól Paksig, Mánytól Recskig még súlyosabb veszteségeket okoz szá­munkra. Miközben a bős-nagymarosi csapdából még ki sem szaba­dítottuk magunkat, máris egy gazdasági háttér nélküli világkiállításra készülünk, amely döntést természetesen ugyanúgy egy hatalmi cent­rum és egy őt igazoló szakértői csoport hozta meg, mint az összes megelőző nagy döntéseinket. Sajátos helyzet állt elő: egyfelől korábbi eladósodásunkból következő mind súlyosabb, a lakosságra hárított, ill. a nemzeti vagyon végkiárusításába torkolló kötelezettségek nyo­masztanak bennünket, másfelől a döntések továbbra is az erőforrá­sok pazarlását hozzák magukkal, csak most már egy új „világmodell", az IMF által diktált pénzügyi liberalizációs programok nevében. A kö­vetkezmény nyilvánvaló: a készenléti kölcsönökkel egyre mélyebben süllyedünk az adósságmocsárba, miközben egyre inkább növelnünk kell a lakosságra nehezedő terheket.

Az említett hatalmi válság pontosan ebből a helyzetből bontakoz­hatott ki. Miután a szocializmus minden létező formájában (az ún. ere­deti szocialista felhalmozás nevében) kemény harcot vívott a gazdálkodási szervezetek valamint a lakosság részéről jelentkező túl keres­let ellen – tehát a „szocialista" modell kezdettől fogva a szükség­letek feletti rideg állami diktatúrán alapult -, a válság itt abban ra­gadható meg, hogy a szükségletek feletti diktatúra olyan méretű elvo­násokban fejeződik ki, amely már a népesség egyszerű újratermelé­sét sem teszi lehetővé. S ebből a kelepcéből, illetve szerepzavarból a szocialista pártállam nem képes kikeveredni. Hiszen a modell lé­nyege az, hogy az állam, pontosabban a pártállam, mind a terme­lési eszközök, mind pedig a munkaerő felett monopolhatalom­mal rendelkezik. Ebből következik, hogy a válság elhárításának a fe­dezete az egyes szférákkal szembeni állami megszorító intézkedése­ken keresztül teremthető meg, s miután az elvonások egy ponton túl lebénítanák a gazdaságot, az elvonásokkal szembeni puha korlát mindig a lakossági fogyasztás. A hatalmi válság akkor következik be, ha ezek az elvonások egy (nemzetenként külön meghatározható) kri­tikus tömeget érnek el, ami után a mechanizmus már nem képes to­vább működni. Némi megszorítással úgy is mondhatnánk, hogy a ka­pitalizmus periodikus túltermelési válságával szemben a szocia­lizmusban periodikusan „túlelvonási" válságok következnek be: minden társadalmi robbanás 1953-tól 1979-ig a boltok kiürülését, a reális életszínvonal gyors csökkenését kísérte. Tehát a hatalmi vál­ság abban ragadható meg, hogy egy, a munkásosztály nevében ön­magát legitimáló politikai struktúra gazdaságilag is drasztikusan fordul szembe saját osztálybázisával.

A nyolcvanas évek második felében kibontakozó magyar reform történelmi felismerése azon alapul, hogy nem várta meg, amíg a ko­rábbi robbanások menete szerint ezek az ellentmondások a véglete­kig kiéleződnek, hanem megkísérelte a hatalom és a társadalom kö­zött fennálló érdekellentétek nyílt alkufolyamatainak intézményét ki­építeni. Tehát, mielőtt a társadalmi feszültségek a robbanás kritikus tömegét elérnék, a békés átmenet esélyeinek nyílt alkufolyamatát kísérelte meg a magyar vezetés intézményesíteni, s ennek elemi lé­pése és előfeltétele a pártállam plurális politikai modellel történő fel­váltása volt. A hatalmi válság tehát egy új típusú politikai intézmény­rendszerben fejeződik ki, ami elvileg esélyt teremt a robbanás elkerü­lésére.

Csakhogy van egy lényeges kérdés, amire még nem sikerült vá­laszt találnunk. Ugyanezt a típusú fejlődést Lengyelországban egy alulról fölfelé szervezkedő társadalmi önvédelmi mozgás kényszerítette ki. Így a pluralizálódó politikai struktúra mögött egy, a társadalom egészét átfogó mozgalom működött. Magyarországon viszont a plu­ralizálódó politikai struktúra kiépítését felülről kezdeményezték, ami azt jelentette, hogy a pluralizálódó politikai érdekek nem támasz­kodnak egy, a társadalomban ténylegesen végbemenő önszer­veződésre, noha uralják a politikai panorámát. így nincs biztosíték ar­ra, hogy a pártok és a szakszervezetek körül valóban tömeges társa­dalmi érdekek artikulálódnak. Az állami és politikai bürokrácia (a nó­menklatúra) és a társadalom elkülönülése már régen megkezdődött, s egyre rohamosabb ütemben bontakozik ki, de az új típusú alterna­tív pártok mintegy „szabadon lebegnek" a nómenklatúra és a tár­sadalom között, s noha szemben állnak a pártállam által intézmé­nyesített hatalommal, nincs arra garancia, hogy külön-külön és együtt valóban társadalmi érdekeket testesítenek meg. Sajátos ellentmon­dásuk, hogy a lengyel mozgalmaktól eltérően, nem a társadalom hori­zontális önvédelmi szervezkedését, hanem az elit csoportok közötti hatalmi harcokat gerjesztik. Ezzel nem közelebb, hanem messzebb kerülnek a tömegesen létező társadalmi érdekektől. Ebből következik a legnagyobb veszély; a politikai alkudozások a társadalmi érdekek artikulációit tekintve homokra futhatnak, s a képviselet nélküli társada­lom védtelen marad. Tehát sem az osztályuralmát hirdető uralkodó párt, sem a pártállam ellen forduló alternatívok nem vállalhatják fel a társadalom érdekeinek megfogalmazását. A vitákban a társadalom hivatkozási alapként, de nem politizáló alanyként szerepel. A helyzet­ből, következően a védtelen társadalom előbb-utóbb lázadásra kényszerített társadalomként jelenhet meg.

