A két könyv kritikai ismertetését hadd kezdjem Szabó Miklós írásának felidézésével. Ez a kiváló történész ugyanis, miközben ugyanezeket a műveket elemezte, ahelyett, hogy történészhez illően depolitizálta volna írását, saját politikai indulataival terhel­te azt. Ezért van az, hogy noha méltán emeli ki Ripp elfogulat­lan történeti elemzésének erényeit, megalázóan „bánik el" Csiz­madia Ervin nagyszabású vállalkozásával. ítéletét nem érvek­kel, hanem személyes, méltán megszerzett, tudományos tekin­télyével támasztja alá. És ez a módszer sajnos nemcsak a múlt­ból ismerős, hanem ma sem szokatlan.

Szabó Miklós igazságtalanul állítja szembe Csizmadia Ervin könyvét Rippével. „Csizmadia bennfentes az SZDSZ-világban – írja -, de így nyert benyomásait hangsúlyozottan objektív elem­zés anyagaként kezeli. Ebből az értelmezési pozícióból nem jut termékenyebb értelmezési keretekhez a demokratikus ellenzék jellemzésében, mint a passzív társadalmi környezet és az avantgárd oppozíció vagy az intellektuel vezető elit és a plebe­jus tagság ellentétpártjaihoz. Ripp jobb látószögből elemez, és ezért értelmezési szempontja a rendszerváltás. Az ő beállításá­ban az SZDSZ kemény és következetes rendszerváltó párt. Eb­ből a megközelítésből jól értelmezhető az SZDSZ és az MSZP viszonya. Nehezebb az értelmezés, amikor a könyv az 1990-es választás utáni helyzetre térve az SZDSZ-MDF-viszonyt mint rendszerváltási alternatívák ellentétét vizsgálja. A szerző koalí­ciópárti MSZP-s álláspontról elemzi a kisebbik koalíciós partner történetét. Kívánja, hogy ama jobboldali keresztény-nemzeti fun­damentalizmus támadásaival szemben az SZDSZ őrizze meg erejét, s ezen a fronton az MSZP hosszabb időre tartsa meg a polgári szövetségest. Ám nem kívánja, hogy az SZDSZ az MSZP fejére nőjön, s erősebb partnerré váljon. Nem bocsátja meg az SZDSZ-nek az 1990-es antikommunista kampányt, de ez csu­pán tartózkodóvá teszi, nem ellenségessé." (Szabó Miklós: SZDSZ-kép végre nem „független politológus" ecsetjével. 4×4, 1995. december 7., 17-18.).

Ha Szabó Miklós szembeállítja a politológust a történésszel (s ezt a szembeállítást nem igen lehet ebben a formában értel­mezni), ő egy harmadik álláspontról értékeli a két könyvet: a párt­politikus álláspontjáról. Ez az álláspont egyébként teljesen jo­gosult („Hasznos-e a mű a pártnak?"; „Használ-e a munka az ügynek?"), csakhogy akkor nem igazán érthető, hogy ehhez mi­ért kellett Csizmadia könyvét sommásan elítélni? Hiszen amit leír, a bennfentesség, a benyomások objektív elemzés alapja­ként való kezelése, a nem termékeny értelmezési keretek stb. olyan minősítések, amelyek a művet ab ovo diszkvalifikálják az SZDSZ-es olvasók és általában az olvasók szemében. Anélkül azonban, hogy Szabó Miklós valójában is elemezné, értelme­zésekkel támasztaná alá saját minősítéseit. Ripp könyvének a méltatása, mindaz, amit Szabó Miklós a műről leírt, nem igé­nyelte a Csizmadia-monográfia sommás elintézését, különösen ilyen hányaveti módon.