(Felvégi Andrea fotója)

2. A közép-európai társadalmi harcok paradigmaváltása

E dolgozatban nem foglalkozhatunk behatóan azokkal a közép-euró­pai társadalmi mozgalmakkal, amelyek az ötvenes és a hatvanas évek folyamán váltakozó erősséggel és formákban folytak ebben a térségben. Ugyancsak nem foglalkozhatunk az ún. jaltai örökséggel, mint ahogy a közép-kelet-európai fejlődés szervetlen voltával sem. Összefoglalásképpen csak annyit állapíthatunk meg, hogy ebben a térségben az új rendszer egy vesztes háború után, a győztes hadse­regek szuronyainak hegyén győzött, s az is kétségtelen, hogy 1948-cal félbeszakította egy plurális társadalom kiépülését.

Mégsem mondhatjuk azt, hogy a szocializmus legitimációja az öt­venes évek elejére egészében véve hiányzott volna. Hiszen (a cseh fejlődést leszámítva) ebben a térségben korábban sem bontakozott ki szerves polgári fejlődés, sőt az immár több mint egy évszázados tár­sadalmi harc át- meg átitatódott a többnyire romantikus antikapitalista ideológiákkal. Tehát az 1945 utáni fejlődésben a különböző társa­dalmi osztályok és rétegek vágyaitól nem volt idegen egy plebe­jus, népi jellegű demokratikus átalakulás gondolata. Hogy ez, mintegy kisajátítva az átalakuláshoz fűződő elképzeléseket, egy ide­gen, felülről, erőszakosan megvalósított sztálinista (s ebben a térség­ben nemzetellenes) formában valósult meg, azzal is járt, hogy a sztá­linista rendszerek ellen forduló társadalmi mozgalmak többnyire az „eredeti" népi, nemzeti, plebejus törekvésekhez nyúltak vissza, még akkor is, ha e törekvések megfogalmazója többnyire az értelmiség meghatározott csoportja volt. Miután a sztálinista diktatúra külső poli­tikai formájában a plebejus népi törekvéseket tűzte zászlajára, s mint­egy ennek (vagy egy ezzel rokonítható ideológiának), a nevében sajá­tította ki a nép, a legkülönbözőbb társadalmi osztályok és rétegek po­litikai akaratát, a vele szemben szerveződő ellenállás is, első periódu­sában, az elidegenített ós elragadott célok visszaszerzéséért folyt. „Valódi" elidegenedés mentes osztályuralmat, „valódi" egyenlőséget, „valódi" demokráciát, „valódi" nemzeti önrendelkezést stb. követeltek ezek a mozgalmak, s ösztönösen is a rendszert legitimáló marxista ideológiai hagyományok felé kerestek kiutat. A feltámadó marxista fundamentalizmus (amit a korszak hivatalos ideológiája revizionizmusnak bélyegez) a sztálini torzulásokon túl Marxhoz vagy a marxizáló demokratikus és humanista gondolatokhoz keresett kiutat.

Ebből következik az is, hogy a nemzeti törekvéseken túl, az ötve­nes és a hatvanas években a sztálinizmussal szemben kibontakozó tömegmozgalmakban hiába keresnénk valóban restaurációs célokat, az ilyen célok legfeljebb periférikusán jelenhettek meg. A térség 1945 előtti gazdasági és politikai hatalmi és uralmi formáinak visszaállítá­sáért nem indult harcba egyetlen jelentős társadalmi réteg sem, s az ötvenes és a hatvanas években a nyugati típusú polgári demokrácia megteremtése sem volt egyetlen jelentős mozgalomnak sem célja. Annál is kevésbé, mert egy nyugati típusú polgári demokráciának itt korábban sem volt hagyománya vagy esélye. A közép-kelet-euró­pai progresszió két világháború közötti legradikálisabb gondolkodása is legfeljebb egy szocialisztikus és polgáriasult „harmadik utas" fejlő­dés hirdetésében ragadható meg.

Amikor tehát polgári restaurációról beszélünk, voltaképpen elfe­ledkezünk arról, hogy e polgári társadalom megvalósítására irányuló célkitűzés itt nem valami elveszetthez való visszatérést jelentett, ha­nem egy olyan társadalmi cél felrajzolását a régió számára, amely ön­magában is egy hosszú és ellentmondásokkal terhelt fejlődési folya­matot feltételez. Aktusszerűen, egy ellenforradalmi gesztus vagy ha­talomátvétel útján semmiképpen sem valósítható meg. Ez éppúgy magában hordaná a normális fejlődésmenet nem szerves jellegű, erő­szakos és voluntarista eltorzítását, mint ahogy a szocializmus sztálini formájának erőszakolt adaptációja ugyanehhez vezetett, csak ellen­kező előjellel. A társadalmi struktúra, a gazdasági és politikai tra­díció elnyomása, erőszakos szétzúzása, s egy hozzájuk képest idegen intézményrendszer megvalósítása, bármelyik irányban is történik, szükségképpen félbeszakítja a régió történelmileg ki­alakult fejlődésmenetét, s akár szocialista, akár kapitalista fejő­dést tűzne ki célul, ennek megvalósítása mindenképpen egy ke­gyetlen eredeti tőkefelhalmozás, s a korábban kialakult kultúra erő­szakos szétzúzása árán mehetne végbe. Tehát egy evolúciót időlege­sen félbeszakít egy forradalom, de aztán a fejlődés visszatér az eredeti trendhez. Ez a magyarázata annak, hogy 1953 és 1968 között azok a mozgalmak, amelyek ebben a régióban a „kizökkent idő" helyreállítá­sára vállalkoztak, sokkal inkább egy plurális harmadik út felé tájékozód­tak, mintsem egyértelműen a nyugat-európai fejlődés irányába.

De, miután a „kizökkent idő" helyreállításáról volt szó, úgy tűnt, hogy a fejlődés normális medrébe való visszatérés előfeltétele a sztá­lini politikai struktúra szétzúzása és a hatalom megragadása. Ebből érthető az, hogy a nemzeti tradíciókat megfogalmazó harmadik utas hagyományok s a marxizmus demokratikus és humanista hagyományait megfogalmazó értelmiségi csoportok sajátos baloldali egység­frontra léptek az egyre konzervatívabb és egyre jobboldalibb sztálini nómenklatúrával szemben, s ebből magyarázható az is, hogy a célok hordozói különböző értelmiségi szubkultúrák voltak. Ez természete­sen egybeesett azokkal a kelet-európai tradíciókkal is, amelyek a ke­let-európai értelmiség sorsproblémáit meghatározták. Az értelmiség sajátos, profetikus, váteszi küldetéstudatát több mint egy évszázadon keresztül abból építette ki, hogy gondolatilag és kulturálisan megélt egy „normális" kelet-európai fejlődést egy abnormális és „deviáns", ésszerűtlen tényleges történelmi fejlődésmenettel szemben. Nem volt képes a nyugat-európai típusú „szabadon lebegő" értelmiségi sze­repre (amely értelmiségi szerepnek a társadalmi és kulturális újrater­melésben nélkülözhetetlen funkciói vannak), de nem volt képes a szá­mára abnormális fejlődéshez szervesülni sem, így szükségképpen a politikai és a gazdasági élet perifériájára szorulva kényszerült a kul­túra és az erkölcs centrumába, hogy onnan indítson támadást egy ir­racionális hatalommal és fejlődésmenettel szemben. A kiszorítottság, a hatalomhoz való szervetlen viszony a történelmi átalakulásokban főszerepet biztosított ennek az értelmiségnek: az átalakulások élcsa­pataként mozgósította a tömegeket. Ugyanakkor a társadalmi válto­zásokban a hatalom megragadásának, majd konszolidálásának ide­ológiáját is mindig egy értelmiségi elit csoport biztosította, egy másik elit csoportot szorítva ki a perifériára, s ezzel arra kényszerítve azt, hogy a politika perifériáján egy új társadalmi cél kimunkálásán dol­gozzon. Amikor a hatalomátvétel megtörténik, a konszolidálódó hata­lom új értelmiségi elitet verbuvál, részben a régiek kompromisszumra hajló szárnyaiból, részben az újonnan létrehozott értelmiségi elitből. Szelényi-Konrád könyve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, egységesnek feltételezi a hatalom támogatására verbuválódott értel­miségi elitet valamint a hatalom megragadására szerveződő, perifé­riára szorult „ellenzéki elitet", s elfelejtkezik arról, hogy a hatalmat gya­korló elit csupán a nómenklatúra értelmiségi fedezetét biztosító elit csoportokból áll, azonban önmagukban ezek a csoportok nem a hata­lom forrásai, privilegizált helyzetüket a hatalom értelmiségi jellegű ki­szolgálásából nyerik. Tehát az értelmiségi avantgárd a hatalomváltás főszereplője ugyan, de a hatalomváltást valójában a néptömegek és az erőszakszervezetek harca dönti el, s nem a főszereplővé avanzsált értelmiségi csoportok. Az ellenzéki értelmiségi csoportok az ötvenes és a hatvanas években a hatalom megragadását, majd megváltozta­tását tűzték ki célul, s ez annyiban volt jogos, amennyiben egybeesett a társadalom széles osztályainak és rétegeinek a törekvéseivel. Az a brutális visszahatás azonban, amely ezeket a társadalmi mozgalma­kat követte, Közép-Kelet-Európában mélyrehatóan szocializálta a politikai hatalommal szembeni tehetetlenségtudatot, tehát azt a tuda­tot, hogy a hatalommal szembeni nyílt és erőszakos konfrontáció a társadalmi ellenállás mélyreható vereségéhez vezet. A hetvenes években várható volt, hogy a társadalmi ellenállás cél- és formarend­szere mélyreható változásokon megy keresztül. S nem véletlen, hogy ez a változás leghamarabb Lengyelországban tudatosult.

Az NDK-ban, Magyarországon és Csehszlovákiában a sztáli­nista rendszerekkel szembeforduló társadalmi mozgalmak brutális és véres szétverése összekapcsolódott egy inkább politikai közömbös­séget és apátiát kínáló jóléti intézkedéssorozattal, amit a hatvanas és hetvenes évek gazdasági konszolidációja alapozott meg, s lehetővé vált a diktatúra liberális enyhítése. Ugyancsak ebben a régióban tűnt leginkább hatékonynak a nacionalista tendenciák, valamint a vallásos hagyományok szétverése.

A lengyel fejlődés megkülönböztetett helyzete, Lengyelország szerepe Kelet és Nyugat között, a lengyel egyház szerepe stb. ennek az országnak sajátos helyzetet biztosított nemcsak a nyolcvanas években, de már a negyvenes évektől kezdve. A lengyel ellenállás mindig össznemzeti jellegű és mindig vallásos ideológiákban jelent­kezik. A lengyelek ma úgy vélekednek 1956-ról, hogy akkor a magya­rok úgy viselkedtek, mintha lengyelek lennének, a lengyelek viszont úgy (Poznań után), mintha csehek lennének. Ezzel és más, itt nem tárgyalható tényezőkkel összefüggésben a sztálini, majd posztsztálini uralmi formával szembeni lengyel ellenállás gyakorlatilag egyetlen percre sem aludt ki. A Gierek-féle erőszakolt modernizációs program­nak egy állandóan forrongó országban kellett volna bizonyítani a szo­cializmus teljesítőképességét. S miután ezt a folyamatot 1976-ig sike­rek kísérték, 1976 után a kibontakozó válság katasztrofálisan érintette nemcsak a hatalmat, hanem a társadalmat is. Úgy tűnt, a hatalom el­játszotta az utolsó esélyét is a centrum-országokhoz való felzárkózás­ra. A társadalom viszont belefásult abba, hogy a kegyetlen harcok eredményeképpen a hatalom egyik elit csoport kezéből a másik ke­zébe csúszik át. A hatalom átvétele helyett a társadalom a hatalom el­leni védekezés megszervezésébe kezdett.