Csizmadia Ervin kétségkívül nagyobb rokonszenvvel s mélyebb elkötelezettséggel közeledik a tárgyához, mint Ripp Zoltán. De, mint azt már a háromkötetes munka műfaji felosztása is jelzi, a könyv elsődleges feladatának a dokumentálást, a mintegy jelen idejű rögzítést tartja. A higgadt értékelés a dokumentálásra, a tények megállapítására, az önmeghatározásokkal való szembe­sítésre épülhetne, ettől viszont Csizmadia bizonyos fokig elha­tárolja magát; saját prekoncepcióját, saját felfogását az értéke­lésben, az immanens kritikai elemzésekben erősen korlátozza. Ez az önkorlátozás bizonyos szempontból tiszteletreméltó sze­rénység, másrészt azonban az olvasóban hiányérzetet kelt, hi­szen az egyes szereplők öndefiníciójából kiformálódó igazságok, nézetek a rendszerszerű értelmezési keretek hiányában relativizálódnak. Csizmadia nem apologéta, hanem (okulva a „pre-modern" értelmezések elfogultságaiból) „posztmodern" módon, szándékosan korlátozza önmagát. Az egyes nézetek így a tör­ténelem „narratíváiként" jelennek meg, s Csizmadia nem érzi fel­jogosítva magát arra, hogy rangsoroljon közöttük, megítélje őket. Ezt csak akkor tehetné, ha saját rendszerezett álláspontja lenne a történésekről. A posztmodernizmus (isten tudja, mit is jelent ez a szó?) így leltárba veheti a történelemről kialakított nézeteket, de nem jeleníti meg a történelmet.

A könyv monográfiakötetének történetírása, eseményleírása túlságosan általános ahhoz, hogy – mai tapasztalataink alapján – ezt a szerepet betölthesse. Ebben a keretben nagyon nehéz kellő történelmi distanciát tartania a demokratikus ellenzékkel szemben, különösen az interjúkötetnél, amelynél a műfaj mind­végig feltételezi a személyes nexusokat. A rokonszenv s a csak­nem évtizedes kapcsolat nyílt megvallása nem a bennfentesség (általam értelmezhetetlen) attitűdjét jelenti Csizmadiánál, hanem sokkal inkább azt a kérdést veti fel, hogy az interjúk, a doku­mentumok s az értékelések elkötelezettsége végül is lehetővé teszi-e azt, hogy a szerző valóban időtálló elemzést adjon. Csiz­madia szinte csak „rásegítő" kérdésekkel rögzíti a demok­ratikus ellenzék „hőseinek" már-már a veteránokra emlékez­tető emlékezéseit, de nem konfrontálja sem külső, sem bel­ső forrásból táplálkozó más véleményekkel. Felmerül a kér­dés: a szerző valójában képes-e elemezni és értelmezni interjú­alanyait? Nem mintha ez kötelező lenne számára, de a kérdező önkorlátozása így nem jelent mást, mint azt, hogy egyszerű kom­mentátori szerepre vállalkozik, és ez a szerep, passzivitása mi­att, könnyen olyan látszatot kelthet, hogy Csizmadia teljes egé­szében azonosul interjú-alanyaival. Ha tudatosan vállalja azt, hogy a demokratikus ellenzék prominens alakjainak a rendszer­váltás szociológiai és intellektuális előzményeiről szóló emléke­zéseit és „narratíváit" 1990 után, tehát közvetlenül a rendszer­váltás után rögzíti, akkor is felmerülne az a kérdés, hogy interjú­alanyainak arcképcsarnoka valójában tükrözi-e a demokratikus ellenzék belső tagoltságát, különböző áramlatait. A jövendő elem­zések számára (más dokumentumkötetekkel együtt) így is fon­tos történeti anyagot jelentene, de a szerző saját értelmezése mindenképpen akkor is hiányozna. Az interjúknál az értelmező mozzanatok hiánya azzal jár, hogy akik nem szerepelnek a kö­tetben, azoknak ebből fakad a hiányérzetük, akik._;szerepelnek, (mint Szabó Miklós is) azoknak abból, hogy az interjúkhoz a szer­zőtől nem találnak külső megerősítést és igazolást.