A társadalmi ellenállás nem egyszerűen a többpártrendszer feltá­masztásán, vagy az uralkodó kommunista párt melletti szatellit pártok aktivizálásán nyugodott. Ezek mellett a szervezetek mellett egy alulról felfelé kiépülő hatalmi struktúra szervezése is fontosnak látszott, s en­nek legmagasabb rendű kifejezése, mintegy ideáltípusa az 1956-os magyar munkástanács-struktúra volt. A munkástanács a gazdaság feletti nemzeti ellenőrzés, a gazdasági hatalom társadalmi kisajátítá­sának szervezetét jelenti. Nem véletlen, hogy a mozgalomnak leve­rése után újból az ellenálló értelmiségi szubkultúrák szervezeteibe csúszott vissza a hatalom elleni támadás megszervezésének felada­ta, ennek jellegzetes szervezeteit jelentették az ellenzéki csoportok, a repülő egyetemek, a Charta-mozgalom stb. Az ellenállás leverése után ezek az értelmiségi csoportok tartották ébren a rezisztencia gon­dolatát és munkálkodtak az ellenállás új céljain. Csehszlovákiában vagy Magyarországon ezek a csoportok ragaszkodtak az ötvenes években kialakult szerepekhez, noha mindig beleütköztek a társada­lom sűrűsödő közönyébe.

A társadalmi közöny abból táplálkozott, hogy a névtelen tömegek kegyetlen árakat fizettek a hatalommal való konfrontációk után, s az idő múltával egyre nehezebben voltak mozgósíthatók arra, hogy ut­cára lépjenek, s a hatalomátvétel politikai intézményrendszerét szer­vezzék.

A lengyel munkásság a sokszoros vereség után sem teszi le a fegyvert, hanem a társadalmi harc céljainak a megváltoztatására tö­rekszik. S a lengyel értelmiség felismeri ezt a változást, tudatára jut annak, hogy a hatalomért már aligha viheti harcba a tömegeket, hogy a munkásoknak elment a kedvük a nyílt politikai konfrontációktól, be­látták, hogy a hatalom átvétele nem old meg semmit. Ugyanakkor azonban 1976 után a Gierek-féle modernizációs program befulladása, az addig szinte példátlan méretű eladósodás stb. olyan terheket rótt az országra, hogy azt mintegy spontán önvédelmi szervezke­désbe kényszerítette. Az önvédelmi harc színtere a szakszerveze­tekbe tevődött át, hiszen a védekezésre kényszerülő munkásoknak nem voltak illúzióik a politikai konfrontációkat vagy a hatalmi harcokat illetően. Ugyanakkor kialakult egy olyan harcmodor, amely szakít a sztálinista típusú szakszervezeti gyakorlattal, s visszatér a szakszer­vezetek klasszikus érdekvédelmi funkciójához. Itt nyílt egy jogilag is körülbástyázott lehetőség arra, hogy a társadalmi önvédelmet politi­kai konfrontációk nélkül is megszervezzék. Ha a lengyel és a magyar különbségeket komolyan vesszük, az első és a legfontosabb mozza­nat mindenképpen az, hogy 1976 után a lengyel társadalom olyan helyzetbe került, hogy egyrészt nem látta a politikai konfrontáció értel­mét, másrészt viszont az elégedetlenség milliós tömegeket hatott át.

A lengyel értelmiség felismerése pontosan ezt az esélyt tette vilá­gossá és egyértelművé. Amennyiben szakítanak a tradicionális kelet­-európai értelmiségi szereppel, és szakítanak a kelet-európai revizionizmusnak valamint a fundamentalizmusnak a hatalomátvételre irá­nyuló mozgalmi céljaival, úgy széles körű tömegmozgalmat indíthat­nak meg a hatalom feletti kontroll megszervezéséért. Az értelmiség feladata ebben az esetben azoknak a stratégiáknak a kimunkálásá­ban áll, hogy megtalálják a politikai konfrontáció elkerülésének s a po­litikai hatalom össztársadalmi ellenőrzésének a megszervezéséhez vezető utat.

Az ötvenes és a hatvanas évekhez képest így a mozgalom önkor­látozó jellegűvé válik, hiszen nem törekszik a hatalom közvetlen kisa­játítására, mert ez a törekvés olyan nyílt konfrontációhoz vezetne, amelyben egyértelműen az erőszakszervezet felett rendelkező hata­lom lenne győztes. Nem véletlen, hogy 1981. december 13-án ezt a konfrontációt Jaruzelski kénytelen kikényszeríteni, mert a Szolidari­tásnak még nem, a hatalomnak viszont már igenis elfogytak a cselek­vési alternatívái. De azt is látni kell, hogy mivel a katonai konfrontációt nem a Szolidaritás kényszerítette ki, s mivel a Szolidaritás más politi­kai intézményeit hordozó struktúrák érintetlenül maradtak, a Szolida­ritást nem lehetett katonailag véglegesen legyőzni, legfeljebb időlege­sen föld alá kényszeríteni. A lengyel társadalmi mozgalom másik jel­legzetessége az volt, hogy (az önkorlátozásból következően) az értel­miség szerepe eleve másodlagossá vált, tehát nem az volt a feladata, hogy egy spontán szerveződő mozgalomnak célt és vezetőket adjon, hanem hogy a mozgalomban magában lévő célokat tudatosítsa, s a spontán kitermelődő vezetőket tanácsadóként segítse. Lech Wałęsa nem „előretolt" figura, hanem egy osztály vagy egy réteg alulról felfelé kiválasztott vezetője, akinek az értelmiségtől függetlenül is megvan­nak a saját céljai, akinek kiválasztása egy osztályküldetés alapján tör­tént, s akit az értelmiség csak segíthet, de sem ki nem emelhet, sem le nem válthat.