Kevesebb problémát jelent a dokumentumkötet. Ez az össze­állítás igen jó válogatás, viszonylag teljes képet kapunk a de­mokratikus ellenzék politikai és intellektuális fejlődéséről. Ugyan­akkor nem tartalmaz olyan új felfedezéseket, új mozzanatokat vagy új szempontokat, amelyek a demokratikus ellenzékről ed­dig kialakult összképet vagy a demokratikus ellenzéknek önma­gáról kialakított képét alapjaiban érintené, vagy új megvilágítás­ba helyezné. A dokumentumgyűjtemény, valamint az interjú-kö­tet alapvetően „melléklet" a monografikus feldolgozáshoz; ebből következően a monográfia feladata az értelmezés és a folyamat­ábrázolás. Amit tehát Szabó Miklós meglehetősen publicisztikus modorban bírál, a „bennfentesség" problémája, a monog­ráfia esetében lehet igazán szempont, hiszen a szerző és az interpretátor voltaképpen itt adhat átfogó képet a demokratikus ellenzék s vele a magyar történelem csaknem három évtizedé­ről.

Szabó Miklós ellenszenve odáig terjed Csizmadia iránt, hogy még sajátos műfaji polémiába (?) is kezd. Szerinte Csizmadia könyve politológiai, míg Ripp könyve történeti jellegű. Ezt a kü­lönbségtételt nemigen lehet értelmezni. Különösen akkor nem, ha azt vesszük alapul, hogy Csizmadia elemzése lezárt korszak­kal foglalkozik, hiszen a rendszerváltással történelmileg mégis­csak új fejezet kezdődik, míg Ripp Zoltán könyve történelmileg „befejezetlen", hiszen a jelen története. Ebben a vonatkozás­ban tehát a politológiai és a történeti nézőpont szembeállítása a két mű kapcsán egyáltalán nem kézenfekvő. Nem beszélve arról, hogy nem is nagyon értelmezhető így az ún. „politológiai" nézőpont, hiszen Csizmadia Ervin könyve nem a politológia paradigmatikus módszerével íródott, hanem sokkal inkább a de­mokratikus ellenzék politikatörténetének összefoglalására tesz kísérletet. Ellenkezőleg áll tehát a dolog: Csizmadia elemzései­ből éppen a politológiai, elméleti összefoglalások, valamint a politikai szociológiai megalapozások hiányzanak. Témáját a po­litikatörténetre szűkíti, amivel bizony komoly hiányérzetet kelt olvasóiban. E szűk politikatörténeti nézőpont miatt hiányzik a rendszer és a rendszerváltás politológiai értelmezése, ugyanígy a tulajdonviszonyoknak, a hatalmi és uralmi struk­túráknak fogalmilag is kikristályosodott elemzése; ezek je­lentenék Csizmadia elemzéseinek történeti-szociológiai alapjait. A mű ábrázolja a demokratikus ellenzék létrejöttét, ábrázolja a demokratikus ellenzék ideológiai és politikai tagolódását meg­határozott periódusokban, ábrázolja a nemzetközi politikai kör­nyezetet, valamint a korábbi uralkodó elit magatartásának vál­tozásait a demokratikus ellenzék kihívásaira, de hiányzik egy mélyebb történeti-szociológiai megalapozás, amelyben a szer­ző a politikatörténetnek a posztmodern „narratívaknál" átfogóbb, mélyebb és lényegesebb értelmezését adhatná. A szerző – az átfogóbb és kritikusabb értelmezés hiánya miatt – mintegy eltű­nik a tárgy mögött, de a történelemelemzés hiányosságai miatt egyben a történelmi folyamat totalitása is eltűnik. Marad a ha­talom és az ellenzék, az államkultúra és az ellenzék konfliktu­sainak politikatörténete.

Mindezt azonban méltánytalan dolog lenne számon kérni Csiz­madián, több okból is. Egyrészt azért, mert Csizmadia áttekin­tése egy későbbi, értelmező feldolgozásnak fontos előfeltétele, tehát egy fontos történeti korszak feldolgozásának kikerülhetet­len munkafázisáról van szó. Másrészt viszont a demokratikus ellenzék történeti-szociológiai értelmezéséhez csak a kelet-kö­zép-európai átmenet feltárásán keresztül juthatunk el. Annak elemzésén keresztül, ahogyan az államszocializmusok, tehát egy specifikus tulajdon-, hatalom- és uralmi viszonyokat jelentő for­ma felbomlásának s átalakulásának kérdéseit megértjük, s az átmenet problémáit mintegy paradigmatikusan is rögzíteni tud­juk. „A »tranzitológia« paradigmáján belül dolgozó tudósok – írja Szelényi Iván – kimondva vagy kimondatlanul feltételezik, hogy az államszocializmus összeomlása után a társadalmak szükségszerűen a piaci kapitalizmus és a demokrácia Nyugat-Európából és Észak-Amerikából ismert típusa felé haladnak. …E társadalmak nem »a szocializmus romjain építik<< – külföldről is­mert mintákat »megvalósítva« – a kapitalizmust; pontosabb, ha azt mondjuk, hogy »a szocializmus romjaiból« igyekeznek egy újfajta, működőképes gazdasági rendszert kiépíteni." (Szelényi Iván: Menedzser-kapitalizmus. Magyar Lettre Internationale, 1995. tél, 19. sz.)

Csizmadia könyvéből a formának ez az elemzése hiányzik. Pedig voltaképpen ez jelentette volna a valódi politológiai elem­zést a szűken vett politikatörténettel szemben. Másrészt viszont egy ilyenfajta feldolgozásnak a tudományos, történeti, szocioló­giai és elméleti feltételei csak most érlelődnek, tehát nem lenne méltányos ezek hiányát Csizmadia első áttekintésén számon­kérni. Az erre vonatkozó elemzések az utóbbi időszak, elsősor­ban az utóbbi két év elméleti és szociológiai kutatásainak ered­ményeként születtek meg.

Ha tehát Csizmadia Ervin könyvével kapcsolatbaja ambivalen­sek az olvasó benyomásai, az leginkább egy kvázi- jelenidejűségből adódó ambivalenciára vezethető vissza: Csizmadia szinte mindent leír a demokratikus ellenzék politikatörténetéről, amit tudni érdemes (néha még többet is), de ez a történet mind az érintettekben, mind az olvasókban a legújabb történelmi tapasz­talatokkal konfrontálódik, s a politikatörténetből kibontakozó, a demokratikus ellenzék által anticipált jövőkép s a jelen empiri­kus tapasztalatai között szinte értelmezhetetlenül nagy törések vannak. Sem a demokratikus ellenzék egyes irányzatai közötti összefüggések, sem a demokratikus ellenzék különböző perió­dusokban megfogalmazott programjai nem foghatók fel úgy, mint a jelen történelmi periódus sajátosságainak elméleti és politikai megalapozására tett kísérletek. Mai tapasztalataink alapján a magyar demokratikus ellenzék története sokkal inkább a magyar szocializmus utolsó korszakának az epifenomenon-jaként jelenik meg, mint a magyar posztszocialista politikai demokrácia és történelmi forma elméleti megalapozásaként. S ez nem arra vezethető vissza, mintha a magyar demokratikus ellenzék gondolkodása nem lett volna teleologikus, hanem arra, hogy a gondolkodás telosz-mozzanata egy változó politikai tak­tikába ágyazódott be, az államszocialista forma válsága kibon­takozásának egyes periódusaihoz kötődött. Tehát a magyar de­mokratikus ellenzék gondolati fejlődésének sincs önálló törté­nete (bármennyire is illetlen ezzel kapcsolatban Marxra utalni), ez a történet mélyen beágyazódik a szocializmus legitimációs válságának történetébe.