A Szolidaritás első tanácsadói jellegzetes értelmiségi körökből kerültek ki, akiknek a képzettsége indifferens volt a mozgalom céljai­nak szempontjából. A szakszervezet kisajátításával kiépítettek egy horizontális struktúrát, amely a centralizált bürokratikus hatalom feletti kontroll adekvát társadalmi formájává vált. A horizontális struktúrában egy pluralizálódó társadalom érdekképviselete és érdekvédelme jut nyitott formához, s éppen azért, mert ezeket az érdekeket nem akarja közös nevezőre hozni, nem kényszerül arra, hogy korporatív vagy vertikális struktúrát építsen ki. A hatalommal szembeni önkorlátozás­nak így megteremti a strukturális garanciáját, hiszen a horizontális struktúra a hatalommal szembeni ellenállást hordozza, de kormány­zati funkciók ellátására vagy kormányzati felelősség vállalására kép­telen. Ez megmutatkozik abban a tragikomikus helyzetben, hogy a Szolidaritás képes megnyerni bármilyen választást, s ez így lesz felte­hetően egy történelmi korszakon át, de ha átveszi a hatalmat, abban a pillanatban saját társadalmi struktúrájával kerül szembe. A válasz­tási győzelem ezért a Szolidaritás hatalom feletti ellenőrzésének hite­lét erősíti, jelzi azt, hogy a mindenkori hatalom cselekvésében meg­határozott alternatívák közé szorult, hiszen a társadalom intézménye­sült akarata minden lépését ellenőrzi, ugyanakkor ez az egyensúly fel­tételezi azt, hogy a hatalom hagyományőrző és felelősségvállaló sze­repe erősödik, miközben politikai és társadalmi cselekvési köre szű­kül. A hatalom Kontinuitása azt jelenti, hogy a hatalom jellege erősza­kos konfrontációk nélkül is megváltozik. A cselekvési kör szűkülése azzal jár, hogy beavatkozása a gazdasági és a társadalmi életbe egyre inkább csak egy, a társadalom által is visszaigazolt szakszerű­ség által történhet, nem pedig a korábbi – vagy bármilyen – ideológiai és politikai omnipotencia alapján. Minél nagyobb az egyensúly a hata­lom és a hatalom feletti társadalmi kontroll között, annál nagyobb esély van a társadalmi megbékélésre, de a kettős funkció nem kever­hető össze.

A lengyel társadalmi-önvédelmi mozgalom tehát mint kvázi-szakszervezeti mozgalom fejeződött ki, ami azzal is összefügg, hogy a lengyel ellenzéki értelmiség felismerte az ellenállásban bekövetke­zett paradigmaváltást, átértékelte saját tevékenységét és a megválto­zott munkásmagatartásnak megfelelően alakította ki új stratégiáját. A paradigmaváltás nem az értelmiségi magatartásban, hanem a neosztálinista bürokratikus centrum ellen folyó osztályharcban, a munkások célkitűzésében, módszereiben és stratégiájában következett be. A hatalomátvételről való lemondás kiindulópontja tette lehetővé azt, hogy az osztályharc intézményei ne vertikális struktúrában jelenjenek meg, hanem tisztán horizontálisan. Hiszen a horizontá­lis struktúrák képesek megjeleníteni minden társadalmi osztály, réteg és csoport érdekeit, összességében a vertikálisan kiépülő nómenkla­túra hierarchiájával szembeni társadalmi ellenállást, annak „győzel­me" (azaz létrejötte) után a hatalom feletti társadalmi kontrollt, de ez nem alternatívateremtő, nem programadó szervezet. Tehát struktu­rálisan beleépül egy tőle idegen, nómenklatórikusan kiépült, szoros ellenőrzés alá vont állami hatalomba.

Ehhez képest a magyar fejlődés sokkal zavarosabb képet mutat. A felülről engedélyezett (kezdeményezett?) pluralizálódás nálunk nem egy széles körű társadalmi mozgalom kibontakozását segítette, hanem a tradicionális kelet-európai értelmiségi ellenállás kibontako­zását. A magyar reform kétségtelenül jól ismerte fel azt, hogy a nó­menklatúra által intézményesült hatalom valamint egy plurális érdek-struktúrában szerveződő társadalom között egyre élesebb frontvonal húzódik, de az érdekpluralizálás politikai megjelenítésére vonatkozó kezdeményezésekben nem működött a paradigmaváltás felismerése és tudatosítása. Ezért az érdekegyeztetés elsősorban a marginális helyzetbe került, a hatalomváltás ideológiáján munkálkodó értelmi­ségi szubkultúrákat érintette, de nem volt képes a nómenklatúra és a társadalom között kialakult dichotóm szerkezeten semmit sem változ­tatni. A pluralizmus ezért ma nálunk inkább dualizmus.