Más kérdés az, hogy éppen a rendszerváltás folyamatában a politikai diszkontinuitás miatt nehéz megtalálni a jelen és a múlt története között a történeti és szociológiai kontinuitás mozzana­tait és trendjeit. De a jelen története nem fogható fel úgy, mint a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke által anticipált történet, noha a demokratikus ellenzék gondolkodásában a technével szemben a telosz volt a domináns elem, s ennyiben ez a gondolkodás is kelet-európai. Még akkor is, ha a rendszerkri­tikai attitűd meghatározó volt a második nyilvánosságban. Legi­timációjában az ellenzék előbb a történelemben felvállalt konti­nuitást hangsúlyozta, fokozatosan tért át egy megreformált, fel­világosult autoriter szocializmustól, valamiféle szocialisztikus és demokratikus harmadikutasságtól 1956 baloldali tradícióinak vállalására, majd – különösen 1987 után – a jövőre vonatkozó elképzelések, nyersen és egyértelműen egy liberális polgári de­mokrácia, egy közvetett parlamentáris demokrácia politikai anticipálásához jutott el. De mindaz, amit ők az átmenetről mond­tak, nem kapott elméleti távlatokat, nem szervesült a rendszer­váltás politikai aktusaihoz.

Míg a múltra vonatkoztató legitimációs hivatkozásokban a magyar 1956 és a csehszlovák 1968 különböző időszakokban, különböző hangsúlyokkal központi helyet kapott, a nyolcvanas évek végén egyre nyilvánvalóbban fogalmazódott meg egy nyugat-európai, illetve amerikai liberális demokrácia utópi­ája, mint a jövőre irányuló legitimációs hivatkozás. Ez per­sze nem Pallasz Athénéként pattant elő, hanem viszonylag hosszú idő alatt megformált jövőkép lett (amihez hozzá kell venni, hogy a konkrét megfogalmazást mindig befolyásolja a demok­ratikus ellenzék politikai taktikai érdeke is), de azzal együtt, hogy az 1968-as dezilluzionizmustól 1989-ig többé-kevésbé követke­zetesen előrehaladó folyamatnak bizonyult, az átmenetre vonat­kozó kérdések sohasem nyertek elméletileg következetes kifej­tést. Ezek az átmenetre vonatkozó elképzelések ugyanis már csak egy választási párt programjának szintjén fogalmazódnak meg. Csizmadia könyve kevésbé tudatosan és nem mindig elég­gé plasztikusan írja le ezt a folyamatot, de mind az interjúkötet­ben közölt önmeghatározások, mind pedig a dokumentumkötet­ben közölt ellenzéki dokumentumok több oldalról igazolják ezt a gondolati fejlődést, valamint azt, hogy az ellenzék a hetvenes évek második felére teljesedik ki leginkább elméletileg.

Hogy az ellenzéki gondolkodás forrásaiban, majd pedig belső irányzatainak tagoltságában nem egységes, tehát hogy koránt­sem egységes irányzatról van szó, azt Csizmadia Ervin könyve széleskörűen és gazdagon dokumentálva mutatja be. Ezt más források, feldolgozások is igazolják, noha korántsem a Csizma­diáéhoz hasonló részletezéssel és teljességgel. A könyvből azon­ban kiderül, hogy az ellenzék intellektuális fejlődése 1968 után a lengyel Szolidaritás paradigmaváltásának a megértéséig a leg­inkább egyértelmű, hiszen a hatalommal való együttműködés il­lúzióvesztő felmodásából ez alatt az idő alatt jutnak el az állam­kultúrán és az államhatalmi struktúrákon kívüli társadalmi önvé­delem – a lengyel tapasztalatok alapján – osztálybázisú meg­szervezésének (és megszerveződésének) problematikájáig. Ép­pen a lengyel ellenállás 1976 utáni tapasztalatainak tükrében válik világossá az a körülmény, miszerint a magyar nemzeti fej­lődés számára fontos, hogy az osztályszerkezetek eltűnése a szocializmussal szembeni önvédelem társadalmi megszervezé­sét más utakra sorolja, mint a lengyelt, nem teszi lehetővé, hogy a nemzeti ellenállás egy újraszervezett osztály bázisán bonta­kozzék ki, hanem sokkal inkább az alternatív gazdaság és az alternatív kultúra kérdését állítja középpontba. A magyar ellen­állásnak egy (látszólag) depolitizált, az egyéni cselekvésre, túl­élési stratégiákra épülő „polgárosodás" a hordozója. Az ellenál­lás másfelől ösztönzéseket kap az omnipotens és paternalista állam legitimációjának a hetvenes évek végén bekövetkező fo­kozatos gyengüléseiből, s a nyolcvanas évekre kialakult totá­lis válságából. A rendszerváltást előkészítő politikai erők ponto­san ennek a belső, legitimációs válságnak a különböző interp­retációjára építették politikai taktikájukat. De minél közelebb ke­rültünk a legitimációs bázis összeomlásához, a jövőre vonatko­zó elképzelések annál általánosabbak és elvontabbak lettek. Míg végül a demokratikus ellenzék is eljut egy parlamenti demokrá­cia megteremtésének politikai programjához, de az erre vonat­kozó gazdasági, szociológiai és intézményi kérdésekről szük­ségképpen csak mint normatív, politikailag artikulált, elvont cél­ról beszél.

Ebben az értelemben tehát Csizmadia monográfiája történeti mű, méghozzá politikatörténet, paradigmatikusan nem politoló­giai. Ha azokat a gazdasági, szociológiai, politikai-szociológiai kérdéseket kérjük számon az elemzésein, amelyek a rendszer­váltáshoz vezető folyamatokat tennék a mű középponti kérdé­sévé, az már nem a demokratikus ellenzék politikai története, hanem a rendszerváltás előzményeinek történeti-szociológiai elemzése lenne. Ezt az igényt a kötet „kitekintései" a nemzetkö­zi és hazai belpolitikai folyamatokra nem pótolják, mert amíg a demokratikus ellenzék belső fejlődésének terepén Csizmadia otthonosan, nagy empátiával mozog, a nemzetközi politikai vagy a belpolitikai fejlődés leírásában többnyire az általánosságok szintjén marad, a rendszerváltáshoz vezető folyamatok ábrázo­lása nem válik modellértékűvé nála. Ebből következik, hogy Csiz­madia könyvéből nem vezetnek elméletileg megalapozott utak a rendszerváltás alapkérdéseinek megértéséhez, mint ahogyan kelet-közép-európai átmenet tranzitológiai elemzé­séhez sem.