Az, hogy a pluralizmust felülről kezdeményeztük, azt is jelentette, hogy nem fordulhatunk közvetlenül a társadalomhoz, mivel a társada­lom (a lengyeltől eltérően) nálunk semmilyen, az ellenállást hordozó szervezettel nem rendelkezett. A magyar társadalom a nyolcvanas években „néma" társadalom, tehát a pártállam intézkedéseivel szem­ben nem szervezkedő társadalom volt. A pluralizmus megszervezé­sének kiindulópontja ezért a hatalmi elit és a marginális helyzetben lévő értelmiségi ellenzéki elit között kialakult viszony. Az ellenzéki ér­telmiségi elit rendelkezett szervezettel, s rendelkezett egy saját, noha korlátozott nyilvánossággal is. Mivel a kelet-európai értelmiség klasszikus ellenzéki szerepét vállalta magára, nemcsak nyugati kapcsola­tokkal rendelkezett, nemcsak (arányához képest) felfokozott várako­zásokkal a nyugati nyilvánosságban, hanem az ellenállásnak ebben a régióban szükségképpen megszerzett erkölcsi nimbuszával is, amely nemcsak a nemzetközi erők szemében, hanem a pártállamon belül szükségképpen jelenlevő reformtradíciókat képviselő erőknek a sze­mében is glorifikálta az ellenállásnak ezt a formáját. A nyitás tehát, amit a „hatalom" tett irányába, azt is jelentette, hogy meghatározott pályára kényszerítette ezt az ellenzéket, nem kényszerítette arra, hogy a társadalom „védelme alá" helyezze magát, hanem lehetősé­get adott számára a hatalom képviselőivel való közvetlen tárgyalások­ra. S így ez az értelmiség nem kényszerült arra, hogy „behatoljon" az egyre sűrűsödő társadalmi elégedetlenségbe: ahelyett, hogy az egyes társadalmi osztályokban és rétegekben látensen munkálkodó ellenállás felszínre hozatalán, ennek az ellenállásnak a politikai artikulálásán munkálkodott volna, önmagát kezdte szervezni, saját cso­portjainak akart célt, ideológiát, programot kidolgozni.

Saját céljai természetesen korlátozottak társadalmi bázisukat il­letően. Csoportprogramok, csoportideológiák, amelyek – eleve arra építve, hogy a jelenlegi, a nómenklatúra által gyakorolt hatalom illegi­tim – szükségképpen a hatalomra irányulnak és szükségképpen mint nemzeti programok fogalmazódnak meg. (Egyáltalán nem véletlen: az SZDSZ, az MDF vagy a FIDESZ mindig a nemzet, vagy legalábbis a nemzet egy teljes generációja nevében szól.) Ezért sajátos parado­xon áll elő. Miközben az így megszólaltatott szervezetek egyre roha­mosabban radikalizálódnak, társadalmilag nem képviselnek valóban jelentős erőt. Miközben egyre militánsabban támadják az állampártot, egyre mélyebben húzódnak és egyre erősebbek azok a kötelékek, amelyek az uralkodó pártállammal összekötik őket – objektíve a tár­sadalommal szemben. S minél szélesebb nemzeti „program" nevé­ben lépnek fel, a nemzet tényleges belső érdektagoltságát annál in­kább elfedi ez a program, tehát a „nemzeti" jelző mögött annál inkább szűkül a felvállalt érdekképviselet szociális bázisa. S minél militánsabbak politikailag a tényleges gazdasági harcban, annál inkább tá­mogatják de facto a pártállam kibontakozó gazdasági-állami diktatú­ráját. Tehát, miután a klasszikus kelet-európai értelmiségi szerephez akkor is ragaszkodnak, amikor ennek a szerepnek egyre kisebb a szo­ciális fedezete (hiszen a magyar munkás sem akarja „megragadni a hatalmat", sokkal inkább védekezni szeretne az őt nyomorgató állami, kormányzati hatalommal szemben), az ellenzéki értelmiség, politikai­lag radikalizálódva, valójában a társadalomból szorul ki. Azáltal tehát, hogy a megnyílt politikai lehetőségek között az ellenzéki értelmiségi politikai szubkultúrák ragaszkodtak a korábban kialakult történelmi szerephez, végül is a társadalom felé vezető utakat torlaszolták el ma­guk előtt, s egyre szorosabb bilincsekkel kapcsolták magukat a hata­lomhoz.

Arra az útra kényszerültek, hogy pártként fogalmazzák meg ma­gukat. Egy pártprogram szükségképpen a nemzethez szól, így „elvizenyősítették" azt a szociális alapot, amelyre mint mögöttük álló erőre hivatkozhattak volna. Nem vették észre, hogy a legszélesebb rétegek számára közömbös a hatalom sorsa, hiszen felismerték azt, hogy a társadalmi osztály által megragadott hatalom egy hatalmi elit kezébe kerül, amely nevében, de ellenére gyakorolja azt. A legkülönbözőbb társadalmi rétegek a korábbi fundamentalista revizionizmus által ve­zetett társadalmi, nemzeti harcok vereségét követő megtorlások, ki­ábrándulások, illúzióvesztések következtében sokkal inkább a min­denkori hatalommal szembeni védekezés megteremtését, a min­denkori hatalom feletti kontroll megszervezését aspirálják, sem­mint a hatalom tényleges megragadását.

A „hatalom", tehát a pártállam „szerepzavarba" került. Az a tény, hogy a gazdasági válság árát, csakúgy, mint a modernizáció árát a la­kosság, döntően tehát saját bázisa kizsákmányolásával, ezzel az osz­tálybázissal szemben gyakorolt gazdasági diktatúrával kell megfizet­nie, alapvető legitimációs kérdéseket tett fel a nómenklatúrával szem­ben. Másfelől viszont súlyosbította a helyzetet az is, hogy a korábbi társadalmi robbanások után a konszolidáció legfontosabb eszköze kétségkívül a társadalom fokozott depolitizációja, s ennek ellentétele­zése az életszínvonal állandó (noha mérsékelt ütemű) emelése volt. Amikor ezt nem lehetett tovább tartani, a centralizált állami és politikai bürokrácia (a nómenklatúra) maga mondta fel a kialakult közmeg­egyezést, nem politikai akaratból következően, hanem azért, mert en­nek a közmegegyezésnek hiányzott a stabil, hosszú távú gazdasági alapja. S a lakosságra hárított gazdasági terhek súlyosbítása egy po­litikai diktatúrával – ahogyan ez a reformellenzék cselekvéséből kö­vetkezett volna – elkerülhetetlenül társadalmi robbanást váltott volna ki: vagy egy lengyel típusú önvédelmi válságot, vagy egy durva „ba­los", terrorisztikus rendcsinálást.

3. A magyar pluralizmus útja és esélyei

A hatvanas években úgy tűnt, hogy a baloldali gondolkodás külső és belső indíttatásokból kibontakozó reneszánsza képes feledtetni 1956, majd az azt követő leszámolás sokkját. A birtokon belüli értelmi­ség nem csupán az 1956-ot vezénylő értelmiségi csoportokkal igye­kezett leszámolni, hanem ugyanakkor kísérleteket tett arra is, hogy folytassa az ötvenes évek reformértelmiségének desztálinizálási programját, sőt míg az előbbire gyakran taktikai megfontolásokból kényszerült (a konzervatív nemzetközi és hazai erők politikai nyomá­sára), ez utóbbi úgy tűnt, hogy a megbékélés stratégiai alapja. A hely­zet és a struktúra kétlelkűsége, a szocializmus nemzetközi és hazai helyzetének kétértelműsége eredményezte azt, hogy a hatalom egy­részt az 1956-os események reformista erőivel szemben a nemzet­közi sztálinista érdekeknek és a Szovjetunió birodalmi érdekeinek alá­rendelt logika szerint cselekedett, hogy aztán a reformkommunizmus elemeit egy pragmatikus politikába csomagolva s a gazdasági pros­perálásra támaszkodva kísérelje meg átmenteni. A kényes egyensú­lyon alapuló kiegyezés feltételezte a legkülönbözőbb osztályok és ré­tegek depolitizálását, hogy a politikai kérdések, elvont elméleti síkon, mint a különböző elit csoportok közötti ideológiai viták kezelhetővé transzponálódjanak. A magyar reformmozgalom megtörése a hetve­nes évek elején a korábban hallgatólagosan kötött konszenzusok belső gyengeségére világított rá. Ami 1972-1974 után történt, a kény­szerű nyitás Nyugatra, voltaképpen nem volt más, mint a politikai rendszer működési zavaraiból következő veszteségek külföldi hite­lekből történő finanszírozása. 1972-1974 után egyfelől nyilvánvalóvá vált (a gazdasági válság nyomására) a sztálini és a posztsztálini mo­dell válsága (még annak magyar formájában is, amely pedig a reform gondolatát, mint legitimációs bázist ébren tartotta), másfelől viszont azt a tradicionális értelmiségi magatartást, amely a sztálini modellel szemben egy demokratikus szocializmus fundamentalista módon marxista modelljét táplálta intellektuálisan a fennálló, nómenklatórikus, centralizált bürokrácia uralmával szemben, új, baloldali, tömegekre támaszkodva kidolgozott célok híján jobboldalra sodorta át. A hatalmi és ellenzéki elit jobbra sodródása, ill. a körülmények hazai és nemzetközi politikai erők által meghatározott kényszerítő ereje folytán kibontakozó konzervatív fordulatban jelölhetjük meg azt a hajtóerőt, ami a politikai küzdelmeket kivonta a társadalomból, s az értelmiségi elit csoportjai közötti harccá tette. A hatvanas években kialakult re­formpolitika olyan új társadalmi átrétegződési folyamatokat indított be, amelyek két évtized alatt nem csupán átalakították a társadalmi struktúrát, hanem – felbontva a korábbi osztályszerkezeteket -, egy atomizálódó társadalom s az ehhez kapcsolódó atomizált én-tudat ki­alakításához vezettek. A társadalom atomizálása azzal a következ­ménnyel is járt, hogy leszerelte a klasszikus szolidaritás-élményt is, s így a társadalmi ellenállás esélyeit hihetetlen mértékben összezsugo­rította.

A társadalom tehát igyekezett elkerülni a politikai jellegű konfron­tációkat, ugyanakkor az egyes egyének depolitizált és atomizált ma­gatartásuk következtében a megszorító kormányzati intézkedésekkel szemben egyéni kiutak keresésére kényszerültek. Csak lassan és akadozva bontakozik ki a közös sors tudata az egyes társadalmi réte­gek esetében. A társadalmi közöny több mint két évtizedes folyamat alapján alakult ki az országban, s feltehetően hosszú időszakon át meghatározhatta volna a nómenklatúra s a társadalom közötti meg­egyezést – hiszen kölcsönös előnyöket kínált – ha a nómenklatúra ál­tal képviselt pártállam nem vitte volna bele gazdaságunkat egy modellválsággal azonos méretű gazdasági csődbe. A tanulmány elején említett hatalmi válság pontosan abban ragadható meg, hogy a nó­menklatúra a gazdasági válság finanszírozását a nyolcvanas években mindinkább és döntő mértékben a lakosságra hárította át, ezzel felmondta a hatvanas években széles társadalmi réte­gekkel megkötött depolitizáló közmegegyezést. A politikai diktatú­ráról való lemondás feltételezte a jóléti intézkedésekkel depolitizált társadalmat, a gazdasági diktatúra viszont aktivizálni fogja az általa sújtott társadalmi rétegeket, a tulajdonviszonyokban bekövetkező változások, amelyek a tőke és a munka kettéválasztásán alapul­nak, gyors ütemben hoznak létre egy új osztályszerkezetet, amelyben tanúi lehetünk egy új osztálytudat gyors kiépülésének is. A nómenklatúra szerepzavara az új osztályszerkezet kialakulásá­val fejeződik be, hiszen a gazdasági diktatúrát a saját osztálybázisá­val szemben kell gyakorolnia.