Ripp könyve nem műfajában különbözik Csizmadia monográ­fiájától, hanem abban, hogy Ripp Zoltán témáját eleve az SZDSZ-re, mint pártra szűkíti, tehát eleve szűkebb, jól körülhatárolt poli­tikai szervezetet elemez. Kiindulópontja, a Társadalmi Szerző­dés (1987) a demokratikus ellenzék párttá szerveződésének fo­lyamatában valóban felfogható a párttá szerveződés kiinduló­pontjának. Ripp Zoltán tehát párttörténetet ír, adottnak veszi a rendszerváltás gazdasági, történeti és politikai szociológiai kér­déseit csakúgy, mint azokat a nemzetközi összefüggéseket, amelyeket dokumentumok hiányában nem tárgyal. Az álláspont méltányolható, noha az SZDSZ majdan megírandó teljes törté­netéhez hozzátartozik a nemzetközi politikai és pénzügyi szer­vezetek közreműködése a magyar rendszerváltásban. Ripp Zol­tán tudatos témaelhatárolása tehermentesíti könyvét. Azok a kérdések, amelyeket Csizmadia könyvével szemben különböző oldalról meg lehet fogalmazni, Ripp könyve kapcsán fel se me­rülnek. Míg a demokratikus ellenzék társadalmi-kulturális érte­lemben egy sajátos civil szerveződés és sajátos, noha nem egy­séges szubkultúra, amely a zárt hatalmi intézményekhez mint egy nyitott, szubkulturális szervezet viszonyul, addig az SZDSZ rövid időszak alatt zárt politikai struktúrává alakul, belső ide­ológiai és kulturális ellentmondása belül marad a zárt poli­tikai intézményen, specifikus helye van a magyar parlamenta­rizmus politikai struktúrájában is. A demokratikus ellenzéki szub­kultúra különböző csoportjai nem alkottak feltétlenül rendszert, a zárt politikai struktúra szubkulturális és ideológiai tagoltsága viszont belül marad a rendszeren. Ebben a vonatkozásban te­hát Ripp tematikus elhatárolása kézenfekvő volt; noha termé­szetesen azok a kérdések, amelyek „a rendszerváltó SZDSZ" kulturális és ideológiai sajátosságaihoz hozzátartoznak, geneti­kailag levezethetők a demokratikus ellenzék meghatározott cso­portjaiból, de a demokratikus ellenzék politikai és szociológiai kérdéskomplexuma, valamint az SZDSZ-nek mint pártnak a tör­ténete között nem egyszerűen lineáris folytonosság van, hanem legalább olyan fontosak a diszkontinuitás mozzanatai is, akár történelmileg, akár a demokratikus ellenzék és az SZDSZ szer­vezetszociológiai kérdéseit vizsgáljuk. Az SZDSZ politikai atti­tűdjének változásai, belső tagoltsága, állandó konfliktusa a ra­dikalizmus és a liberalizmus között egy mozgalom párttá alaku­lásának folyamatát jelzi, s az „előtörténet" meghatározó kulturá­lis sajátosságainak fokozatos leküzdését. A radikalizmus és a belső tagoltság meghatározásában az SZDSZ politikai attitűd­jének változása a döntő. A radikalizmus és a liberalizmus állandó belső konfliktusainak megfelelően változik ugyanis a párt karaktere. Ennek ábrázolása Ripp könyvében telitalálat, ám a magyar liberalizmus és a magyar politikai radikalizmus tör­téneti-szociológiai elemzése egy majdani Szekfű Gyula-i méretű monográfia feladata lehet csupán, ehhez képest Ripp könyve a kutatás kérdésfeltevésének tudatos korlátozásán alapul. Ezért tű­nik érettebbnek, kidolgozottabbnak és befejezettebbnek Csizma­dia grandiózus méretű monográfiájánál, bár Ripp is adós maradt az SZDSZ létrejötte nemzetközi hátterének vizsgálatával.