A pluralizmusnak az a jellegzetesen magyar formája, aminek a ki­épülése napjainkban folyik, egy olyan történelmi helyzetet jelent, amelyben keverednek egy korábbi korszak sajátosságai, s egy meg­születő új korszak jellegzetességei. A korábbi korszak jellegzetes­sége az, hogy a politikai mozgások alanyai a különböző értelmiségi szubkultúrák, az új korszak előrejelzése, hogy ezek a mozgalmak mintegy leszakadnak a tényleges társadalmi és gazdasági ellentétek­ről, s önálló politikai ellentmondások formájában jelennek meg. A ma­gyar értelmiség politikai reflexei a régiek, hagyományosan kelet-euró­paiak. De a tényleges társadalmi mozgások időközben paradigmavál­táson mentek keresztül, tehát az értelmiségi elit által képviselt poli­tikai céloknak tényleges (az értelmiségen, középosztályon túlmenő) tömegbázisa nincs. Az alternatív mozgalmakat nem pozitív prog­ramjuk, hanem az állampárt által intézményesített nómenklatórikus hatalommal szembeni bizalmatlanságuk fűzi össze egymással, s köti meglehetősen bizonytalanul össze a legkülönbözőbb társadalmi réte­gekkel. A társadalmi ellenállás kettős értelemben is dualisztikus szer­kezetűvé vált Magyarországon. Egyrészt dualisztikus szerkezetet mutat a társadalom politizált és depolitizált rétegeinek a szembenállá­sa. Mivel ez a két réteg külön fejlődési pályán mozog, s mert a politi­záló társadalom nem a depolitizált társadalom érdekstruktúráját ele­veníti meg, olyan látens ellentmondások működnek ebben a meg­oszlásban, amelyek a nómenklatúrát és az eddigi politikai ellen­zéket egy táborba sodorva állíthatják szembe a gazdasági dikta­túra által elnyomorított társadalommal. A másik dualisztikus szer­kezet a politizáló társadalmi rétegeken belül alakul ki, hiszen az alter­natív pártokat és mozgalmakat nem egy pozitív program köti össze és választja el egymástól, hanem az eddig uralkodó párttal szembeni po­litikai bizalmatlanság, tehát negatív egységet alkotnak. Az alternatív pártok és mozgalmak a politizáló társadalmi rétegeket mintegy hori­zontálisan fonják át, jelenlegi szervezkedésükben tehát benne van egy, a nómenklatúra felett kibontakozó össztársadalmi kontroll kiépí­tésének lehetősége. Az alternatívok valódi tétje az, hogy sikerül-e kö­veteléseik és politikai céljaik számára szerves tömegbázist találniuk, tehát képesek-e a kelet-európai váteszi szerepből egy társadalmi osz­tály vagy réteg látens céljaihoz és mozgalmához szervesülni, vagy pedig a társadalmi struktúrában elszigeteltek maradnak, így saját po­litikai céljukat romantikusan és érzelmileg felfokozva, mint nemzeti programot kell hogy megjelenítsék.

Látjuk tehát, hogy a pluralizmus kibontakozása, illetve annak a nómenklatúra által történő kezdeményezése szükségszerű volt, hi­szen a pártállam modellválsága, a saját osztálybázissal szemben ki­bontakozó gazdasági diktatúra az uralkodó párt szerepzavarát ha­talmi válságig mélyítette. Másfelől azonban e mozgás kibontakozása „felülről", és túl korán is történt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az igaz, hogy a hatalmon lévők már nem voltak képesek a régi módon kor­mányozni, de az alattvalókban még nem tudatosult az, hogy már ők sem tudnak a régi módon élni. Tehát a felülről kezdeményezett politi­kai reformok nem találkoztak a társadalom alulról bontakozó önszer­veződésével, a politikai és hatalmi harcok a széles társadalmi mező­ből az értelmiségi elitcsoportok közötti harcok területére csúsztak át. Miközben az elitcsoportok vívják a maguk csatáit, a valódi háború még előttünk van. E háború kiváltó oka a kormány (és majdani utódai) által gyakorolt gazdasági diktatúra lehet, amit úgy is megfogalmazhat­nánk, hogy ma Magyarországon valójában egyetlen „alternatív" prog­ram létezik, amely a pártállam ideológiáját ténylegesen is porig rom­bolja, ez pedig az a 88/89-ben elindított kormányzati program, amely napjainkban [1989 – a szerk.] mutatja meg antiszocialista, munkáselle­nes, sőt emberellenes jellegét. Ez a program tényleges alternatíva minden szociális érzékenységű pártprogrammal szemben, hiszen a thatcherizmust ötvözi a szabadversenyes kapitalizmus burzsoá-ideológiájával. Hogy ezt a liberális eszmékből szőtt szép szavak csipkéivel takarja le, nem változtat azon a tényen, hogy az öklére vaskesztyűt húzott. Kétségkívül megtörtént az ideológiai, az osztály-, valamint a kormányzati érdekek radikális szétválasztása, s ezzel kezdődött meg a pártállam nómenklatúrájának a bomlása is. S az is kétségtelen, hogy a kormányzati érdekek különválása a kormányzati érdekek érvé­nyesülésének objektív, dezideologizált formájában fog kifejeződni, szemben a pártpolitikai érdekek ideológiai jellegű megjelenítésével. Azaz a kormányzati érdek egyféleképpen működhet, legfeljebb az egyes kormányok gazdaságfilozófiájának eltérései befolyásolhatják stratégiáját. Tehát mint „össznemzeti" kormányzati érdek kíméletle­nül keresztülgázolhat minden társadalmi osztály és réteg érdekein. A kérdés csak az, hogy kibontakozik-e egy olyan politikai alkufolyamat, amely moderálja a kormány törekvéseit és ezáltal a vele szembenálló társadalmi rétegek ellenállását. A mai politikai vitákban éppen ennek a garanciái hiányoznak.

A kormányzati intézkedések nyomán egyre mélyebb a szövetség az uralkodó bürokratikus elit és az „ellenzék" között, miközben az (ed­dig uralkodó) pártelit és az (eddig) ellenzéki elit közötti politikai ellen­tétek egyre mélyülnek. De ez a harc belül marad a klasszikus kelet-eu­rópai értelmiségi elitcsoportok közötti harc keretein. A társadalom kí­vül marad a politikai alkukon. S a politikai harcokból kimaradó társada­lom néma társadalom. De ez a némaság fenyegető. A kormányzati in­tézkedések egyre keményebbek, és egyre inkább megteremtik az el­szegényedésből következő társadalmi önvédelmi szervezkedés alapjait.

(A tanulmány 1989. júniusban készült.)

(Sarkantyú Mihály fotója)