Ripp Zoltánnak nem kellett a rendszerváltó párt elemzéséhez a rendszerváltás politikai szociológiai, illetve gazdasági kérdé­seit elemeznie. Ő ugyanis nem okokat, struktúrákat vizsgált, hanem a politikai események, történések sorát. Csizmadiá­nál viszont a demokratikus ellenzék politikai történetírása köz­ben valójában egyetlen kérdés sem érthető, ha nem veti fel a modellválságot, a modernizációs zsákutcát, a pártállam legiti­mációs problémáit. A magyar demokratikus ellenzék elemzését bele kell illesztenie a kelet-közép-európai modellválságnak, il­letve a modernizációs utak válságának regionális kérdéseibe. A demokratikus ellenzék kialakulása, az egyes irányzatok belső fejlődése, illetve az egyes irányzatok közötti mindenkori erővi­szonyok meghatározása nem függetleníthető a konkrét történe­ti-szociológiai kérdésektől. Az interjúk – legyenek azok akár olyan távlatosak is mint Kis Jánosé – ezt az értelmezést nem pótolhatják, hiszen az alanyok az érintettség miatt is elsősor­ban az egyes irányzatok öndefiniálását hajtják végre. Az így ki­rajzolódó kép viszont számos esetben nem magyarázza meg az egyes irányzatok sajátos szubkulturális, ideológiai és elmé­leti kérdéseit. Krassó és Nagy Jenő, akik a demokratikus ellen­zéknek – elfogadva önmeghatározásukat – az ún. plebejus szár­nyához tartoznak, nemcsak generációsán és szubkulturális at­titűdjeiket tekintve képviselnek egészen más és más csoportot, de az a jövőkép amely rendszerkritikai tevékenységüket meg­határozza, politikailag is élesen különbözik. Krassó közelebb áll a kötetben nem szereplő Mikes Tamáshoz vagy Szálai Pálhoz, mint a SZETA képviselőihez (akik nem reprezentánsaikkal sze­repelnek az interjú-kötetben), pedig a plebejus jelző tevékeny­ségük preferált társadalmi csoportjait illetően mindkét irányzat esetében több-kevesebb joggal használható. Ám Krassónál, Mikesnél, Szálainál, sőt akár Eörsinél is, ez döntően az 1956-os forradalom egy baloldali interpretációjára támaszkodik, s ez a tradíció határozza meg azt a jövőképet is, amely legitimálja tevékenységüket. A SZETA esetében viszont az elvontabb, ideologikusabb legitimációs bázis helyén a rendszerkritika a le­gitimációs bázis: az egyenlőséggel önmagát legitimálni akaró pártállammal szemben az egyenlőtlenség konkrét szociológiai empirikus fényeinek a rendszerbe foglalása. S mint tudható: az 1956-os tradíciókból építkező plebejus baloldali hagyományok­ból éppúgy nem következik az 1990 utáni gazdasági-politikai modell, mint ahogyan az egyenlőtlenséget rendszerkritikai spekt­rumba állító SZETA-ból sem vezetnek utak az 1990 utáni hely­zet megértéséhez.

A nyolcvanas évek második felére a hetvenes évek lengyel tapasztalatainak magyar adaptálása egyre lehetetlenebbnek tű­nik. Az államhatalmon és az államkultúrán kívül szerveződő el­lenállás és önvédelem koncepciója (osztálybázis hiányában) leg­feljebb elméletileg, értelmiségi szubkulturális jelenségként jelen­hetett meg. Ezt világosan tükrözi az ellenzék által ösztönzött szakszervezeti szervezkedések kudarca. Ez a fiaskó jelezte, hogy a politikai rendszer reformja nálunk nem támaszkod­hatott a különböző osztályokkal és rétegekkel kötött új kon­szenzusokra, a demokrácia új konstitúciójának szociológiai bá­zisa pedig az értelmiségiből politikaivá, a szocialista menedzser­ből gazdasági elitté, s a kisvállalkozóból nagyvállalkozóvá ala­kuló elitcsoportokból áll. Maga a társadalom nem rétegződött át: a kádárizmus legsúlyosabb öröksége a strukturálatlan, ato­mizált társadalom (ahol a vesztesek rétegeihez tartozók egyé­nileg keresnek túlélési stratégiákat), s vele szemben az elit, amely kontinuus a nyolcvanas évek második felében kialakuló gazdasági (menedzser) elit átalakuló politikai elitjével. Az értel­miségi elit rosszkedve éppen abból fakad, hogy sem szervesülni, sem függetlenné válni nem tudott a gazdasági és a politikai elit­től. Ugyanakkor a „vesztes" rétegekhez ma már nem talál utat: amikor a Társadalmi Szerződésben lefektetett önigazgatási elvet taktikainak minősítve kidobták a formálódó pártprog­ramokból, elvesztették ennek az esélyét is. Hogy ebből az új dilemmából merre vezethet kiút, vagy egyáltalán vezet-e, az ér­telmiségi elit egyik legfontosabb kérdése ma, de egyben – jelen ismereteink alapján – megválaszolhatatlan.

Széljegyzeteim végén a magam részéről nyitva hagyom a kér­dést.